Moonspell: Far From God

A Far From God visszatérés a letisztultabb, egyenes vonalúbb gothic metalhoz, és minden pillanata, minden hangja olyan, amilyennek egy bő három évtizedes múlttal bíró, érett, felnőtt zenekar anyagának lennie kell. Hogy hoz-e bármi újat? Nem kimondottan. Ugyanakkor 2026-ban ehhez foghatóan erős, hatásos, szép, szívet tépő, valódi albumot nem sokat találunk.

Teljes lemezkritika az Underworldben. 

Fates Warning: Theories Of Flight - 10 éves jubileum

Mindössze 10 éves a Fatez eme lemeze, de azért megosztom itt az akkor írt cikkemet.

 

A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.

Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.

Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).

Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.

Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.

Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.

 

 

 

Psychotic Waltz: Bleeding — 30 éves jubileum

Három évtizeddel ezelőtt jelent meg a Psychotic Waltz utolsó igazán kiemelkedő albuma (bár a sok-sok évvel későbbi visszatérés is méltó lett, épp csak kinyírta a covid...). Lentebb olvasható, amit annak idején írtam róla. Sokszor fura ám a régi cikkeimet visszaolvasni, ezzel is van bajom elég, de a lelkesedésem a Bleeding és a csapat iránt mit sem változott, és igazam is lett, évtizedek múltán is van miért emlegetni...

 

 

Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.

Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…

…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…

A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.

 

 

Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem

Ez egy rövid, ám annál sűrűbb könyv, melyről talán elég lenne annyit írni, ami a címe: Apám könyvtára – Rekviem. Ebben minden benne van. Nehéz és elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek merem ajánlani, aki szeret olvasni, netán átélte már a gyászt.

Bővebben ekulton. 

The Gathering / The Foreshadowing, Bp. Barba Negra, 2026.06.27.

A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható. 

 

 

Találkozás a Buddhával

A Találkozás a Buddhával a tibeti buddhizmus karma kagyü nevű vonaláról szól, de két külön történetszállal, melyek aztán összefonódnak. A film plakátján látható ember, a 16. Karmapa (1924-1981) volt a karma kagyü vonal vezetője, s ő is azok között volt, akik Tibet kínai megszállásakor kénytelenek voltak elmenekülni az országból. Egy ponton felismerte, hogy ahhoz, hogy a dharma, vagyis a buddhista tanítás fennmaradjon, el kell vinni nyugatra, hiszen keleten hanyatlásnak indult.

Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.

A teljes cikkem a filmről az ekultura.hu oldalán olvasható. 

Queensrÿche: Rage For Order — 40 éves jubileum

A Hammer 102-es számában, '98 eleje környékén indult a Hatásokk rovat. Az eredeti koncepció az volt, hogy rövid cikkeket írunk régebbi, klasszikus vagy kultikus anyagokról. Ez volt a rovatban az első cikkem, ezért ilyen rövidke, pedig volna még bőven mit mesélni erről a ma 40 éve kiadott, máig elképesztő albumról, melyhez milliónyi szállal kötődök. De erre van az internet, az én ún. blogom meg arra, hogy ideírjak, amit akarok. Most pl. ezt a régi cikket.

 

Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.

A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.

A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...

 

 

 

Death To All / Cryptic Shift / Neuropsy – Bp. Dürer Kert, 2026. június 24.

Magam azon szerencsétlenek közé tartozom, akik sosem láthatták Chuck Schuldinert koncerten, élőben, de meg amikor az ő zenei emlékét ápoló, eredeti tagokkal felálló két zenekarból a Death To All magyar színpadon játszott, pont nem értem rá. De szerencsére visszajöttek, sőt, egyben elnyomták minden idők egyik legjobb metal albumát, a Symbolicot, és ennek én is tanúja voltam. Gyönyörűséges volt.

Ezt ekulton fejtem ki igen terjengősen, el-elmélázva egy s máson. 

Tulpa: Éled

A Tulpa az utóbbi évtized egyik legjobb magyar rockcsapata, ezért érzékenyen érintett, mikor Székely Marci (Superunknowns, ex-Ozone Mama) énekes kilépett. Nem elég, hogy nehéz őt pótolni, de 2023 vége felé Galambos Dorina érkezett a helyére, aki egészen más karakter (hangilag is), és nyilván sokaknak van előítélete vele kapcsolatban a kereskedelmi tévés sztárcsinálós múltja miatt. Engem egy 2024. májusi koncerten végképp meggyőzött, de egész mostanáig kellett várni az első vele készült teljes albumra.

Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki. 

Lipták Gábor: Sárkányfészek - Regék, mondák, történetek Észak-Magyarországból

Lipták Gábor (1912–1985) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki számos gyűjteményes kötetet állított össze hazánk különféle tájegységeinek mondáiból, legendáiból, regéiből. A Sárkányfészek Észak-Magyarországot idézi meg. Lipták igyekezett a kevésbé közismert sztorikat felkutatni, de sokszor töredékekből kellett dolgoznia. „Cserébe” az átiratai egységes stílusúak, és minden archaikusnak ható részletük mellett is máig lebilincselőek, olvasmányosak – eredetileg ugye az ifjúságnak szánta e könyveket. De a gazdag, szép nyelvezet mellett erénye a remek mesélői készség, hogy ugyanúgy élményszerűen ír tragikus eseményekről, románcokról, mint humoros esetekről.

Teljes cikkem róla ekulton.

