A Black-out első teljes albuma, a ’94-es Fekete-kék nevezhető akár az első nagy figyelmet kiváltó magyar grunge albumnak, bár az is sokkal árnyaltabb volt ennél, de tény, hogy toltak Alice In Chains-t és Pearl Jamet akkoriban. A folytatás nagy kiadónál jött, és bár messze csiszoltabb, szebben szóló (és az élő hangzásnál szelídebb) lett az eredmény, újabb szintre lépett vele a négyes. Szerintem ez volt a legjobb albumuk, de mindegyiken vannak zseniális dalok.
Ám ahogy a hosszúra nyúló, de hangulatos Vihar intrója után megszólal a Spirál, az még ennyi év után is hidegrázást indít be nálam. Az énekes (és a borító képeit festő) Kowalsky ekkoriban még mélyen el volt merülve a tudatmódosító szerek világában, ez még ezen az elvont dalszövegen is átjön, de Csányi Szabi baljós, zaklatott riffje, az a lázas, kitörölhetetlen és ellenállhatatlan refrén a B-O egyik legnagyobb slágerévé teszik a nótát.
A szintén sötétebb tónusú Rabolj ki és a wah pedállal induló Maradni? talán a leginkább grunge-os, AIC-es darabok, de még ezekben is ott van Szabi és dobos tesója, Zoli remek vokálmunkája, ami ugyanolyan védjegye a csapatnak, mint Kowa éneke és szövegei. Utóbbiak voltak szerintem a B-O sikerének legfőbb kulcsai, mert hiába nehéz őket első olvasásra értelmezni, sajátos képeikkel teret adnak a hallgató saját értelmezéséhez.
A bő 6 percével a lemez leghosszabb dalának számító A Kert az, ahol egyértelművé válik, hogy Szabolcsék zeneileg is szintet léptek. A lazábbnak ható riff, az érdekes ritmusképlet (Andrics Laci basszer sem akármilyen zenész!) egy egyszerre varázslatos és beteg dalt épít, melynek keleties, fűszeres hangulatától képtelenség szabadulni. Ugyanez igaz a címadóra, mely úgy szellősebb és felszabadultabb, hogy közben mégis sötét és sírós. Érdekes, hogy bár a tagok hard rock közegből érkeztek, itt mégis inkább (bevallottan) new wave, pl. Simple Minds hatások bukkannak fel.
A törzsi betétekkel, megtekert riffel bűvölő Rituálé vagy a korai B-O-t idéző, direktebb Lepketánc és Tükör is adja, de az örök legnagyobb kedvencem az Óz és a csodák temploma. Szintén drogos dal, de nekem egészen mást jelent, és hihetetlen, ahogy behúz, pörget és felemel. „Legyek semmivel sem rosszabb, mint körülöttem bárki más.”
Ám az album slágere a záró Ma volt, vagy inkább annak kellett volna lennie, de a rádiók akkoriban még nem bírták megemészteni, hogy egy rockbanda ilyen dalt tud írni. A Jamie Winchester producer hathatós segítségével feljátszott szám nem lírai, de akusztikus, valahol a new wave és a latin zene között félúton, és olyan boldogság van benne, hogy máig elakad tőle a szavam.
Az Esőnap ott van a legfontosabb magyar rocklemezek között, akárcsak a B-O életmű zöme.
