Allen Levi: Theo ajándékai

Picit féltem ettől a regénytől, de valójában sokkal fajsúlyosabb és mélyrehatóbb, mint esetleg a borító meg a fülszöveg alapján várná az ember. Szép könyv, a jó értelemben, olyan, amire a világban sok-sok embernek most nagyon szüksége van.

Cikkem róla ekulton. 

Europe: Come This Madness

Négy évtizeddel ezelőtt a svéd Europe letarolta a világot a The Final Countdown dallal és albummal. Kölyökként nekem az volt a kapu a metalhoz, és nyilván nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később egy új Europe-albumról fogok lemezkritikát írni. Azt meg pláne nem, hogy ennyire jó lesz az új anyag.

Teljes lemezkritika az Underworldben.

The Cult: Ceremony - 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a The Cult "indiános" albuma, örök nagy kedvencem. 2010-ben írtam róla a lenti cikket.

 

 

1989-es, Sonic Temple című negyedik albumával a brit The Cult meghódította az amerikai piacot is. Nagyon közel jártak hozzá, hogy világsztárrá váljanak, de végül nem lettek azzá, s azóta sem. Talán a két alaptag, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros közti örök ellentétek is közrejátszottak ebben. De még inkább az, hogy ’91-ben egy alapvetően spirituálisabb-hippisebb megközelítésben és más körítéssel ugyan, de megismételték a Sonic Temple-t – akkor, amikor a grunge minden hajbandát kiűzött a mainstream médiából. Hogy a The Cult valójában sosem tartozott a Los Angeles-i pop-metal vonalhoz?! Az senkit nem érdekelt...

Pedig tény, hogy pályájuk eleje óta igazi alternatívát jelentettek a rockon belül. Minden lemezük más és más volt, bár image szempontból inkább, mint zeneileg. De a Ceremony a felszínén megmaradt annál az erősen Led Zeppelin hatású hard rocknál, amivel legnagyobb sikereiket elérték. Még akkor is, ha sok sűrűbb-sötétebb, groove-os meg funky-s téma is bekerült a muzsikába. A szövegi-szellemi tartalom terén erősebb volt a különbség, de az egyik fő üzenet maradt az, hogy a zene bizony adhat vallásos, spirituális élményt, és erre mindnyájunknak nagy szüksége van. Amivel ugye aligha vitatkozik bárki, aki ezt a lapot olvassa...

Bár végül a Ceremony is platinalemez lett az USA-ban, sok probléma adódott az album idejében (pl. hogy beperelte a csapatot annak az indián kisfiúnak az apja, akinek a képét engedély nélkül használták az amúgy zseniális lemezborítóhoz), és istenigazából csak két kislemez meg klip készült az anyaghoz. Igaz, a legjobb nótákra: az indián törzsi énekkel nyitó Wild Hearted Son lényegében a Sonic Temple nagy slágerének, a Sweet Soul Sister-nek a tesója, felszabadult, óriási refrénnel, egyszerű, mégis fifikás rock & roll témákkal. A másik pedig a Heart Of Soul, egy főleg akusztikus gitárra épülő, de nagyívű refrénnel bíró szám, amiben frankón soul és gospel elemek is vannak, meg ehhez illő, jó sok vokál. Csordultig van mindkettő feelinggel, aki ezeknek ellen tud állni, annak ereiben tán nem is vér folyik...

Mindkét dal klipjében felbukkannak az észak-amerikai indiánokra utaló elemek. Csakígy a nyitó címadóban (húzós Led Zep-riffje, hangulata OK, épp csak hosszabb a kelleténél), a White-ban és az Indian-ben. Előbbi is egy Led Zep-es témára épít, ugyanakkor meg valami káprázatos módon jön át rajta a hó, a tél hangulata. Ilyen átható dalokat csak a legnagyobbak tudnak írni! De az Indian is ilyen: varázslatos-egyszerű éneke, a cselló hordozta bánat, az egészet belengő ősi szépség miatt ma is kiráz tőle a hideg.

Aztán itt van a zsíros groove-ra épülő, a végére jól felpörgetett Earth Mofo, a zongorával nyitó, jobbára lassú és finom If, a laza rock & roll és funky mix Full Tilt, a blues-os, hangulatos és megintcsak groovy Bangkok Rain, a Queen-jellegű lírai pillanatokhoz nagyívű, soul-os női vokálokat vegyítő Sweet Salvation, és az újra csak húzós-lassú, helyenként varázslatos Wonderland. Ezek közül az If tetszik a legjobban, de mind működik.

Más kérdés, hogy összességében kicsit túl hosszú a lemez, Astbury sűrűn ismételgeti nem csak a baby szót, de sok mást is, és néhol kiüresedik a dolog. De összességében még így is nagyszerű album, aminek mélységei ma is hatnak, függetlenül attól, hogy amikor kijött, akkor már jóval kevesebben voltak rá kíváncsiak, mint azt bárki várta volna. A csapat pedig egy ideje újra aktív, ezévre új lemezt ígérnek. Meglátjuk, közel 50-hez mire képes Ian és Billy. Voltak idők, amikor senki nem tippelt volna arra, hogy megérik ezt a kort, de a Ceremony épp arról szól, hogy a zene felszabadító ereje, lelki-szellemi élménye mennyire sokat segíthet.

 

Elif Shafak: A szerelem 40 szabálya

Elif Shafak alighanem napjaink legismertebb és legsikeresebb török származású szerzője. Ezen, magyarul először Szerelem címen, 2011-ben megjelent (amúgy két évvel korábbi) regénye nekem az első kiadásban van meg, a jellegzetes „iszlám-zöld” borítóval, rajta egy dervis sziluettjével, és igen, azóta várta, hogy elolvassam. Ahogy a könyv egy pontján elhangzik, mindennek megvan a maga ideje, ezek szerint számomra ennek most jött el. A címe kicsit becsapós: a nyugati értelemben vett szerelemről is szól ugyan, de inkább az isten (Allah) és teremtése iránt érzett szenvedélyes szeretetre utal, mindenek felett az iszlám misztikus ágának, a szúfizmusnak a megközelítésében.

Teljes cikkem róla ekulton.

Villagers Of Ioannina City: Venceremos

A görög csapat 2007-ben alakult, és ha jól számolom, ez még csak a harmadik albumuk. Az előző 2019-ben jelent meg Age of Aquarius címmel, még Lénárd Laci mutatta meg, jól sejtve, hogy imádni fogom. Az egy olyan kiforrott, egyedi anyag volt, hogy nem is vártam jelentős változást a Venceremostól. Konceptalbum, így talán kissé koncentráltabb, de nem kevésbé színes. Viszont, bár vannak rajta slágerszámba menő dallamok, a helyes hozzáállás a hallgatásához az, ha az agyadat repülés üzemmódba kapcsolod (ahogy a mobiltelóddal tennéd), hogy ne legyél elérhető, és hagyod, hogy vigyen a zene. Nem baj, ha elkalandozik közben a figyelmed, csak engedd hatni a muzsikát.

A teljes lemezkritika az Underworld honlapján olvasható. 

Tool: Ænima - 30 éves jubileum

Harminc éve jelent meg a Tool talán leginkább közkedvelt albuma, és 2015-ben írtam róla az alábbiakat.

