kedd, december 19, 2006

Koncert / Katatonia, 2006. dec. 16., Bp. Ady MH.

Ezt figyeljétek: a netes utcakeresők fele nem tudta, hol van Újpesten a Tavasz u. 4. Pedig az Újpest Központi metróállomástól max. 100 métert kell sétálni, ráadásul sok éve sok éven át jártam arrafelé. Nem mintha rájöttem volna, mielőtt megpillantottam az áldott Ady Művelődési Központot…

Jonas és a hand of doom :)Mivel utálok késni, nagyon örültem, hogy a megbeszélt időpontban értünk oda. Úgy volt, 18:30-tól interjút készíthetek Jonas Renksével, a Katatonia énekesével. 18:45 lett belőle, és a zenekar részére fenntartott ebédlőben zajlott le. X(Y) Akták lesz a Hammerbe, és Jonas nem volt annyira depressziós és befelé forduló, mint egyes dalai alapján gondolná az ember, de persze így is csöndesen, visszahúzódóan viselkedett, és a kiszabott 15 percnyi beszéd meg némi fényképezés után el is tűzött. De mondott okosakat, meg baromi jól jött ki, hogy amikor a zenekar többi tagjáról kérdeztem, azok pont bejöttek, és így Jonas mutathatta is, hogy melyik melyik. Igaz, Blackheim már ott volt, a shockmagazin.hu-s SolarTomnak magyarázott kézzel-lábbal, nagy hangon. Tekintve, hogy ezek ketten a Katatonia két alapembere, egyértelműnek tűnik, hogy a yin-yang elve szerint szerveződött a zenekar, hehe…

Eztán pólóvásárlás következett, meg beszélgetés egy halom ismerőssel, valamint az előtérben terjengő, egyre vastagodó füstréteg harapdálása lélegzés címén. Ezúton üzenem mindenkinek, aki úgy vélte, hogy baromi fáradtnak látszom, hogy igen, az voltam, de a szemem ettől a kurva füsttől világított vörösen. Nem vagyok holmi megveszekedett dohányzás ellenes aktivista, de ez már tényleg Teargas volt (legyünk stílszerűek).

Mennyivel jobb volt hát a koncertteremben, ahol elvileg nem lehetett cigizni! Más kérdés, hogy a látott-hallottak a Katatoniáig nem nyűgöztek le. Az elsőként játszó P.O.T. pl. annak ellenére sem illett erre a bulira, hogy minden fellépő igen különböző volt. Ők ugyanis minden darkságtól mentes modern rock/metalt tolnak. Az énekes, akinek nem rossz a hangja, számos metalcore elemet felvonultatott mozgásában, ám egy olyan daluk sem volt, amit manapság ne adna le az MTV. Jól zenéltek (pedig a gitáros totál betegen jött), de vannak még problémáik.

A Variolával meg az volt a bajom, hogy a Nevergreen első gitárosaként megismert, csuda tehetséges Dula Sanci játékát csak nézni lehetett, hallani nem. Pedig látszott, hogy hozza a rá jellemző feelinges és remek dolgokat. De még így is OK volt, amit toltak: amolyan dark-os, karakán rock, mondjuk Cult meg Mission hatásokkal (meg Warrior Soul pólóval a szintén ex-Nevergreen-es doboson, Finczán!), és totál nem-dark fazonokkal.

A római Klimt 1918-at nagyon vártam. De hamar rájöttem, hogy a Katatonia találkozik a U2-val leírás csak az első lemezes dalaikra igaz, és azóta olasz létükre durván britpop irányba mozdultak, és nem csak kinézetben. Az, hogy honnan jönnek, legfeljebb a szelíden romantikus dallamokban érződött, de a talján tűznek nyomát sem leltem zenéjükben. Összességében olyan kis kellemes, eltáncikálós muzsika volt ez, ami néha nagyon jól tud esni. Nekem most pont nem, de sokaknak bejött.

Tényleg dark metal koncert volt :)Valami késés miatt felcserélődött a sorrend, és az amerikai elektrogót Crüxshadow lett az utolsó fellépő (mi sem néztük…), s a svéd Katatonia előrébb került. A Kisduda Árpi (ex-De Facto – francba, hogy ex…) által szellemesen művházasnak titulált hangzás az elején valóban förtelmes volt, és tökéletes később sem lett, de azért javult annyit, hogy élvezhető legyen a koncert. Kb. ezeket tolták: Leaders, Deliberation, Soils Song, July, My Twin, Ghost Of The Sun, Sleeper, Criminals, Evidence, Teargas, Tonight's Music, Future Of Speech, For My Demons, Had To (Leave), Deadhouse, Murder. Mint látható, egytől-egyig kiváló zeneszámok, melyek a kényes ízlésű, úri közönség minden igényét kielégítették. Volt is vastaps, ováció, ahogy illik. Sőt, megkockáztatom, még a zenekar is élvezte a koncertet (igen, talán még Jonas is).

Ugyan az ezévi albumot, a The Great Cold Distance-t csak Viva Emptiness 2-nek hívom magamban, az arról előadott dalok is ugyanúgy sütöttek, mint a régebbiek. Tényleg óriási koncert volt ez, remek hangulattal. Jöhetnek újra minél hamarabb!

csütörtök, december 14, 2006

Film / Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem

Eredeti cím: Kôkaku kidôtai
Japán-amerikai anime (feliratos)
Gyártás éve: 1995
Hossz: 82 perc
Rendező: Mamoru Oshii
Operatőr: Hisao Shirai
Forgatókönyv: Kazunori Itô
Eredeti történet: Masamune Shirow (manga)
Zene: Brian Eno, Kenji Kawai
Gyártó: Bandai Visual Co. Ltd./ Kodansha Ltd.
Magyarországi forgalmazó: Odeon
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 26.


Magam is azok közé tartoztam sokáig, akik ha meghallották azt a szót, hogy anime, rögtön a Pokémon-jellegű idétlenségekre asszociáltak, és legyintettek. Aztán rájöttem, hogy ez még inkább idétlenség, hiszen megdöbbentő, sőt zseniális animék is születtek már. Mindazonáltal a mangának nevezett japán képregényekre épülő animéket (amik a mangához hasonló képi- és hangulati világú animációs filmek, rajzfilmek) csak mostanában kezdtem el felfedezni – hasonlóan a magyar filmforgalmazáshoz. Először Hayao Miyazaki rendező művei (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota) értek el hozzám és érintettek meg – és talán apránként sikerül majd bepótolnunk (a filmforgalmazóknak és nekem) a lemaradásunkat.

Persze animéből (és mangából) tengernyi különféle stílusú van, de azt mondják a hozzáértők, hogy mind között az egyik alapmű a Ghost in the Shell. Shirow Masamura kultikussá vált, 1989-ben íródott mangájából rendezte Mamoru Oshii, méghozzá 1995-ben. Mindezt azért is fontos tudni, mivel a Mátrix filmek valami megdöbbentően sokat merítettek belőle és más hasonlókból (pl. Akira). És ez akkor is lényeges, ha Masamurára nyilvánvalóan óriási hatással voltak Philip K. Dick, William Gibson, és a cyberpunk egyéb nagy alkotói ill. regényei.

A GitS részben roppant izgalmas, 2029-ben játszódó akciófilm, ugyanakkor helyenként egészen művészi, máskor mélyen filozófikus remekmű. Főszereplője Kusanagi Motoko őrnagy, akinek cyborg testében emberi agy működik. Társai közül a Section 9 nevű titkos különítménynél többen is hordanak több-kevesebb gépi „alkatrészt”, ám egyikük sem oly’ mértékben robot, mint Kusanagi (aki mellesleg külsőleg egy szép nő). És ahogy ezek a társak, a néző is emberként gondol az őrnagyra – ám ő maga bizonytalan a saját mivoltában. Épp ez adja a film filozófikus szálát: hol végződik az ember, s hol kezdődik a gép?

A sztori másik fontos szereplője a Bábjátékos (Puppet Master) – egy veszélyes és látszólag elfoghatatlan hacker, aki emberi tudatokat tör fel, s velük végezteti el a piszkos munkát. Őt azonban nem csak az óriási metropolis virtuális és fizikai biztonságára ügyelő Section 9 üldözi, hanem a Section 6, a külügyesek is – s mint kiderül, az ő motivációjuk egészen más… A további spoilerezést mellőzve csak annyit árulnék még el, hogy a Bábjátékos és az őt üldöző Kusanagi sorsa, a történet akció- és mondanivalóbeli szála végül szétválaszthatatlanul összeforr, s a film vége legalább annyira döbbenetes, mélyen szántó és ijesztő, mint a Mátrix filmeké volt.

A film képi világa egyszerűen lenyűgöző. A karakterek arcjátékában mondjuk kevesebb a mozgás, de sok a kifejező közelkép, és így is nagyon rendben vannak. A hátterek pedig, az utolsó apró tárgyig valami hihetetlenül hangulatosak és részletesen kidolgozottak, és meghatározzák a mozi atmoszféráját, akár tudatalatti szinten is. Mert hiszen a gyér feliratok és a sűrű angol szöveg, a bonyolult történet alaposan lekötik az ember figyelmét, és elsőre aligha tudatosul a nézőben a film megrázóan gazdag és kidolgozott világa. Akárhogy is, a moziból kijövet (Budapesten ez csak az Odeon Lloyd lehet, máshol nem játszák) nehéz megszólalni.

A GitS-nek létezik több folytatása is: egyrészt egy 26 részes tévésorozat formájában (Ghost in the Shell: Stand Alone Complex), ill. egy 2004-es második rész, a Ghost in the Shell 2: Innocence, de előbbit nem Mamoru Oshii rendezte (és persze maga a képregény is folytatódott). Remélem, ezek is eljutnak hozzánk előbb-utóbb. Egy szűk fanatikus réteg biztosan nagyon várja. Magam is.