Solitude Aeturnus: Downfall - 30 éves jubileum

Ez az album 1996 májusában jelent meg, szóval kissé késve osztom meg itt a róla tíz éve írott cikkemet, de a doom metal amúgy sincs időhöz kötve, haha... Márpedig ez minden idők egyik legjobb doom albuma.

 

A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)

Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.

A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.

A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.

Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…

Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.

 

 

 

The Cult: Beyond Good and Evil - 25 éves jubileum

Az is durva azért, hogy a The Cult úgymond visszatérő lemeze óta is eltelt már negyedszázad. Ebből nem lett klasszikus, de egy megemlékezést megérdemel, szóval itt a 2001-ben írott cikkem. 

 

Utoljára új Cult albumról a 61-es MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek, miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet kétség.

Az új Cult albumot leginkább a '89-es Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi, szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül). Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani, néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám, igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig izgalmasan dobol.

A Nico egy igen tipikus Cult lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling! Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.

Azzal együtt, hogy nagyon jól szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava, ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.

 

 

 

VoiVod: Symphonique

A kanadai VoiVod mindig is úttörő volt. Meglehet, az utóbbi évtizedben nem írtak olyan fontos dalokat és albumokat, mint pályájuk első évtizedében (melyek hatása a metal történelmére felmérhetetlen), de mindmáig sajátos és különleges, amit művelnek. Így számítottam rá, hogy ha egy komolyzenei nagyzenekarral együtt adnak koncertet, az sem lesz átlagos. Az ilyen fajta együttműködés mindig izgalmas, de ha más nem, a Metallica 1999-es S&M-je óta annyi ilyen volt, hogy kiderült, erre is rá lehet unni. A VoiVod persze ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy kő egyéni legyen.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Queen: A Kind of Magic - 40 éves jubileum

Négy évtizede jelent meg a "hegylakós" Queen album, egyik legnagyobb sikerük, és az a lemezük, ami nekem személyes szinten a legfontosabb volt, hiszen kiskölyökként imádtam a filmet is, de meg mindent, amit Mercuryék itt csináltak. Az alábbi cikket persze nem akkor írtam, hanem 2007-ben.

 

Állítólag csupán 3 zenekar van, amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és ’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet mondanom?!

Az 1986-ban megjelent tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír (sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt). Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor nem alkotott. De jót igen!

A nyitó One Vision egy másik film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal. A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.

A lemez két legmetalosabb szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.

De ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a cikket.)

Bár az album Amerikában nem volt akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és 1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz, s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.

Mert valamiféle varázslat volt az ő zenéjük.

 

 

 

Lucy Steeds: A művész

Lucy Steeds fiatal angol írónő, akinek első regénye 2025-ben elnyerte a Waterstones év könyve díját, és egyéb díjakat, illetve jelöléseket is kapott. 1920-ban, Provence-ban játszódik, és a címszereplő mellett két további főszereplője is van, akiknek élete nagyon eltérően bár, de szorosan összefonódik vele.

Steeds ráérősen meséli el hármójuk történetét, újra meg újra csavarva egyet a sztorin. Hangulatos regény ez, és ekulton olvasható róla a cikkem.

Geoff Tate: Operation: Mindcrime III

Volt idő, amikor a Queensryche volt a példa értékű zenekar: stabil felállás, minden album újabb zseniális mérföldkő és újabb olyasmi, amit azelőtt még senki nem csinált. Aztán ez nem, hogy elmúlt, de sok szempontból ellentétébe fordult. Nincs számomra náluk fontosabb zenekar - úgy az 1994-es Promised Landdel bezárólag. Az, hogy az 1988-as alapmű Operation: Mindcrime-nak azóta két folytatást is írtak, ráadásul a most megjelent III. részt a csapatból jó ideje kivált Geoff Tate gyakorlatilag egymaga... Ilyet el sem tudtunk volna anno képzelni - sem azt, hogy lesz folytatás, mert minek, sem azt, hogy erőltetett és nem elég jó lesz.

De ez csak a kép egyik fele. A másik akkor jön elő, ha elvárások nélkül hallgatom, és a múltat legfeljebb a dalszövegekben hagyom szóhoz jutni.

Az Underworld oldalán olvasható a lemezkritikám.

Tribe After Tribe: Tribe After Tribe - 35 éves jubileum

A neten nem találtam meg e lemez megjelenésének pontos dátumát, de 35 éve volt, az tuti, meg az is, hogy az alábbi cikket 1999-ben írtam róla, továbbá az is, hogy máig a legnagyobb kedvenceim között van (és az ezt követő Love Under Will-t még ennél is jobban szeretem).

 

A Tribe After Tribe első albuma, a Power 1986-ban jelent meg, s abban az időben ezreknek játszott a zenekar. Mindez Dél-Afrikában történt, így sajnos nincs meg ez a lemez - és a zenekarnak is el kellett jönnie onnan, politikai okok miatt. Az apartheid nem komálta őket...

Ahogy a Remember nyitja az albumot, az olyan, mintha az alvó dzsungelbe lépnél, úton egy holdvilágos tisztásra, egy titkos ceremóniára. Talán el kell olvasnod a szövegeket, hogy megértsd, ez nem néger voodoo mágia, nem „barbár, civilizálatlan, elkorcsosult rituálé”, vagy nevezzék bármi efféle hülyeségnek. Itt aki áldoz, az maga az áldozat. Itt szeretetről, toleranciáról van szó, arról, hogy minden ember egyenlő. Az MHH No.47-ben a '93-as T.A.T.-ról írva Szarka Joseph olyan jól megfogalmazott mindent, hogy csak őt tudom ismételni. Mert igen: Robbie Robb, a T.A.T. (a világ?) lelke sokkal többet látott, sokkal többet megélt, mint mi. Ő tudja. Neki lehet hinni, szabad akaratból. A Tribe After Tribe az Igazság.

