csütörtök, december 31, 2009

Best of 2009

Korábban nem csináltam ilyet itt a blogon, de most van kedvem, meg van miért is. Teljes mértékben szubjektíve nálam ezek voltak az év legjobbjai.

• Könyv
Alessandro Baricco: Selyem és Novecento
Carlos Ruíz Zafón: A szél árnyéka
William Nicholson: Rokon lelkek társasága
David Almond: Skellig és A vadóc
valamint
Szögyal Rinpocse: Tibet könyv életről és halálról
Charles Dickens: Szép remények
Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban
Neil Gaiman: Sandman 1.
A magam szintjén sokat olvastam ezévben, pláne ahhoz képest, és jó pár új kedvencet avathattam. A régi favoritok is jól teljesítettek (úgy értem, hogy pl. Bradbury ezévi novelláskötete ugyanúgy bejött, mint a többi, stb.), de igazán nagy élményt a fentiek jelentettek. Amint látható a linkelésből, egy részükről még nem is írtam. Hát majd. De szóval Baricco egy csoda.

Film
Ezévben is nagyon kevés filmet láttam. A Watchmen nyilván tetszett, meg a Gaiman kisregényből készült, annál harsányabb-színesebb, de a tartalmi-hangulati lényeget megőrző Coraline is, de talán még jobban a DVD-n látott Szamszára.

Koncert
The Bedlam (Diesel, Trafó)
VoiVod/Down
Loreena McKennitt
Alice In Chains
Volbeat

Dalok
A szokásos lemezlistám majd benne lesz a februári Hammerben, de itt egy dalcsokor az ezévi kedvenceim közül, furfangosan ABC sorrendben:
Alice In Chains-Your Decision
Amorphis-Silver Bride
Ava Inferi- Last Sign Of Summer
Baby Bone-Angyalszív
The Bedlam-Festival Spectacular
Hobo-Merlin
Madder Mortem-Armour
Mastodon-Divinations
Thy Catafalque-Köd utánam
Turbo-Heavyweight Promises
Watch My Dying-Moebius


Akinek van kedve, írja meg kommentbe, nála mik voltak a legjobbak, frankón érdekel, csak nevet is írjon hozzá, mert azzal, hogy Névtelen, nem tudok mit kezdeni.

Boldog új évet mindenkinek!

hétfő, december 28, 2009

Guy Gavriel Kay: Ysabel

Guy Gavriel Kay nevét a magyar olvasók közül jobbára azok ismerhetik, akik alaposan beleásták magukat J.R.R. Tolkien életművébe, a kanadai író ugyanis segített Tolkien fiának, Christopher-nek a Szilmarilok szerkesztésében. Már a ’80-as években ismertté és kedveltté vált a The Fionavar Tapestry trilógiával, tizedik regénye, az Ysabel pedig 2008-ban elhozta neki az első World Fantasy Award-ot, amire már azelőtt is többször jelölték.

Kay korábbi munkáival ellentétben az Ysabel a jelenkori Földön játszódik. Főszereplője a 15 éves, kanadai Ned Marriner, aki sztárfotós édesapjával és csapatával Provence-ba megy, ahol nekilátnak egy látványos fényképalbum elkészítésének (melyhez egy erősen Peter Mayle-szerű híres író adja majd a szöveges részt). Ned anyja nincs velük, ő Darfúr háborús zónájában dolgozik az Orvosok Határok Nélkül szervezet tagjaként, s persze mindketten nagyon hiányolják és féltik. Ned, míg apjáék az Aix-i katedrális külső fényképein dolgoznak, bemegy a fotózás miatt lezárt templomba, és hogy elüsse az időt, zenét tervez hallgatni, talán a Led Zeppelin-től a Houses of the Holy-t, talán valami békésebbet. Csakhogy van ott benn más is: egy diákcsere-programon résztvevő, stréber jellegű New York-i lány, Kate Wenger, és egy kopasz, sebhelyes képű, bőrkabátos figura, aki épp a katedrális azon szegletében matat, ahol a korábbi római település maradványait megtalálták. S nem csak külseje ijesztő: egy késsel megfenyegeti a két fiatalt, hogy tűnjenek el, merthogy ölt már ő gyereket, bár most épp nem áll szándékában...

Ez így egy csúf, ám könnyen feledhető epizód is lehetne, ehelyett azonban egy nagy kaland kezdete lesz. Apránként kiderül, hogy ez a fickó legalább 800 éves, de valójában inkább 2600, és egy öröknek tűnő szerelmi háromszög egyik szereplője. Rajta kívül egy másik férfi, egy szőke hajú kelta harcos is küzd úrnőjük kegyeiért, aki azonban más módon tér vissza a világba, időről-időre, és hármójuk múlhatatlan szerelme ill. keresése adja a történelem számos fordulópontjának, fontos eseményének az alapját, hátterét. Mint ahogy Provence-ért, ezért a földi paradicsomért is évszázadokon át zajlott a harc. Ned pedig amiatt kerül hármójuk történetébe, mert valami számára is ismeretlen okból valahogy érzékeli a két férfit, és a múltat is, ami Provence megannyi szegletéből üzen felé. Emellett azonban családja múltjából is előbukkannak sosem hallott, megdöbbentő részletek, és így a könyv egyik központi gondolata az, hogy a múlt velünk él és hatással van ránk, legyenek bár 25 vagy 2500 évvel korábbiak is az eseményei.

A sztori végig roppant izgalmas, és Kay irigylésre méltó könnyedséggel és eleganciával keveri bele ill. alkalmazza a földrajzi és történelmi részleteket. Nem Peter Mayle-szerű leírása ez Provence-nak, de nyilvánvaló, hogy a szerző, aki valóban ott lakott egy ideig, ahol a regény játszódik, és aki gyerekeit is bevonta a kutatómunkába, sok mindent meg akart mutatni, alkalmasint olyasmiket is, amiket az átlagos útikönyvek meg turistáknak szóló prospektusok nem ismernek. De ez a történelmi vonalra is igaz: pl. az a csata, ami Pourrières-nél zajlott a Marius vezette római csapatok és a kelta és teuton hordák között i.e. 102-ben, ma már alig ismert, holott megváltoztatta a nyugati világ történelmét. A germánok és kelták ugyanis az akkor még épp csak erejét próbálgató városállamként létező Róma ellen indultak, és ha Marius nem állítja meg őket, Róma elveszett volna, és talán sosem lett volna azzá, amivé később. Más kérdés, hogy abban a mészárlásban egyes források szerint 200-250 ezer „barbár” halt meg...

Kelta mítoszokból is sokat merít Kay, és azokat is épp olyan jó érzékkel alkalmazza, mint a történelmi vonatkozásokat. Mindezen alapokra építi fel a történetet, épp annyi csavart és titokzatosságot téve bele, ami miatt nem lehet abbahagyni az olvasást, ugyanakkor nem igényel akkora agymunkát, amekkorát mondjuk egy Ned korabeli, némi intelligenciával bíró fiatal ne tudna kifejteni. De azon idősebbek is élvezni fogják, akik vonzódnak akár Provence-hoz, akár a kalandos történetekhez, netán a mitológiához ill. az ókori és középkori történelemhez.

Amellett, hogy Ned és Kate eléggé rendben van (és a sztori felfogható úgy is, mint a felnőttéválás romantikus és kalandos verziója), valamint Ned apjának Melanie nevű asszisztense is jópofa karakter, nincsenek nagy jellemábrázolások a könyvben. Ellenben tetszik, hogy az időről-időre visszatérő két szerelmes férfi nem tisztán jó vagy gonosz, sőt, képes érzékeltetni, hogy ilyen irdatlanul hosszú időn és sok-sok életen át minden végletet és minden köztes lépést bejártak már, és bizonyos értelemben felette vannak e kategóriáknak. Vagy inkább, ahogy ők is mondják, számukra minden más mellékes, csak az úrnőjük számít...

Szintén erénye a regénynek a humor, amiből nincs több az épp elégnél, de az mindig jókor jön, és a felsorolt zenekarok nevét is jólesik egy ilyen könyvben olvasni (Pearl Jam, U2, Iron Maiden, Coldplay). Egyszerűen minden annyira a helyén van, és annyira élvezetes olvasmányt képez, hogy szerintem az Ysabel-nek simán kijárna a világméretű siker.

Ha a magyar kiadás nem lesz sikeres, annak két orbitális hiba mindenképp oka leAz egyik eredeti borítóhet. Az egyik a borító. Vérciki volt ezzel a rózsaszín borzalommal a kezemben mászkálni a városban, ráadásul a könyv metrós plakátjára még rózsákat is tettek. OK, van mindez a regényben, de attól még ennek így köze nincs a könyv valós tartalmához, hangulatához. Nem is értem, hogy a metalban is mozgó Sallai Péter hogy készíthetett ilyen borítót, pláne, hogy milyen gyönyörűek és a könyvhöz illők az angol ill. amerikai verziók. Komolyan azt gondolta a kiadó, hogy ezzel a színvilággal meg Provence túlhangsúlyozott feltüntetésével elérheti, hogy Peter Mayle meg Elizabeth Adler rajongók ezrei vegyék meg az Ysabel-t?! Nem mondom, hogy nem érdemli meg a könyv, vagy hogy akár ezen emberek ne élvezhetnék, mert de, csak éppen... ez nem egy rózsaszín történet.

A nagyobb bajom azonban a fordítás. Túltontúl sok benne a magyartalanság. Mintha egy kezdő angolos fordította volna, aki nem tud mit kezdeni a sok he-vel meg she-vel meg that-tel, meg hasonlók. Vagy olyasvalaki, aki nem tud jól fogalmazni magyarul. Csakhogy Sohár Anikó már egy rakat Terry Pratchett regényt fordított, szóval egyszerűen nem értem, mi ez itt. Mint valami nyers, átolvasatlan fordítás, ami sem lektort, sem szerkesztőt nem látott. Mutatok egy példát:
„- Egy sor veszettség elleni védőoltásra van szükséged, Greg!
- Nem, nincs neki.”
Érthető, mire célzok? Nem? Mindegy, bele kell olvasni, és akkor világos lesz. Túl sok ilyen van benne, gyalázatosan sok. A fiatalos nyelvezetet pedig érzésem szerint totál eltévesztette a fordító. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy olyan srác, mint Ned, úgy beszél, hogy emilezni, meg mesizni (Messenger-ezni, chat-elni), meg megguglizni és hasonlók.
Nem akarom ezt tovább boncolgatni, nincs is miért, hiszen a könyv már megjelent így, és minden hibája ellenére nagyon tetszett és csak ajánlani tudom. Ezzel együtt azt kívánom, bárcsak rendesen, hangulatosan volna lefordítva, bárcsak normális borítót kapott volna, és bárcsak csinálnának belőle egy nagy költségvetésű, látványos, de minden lényegi elemet és gondolatot visszaadó mozifilmet!

