péntek, október 31, 2014

Ray Bradbury: The Halloween Tree

Nem ismerem igazán jól a Halloween ünnepet ill. az amerikai kultúrát, de van egy olyan érzésem, hogy Bradbury nélkül nem csak az Addams család nem lett volna (és talán idevehetjük Tim Burton teljes életművét is), de maga a Halloween sem lenne annyira népszerű odaát. Bradburynek ez volt a kedvenc ünnepe, ahogy az megannyi írásából kiderül. De ebben a 1972-ben kiadott kisregényben van egy pont, ahol kijelenti, hogy az amerikai Halloween pont a lényegről feledkezik meg, azokról, akikről szólnia kellene: a holtakról, az elhunyt szeretteinkről, akiknek az emlékére, akiknek a lelki üdvéért szokás egyébként október végén-november elején ünnepet tartani.

hétfő, október 27, 2014

Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája

Moore, amint azt újra meg újra, és egyre inkább felismerem, nagyon tud írni. Először is, amellett, hogy a jobb krimiszerzők szintjén tudja akár egy-egy mondattal is bemutatni szereplőit és azok motivációit, a maga módján rendkívüli empátiával és megértéssel fordul feléjük. Miközben simán beleférnek nála politikailag inkorrekt poénok is, úgy ábrázol drogost, öregembert, kiközösített bolondot, négert, és a többi, társadalom-periférikus alakot, hogy abban nincs semmi álszent, mégis lejön az emberség, és hogy látja, érti őket. Igen, még az ősgyíkokat is. Emellett társadalomkritikaként sem utolsó, amit ír – itt épp a pszichés problémák és az antidepresszánsok és ezek civilizációs (evolúciós?) hatását veszi górcső alá. Szóval van mondanivalója is, amit a maga sajátos módján közöl.

vasárnap, október 12, 2014

Ian McDonald: Síkvándor

Ifjúsági sci-fi, mely a jelenben játszódik és egy párhuzamos világban, mely sokban hasonlít a miénkre, sokban viszont különbözik. Jól adagolt izgalmak, tudományos elemek (amiket bármely, átlagos képességű tizenéves is megért) és emlékezetes szereplők -- és léghajók meg az azt működtető népek sajátos nyelvjárása. Roppant szórakoztató olvasmány. Teljes cikk itt.

Jeff VanderMeer: Fantomfény

A Déli Végek trilógia befejező része sok mindenre választ ad, és sokkal-sokkal több mindenre nem, amint a világban sincs mindenre válasz. De az biztos, hogy ez a megannyi alkotóelemből (horror, thriller, kémregény, szépirodalom, és így tovább) összerakott, fura valami hat az olvasóra. Hogy hogyan hat, az teljesen szubjektív. A trilógia talán központi témája az idegenség, az ismeretlen, s ezt a témát ember és ember, ember és természet illetve ember és (jobb szó híján) természetfeletti viszonyában is megmutatja. Vagyis hát mutat valamit, de minden magyarázat nélkül. Ha ezzel azt akarta elérni, hogy az olvasó gondolkozzon el ezeken a nagy kérdéseken (kezdve a ki vagyok én és hol a helyem-től a mi ez az egész világ, és mi benne az ember-ig), azt csak üdvözölni tudom.