 

A Tool az első EP-jén (Opiate) és első albumán (Undertow) csinálta meg az igazi forradalmat. Minden, amit azóta alkottak (összesen három stúdióalbumot), már csak annak a kiterjesztése, továbbgondolása, és csupán mindenki máshoz mérten különleges és egyéni – önmagukhoz mérten tipikus Tool. Ami, róluk lévén szó, azt is jelenti, hogy mindig tudtak új dolgokat hozni.

Ezzel együtt a második album, az Ænima lett a legsikeresebb albumuk, melyből több, mint 3 millió példány kelt el. Ami azért elég durva, tekintve, hogy milyen szinten kísérletező, egyéni, minden mástól elütő banda ill. zene ez.

Míg az Undertow a grunge uralkodásának közepén érkezett, ’96-ra a Seattle-i irányzat, amihez a Tool amúgy is csak szőrmentén tartozott, bedőlt. De eddigre már kultikus bandává vált a Tool, az újra, különlegesre, szokatlanra éhesek pedig remegve várták, mit lépnek. És azt lépték, hogy még színesebb, még borultabb, még nehezebben emészthető irányba mentek el. De annyira azért nem, hogy ne legyen ott az a néhány „sláger” (na meg a meghökkentő, bizarr, morbid, de a dallamokhoz hasonlóan kitörölhetetlen klipek), ami az Undertow-t is elterjesztette. A Sober és a Prison Sex egyenes folytatását jelenti a nyitó Stinkfist, a Forty-Six & 2 meg az Ænema. Ezekben ott van minden, amire az MTV nézői felkaphatták a fejüket: Maynard James Keenan bánattal-fájdalommal teli, egyszerre gyönyörű és kiakasztó énekdallamai, a zsigeri hangokat idéző, és így azon a tájon is ható,  bődületes húzású alaptéma, a gigászi dinamikai váltások, amik akár pozitív, akár negatív értelemben, de biztosan kiakasztották a hallgatót. És akkor még a szövegekről nem is beszéltem. Nem is fogok. A Tool minden egyes albumáról könyvet lehetne írni, annyira sok minden van bennük, mégsem vagyok benne biztos, hogy valaha is biztosan tudni fogjuk (vagy tudni akarjuk), mit jelent a Stinkfist meg a többi… Annyi azonban bizonyos, hogy a Tool zsenialitását részint az adja, hogy olyan eszelős bátorsággal vetik bele magukat az emberi lélek legsötétebb bugyraiba.

És náluk sosem tudni, mi miért történik, vagy mi következik a következő pillanatban. Vannak egészen felemelő, hovatovább spirituális pillanatai a lemeznek (pl. Jimmy, Third Eye), de ipari témák és kiakadt, gyűlölettel és haraggal teli részek is. Mit lehet kezdeni egy olyan albummal, amin simán ott lehet a megoldás az életre, a világmindenségre meg mindenre, de amin ott van a Hooker With A Penis, amit egy olyan embernek írtak, aki nagy Tool fannak tartja magát, és szerintük az Opiate után eladták magukat?! Utóbbiban üvölti Maynard, hogy „Minden, amit olvasol, viselsz, látsz vagy hallasz a tévében, mind termék, ami könyörög, hogy add oda érte a zsíros dollárjaidat, úgyhogy kussoljál és vedd meg az új lemezünket, küldj még pénzt, baszd meg, haver”.

A Tool talán a rockzene Monty Pythonja, csak náluk a humor sokadlagos, az első helyen a sokkolás áll, az, hogy kizökkentsék a hallgatót. Ki tudja, mikor komoly és mikor csesz át Maynard? Mi az, ami csak poén, ami csak egy kábszeres kísérlet? A Message to Harry Manback fröcsögő telefonüzenete, a Die Eier Von Satan ipari témázása, amire németül szavalta fel valaki egy tojásmentes, ám hasist tartalmazó sütemény receptjét, az (-) Ions négy percnyi szélfúvása és neszezése… Akkor ez művészet, hogy valaki ezt megengedi magának, vagy csak blöff? Vagy ne is a Tool kapcsán kérdezzük, menjünk vissza a King Crimsonhoz meg Frank Zappához? És számít mindez egyáltalán?

Az utóbbira az én válaszom az, hogy nekem nem. Még az sem igazán, hogy teszem azt Eulogy meg Ænema nélkül valószínűleg Korn és Deftones sem lett volna. Vagy hogy a Tool újradefiniálta a progresszivitás fogalmát azzal, hogy sokkal durvább és súlyosabb volt, mint szinte bármi, amit a prognak hívott bandák csináltak. Nem számít, hogy ’96-ban mi számított, az számít, hogy az album zöme máig olyan húrokat pendít meg bennem, amiket zenében szinte semmi más. A Tool bármely albuma mindmáig tud úgy működni, mint egy tükör, mint egy válaszokat rejtő, de minden válaszért kérdések zömét rádokádó masina. Sok részlete közelebb van mondjuk a tibeti rituális démonűző zenékhez vagy az anyaméhben hallható zajokhoz, mint bármihez, ami rock vagy metal – de ahol rock vagy metal, ott akkorát üt, mint kevesen.

 

 

 

 

Thy Catafalque: Meta - 10 éves jubileum

10 éve jelent meg a 7. TC album, s az alábbi sorokat írtam róla anno.

 

Míg az 5. és 6. Thy Catafalque album között négy év telt el, a hetedikre egy évet sem kellett várni, s ebben az évben már szólóalbum és Neolunar nevű project is hordozta Kátai Tamás zenéjét. Azok sem tértek el nagyon attól, amit a Thy Catafalque-kal csinál, hangulatilag legalábbis, mert a zene más és más – ám néhány hangból felismerhetően kátais mind.

Mégis a Metát érzem a legváltozatosabb anyagnak, amit Tamás valaha készített. Mintha minden korszakát megidézné, és azt az egész albumon átívelő központi szálat, ami alighanem az összes eddigi kiadványán megvan, itt nehezebb megtalálni. De ez is csak addig tart, amíg a hallgató el nem engedi az elvárásait, a berögzült zenehallgatási szokásait. Amiket Tamás amúgy is figyelmen kívül hagyott egész pályája során. Neki megvan a maga saját univerzuma, ami érintkezik ugyan valamelyest az épp aktuális, közmegegyezés szerint valódinak tartott világgal, de utóbbi hatása előbbire nehezen érhető tetten – és nem is így kell hozzáállni. Kátai világa ugyanis a mikro- és makrokozmoszé, s benne az ezekre rácsodálkozó emberé, azé az emberé, akiben még ott van a gyermek lelkes felfedezővágya, de aki ugyanakkor tisztában van önnön múlandóságával. Ám Kátai már rég túlhaladta a gyászt is, és olyan fokú tudatosság jellemzi, ami, ha vírusként elterjedne a Földön, megmentené az emberiséget. Ez azonban csak az egyik oldal – a másik az ihletett művészé, aki talán nem is érzi művészetnek, amit csinál, mert annyira belülről jön, hogy nem tehet másként, mint hogy alkot.

Persze, hogy el fogom sorolni az összes dalt. Ha már abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy egy korban élek Kátaival, és cikkeket írok ebbe a lapba, akkor hadd legyen ez az én örömöm. Valamit csak tennem kell, hogy megosszam, akivel csak lehet, hogy micsoda zenét írt már megint ez az ember. Mert vannak szavak, amikről már az ő zenéje jut elsőként eszembe.