Sorozat: Galaktika fantasztikus könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Sohár Anikó
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Ysabel
Oldalszám: 420
Ára: 2870 Ft

hétfő, december 21, 2009

Christopher Moore: Totál szívás

A Totál szívás a Vérszívó démonok (kb. 12 évvel később írt) folytatása, és a vége nem hagy kétséget afelől, hogy ennyivel nem ússzuk meg, trilógia lesz belőle. De hát miből nem?!
Christopher Moore cseppet sem lett normálisabb, sőt, megkockáztatom, legelvetemültebb regénye ez, amivel főleg arra célzok, hogy mocskosszájúbb, mint valaha, és teljes mértékben az olvasón múlik, hogy képes-e mindezt viccesnek felfogni.
További boncolgatás az ekulturán.

Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Andreas Eschbach német író, aki nem csak sci-fiket ír, ahogy azt A Jézus-videó című könyve (és a belőle készült film) is bizonyítja. A Hajszőnyegszövők volt az első regénye, és számos díjjal jutalmazták.
A történet egy Yahannochia nevű bolygón kezdődik, egy elmaradott, sivatagos helyen. A helyi kasztrendszer élén a hajszőnyegszövők állnak, ám ez nem jelent igazi hatalmat mások fölött, csupán elismerést, mivel egy-egy hajszőnyegszövő egyetlen szőnyeget készít el élete folyamán, méghozzá lányai és feleségei hajából, aprólékos, testet-lelket nyomorító munkával.
Elég sajátos ötletre épülő, olvasmányos és érdekes könyv ez, még ha nem is alapmű. Teljes cikk az ekulton.

péntek, december 11, 2009

David Almond – Dave McKean: A vadóc

David Almond Skellig című könyve hatalmas siker volt Angliában, s azóta is (immáron 10 éve) a legjobb ifjúsági regények között tartják számon. Jó pár műve megjelent már azóta, nálunk azonban A vadóc csak a második. De nem kevésbé különleges és jó.

A történet főszereplő-mesélője Blue Baker, egy tizenéves kissrác, akinek az édesapja meghalt, ráadásul az iskolában folyton szórakozik vele egy Hopper nevű menőcsávó. Az iskolai tanácsadó azt javasolja neki, próbálja kiírni magából a problémáit, írásba önteni, miket érez, de Blue úgy találja, ezt mind képtelenség leírni. Helyette belekezd egy történetbe a vadócról, aki ugyanolyan idős, mint ő, csak az erdőben él, nem tud beszélni, nem tudja, honnan jött, azt eszi, amit el tud lopni vagy meg tud ölni, legyen az akár ember… Esze ágában sincs megmutatni a sztorit senkinek, s az egyre bonyolódik, míg végül valóság és képzelet összekeveredik, s a vadóc egy éjjelen felkeresi Hoppert…

Almond egy zseni a szememben. Akár a Skellig-nél, itt is nehezemre esik megfogalmazni, miért annyira jó. Hiteles a hang, amin Blue megszólal, ez biztosan közrejátszik benne. Nem akarok pszichológiai elemzésbe bonyolódni, de most őszintén, kinek nem voltak gyerekkorában félelmei, problémái, amiket képzeletében a maga módján oldott meg, mely mód alkalmasint társadalmi normákba, netán törvénybe ütközött? De nem pusztán hiteles, hanem velejéig átérzi, és át is adja, mi zajlik Blue-ban. Egyszerre, egyazon erővel jelenik meg nála az élet szívszakasztó, gerincroppantó valósága és varázsa, szépsége, ami miatt jó élni. És ugyanúgy megvan a misztérium, mint a Skelligben, a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés. Nem életről és halálról, hanem valami apró csodáról, eseményről, amikor pillanatra szétnyílik a hétköznapi lét hűvös köde, és meglátjuk, mennyivel több van a világon. És így tovább.

Mindezt kiválóan szolgálják Dave McKean rajzai. A vadóc részeit, amiket Blue ír, képregényként tárja elénk a könyv, és ezekben ugyanaz ott van, csak más eszközökkel, amit fentebb leírtam. McKean egyike a kedvenc illusztrátoraimnak, Neil Gaimannel közös munkái (pl. a Sandman c. képregénysorozat, vagy a Tükörálarc c. film), a Batman: Arkham Elmegyógyintézet, meg egy rakás metal lemezborító egytől-egyig mesterművek. Sajátos stílusához a különféle technikák merész keverése is hozzájárul, de egyébként is a képek költője. A Vadóc esetében önmagához mérten, de a sztorihoz illően visszafogottabb, és ugyanolyan megrázó erejű és titokzatos és csodás, mint Almond szövege.

Az olyan jelzők, mint pl. nyugtalanító, kényelmetlen, félelmetes, sötét is illenek A vadóc-ra, mégis úgy érzem, a legtöbb tizenévesnek jót tenne, ha elolvasná. Biztos vagyok benne, hogy értenék, hogy a legfőbb üzenet az, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút, hogy tényleg tovább lehet lépni, csak időbe és munkába telik.

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Rindó Klára, Szabados Tamás
Kategória: gyermek / ifjúsági
Eredeti cím: The Savage
Oldalszám: 80
Ára: 2600 Ft

péntek, december 04, 2009

Thy Catafalque

Az biztos, hogy az év három legjobb lemeze között van a Thy Catafalque Róka hasa rádió című anyaga, nálam mindenesetre. A Hammer-es interjú teljes verziója itt van a Hammer site-on, és be kellett linkelnem ide, mert olyan jó, hogy csak na. Ott van a két új klip, tessék megnézni és megélni az elvarázsolódva levés állapotát.

szerda, december 02, 2009

Alice In Chains, 2009. november 27., Bp., PeCsa

Alice In Chains, Jerry Cantrell. Fotó: Juhász Gavrant TamásNéha úgy érzem, ha az ember elég sokáig él, végül minden eljön hozzá. Persze, ahhoz a mindennek is élnie kell addig... De ugyan ki gondolta volna, hogy valaha lesz új Alice In Chains lemez, meg hogy végre eljönnek Budapestre is?
És a koncert nagyon jó volt, és nem kis részben azért, mert annyi régi ismerőssel, baráttal futottam össze, akiknek nagyon lehetett örülni.
Imhol a cikkem a Hammer site-on.

hétfő, november 30, 2009

David Benedictus: Micimackó visszatér

Ezt is megértük, és hol van még a világvége. Nyolcvan évvel az eredeti Micimackó történetek megjelenése után hiteles (tehát nem Disney-féle) új Micimackó könyv jelent meg. Ráadásul a világpremierrel egy időben magyarul is.
Ami itt következik, az csak afféle szerény vélemény, s mint olyan, nem is nevezhető mérvadónak. De röviden: nekem nagyon tetszett.
Teljes cikk az ekulton.

péntek, november 27, 2009

David Almond: Skellig – Szárnyak és titkok

David Almond első gyermekregénye, mely 1998-ban a Carnegie Medal-t és az év gyermekkönyvének adományozott Whitbread díjat is elnyerte, már megjelent magyarul. 2000-ben az Egmont adta ki Szárnyak titka címmel. Az új kiadás új, jobb fordítást is hoz. Talán most eljut minden érintetthez ez a csodálatos könyv.

A Skellig az egyik legjobb ifjúsági regény, amit valaha olvastam. Hogy miért az, azt nem biztos, hogy el tudom magyarázni. Rövid történet egyszerű mondatokkal elmesélve, ugyanakkor tele William Blake idézetekkel. S amiről szól, az is jobbára hétköznapi, és mégis varázslatos.

Michael szüleivel egy lelakott kertvárosi házba költözik. Napjaik azonban nem csak a ház felújításával és a kertet uraló dzsungel felszámolásával telnek, hanem főleg aggódással. Michael újszülött kishúga ugyanis beteg, és egyáltalán nem biztos, hogy az orvosoknak sikerül őt megmenteniük. S van itt egy nem mindennapi szál is: a fiú a düledező sufniban egy éhező, rongyos embert talál, akiről kiderül, hogy szárnyai vannak. Michael titokban tartja a fura dolgokon élő, mogorva figura létezését, egyedül a szomszéd Minának mutatja be. A lány nem jár iskolába, őt az anyukája tanítja odahaza, imád madarakat rajzolni és William Blake-et olvasni és idézni és énekelni. És aztán ketten együtt megpróbálnak segíteni a különös lényen, akit Skellignek hívnak, és akiről nem derül ki, legfeljebb érezhetjük, hogy mi is valójában.

Almond későbbi novelláskötetéből, a Counting Stars-ból kiviláglik, hogy számos önéletrajzi elemet írt bele ebbe a regénybe. Talán ennek, na meg a tehetségének köszönhető, hogy egyszerűségre törekvő, hosszas leírásokat mellőző stílusával többet mond, mint sokan tripla ennyi oldalon. Vagy talán csak azért érzem így, mert annyi minden van itt, amit át tudok érezni. De számomra akkor is többet jelent ez az ifjúsági regény, mint sok felnőttirodalom. Többet mond életről és halálról, csodákról és szeretetről, és úgy mondja, hogy az igazi és szép. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni.

Az új kiadásról annyit még, hogy a borítója kissé túl mangás és túl beszédes, de azt hiszem, igazán jó borítót még nem láttam ehhez a könyvhöz. Az apró betűs szedés nem tetszik, ellenben a fejezetek közti illusztrációk, legyenek bár épp egércsontvázak vagy döglött legyek, valahogy nagyon rendben vannak.

A könyvből tévéfilm készült Tim Roth címszereplésével. Bár a forgatókönyvíró némileg átszabta a sztorit, abból, amit a honlapján látni, jónak tűnik.

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Cséplő Noémi
Kategória: gyermek / ifjúsági
Eredeti cím: Skellig
Oldalszám: 127
Ára: 2500 Ft

szerda, november 25, 2009

Neil Gaiman: Anansi fiúk

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Pék Zoltán
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Anansi Boys
Oldalszám: 280
Ár: 2680 Ft

Ez volt Neil Gaiman negyedik önálló regénye, 2005-ben jelent meg, a kultszerzőből sztárt csináló, számos díjjal kitüntetett Amerikai istenek után, amiben már szerepelt Anansi, de annak ismerete nélkül is maximálisan élvezhető ez a regény. Már annak, aki szereti az ilyesmit.

Az Anansi fiúk ugyanis könnyedebb, mint korábbi művei. A humor mindig is jelen volt Gaiman írásaiban, de ilyen koncentráltan és hatásfokkal soha. A könyv eleji kalapemelés rovatban meg is említi P.G.Wodehouse-t, ami szép és őszinte húzás tőle. Mindazonáltal Gaiman rajongói nem fogadták igazán jól ezt a regényt, sokan fanyalogtak. Nem tisztem megvédeni, meg szerintem sem annyira fontos és a maga módján megrázó és meghatározó erejű könyv ez, mint a korábbi dolgai, bár így is legfeljebb azokhoz képest gyengébb. De elég botor dolog azt képzelni, hogy létezik író, aki minden művével képes valami újat, valami addig nem voltat, valami óriásit és különlegeset alkotni, vagy hogy ez lenne a Gaiman-féle, újító szellemű írók dolga.