És a Feeling, az Érzés! Annyira mély, hogy a lüktetés, ami betölti, amit áraszt, magából a Föld szívéből jön. Egyszerre ösztönös és bölcs. Nézd meg, szerte a világon élnek ősöreg emberek, csuparánc arcúak, akik tévedhetetlenül tudják, milyen idő jön, akik belelátnak az emberbe. Tőlük kellene tanulni. Szerte a világon szeretik egymást emberek - élnek, ugyanúgy, mint mi. Mint Te vagy én. What Are We Now.

Az afro-folk hatások, a sok dob és ütőhangszer (P.K.), a basszus vibrálása (Robby Whitelaw), a sokszor csak színesítő, máskor Hendrixet idézően beszélő, éneklő, sikoltó gitár, és Robbie éneke, mely hol simogat, hol felcsattan, belső erővel, hol meg mintha vadász kiáltana a szavannába (Come To See You Fall) – ezek keverednek a nyugati zenékkel. A T.A.T. mindig is magába foglalta, saját képére formálta az adott korszak rockzenéjét. Így ezen az albumon sok dallamos Hard Rock, Led Zep érezhető, leginkább a klippes slágerben, a White Boys In The Jungle-ben, vagy a líraibb Rolling Stoney-ban, ami egyszersmind előrevetítette a Three Fish-t is. Meg rokonság olyanokkal, mint Peter Gabriel, Sting és a Police, U2 (Everyhing And More). És a lélek, az érzés mindenekfelett. Ami párát lehel az ablakra és ködöt az ablakon túlra a Just For A While-ban, ami éjjeli kihalt utcát - éjjeli, kihalt pusztát vetít a The Mode-ban, ami megráz, meghat a Poor Afrikában. Mégiscsak varázslat lesz ez, mert ilyet senki más nem tud.

A csapatnak azóta még 4 albuma jelent meg (szerintem a '93-as Love Under Will a legnagyobb alkotásuk). Nem lett belőlük sztár, de aki akarja, meghallhatja szavukat. Robbie már két anyagot is készített a Pearl Jam-es Jeff Ament-tel közösen Three Fish néven. Joseph egyik cikkében Robbie Robb-ot a legnagyobb zenei zseninek nevezte Jimi Hendrix óta. Egyetértek.

 

 

 

Erlend Loe: Vesszőfutás

A norvég Erlend Loe eddigi talán legbolondabb könyve ez, ami ugye nem akármi. Csomó mindenről szól, onnantól kezdve, hogy a főszereplő hímvesszeje egy keddi napon, zuhanyzás közben leesik a főszereplőről

Minderről bővebben az ekulton értekeztem.

Bandwagon (A nagy turné)

Ez a kultikus film 30 éve jelent meg, de csak 30 évvel később láttam (köszi, Zsolt!). Egy a számos zenekarosdis filmből, de van benne annyi jó meg báj meg humor meg hitelesség, hogy nagyon tetszett, írtam is hát róla egy cikket.

Mely az Underworld oldalán olvasható. 

Soundgarden: Down on the Upside - 30 éves jubileum

A Soundgarden feloszlása előtti utolsó albuma épp három évtizede jelent meg. Az alábbi cikket viszont 9 éve írtam, miután meghalt Chris Cornell.

 

Meghalt Chris Cornell. Ki számított erre? Lehet, hogy öregedett, lehet, hogy ki is égett, a fene se tudja, hát annyiszor derül az ki, hogy az ember a saját rokonait vagy barátait sem ismeri igazán, honnan tudhatná, mi játszódik le egy zenész, egy ikon fejében?! Lehet, hogy baleset történt, lehet, hogy elborult az elméje, de valahogy megölte magát, és nem lehet már visszahozni. És mi mind azt hittük, hogy ő legalább rendben van, ő túléli. Ő, meg Vedder, csak ők ketten, a Seattle-i grunge énekesei közül… 52 éves volt, az nem elég öreg, hogy meghaljon. Még annyi minden lehetett benne, annyi elbaszott és annyi zseniális zene, egy ilyen érzékeny emberben… És ez személyes is, amikor fiatalkorod egyik bálványa hal meg. Valaki, aki annyira sokat adott neked, és akire úgy tudtál gondolni, hogy de ő még él, ott van, és biztos pont. Hát nem az. Semmi sem az.

Viszont negyedszázaddal a grunge robbanás után is ugyanolyan súlya van az akkor megjelent lemezeknek. Nem lettek cikik, most is hihetetlen erejük van, és ezt nem azért mondom, mert az volt a fiatalkorom. Rengeteg különféle zenét szerettem és hallgattam akkor is, és bár vállalom mindet, nagyon sokuk már nagyon keveset jelent. Na persze, ebbe a zenébe belehalt Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley is…

A nagy seattle-i négyesből (Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains) a Soundgarden lett utoljára világsztár, a '94-es Superunknownnal. Abban az évben halt meg Cobain, és ez meg az irdatlan siker rajta hagyta a nyomát Cornelléken is. Már amikor megjelent a Down…, érezni lehetett, hogy közel a vég, és egy évre rá fel is oszlottak, hogy aztán csak 2010-ben alakuljanak újjá. Ellentmondásos anyag ez, néhol úgy folyik, mint a méz, máskor viszont tüskés, ellenséges. De óriási nóták ezen is vannak.