Egy 2004-ben készült, részletes és érdekes, ám durván spoileres cikk a
filmvilag.hu-n.

kedd, december 12, 2006

Könyv / Kelly Link: Különb dolgok is

Eredeti cím: Stranger Things Happen
Kiadó: Delta Vision
Fordító: Kleinheincz Csilla
Megjelenés: 2006 (első kiadás)
Oldalszám: 250
Fogy ár: 2 150 Ft

Kelly Link neve ismerős lehet mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a science fiction/fantasy világ történéseit, hiszen számos díjat nyert már az amerikai írónő. A jelen kötetben szereplő művei közül az Utazások a hókirálynővel (Travels with the Snow Queen) c. novella 1997-ben James Tiptree Jr. díjat kapott; A hívó kalapja (The Specialist's Hat) a legjobb novella World Fantasy díját nyerte 1999-ben, s a Louise kísértete (Louise's Ghost) 2002-ben a Nebula díjat. További díjai: 2006-ban British Science Fiction Association díj a "Magic for Beginners" c. második novelláskötetéért; 2005-ben Hugo és Locus a The Faery Handbag c. novelláért.

Igen, és az az érzésem, hogy mindezeket azért kapta ez a különös nőszemély, mert valami valóban szokatlant alkotott. Olyasmit, ami nem is feltétlenül illik az SF/F irányzatba, de máshova meg nem igen lehet tenni (bár van annyira irodalmi, hogy mágikus realizmusnak becézzük). Vagyis jó helyen van a Delta Vision féle „a képzelet mesterei” sorozatban.

Megmondom őszintén, az első néhány novellával jószerével nem tudtam mit kezdeni. Csak apránként kaptam rá Link írásainak ízére, és akinek ez nem jön össze, az sosem fogja szeretni. Mivelhogy Link írásaiban a történet másodlagos. Sokszor nincs is igazi történet. Ami helyette van, azt magam sokkal inkább tudom érezni, mint érteni. Talán asszociatív írásmód ez, vagy olyasmi, mintha követhetetlen, fura álmokat írna le Kelly. Nem tudom, hogy csinálja. De van bennük mégis valami, ami megfogja az olvasót, megragadja, valahol mélyen belül, ahol a félelmeinket, a belső sötét énünket, a szégyeneinket, csalódásainkat és rémálmainkat hordozzuk. Mégsem szimplán erről van szó, mert nem kell perverznek lenni, hogy az ember élvezze Link novelláit. Nem mondom, hogy szépség, de valamiféle sajátos, megkapó hangulat mégiscsak rejtezik minden itt szereplő írásában. Olyannyira, hogy a könyv végére érve már zseninek tartottam az emberi pszichét ijesztően jól ismerő Kelly-t.

Meglehet, túlságosan is szubjektív, ha azt írom le, rám hogy hatott, de félek, máshogy nem lehet Link dolgairól beszélni. Magam azt vettem észre, hogy átragadt rám a stílusa, amíg olvastam (talán szerencsés is, hogy egy héttel azután írom e cikket, hogy a végére értem a könyvnek...). Elkezdtem kitekert asszociációk, hirtelen jött ötletek nyomán gondolkodni, ami nem segíti az embert, ha pl. adott városban el kell jutnia A-ból B pontba. De túléltem, és azt gondolom, annyira speciális élmény, hogy már csak emiatt is érdemes volt elolvasnom a könyvet.

Próbáltam megragadni valami közöset Link műveiben, de nem sokra jutottam. Úgy látom, a kötetben szereplő novellák, így vagy úgy, akár a lehető legelvonatkoztatottabb értelmezésben, valamiképp hétköznapi alapszituációkból indulnak ki. Ezt persze épp a kötetet nyitó Kamilla, Ibolya, Ibolya, Rózsa cáfolja meg – de felfoghatjuk úgy, hogy az egy halott hétköznapjairól szól. Szóval valami ilyesmi: a novellák szereplői így és így élnek, meg így és így álmodnak, de néha a két világ, álom és valóság, nem is különbözik egymástól olyan nagyon, mert vannak különb dolgok is...

Egyes írásokban mesék köszönnek vissza, másutt Poe hatása, s egyébként is azt hiszem, olyanok, mint Lovecraft, Fritz Leiber, Neil Gaiman hatással lehettek Linkre, ahogy az avantgarde irodalom egyes kísérletező kedvű írói is. Ám képzeletvilága nem „csupán” káprázatosan gazdag és számos gyökérből táplálkozó, de egyben egészen sajátos is. Mert bárki hatott is rá, ilyen bizarr, hátborzongató, szokatlan, mégis valami fura ajándékot hordozó sztorikat csak tőle olvashatsz.

Nem is mondok többet arról, hogy mi mindenről szólnak ezek a novellák. Legyen elég ennyi, hogy ilyen különleges könyvet nem igen találsz még egyet a magyarul is olvasható mai irodalomban.

Azt viszont még le kell írnom, hogy bár Kleinheincz Csilla remek fordítást hozott össze (pedig Link utalásai közt sok olyan van, amit egy amerikai könnyen érthet, de más náció gyermeke csak pislog, hogy mi az ördögöt akar ez…), a versbetétek gyengén sikerültek. Még akkor is, ha
eleve arról van szó abban a bizonyos novellában, hogy a versek írója gyengécske költő volt. Mert hiszen ha az angol eredetiben vannak rímek, ráadásul olyan, mint egy botladozó ritmusú Poe-utánzat, akkor abból lehetett volna jobbat is, mint ami nyomtatásba került. Pl. egy ilyet (igen, vagyok olyan elvetemült, hogy idebiggyesszem a saját fordításomat):
A tenger borzasztón veri a partot,
Rettentő köd csöpög végig ajtómon,
A falióra: "egy-két-há-négy" harangoz,
De reggelt, azt nem, soha már nem hoz

Az írónő honlapja

hétfő, december 11, 2006

Könyv / Christopher Moore: A Leghülyébb Angyal

Nem Jason MewesAgave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán


Evangéliumot hozok: megint megjelent magyarul egy Christopher Moore könyv. Aki olvasta az eddigi kettőt (Ördögöd van!, Biff evangéliuma), az vagy azt mondja erre, hogy van Isten, vagy azt, hogy nincs. Köztes megoldás nem létezik.

Mindazonáltal ez a könyv nem elsősorban Istenről szól, még csak nem is az Ő Fiáról, miként a Biff evangéliuma. Ahhoz csupán egyetlen ponton, a címszereplő okán kapcsolódik ez az új könyv. Raziel már a Jézus ifjúi éveiről szóló regényben bebizonyította, hogy méltó a Leghülyébb Angyal címére, és ez az eredetileg 2005-ös kötet is idiótának állítja be.

Egyébként még csak nem is Raziel a főszereplő. Ő “csak” egy újabb isteni küldetést teljesít oly’ módon, hogy abból az lesz, amit minden hithű punk úgy vár: káosz és zűrzavar. Igaz, csak szűk körben. A történet ugyanis ugyanott játszódik, ahol az Ördögöd van! (Practical Demonkeeping): a kaliforniai Pine Cove-ban. Ez egy békés tengerparti kisváros, ahol fura dolgok történnek Karácsony közeledtével, melyek közül még az évtized vihara a leghétköznapibb...

Minden azzal kezdődik, hogy a Télapót kinyírják, ráadásul egy hét éves kiskölyök szeme láttára, aki azt kéri az Úrtól a Magasságban, hogy élessze fel a gyanús vörös ruhában lófráló kampót. Imái meghallgattatnak, bár a végeredmény ismeretében akár a Sátánnak is áldozhatott volna szegénykém. Mivelhogy a Mennyei Atya pont Razielre bízza az ügyet (mintegy az aktuális karácsonyi csoda véghezvitelét), aki hozza a tőle megszokott szintet: Pine Cove lakói méltán mondhatják: “ezt megszívtuk”…

A helyenkint horrorba váltó csűrés és csavarás mellett Moore felvonultat egy halom sajátos kisvárosi elemet, akik közül nem egy ismerős lehet az Ördögöd van!-ból, de a legtöbbjük új arc a magyar olvasó számára. Moore azt hirdeti, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, és ha magából indul is ki, a regényében senki nem teljesen normális. Viszont vannak szerethető szereplői, remek poénjai, és egy újabb sztorija, ami eléggé izgalmas ahhoz, hogy megérje végigolvasni.

Különösen ajánlott a kötet minden elvakult ezoterikusnak, akik sűrűn vetnek angyalkártyát meg hasonlókat. Az ember jobb, ha vigyáz az ilyesmivel. Tényleg. Még a végén eljön maga Raziel, és Pine Cove (életben maradó) lakói a megmondhatói, hogy nincs abban semmi vicces…

Koncert / Wall Of Sleep, 2006. dec. 9., Bp. Kultiplex

A két előzenekar kimaradt, bocs. Darab aszongya, a Shapat Terror (ahol a volt Polly Is Dead-es Sohi is zenél) olyan volt, mint a Kyuss, némi Floodgate-tel. A Mangod Inc. meg, benne 3 ex-Cadaveres De Tortugas taggal, amolyan modern rock/metal dolgot nyom, a klipjükről a Stabbing Westward jutott eszembe. Szóval sajnálom, hogy kimaradtak. Majd legközelebb.

