THY CATAFALQUE: XII – A gyönyörű álmok ezután jönnek

A XII. Thy Catafalque album szinte már csak nüansznyi újdonságot tesz hozzá az életmű korábbi részeihez. Hogy erre sem tudok 10 pontnál kevesebbet adni, az a személyes megélésen túl azért is van, mert ezen az anyagon is mások az arányok, és ezekben az apró részletekben is rejlik Kátai zsenialitása. Túl azon, hogy most is olyan dallamokat írt, hogy míg meg nem halok, mindig emlékezni fogok rájuk, s csak azért nem mondom, hogy a síron túl is, mert nem tudhatom biztosan, utána mi van.

Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritikám.

KAJGÜN: Oddha Raur

Az Oddha Raur a Kajgün második stúdióalbuma, de megannyi más felvételük fellelhető a neten. Ez azért fontos, mert a csapat mindig improvizál. Ők „a jazz-metal punkjai”, és ez kajakra így van. Szóval lehet, hogy most akkor van két stúdióban felvett album, de az nem túl valószínű, hogy az azokon szereplő szerzeményeket még egyszer ugyanúgy eljátszanák. Bár afelől nincs kétségem, hogy képesek lennének akár arra is. Az épp annyira brutális teljesítmény lenne a négy zenésztől, mint hogy egyáltalán összemuzsikálják ezeket a cuccokat.

Teljes lemezkritikám a Hammer honlapon.

BLOODY HOLLY AND THE RICKETZ: Grand Opening

Hazánk alighanem első és jó eséllyel egyetlen horror punk zenekara végre kiadta első teljes albumát. Mely a maga 31 percével nem tűnik épp hosszúnak, de az a bő félóra pusztítóbb, mint sok más, dupla ilyen hosszú rockzenei kiadvány.

Hogy ezt hogy értem, kiderül a Hammer honlapon olvasható lemezkritikából.

NEST OF PLAGUES – Lelki pokol és európai turnék (interjú)

A Nest Of Plagues harmadik albuma Hellsolation címmel jelent meg ősszel, és a csapat nyomban Európa-turnéra indult az Orphaned Land előzenekaraként. A kezdeti death metal/metalcore vonalat jócskán kitágító, lélekcsupaszító dalszövegekkel teli új anyagról Kövecses Evelin gitárost és Ivanics Dániel énekes-basszusgitárost faggattam. És ez is nagyon erős interjú lett, érdemes elolvasni.

A Hammer honlapon a teljesinterjú.

 

 

SVOID – Ahol majd végül minden feloldódik (interjú)

A Svoid black metal projektként indult, melynek végül addig tágították a határait, hogy egyben utat nyitottak egészen másfajta zenei irányzatok beszüremkedésének. Legutóbbi albumuk, a Neptunian egy rendkívül erős atmoszférájú anyag, melyen a black metalon túl épp úgy hallani posztpunk, mint gothic rock hatásokat. S basszusgitáros-énekes-alapító és Gravel Shores gitáros-énekes válaszolt a kérdéseimre. És micsoda válaszokat!

Hammer site-on a teljes interjú.

 

 

 

AT NIGHT I FLY – összeütközés/összefonódás/szétválás (interjú)

A leginkább még progresszív rock/metalnak címkézhető At Night I Fly második albumára jó sokat kellett várni, és a collision/fusion/division még nagyszerűbb és rétegzettebb lett, mint elődje, a Mirror Maze. Bátky „BZ” Zoltán énekesnek és Horváth András Ádám gitárosnak tettemfel kérdéseimet.

Az interjú először az októberi digitális Hammerben jelent meg, ami PDF-ben itt letölthető, de olvasható a honlapon is,ide kattintva.

De egy-két részletet itt is kiemelnék:

 

Nem tudom, valaha valaki megszámolta-e, hogy milyen témákról született a legtöbb zenemű, de az biztos, hogy a szakítás ott van a top 5-ben, ha meg kiterjesztjük párkapcsolatra, akkor biztosan az az első helyezett. De az új lemezetek nagyon sokkal mélyebben megy bele ezekbe, mint a legtöbb erről szóló szerzemény. Ti ezt hogy látjátok?

BZ: „Valóban az »I love you« és a »You don’t love me anymore« a két legelcsépeltebb téma a zenében, viszont mi eléggé máshogy álltunk ehhez. Jól látható manapság, hogy a tökéletes kapcsolatok látszata, a szétfilterezett Instagram fotók és a családi szelfik mögött gyakran húzódnak meg sötét titkok, komoly problémák. Amikor aztán a bűnügyi rovatban olvasol valami tragédiáról, jön a sopánkodás, hogy »pedig olyan rendes párnak tűntek«…”

 

És miért lett az a lemez koncepciója, ami?