Az Anansi fiúk elsősorban és mindenek fölött szórakoztató regény. Átlag 10-15 oldalanként nevetésre késztet, és ezt még Christopher Moore vagy akár Douglas Adams sem érte el nálam minden egyes könyvével. Emellett pont olyan kavalkád, mint szinte minden, amit eddig ez az ember írt, még beteges és félelmetes pillanatai is vannak, és biztos vagyok benne, hogy azért van így, mert Gaiman képtelen máshogy írni. Ő ugyanis szenvedélyes mesélő, és az Anansi fiúk egyben a történetek, mesék és dalok iránti szeretetének ékes bizonyítéka. De miközben ezekről ír szépeket és okosakat, másról is szó van ám itt.

A történet főszereplője egy lúzer, Charles Nancy, akit vénzsivány apja még gyerekkorában Kövér Charlie-nak nevezett el, ami, mint minden név, amit az apuci adott bárkinek és bárminek, rajta ragadt. De az öreg ennél is kínosabb élmények hosszú sorát okozta már a fiának. Aztán, ill. nem is aztán, mert már a regény elején, meghal. A szülei válása után, anyjával Floridából Londonba költözött Charlie visszarepül szörnyű gyermekkora helyszínére, csak hogy lekéssen apja temetéséről. Ott aztán találkozik négy öregasszonnyal, akik picikora óta ismerik, és akiktől megtudja, hogy 1. apja isten volt, 2. van egy testvére, akire legalábbis nem emlékszik. A fater nem más, mint Anansi, egy nyugat-afrikai, ill. a rabszolgák leszármazottai által benépesített Karib-térségben is ismert pókisten. Ravasz, ármányos, bajkeverő típus, mint mondjuk a germán mitológia Lokija. Nem tisztán gonosz, inkább mindenkit megviccelő, felelőtlen, de roppant szórakoztató típus, aki egy karaoke bulin veszti életét, a színpadról egy szőke turistalány méretes keblei közé bucskázva. Ami meg a tesót illeti, ő úgy kerül Charlie életébe, hogy egy elhibázott pillanatban magához hívja. Póknak hívják, igazi menő, és úgy fest, az isteni vonalat ő örökölte a papitól. És úgy dönt, ott is marad Charlie életében, ami azzal jár, hogy emberünk létének minden szegmense veszélybe kerül. Igen, még a menyasszonya is, bár a könyv számos hihetetlen részlete között az egyik legdöbbenetesebb az, hogy Charlie-nak van olyanja.

Eztán sok-sok kaland következik, de istenigazából a végére pörög fel a regény. A természeti népek mítoszaiból ill. népmesékből ismerős istenek (totemállatok) tűnnek fel, köztük Tigris, aki régóta szeretné megbosszulni, hogy Anansi elvette tőle a történeteket, amiket korábban csak ő birtokolt. Ugyanakkor a modern, valós világ is itt van annyira, hogy urban fantasy-nek becézhessük a regényt. Még romantikus szál is akad, meg nyomozós, meg amit akartok. Mondom, szerintem rém élvezetes.

De mindezeken túl úgy éreztem, Gaiman ebben a könyvében ír igazán a valós életről. Arról az igazi, hétköznapiról. Persze, korábban is írt róla néha, meg minden, de valahogy ezelőtt szerintem jobbára az volt számára a fontos, hogy olyat meséljen és úgy, amit és ahogy más még nem, hogy a mindenféle és legkülönfélébb elemeket sajátosan, üdítő frissességgel kombinálja, ahogy tette azt ugye már a Sandman képregényekben is. Lubickolt, mondjuk így, az emberiség mérhetetlen kultúrkincsében, a miriádnyi történetben és dalban, ami az örökségünk, és aminek újrafelfedezésében valóban nagy szerep jut Gaimannek. Még ebben a könyvben is ezt teszi. És közben néha az az érzésem, hogy egynémely mítosznak nem is tárja fel a valódi mélységeit, hacsak úgy nem, hogy néha érthetetlen vagy magyarázat nélkül maradó húzásokat visz a történeteibe (itt is van ilyen). De lehet, hogy mi már nem is érthetjük meg ez említett mélységeket. Lehet. Viszont van, amit értünk, a saját, mindennapi életünk, és ez a könyv arról is szól.

Már az eleje is a Daniel Wallace-féle Big Fish (Nagy hal) c. könyvre emlékeztet (amiből Tim Burton rendezett csodás filmet), magyarán az apa-fiú kapcsolatról van szó, és aztán, ahogy Kövér Charlie élete és vele maga is változik, arról, hogy az embernek előbb-utóbb fel kell nőnie, és Gaiman épp azt mutatja meg, hogy lehet azt jól is, úgy, hogy jobbá, többé válik az adott ember. Bár önmagában ez nem valami döbbenetesen új dolog, amit még senki nem írt le, mégis jó ezt épp tőle olvasni. És persze, minderről mítoszok és mesék is szólnak, szóval nem fordult ki magából Neil.

Pék Zoltán talán eddigi legjobb Gaiman fordítását hozza, átsüt a szövegen, hogy élvezte a munkát, a nyelvi poénokat. Ugyanakkor, és ez nem az ő számlájára írandó, a narráció váltásai néha elég esetlegesnek tűnnek, máskor meg kimódoltnak, szóval nincs bennük harmónia. Úgy értem, Gaiman néha mesélőt játszik, mintha ott ülnénk körülötte, ő meg ránk kacsintana néha, de aztán elmerül az egyáltalán nem élőszót idéző cselekményszövésben, és mindebben nem nagyon látom a rendszert, de attól még lehet, hogy van.

Azt hiszem, nagyjából ez minden, amit el akartam mondani erről a könyvről. Lehet, hogy röviden csak ennyit kellett volna: szerethető mese.

szombat, november 21, 2009

Holdhercegnő

Kiadó: Hungaricom
Kiadás éve: 2009
Kategória: gyermek / ifjúsági
Szereplők: Dakota Blue Richards, Natascha McElhone, Tim Curry, Juliet Stevenson, Ioan Gruffudd, Kis Barabás Zoltán, Augustus Prew
Rendező: Csupó Gábor
Zene: Christian Henson
Eredeti cím: The Secret of Moonacre
színes, magyarul beszélő, magyar-angol-francia mese / fantasy
Hossz: 103 perc
Forgatókönyvíró: Lucy Shuttleworth, Graham Alborough
Operatőr: David Eggby
Producer: Michael Cowan, Meredith Garlick, Samuel Hadida, Monica Penders, Jason Piette, Váradi Gábor, Miskolczi Péter

Pár napja azt írtam a Holdhercegnő c. könyv kapcsán, hogy a Csupó Gábor rendezésében belőle készített film is biztos jó lesz, épp Csupó miatt, de tévedtem. Írtak róla mindenféle véleményt magyar ítészek, zömükben lesújtót, de ahogy nézem, a többi kritikus nem olvasta az eredeti regényt. Márpedig a probléma már annál kezdődik.

Egyszer úgy megkérdeznék egy igazi hollywood-i producert vagy forgatókönyvírót, hogy mi a rossebért kell a legtöbb filmre adaptált regény sztoriját olyan nagyon átírni. Különösképpen ebben az esetben. Melyik idióta gondolhatta komolyan, hogy ez a sztori jobb lesz attól, ha béna Rómeó és Júlia vonalat visznek bele, ha hozzátesznek egy könyvet, ami a Holdföldén élő két családot sújtó átkot írja le, ha az egészet nyakonöntik jó sok borúval meg némi mágiával, meg egy halom fölösleges hülyeséggel?! És komolyan, amikor olyan igazán tehetséges és kiváló emberek, mint pl. Csupó, egy nyilvánvalóan gyenge filmet csinálnak, hogy nem veszik észre, hogy nem jó?!

Mondhatjuk, hogy az eredeti történet meglehetőst naiv, de azért nem buta, míg a film az. A könyv bájos, de csak annyira, amennyit még el tudunk viselni, és van benne humor is. Ehelyett a filmben böfögős poénok vannak, meg egy olyan burleszk betét (mikor a kastély lakói Maria nyomába erednek), ami annyira kínos, hogy nagyon kellett rajta nevetni, mert máshogy nem lehetett elviselni. Szegény Marmalode Jamben-ből, a szakácsból komplett idiótát csináltak. A regény rendkívül pozitív, de valamiért nem érzem vérmesen giccsesnek. A film ezzel szemben, nos, az átok megtörése még csak hagyján, de aztán ahogy mindenki összeborul... Meg az az oroszlán is... Meg hogy a de Noir-nak (vagyis gonosznak) átírt Robin fekete keménykalapban rohangál, mint egy eltévedt Alex a Mechanikus narancs-ból...

És akkor a színészekről még nem is szóltam. Jellemzően szörnyűek. Tim Curry valószínűleg álmában is el tudná játszani ezt a fajta gonosz karaktert, szóval ha ő nem rossz, az még nem érdem. Dakota Blue Richards, akinek már kijutott gyenge regény-feldolgozásból az Arany iránytű főszereplőjeként, hát, ő olyan, amilyen. Nagyjából természetes, nem direkte aranyoskodó vagy valami, de olyan fene sokat ő sem tesz hozzá a dologhoz. A többiek pedig helyenként a vásári pojácák színvonalát hozzák.

Bár összességében azért annyira nem rossz ez a film, mint amennyire itt háborgok, és el tudom képzelni, hogy úgy legfeljebb 12-13 éves korú lányoknak tetszhet, igazából az ismerős tájak és helyek miatt nem éreztem úgy, hogy sikítva kell kirohannom a moziteremből. Ezek aztán nem CGI-vel feltupírozott varázsligetek, ezek bizony felismerhetően igazi magyar erdők. A turai kastély is teljesen rendben van, a málló vakolatú falakhoz sem kellettek különleges effektek, de ez így jó, ennek megvan a maga hangulata. Meg végül is egy halom magyar embernek adott munkát és kenyeret a film forgatása, ennek csak örülni lehet.

A könyvről írva sérelmeztem annak igen magas árát. Nagyjából 3 mozijegy jönne ki belőle. Csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy inkább vegye meg a könyvet, olvassa el az egész család, és akkor lesz egy kellemes-kedves élményük, amit mondjuk megbeszélhetnek egymással, a filmet meg kerüljék el messzire.

szerda, november 18, 2009

Elizabeth Goudge: Holdhercegnő

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Tóth Tamás Boldizsár
Kategória: gyermek / ifjúsági, sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Eredeti cím: The Little White Horse
Oldalszám: 248
Ára: 3900 Ft

Elizabeth Goudge (1900-1984) angol írónő számos könyvet és novellát írt életében, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, de leginkább maradandó alkotása a Holdhercegnő (eredeti címén A kis fehér ló), mely 1946-ban elnyerte a rangos Carnegie Medal-t, amit a legjobb angol gyermekkönyvnek ítélnek oda. Nálunk most jelenik meg először, a belőle készült mozifilmmel egyidőben. A filmet Csupó Gábor (Híd Terabithia földjére) rendezte, és zömét Magyarországon forgatták. Reklámjában is elhangzik, hogy ez a regény J.K. Rowling gyermekkori kedvence.