Kezdve a nyitó Pretty Noose-zal, ami kissé Alice In Chains-es, bódult témával nyit, de aztán épp úgy érzek benne Beatles, mint Nirvana párhuzamokat – miközben igazi Soundgarden sláger. Még akkor is, ha Kim Thayil gitárja nem dörög úgy. Az is egyike volt a feloszlás okainak, hogy az indiai származású gitáros kevesellte a súlyos gitárt. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de a Down… attól még ugyanolyan súlyos anyag, mint a korábbiak, csak máshogy.

A Rhinosaurban jelenik meg először az az ősrock vonal, ami a Down… anyag második legfontosabb vonása, az elvontság után. Mintha Led Zeppelint hallanék, néhol némi doom/stoner fűszerrel. De a régi lendület ebből is hiányzik, a Zero Chance meg egyenesen maga a fáradtság, a beletörődés. Szinte country felé hajlik, ahogy mondjuk a Pearl Jam néha, és megtestesíti a grunge láz végét. Végtelenül szomorú és szép dal.

A Dusty viszont szinte vidám, a maga '60-as éveket idéző, tényleg poros módján. Jim Shepherd basszer írta, és mindig is ő hozta a legőrültebb témákat a 'gardenbe. Ahogy a mandolinnal nyitó, majd country-s punkba váltó, nagyon beteg és nagyon jó Ty Cobb bizonyítja. Egy igazi dühbomba, melyből mégis hiányzik a metal. Azt a Badmotorfinger albumon tolták csúcsra.

Majd jön két újabb sláger, ha ez a jó szó: a Blow Up The Outside World kicsit nirvánás, kicsit Black Hole Sun-os, és miközben hihetetlenül fogós, végig megvan az az érzés, mintha egy koszos vagy színezett üveg mögött lenne az ember. Az egész anyagot uralja ez a kívülállás, ez a mindenből-olyan-kurvára-elegem-van-hogy-már-nem-is-tudok-jelen-lenni érzés… A Burden In My Hand meg olyan, mintha valaki nagyon elborulva játszana Beatles, Stones meg mondjuk Cream témákat. S közben zseniális nóta.

Az enyhén punkos, kissé bolond Never Named-et a totálisan beállt és súlyos Applebite követi, majd Thayil egyetlen szerzeménye förmed a hallgatóra, a Never The Machine Forever, egy pszichedelikus noise zúzda. A Tighter & Tighter is stoneresebb irányba mutat, és ha nem húznák 6 percig, sláger is lehetett volna belőle. Aztán újra odacsapnak a No Attentionnel, egy pszichedelikus punk tétellel, amihez hasonlót a dühös Pearl Jam szokott írni. A Switch Opens totálisan elvarázsolt cucc, az Overfloater meg kicsit Chains, kicsit Kyuss rokon, és szintén gyöngyszem. Az An Unkind alig 2 perce punkos őrület Shepherdtől, végül Cornell részint akusztikus, eléggé beállt, kicsit Pink Floyd-os szerzeménye, a Boot Camp zárja a lemezt.

Így Chris halála után egyik-másik szöveg már egészen mást jelent, mint akkor, és félelmetes előjeleket lát az ember már a Pretty Noose-ban is… Vigyázzatok magatokra, emberek!

 

 

 

King's X: Ear Candy - 30 éves jubileum

Harminc éve jelent meg a King's X azon albuma, ami talán az első volt, ami talán nem volt csont nélkül 10 pontos, bár különben de. Az alábbi cikket viszont 2021-ben írtam róla. 

 

 

A King’s X 1979-ben alakult, a keresztény rock színtéren próbálkoztak, és 9 évbe telt, mire eljutottak első albumukig, a zseniális Out of the Silent Planet-ig. Azt további négy tökéletes anyag követte, ám az Ear Candy a hatodik lemezük. Nem rosszabb semmivel az elődeinél, csak itt már nüansznyi újdonságokat mutatott a csapat, a lényeget elmondták az első ötön. Ezzel együtt mindmáig elő-előkerül nálam.

Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár kb. minden korábbi albumukhoz köthető, elsősorban mézédes melódiák és derűs hangulat jellemzik. Az ear candy cím is utal erre, beragadnak az ember fülébe még a borultabb témák is. És bár az előző Dogman megmutatta, hogy karcos, komor és sötét is tud lenni a keresztény vonalból addigra már kiábrándult trió, egyszerűen képtelenek gyenge dalt írni.

A King’s X zenéjében mindig jelen volt a Beatles melódikussága, de az afro-amerikai Doug Pinnick basszer-énekes-mágus miatt a soul és gospel is. Hogy mégis óriási hatással voltak a ’90-es évek rock/metaljára, az annak is köszönhető, hogy ezek mellé irgalmatlan vaskos és groove-os riffeket írtak, plusz Pinnick olyan bőgőhangzást talált ki, amit aztán még a Korn is nyúlt. De sokat tanult tőlük a grunge irányzat is – ám ahogy az sok úttörővel megesett, a King’s X-et is elkerülte az igazi világsiker. Felteszem, ebben Doug személye is közrejátszott – a rock, legyen bármily szabad irányzat, nem sok teret adott a színesbőrű előadóknak (arról nem is beszélve, hogy emberünk ’98-ban közzétette, hogy meleg). Ez mondjuk a rajongókat kevésbé zavarta, ugyanis ez a trió úgy zseni, ahogy van.