BZ: „Igazából az az érdekes, hogy én több mint nyolc éve élek egy csodálatos kapcsolatban, tehát elvileg nálam épp semmi aktualitása nincs a szövegvilágnak, viszont a zenekarban voltak párkapcsolati válságok mostanában, így aztán jött néhány ilyen jellegű ötlet, és az újabb daloknál is éreztük, hogy egy ilyesféle témát több szempontból áttekintő antológia megint jó ötlet arra, hogy ívet adjon az egész albumnak. És azok a dalok is, amik épp nem saját életünkből merítettek, szintén ismerősöktől hallott vagy látott tapasztalatokon alapulnak. Nálam meg a pszichológiai/pszichiátriai problémáim, a sok szempontból véleményes múltam miatt azt hiszem, örökké tart majd az önelemzés és az önvád, tehát volt hová visszanyúlni.”

 

HAÁ: „Nekem is volt mostanában olyan történés az életemben, ami miatt egyértelműen adta magát a téma, aztán amikor elkezdett formálódni az anyag, akkor BZ-vel beszélgettünk a témákról, és egyértelművé vált, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni. Nekem kifejezetten terápiás jellegű a lemez, és örülök, hogy felkerülhetett pár olyan dal, aminek a megírása kifejezetten szükséges volt ahhoz, hogy magánéletileg tovább tudjak lépni.”

 

A Chains a kapcsolati erőszakról szól, és meglehet, emlékeztet arra, hogy annak elkövetője és elszenvedője épp úgy lehet nő és férfi is, bár a közbeszédben és a hírekben is az a jellemző, hogy a férfi a vétkes. Hogy látjátok, mi az, amiben a férfiaknak fejlődniük, változniuk kellene, hogy elkerülhessék, hogy részesei legyenek az ilyen sztoriknak…?

BZ: „Sajnos sok ilyen sztorit láttam és hallottam az elmúlt évtizedekben, és ha picit is nyitva tartja valaki az érzékszerveit, szintén előkerülnek ilyen ügyek a médiában is. Én szerencsére bántalmazó nem voltam a hagyományos értelemben, de nárcisztikus, másokat megbántó, életeket romboló személyiség igen, ezen azóta is dolgozom a megfelelő szakemberek és gyógyhatású anyagok segítségével. De a konkrét bántalmazásra visszatérve azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindig úgy álljunk a másikhoz, hogy megpróbáljuk az ő szempontjából érteni és érezni a világot. Fáj-e neki, amit csinálok, ahogy beszélek, amit gondolok? Akadályozom-e őt abban, hogy boldog legyen, vagy akár önmaga? Persze sajnos a súlyosan bántalmazó emberek általában tényleg konkrét pszichiátriai esetek, akiknél gyakran már teljesen torz az én- és világkép, ilyenkor a környezet felelőssége fontos, hogy a legkisebb jelekből is próbálják észrevenni a gondokat és igenis segíteni. Mert bizony a mai társadalom szokása a sunnyogás, a ’másvalaki problémája’ hozzáállás, vagy az áldozathibáztatás. Nem merünk és nem akarunk közbelépni, inkább megmagyarázzuk, hogy kényelmes legyen. Aztán utólag megint jön, hogy »de hiszen olyan kedves párnak tűntek«…”

 

 

 

VON HERTZEN BROTHERS: In Murmuration

A Von Hertzen Brothers egy 2000-ben alakult finn hard/progresszív rock csapat, melynek gerincét a három von Hertzen fivér alkotja. Hogy tényleg ez-e a családnevük, arra nem vennék mérget, de a nomen est omen mondás náluk csontra igaz: tényleg szívből zenélnek. Magam ezt először 2011-ben tapasztaltam meg, akkor a Pain Of Salvation előzenekaraként jártak Budapesten, majd néhány hónappal később már jobban vártam őket, mint az épp ’70-es évekbeli prog rockba váltott Opethet.

Új albumukon visszatért a rájuk annyira jellemző derű és szórakoztató, örömteli muzsikálás (ami az előző lemezen kevésbé volt jelen, cserébe az az egyik legjobb covid-lemez lett...).

A Hammer honlapon olvasható a kritikám.

Watch My Dying – XXV / Ørdøg – X / The Answer Lies In The Black Void, Bp. A38 Hajó, 2024. november 1.

A WMD 25 éves lett, az Ørdøg 10, a The Answer Lies In The Black Void meg szimplán csak baromi jó gótikus doom metalt nyom, úgyhogy mindhárman remek koncertet adtak. Volt sok meglepetés, sok hátborzongás és mélyről feltörő üvöltés, és sok mosoly és még könnyek is, bizony.

Hammer honlapon a cikkem.