A teljes cikk az ekulturán.

kedd, november 17, 2009

Madder Mortem

Az a helyzet, hogy az év legjobb 3 lemeze között van nálam a norvég Madder Mortem albuma, és az Agnete M. Kirkevaag énekesnővel készített interjúra különösen büszke vagyok, egyszerűen azért, mert olyan jó válaszokat kaptam :)
A Hammer októberi számában volt a nyomtatott, rövid verzió, azóta kikerült a teljes a site-ra is, klikk ide.


kedd, november 10, 2009

Kleinheincz Csilla két regény után egy novellaválogatással jelentkezik.
Míg a Város két fül között leginkább urban fantasy volt, az Ólomerdő pedig olyan slipstream, amiben jelen valóságunk és a népmesék világa keveredett, addig az itt szereplő novellák zömében a fantasztikum illetve a természetfeletti, nos, ha nem is mellékes, de inkább csak színező elem, eszköz, hogy Csilla a maga sajátos módján a valós életről mesélhessen.
A szép, igényes keményfedélbe kötött, rendes fehér papírra mintaszerűen tördelt tíz novella változatos képet mutat, de mind olyasmiről szól, ami valójában bármelyikünkkel megtörténhet. És ez bennük az ijesztő.

Teljes cikk az ekulton.

péntek, november 06, 2009

Neil Gaiman: Sandman 1.: Prelűdök és Noktürnök

Eredeti cím: Sandman - Preludes and nocturnes
Fordította: Totth Benedek
Rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones, III
Terjedelem: 240 oldal
Ár: 4480 Ft
Kiadás éve: 2009

Egy képregény megjelenését sem vártam úgy, mint ezt. Sem a Watchmen-t, sem az Usagi Yojimbo-t (arra meg továbbra is hiába várok, hogy valaki végre újra kiadja az Asterix-eket, az Alfa magazinos fordításukban). Másfél évvel ezelőtt még én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is megjelenjen egy ilyen kultikus mű magyarul, még akkor is, ha Neil Gaiman 2007 nyarán úgy 3 órán keresztül dedikált a Sárkánytűz boltban, úgy, hogy eladdig összesen két könyve jelent meg magyarul, s az utóbbi is évekkel korábban.

De a Cartaphilus bevállalta a Watchmen-t, és bár nem robbantottak vele bankot, igazi tökös kiadóként mennek tovább, és egy újabb alapművet (egyben ha lehet még kultikusabb képregényt) is kiadtak a napokban. Egy több, mint tíz részes sorozat első kötetét, szóval csak imádkozhatunk, hogy végig tudják vinni. És persze leborulás és mélységes respekt nekik.

Az első Sandman füzet (mert havi sorozatként kezdte) 1988-ban jelent meg. Szerzője, Neil Gaiman ekkor már ismert volt képregényes körökben, de az igazi áttörést és mindenféle sikereket és díjakat a Sandman hozta el neki. Meglehet, nem azonnal, pl. a legjobb novellának járó World Fantasy díjat (azóta is egyedüli képregényként) a Shakespeare Szentivánéji álom c. művét alaposan átfordító 19-es füzetért (3., Dream Country c. kötet) kapta. Maga Neil egyenest úgy véli, hogy itt az elején még nem volt teljesen kiforrott a dolog, amivel egyet is tudok érteni pl. a DC Comics különféle karaktereinek a vendégszerepeltetése rém erőltetett húzás volt, még ha a John Constantine-os rész tetszik is. Mindazonáltal az itt összegyűjtött első 8 füzet adta meg az alapot, és mind egy-egy kis stílusgyakorlat volt, előrevetítve, miféle csuda dolgok várhatók még Gaimantől.

A kötetet és így a sorozatot Az igazak álma c. fejezet nyitja. 1916-ban járunk, Angliában, ahol egy okkultista mágus rabul ejti Morpheuszt, az Álmok Fejedelmét. Eredetileg ugyan annak nővérét, Halált akarta bebörtönözni, hogy ezzel belőle váljék élet s halál ura, de ez ugye nem jött össze. És bár Álom három tárgyát, amibe hatalma egy részét beletette, elveszi, ám sokra így sem megy a zsákmánnyal. A helyenként a The Cure-os Robert Smith-re hajazó, sápadt bőrű, éjszemű és –hajú figura ugyanis egy szót nem szól, nem csinál semmit, üvegcellájában kivárja, míg rabulejtője meghal, s aztán… Ahogy az előre sejthető, kiszabadul. A következő fejezetek arról szólnak, hogyan próbálja meg visszaszerezni a három holmit, s persze 70 év raboskodás után még egy ilyen elpusztíthatatlan lény sem elég erős, hogy mindez könnyen menjen.

Gaiman innentől kezdve gyakorlatilag bármit képes belevonni a Sandman világába. Az évezredes mítoszok éppúgy anyagául szolgálnak ennek a különös képzelőerővel megáldott embernek, mint az aktuális, hétköznapi, szürke valóság. A nyitótörténet a viktoriánus rémtörténeteket eleveníti fel, de aztán kapunk rém beteg pszicho-horrort (24 óra) épp úgy, mint körmönfont talányokat, lírai és filozófikus pillanatokat és még halom mást, kivéve a kliséket, mert azok itt nincsenek. Illetve vannak, de minden elemet úgy gyúr át Gaiman, hogy az egész roppant egyéni és izgalmas lesz, az ezerszer látott dolgok is új arcukat mutatják, és így tovább.

A sorozat címét is adó, számtalan néven ismert Álom egyike a Végtelenek (Endless) hét tagú családjának. Angol eredetiben mindegyiküknek D-vel kezdődik a neve, amit nem lehetett volna magyarra átültetni, s még bizonyára vannak ilyen elemek, de általában véve azt hiszem, a fordító és a szerkesztő megint kitett magáért. És bár csak apránként ismerjük meg őket – itt szinte csak Halál bukkan fel a részint megrázó epilógusban (Szárnyainak suhogása) –, Sandmanről annyit megtudhatunk, hogy megviselte birodalmának átmeneti elvesztése, de attól még tudja, mi a dolga, hol a helye, és nem is hagyja, hogy bárki elvegye tőle mindezt. Sőt, az egyik kedvenc részem épp a Remény a Pokolban, azzal a zseniális párbajjal.

Ami a Sandman képi világát, míg a borítókat mindig a szintén zseniális Dave McKean, Gaiman régi alkotótársa alkotta, a képregényeket magukat változó csapat. Máshol ez zavaró lenne, de ehhez az ezernyi forrásból merítő, folyton változó sorozathoz nagyon is illik. A stílus jobbára valahol félúton van az amerikai, szuperhősös ill. az európai, művészibb vonal között, de úgy, hogy igazából egyik sem. Kimagaslónak itt még csak ritkán érzem, bár teljesen rendben van, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre jobb, és úgy ad egyre többet a történethez.

A rengeteg utalás, szimbólum miatt különösképpen sokrétegű képregény ez, ami minden olvasással adhat valami újat az embernek. És ez még messze csak a kezdet, az igazán zseniális dolgok csak a következő kötetekben jönnek!

csütörtök, november 05, 2009

Porcupine Tree, Bp. PeCsa, 2009. november 1.

A Demians utolsó másfél számára értem a helyszínre. A francia trió (ami valójában Nicholas Chapel énekes-gitáros egymaga, hiszen a lemezre mindent ő játszott fel) már az Anathema előtt is fellépett Budapesten, de mivel azóta sem mélyültem el Building An Empire c. debütalbumukban, most sem mondott sokat. Aki ismeri, az mind odavolt, de nekem csak az jött le, hogy jó zenészek befordult, nehéz muzsikával, amire épp az este főbandája hatott tán a legtöbbet, és hogy ezt inkább élvezné az ember otthon, nyugiban. Azzal együtt szép volt.

A Porcupine Tree egy angol prog.rock csapat. A ’80-as években kezdték, még elszálósabb, pszichedelikusabb zenével, aztán mikor
Steven Wilson énekes-gitáros-agy-stúdióguru producerként megcsinálta az Opeth-tel a Damnation albumot, a munka kölcsönhatása folytán bejöttek a metal hatások a PT muzsikájába. Azelőtt csak szőrmentén ismertem őket, de azóta legnagyobb kedvenceim közé léptek. Ennek ellenére most láttam őket először.

Több dologtól tartottam a koncert kapcsán. Egyrészt, hogy ugyan hány rajongó gyűlik majd össze a Petőfi Csarnokban, de kellemes meglepetésként erős félház fogadta Wilsonékat. Másrészt meg tudható volt, hogy a koncert két részes lesz, és az első felében az ezévi
The Incident album egyes CD-jét fogják tolni egy az egyben. Márpedig az, minden erénye elismerése mellett is, számomra jellemzően unalmas. Ha rászánja az ember az időt, belemászik a szövegekbe meg minden, akkor ott vannak a mélységek, de egyébként csak elvétve szórakoztató, és azt nem viselem már olyan jól. A Porcupine Tree mindig is erősen Pink Floyd hatású banda volt, de az új lemezen Wilson egyenest átment Roger Waters-be.
Mindazonáltal élőben jobb volt egy fokkal, bár egy szék jól jött volna a fenekem alá :) Jobb pedig azért volt, mert a műsor kb. felében mentek a háttérvásznon
Lasse Hoile filmecskéi. Hol Tool-osan borult dolgok, hol másként betegesek, hol meg régesrégi családi felvételeket idézők, és ezek nagyon sokat adtak az élményhez. Na meg az is, hogy álomszerűen szólt a hangcucc. Jó, ha két évente van az embernek része ilyen hangzásban. Én ugyan nem vagyok egy soundfreak, számomra a hangulat messze fontosabb, mint hogy minden kristálytisztán szóljon, de ami jó, az jó, ez meg egyenest kiváló, párját ritkító, csúcsszuper volt.
Persze voltak az Incident-részben is nagy pillanatok, jól esett a
Time Flies nosztalgiázása, vagy a nyitás zúzása, stb. De miután vége lett, és a háttérvásznon megjelent a tíz perc szünetet visszaszámláló óra, azt mondtam, másnap AC/DC-t kell hallgatnom.

Aztán jött a második felvonás, és abban aztán hiba nem volt! Ezeket játszották:
Start of Something Beautiful (Deadwing album), Russia on Ice pt. 1 (Lightbulb Sun), Anesthetize pt. 2 (Fear of a Blank Planet), Lazarus (Deadwing), Way Out Of Here (Fear…), Normal (Nil Recurring EP), Blackest Eyes (In Absentia), ráadás: Sound of Muzak (In Absentia), Trains (In Absentia). A Blackest Eyes-t csak nekünk tolták, mivel először jártak Magyarországon, de a Normal talán még kellemesebb meglepetés volt. A Lazarus-nál egyként olvadt el a közönség, máskor viszont a jobbára konszolidált népek meglepően nagy része zúzásba fogott, akárcsak maga Steven, és voltak pillanatok, amikor ha nem tudom, hogy Wilsonékat hallom, azt mondtam volna, Opeth.