És ezt az Ear Candy is bizonyítja. Az anyag zöme valahogy kellemes, barátságos rock, ám ha odafigyelsz, rájössz, hogy szövegileg nagyon komoly témákat fognak meg pár sorban is. Legyen szó bár személyesről (Fathers, Picture), vagy épp a vallásról, netán világ állapotáról (a 67 már ekkor rámutatott a média agymosására). Doug karcosabb, bődületes erejű hangja mellett sokat énekel a gitáros Ty Tabor is, beatles-esen kellemes orgánumán, a kissé borultabb, de aranyos American Cheese (Jerry's Pianto)-t pedig Jerry Gaskill dobos énekli. S persze mindhárman akkorákat vokáloznak, hogy arra még az angyalok is tapsikolnak.

Ahogy a korábbi anyagoknál, itt is az van, hogy mindegyik dalt szeretem, de persze a nyitó The Train nagyon adja magát. A Picture-től is mindig kész vagyok (Doug arról énekel, hogy végre egyszer összejött a teljes, szétszabdalt, nagy családja, és készült egy fotó, ami azóta a kedvence…), a Tom Petty-rokon Mississippi Moont meg azért imádom, mert a nyarat jeleníti meg úgy, ahogy nagyon kevés dal tudta.

 

 

 

Nina George: Monsieur Perdu könyves hajója

Nina George ugyan elég változatos műveket írt eddig, de legsikeresebb regénye mindmáig a Levendulaszoba, mely hazánkban is nagy sikert aratott. Míg a valóságban tíz év telt el a folytatás megjelenéséig, a könyvben csupán négy éve ért véget az első rész.

Melynek ismerete nélkül lehet ugyan olvasni ezt a könyvet, de nem érdemes. Annyit azonban spoilerezés nélkül leírhatok, hogy az Irodalmi Patikának és Lulunak is nevezett könyves hajó tulajdonosa, Monsieur Perdu kivételesen jól ismeri az embereket, és ezen tudását arra használja, hogy a csodás könyvesboltjába betérőknek személyre szabottan ajánljon könyveket.

Teljes cikkem ekulton. 

Crown Lands: Apocalypse

A Crown Lands egy rém fura kanadai duó. Pofátlanul nyúlják a Rush-t, az Apocalypse egy többlemezes sci-fi sztori része, és elhiszem, ha valakinek már csak az ének miatt is agyára megy. Nálam viszont betalált, pl. mert még annál is rétegzettebb és színesebb, mint elsőre gondolnád, meg mert vannak valóban remek dallamaik.

Bővebben az Underworld oldalán fejtem ezt ki. 

Tool: Lateralus - 25 éves jubileum

Negyedszázada adta ki a Tool ezt az albumot, én is akkor írtam róla ezt a cikket.

 

 

A Los Angeles-i Tool második albuma, az Aenima '96 végén jelent meg (MHH No.87), azóta vártuk a Lateralust. Megérte. Toolról írni nem szimplán nehéz, de folyton ott van az érzés, hogy úgyis szubjektív (ha nem épp hülyeség), bármit mond az ember. Egy Tool lemez évtizedekre szól, nem lehet néhány meghallgatás alapján ítélkezni. De azt bizton állíthatom, hogy a Tool épp olyan egyéni, mint a lemezborító, ezzel a fóliákból álló, rendkívül sokrétű füzetkével.

Elsőre az volt fura, hogy nem tűnt annyira újszerűnek, mint vártam. A Tool a kezdetektől kultusz banda, de az utóbbi évek nu metal mozgalmában ért be igazán a hatásuk. Nem mintha olyan sok közük lenne a Kornhoz és társaikhoz, csak az efféle bandák, mint a Deftones, Ultraspank, Mudvayne stb. nagyon sokat merítettek a Tooltól, főleg az elvont, elszállt témák és a különös betétek, hangulatváltások terén. De ez a benyomás hamar elmúlt, átadva helyét annak a kisebb megvilágosodásnak, hogy megint milyen előremutató, és lényegében kortalan művet alkottak.

Akármennyire is nehezen emészthető, elvont meg szokatlan ez a zene, az rögtön lejön, hogy zseniális. Már az elején, ahogy a nyitó The Grudge egy iszonyat jó basszustéma után (Justin Chancellor egy isten, igaz, a többiek is) berobban. Maynard James Keenan ezer közül is felismerhető hangja és énektémái ezt a dalt rögtön a legjobb Tool számok közé helyezik (Aenima, Prison Sex, Stinkfist, Sober stb.). A 8 és fél perces nóta vége felé Maynard iszonyatosat üvölt, amúgy viszont jellegzetes, szívbe markolóan szépséges, mégis néhol félelmetes és idegen dallamai uralják a számot. Az album 79 perces, és sok nóta meglehetősen hosszú rajta, ugyanakkor vannak rövid átvezetők, mint a keleties mágiát rejtő Eon Blue Apocalypse, vagy a súlyos, egyszersmind indiai hangulatú Mantra.