Az Uránia elsőre meglepett baljós, Sabbath/Slayer-rokon doom riffjével, Kátai a korai időket idéző károgásával, melyet a két leginkább közkedvelt TC anyagon (Róka hasa rádió, Rengeteg) szereplő Bakos Attila szép éneke ellenpontoz. De így is marad rideg blacknek, ami után szinte könnyeket fakaszt a Sirály, melyben újra hallhatjuk Tóth Ágnes (The Moon and the Night Spirit) éteri, törékeny hangját. Ági is a két említett lemezen szerepelt korábban, és maga ez a táncos, gyönyörű dal is a Rengeteg idején született.

A 10^(-20) Ångströmben van dark, zúzda, de jellegzetesen bolyongós Kátai billentyűfutamok és megrázó énekrészek is. A 9 perces Ixión Düün komolyzeneként indul, majd olyasmi death metalba hajlik, amilyet mondjuk a Nile játszik, lassú málházással vegyítve, amit aztán megint tipikusan kátais népzenei hatású téma követ, na meg egy szóló Tóth Balázstól (Casketgarden). A zongorás Ősszel otthon megint fordít egyet a Kátai-féle nagy keréken, pont olyan hangulattal árasztva el a hallgató lelkét, amilyet a cím sugall.

A bő 21 perces Malmok járnak-ban megmarad az a régies-népies hangulat, amit az előző dal felépít, de kerül mellé blackes károgás, Sepulturát idéző ének (Kónya Zoltán Gire-énekes-gitáros torkából), industro-black-doom témák – és elvarázsolt, vibráló dallamok, és oboa (Luci Holland) és Ági énekéhez hasonlóan szép, de annál mélyebb fekvésű női ének Fogarasi Orsolyától. Egy-egy pillanatra felrémlik a Neolunar gépies-urbánus világa is, de a dal felívelő befejezésében („Ó, szent lobogó! Ó, fent ragyogó!”) én magát Istent is látom – de nevezhetjük Napnak is, tudom, hogy egyről beszélünk.

És mégsem ez az a szerzemény, ami a legjobban megrázott, hanem a Vonatút az éjszakában (Ady Endre InterCity). Ez Adynak a Kocsi-út az éjszakában című versére válaszol, és az a döbbenetes, hogy hiába született Kátai túl későn, hogy ő is a Nyugatos költők egyike legyen, mégis színigaz, hogy „ugyanaz a hold világít ránk.” Ugyanaz a mélység van benne, és Vasvári Gyula (Perihelion) élete legjobb teljesítményét nyújtja benne, ahogy valami mérhetetlen fáradtsággal-fásultsággal a hangjában énekel. De azért is megrázó a dal, mert egy szintjén olyan, mintha a Land Of Charon és a De Facto metszéspontját adná. Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyen zenét tud alkotni 2016-ban.

És még nincs vége. Jön a Mezolit, ahol Gyula kissé erőlködve énekel, míg Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző erővel hörög – s közben olyasmi, klasszikus-epikus doom a dal, amilyen mondjuk a Moodtól a Wombocosmic volt. S végül érkezik a két percnyi Fehér vasárnap, ami csak szavalásból és bánatos, halk, középmélyen búgó szintetizátorhangokból áll, és mégis olyan szép és fájdalmas és ünnepélyes, hogy utána csak csöndben lehet ülni, merengeni, majd nagyot sóhajtva örülni annak, hogy élünk.

 

 

 

 

Magma Rise: The Window with Darkness Behind

Kétszámos kislemez a honi doom metal színtér egyik alapzenekarától, mely 7“-es vinylen is kijött. Egyben az első felvétel, melyen a Bánfalvi Sándor dobos helyére érkezett Kludovácz Csaba (ex-Stereochrist) játszik. Bár egész más felfogásban dobol, mint fennen és okkal méltatott elődje, a zene egésze nem változott: ugyanolyan kortalan, lecsupaszított, mégis elképesztően ízes doom ez. 

Teljes cikkem az Underworldben. 

Michael Ende: Momo

Az egyik legelső cikkem ezen a blogon, 2006 nyarán, a Momóról szólt.

Most az új fordítású kiadásáról írtam, mert számos korábbi nagy kedvencem nem tud már úgy hatni rám (vagy olyan erővel), mint mikor először olvastam, fiatalabb fejjel, de a Momót 50 fölött is a világ egyik legjobb könyvének tartom (ahogy Ende másik, még híresebb remekművét, a Végtelen történetet is).

Teljes cikkem az Underworldben. 

VoiVod: Angel Rat - 35 éves jubileum

Szeretem én majd' az összes VoiVod albumot, de úgy alakult, hogy ez a legkevésbé tipikus lemezük a legfőbb kedvencem, top 10 ever nálam. Olyan különleges, elvarázsolt hangulata van, miközben szinte szimplán rock is, hogy máig hallgatom és imádom. A lentebbi cikket viszont 2002-ben írtam róla.

 

 

Úgy hallani, a Jasonic Newsteddel kiegészült és újra Denis "Snake" Belanger énekessel dolgozó VoiVod készülő új lemeze ismét pszichedelikus irányba fordítja majd a kanadaiak szekerét. Utolsó két soralbumuk (Negatron, Phobos) ugye inkább a Killing Technology/Dimension Hatröss korszak techno-thrash vonalához állt közel, így a logikus az volna, ha most az azokat követő, '89-es Nothingface lemezről írnék, hiszen az volt az első pszichedelikus anyag - de hát a VoiVod sosem volt kiszámítható, s kötve hiszem, hogy ez majd pont most változik meg.

Mindazonáltal még a masszív rajongókat is meglepte a '91-es album. Akkoriban úgy vélték, hogy az Angel Rat sokkal könnyebben emészthető, egyszerűbb, rockosabb, mint az addigiak. A szövegvilág is megváltozott, ez nem konceptalbum, történetei nem VoiVod-ról szólnak, sőt, a sci-fi témákból is visszavettek. Sokkal emberibb lett ez a lemez - bár személyesebbnek nem feltétlenül nevezném. A dalok egy része a folklórból, népmesékből, legendákból merít (pl. Twin Dummy, Angel Rat, Golem), két nóta a Gleick-féle káoszelméletre épül (Nuage Fractal, Freedoom), s érdekes módon vannak a jelen világról a bandától szokatlanul közérthetően képet alkotó számok (Best Regards, None Of The Above). Na meg a Panorama, ami valahol tükörképe magának a zenekarnak is.

Amennyire változatos és érdekes a szövegvilág, olyannyira a zene is. Minden addiginál lazább, felszabadultabb a társaság, az olyan számok, mint a The Prow vagy a szájharmonikával induló The Outcast simán elférnének egy rockklubban is, lehet rájuk táncolni, bulizni. Az már más kérdés, hogy 11 év után is friss és megunhatatlan az Angel Rat, és ami elsőre egyszerűnek és meglepően könnyednek tűnt, amögött bámulatos rétegzettség és mélység rejlik. Sokat mond az is, hogy a számos Rush lemezen dolgozott Terry Brown volt az album producere, és nem csak azért, mert Michel "Away" Langevin dobsoundja és játéka nagy rokonságot mutat a Rush-os Neil Peart-ével. A Rush-ra is jellemző ez a könnyed, mégis csodálatosan gazdag zenélés.