Amúgy is jelentős erőfeszítésbe került, hogy éjjel, esőben-hidegben, egy átdolgozott nap után elinduljunk a koncertre. De a Wall Of Sleep most sem okozott csalódást. Ráadásul találkoztam egy egri ürgével, aki a régi Leukémia-korszak emlékére legurult a lépcsőn, hogy ezzel fejezze ki tiszteletét Füleki Sanyi gitáros előtt. Sándorunk ugye alapítója volt a legendás HC bandának (mely mostanság újra létezik), aminek Holdampf Gábor, a WOS énekese is tagja volt egy ideig. Épp velük beszélgettünk, mikor a fickó előadta a produkcióját. Megindító volt, tényleg. :-)

Nem különben maga a koncert! Ugyan az előadott dalok listája nem sokban tért el mondjuk a júniusi Kulti-beli műsorétól, és Sanyiék a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják, ha az ember olyasmit kérne tőlük, amit amúgy ritkán tolnak (pl. Inside Garden), de ez mit sem változtatott azon, hogy megint hozták, amit szoktak. Az pedig a tömény, Sabbathista doom muzsika, akkora Feelinggel, avagy annyi érzéssel, ahogy csak a legnagyobbak tudják. S mindezt jó kedvűen csinálják a tagok. Külön színfolt az amúgy nagyon is egységes, baromi erőteljesen és húzósan zenélő gárdában a legújabb/legifjabb tag, Kemenczei Balázs, aki az erősen Panterás zenét játszó Stonedirt-ben is gitározik. Balázs, szemben a többiekkel, komoly erőket vet be a különféle metalos pózok és villantások felsorakoztatására. Széles terpesz, Dimebag-es és Zakk Wylde-os hajlóbálás, különféle vicsorok, meg amit akartok, de akármennyire is elüt a többi vén rókától (akik különben a maguk módján ugyanolyan élvezettel muzsikálnak), jót tesz az egésznek. Szóval a legkevésbé sem rosszból mondtam.

És persze a közönség is boldogan léggitározta-headbangelte-énekelte végig a koncertet. Mindegy volt, hogy Hands of Dust-Ornaments of Heaven-I Sleep jellegű belassult témák görögtek alá a színpadról, vagy olyan gyorsabb, pörgősebb nóták, mint a Far Away From Sunrise, az On Pain Of Birth meg a Time Of The Goblins, a doomsterek odáig voltak meg vissza. A Sabbath-féle Children of the Grave-nél meg pláne. Személy szerint nekem most a Sun Faced Apostles meg a The River tetszett a legjobban, két megragadóan hangulatos dal. De mind ott volt; egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy maradtam volna inkább otthon.

Arról nem is beszélve, hogy végre volt két új szám is! Az egyik, aminek nem ugrik be a címe, amolyan lazább darab, kis kellemes, jól esett. A másik meg a Stabat Mater, a leendő albumcímadó, ami egyértelműen koncertfavorit lesz azokkal a böhöm riffjeivel.

Gyönyörű koncert volt ez, kis mértékben gyógyszer, de nagymértékben orvosság. Mert érdekes módon amíg szólt a doom, nem igen kellett köhögve megfulladnom, ami pedig amúgy ezekben a napokban kinéz. Ennyit arról, hogy van-e pozitív energia a metal zenében. (Hiszen a lépcsőn-guruló-manusnak sem lett semmi baja…)
Fotók a whitepony.hu-n.

csütörtök, december 07, 2006

Film / Füles

Nem BaywatchEredeti cím: Scoop
Angol-amerikai krimi-vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Woody Allen
Operatőr: Remi Adefarasin
Forgatókönyv: Woody Allen
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Főszereplők: Woody Allen, Scarlett Johansson, Hugh Jackman
Gyártó: BBC Films/ Ingenious Film Partners/ Jelly Roll Productions/ Perdido Productions
Magyarországi forgalmazó: Forum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 30.


Nem vagyok egy véres szájú Woody Allen rajongó, úgyhogy nem fogom kielemezni, hogy gazdag pályájához viszonyítva a Füles mégis milyen. Mindenesetre amit a mester itt humor címén elővezet, azon jókat kacagtam – és ezzel el is árultam, mi a film legfőbb erénye.

A történet, melyben a jellegzetes Allen-i kavarásból sok, valóban izgalmas csavarból meg kevés akad, Londonban játszódik. Az amerikai újságírópalánta, Sondra Pransky (Scarlett Johansson az, aki Woody előző filmjében, a Match Point-ban is szerepelt) épp barátait látogatja meg, s velük vesz részt a Splendini álnévre hallgató bűvész (maga Woody Allen) előadásán. A tipikus csetlő-botló-idétlen Woody-figura pont Sondrát kéri fel fő attrakciójánál, hogy lépjen az anyagtalanító dobozba – ahol a lányra valódi természetfeletti élmény vár. A nem rég elhunyt sztárriporter, visszatérvén a halálból, neki súgja meg a szenzációs sztorinak ígérkező fülest: alighanem a multimilliomos Lord Lyman fia, Peter (Hugh Jackman) az a tarot-kártyás sorozatgyilkos, aki már vagy 10 prostit tett el láb alól.

Sondra, a bűvész segítségével nyomozni kezd hát, s miközben bekerülnek az angol felsőbb tizes köreibe, kölcsönösen egymásba szeretnek a gyanúsítottal. Bonyodalmak következnek, nem várt vagy nem túl meglepő fordulatok, kinek hogy – és végül egy kellemesen szórakoztató filmről, alighanem mosolyogva távozunk a moziból.

A film túl nagy színészi alakításokra sem ad alkalmat, ezzel együtt mindenki jól teljesít. Scarlett Johansson, akit az Elveszett jelentés-ben nyújtott alakítása óta kedvelek, meggyőzően domborít, mint bájos és butácska szőke amerikai csajszi, Hugh Jackman ízlésesen hozza az elegáns, egyszersmind valamit titkoló brit arisztokratát (ld. még: Kate és Leopold). Woody Allen meg pont olyan, mint mindig, és valami halálosan nem illik ebbe az angol környezetbe – de nyilván ez is volt a cél. Az angol környezet, a lord kastélya és kertje, viszont szemet gyönyörködtető.

Számtalan ennél rosszabb filmre lehet manapság jegyet váltani.

péntek, december 01, 2006

Film / Kamera által homályosan

Freck-sick az ágyon, bűneit olvassákA Scanner Darkly
színes, amerikai animált élőszereplős sci-fi, 100 perc
Gyártó: Warner Independent Pictures/ Thousand Words/ 3 Arts Entertainment/ Detour Filmproduction/ Section Eight Ltd.
Szereplők: Keanu Reeves, Robert Downey Jr., Woody Harrelson, Rory Cochrane, Winona Ryder
Rendező: Richard Linklater
Forgatókönyvíró: Richard Linklater
Eredeti történet: Philip K. Dick (regény, 1977)
Operatőr: Shane F. Kelly
Zene: Graham Reynolds
DVD megjelenés: 2006. 12. 05.
DVD forgalmazó: Forum Home Entertainment

A múlt évben jelent meg Philip K. Dick azon könyve először magyarul, amiből Richard Linklater ezt a filmet forgatta. A magyar filmforgalmazás jó öreg furcsaságainak köszönhetően nem kerül mozikba, csak az AniFest-en lehet elcsípni, ahol 3 alkalommal vetítik. Mi az elsőn láttuk. És hogy az ilyen kísérletezős animációs filmekre, meg Ph.K.Dick agymenéseire ne lenne igény, az nem bizonyosodott be. Az Uránia filmszínház díszterme tele volt…

Linklater ugyanazt a speciális technikát alkalmazta, amit a 2001-es Waking Life-nál (amit szintén nem adtak itthon a mozik, noha én pont a Kultiplex udvarán láttam belőle egy keveset, a Watch My Dying koncert előtt; és amiben szintén emlegetik Ph.K.Dicket). Élő szereplőkkel vették fel a filmet, majd egy külön erre a célra kifejlesztett szoftverrel animáció-szerűvé alakították. Ez elég sajátos, de alapvetően mégiscsak reális képi világot eredményezett, ami roppant kifejező. Egyrészt mintha csak egy megelevenedett képregényt néznél, másrészt kiválóan alkalmas a drogos-, meg egyáltalán bármilyen nem hétköznapi tudatállapot megjelenítésére.

Tehát már a képi világ is külön élményt jelent. Ami a sztorit illeti, azt Linklater érthetőbbre szabta, bár egyébként is ez az egyik olyan műve Dicknek, amivel kezdeni érdemes. A kábszerek hatása, a skizofrénia, a paranoia, az elidegenedés – az író kedvenc témái közül ezek mind itt vannak. Főszereplőnk, a Keanu Reeves által játszott Bob Arctor egy kis drogos csoport tagjaként tengeti napjait – ugyanakkor titkosügynök, akinek az a dolga, hogy a kábszeresek közé beépülve azokat megfigyelje. Csakhogy mindezért maga is drogfüggővé válik, és amikor azt a parancsot kapja, hogy Arctort is figyelje meg (mert alapból a rendőrök sem ismerhetik egymás valós személyazonosságát – a maszkafander, a folyamatosan változó külsőket mutató ruha, amit viselnek, és ami miatt felismerhetetlenek, remekül lett megoldva a filmen), akkor a gyilkos drog, a H-anyag által kikezdett agya meghasad. Ez ugyanaz a skizofrénia, amiről Vonnegut az Éj anyánk-at írta, csak sokkal betegesebb formában.

A film egésze egyébként nem annyira borult és sötét, mint az eredeti regény. Jó a zenéje, és illik hozzá az a pár Radiohead nóta is. Az Arctorral együtt élő figurák (James Barris (Robert Downey Jr.), Ernie Luckman (Woody Harrelson), Charles Freck (Rory Cochrane) nem kevés humort is hoznak a filmbe. A Donnát játszó Winona Ryder pedig szerethetőbb könyvbeli verziójánál – nyilván Linklaternek más a viszonyulása a nőkhöz, mint Dicknek volt, aki jó pár zátonyra futott házasságot élt át. Pont az egyik ilyen után lett tagja egy drogos kommunának, s az ott szerzett tapasztalatok sarkallták a regény megírására.

