Eredetileg
azt a címet akartam adni ennek, hogy miért utálom GRRMartint, de hát
nem utálom. Nem is ismerem. Nyilván tudok róla ezt-azt, akkor is, ha nem
is tudom, hogy tudom, mert az írók így vagy úgy, de benne vannak a
műveikben, de nem ismerem őt személyesen. Olyan jópofa vén tengeri
medvének tűnik, a sorozat alapján meg lehet, hogy egy megkeseredett
nyomorult. Vagy egy körmönfont, számító szemétláda. Bármi lehet, de nem
ismerem.
Viszont haragszom rá, mert:
1. Így a harmadik résznél már kicsontosodtak bizonyos dolgok:
- Martinnál folyton cliffhangerrel érnek véget a fejezetek,
- nála mindenkiről kiderül, hogy ha jónak hisszük is, valami rossz akkor is van benne,
- és minden szar és értelmetlen, és úgyis mind megdöglünk.
Az
elsővel az a baj, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal, amikor úgy ér
véget egy fejezet, hogy úristen, mi fog most történni, akkor már az
ember nem ezt érzi, hanem azt, hogy jól van, elmész te a jó büdös
francba.
A másodikkal az, hogy ez volt az első két rész egyik legnagyobb erénye, a
jellemek, a karakterek (és Jaime esetében most is kapunk ilyen
tekintetben valami izgalmasat meg hűhát), de amikor ez sablonná válik,
akkor kiszámíthatóvá és unalmassá is.
A harmadikkal meg az, hogy ha ez minden, amit egy író adni tud az
olvasónak, akkor az nagyon gáz. Tudom, hogy a szépirodalmi díjakat
gyakran adják olyanoknak, akik pont ezt írják le, hogy minden milyen
borzalmas, már a valóságban, de ezt már ismerem, én egy könyvtől nem ezt
várom. Pláne nem egy fantasytől. Bár ez különben inkább egy olyan
történelmi regényfolyam, amelyben az író azt csinál, amit akar. És ezzel
nincs is baj, kezdetben tetszett is, hogy a természetfeletti meg
fantasybe illő dolgokkal csínnyán bánik. De most pl. a vége... ne már...
Szóval én azt szeretem, ha az, amit olvasok, ad nekem valamit. Martin
nem ad, inkább elvesz. Nem mintha olyan sok illúzióm maradt volna ennyi
idős koromra, de attól még abban hiszek, hogy igenis van értelem meg jó
is az életben, és amikor valaki azt sulykolja, hogy nem, nincs semmi,
minden rossz, akkor csak arra tudok gondolni, hogy szegénynek igen nehéz
élete lehet, hogy erre a következtetésre jutott, miközben mindenkire
süt a Nap, meg hasonlók. És olyan röhejes, és annyira sokat elmond a mi
világunkról, hogy most ez ekkora siker. A '80-as évek naivitása is gáz
volt, de ez sem jobb. Nem kell, hogy mindenben legyen jó, nem kell, hogy
minden jót adjon, katartikus élményt jelentsen - ahogy nem kell
olvasnom sem, ha nem tetszik. De ha ez minden, amit adni tud, akkor az
semmi. Akkor már inkább Coelho (a korai - mára már ő is üzletember lett,
de a korai dolgaiban szerintem voltak jó gondolatok, de ezt csak azért
írom, hogy a megveszekedett rajongók, mint az a régi barátném, aki az
első könyvről szóló soraim után kitörölt a Facebook ismerősei közül,
további bizonyítékokat találjanak arra, hogy én milyen egy barom vagyok,
ha nem tartom Martint akkora zseninek :))
2. Azért is haragszom rá, mert mégis olvasnom kell. Ha nem kezdtem
volna el, meg tudnám állni, de ha már benne vagyok, hát, nem én vagyok
az, aki bármely addikciót könnyen legyőz. Szóval haragszom rá, mert
behálózott engem is. Mert ha alig is van neki bármi pozitív üzenete (az
első kettőben mondjuk 50, majd 100 oldalanként volt egy-egy nagyon
odarakott, hatalmas mondat, most jó, ha 200 oldalanként), a pozitívumait
el kell ismerni. Iszonyatosan azt csinál az olvasóval, amit akar.
Brutális munka lehetett ezt az egészet így kitalálni, hogy a harmadik
részben összefonódó szálakról már az első résznél is tudnia kellett, és
így tovább. De ennek a zöme azért csak meló és technika. Működik, de még
hogy, de attól még nekem hiányzik sok minden. Nem csak a követhető jó
példa, meg a katarzis (most miért, pl. a Falnál történik egy s más, nem
igaz? Vagy ott a hóvár építős jelenet, az szinte költői), de... Szóval
az tök hiteles, hogy nála, abban a középkorias világban, az emberélet
olyan keveset ér, és valahol ez is csak tükörképe a mi világunknak, meg
igen, a háború ilyen borzalmas, akárki viseli akárki ellen akármiért. De
amikor a sokadik kedvencedet gyilkolja meg az író, akkor már fásulttá
válsz, és ez nem frankó. Leszarom, ha modorosnak tart ezért bárki, de
ezt nem szabad soha megszokni. Minden élet szent, és ez akkor is így
van, ha ez olyasmi, amit én sem tudok folyton észben tartani, és
eszerint élni. Ez a sorozat totálisan ellene van ennek az elvnek, és
bizonyos értelemben nem érdekel, hogy miért, hogy esetleg Martin maga
tán nem is így gondolja - nálam kiveri a biztosítékot. Nem széplélek
értelemben, hanem abban, hogy a világnak sokkal inkább szüksége lenne,
szerintem, arra, hogy az emberek megértsék, hogy minden élet szent, mint
arra, hogy azt érezzék vagy gondolják, hogy felcserélhetőek,
eldobhatóak. Tudom, hogy ez a valóság, de azt is tudom, hogy a valóság
rajtunk múlik. És Martin könyveire iszonyatos figyelem irányul, akkora
felelősség és hatalom van a kezében, ami ijesztő, és ennek ellenére,
hogy egy ekkora világban, ennyi szereplő között ne legyen egy igazán
pozitív sem, az már hiteltelen. A nagy számok törvénye szerint kellene
olyannak is lennie.
És mindeközben tényleg szuperizgalmas a könyv, bámulatos, ahogy a
szálak fonódnak, alakulnak, ahogy a szereplők újabb arcait ismerjük meg,
és így tovább. Mégis azt gondolom, hogy ez egy szappanopera.
Eszméletlen sok munka van benne, és ez meg is látszik, kiváló író műve,
de attól még, hogy bonyolult és színes és izgalmas, a végére érve inkább
érzek ürességet rossz értelemben, mint bánatot, hogy de kár, hogy vége,
meg hogy oda akarok költözni, meg ilyenek. Ez egy brutál módra
felturbózott fél-fantasy szappanopera, de attól még bizonyos értelemben
pont olyan, mint a chips. Ha elkezdted, nem bírod abbahagyni, de nem sok
jót ad. (És persze, hogy legszívesebben nekiesnék a negyedik kötetnek,
de ezt csak az egyik felem mondja, a másik úgy nézegeti a könyvespolcot,
mint aki hetekig csak chipset evett, és most végre beszabadult
valahova, ahol mindenféle valóban finom és tápláló és jó kajából lehet
választani.)
Amúgy viszont, írjuk le, mondjuk ki végre: Bánatos Edd for president! :)