Denis "Piggy" D'Amour gitározásáról is érdemes szót ejteni - teljesen egyéni stílusa, sajátos, űrbéli hangzásai ebben a szellősebb zenei közegben csak még inkább érvényesülnek, ráadásul soha azelőtt ilyen feelinges szólókat nem hallhattunk tőle. Az albumon még játszik Jean-Yves "Blacky" Theriault basszusgitáros, aki szintén rengeteget adott a VoiVod egyéni hangzásába, ám hivatalosan '91 óta nem tagja a csapatnak.

Eddig csupán a tények szintjén szóltam az Angel Rat-ről, és ez végképp olyan lemez, melyről bármi egyebet kijelenteni már csak szubjektív vélemény lehet. Tehát szerintem nagyon kevés ehhez foghatóan elvarázsolt, különös, csodálatos zenei alkotást találni az egész rocktörténelemben (bár a VoiVod-nak sikerült még egyet összehozni, két év múltán, The Outer Limits címmel). Talán csak a Golem miatt érzem így, de olyan ez a lemez, mint a varázslatos, ódon Prága; vagy mint egy ősöreg ház, ahol kisgyermekként jár az ember; vagy egy padláson talált, ki tudja ki által ottfeledett, poros, félig szétmállott varázskönyv. Telistele titkokkal, csodákkal, képzetekkel, álmokkal. Nem mind szép, nem mind jó, hiszen hátborzongató és bizarr, ahogy a Twin Dummy hasbeszélője elveszíti énjét, s nem tudni már, ő beszél vagy a báb; félelmetes és szédítő az Angel Rat álomszerű hangulata, és története, melyben egy különös, holló fejű-patkány testű teremtmény a hegytetőre csábít egy fiút, s megpróbálja rávenni, ugorjon le, higgyen magában, hogy sikerülni fog repülni... Szokatlan, nem hétköznapi a káosz-elméletes dalok szépsége, megfoghatatlan a klipes Clouds In My House elvont dallamvilága - pedig ebből a nótából, azokban a grunge-os meg Jane's Addiction-ös években, kellő kiadói támogatással még slágert is lehetett volna csinálni.

Ellentmondásos, ezer színű album az Angel Rat, mely képes jókedvre deríteni, de teljesen elvarázsolni is. Egyszerre művészet és rock & roll.

 

 

 

 

Rush: Test for Echo - 30 éves jubileum

Harminc éve írtam először Rush albumról. Lelkendezés következik.

 

Meggyőződésem, hogy a Rush egyike a világ legcsodálatosabb zenekarainak. Muzsikájuk elkap, felrepít a város fölé, hogy lásd az élet nyüzsgését, ahogy a sok pici emberke rohangál a dolga után, örül, szomorkodik, dühöng, sír, nevet, meg mindenfélét csinál össze-vissza… és hirtelen rájössz, hogy ebben harmónia van! És valahogy jobban megbecsülöd általa az életet, valahogy jobban érzed tőle a benned lüktető vért, a hajadat lobogtató szelet, a felhőket, az eget, a Mindenséget.

És tudod, mi a legjobb? Hogy mindezt olyan profin csinálják, ahogy csak baromi kevesen, és ugyanakkor mégis nevetve! Teljesen komoly és gondolatébresztő minden daluk, és mégis mosolyognak rád. Hihetetlen! És ami még ezen is túlmegy: életörömüket átragasztják az emberre. Pedig esküszöm, nem sok zenekar van, amelyik ilyen elképesztően rá tudna világítani a dolgok lényegére, mibenlétére. (Vajon hogy csinálja Neil Peart, hogy egyszerre szövegíró- és doboszseni?!)

Kicsit félretéve a lelkendezést, elmondhatom, hogy a Test For Echo-n ügyesen váltogatják Geddy Lee-ék a dalok hangulatát, a korszakokat. Érezhetően hatott a csapatra Alex Lifeson gitáros Victor projectje, valamint a Working Man című tribute lemez, ahol mindenféle híres és hírtelen arcok nyomták új felfogásban a régi Rush-dalokat. Az album néhány dala, mint pl. a címadó, vagy a Carve Away The Stone a Roll The Bones/Presto-féle míves dallamokkal teli vonalat viszi tovább; más nóták, mint az elképesztő Driven, a kemény Dog Years, és a szenzációs Virtuality az előző, Counterparts album stílusában íródtak. A Resist pedig maga a csoda: leheletfinom, kissé reneszánsz dallama van, és az egész dal olyan könnyed, légies, amihez hasonlót mostanában talán csak a Gatheringtől hallottam.

A Rush zenéje nem korlátozódik az intellektu-elitre (miként a hasonló korú prog.rock bandáké), nem csak bizonyos réteghez szól, hanem mindenkit tárt karokkal vár. S ha egyszer megérint, sosem hagy el többé.

 

 

 

 

Tesla: Psychotic Supper - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Tesla szerintem legjobb albuma (a Wikipedia szerint akkor, mert a zenekar maga augusztusban posztolta, hogy 35 éves a P.S...), mely egyben minden idők egyik legjobb és leginkább jól öregedett (értsd: idősebb fejjel sem érzi az ember butácskának a szövegeit és zenei fogásait) hard rock albuma. Az alanti cikket 2007-ben írtam róla.

 

 

A Tesla harmadik, és sokak szerint legjobb albuma volt ez. A sacramentói (Kalifornia) banda eddigre már sztár volt. A ’89-es The Great Radio Controversy szép lassan lett platina, az unplugged divatot megelőző (megteremtő) ’90-es Five Man Acoustical Jam c. akusztikus koncert viszont azonnali óriási sikert hozott nekik. Aztán jött a Seattle-láz, amikor válogatás nélkül minden hosszú hajú hard rock bandának vesznie kellett. Így aztán ez a lemez már nem kapta meg a megérdemelt figyelmet, bár így is jól teljesített.

Már a nyitó Change In The Weather egyértelművé teszi, hogy ahelyett, hogy újra akusztikus dalocskákból akarnának slágereket kovácsolni, súlyosabbak lettek, mint valaha. De ők a kezdetektől fogva kilógtak a nagy haj-rock masszából, sosem azt csinálták, amit a pénzemberek elvártak tőlük. Ők pl. már akkor blues-osan, Led Zeppelin-esen tolták a rockot, amikor még nem volt divat, az csak múló szerencse, hogy átmenetileg ez az irány lett a slágerlistákra vezető út.