A The Patient halkan indul, igazi fejhallgatós zene, de aztán berobban, és még 2 lábgépes power téma is van benne! Szinte minden dalban van lenyűgöző szépség és kíméletlen durvulás; és az egész akkora ZENE, hogy azt el nem lehet mondani! A Tool azon kevesek egyike, akik valóban tovább viszik a zenét, akik tényleg új utakat törnek. Vannak gitárriffek, amelyek akár a '70-es években is foganhattak volna, ugyanakkor nagyon is modernek, de legfőképpen időn kívüliek. De a basszus, a dob, az ének, minden-minden, ami Tool, ott van, ahol a banda neve kiejtve, magyarul értelmezve: túl mindenen, ami megszokott, ami átlagos, túl a szavakon.

Itt van ez a Schism nóta: Dead Can Dance, Zeppelin, King Crimson, Primus, Metallica is beugrik róla, olyannyira változatos. A Parabola lesz talán a nagy sláger, ennek a hossza és a dallama is olyan. Viszont most nem lehet felosztani a lemezt ki- és befordult, agybeteg, elvont, művészi tételekre és ütős, slágernek való számokra, mert a néhány átvezetőtől eltekintve mindegyik dalban megvan mindkét oldal. Beteg is, kitörölhetetlen is. Maynard tavalyi A Perfect Circle kirándulása a Tool slágeres oldalát mutatta, annál ez az anyag sokkal súlyosabb és meredekebb, mégis, most minden igazi dal igazi Dal.

Talán a Ticks & Leeches (Kullancsok és piócák - csak nem a zeneiparról szól a dal?) a legdurvább szám, ebben sokat üvölt (néha szinte hörög) Keenan, ugyanakkor az egyik legszellősebb rész is itt van. Nem sorolom tovább, mindegyik dal döbbenetes. A lemez egésze, már csak hossza folytán is irgalmatlanul súlyos, mégis elmondhatatlanul jó. Sokat írtam, de ez is semmi. Nem akarok rábeszélni senkit, csupán azt szeretném, ha azok, akiknek szükségük van rá, tudnának róla.

Amorphis: Elegy - 30 éves jubileum

Ma 30 éve jelent meg minden finn metal bandák legnagyobbikának az az albuma, amely alighanem a legfontosabb mérföldkő volt az ő pályájukon, egyúttal metaltörténeti jelentősége is hatalmas, lévén az egyik legfontosabb anyag, amelyen metalhoz népzenét kevert bárki. Az alábbi cikk 2011-ben íródott.

 

 

Az 1990-ben indult finn Amorphis már második, Tales from the Thousand Lakes című, ’94-ben kiadott albumával kultikus státuszba lépett. A death/doom metalt gótikus és népzenei elemekkel vegyítő, rendkívül hangulatos anyag sokakra volt aztán hatással, de az igazi nagy áttörést az Elegy jelentette. Ez az album bizonyos értelemben az volt a folk metalnak, mint a Paradise Lost Draconian Times-a a gothic/dark metalnak: sokkal szélesebb közönségréteget ért el, mint bármely korábbi próbálkozás. Ugyanakkor viszont alapműve is az irányzatnak, amit ugyan nem az Amorphis kezdett el (számtalan bandánál bukkantak fel korábban is folkos témák, és a Skycladre használták először a folk metal kifejezést), de mégis ők emelték olyan szintre, ami nem csak sok ezer rajongót vonzott, de bandák százai számára is meghatározó inspirációt jelentett. Arról nem is beszélve, hogy a korábban is gazdag és érdekes finn metal underground előtt az Elegy nyitotta meg a kapukat a világ többi része felé. Megkockáztatom, még a Nightwish sem lehetne ennyire népszerű, ha az Amorphis ki nem tapossa előttük az utat a világba.

Persze, más volt az Elegy, mint a Tales. Először is, bekerült a csapatba Pasi Koskinen énekes, s vele sok-sok tiszta ének és dallam. Ezen az anyagon még kb. fele-fele arányban osztoztak a témákon Tomi Koivusaari gitárossal, aki továbbra is hörgött jellegzetes, mélyen brummogó hangján, Pasira csak a melodikus részeket bízták.

A lemezt nyitó Better Unborn keleties hangzású, szitárral díszített nyitása és szólója is sokként hatott az old school rajongókra, pedig itt még a hörgés dominál, csak a refrén dallamos. A klipes Against Widows-ban erősödik a népzene hatása – nekem valahogy kissé oroszosnak is tűnik, de ez nem lehet annyira meglepő, lévén szomszédos népek. Mindenesetre Tomi itt is hozza a brutál vokalizálást, hanem aztán a The Orphan szakít minden korábbi Amorphis hagyománnyal: enyhén pszichedelikus ill. ős hard rock témákra épülő, szépséges, bánatos dal ez.

Az On Rich And Poor-ban ott van az a sodrás, ami máig jellemzi az Amorphis egyes dalait, akárcsak a Hammond szerű billentyűk. Zseniális dal, de van ennél is jobb, a következő My Kantele, ami két változatban szerepel itt: egy hörgéssel dúsított, metalos verzióban, valamint a lemez végi acoustic reprise-ként, amiben harmónika és szitár is hallható. A lemez szövegeihez a finn népi költemények gyűjteményéből, a Kanteletárból merítettek, s mind közül ez a legszebb, legszívbemarkolóbb darab.

A vibráló Cares népzenei betétjét, akárcsak az album végi, amúgy inkább ’70-es évekbeli progresszív rockot idéző instrumentális Relief pár témáját annak idején kissé “lagzisnak” éreztem, de hát a népzene messze nem csak balladákból meg bánatból áll, és mai fejjel már sokkal jobban tudom értékelni ezeket a táncos részeket.