Watch My Dying interjú

A Watch My Dying új albumára igen sokat kellett várni, de az Egyenes kerülő hozza is a szintet, sőt. Például a szeptemberi Hammer Hangpróbáján is első helyezett lett. S mivel egyúttal 2024-ben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a zenekar, hát jó sok mindenről kérdeztem ki Veres Gábor énekest, Eszenyi Imre basszusgitárost, Bori Sándor gitárost és Potkovácz Márk dobost (Szabó Viktor gitáros igazoltan volt távol).

Ráadásul az interjú a Hammer digitális verziójában jelent meg, ahol 10 oldalt tesz ki (és nem is került bele minden). Ez minden bizonnyal (vagy jó eséllyel) a magazin fennállásának leghosszabb interjúja, és érdemes is végigolvasni, mert 25 év alatt azért leszűrtek a srácok ezt-azt. Kiemelek itt pár részletet, de a teljes interjúnak megvan a maga íve, már csak amiatt is jobb egészében olvasni. (Közben a honlapra is felkerült a teljes verzió, ott is olvasható.)

 

 

Fotó: Hilák Antónia

 

Hallottam olyan véleményt, hogy a WMD zenéje és szövegvilága valahogy túl művészkedő. Ti ezt hogy látjátok? Direkt fogalmaztok nehezebben megfejthetően, vagy egyszerűen csak így jön?

Gábor: „Értem, hogy mit nem értenek a dalszövegeken, meg ez biztosan képez is egy korlátot, amivel nincs kedve mindenkinek bíbelődni. Olyan dolgok érdekelnek, amik nem feltétlenül illeszkednek maradéktalanul a metal retorikába. Ezeket igyekszem a lehető legpontosabban megfogalmazni, de van, amit nagyon nehéz belepasszírozni egy dalszöveg kereteibe. Hogyan fogalmazod meg egyszerűen azt, hogy hátat fordítva alszik valaki, akit szeretnél felébreszteni, mert mondanál valamit, de úgy el vagytok hidegülve, hogy ettől szinte látod a leheletét? Vagy ha hozzáérnél a vállához, olyan ridegnek éreznéd, mint egy márványszobrot, amitől lefagy a kezed és aminek a felszínéről leperegnek a szavak?

Hogyan csinálsz együtt énekelhető, közös sörözésre alkalmas dalszöveget arról a pillanatról, amikor várod apád leleteit a kórházban? És amennyire egyszerűen és közhelyesen jut eszedbe, hogy miért pont veled történik ez, ugyanilyen egyszerű lett volna többször mondani neki, hogy szereted? Meg vajon honnan volt benned ez az ellenállás, mi volt ennek a  értékegysége?

Nagyon nehéz az ilyeneket pontosan megfogalmazni, és megértem, ha sokan úgy vannak vele, hogy bőven elég a zene energiája, meg nem kell annyit okoskodni egy metaldalban. Én meg ezeket sosem valami lila művészkedős szerepben tetszelgésnek élem meg, hanem csak ösztönösen leírom, ami eszembe jut. Az Egyenes kerülőnél teljes erőből próbáltam gyököt vonni ezekből a többrétegű mondatokból, mert mindig szerettem volna érthető és világos lenni, csak ha ettől is tovább gallyazom, akkor már nem azt jelentik, amit mondani akartam velük. Végtelenül irigylem azokat, akik ezt meg tudják csinálni, de ahhoz Radnótinak vagy József Attilának kell születni, én meg ilyen ügyetlen vagyok hozzá sajnos.”

 

Nnektek milyen érzés meghallgatni a saját lemezeteket?

Márk: „Nehéz az, hogy az ember évekig ezzel kel meg fekszik. Csomó álmatlan éjszakát okoz, hogy próbálom tanulni a dalokat. Felébredek hajnali kettőkor, hogy oda ez a dobtéma kellene, nem az. Nehéz eltávolodni tőle. Ezért általában a lemez megjelenése után pár hónappal szoktam csak meghallgatni, akkor már egy kicsit tisztábban látom.

De most volt egy olyan, hogy Görögországban nyaraltunk a párommal, és neki nem magyar az anyanyelve, és kérdezte, hogy amúgy miről szólnak a WMD-dalok. Megmutattam neki az Utolsó fejezetet, és mondta is, hogy gyönyörű, meg nagyon érzelmes, de miről szól a dalszöveg. És ültünk a reptéren hazafelé, elkezdtem fordítani angolra a szöveget, és nem bírtam végig, mert elcsuklott a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira erős. Hallottam ezerszer a dalt, szeretem, de csak akkor ütött be úgy igazán, hogy mennyire nehéz hangosan kimondani Gábor dalszövegét. De a Zuhogó testek is ilyen volt, ahogy elolvastam a dalszöveget, rendesen elsírtam magamat rajta. Annyira mély tartalmat mozgat meg az emberben. De zenészként igaz, hogy nagyon nehéz külső füllel hallani, és nem munkaként tekinteni rá. Évekkel később tudod csak más füllel hallgatni.”

