Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.
Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.
Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.
A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.
A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.
És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...
Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.
Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.
És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.
Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.
De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!
Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...
Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.
Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.
(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.
Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.
Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).