Szóval látvány és hang tökéletes volt, maguk a zenészek mondjuk, Wilsont kivéve hol enerváltabban, hol csak lazán muzsikáltak, persze végig remekül (kivéve, hogy a Lazarus elejét elszúrták és kezdhették újra). Gavin Harrison dobosnak azért voltak lélegzetelállító megmozdulásai. Steven meg párszor megvillogtatta fanyar humorát is, bár néha inkább volt fanyar, mint humoros.

Akárhogy is, óriási élmény volt ez a koncert. Az meg már csak a hab a tortán, hogy egy olyan taxis vitt haza, akiről kiderült, hogy nagy AC/DC fan, és úgy döngette a kocsiban a Whole Lotta Rosie-t, hogy mikor kiszálltam, félő volt, hogy felébred a környék. :) Szóval, minden jókívánságom így teljesüljön! :)


hétfő, november 02, 2009

Amorphis, Bp. Diesel, 2009. október 28.

Az Amoral és a Before The Dawn nevű előzenekarokat lekéstem, utóbbit sokan dicsérték amúgy.
Az
Amorphis-t még nem láttam Tomi Joutsen énekessel, pedig már a 3. lemezt adták ki vele, és nem is először lépett magyar színpadra. Ráadásul mindhárom album nagyon bejött, de arra nem számítottam, hogy az irdatlan rasztákat viselő figura viszi majd a hátán az egész koncertet, s hozzá ilyen szinten. Úgy értem, a többiek az amúgy tőlük megszokott visszafogottsággal voltak csak jelen úgy színpadi látványilag, ámde Tomi mellett ennél nem is kellett jobban megerőltetniük magukat. Nem mintha ő egyvégtében a közönséget hergelte volna meg ilyenek, sőt, de valami nagyon pozitív áradt belőle, már a hangján kívül, amin ha kellett, szívbemarkolóan szép dallamokat, máskor meg mély hörgéseket hozott.

Amúgy a koncert elején kicsit hiányoltam azt az átütő erőt a zenéből, ami pl. pár hete ugyanitt a Trouble-nél nagyon is megvolt, de aztán minden helyre állt (meg lehet, hogy csak én voltam túl fáradt, de végül a zene energiája segített). Sőt, valójában nem volt gyengébb dal a programban, az első lemezről elővezetett ős-ótvar
Karelia/Sing From The North Side ugyanúgy bejött, mint a friss Skyforger kb. 4 dala. Utóbbiak közül a lemezen súlyosságával kitűnő Majestic Beast esetében mondjuk a tappinges gitárral kísért refrén sokkal jobban tetszett így élőben. Azért voltak csúcspontok, pl. Silver Bride, Alone (az Am Universum-ról), az Elegy-egyveleg (Against Widows, Cares, On Rich And Poor, Against Widows), Black Winter Day. Utóbbi kultikus sláger már szinte nem is illik a mai dalok közé, mégis olyan hangulata volt… Jó, hogy nem szabadtéren nyomták, mert a környék összes fája ledobta volna a maradék leveleit is, hogy basszus, itt a tél… Ja, meg persze a My Kantele a végén, Istenem, csak azért az egyért is megérte volna odamenni! Csupán azt bántam, hogy a Tuonela lemezt totál hanyagolták.

Nem akarom túlragozni, ez egy remek koncert volt, forró hangulattal (a finnek gondolom otthon érezték magukat, akár ha a szaunájukban lettek volna). Továbbra is az a helyzet, hogy senki nem tudja így ötvözni a metalt meg rockot a népzenés dallamokkal, mint az Amorphis.


vasárnap, november 01, 2009

7. Stagediving Fesztivál, Bp. Diesel, 2009. szept. 19.

Ezt a cikket a novemberi Hammerbe adtam le, de nem került be, így kirakom ide, hogy ha már leírtam, elolvashassa, akit érdekel.

A Stage Diving fesztnek csak a felét láttam. A Cadaveres utolsó két dalára értem oda, így tapasztalhattam, hogy az új énekes csóka teljesen rendben van. Azt gondoltam, nehéz lesz Gabó Ádám helyére megfelelő embert találni, talán az is volt, de Bölcsföldi Zoli (North6) jól hozta mind a zorkóbb, mind a dallamos témákat.

Mivel a Watch My Dying-ot a múlt évi Szigeten láttam utoljára, főleg az foglalkoztatott, hogy egy gitárral milyen lesz a dolog. Az Utolsó hívás-sal kezdtek, amit lemezen Lukács Lacival énekel Gaobr, és ez a nagyon beállt, hideglelős dal alaposan odatett a hangulatnak is. Lehet, csak az enyémnek, de valahogy a koncert java keserűbb, sötétebb atmoszférában telt, mint amihez szokva voltam. Nem volt sok vigyorgás, poénkodás, viszont a Moebius összes elhangzó dalánál azt éreztem, hogy iszonyú jók, akár zseniálisnak is nevezhetők. A címadó meg a pörgős Hattyúdal volt az est fénypontja számomra, de a Neck Sprain-torok Andrissal közösen tolt A leggyorsabb mártír, és a ráadásban BZ-vel leadott Éter is sütött. A régebbi számok meg szintén, de azokban, s főleg a szólók alatt, nekem nagyon is hiányzott a második gitár. Tény, hogy így sokkal érthetőbb a WMD zenéje, és az olyan dalgigászok, mint a Fényérzékeny, a Túladagolt idő vagy a Nicht vor dem Kind meg a többi, most is megtették a magukét. Mégis más volt, és nem 100%-os, csak úgy 85…

A Dalriada intro-ja abból állt, hogy az Arany-albumon szereplő Fajkusz Banda különféle nótákat húzott, a srácok és a lány meg énekeltek hozzá. Ezzel rögtön megalapozták a parázs hangulatot, bár az a félig német téma picit kínos volt, de legalább vicces. Merész húzás, de nekem bejött, és még sokaknak.

Ez volt az első teljes Dalriada koncertem, és roppant jól szórakoztam ám! A program javarészt best of volt, és a közönség teljes mellszélességgel állt Andrásék mellé. A különlegességet meg az jelentette, hogy említett Fajkusz Banda újra feljött a színpadra, és két dalt (Szent László 1., Bor vitéz) elhúztak nekünk az Arany János balladáit feldolgozó friss anyagról. Féltem, hogy ennyi hangszer, ráadásul ilyen speciális keverékben meg tud-e szólalni a Dieselben, de jobb volt a hangzás, mint mikor csak Dalriadáék voltak a színpadon. A metal hangszereket némileg visszább húzta a keverős, és így a hegedű, brácsa és nagybőgő is tudott érvényesülni, és nem túlzok, ha azt mondom, ez a két nóta szenzációs volt így. Különösen a Szent László sütött, a másik, még jobbára ismeretlen dal finomságait inkább figyelték a népek.

Ezek mellett a zárásul elhangzó Szondi két apródja ill. A Walesi bárdok 1. és 2. része voltak a koncert legcsodásabb pillanatai számomra, de az egészet élveztem. Nem mondom, némi lazulás még ráférne a csapatra, Laura pedig aranyos lány, de nem igazi frontasszony, ezzel együtt a Dalriada tényleg egyre jobb, és jobban érzem bennük az igazán nagy bandává válás lehetőségét, mint valaha.

péntek, október 23, 2009

Watch My Dying

Ezt az interjút 217-es, ezév szeptemberi Hammerbe készítettem, de sokkal hosszabb lett, mint ami egy oldalba befér. A Hammer site-ra is felkerülhetett volna, de valamiért mégsem, viszont van annyira jó, hogy a fanokat biztosan érdekli, úgyhogy itt teszem közzé, köszönettel WMD-éknek.


A Watch My Dying új albuma, a pompás digipack borítóba csomagolt Moebius minden dalában más vendégénekes szerepel, pl. Lukács Laci, Persó (ManGod Inc.
), BZ (Wendigo), Máté (Road), stb. A samplerek több szerepet kaptak, mint bármikor korábban, de a zúzásnak és az emberi tényezőnek is bőven jut hely. Különleges anyag, ami lassan érik be. A csapatból Veres Gaobr énekes, Bori Sanyi gitáros és Eszenyi Imre basszer válaszolt a kérdéseimre.

Kezdjük ott, ahol legutóbb befejeztük: mi lett a Fényérzékeny sorsa? És milyennek érzitek ma azt az anyagot?

Sanyi: „Én a Fényérzékenyt egy szuperjó lemeznek tartom a mai napig. Extrém, vagány, erőteljes, férfias, karakán, és mindez tele érzelmekkel. Valószínűleg hangulatlemez, ebből következhetnek a szélsőséges vélemények. Ez igaz tulajdonképpen az egész WMD-re, nem elég csak szeretni a metalt ahhoz, hogy bejöjjön, sőt talán az se kell hozzá, hogy valaki metalrajongó legyen, hogy értékelhesse. Ha újra csinálhatnám, csak a dobsound-on gondolkodnék még kicsit, bár az sem rossz, de szerintem attól nehéz hallgatni, és nem a gitároktól.”

Gaobr: „Ahogy minden lemezünk, ez is "megosztó" lett. Voltak, akiknek nem tetszett a soundja, ami tény, hogy markánsan északi lett, de világszínvonalú. A legviccsebb az a sajnálkozás volt, hogy nem ismételtük meg az előző albumot, erre most, a Moebius megjelenésével páran a Fényérzékenyt sírják visza.. Mi a mai napig szeretjük azokat a dalokat, bár tény, hogy a Tegezőt pl. nem lehet élőben úgy eltolni, hogy ne csapja szét mindenkinek a fejét... szóval van rajta pár nehezebb eset. A Fényérzékeny pont olyan rosszkedvű lemez lett, mint amilyenek mi magunk is voltunk akkoriban. De azóta már csupa móka és kacagás minden.”

A két lemez közti időben volt egy rakás fontos esemény, még tagcserék is. Először is jött Dávid. Az nem vitás, hogy bevált, mint dobos, de pl. mennyire volt hatással a Moebius-ra, és emberileg mennyire illik közétek?

S: „A dobosok mindig alapvető hatással vannak a zenére. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenbe beleszólnak, hanem úgy, hogy a dobos stílusa és tudása nagyon meghatározó ebben a műfajban. Minden esetben alaposan megfigyelem, miben jók, és miben nem, a gitártémákat, dalokat pedig ennek tükrében alakítom. Dávid nélkül pl. nem születhetett volna meg a Mindenért, de a Vadveszély sem, ami történetesen Attila dala.”

G: „A Moebius lemez írásánál természetesen másféle szempontokat vettünk figyelembe mint előzőleg, mert Bordás Zoli nagyon más stílusú dobolást képviselt, mint Dávid. Így más szempontok alapján haladtunk, mint előtte, gyorsabb tempók is születtek, rettenetes kétlábgépezés és blastbeatek vannak. Emberileg nagyon jól vagyunk, Dávid igazán vicces srác, egy energiabomba és a zenéről szól az egész élete. Ha nem velünk játszik, akkor dobot tanít.”