Szóval a nyitónóta pörgős, zakatolós rock & roll, amit egy még vadócabb, elektromosságtól vibráló dal, a klipes Edison's Medicine (Man Out Of Time) követ. A szöveg a banda névadójával (is) foglalkozik, aki zseniális feltaláló, egyben különc és enyhén elmebeteg figura volt, akit kortársainak java nem értett meg, kollégái meg jobbára csúful lenyúlták (ld. még: A tökéletes trükk c. Christopher Moore regényt). Frank Hannon gitáros eszelős jó dolgokat tol a dalban, még egy basszusgitár-szólót is. A másik gitáros, Tommy Skeoch sem volt rossz játékos, de inkább macho fazonja miatt imádták a csajok. A kb. Jagger-Tyler külsejű, csak azoknál is vékonyabb Jeff Keith elég sajátos hanggal bír, szokni kell, mert az említett Aerosmith-toroknál is eszelősebb, de hihetetlen dallamokra képes. A Brian Wheat basszerből és Troy Luccketta dobosból álló ritmusszekció pedig a megbízhatóság, erő és ötletesség tökéletes keverékét hozza, utóbbi még szólózik is egyet a punk-os Don’t De-Rock Me-ben! Igen, kurva jó zenészek vannak a Teslában, csak épp náluk a legnagyobb szólózásnál sem kell ásítozni, náluk mindig ott van az a mindent elsöprő feeling, ami a ’70-es évek nagy rock bandáit jellemezte, ahogy az a körmönfontság is, hogy kő egyszerűnek tűnik, amit csinálnak, pedig sokszor káprázatos témákat hoznak.

A Call It What You Want finomabb cucc, közel Rush-szintű szöveggel, és arról szól, a Teslára oly’ jellemző pozitív, de kendőzetlen stílusban, hogy mindegy, hogy hívják, ami nekik a szívük-lelkük, legyen az nő vagy zene, attól ők még szeretik, méghozzá így ni. Majd jön a legszívbemarkolóbb szerzeményük, a Song & Emotion, amit a Def Leppard idejekorán elhunyt gitárosa, Steve Clarke emlékére írtak. Balladisztikusan indul, s valami hátborzongató ívet ír le, képtelenség úgy hallgatni, hogy ne keltene érzelmeket. A végén majd’ 3 percen át szitáros, Floyd-os/Zep-es gyászzene megy.

Aztán a Time-mal újra felpörgetik a dolgot, amolyan Leppard/Empire-korszakos Queensryche-rokon riffel, jól odamondva a cenzúrának is. Bár vannak bulizós-csajozós Tesla nóták is, ők már akkor belevittek nem tipikus rock témákat a szövegeikbe, a politikától a magvas gondolatokig, amikor az még legfeljebb a Queensryche-nak jutott eszébe. Ilyen az egy perc sincs kis akusztikus Government Personnel is, ami konkrétan elküldi a nyerészkedő, nemtörődöm politikus bagázst a pokolba, majd a téma komolyabb-komorabb megfogalmazása jön a Freedom Slaves képében. A felkavaró, QR-os riff, az óriási refrén minden idők egyik legkirályabb Tesla számává teszik.

Eztán lazább irányt vesz az album, kicsit tán túl hosszú dalokkal: a Had Enough humoros, partizós cucc, a country-s What You Give-et 7 percig húzzák (Guns N’ Roses-módra), a Stir It Up is könnyed, a Can't Stop Hammond orgonával meg Beatles-esen lebegős vokálokkal emelkedik ki, a szexről szóló Toke About It meg mintha az Aerosmith Sweet Emotion-jének kemény alaptémájára hasonlítana.

A Tesla ’96 és 2000 között nem létezett, utoljára 2004-ben jelentkeztek sorlemezzel, manapság Skeoch helyén Dave Rude penget, nem rég adtak ki egy dupla feldolgozás cuccot, és jövőre új album jön. Még ma is a világ egyik legjobb hard rock bandája.

 

 

 

David Almond: A fiú, aki pirájákkal úszott

A borító és a cím alapján amolyan cirkuszos sztorira számítottam, ami kissé távol áll Almond békésebb, elmélyültebb, pasztell és természetes színekkel teli világától. S végül az is lett, de valójában nagyon is almondos ez a regény is, és ugyanúgy megindító volt, mint a többi.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rush: Roll The Bones - 35 éves jubileum

2004-ben írtam az alábbiakat a Rush egyik legkönnyebben befogadható albumáról. 

 

 

A kanadai Rush trió megalakulása kb. ’69-re tehető. Eddig húsz soralbumot, s jó pár – jobbnál-jobb – koncertlemezt adtak ki. Nevük fogalom a progresszív rock kedvelőinek körében, a rockzenére gyakorolt hatásukat nehéz lenne felmérni, mindenesetre amit pályájuk alatt megalkottak, az örökérvényű, és mélységes tiszteletet érdemel.

A kísérletező kedvű zenekar tizenhetedik albuma volt a Roll The Bones. Nem a legjobb, amit valaha csináltak, pláne nem a legfontosabb (az a 2112), mindazonáltal remekmű ez is – számomra amiatt különösen fontos, mert ez volt az első teljes Rush anyagom.

1991-re a Rush már túl volt a „világmegváltáson”: a korai albumok progresszivitása épp úgy a múlté volt, mint a ’80-as években jellemző kísérletezősdi a különféle technikai cuccokkal (szintik, samplerek, miegymás). Egy rendkívül masszív fanatikus tábor állt mögöttük, mely akkor is kitartott, ha nem kerültek fel a slágerlistákra. Azt tehettek, amit akartak.

Az előző anyag, a ’89-es Presto volt az, ahol az elektronikus hangzás, a sok szintetizátorhasználat kezdett a háttérbe szorulni, s a Roll The Bones még inkább a klasszikus rock-trió élőbb hangzása felé lépett. Így megszületett a Rush egyik legspontánabb, legbarátságosabb, és – mi tagadás – legkönnyebben befogadható lemeze. Bár a kezdetektől fogva zseniális szövegeket író Neil Peart dobos jó ideje félretette a sci-fi(-be oltott) témákat, ezen az anyagon a megszokott ragyogó filozofikus jelleg megtartásával is minden addiginál emberközelibb dalszövegeket hozott. Persze a Rush-ra jellemző tematikusság, koncepció itt is megvolt: az egész album az emberi esélyeket vizsgálja, a legkülönfélébb szempontok (sokszor az ilyen-olyan szerencsejátékok) alapján. Innen jön a cím is: a gurítsd a csontokat egy szlengkifejezés a kocka elvetésére.

Mint mondtam, nem ez a legjobb albumuk. A tízből 5 olyan nóta van, amire piros, csillagos 10-est lehet adni, míg a többi nem annyira erős. Nyilván ezek is jó dalok, csak épp a Rush legjobb pillanataihoz mérten nem annyira fényesek.

Az első három szám mindmáig szerepel a Rush koncertprogramban. Ezekben a korszak zenei hatását is érezni, bár megmondom őszintén, nem tudom, ki csinálta előbb. Mindenesetre a kettes Bravado wave-es gitárjáról a U2, a Roll The Bones egyik gitártémájáról meg az INXS jut eszembe. Előbbi dal egyébként egy megindító, csodaszép tétel, olyan szöveggel, mely arra késztet, hogy kissé visszavégy a tempóból, és szétnézz, mi van körülötted; míg a címadó annak a bizonyítéka, hogy a technikás, progresszív zenéje és velős-filózós mondanivalója miatt túl komolynak, besavanyodottnak tartott Rush mennyire laza tud lenni. Ha ez a nóta, s pláne a közepén az a megdöbbentő rap-betét nem cool, akkor nem t’om, mi az!