Ennek ismeretében még inkább drámai a film befejezése. Bizony, jól fejbenyomja az embert, és ez jelzi, hogy Linklaternek sikerült igazán jól megcsinálnia ezt a Dick-adaptációt. Megkockáztatom, neki sikerült eddig a legjobban Dick-művet filmre vinnie.


Az AniFest4 - animációs filmfesztivál honlapja
Cikk az ekulturán a könyvről

S a dec.5-én megjelenő DVD extrái:
- Audiokommentár Keanu Reeves, Richard Linklater író/rendező, Tommy Pallotta producer, Jonathan Lethem szerző és Philip K. Dick lánya, Isa Dick Hackett közreműködésével (eredeti nyelven)
- Egy nyár Austinban: Így készült a Kamera által homályosan
- A vonal súlya: Mesék az animációról
- Előzetes (eredeti nyelven)

kedd, november 28, 2006

Könyv / Marcel Pagnol: Apám dicsősége

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító: Sashegyi Gábor
Eredeti cím: La gloire de mon père
Oldalszám: 225
Ára: 2280 Ft


Azt írják a könyv borítóján, hogy hazánkban elsősorban színpadi műveiről ill. filmjeiről ismert Marcel Pagnol, de azt sajnos nem tették hozzá, hogy az író 1895-től 1974-ig élt. Ez pusztán azért lett volna fontos, hogy a könyvvásároló (vagy –eladó) ne a mai, trendi Provance-könyvek közé sorolja a regényt. Pláne, hogy eredetileg 1957-ben jelent meg.

Valahol azt olvastam, Pagnol eme műve és három folytatása olyan a franciák számára, mint nekünk a Tüskevár. Ez már közelebb áll a valósághoz, még ha Fekete István műveinek szintjét nem is éri el ez a könyv. De attól még jó.

Önéletrajzi mű ez, Pagnol a gyermekkoráról mesél, arról, milyen volt 8 éves korában a vadregényes dél-francia vidéken nyaralni, s mint történt, hogy apját és nagybátyját, minden tiltás ellenére, követte azok első közös vadászatára. Sok mindent megtudhat az olvasó így a provance-i természetről, a korabeli (1900-as évek) francia életről, egy keveset még a történelemről is. Pagnol komótosan mesél, szavain nem csak a nosztalgia érződik, átragyog rajtuk az emberség, a vidék szeretete, ismerete. Valóban, szinte fura is mai szemmel ilyen könyvet olvasni, amiben semmi eszelős, semmi extrém nem történik, „épp csak” annyi, hogy egy kisfiú megtanul egy s mást az életről, a felnőttek világáról, meg arról, ami körülveszi.

A regény nagy erénye még a humor – ritkán mosolygok olyan sokat egy könyvön, mint ezen. Finom, barátságos, máshol kölykösen vásott humor ez, s mindenképpen ízesen, jellegzetesen francia. A vadászat meg a gyermeki kegyetlenkedések ábrázolása már kevésbé vonzó számomra, de egyrészt tudom jól, hogy gyerekként én sem voltam se jobb, se más, másrészt meg az még egy másik kor volt. Akkoriban nem tenyésztették és ölték a csirkéket gyári módszerekkel, a vadászat pedig nem csak a felsőbbtizes luxus-számba menő szórakozása volt, és így tovább.

Összességében ezt a könyvet ma is érdemes elolvasni, és nem utolsó sorban azért, mert annak a régebbi kornak a békésebb, emberközelibb atmoszféráját árasztja.

hétfő, november 27, 2006

Film / Shop Stop II. (+ Live)

Eredeti cím: Clerks II
Amerikai vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Kevin Smith
Operatőr: David Klein
Forgatókönyv: Kevin Smith
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: James L. Venable
Főszereplők: Brian O'Halloran, Jeff Anderson, Rosario Dawson, Jason Mewes, Kevin Smith
Gyártó: View Askew Productions/ The Weinstein Company
Magyarországi forgalmazó: Budapest Film
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 23.

Meglepett engem is, jóhogy. A fene se hitte volna, hogy Kevin Smith
folytatást csinál a Shop Stopnak, ami kb. a korosztályom egyik korszakos filmje, igazi kult mozi, tele idétlen figurákkal és hatalmas, részint szállóigévé vált poénokkal. Meg hogy ugye zsír független film volt, és így tovább.

Azóta volt további négy, nagyjából ugyanazon körben játszódó filmje Smith-nek (Shop Show, Képtelen képregény, Dogma, Jay és Néma Bob visszavág), melyekben leginkább Jay (Jason Mewes) és a rendező által játszott Csendes Bob adták az összekötő kapcsot; meg egy olyan rendezése is (Apja lánya), aminek semmi köze nem volt az addigi dolgaihoz, és max. a többi romantikus vígjátékhoz mérten volt OK. Mondják, akik látták, mer’ én nem. De ez volt az utolsó filmje, bukott is vele, meg hát ugye a folytatásoktól is illik viszolyogni, szóval nem tudtam, mit várjak.

A helyzet az, hogy a Jay és Néma Bob visszavág-hoz mérten nem annyira pörgős a Shop Stop 2., és nem is olyan megveszekedett poénfesztivál, mint az első rész volt. Sőt, helyenként olyan komoly, mint a Képtelen képregény (Chasing Amy) volt. Ami a poénjait illeti, azok egy része kimondottan szélsőséges, polgárpukkasztó, de Kevin Smith eddig sem tisztelt semmi dogmát, szóval kapnak a szórásból a négerek, a zsidók, a homoszexuálisok, a keresztények, de még a Gyűrűk Ura is. És extrém módon beszűkültnek kell lenni, hogy ennyi Smith film után az ember még ilyesmin felháborodjon. Jó, a fajok közti erotikaként emlegetett szamár-szex valóban túl meredek, de igazából nem is látszik semmi, nem kell beszarni. A musical-betét ijesztőbb volt…

Mindazonáltal ebben a filmben engem két dolog fogott meg különösképpen, az elvárható minőségű humortól eltekintve. Az egyik még ahhoz tartozik: Jay-ék többször is
King Diamond-ot nyomatnak a magnójukon (ráadásul egyik legnagyobb kedvencemet, a “Them” albumot), hovatovább az Invisible Guest-ből idéznek is az egyik bunyó-szerűség közepette. Ennek értékeléséhez persze metalosnak kell lenni, sznobok! A másik, s főképp, az az, hogy emberi a film. Nem tudom, mennyire vevő a mai tinédzser korosztály Smith filmjeire, de a 30-on túliak, melyek közé magam is szomorúan tartozni méltóztatok, találva érezhetik magukat. Mert végül is róluk szól ez a film, és Smith ad egyfajta alternatívát, még ha annak a való világhoz való viszonyulása nem is feltétlenül reális mindnyájunk esetében.

Hogy érthetőbb legyek: a film, akárcsak az első rész főszereplője, a két vegyesboltos lúzer csóka, Dante (Brian O'Halloran) és Randal (Jeff Anderson) sztoriját meséli tovább (tizenpár évvel később ugye), és azzal kezdődik, hogy a jó öreg bolt leég. Így Dantéék új melóhelyen, a Jay és Néma Bob visszavág-ban már felbukkant Mooby’s gyorsétteremben folytatják karrierjük bomlasztását, avagy az ilyen korban már legalábbis aggasztó értelmetlen tengés-lengést. Vagyis Dante már nem annyira: épp egy nap választja el attól, hogy Floridába költözzön leendő feleségével, akinek szüleitől házat és munkát is kap majd. A gond csak az, hogy ennek Randal nem örül. Sem pedig az elbűvölő Becky (Rosario Dawson), a Mooby’s főnöknője, aki talán mégiscsak jobb pár lenne Dante számára. És aztán jönnek a bonyodalmak, meg a komolyabb üzenet, mely szerint fontosak a barátok, meg hogy a nőd értsen is, ne csak szeressen, meg a többi.

De az sem elhanyagolandó tanulság, amit Vonnegut így fogalmazott meg, és aminek méltó hirdetője a Shop Stop 2.: “Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” És épp ezért baromságnak tartom fanyalogni ezen a filmen olyanok részéről, akik maguk is a harmadik X-ben járnak.

Meg aztán a film előtt, kísérőként, vetítenek ám egy LIVE c. kisfilmet is, amit Fabricius Gábor a 2005-ös Sziget fesztiválon forgatott. Az ember azt gondolná, hova illene egy ilyen, ha nem pont ide, pedig hát nem. A Žagar-féle modern pszichedelikus zenével erősített szösszenet (ha rajtam múlik, Eclipse-et raktam volna alá, de így is jó) nem dokumentum film, inkább művészi víziója annak, hogy Fabricius szerint milyen a Sziget. Márpedig a Sziget annyi féle, ahányan ott vannak (aki nincs ott, annak a véleménye nem igen számít, már bocs). Nekem különben tetszett, amellett, hogy mintha rendezőnkre kissé túlságosan is hatott volna Godfrey Reggio “qatsi”-trilógiája (Koyaanisqatsi, stb.). És annak ellenére, hogy olyan érzésem volt, mintha egy min. 20 éves filmet néznék. Mintha arról szólna, hogy ilyen volt, de ez már mind-mind-mind elmúlt, meghalt, ami egyébként igaz is lesz, de történetesen még a legtöbben élünk… Ha már Live…
De mondom, ezzel együtt is hangulatos kisfilm ez, napestig el tudnám nézni megfelelő hangulatban. Itt a
honlapja, rajta a kisfilm maga is.

Koncert / Eclipse, Miskolc, Vian klub, 2006. november 25.

Tisza Tamás és Hudák Attis
Az Eclipse egy időben a legnagyobb magyar kedvencem volt, ami jelenidőben csak azért nem teljesen igaz, mert az elmúlt években nem sok aktivitást mutattak. Utolsó koncertjükön, 2004. aug. 6-án a Szigeten is láttam őket, és nem volt kérdéses, hogy a miskolci bulin is ott kell lennem.