A 2008-as, V. Stagediving feszten elvileg egy koncert-DVD anyagát rögzítettétek. Mi lett a felvételekkel?

S: „Legjobb tudomásom szerint Attilánál kallódik, aki nem találja otthon, de mi sem.”

G: “Elakadt az illetékeseknél. Nem gáz végülis, mert technikailag nem volt olyan jó az a koncert. Szeretnénk képanyagot készíteni valamikor, elvileg ősszel is lesz lehetőségünk ilyesmire, a következő Stagediving fesztivál alkalmas lehet majd erre. Nemrég megkeresett minket egy kiadó, hogy mit szólnánk egy Blueray lemezhez, de egyelőre sehol sem tart ez a dolog.”

Részt vettetek az MTV Icon Tankcsapda show-ban. Hogy látjátok, volt valami extra haszna a szerepléseteknek, azon kívül, hogy lesokkoltátok a békés, siófoki nyaralókat?

S: „Annyi haszna mindenképpen volt, hogy rengetegen megismerték a zenekar nevét, akik valószínűleg sose hallottak volna rólunk. Persze hihetetlen nagy élmény is volt egy ilyen profi rendezvényen szerepelni, és ha ez nincs, akkor talán Lukács nem énekelne a lemezünkön. Ettől függetlenül szeretném megjegyezni, hogy én sosem gondolkodom ezen.”

G: Persze, amellett, hogy hatalmas megtiszteltetés volt a meghívás, volt szerencsénk beszélni több emberrel az amúgy bevállalósnak számító magyar MTV stábtól. Ennek köszönhetően készült velünk egy másik, klipkérős adás is, ahol bepartizánkodhattunk a haverjaink zenéivel, illetve Morbid Angellel, Entombeddel is, ami szintén nem mindennapos egy kereskedelmi zenecsatornán. Valószínűleg ez a rendezvény is közrejátszott abban, hog Lukács Laci elvállata felkérést az Utolsó hívásban, és ő is hallható a lemezünkön.”

Imi: „Ha már így megemlítetted, ha nem is a leghasznosabb, de mindenképpen az egyik legviccesebb része volt a bulinak, amikor a délutáni beálláson, a strandon sétáló emberek arcára szó szerint ráfagyott a mosoly, amikor rázendítettünk, pillanatok alatt magállt az élet, és értetlen tekintetek sokasága szegeződött ránk. Nem tudom, hogy mennyire igaz, de állítólag még a szervezőségnek is megfordult a fejében, hogy ezt nem biztos, hogy este is elő kellene adnunk :)”

Nem is sokkal a lemez megjelenése előtt kivált Kovács Attila gitáros. Mi történt? Szóba sem került, hogy másik arcot keressetek a helyére? A lemezen mennyire van még jelen?

I: „Alapvetően minden vég egy kezdet, és mindennek meg van a jó oldala is, pl.: sokkal jobban értem, hallom magam és nagyobb hely van színpadon, ha-ha. Ún. zenekarvezetőként azt mondom, hogy Attilának volt egy döntése, amit az elmúlt 10 év tapasztalatai alapján úgy láttam jónak, hogy nem érdemes vitatni, tehát elfogadtuk. Másik gitárost hirtelen elkezdtünk keresni, aztán egyre inkább az kezdett körvonalazódni, hogy nem is kell erőltetnünk ezt a kérdést. Amióta csatasorba állítottuk Kamasukát a samplert, teljesen telített a hangkép koncerten is. Így több sáv hallható élőben, mint eddig. Mindazonáltal, ha valaki maradéktalanul meg tudja győzni az egész zenekart, hogy pont rá van szükségünk, rögtön bevesszük gitárosnak. Már most felhívom a jelentkezni vágyók figyelmét, hogy a WMD-ben játszani egyáltalán nem jó dolog. Nagyon macerás társaság vagyunk, mert időben el kell indulni a koncertre, nem lehet teleszemetelni, és locsolni a buszt különböző dolgokkal, és ha valami nem tetszik nekünk, egyből szóvá is tesszük a másik felé, és mély depressziós őrlődések helyett megpróbáljuk megoldani a dolgot, és ezt egyenlőre csak négyen tudjuk huzamosabb ideje tartani, ha-ha.”

G: “Attila nem érezte othon magát ebben a zenei közegben, illetve egyéb problémák is felmerültek, amik odáig fajultak, hogy a kiszállás mellett döntött. Túl sok volt az "egy mindenki ellen - mindenki egy ellen" vita, és ezt senki se kezelte valami jól. Már senki sem akar ezen rágódni, ez az ő döntése volt. Mindenki csinálja a saját dolgait, elvagyunk, kevesebb a vita, tehát ennek biztos ez volt a rendje. A dolog a lehető legrosszabbkor jött, lemezfelvétel közben, a feléneklésnél. Ilyenkor ugye nem tisztázott, hogy akkor mi is legyen a felvett anyaggal, azt a megoldást éreztük a legtisztábbnak, ha a közösen elkészített és rögzített dalokat kiadjuk, de mivel már nem tagja a csapatnak, a fotók között ő már nem szerepel, a szerzők között és a köszönetrovatban igen. Még van nálunk két dal, amit vele készítettünk, ezek nemsokára megjelennek.”

Amúgy hogy íródott az album?

S: „Eleinte úgy tűnt, teljesen máshogy fog készülni, mint az eddigiek, de ha a végeredményt nézzük, annyira azért mégsem más, mint ahogy szokott lenni. A tíz dalból 6-ot írtam, 1-et Imivel, 2-t Imi és Attila, 1 pedig csak Attila dala. A szintiket mindenhol én írtam, ill. az éneket Gábor és Dezs, (ifj. Straub Dezső énekproducer), ezek elég jól összerántják a lemezt. A többi albumnál is hasonló volt az arány. Továbbra is igaz a wmd-re, hogy a dalok nem a (nem létező) próbákon születnek.”

G: Most mégis közös munkával folyt minden, mindenki belszólhatott mindenbe. Ez jelentősen lelassította és megnehezítette a dolgok menetét, sokat vacakoltunk a dalírással. Elég jól bejáratott módszerrel megy nálunk a dalszerzés, tehát a kész dolgokat otthon rögzítjük és mailben küldjük a többieknek csekkolásra. Ilyenkor lehet javaslatokat tenni, változtatni, utána van egy-két felesleges próba és mehet a felvétel. Erre a lemezre vagy hatot próbáltunk, ez tőlünk soknak számít.”

És hogy zajlott a stúdiózás?

I: „Általában nem szeretem, ha hasonlítgatnak ilyen olyan bandákhoz, de most azt kell, hogy mondja, hogy elég Slipknotosan :) Amikor a tavaly októberi Hammerben olvastam a Jim Root intit, egyből magunkra ismertem. Egy hónapunk sem volt az ígért megjelenési dátumig, de még egy hangot sem vettünk fel semmiből. Nem volt nagy bandázás a stúdióban. Szerintem olyan sem volt, hogy egyszerre bent lett volna a teljes zenekar. Néhány dolgot csak a keverésnél halottam, jéé nálunk ilyen sávok is vannak :) Picit talán hiányzik is ez a „rock” fíling, de tény hogy így hatékonyabb, és kevesebb energiát emészt fel a produkció, és ez nem utolsó, tekintve, hogy a vége fele így is mindenki úgy érzi, mintha 2 hete kukoricán térdepelne a sarokban.”

G: “Jaya Hari dasnál az Audioplanetben történtek a hangszeres felvételek, a keverés és a master. Bár beszéltünk a felvételek előtt Jocke Skoggal, a végső megoldás végül az volt, hogy készítse Jaya az összes utómunkálatot, mert így lesz a legjobb. Jó döntés volt :-) Az énekfelvételeknél én szerettem volna Straub Dezsővel dolgozni az Audioplanet stúdióban, mert őt tartom a legjobb énekproducernek az országban. Sajnos a sok időpontegyeztetés miatt elhúzódtak a felvételek, de a vége felé bizonyos dolgoknak jót is tett, hogy volt idejük érni a végső master előtt. Dávid 9 óra alatt feldobolta a lemezt, Imi egy nap alatt felbőgőzte, a gitárosok a saját szerzeményeiket játszották fel, tehát mindenki csak a saját számaiban gitározik. A sok vendég miatt kicsit döcögősek voltak az időpontegyeztetések, de megoldottuk.”

Milyen lett a lemez szerintetek? Miféle zene ez mármeg? :)

I: „Nagyon jó a kérdés, és ezt érdemes meg is jegyezni, a következő lemezig. Nem kell találgatni, tippelgetni, meg mindenféle reménnyel telve várni egy wmd lemezt, úgysem olyan lesz, hiszen akkor nem lenne wmd. A watch my dying már csak ilyen „mifélezenezmármegin”.

G: Hát csodaszép :-) Ez van, öregszünk. Most olyan fázisban vagyunk, hogy mindenki kicsit be van lassulva, családosak vagyunk, a sok hétköznapi szar ellenére néha nem átalljuk jó érzni magunkat. Ettől más ez a lemez, mint az eddigiek.”

Hallottam rebesgetni valami 42. heti maxit, amin további új dalok lennének. Erről mit lehet tudni? (Közben az a hét elmúlt, maxi meg sehol... - UN)

S: „Azt, hogy volt még két Attila nóta, aminek megkegyelmezett a zenekar, és nem került a wmd süllyesztőbe. Viszont a lemezre nem fért fel, mert túl sok volt.”

G: “Eredetileg 13 dalt rögzítettünk, de a sokféleségük miatt nehéz volt jó dalsorrendet csinálni a lemezre. Úgy volt, hogy egy hosszú anyagot készítünk, és bár a zene kicsit befogadhatóbb, mint a Fényérzékeny, a hangszerelés és a sok énekes miatt így sem olyan egyszerű. Nem akartuk a 60-70 sávot azzal tetézni, hogy több, mint egy órán át menjen minden... Így kitaláltuk, hogy lesz egy viszonylag barátságosabb lemez és utána egy EP vagy maxi, amin meg majd zúzunk. Ezen lesz két lemaradt dal, a Lopott könyvek feldolgozás stúdióváltozata Tankcsapdáék szíves hozzájárulásával, illetve tervben van még koncertdal és remix is, de majd meglátjuk, mi lesz a vége. Ez a kiadvány ajándék a tízéves jubileumunkra. így ingyen letölthető lesz majd a honlapunkról.”

A lemez minden dalában vendégszerepel valaki. Kímélni kellett Gaobr hangszálait, vagy nem volt kedve énekelni, vagy mi?