A nyitó Dreamline szintén wave-es gitártémára épül, ám utazós, vibráló, folyamatosan változó a dal – benne van az élet nyüzsgése, forgataga. Csodás ez is! A következő gyöngyszem a hatodik Heresy, amibe Peart képes volt beleírni a világ akkori helyzetét, s amúgy a Simple Minds-ra emlékeztet. (Az emlegetett párhuzamok egyike sem metal, de ne gondolja senki, hogy a Rush pop-ot játszik!) S végül a hetedik track Ghost Of A Chance tartozik még az anyag örökzöldjei közé. Ez a dal a szerelemről szól, de minden klisétől, unalomig rágott frázistól mentesen. Annyira jó, hogy kénytelen vagyok idebiggyeszteni a refrén fordítását: „Nem hiszek végzetben, vagy a sors vezérlő kezében. Nem hiszek öröklétben, vagy hogy misztikus állapot a szerelem. Nem hiszek a csillagokban és bolygókban, vagy hogy angyalok vigyáznak föntről. De hiszem, hogy van az esély szelleme, hogy találhatunk valakit, akit szerethetünk…”

Ami a többi nótát illeti: mind derűsebb, kellemesebb tétel, könnyen megjegyezhető refrénnel, melyek szintén bizonyítják a Rush játékosságát, és igazából semmi baj velük. Sőt, a legtöbb rock banda boldog lenne, ha olyan számokat tudnának írni, mint a kicsit mesés The Big Wheel, vagy az élénk You Bet Your Life (azzal a jópofa felsorolósdival).

Peart persze istenként dobol, Geddy Lee remek dallamokat hoz, s szerencsére inkább a basszusgitárját, mint a szintijeit nyűvi (bár így is van elég), Alex Lifeson meg bevallottan élete legösztönösebb gitárszólóit hozza, s amúgy is mindhárman brillíroznak. Ahogy mindig is tették. Én mondom, a Rush nagyon sok erőt, vigaszt, pozitív energiát adhat, akárhogy fordul is a szerencséd.

New Model Army: The Ghost of Cain - 40 éves jubileum

2019-ben írtam az alábbiakat az egyik legklasszikusabb NMA lemezről, mely ma 40 éve jelent meg.

 

A New Model Army 1980-ban alakult a West Yorkshire-ben található Bradford városában (ami nyomban megmagyarázza az énekes-gitáros Justin Sullivan sajátos, de végtelenül bájosan tirpák akcentusát). Most adták ki a kb. 15. albumukat, cikkem tárgya a harmadik volt, de kb. bármelyik korainak helye volna itt. A ’89-es, alighanem legismertebb Thunder and Consolationről írtam valaha rég a Hatásokkban, de metal szempontból talán a Ghost of Cain még fontosabb. Tekintve, hogy a nyitószámot (The Hunt) a Sepultura feldolgozta a ’93-as Chaos A.D.-n, a záró Master Race-t meg a Skyclad a ’96-os Oui Avant-Garde á Chance-en. Mindazonáltal ez a zene nem metal, még ha van is benne az. De sok más is, a dark és wave zenéktől a punkon át a folkig. Jobbára elég egyszerűnek ható zene, amiben a hangsúly Justin hol komor, hol agresszívebb énekén és komoly szövegein van (melyek viszont metalabbak nagyon sok metal bandánál). Ez az ember keményen kiállt az átlagemberek jogaiért a ’80-as években, a Thatcher-érában, de már ekkor is tisztán látta, hogy egyik politikai oldal sem tudja az igazi megfejtést, meg nem is képes megoldani, úgyhogy marad az, hogy kiállj magadért…

A ellenállhatatlanul sodró The Hunt nyomban az önbíráskodásról szól egy olyan világban, ahol más úgysem védi meg a jogaidat meg téged… A nem kevésbé fogós Lights Go Out kissé a korai U2-ra emlékeztet (ill. a verzében a gitár a Nirvana későbbi Smells Like-jára), meg arra, hogy mit művelt velünk a pénz. De még ezeknél is nagyobb sláger lett a 51st State, ami két és fél perces csupán, de akkorát kritizál Amerikán, hogy egy ideig nem is igen szerették NMA-ékat odaát… Az All of This inkább fojtott, erősen politikus dal, szimpla, ütős refrénnel. A majdnem punkba hajló, majd szájharmonika szólóval rock & rollosított Poison Street nosztalgikus szövegéhez is könnyű kapcsolódni, ahogy a pattogósabb Western Dream üzenetét sem nehéz megfejteni – hazugságban élünk, Káin szelleme mindenütt jelen van…

A Lovesongs kissé folkos, kissé lírai, de közben nyers is, ahogy Sullivanéktől megszokhattuk. Nem sláger, csak nagyon jó. A Heroes pofonegyszerű refrénje viszont baromi erős, cserébe nagyon keményen szól apák és fiúk örök harcáról… A Ballad címéhez illőn szép, amolyan Bob Dylan-rokon darab, és már ennyi évvel a mai lassú világégés előtt megjósolta, ami most zajlik a környezettel. Végül a Master Race egy ellenállhatatlan punk-folk mix, amire koncerten irgalmatlan őrjöngés szokott menni. De ha jól nézem, az album jó nagy része máig felbukkan NMA bulikon, s méltán, mert sem mondanivalójából, sem erejéből nem veszített semmit.

Ahogy maga a zenekar sem. Akármennyit változott Sullivan gárdája, s akármennyit érett ő maga, egy fia rossz albumuk nem volt. Az új is nagyon erős. Ilyen tisztán és egyszerűen az emberről és az emberi méltóságról nagyon-nagyon kevesen énekelnek.

 

 

 

 

HACKETT & ROTHERY: The Roaring Waves

Két legendás gitáros közös instrumentális albuma ez. Steve Hackett a Genesis korai időszakában a progresszív rock számos alapvetését alkotta meg, majd szólóban is káprázatos és ezer felé kalandozó zenéket írt. A nála kilenc évvel fiatalabb Steve Rothery pedig a Marillionnal tett hozzá rengeteget a prog rock történetéhez. Aki ezek alapján egy virtuóz szólókkal teli, komplex progos anyagot vár kettejüktől, az csalatkozni fog. Ahogy a cím (A morajló hullámok) és a gyönyörű borító sejteti, az album szerzeményeit a tenger ihlette, de ennyire változatos, színes anyagra nem számítottam. 

Teljes cikkem róla az Underworldben.

Watch My Dying: Fényérzékeny - 20 éves jubileum

Magyar albumok kapcsán viszonylag ritkán marad fenn hiteles infó a megjelenésük pontos dátumáról (vagy én nem keresem jól), de ez a WMD anyag elvileg épp ma két évtizede szabadult rája a világra. Engem pl. azóta sem ereszt. És az alábbi sorokat írtam róla annak idején.

 

 

Mint minden nagy kedvencem új albumát, a Fényérzékeny-t is félve tettem a lejátszóba, s két perc sem telt bele, mire megnyugodtam. Pont annyit és úgy fejlődtek, s pont olyan albumot alkottak, hogy újra odaírhassam gond nélkül azt a 10 pontot a cikk végére.