A Song Of The Troubled One lassabb, folkos, szép dal, a Weeper On The Shore is letisztultabb tétel, bár ebben is akad azért hörgés, meg egy olyan, szárnyaló gitárszóló, ami szintén a banda védjegyévé vált, azóta is rengeteg ilyet hallottunk tőlük. A bő 7 perces címadó pedig zongorával indul, és tényleg elégikus: vágyódás, bánat, gyász van benne, doomba hajlik, hosszasan, hömpölygősen.

Bármennyit változott is azóta az Amorphis felállása és zenéje, az Elegy megmaradt etalonnak. Máig az itt lerakott alapokra épül a zenéjük, még ha sok tekintetben sokat csiszolódott is. Ma könnyebben írnak fogós, emlékezetes melódiákat, dinamikusabb, erőteljesebb a csapat megszólalása, de az Elegy-t úgy egészében sosem szárnyalták túl.

 

 

Rédei Viktória: Vélt és valódi falak

A helyszín Berlin, pár évvel a Fal leomlása után. Egy volt kelet-berlini (tehát volt NDK-s, volt szocialista helyen lévő) bérház a legtöbb fejezet helyszíne, a lakók pedig a szereplők. Ebből már sejthető, hogy Rédei Viktória különféle embertípusokat fog bemutatni, és a köztük zajló interakciókat, mindezt közel szocreál környezetben. Ennyiből akár realista szépirodalom is lehetne ez a regény, és végül is az is. Épp csak még a szépírók között is kevés van, aki ennyire őszintén és mélyrehatóan mutatná be és meg a szereplőit.

Teljes cikkem a regényről ekulton. 

Katatonia: Last Fair Deal Gone Down - 25 éves jubileum

Negyedszázada jelent meg a svéd Katatonia egyik 10 pontos albuma (volt nekik egész sok olyanjuk). Korabeli cikkem itt következik: 

 

A '99-es Katatonia album, a Tonight's Decision azzal együtt, hogy nagyon is jó zenét rejtett, nem tudta azt az elképesztő érzelmi mélységet hozni, amit a zenekar addigi munkái, mindig más formában, mégis ugyanazzal a csak rájuk jellemző képességgel kifejeztek. Ezért is vártam nagyon az új albumot, amire aztán már az első dal első meghallgatása után 10 pontot adtam volna.

Előzetesen többektől is hallottam, hogy az új Katatonia Cure-osabb lett. Nem ismerem annyira a Cure-t, mint illene, de én csupán két dalban, a We Must Burn You-ban és a beteges Sweet Nurse-ben érzékeltem esetleges hatásukat. Igazából felesleges is a Katatoniánál hatásokról beszélni, olyannyira egyéni és jellegzetes minden megmozdulásuk (ez az előző anyagra is áll). A Last Fair Deal... túl nagy lényegi változást nem hoz a '98-as Discouraged Ones-hoz képest, ez is abban a csodálatosan mély, sajátos hangulatú, leginkább a dark rockba sorolható stílusban íródott, ami azon a klasszikus anyagon lett a csapat sajátja. Ám ha lehet, ezalkalommal még jobb dallamok születtek. Ami nagy szó, hiszen Jonas Renkse Discouraged Ones albumos énektémái a sötétebb muzsikák elmúlt tíz évének legjobbjai között vannak. További újdonság, hogy ezen az albumon több gyorsabb, élénkebb tempójú dal kapott helyet. Ami nem jelenti azt, hogy kevésbé sötét, depressziós vagy fájdalmas a muzsika, mégis olyan húzós, pörgős a nóták egy része, hogy az ember az első néhány végighallgatáskor nem győz hitetlenkedni.

Az olyan daloknak, mint a nyitó Dispossession, a kissé Depeche Mode-os Chrome, vagy a szirénázós gitárú Clean Today, nem lehet ellenállni. A Teargas ugyan lassabb, de olyan dallamokkal, hogy ha nem lenne ennyire mélységes és sötét, simán lehetne akkora sláger, mint valami HIM nóta. De hát épp ez a lényeg, hogy a Katatonia iszonyat messze van a felszínes slágerességtől. Az I Transpire jellegzetes Katatonia dallamaiba pici Pink Floyd íz is keveredik. A Tonight's Music és a The Future Of Speech olyan dalok, amelyek szépsége szinte könnyekig hatja a hallgatót. A depressziós, lassabb Passing Bird pedig a true gótok nagy kedvence lesz. Nem szóltam még a záró Don't Tell A Soul-ról: ez egy különös hangulatú, de szintén ízig-vérig Katatonia dal.

A rendkívül pőre előzetes CD-n csupán a számcímek szerepelnek, így nem tudom, ki dobol az albumon, mindenesetre fantasztikus, amit művel. Az efféle dark muzsikákban teljesen szokatlanul erőteljes és izgalmas a Katatonia dobjátéka, egyszerre húzós és komplex. Az ének szárnyaló, nem a tipikus mély dark hang, bár nem is magas. A gitárok csodálatosak, ezernyi érzés, hangulat árad belőlük; és a basszusgitár is fokozottabb szerepet kap itt, mint általában a dark wave bandáknál.

A Katatonia igazi unikum, az ilyen-olyan dark/gothic bandák végeláthatatlan áradatában alig néhány zenekar akad, mely ilyen mélységre képes, amely ennyire igazi. Ráadásul a Katatonia zenéje előremutató is, senki előttük nem játszott ilyet, annak ellenére, hogy nekik is megvannak a gyökereik, hatásaik. Nem tudok mást mondani, mint 3 éve Milán Péter: szavakkal nem leírható album.