G: Énekelni sosincs kedvem, ha-ha! Mivel most három szerzőtől is jöttek dalok, sokfélék lettek, és jórészt az éneken is múlt, hogy legyen kohézió. Azt a kétféle megoldást éreztem lehetségesnek, hogy vagy valami koncept-dologgal kerülnek majd közelebb a dalok egymáshoz, vagy még széjjelebb lesz bombázva az egész és hát ez utóbbi megfejtés lett a végeredmény. Arra gondoltam, hogy a szélsőségeket nem próbálom megközelíteni, hanem ha lehet, fokozni kellene mondjuk a hangszereléssel, ami ebben az esetben a sok vendég lett. Teljesen ki sem volt találva az egész, tehát nem tudtuk hónapokkal előre, hogy ki mit fog énekelni, főleg hogy a szöveg- és énekdallamírás is valós idejű volt, azaz minden ott helyben született. A dalok hangulata kézenfekvővé tette, hogy kik kellenek hozzá, kik tudnak az adott kontraszton még jobban erősíteni. A Moebius c. dalban Vijaya Gauranga das, a Mantra gitárosa szerepel, amint a Bhagavad Gítából énekel néhány ötezer éves verset... Ide először valami egész hasonló hangmintát szerettünk volna tenni, de aztán az jutott eszembe, hogy miért vacakolnánk ezzel, ha va lehetőség rá, hogy élőben megoldjuk? Így egy telefon volt, útközben a stúdió felé, az ötlet után fél perccel és meg is beszéltük a dolgot. A Leggyorsab mártírban Apey énekel a Neck Sprainből, illetve a Remembereing the Steel-ből. Vele már régebben a Kelly miatt volt ismeretség, hatalmas figurának tartom és az egyik legjobb énekes akit ismerek, így nyilvánvaló volt, hogy jön. Az Utolsó hívában Lukács Laci neve már régebben felmerült, de tudtuk, hogy úgysem vállal felkéréseket, úgyhogy előre sajnálkoztunk miatta. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, Péterrel megkerestük telefonon, és a legnagyobb meglepetésre elvállalta a dolgot. Így a többiek tudta nélkül leautóztam Debrecenbe, felvettük a nótát - épp Laci születésnapján - és utána másnap szétküldtem mailben a többieknek, hogy na, tegnap elkészültünk vele. Jött is a válasz, hogy hú, ez nagyon állat, de úgy szól, mintha a Lukács énekelne benne :-) A Mindenért című dalban Lukács Eszter hallható, akit Sanyi Innersight nevű szólóprojectjéből már lehet ismerni. Ebben a dalban eredetileg Sanyi énekelte volna egyedül a verzéket, amit fel is tolt, de biztos nem szereti visszahallgatni a saját hangját, így egész hátra húzta a keverésnél. A női ének ötlete onnan jött, hogy a dal maga valamiféle igazságkeresésről szól, de ha duettben mennek a versszakok, akkor valami egész bensőséges hangulatú lesz az egész, ami eddig nem nagyon volt nálunk. A Vadveszélyben nyilvánvaló volt, hogy Persó kell. A dal egy szarvas elgázolásáról szól, amihez remekül illik ez a férfias, mély hang. Mivel a WMD a második koncertjét a CDT előtt játszotta és nagy fanok is voltunk, ez nagyon komoly flash volt. A Holtsúlyban Gabó Ádám énekel, aki akkor még a Cadaveres énekese volt, de nem ez volt a fő érv mellette, hanem hogy remekül érzi magát ebben a kevésbé metalos, kicsit furcsább közegben, ami ebben a dalban van. Kitalált két olyan szólamot, hogy rendesen meg is változott tőle a dal, illetve olyan lett, amilyen biztos nem lett volna nélküle. Nagyon durva volt, hogy ugyanazzal a hanggal az egyik percben mennyire hibbant, furcsa hangulatot tud hozni, a másikban meg olyan szép, amilyen egy férfiének csak lehet. A 2359-ben a Blind Myself-es Tóth Gergő énekel, és tőle egész meglepő dolgokat hozott. Eredetileg feldemóztam neki, hogy mire gondoltam, de ehhez képest egy olyan részre is ráénekelt tisztán, ami nem is volt énektéma, és ez sokat hozzátett a dalhoz. Vele egész 21. századi módszerrel dolgoztunk, azaz nem jött át a stúdióba, hanem otthon, a gitárosuknál rögzítették a sávokat és neten küldték át a kész anyagot. Az Éterben a keleties részek miatt egész nyilvánvaló volt BZ neve, és hát mint előre sejteni lehetett, a végeredmény valami hátborzongatóan jó lett. A refrén dallamát ő hozta, mert arra nekem olyan bonyolult ötletem volt, amit nem is tudtam neki feldemózni, inkább odahörögtem valamit. A verzéknél pedig a magas szólamokat tette rá az enyémekre. Az elszállós részek ellenére ezzel a tiszta és erős énekkel ez lett az egyik legfémesebb dal. A Hattyúdal egy modernebb jellegű dolog, itt a Remorse-ból Oláh Kálmán és Oláh Zsolti hangja adja azt a magas szólamot, ami kiemelkedik a dalból. A Roadból Molnár Máté van az utolsó dalban, aminek az a címe, hogy Úton. Érted, Road-Úton, hahaha, nagyon jó... Velük már többször játszottunk együtt és hatalmas arcok. Nagyon kedvesek és két lábbal a földön járnak, tehát nagyon könnyű volt közös nevezőre jutni. Amellett, hogy interjúikban meglepő módon többször is hivatkoztak a WMD-re, Máténak olyan orgánuma van, ami ezer közül is rögtön felismerhető és ide pont ez kellett. A következő Ep-n ott lesz majd a Magyar Ordítás című dalban Knapp Oszi a Wrong Side Of The Wallból, akik egy igazán jó zenekar hatalmas dalokkal. Oszi hangja is olyan karakteres, hogy bármit csinál vele, rögtön látod magad előtt, hogy ő az.. Végül, de nem utolsósorban a Bíbor Csendben szerepel Kokó a OneKillEmbrace-ből és Csilla az Angelusból, akik férj és feleség, ez a szám pedig egy gonosz szerelmes dal, így egész testreszabott. A különlegessége pedig az, hogy a süketszobában már ott volt velük Erik is Csilla pocakjában. El lehet képzelni, milyen nem mindennapi látvány egy hetedik hónapban lévő gégemetszetten sikítozó énekesnő :-)”

A Moebius megjelenése előtt felraktatok a honlapra egy 50 perces werkfilmet, ami megintcsak olyan különlegesség, amivel nem sok más banda szolgál. Ez hogy volt?

G: A stúdióban mindig ott volt a kamera, mert folyamatosan csináltunk egy stúdiónaplót, amit a Myspace oldalunkon keresztül lehetett nézni. Aztán annyi rövid kis felvétel összejött, hogy nagyon utálatos volt ide-oda kattogtatni közöttük és így megcsináltam egyben az egészet. Eredetileg félórásra volt tervezve, de majdnem egy egész lett. Sok lett az anyag, főleg hogy belekerültek egyéb házi felvételeink is, például a gyerekeinkről, Sanyi esküvőjéről, ahol a Háttal álmodót húzta egy vonósnégyes... az ilyesmiket nem lehetett kihagyni. Aztán ha már így alakult, készült hozzá pár plakát is, mintha valami igazi mozifilm bemutatója lenne. Kb. kétheti muka volt benne, aminek a nagy része mindenféle technikai macera volt, tehát előbb is meglett volna, de valamiért mindig úgy alakult, hogy ne tudjak normálisan aludni még a héthónapos lemezkészítés után sem :-)”

Nagyon szép lett a digipack borító. Ilyesmit is ritkán látni magyar metal bandánál, hogy sikerült összehozni?

I: „A digipack, legyártása, semmivel sem bonyolultabb, mint a sima lemezeké, ezt rendeled, és ezt gyártják. Sőt ahogy látom, még egyszerűbb is, mert 10 év alatt ez az első borító, ahol nem csesztek el semmit… bár nem is Magyarországon készült. A lényege pedig annyi, ha már a mai világban még áldoz az ember egy eredeti lemezre, kapjon érte valami letölthetetlent. Szerintünk sokkal kellemesebb kézbe venni egy ilyen lemezt.”

G: “A borítóötlet úgy alakult, hogy mindeki készíthetett otthon vázlatokat, és szavazással döntöttük a végleges design-ról. Az alapfotókat Cseh Gabriella készítette, az egész artwork pedig Bákonyi Bernadett munkája. Segített a kivitelezésben Pisti a Szegből, akinek ezúton is köszönet! Ugyanerre a témára készültek a koncertekre az oldal- és háttérzászlóink, illetve a honlapunk új kivitele is. A csomagolást Csehországban gyártattuk egy olyan céggel, akik digipakkra specializálódtak, nagyon szép cuccokat készítettek régebben is, ezért döntöttünk melletük.”

Milyenek eddig a visszajelzések, úgy koncerten, mint a lemezre?

G: Nagyjából mindenki elmondta már, hogy szerinte milyen zenét is kellene játszanunk és milyen is az a bizonyos "igazi WMD"... Vannak, akik ezt jobban tudják nálunk :-) tehát először most is azzal kell megbirkóznunk, amíg mindenki továbblép az összehasonlítgatáson. Az EP-nél majd biztos sokan lesznek, akik azért panaszkodnak majd, hogy túl durva :-) Persze aztán ha alább hagy a kezdeti csodálkozás, vagy mittudomén mi, onnan lehet majd reálisan megmondani, hogy mi is van ezzel a lemezzel. Koncerteken is van változás, most egy gitárral játszunk, viszont használunk egy harddisc-et is, aminek segítségével az összes kiegészítő szintit, zajt, intrót produkálni tudjuk, amik eddig nem voltak. Tehát most egy koncert másfajta hangulatú, mint mondjuk tavaly volt. Végre vannak vonósok, zongora, meg minden...”

S: „A koncertekre azok az emberek járnak, akiknek alapvetően bejön a wmd. Még ha valamelyik lemezt nem is szeretik annyira, most már van annyi dalunk, hogy többnyire a slágeresebb dolgokat vesszük elő. Pl. ha valaki nem szereti a Fényérzékenyt, magával a dallal szinte biztosan nincs baja, az Ohm-ot is szokták szeretni. A lényeg, amit ezzel akartam mondani, hogy a koncert ilyen szempontból nem mérvadó. Hiszek abban, hogy mindig több embernek tetszik, amit csinálunk, mint ahányan csalódnak bennünk. A bulikra pedig nem a csalódott közönség jár.”

Klip melyik dal(ok)ra lesz?

I: „Eddig elkészült a Hattyúdalra egy stúdiómunkákból összevágott kis dokumentum klip, ezt Gaobr gyártotta teljes egészében, mint a filmet, és a Moebius nótára egy animációs megoldás, ami tőlem származik. Ez egyébként a szomszéd sráccal dobtuk össze :) Együtt rendeztük, és ő rajzolta, és animálta tejesen egészében. Szabó Máténak ez az első ilyen jellegű munkája, de azt hiszem, messze nem az utolsó. A D-daysen amolyan premier előtti vetítés gyanánt bemutattuk, és egyből osztatlan sikert aratott. Egyébként különböző filmes szemlékre is be lett nevezve az alkotás. Teli van a régi dalokra - is - utaló képi gegekkel, de nem viccelődős hangvételű. És ha már így belelendültük a forgatásba, gyártottunk a kliphez is egy kedvcsináló filmet, ami a youtube-on megtalálható. Tervezünk még egy speckó, általuk csak egy éves klipnek nevezett dolgot, ami furfangos módon egy év múlva fog megjelenni. Egyébként még van legalább 3 nóta ami szerintem nagyon kívánja a klipet, de a magyar valóság nem biztos, hogy hagy majd kibontakozni…”

Az, hogy Moebius legyen a lemezcím, honnan jött? És miért?