A koncert apropóját leginkább az szolgáltatta, hogy minden tag ráért, meg hogy elkészült végre a második albumuk, a Slowsonic, ami teljes egészében (de nem 100%-ig végleges verzióban) letölthető a honlapjukról. Az első lemez, a Soft Orange még 1997-ben jelent meg…

A csapat tagjai közül egyedül az énekes Rezső az, aki a köztes időt zenéléstől mentesen töltötte (pl. mert közben Pestre költözött), és a két év kihagyás, ill. a csupán két megelőző próba nála érződött is. Régi teljesítményéhez képest meglehetőst visszafogott volt, de azért biztos élvezte ő is, hogy újra együtt muzsikálnak.

A koncert kb. 2 órájában a Slowsonic java mellett öt Soft Orange-os, és négy korai demós (tehát thrash) nóta is elhangzott, plusz 3 feldolgozás: King Crimson-Pictures of a City, Voivod-Tribal Convictions, Slayer-Mandatory Suicide. Szóval amiket régebben is sűrűn nyomtak. A mai Eclipse-re amúgy az első, tehát a Crimson hatott leginkább – az a “tapping-malom”, amit az újabb keletű számok egy részében levágtak, Trey Gunntól, Tony Levintől vagy Adrian Belew-tól is szép teljesítmény lenne, hehe.

Az Eclipse-ben fantasztikus zenészek játszanak (Tisza Tamás és Barna Tamás gitárosok, Hudák Attila basszer és Takács Joci dobos), és egy olyan énekes, Rezső, azaz Rákos Tibor, aki nem bír óriási hangterjedelemmel, ám dallamai, szövegei és egyénisége mégis rendkívól markáns figurává teszik. Kb. 17 éve létezik a zenekar (már amennyiben az elmúlt évek kevesebb-mint-vegetálását is létezésnek fogjuk fel), és amikor a legjobban ment nekik, akkor sem ismerték őket sokan. Meglehet, a metalosoknak túl progresszív, a proggieknak túl metal, amit csinálnak, de szerintem ha az ember hagyja magát sodortatni a dalokkal, akkor tök mindegy, melyik népcsoportba sorolható, élvezni fogja.
Takács Joci, Rezső és Barna Tamás
A koncert fénypontja számomra (mint azelőtt is oly’ sokszor) a Before The Rain volt, minden idők legslágeresebb és legszebb Eclipse szerzeménye, de mindegyik tetszett, még a régesrégi durvulatok is. Jó volt zúzni a klipes Childhood’s End-re, lebegni a Soft Orange-ra, a Somewhere To Something-re, és így tovább. A hangulat is remek volt, Eclipse-ék halom régi jó haverje eljött (lévén odahaza játszottak), sőt, a Varso-basszer Király Attila, akivel a Tisza-Barna páros közösen is zenélget egy projectben, még vendégszerepelt is a Plain Song-ban. Szóval egy cseppet sem bántam meg, hogy elutaztam Miskolcra.

A koncert után az egyetemvárosban, a nem régiben felépült
Uni-Hotel-ben aludtunk, ami teljesen OK volt, semmi lelakottság, rendben lévő bútorok, és az árak sem vérfagyasztóak, bár nem tudom, koleszosként milyen ott az élet.

szombat, november 25, 2006

Könyv / James Redfield: A mennyei prófécia

Eredeti cím: The Celestine Prophecy
Kiadó: Alexandra
Fordító: Révbíró Tamás
Megjelenés: 2005.
Oldalszám: 352
Fogy ár: 2 699 Ft

Először ’95-ben jelent meg magyarul ez a könyv, és akkortájt (akárcsak ’93-ban Amerikában) hatalmas siker volt. Ma persze már nem is adhatja ugyanazt, hiszen azóta számos így-úgy hasonló ezoterikus elképzelés jelent meg. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy sokaknak most is sokat adhat – ahogy támadói is bizonyára akadnak még.

Alapvetően egy New Age regényről van szó, ami mint regény, igen gyenge. Nyilvánvaló, hogy Redfield csupán azért írta meg akként (ahogy ő mondja: „kalandos példázatként”), hogy könnyebben vegye az olvasó a spirituális, avagy gondolati tartalmat. Meg mert alighanem az ember jobban szereti a meséket, a példázatokat, mint a száraz szakszöveget. Mindazonáltal főhősének perui kalandjai tele vannak logikai hibákkal, és olyan fordulatokkal, amilyenekre még Dan Brown is ritkán ragadtatja magát. Ráadásul a fordító sem feszítette meg magát, hogy egy kicsit szebbre csiszolja a szöveget - bár arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy a fordítóknak ez dolga-e vagy sem...

Ám a tartalom, az átadni kívánt üzenet átjön, és érthető is jobbára. És ugyan a Kézirat, mely évszázadokkal Jézus előtt íródott, valójában nem létezik (legalábbis semmi jel nem utal rá), a benne foglalt Kilenc Felismerés igenis elgondolkodtató. Nem szeretném itt összefoglalni, de pár dolgot kiemelnék.

A Kézirat arról ír, hogy a második évezred vége felé az emberiség egyre inkább fel fogja ismerni a véletlenek létét, melyek előrébb viszik az embert az útján, az evolúcióban (úgy a teljes népességet, mint az egyént). Azt is írja, hogy rájövünk: az egész világegyetemet ugyanaz az Energia hatja át, és erre az akaratunk hatással lehet. Sőt, épp az a cél, hogy a véletleneket és az energiát tudatosítsuk, megtanuljuk ezeket használni, s úgy, hogy az Univerzumból nyerjük, s ne az interperszonális konfliktusokból. Érdekes az a négyes felosztás, amibe az alapból pszichológus író az embereket sorolja, aszerint, hogy milyen módszert alkalmaznak az energia másoktól való elnyerésére. És így tovább, tovább – egész a Kilencedik Felismerésig, ami már egy új, tudatosabb, emelkedettebb emberiségről beszél. És persze a könyv vége nyitva hagyja az utat a Tizedik Felismeréshez (meg a további folytatásokhoz).

A vallás szigorú, Uram bocsá’ bigott védelmezői sok helyütt találhatnak fogást a könyvön, s a mélyen spirituális beállítottságú emberek filozófiai/vallási irányultságtól függetlenül is bátran kijelenthetik, hogy Redfield könyve kissé turmix jellegű, és hogy nem olyan nagyon elmélyült. Ugyanakkor lehet belépő is egy másfajta gondolkodás, lelki élet felé, és azon soraiba, amik a szeretet fontosságát hangsúlyozzák, vagy épp az erdők megmentését szorgalmazzák, aligha lehet belekötni. És már az is üdítő, ha az ember olyasmit olvashat, ami a jövőt nem totális pusztulásként festi le...

Zárásul nem a könyvet idézném, hanem Devon Graves-t, a Deadsoul Tribe (régebben pedig a Psychotic Waltz) énekesét, aki egy interjúban ezt mondta nekem: „Sem a történelemben, sem a mítoszokban nem találtam Jézusnál bölcsebb és nagyobb embert. De úgy látom, Jézusra senki nem veszélyesebb, mint sokan az úgynevezett keresztények közül. Azt is hiszem, hogy Jézus nem tagadná meg senkinek a szavait, legyen bár isten vagy próféta, ha azok a szavak elvezetnek ugyanahhoz a bölcsességhez, ugyanazon megvilágosodáshoz, ugyanazon Istenhez. Az igazság végül is az igazság. Lehetnének valótlanok az igaz szavak, ha másvalaki mondja?! Azt hiszem, ha gyakorolni akarsz egy vallást, akkor meg kell, hogy vizsgálj annyi vallást, amennyit csak tudsz. A legtöbb ember elvész azon rések között, amikben a különféle vallások nem értenek egyet, pedig sokkal fontosabb azt meglátni, amiben egyet értenek. Mert akkor rájössz, hogy minden vallás ugyanazon Istenhez vezet el. Az igazság mindenképpen igazság, és a hazugságok meg félreértelmezések nem változtatnak rajta.”

Természetesen Machu-Picchu is felbukkan a regényben.
És még annyit: ezév tavaszán elkészült A mennyei prófécia filmverziója. Gondolom, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódnak is szerepe volt ebben, hiszen részint annak köszönhető, hogy újra, sőt még inkább divatba jöttek a titokzatos, a misztikus, a spirituális témák. A Kód-hoz képest Redfield műve, legyen bármily ponyvairodalom-szintű maga a könyv, összehasonlíthatatlanul mélyebb és többet ad. Remélem, a film eljut a magyar mozikba. Ha másért nem, Peru gyönyörű tájai miatt biztosan érdemes lesz megnézni.
Az író (és a film) honlapja

csütörtök, november 23, 2006

Film / Bor, mámor, Provance

Egy jelenet, mely nincs benne a filmbenEredeti cím: A Good Year
Amerikai romantikus vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 118 perc
Rendező: Ridley Scott
Operatőr: Philippe Le Sourd
Forgatókönyv: Marc Klein
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: Marc Streitenfeld
Főszereplők: Russell Crowe, Freddie Highmore, Albert Finney, Marion Cotillard
Gyártó: Scott Free Productions
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 16.


Kezdjük azzal, hogy bár Peter Mayle írt előbb könyvet Provance-ról, mint Joanne Harris (aki a Csokoládé c. remek regény szerzője is), mindenesetre utóbbi Szederbor c., 2000-ben megjelent műve nagyjából ugyanazt a sztorit adja le, mint ez a film, ami Mayle 2004-es regénye alapján készült. Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.


Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provance (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort). Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scott rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re). Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provance-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy hal-ban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).

Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provance-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását. Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa. És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok. Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.

Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provance-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.

Ui.: Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók ill. filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába...

Ui.2.: A fotón látható jelent nincs benne a filmben, de máshol találni épp elég Provance-tárlatot. Itt meg egy kicsit hozzám kötődik. Aki kitalálja, miért, kap egy puszit, vagy egy baráti hátbaveregetést, hehe.

Koncert / Tool/Mastodon, Bécs, Stadthalle, 2006. november 19.

Kissé fura volt a Mastodon-t ekkora színpadon látni (kb. fél-Aréna méretű a Stadthalle, de lehet, hogy nem is), mert ugyan zenéjük monumentalitása betöltötte a teret, a banda maga valahogy nem illett oda. Valami klubban sokkal ütősebb lehetett volna a látvány - nyilván kapaszkodniuk kellett a hangszerekbe, meg csak a vége felé oldódtak fel annyira, hogy zúzzanak is. Mindenesetre eszméletlenül masszív és sűrű és súlyos volt, amit toltak!

A lassabb This Mortal Soil-lal kezdtek, ami megadta az alaphangulatot (döbbenet). Aztán: Wolf is Loose (mekkora klipje van már!), Crystal Skull, Capillarian Crest (nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ennek az az elborult, iszonyat komplex része adta a koncert csúcspontját, egyszerűen igéző és megrázó volt!), Colony of Birchmen, Circle of the Cysquatch, Sleeping Giant, Megalodon, Hearts Alive (utóbbi kettő nem a Blood Mountian-ről, hanem a Leviathan-ról). A hangzás nagyon rendben volt, a fickók kegyetlen jól játszottak (Brann Dailor élőben is szenzációs, és a Randy Rhoads gitárjához hasonlóan fekete alapon fehér pöttyös dobcucca külön látványelem).

Csak azt tudom mondani, hogy hihetetlenül energikus és súlyos koncertet láttunk-hallottunk, mely dübörgött, mennydörgött, robajlott, de közben, a maga módján, gyönyörű volt. Olyan, mint az őserő, ami hegyeket emel és roppant össze, de ami az élőkben is működik, növelve, előre mozdítva őket.

S ha a Mastodon az őserő, akkor a Tool az eredeti design, a terv, a mintázat, ami szerint az Univerzum alakul. S akárcsak az őserő, ez is lehet félelmetes, idegennek tetsző, felfoghatatlan. Most legalábbis bizony így történt…

A koncert első fele így alakult: Stinkfist, Forty Six & 2, Jambi, Schism, Lost Keys (Blame Hofmann), Rosetta Stoned, Swamp Song. Szóval, volt ebben is húzós, nehéz tétel, de hát ezek mind zseniális dalok, legyenek bár fogósak vagy borultak. A hangzás, a látvány tökéletes volt, még Maynard James Keenan énekes is aktívabb volt, mint mikor Katowiczében láttuk (ld. júliusnál) – még ha ebben az is benne volt, hogy csak azért jött előle, hogy mutassa egy fotósnak, aki vakuzni merészelt, hogy elvágja a torkát… Amúgy most is a dobcucc mellett szörfözött a zenére, meg váltogatta a mikrofonjait meg szintizett – de sokkal inkább látható volt, mint a Spodekben, lengyel testvéreinknél.

Most is megvolt a két koncertrészt elválasztó ücsörgés: nem vonultak le zugabe-kórust várni, hanem leültek a színpadon és dumálgattak. És mikor a szülinapos basszer, Justin Chancellor felemelt egy öngyújtót, a népek rögvest követték a példáját (így, a tömegben állva, megtapasztalhattam végre, mit láthatnak a holtak a halottak napi temetőgyújtogatáskor, hehe…). Érdekes amúgy, hogy mikor ugyanezt a leülősdit eljátszották Katowiczében, nem telt bele két perc, és szinte felrobbant a Spodek, úgy üvöltöttek a lengyelek. Ezzel szemben az osztrákok kulturáltan (halvérűen, kinek hogy tetszik) égették az öngyújtóikat.

Na, aztán jött a második rész, és megzúzott, de nem pozitív értelemben… Wings For Marie (Part 1) és 10,000 Days (Wings Part 2). Mármost ezek kitesznek, nem is tudom, 15-20 percet, és lemezen, ha épp rá vagyok hangolódva, még be is jönnek. De így élőben annyira öncélú dolog volt ezeket eljátszani… Biztos én is rosszul csináltam, hülye aki fáradtan megy Tool koncertre meg minden, de ez a rész egyszerűen kiakasztott. Lehet, hogy kommersz vagyok, de jobban örültem volna egy Sober-nek, egy Pot-nak, Uram bocsá’ egy Prison Sex-nek (mármint a dalnak). Ezek meg ilyen totál leállós, befordult, hosszan-hosszan-hosszan matatós izék, és akármilyen szép volt a lézershow meg a sound, én besokalltam tőlük. Aztán a Lateralus-nak meg a Vicarious-nak is le kellett mennie, mire fel tudtam újra oldódni, és a záró Ænema-t végre egészében tudtam élvezni. Ez van.

De még így is azt mondom, hogy a Tool az utóbbi 10-15 év egyik legnagyobb bandája. Ettől függetlenül a Mastodon most jobban tetszett.

Koncert / Watch My Dying, Bp. Kultiplex, 2006. november 18.

Watch My Dying / Gaobr - fotó: Kelemen Bea
A Powerground Fesztiválon valójában 6 banda lépett fel, de hogy valahogy bírjuk a másnapi Tool koncertet, csak a Watch My Dying-ra mentünk. Egy keveset láttunk a Cadaveres-ből, és jó is volt, ahogy az Körmitől és csapatától elvárható.

WMD-éknek nem rég jelent meg Fényérzékeny c. második albumuk, annak volt ez a lemezbemutatója. Erről volt az intro is, a hihetetlenül hangulatos, hidegrázós Háttal álmodó, amibe aztán berobbant a nyitónóta, ami valami régebbi volt, hagy ne tudjam, melyik. Az újról mindenesetre ezek biztosan voltak: Elsőbbségi (brutál), Fényérzékeny (kétségkívül ez lesz minden idők legnagyobb WMD slágere, egész addig, amíg egy még ennél is fogósabbat nem írnak), Sztereotip (mondjuk ez is ütött rendesen), Metrikus. Hát, ezt-azt még elviseltem volna, de az egy órába még sok régi slágernek be kellett férnie, és jó is volt az Idomtalan, a Klausztrofónia, a Gyúlékony csíra, meg a többi, de a legjobban a Nicht vor dem Kind zúzott meg a végén (ennyit arról, hogy majd kipihenten megyek Tool-ra).

Watch My Dying / Imi és Satandor - fotó: Kelemen BeaA hangzás eléggé rendben volt, a WMD-tagok meg eleve jó fazonok, és úgy tudnak zúzni, ahogy azt kell. Szóval a látvány is OK náluk, még ha a true metalos idétlenkedésük kissé infantilis is, hehe. Ráadásul Gaobr remek frontember, akinek az átkötő szövegei roppant mulatságosak tudnak lenni. Csak aztán ne csodálkozzon, ha a népek majd Macskám Darlingként fogják emlegetni a zenekarát, hehe.
Fotók: Kelemen Bea (köszi!)

szombat, november 18, 2006

Könyv / Kurt Vonnegut: Éj anyánk

Vonnegut: Éj anyánkKiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Mother Night
Fordította: Békés András
A versbetéteket fordította: Tótfalusi István
Oldalszám: 221

Állítólag Vonnegut egy interjúban azt mesélte az Éj anyánk-ról, hogy egyszer találkozott egy második világháborús kémfőnökkel, vagy valami effélével, aki elmondta neki, hogy kémek csak bolondokból lesznek – egy normális ember nem bírná ki azt a szellemi-lelki terhet amivel ez jár. Ez lett e könyv alapja.

Az Éj anyánk 1961-ben jelent meg, az író harmadik regényeként. Főszereplője Howard W. Campbell, Jr., aki a II. Világháború idején amerikai létére bekerül a náci propaganda gépezetbe, sőt annak igen fontos szereplőjévé válik gyújtó hangú, gyűlöletkeltő rádióműsorával – és aki ugyanakkor beszédei közben általa nem ismert tartalmú üzeneteket juttat el Amerikába, a Szövetségesekhez. Minta-náci, aki ugyanakkor eredeti hazájáért is sokat tesz.

Csak aztán mikor véget ér a háború, elfogják, és mivel az USA nem ismeri el, hogy Campbell amerikai kém volt (mivel erről talán ha hárman tudtak rajta kívül), még annak is örülhet, hogy megússza akasztás nélkül. Így kerül végül New York-ba, egy lepusztult bérház emeleti szobájába, s ott tengeti életét, míg végül múltja újra előbukkan. A regény jelenében Campbell egy izraeli börtönben ül mint háborús bűnös, s míg az ítéletre vár, megírja visszaemlékezéseit.

Az Éj anyánk azért is érdekes a Vonnegut életműből, mert semmi sci-fibe illő elem nincs benne, ugyanakkor nem is a mindennapi élet által produkált szörnyűségesen groteszk helyzeteken alapul. Nem az egyetlen regénye, ami a II. Világháborúval foglalkozik, de itt nem a saját élményeiről ír. És anélkül, hogy a későbbi művek borultsága megjelenne, olyannyira bizarr, hogy az ember a fejét csóválja, hogy ilyen nincs is, ami ezzel a szerencsétlen, skizofrén Campbellel történik – de amellett, hogy kitalált a sztori, az benne az ijesztő, hogy akár igaz is lehetne.