A Clawfinger szintise, Jocke Skog bődületesen erős (és az Eszenyi Imre basszer és Bordás Zoltán dobos remek játékának is igazat szolgáltató) hangzást kevert saját Fear and Loathing stúdiójában az Audioplanetben felvett anyagnak, ez rögtön kiderül. Meg az is, hogy nem finomodott a zene: a nyitó Elsőbbségi-ben van ugyan némi Clawfinger-es csattogás, de amúgy a legmechanikusabb Meshuggah nótákkal vetekszik, ráadásul Nihilak (Nervekiller, ex-Varso) olyan beteg, death metalos szólót tol benne, hogy a szöveg olvasása nélkül is garantált a letarolás.

A címadó dallamáról a Korn ugrik be, amúgy max. a Morbid Angel feldolgozásuk köthető a dalhoz... Mindenesetre a refrénje üt, a latinos betét meg lenyűgöz. A sodró A Tegező gépies aprítása a Nevermore-t juttatja eszembe. Majd jön a következő sláger, szó szerint: Sztereotip (Állami sláger), és amilyen borult, annyira ragad is ez a szavalósdi téma. Az előző albumot (Klausztrofónia) idéző, de annál valahogy monumentálisabb Metrikust követő Ohm, amiben Gaobr tiszta éneke mintha Kowalsky-ra emlékeztetne, még könnyebben rögzül, és Satandor remek szólója is élmény. (Az énekes amúgy jobbára most is bömböl-üvölt-hörög.) Az 50 Hz lassabb zúzása Meshuggah-, Fear Factory-rokon, épp eléggé legyalulja az agyat, hogy akár sírva fakasszon aztán a Háttal álmodó. Törékeny szépségű, egyszersmind kiakasztó szám ez, amit Bugárdi Melinda énekel, és még akár Gatheringnek is elmenne. Utána újabb félelmetes-fenyegető zúzda jön, a Hínár. Oldásként érkezik az OM, 2 percnyi finom, halk átkötés, Satandor Inner Sight nevű projectjének hangulatát idézve, majd a végső pusztítás, Nihilak szerzeménye, a 9 kapu. Ez már helyenként szinte szimfonikus black metalba vált, és kő kövön nem marad utána.

A szövegek talán érthetőbbek, mint eddig, de mindenképp nagyon sokat fejlődött Gaobr a ritmizálás terén – egészen mesteri sorai is vannak. Nem csak ilyen értelemben, mert amit megírt, az is ott van. És van is benne némi koncepció, de az a legjobb, ha magad állsz neki megfejteni. Hogy adjak némi szubjektív támpontot („mint az igazán elszánt láb a billenő széken”), a Fényérzékeny mintha csak egy mai emberi élet tükörképe lenne, s benne van azon gondolatok és érzések esszenciája, amik akkor forognak, pörögnek, zakatolnak az agyunk hátuljában, amikor számolatlan perceket élünk le várakozásban. Várva vizsgára, ítéletre, orvosra, vonatra, születésre, halálra, egy szóra, akármire, lázasan, türelmetlenül vagy közönybe burkolózva. Tudod, miről beszélek, mindnyájunk élete tele van ezekkel. Benne van mindaz az iszonyatos, felhalmozódó düh, kiábrándultság, kiúttalanság, értelmetlenség, elidegenedés és magány, amit a legtöbbünk megtapasztal ebben az életben, ebben a modern világban. Összeomlás, 1984, Szép új világ, Gépnarancs, Halálkultusz, Amerikai psycho, és még sorolhatnám tovább és tovább a könyv- és filmcímeket, amik felvillannak.

De természetesen a fenti verzió, ha helyes sem fedi teljesen az albumot. Viszont az említett kultikus alkotások sorának végére helyezni a Fényérzékeny-t egyáltalán nem túlzás. Mert oda illik.

 

 

 

Johanna Sebauer: Nincshof

Nincshof. Milyen fura cím, nem? Ahogy megláttam, kíváncsivá tett, és az a helyzet, hogy nem volt egy pontja sem, ahol ne lett volna bennem úgymond kérdőjel, még az elolvasta után sem vagyok benne biztos, hogy hát ez meg mi volt, de abban igen, hogy minden furcsasága ellenére szeretem ezt a regényt.

Ekulton fejtettem ki alaposabban, hogy miért. 

Pearl Jam: Ten – 35 éves jubileum

Hát, ez eléggé meghatározó album volt az én életemben is, s nem az egyetlen, amit életem első igazán komoly barátnőjének köszönhettem. Bizony. De ezt a cikket 2013-ban írtam a Tenről, mert aznap, amikor megjelent, még épp csak a 16. születésnapomat ünnepeltem, és nem voltam még rockújságíró.

 

 

Ha Andy Wood, a Mother Love Bone ragyogó énekese nem adagolja túl magát heroinnal, talán sosem lett volna Pearl Jam. De megtette, épp a siker kapujában, és így egy halállal kezdődött a grunge korszak. Eztán két MLB-tag, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer (akik már korábban a Green Riverben is együtt zenéltek) két Soundgarden taggal és Mike McCready gitárossal megcsinálta Andy emlékére a Temple Of The Dog albumot, majd elindították a Pearl Jamet. McCready maradt velük, rátaláltak a benzinkutas és szörfös, San Diego-i Eddie Vedder énekesre (ki is próbálták a Temple lemez egyik dalában), s nekiláttak történelmet írni.

Pedig a Ten nem volt azonnali siker, kellett neki vagy egy év, mire beütött, de akkor aztán világsztárrá lett a banda, a Nirvanával közel egyenlő mértékben. Ők voltak a Seattle-i grunge robbanás két éllovasa, a másik két nagynak, az Alice In Chains-nek és a Soundgardennek csak később sikerült a nagy áttörés. Na ja, ők metalosabbak voltak… A Ten korszakos jelentőségű album, megismételhetetlen minden tekintetben, a Nirvana Nevermindjával együtt meghatározta a következő min. 5 év zenei áramlatait, s persze máig hat. Ugyanis a grunge jelentette a hajmetal, az MTV slágerlistáira írt bulihimnuszok és nyálas rockballadák korszakának a végét – de valahol ugyanez az MTV hozta el a grunge divat végét is.

A Pearl Jam zenéjében a '70-es évek klasszikus rockja (pl. Led Zep, The Who, de még korábbiak is, mint Hendrix meg a Doors) keveredett némi punkos pörgéssel, de újító-alternatív megközelítésben, mentalitással. Mindehhez jó adag tudatosság és depresszió adódott – a dalok egy része mély lelki problémákat boncolgat, más része pedig égető társadalmi kérdéseket feszeget. Ennek ellenére máig vad bulizásban törnek ki emberek ezrei, ha felcsendül mondjuk az Alive vagy a Once. Előbbi az alapvető, örök Pearl Jam himnusz, de utóbbi sem sokban marad el tőle. Az album pörgősebb oldalát a Why Go és a Porch erősíti, meg a Deep refrénje, de az emlékezetes klipű Jeremy-t is katarzisig fokozzák. És ott van még az Even Flow, egy kimértebb, magával ragadó groove-ra épülő örökzöld. A többi dal viszont a cipőbámulósnak is csúfolt vonalat képviseli. A Black egy hihetetlenül gyönyörű és fájdalmas ballada (amit a csapat nem volt hajlandó kislemezen ill. klipként kiadni), a Garden himnikus és komor, az Oceans lassan hullámzik, a Release pedig arról szól, hogy Vedder elvileg sosem ismerte az igazi apját – az anyja csak az apa halála után árulta el a fiának, hogy ő volt az, és akit annak hitt, csak a mostohaapja… Ennek megfelelően megrázó és szép a záró dal.