G: “Arra utal, hogy különböző, egymástól függetlennek látszó dolgok végül egyfelé mutatnak, csak nem feltételenül veszi észre ezt az ember. Ezt csak ezzel a dologgal lehetett egyetlen szóban kifejezni.”

Mi a helyzet a szövegekkel? Mikről szólnak?

G: “Egyetlen szöveg sem volt kész a stúdiózásig, minden a feléneklés napján született, reggel, vagy a buszon-kocsiban stúdióba menet, meg hasonlók. Nem akartam túl sok esély adni magamnak arra, hogy a szövegek tökéletes formális rendjével törődjek. Azt szerettem volna, ha kimódoltság és lila köd helyett lenne egyfajta friss és keresetlen jellege a lemeznek, még ha emiatt be is csúszik pár hiba. Mostanában úgy tűnik, hogy azok a jó szövegek, amiket nem lehet érteni, mert az akkor művészi és elvont és értékes és "cool"... Nekem ebből elegem lett, mert sokan a tényleges allegóriák helyett csak blöffölnek és értelmetlen halandzsákat csapnak össze, ami viszont jól hangzik, vagy még az se. A magyar rockzenei szövegírás most biztos ebben a fázisban van, és ez se jobb, mint a huszonévvel ezelőtti csöveskorszak... Főleg ettől próbáltam most eltávolodni ezzel a módszerrel. Nem mondom, hogy így ajánlatos, mert ki lehet készülni tőle, olyan stresszes ez a tempó. A legdurvább az volt, amikor stopperrel írtam szöveget, minden sorra maradt egy egész perc, az alatt el kellett készülnie. Ez bele is került az egyik dalba :-) A lemez aról szól, hogy mennyi felesleges dolgon és tévedésen keresztül át vezet az út oda, hogy rájöjjön az ember, hogy nem is vezet sehová, ahová tartott addig. Az embernek alapvető tulajdonsága, hogy csak akkor nézi meg igazán, min is jár, ha közben jól pofára esik rajta.”

Van pár sor a címadóban, ami kiemelve pláne sokféleképp értelmezhető: „egyformán másféle egyetlen másképpen”. A Te saját értelmezésed érdekelne…

G: “Ez arról szól, hogy mindenki sok hülye kis igazsága külön-külön gyakran teljes tévedés, de együtt mégis alkot valamiféle megbonthatatlan egészet. Hogy nem lehet minden tökéletlen. Hajlamosak vagyunk kis kirakódarabkákon rágódni egész életünkben ahelyett, hogy hátrébb lépnénk magunktól eggyel, és legalább megpróbálnánk egyben nézni azt, ami van.”

S: „Szerintem erről szól: “Az Istenség Személyisége tökéletes és teljes, és mivel maradéktalanul tökéletes, mindabban, ami Belõle kiárad — s így ebben a mulandó világban is —, minden megvan ahhoz, hogy hiánytalanul teljes legyen. Bármit hozzon létre a Teljes Egész, az önmagában is teljes. Õ a Teljes Egész, ezért bár számtalan hiánytalan egység árad ki Belõle, megmarad teljes egésznek.” (Sri Isopanisad, invokáció)”

Több dalban is mintha a halálról, vagy inkább az azelőtti pillanatokról volna szó. Jól veszem le? És szerintetek mi van utána?

S: „Szerintem reinkarnáció. Egészen addig, amíg fel nem ébred bennünk a tiszta Istenszeretet.”

G: “Igen, vannak olyan dalok, amik bár első hallásra sima, hétköznapi rockszövegnek hallatszanak, mégis több van bennük. Az Utolsó hívás, a 2359, vagy a Mindenért sokkal több dologról szól, mint hogy felhívok valakit a vonat indulása előtt, vagy szakítottam valakivel és szembekerültem a saját rossz oldalammal, de persze így is lehet értelmezni őket. Ezeket a töblettartalmakat csak azok fedezik fel, akik egyébként is hajlamosabbak az úgymond mélyebb gondolkodásra. A többiek mellett persze ezek elmennek, mint minden más is. Nekik a 2359 csak annyiról szól, hogy ne vásárolj sokat, mert az rossz. Az, hogy mi van az élet után, másodlagos, sokkal fontosabb, hogy előtte mit kezdesz ezzel a kis idővel.”

Az Éter kapcsán kérdezem: mit tehet az ember, hogy ne mossa át az agyát a tömegmédia?

S: „Szerintem egyértelmű a válasz. Pl. a kereskedelmi csatornák pletyiműsorai sokkal többet ártanak, mint mondjuk a 4 éves kisfiammal megnézni a Gyűrűk Urát. Vannak is ilyen házi fogalmaink, mint: „Rosszban, rosszban. Idétlen család (ez a Barátok közt)”. De arra is büszke vagyok, hogy ha kezdődik a Pokémon, Csongor kiabál nekem, hogy „Apaaaa, kezdődik a Pokémon, gyorsan kapcsold el inneeeen”. Van ugyan bekötve tévénk, néha nem tudom, minek, mert hacsak lehet, nem nézzük.”

G: “Természetesen WMD lemezeket kell hallgatni. Az emberek mind lezárt szemmel, manipulálva és kifosztva élnek, DE! Mi természetesen, világmegmentő missziónk részeként, majd mindenkinek felnyitjuk a beszűkült kis tudatát, hogy ne nézzen sok sorozatot, mert hülye lesz és azt hiszi, hogy parasztok vannak az UHT-s tejesdobozokban. Hát nem! Tudjátok meg mind: rabszolgák vagytok! :-)”

I: „Náluk pedig be sincs kötve, egy TV csatornánk sincs. Amióta nincs tv, minden filmet végig tudtam nézni amit elkezdtem :) Szerintem ma az internet tökéletesen elég a tájékozódásra. Lehet hogy kicsit macerásabb, többet kell dolgozni vele, de az is biztos, hogy amit a tv-ből kapsz, azt véletlenül sem szabad tényként kezelni. Egyébként ez egy nagyon hosszú téma, lehetne ragozni sokáig.”

Gaobr, minden lemezen megtalálni a nyomait az önkeresésnek, a tépelődésnek, hogy ki vagy te, mi az értelme. Most sem túl vidám a kép, de látom a változást, a fejlődést. És Te?

G: “Ennek örülök. Szerencsére mások is észrevették a különbséget, volt aki örült neki, de van akinek pont ez nem tetszik. Lehet, hogy hajlamos vagyok túl sokat gondolkozni, ami nem biztos hogy jó, mert az én agyam is ugyanúgy át van mosva, mint bárki másé. Így pont olyan hibásak a következtetések is. Ha az ember idáig eljut, akkor onnantól célszerűbb kevesebbet tépelődni és elfogadóbban gondolni az Egészre.”

Nem titok, hogy az utóbbi pár évben Iminek kislánya született, Sanyi is megnősült, meg ilyenek, az ilyesmi pedig elkerülhetetlen éréssel jár. De komolyodással is vajon? Vagy még mindig tőrül metszett coimbrák vagytok?

I: „Természetesen komolyodással is jár, pontosan olyan ütemben komolyodom, mint Leila, a 2 éves kislányom. Nem rég még csak Kisvakondot néztünk, de mostanában már bevállaljuk a Vizipókot és a Micimackót is.”

G: “Ez változó. Én régebb óta vagyok apa, mint ők, és nem látok rajtuk olyan radikális változást, mióta babáznak. Ez a világon a legszebb dolog, ami megadathat az embernek, és rohadtul nem annyiról szól, hogy innentől kezdve aztán se zene, se móka, csak a meló. Amellett, hogy sokat marháskodunk, mindketten komolyabb és felelősségteljesebb emberek voltak mindig is. Az én karomra van csak felvarrva, hogy ZFH (zenekari főhülye)... Az, hogy családja van az embernek, nem az a rettenetes életmódváltás, mint azt gondolják előtte. Hatalmas volt például, amikor Sanyi fia, Csongor a Moebius megjelenési partyján elénekelte az egyik dalt rendesen, mikrofonba, vagy amikor Imi lánya, Leila Angelus pólóban szaladgál a D-daysen a táborban. A lányom Luca meg már annyira vágja a témát, hogy már az MTV-s parti előtt is odavolt, hogy Tankcsapdás bulin játszunk, de az Utolsó hívás azóta is valami elképzelhetetlen csoda neki :-)”

S: „Én önmagamra sose tekintettem úgy, mint egy komolytalan kölyökre. Inkább a „túlkomoly” betegségben szenvedek, ezért szokták azt hinni, hogy már megint bajom van :). Pedig legtöbbször nincs, csak sajnos antiszociális az alaptermészetem, pedig szeretem az embereket, tehát nem embergyűlölő vagyok, csak kicsit antiszociális.”

I: „Nos igen, a zenekar komolysági mércéjén azt hiszem csak egy dolog van ugyanazon a szinten, és ez a zene. Tény, hogy nem vagyunk az a gimis cimborákból álló 15 éve együtt zenélő társaság.”

Turné, lemezbemutató?

I: „Mivel a wmd nem tart turnékat, legföljebb sűrűbben, és ritkábban koncertezős időszakra lehet osztani a hónapokat. Szerencsére nem én szervezem a koncerteket, úgyhogy mindig csak megnézem a neten az aktuális hétvégi célállomást, és időben elindulok. Javaslom a rajongóknak is, hogy ezt tegye meg minden hétvégén vagy 200 ember, és akkor minden rendben is lesz :)”

G: “Nálunk nincs turné, mindig játszunk. Nyáron kint, amúgy bent, ennyi. Lemezbemutató koncert meg mint fogalom az internet korában már kicsit fura kategória... De lesz (volt) szeptemberben a Stagediving fesztivál a Dalriadával, meg valamikor közös szülinap a Mantrával. Ezekre szeretnénk majd vendégeket is hívni, illetve valamelyik koncert képanyagát most már tényleg szeretnénk rögzíteni.”

S végül: hogy sikerült a WMD-Days?

G: “Most kicsit higgadtabb volt, több gyerek, kevesebb ivászat... Most nem volt olyan szilaj durvulás, mint tavaly, inkább mindenki pihizett. Természetesen volt hagymásbab főzés, zenész-újságíró focimecs, tehetségkutató, egy csomó jó zenekar, meg minden. Fantasztikus volt, hogy még Szerbiából is elutaztak hozzánk a Zeppelines barátaink, de jöttek Szlovákiából, Debrecenből, meg az ország minden részéről. Reméljük jövőre is ott leszünk!”