A százszorosan meghasonlott, belül csak a háborúban eltűnt neje, a szépséges színésznő Helga Noth után sóvárgó Campbell mellett azért jó pár tipikus vonneguti figura felbukkan (élükön az amerikai neonácik pár vezéralakjával), és az író sokat emlegetett fekete humorából is kapunk rendesen. Ami meg Campbell feleségét illeti, nos, talán nem is találni más Vonnegut írásban ennyire mély és szép sorokat a szerelemről, mint mikor Helgáról van szó.

A könyvből készült film pedig alighanem a legjobb Vonnegut-adaptáció, ami szintén annak köszönhető, hogy a túlságosan szürreális meg elvont (tehát jobbára filmre vihetetlen) részeknek ez a regény relatíve híján van.

Könyv / Gail Carson Levin: Elátkozott Ella

Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2001 (első kiadás)
Eredeti cím: Ella Enchanted (1997)
Fordította: Varsányi Anna
Oldalszám: 267

Nem mai darab ez a kötet, de most olvastam ki, és volt olyan jó, hogy írjak róla.
Ifjúsági meseregény az Elátkozott Ella, lényegében a Hamupipőke (= Cinderella angolul) modernebb, némileg fantasy környezetbe helyezett verziója. Még ha ez csak a vége felé derül is ki úgy igazán. De ennyi spoiler belefér…

Maga Ella meséli el hányatott sorsát élénk, fiatalos nyelvezettel és lendülettel, s teszi ezt oly’ élvezetes (és sokszor humoros) formában, hogy nem is meglepő, hogy a könyv elnyerte a Newbery irodalmi díjat. Ellát születésekor elvarázsolja egy szeleburdi tündér: ajándék gyanánt azt kapja tőle, hogy mindig engedelmes legyen. Mondván, a szülei örömére. Csakhogy a teljes engedelmesség azt is jelenti, hogy ha valaki azt parancsolná Ellának, hogy ugorjon a kútba, akkor kénytelen lenne megtenni…

Ilyen nem történik Ellával, de sok más rossz igen, ám, lévén olyan színes, életvidám teremtés, mint az édesanyja, jóban is van része a lánynak. Meg sok-sok kalandban. Egyszer majdnem megeszik az orgok, máskor ő lesz az, aki túljár az orgok eszén, szerelmes lesz (a hercegbe, nem egy orgba), megjárja a hölgyneveldét, a manók erdejét, egy óriás esküvőn is részt vesz, és így tovább. Ja, és persze a rosszindulatú mostohatesók is itt vannak, meg aki és ami még az eredeti mesében benne van.

Kellemes olvasmány az Elátkozott Ella. Készült belőle film is, némileg megváltoztatott sztorival, és Anne Hathaway-vel (ld. pl. Az ördög Pradát visel) a főszerepben. Az írónőtől pedig mindeddig még egy könyv jelent meg magyarul, 2002-ben, a Bamarre hercegnői, ami ha jól látom, ugyanabban a világban játszódik, mint emez.

csütörtök, november 16, 2006

Könyv / Anne Rice: Vittorio, a vámpír

Kiadó: Szukits Könyvkiadó
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordító: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Vittorio the Vampire
Oldalszám: 238
Ára: 2900 Ft

Az Interjú a vámpírral c. regénnyel indult Vámpírkrónikák mellé idővel Anne Rice elkezdett egy plusz sorozatot, az Új Vámpírtörténetek-et, melyekből máig mindösszesen kettőt írt meg. Az első Pandoráról szól, aki már a Lestat, a vámpír-ban felbukkant. A második kötet címszereplőjének azonban semmi köze Lestat-ék csapatához.

Vittorio ugyan azzal indít (hiszen ő a mesélő), hogy olvasta Lestat-ék könyveit, és hogy ő teljesen más, de aztán végül a stílusa csak nem üt el olyan nagyon a Rice-nál megszokott enyhén sznob, enyhén művészies-finomkodó vámpír-írástól. Viszont valóban nincs köze azokhoz a történésekhez, amik így vagy úgy Lestat-hoz köthetők.

Ez a könyv egyszerűen csak a XV. századi, reneszánsz Toszkánában felnőtt és vámpírrá lett Vittorio története, és talán az egyetlen Rice összes vámpíros könyve közül, amire igaz, hogy önállóan, a többi ismerete nélkül is teljes mértékben érthető és élvezhető (noha időrendben a nem rég magyarul is megjelent Armand, a vámpír után következik). Olyannyira, hogy sokkal könnyebb volna belőle filmet készíteni, mint a Krónikák kb. bármely részéből. Sőt, az említett Armand-nál (mely a Krónikák VI. része) jobban is tetszett.

No persze Vittorio is nagyon szép, mint Rice-nál kb. mindenki, akiből vámpír lesz – és ő is a szépségének köszönheti az életét és a vámpírlétét is. Ugyanis a gazdag, befolyásos családjával egy toszkán hegyi erődben éldegélő, ifjú Vittorio-t kivéve egy éjjelen mindenkit legyilkol egy bíborba öltözött vámpírhorda. Ő azért marad életben, mert az Ursula nevezetű vámpírhölgy beleszeret. Mindazonáltal Vittorio bosszút esküszik a démonfajzatok ellen, ami persze lehetetlen küldetés volna – ha nem találkozna Firenzében, a kicsapongó életű, ám zseniális festő Fra Filippo Lippi műhelyének közelében angyalokkal. Akik nem csupán segítenek neki, de valamiféle pozitív üzenetet is hoznak az olvasó számára. (Rice műveiben egyre erősödő tendencia volt a vallásosság, a keresztény hit kérdéseinek felvetése, s ma már ott tartunk, hogy Jézus ifjúi éveiről ír trilógiát.)

A regény így, az izgalmas sztori, valamint Szent Ágoston és Aquinoi Szent Tamás sűrű emlegetése mellett, a korabeli firenzei festészet, Lippi és Fra Angelico művészete előtti, szeretettel és csodálattal teli leborulás. Anne Rice rajongó sorai, a színek erőteljes alkalmazása megelevenítik az olvasó lelki szemei előtt, ha a kort magát úgy istenigazából nem is, de bizonyos részleteit igen – és ez a fűszer teszi igazi élménnyé a könyvet.

A
Web Gallery of Art oldalon megnézheted a két festőóriás műveit, s persze jár egy kalapemelés Havancsák Gyulának is a remekbeszabott könyvborítóért.

Film / Eladó a szerelem

színes, olasz-francia romantikus vígjáték, 95 perc
Eredeti cím: Combien tu m'aimes? - 2005
Hazai bemutató: 2006. 10. 26.
Forgalmazó: Best Hollywood
Gyártó: Fidélité Productions
Főszereplők: Monica Bellucci (Daniela), Bernard Campan (François), Gérard Depardieu (Charly)
Rendező: Bertrand Blier
Forgatókönyvíró: Bertrand Blier
Operatőr: François Catonné
Vágó: Marion Monestier
Producer: Olivier Delbosc, Marc Missonnier

Már játszották egy ideje a mozik ezt a filmet, mire meg tudtuk nézni. Még mindig relatíve sokan váltottak rá jegyet, de fura módon talán ha még egy manus volt a nézőtéren rajtam kívül. Az ember azt hinné, egy olyan filmre, aminek Monica Bellucci a főszereplője, nőknek már nem is jut jegy… De azt hiszem, ez végül is egy olyan romantikus vígjáték, amit a nők értékelnek inkább – s a fickóknak talán pont ezért lehet tanulságos.

Tudom, ízlések és pofonok, de szerintem kijelenthető, hogy Monica Bellucci az egyik legszebb és legnőiesebb színésznő a világon, igazi olasz díva, aki amellett, hogy gyönyörű, színésznek sem utolsó. Ebben a filmben sem pusztán testi szépségét fitogtatja, bár amúgy az mindennek a kiindulópontja. Merthogy Francois (Bernard Campan), amikor 4 millió eurót nyer a lottón, a Monica által játszott olasz kurvát, Danielát kéri meg, hogy havi 100 ezer euróért legyen a “felesége”. Elég bizarr helyzet ez, pláne, hogy a szívbeteg Francois szürke kis hivatalnok, akit nem említene senki az elsők között, ha a legjobb pasikról volna szó. Mindenesetre ő boldog – és ez még csak az első az alapból bolondos vagy fura helyzetek, húzások sorában.

Mert aztán belép a képbe a Depardieu által mókásan alakított Charly, Daniela stricije, a nagyravágyó gengszter, aki nem hajlandó ám csak úgy lemondani a nőjéről, meg további olyan figurák, amilyenekkel jobbára csak francia filmekben találkozni. És Danielában is felmerül, hogy jó azért az néha, ha az ember lányával, legyen bár kurva, egy kicsit kedvesen bánnak.

A sztori maga, ha van is benne némi csavar, a végéig azért nem különösebben bonyolult, ellenben kifinomult, néhol hamiskás humora mosolyt, nevetést fakaszt. A vége pedig… arra talán még Jean-Pierre Jeunet is büszke lenne. Szóval borult kissé, és nem egyértelmű, meg bizarrból szürreálisba csap át, de attól még jó nagyon.

És a kellemes poénok és Monica bájai mellett (amikből amúgy a Maléna c. filmben jóval többet látni) némi komolyság és művésziség is akad a filmben. Remek az operatőri munka, a fények, a színek, meg úgy általában a film hangulata. Már ha az ember nem rühelli alapból az enyhén elvont, sajátos francia filmeket…

szerda, november 15, 2006

Koncert / Beyond Fear/Vicious Rumors, Bp. Wigwam, 2006. október 31.

Az a helyzet, hogy nem igen volt mostanában időm írni. Ami azt illeti, koncertre járni sem volt. Basszus, Sziget óta ez az első buli, amire eljutottam. De milyen jó is volt!
És hát, ó, mióta vártam már, hogy egyik legnagyobb régi jó kedvencem, az amerikai power metal egyik legjobbja, a Vicious Rumors fellépjen nálunk! És milyen jó lett volna, ha szegény Carl Albert is megélheti!