Bár a tagok is elismerik, hogy itt még nem voltak igazi zenekar, olyan spontán mágia működött az albumon, és annyira ráéreztek egy halom dologra (hogy a zeneipar kinyírta az igazi, őszinte rockot, hogy a fiataloknak elegük van a hamis csillogásból, hogy a problémáikat ki akarják magukból üvölteni, és így tovább), hogy annak a generációnak (amelyhez én is tartozok) a Ten alapmű lett. Millió dolgot lehetne még róla mesélni, mert egyike a rock legendás lemezeinek, s mert annyira sokat jelent nekem személy szerint is, de ezek zöme az adott korszakhoz kötődik, nem átadható, csak elsztorizható. A lényeg azonban, a zene maga, ma is ugyanúgy hat, bizonyíték erre az a rengeteg Pearl Jam rajongó, akik később kaptak rá.

 

 

 

 

Peter Heller: Kutya csillagkép

A poszt-apokaliptikus sztorikból eléggé elegem van már, de a Peter Heller regényéből készült filmre, ami hamarosan a mozikba kerül, kíváncsi vagyok, hát gondoltam, elolvasom előbb a könyvet. Jól tettem, tetszett, sokszor lassú, elgondolkodtató, megindító írás.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztem a szerzőt.

Az interjú az ekulton olvasható. 

Robert Isaacs: Állatnak lenni nehéz

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. És sok állat igen csúnyán beszél... Van itt humor, izgalom, romantika, jól elhelyezett életbölcsesség, meg egy imádnivaló spicc (persze a spicc az mind imádnivaló).

Teljes cikkem a könyvről ekulton. 

Szabó Imola Julianna: Heg

Az emberi élet egyik legnehezebb eseményéről szól ez a könyv, olyanról, amit nem tapasztal meg mindenki. És kis híján leírtam, hogy türelemre tanít, elfogadásra, megértésre, és így tovább, csak akkor azt hinné a z olvasó, hogy Imola könyve erőltetett, holott épp az a legfőbb ereje, hogy annyira természetes és őszinte. Tanít, segít, hogyne, végül is. De leginkább végigvezet egy nagyon nehéz úton. Azt is, aki átéli, és azt is, akinek valakije éli át. A többieknek pedig azért jó, mert nekik csupán elfogadást, megértést mutat, nekik nem kell megtapasztalniuk.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Lezsák Levente: A tizenharmadik garabonc

Lezsák Levente első meseregénye 2008-ban jelent meg, és nem igazán számítottam már rá, hogy lesz folytatása, de végül csak lett. Hosszabb, fergetegesebb, még több szereplővel, csavarral és poénnal. Módfelett jól szórakoztam rajta.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Black Sabbath: Master of Reality - 55 éves jubileum

Mint időközben kiderült, ez az album valójában 1971. július 21-én jelent meg, de becsapott az angol nyelvű Wikipedia, hát maradunk ennél. A cikket múlt évben, Ozzy halála után írtam.

 

 

Az első két Sabbath album is klasszikus, de a Master… volt az első, ami csaknem 100%-ban metal volt. Ehhez hozzájárult, hogy Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros másfél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.

A lemezt előbbi köhögése indítja, s a Sweet Leaf, mely szerelmes levél a, hm, fűszálakhoz… A dal nyilván nem annyira a kannabisz orvosi felhasználásáról szól, szegény Iommit is hogy megköhögtette ugye, ám az a kövér spangli aztán a stoner rock alapnótáját hozta ki belőlük. Meg egyáltalán, egy örökzöld dalt, melyben egy ponton vad, trappolósabb, csaknem a Motörheadet megelőlegező tempó is felbukkan, sőt, Bill Ward tol némi dobszólót is.

Az After Forever zeneileg kissé a kortárs Led Zeppelinnel rokon, blues-osabb alapú cucc, s a halálról szól. Szövege alapos pofont jelenthetett a bandát lesátánistázóknak, minthogy egyértelműen Isten léte és jósága mellett foglal állást. Geezer, a szöveg szerzője katolikus nevelésben részesült, s úgy tűnik, nem csak a vallás sötét oldalát tapasztalta meg közben.

A középkorias hangulatú, fél perces Embryo vezet át minden idők egyik legnagyobb Sabbath nótájába, a Children Of The Grave-be. Alighanem ezt a dalukat hallottam a legtöbbször élőben, köszönhetően a magyar Mood zenekarnak is, hiszen ők is gyakran játszották, de a budapesti Sabbath bulikon is rendre előkerült. Akkora zakatolás, olyan baljós gitárdallam van benne, hogy ez itt Maga A Metal. Ozzy a háború ellen énekel, sorai sajnos ma épp úgy érvényesek, mint ’71-ben. Plusz olyan basszuscsattogás megy a dalban, hogy gyanús, hogy Steve Harris innen tanult.

Az Orchid másfél perces, akusztikus gitáros finomság, majd újabb jelentős riff érkezik a Lord Of This World-ben. A cím a Sátánra utal, aki hasonlóan nyilatkozik az emberekről, mint közel két évtizeddel később a Sandman képregényben Lucifer Hajnalcsillag: maguknak csinálják a bajt.

A Solitude, bár doom vonalon alap a magány, a szerelmi szakítást követő depresszióról szól, de a maga korában sem számított elcsépeltnek, ahogy ezt megközelítette. Már csak azért sem, mert a folkos dallamokhoz Iommi némi fuvola és zongora részt is tett, Ozzy visszhangos éneke meg élete egyik legjobb teljesítménye.

Az albumot újabb monolit zárja, az Into The Void, enyhén hippis szöveggel (csupán két évvel voltunk Woodstock után!), de a világvégét előrevetítve, ehhez illőn masszív, súlyos riffel. S mégis van valami mágikus a nótában, hogy bekúszik a bőröd alá is, nem csak a füledbe-fejedbe.

Az első hat Sabbath album (plusz a Ronnie James Dio-val készült Heaven and Hell) alapvető metal anyag. Mindenkire hatottak, szinte semmit nem találni a metal történetében, amit ne lehetne ezekre visszavezetni. De az sem mellékes, hogy máig élvezetes, izgalmas hallgatnivaló mind. A 35 perc sincs Master of Reality színtiszta, tömény és kreatív lemez, minden pillanata zseniális.

 

 

 

 

Fekete Zaj: Green Carnation és mások, Sástó, 2026.08.01.

Közel 23 év után újra látni a norvég Green Carnationt, már ez önmagában csodának tekinthető, de csomó más jóban is részem volt a Fekete Zajon a Mátrában.

Az Underworld honlapján a cikkem, annak a végén link sok további fotóhoz.

 

 

Nevermore / Wolf, Barba Negra, 2026.07.30.

A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.

Katt tehát ide.

(Fotógaléria majd ha odaértem...)

 

 

Moonspell: Irreligious – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a portugál Moonspell második, s máig legfontosabb albuma, a gothic/death/doom metal egyik gyöngyszeme. Azonnal magával ragadott, és most is ugyanúgy hat. Az alábbi cikket viszont 2012-ben írtam róla.

 

 

A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.

'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.

Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.

Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.

A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.

Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…