A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)
Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.
A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.
A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.
Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…
Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.