 

 

Crimson Glory: Chasing The Hydra

A floridai Crimson Glory első két albuma (Crimson Glory 1986, Transcendence 1988) ott van a heavy metal legzseniálisabb anyagai között, bár ezt nem tudják elegen. Ez részint a zenekar hibája is, de nagyon sok év után most egy olyan új énekessel és új albummal tértek vissza, mely, ha nem is hozza ugyanazt a szintet, azért épp eléggé misztikus és izgalmas.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján.

Inczédy Tamás: Nemlétező Szavak Enciklopédiája

Hogy miért most olvastam el egy közel 14 éve megjelent regényt? Azért, mert összeismerkedtem az íróval, ha nem is a regénybe illő szürreális körülmények között, de a valóság olyan szürreális részében, melynek köszönhetően… hát, egy fagyos, ám napsütötte téli reggelen öt perc alatt jutottunk el olyan, a lét értelmét és isten (miben?)létét firtató kérdések megvitatásához, melyekre furcsa módon rímel ennek a könyvnek az utolsó fejezete.

Teljes cikkem erről a pörgős, bolond, szórakoztató regényről ekulton. 

Stonehenge: Angelo Salutante - 25 éves jubileum

2001-ben, tehát negyedszázada, e napon jelent meg a magyar progresszív metal egyik legnagyobb remekműve. Máig elképeszt, micsoda dalok voltak rajta, mennyire sokat ad most is. De az alábbi cikk az, amit a megjelenésekor írtam róla.

 

Kérném én is az istenek segítségét, ahogy az Invocation című, különös hangulatú intróban teszi a Stonehenge, adnák nekem a ragyogó szavakat, melyekkel méltón elbeszélhetem az Angelo Salutante album nagyszerűségét.

Kilenc viharos évbe telt a Veszprémből indult zenekarnak eljutnia első albumának kiadásához, és keveset mondok, ha azt mondom, jó lett. Már a borító lenyűgöz szépségével, aztán amikor berobban a The Newcomer riffje, az album hangzása is megdöbbent. A HSB-ben megcsinálták az eddigi legjobban szóló honi prog.metal albumot.

Tehát a The Newcomer-ben a szakító erejű riff keveredik leheletfinom részekkel, s egy olyan refrénnel, amiről az Enchant jut eszembe. Nem kerülhető meg, hogy vannak Dream Theater hatások a Stonehenge-ben, elsősorban Bátky "BZ" Zoltán énektechnikájában, ill. Baki Ádám billentyűjátékában. Ugyanakkor ezek csupán részei az egésznek - ami viszont igazi Stonehenge. Már csak azért is, mert náluk nem az egyéni képességek csillogtatásán van a hangsúly, azok a finomságokban mutatkoznak meg. Erre rögtön a következő ...For Another a bizonyíték, ami egyike a régebbi, újragondolt szerzeményeknek. Bóta Balázs gitáros saját stílussal bír, nem lehet semmiféle kópiának minősíteni. Ebben a dinamikailag igen izgalmas dalban Szabó Kristóf dobos és Temesi Berci basszer is alaposan megmutatják, mire képesek! Aztán jön a Wendigo, amiben a holdfény törékeny hangok zenéjébe foglaltatik, s az éj félelmes árnya lopózik lassan, majd kitör a jeges vihar - tökéletes az összhang zene és szöveg között! Zseniális nóta!

Kedvelem BZ szövegeit, nem túlzottan elvontak, bárki megértheti képeit, metaforáit, bárki azonosulni tud velük. Az Angels régóta sláger, átírva is süt. Nagyon ritka az ilyen dal, amiben a zenekar egyszerűen csak valami jót, segítséget szeretne nyújtani a hallgatónak, nem pusztán kiüvölteni a fájdalmat - és működik! A következő Full Moon is zseniális. Nem lett ugyan olyan pusztító, mint szerettem volna, de végül is a Stonehenge nem egy death metal banda. Ennek ellenére, aki szereti a Nile-t, hallgassa meg, mert amit Balázs gitárja a vonósokkal válaszolgat az elején, az még neki is be fog jönni! Hidegrázós darab, őserő és az iszlám Kelet íze van benne. A végén meg egy irgalmatlan zúzás! A Whisperben is szerepel hegedű és brácsa, ám ez egy gyönyörű lírai dal, zongorával, pici U2-val, ünnepélyes-intim hangulattal. Lenyűgöző. Nem sok ennél szebb magyar dal született az utóbbi időben. Az ember akár a szerelmének is küldhetné. A Between Two Worlds-re már nem is találok szavakat. Rengetegszer hallottam, mégis kiráz tőle a hideg. Jól jegyezd meg, amit mondok, ez a dal ott van a progresszív metal klasszikusai között. Aztán még hátra van a Rambling, azzal az iszonyat jó ős-riffel, megannyi finomságával; a szövegében William Wharton Madárka c. regényét, zenéjében itt-ott a Purple Perfect Strangers dalát idéző Fly, ami megint csak képes arra, hogy erőt, bátorítást nyújtson, s végül a szépséges levezető Yellow.

Tökéletes munkát végeztek Balázsék, amit a Hangpróba pontszámai is mutatnak. Remélem, rengetegen részesültök majd az Angyali üdvözletben. Ahogy BZ-ék is javasolták, hallgasd meg egyszer éjjel, max. egy gyertya fényénél; úgy adja át legmélyebb titkait.