 

És van olyan, hogy sok évvel később előveszed, és azt mondod, amit én mondanék, a külső hallgató, hogy „azt a kurva élet, hogy lehet ilyen jó?!”

Márk: „Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok ezzel a zeneírással, hogy nem mi írjuk a dalokat, hanem a dalok önmagukat írják, meg akarnak születni. És onnantól kezdve, hogy megszületik egy dal, valahogy önálló entitássá változik, elkülönül tőled. Nálam rendszeres élmény, főleg, ha dalszöveget írok, hogy olyan, mint az álmodás vagy eszméletvesztés. Elkezdek írni, valami meg akar születni, valami nagyon ki akar jönni, és utána ránézek, hogy »Úristen, ezt én írtam?!« Gábor is mondta, hogy sokszor így működik neki is. Ilyenkor az ember elkap valamit odaátról, vagy nagyon mélyen belülről, vagy valami kollektív dologba nyúl bele. A művészlét talán olyan mintha érzékeny radarunk lenne valamire, ami nálunk több vagy nagyon mélyen van, és ez meg akar születni. Ilyenkor a zenész szerintem csak annyit csinál, hogy ezt megpróbálja minél alázatosabban szolgálni, hogy a lehető legjobb dal szülessen. De utána mi is rácsodálkozunk, hogy »Jé, ezt ki írta?! Hogy lettek ezek olyanok, amilyenek lettek?« Soha nem tudja senki.”

Hogy a közönség hogyan reagál, az számít?

Gábor: „Az mindig meglepetés. Néha olyan dalokra mondják, hogy »Hú, ez nagyon jó lett!«, amire nem is számítottál. Soha nem lehet, meg nem is kell mások fejével gondolkodni.”

Értem, csak mondjuk a hallgatónak ad valamit nagyon durván a zenétek, és mit mond erre a művész?

Gábor: „Hogy bocsánat. Pardon. (nevetés) Nehéz. Nem is nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Egyébként olyan keserves a zeneírás, a zenekarozás, hogy olyan, mint amikor kijössz a fogorvostól, hogy kihúzták a fogadat, és a váróteremben megtapsolnak az emberek, és nem tudod, mi bajuk van.” (nevetés)

 

Több dalban is érzem nem is megkeseredettséget, hanem hogy ebben az országban ilyen élni középkorúként. Ugyanakkor meg huszonöt éves a zenekar, még mindig itt vagytok, tehát kell, hogy legyen valami pozitív is, amit leszűrtetek az évek alatt.

Imre: „A zenekar mindenképpen a mérleg azon nyelvén van, ami a sok negatívumot ellensúlyozza. Ez az alapkoncepció. Hiába vannak nehézségek a zenekarban, maga a zenekar a hétköznapi nehézségeket kompenzálja.”

Gábor: „Nem is feltétlenül a zenekar, hanem maga a zene. Mióta egy picit eszméletemen vagyok, meg ilyen zenéket hallgatok, 11-12 éves korom óta, azóta volt itt rendszerváltástól kezdve mindenféle, teljesen más világ van. De az az egy biztos volt, hogy mindig lesz következő Slayer-lemez, meg Motörhead, ilyenek. Most már az sincs. Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni. De önmagában véve a zene sosem hagy cserben, arra lehet számítani, az nem fog változni. Lehet, hogy kifordul magából körülötted minden az országban, meg öltönyös gazemberek jönnek-mennek, mégis van egy csomó dolog, ami nem változik, ami maradandó. És az maga a zene.”

Sanyi: „Kicsit kellemetlen az embernek a saját dolgairól beszélni, de szerintem zeneileg és szövegileg is a WMD egy kicsit időtlen. Például kifejezetten élvezem Gábor finom odaszúrásait a jelen rendszernek, amiket lehet, hogy nem is annak szánt, de hiszek abban, hogy ezek a dalok érvényesek. Nem is mondanám, hogy modern, meg azt se, hogy retro. Egyik sem igaz rá."

 

A teljes interjú ill. a magazin ide kattintva tölthető le.

Gondolatok Halloweenről (2020-ból)

Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)

Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.

Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.

A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.

És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító ), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.

És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.

Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.

Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.

 

 

MAJESTY / AT NIGHT I FLY – Bp., A38 Hajó, 2024.10.22.

(Mindkét fellépőt én fotóztam, de csak az elsőről írtam én, mert a második kb. felénél távozni kényszerültem a durva megfázásom miatt.)

Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé. 

Teljes cikk a Hammer site-on.