Az első fellépő a német Courageaous volt. A totál reménytelen kinézethez (csupán a hosszú bőrkabátban rohangáló, vékony énekes hord hosszú hajat, a többiek egy sehonnai nu metal bandába illenének inkább) olyasmi power metal kapcsolódott, amire nem lehetett könnyen rábizonyítani, hogy germán. Elég sok Nevermore hatás volt benne, igazán megragadó momentum annál kevesebb. A relatíve pozitív benyomást a végén a Beatles Yellow Submarine-jének meggyalázásával sikerült porig rombolniuk. Gondolom, hogy odahaza veszik az ilyesmit a népek, de itt inkább kínosnak bizonyult…

Aztán jött végre az új lemezre (Warball) James Rivera ex-Helstar énekessel kiegészült Vicious Rumors! Nekem volt szerencsém még Carllal látni őket Bécsben, 1994-ben (életem első külföldi koncertje volt), kevéssel Carl halála előtt, és őt egyszerűen senki nem helyettesítheti, még ha Rivera-nál jobbat nem is találhatnának. Nagy elánnal vágtak bele a Warball-t is nyitó, pörgős Sonic Rebellionbe. A hangzás baromi erős volt, tényleg átjött az a bizonyos US power erő és feeling. Geoff Thorpe gitáros és társai a mozgást sem hanyagolták, noha nem mai kölkök (Larry Howe dobos egy állat!), és a zenéjükre jellemző derű is megvolt.

A nem túl nagy, de nem is gázosan kevés közönség épp úgy vigyorogva fogadta a hat új dalt, mint a régieket. A friss számok is kellően megdörrentek élőben, de azért a régiekre volt a legnagyobb ováció: Don't Wait For Me, Digital Dictator, Minute To Kill, Abandoned, Down To The Temple (a nyakam három napig fájt emiatt…). Sajnos ráadást nem adtak, de így is fantasztikus kis koncert volt ez!

A Beyond Fear-ből kb. 6-7 számot néztünk meg (másnap Halottak vagy Mindenszentek Napja volt, készülni kellett az össznépi temetőgyújtogatásra). Egy gitárral is bődületesen szóltak, Tim „Ripper” Owens (Iced Earth, ex-Judas Priest, Winter’s Bane) pedig fantasztikus hangú énekes. Mondjuk frontemberként nem nyűgözött le, de közvetlen, barátságos figura, ami már akkor kiderült számomra, amikor x évvel ezelőtt, még a Priest tagjaként interjút készítettem vele az azóta odalett Fémforrás c. műsorba (ő volt a tagja, nem én). Saját, brutkóbb power metal vonalat képviselő nótáik is némileg híján vannak a karizmának, de attól még nagyon jól megdörrentek, élvezet volt hallani őket. A Maidentől előkapott Flight Of Icarus-t meg pláne.

A Metal Angel (Bártfay László) nevű szegedi arc vendégszereplése a Living After Midnight-ban viszont kissé fura volt. Jó hangja van az ürgének, de a nóta alatt gitározó Ripper jobb volt, amikor épp odatolta neki a mikrofont Angyalunk, a verzékre kitalált magyar szöveg meg az „ezt-talán-inkább-nem-kellett-volna” kategóriába tartozott. Gondolom, Ripper arra számított, hogy magyar haverjának fellépése nagy ovációt fog kiváltani a nézőkből, ám a valós reakció a döbbenet volt, és nem is kicsi.

Eztán léptünk, de volt még Burn In Hell és Bloodstained a Priesttől, utóbbi némi Iced Earth-szel összevegyítve, Ace Of Spades a Motörheadtől, stb. A hardrock.hu-n olvasható egy alapos beszámoló a teljes buliról.

csütörtök, október 26, 2006

Könyv / Anne Rice: Armand, a vámpír

a magyar kiadás borítójaKiadó: Dáin
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: The Vampire Armand

Ez a kötet a Vámpírkrónikák VI. része. Az első résztől eltekintve most először fordul elő a Krónikákban, hogy nem Lestat, a vámpír a mesélő. Persze Armand is régi ismerős, már az Interjú…-ban is felbukkan.
A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

Zene / Mastodon: Blood Mountain

Mastodon: Blood MountainKiadó: Reprise/Warner

Az amerikai Mastodon a kortárs rock/metal zene egyik legfontosabb alakja. Ezt nem elsősorban lemezeladási mutatóikból lehet leszűrni, bár a maguk szintjén nagyon is jól megy a szekerük (hogy is adhatta volna ki különben ezen, harmadik albumukat a Warner?). Zenéjük teszi őket a stílus egyik valóban úttörő, progresszív zenekarává.
Teljes cikk az e-kulturán.

kedd, október 17, 2006

Film / Asterix és a vikingek

Eredeti cím: Astérix et les Vikings
Színes francia-dán családi animációs kalandfilm, vígjáték
Gyártás éve: 2006
Hossz: 78 perc
Rendező: Stefan Fjeldm és Jesper Møller
Forgatókönyvíró: Jean-LucGoossens
Főszereplők: Asterix, Obelix, Hasarengazfix, Bögyörix, Abba, Hatalmaf, Vikea, Olaf, Titkograf
Gyártó: M6 Studio
Eredeti bemutató dátuma: 2006. április 5. (Belgium)
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2006. október 5.

Bármilyen fényt vessen is ez rám: Asterixen nőttem fel. Az ám, a ’80-as években remegve vártam az Alfa magazin megjelenését, és benne az ókori gall hős kalandjait – és csak aztán olvastam el a többit. Az egy jó újság volt.

Amúgy René Goscinny és Albert Uderzo már 1961-ben megalkotta Asterixet és Gallfalva apraja-nagyját. Nálunk több verzióban is megjelentek a képregények, de hozzám az Alfa-féle jutott el, s máig azt tartom etalonnak, bár a többi kiadásnak is voltak erényei. Amilyen játékos a francia nyelv, olyan a magyar is, így már a nevek is beszédesek, sőt nevettetőek voltak. Szerencsére ehhez a legújabb rajzfilmhez is javarészt az Alfa-féle fordítást használták.

Más kérdés, hogy a sztori maga azért megváltozott, modernizálás címén. A Vox magazin kritikusa pl. ezt csúful nehezményezte is, mármint nem azt, hogy Bögyörix rock & roll helyett valami funky-disco-ra rázza, amikor meg akarja mutatni a vidéki galloknak, hogy mi a menő, hanem azt, hogy amolyan amerikanizált izé lett belőle. Lehet, hogy igaza is van. Én ennek ellenére élveztem a filmet, jókat kacagtam rajta. Merthogy van min. Ahogy a képregénynél, itt is akadnak harsány poénok épp úgy, mint finomak, ínyenceknek valók, és egyszer nem is elég megnézni a filmet, hogy mindet felfogd (sem kijönni a főcímről, mert még ott is vannak).

A történetbe bekerült egy valóban nem túl erős szerelmi szál, meg a hozzá való viking lyányka (nyilvánvalóan a hímnemű kellék Bögyörix, az ifjú gall, akiből Obeliixék mindhiába próbálnak deli harcost faragni). Viszont a vikingek, akik azért érkeznek Gallfalvába, hogy megtanulják, mi az a félelem, végül ugyanúgy sikerrel járnak.
Hogy Asterixék idejében még nem igen voltak vikingek, az már a képregénynél sem zavart túl sokakat…

Szokás felvetni a kérdést, hogy miért nincs nekünk, magyaroknak is valami Asterix-szerűnk, holott ugye a történelmünkben akad elég alak meg időszak, akiből meg amiből lehetne meríteni. Nekem úgy rémlik, voltak próbálkozások még az “átkosban”, amik alighanem zátonyra futottak. Most hirtelen csak a Botond ugrik be. De pl. a Magyar Vándor c. filmből is lehetne jófajta képregényt, sorozatot csinálni. Már ha olyan zsenik írnák tovább történetüket, mint akik Asterix-et alkották…

Ami meg az Asterix és a vikingeket illeti, nem rossz egy rajzfilm ez, az első élőszereplős Asterix filmnél simán jobb (abból most készül a harmadik). Szerintem annyi humor és csavarosság és hangulat továbbra is van benne, hogy újabb generációkat hódítson meg általa a csöppnyi gall hérosz és népe. Nem tudom, lesz-e valaha újra magyar kiadása a képregénysorozatnak (legyen, sőt, szülessen újjá az Alfa!), de arra az esetre, ha nem, íme egy link:
egy link

szombat, szeptember 30, 2006

Könyv / Peter S. Beagle: Egy csendes zug

A magyar kiadás címlapja. Festmény: Sánta Kira, borítóterv: Csigás GáborKiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: A fine and private place

Az Egy csendes zug egyik fő témája a szerelem, a másik pedig a halál, vagy még inkább, hogy előtte élni is kellene... Beagle 19 évesen írta, és valójában (hiába a dark-gothic fantasy-be illő alaphelyzet) ez bizony szép irodalom, és imádom.
A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

csütörtök, szeptember 21, 2006

Film / Trisztán & Izolda

Trisztán & Izolda filmplakátEredeti cím: Tristan + Isolde
színes cseh-német-angol-amerikai romantikus akciódráma
Gyártás éve: 2006
Hossz: 124 perc
Rendező: Kevin Reynolds
Főszereplők: James Franco, Sophia Myles, Rufus Sewell
Hazai bemutató: 2006. augusztus 31.
Forgalmazó: SPI International

Ez bizony egy ősi történet szerelemről, árulásról, becsületről, hazáról, meg hasonlók. Komótos tempójú, nem a gyors-fogyasztóknak való film, inkább azoknak fog tetszeni, akik nyitottak az egyszerű szépségre, a régi, szimbólumokkal meg archetipikus figurákkal teli legendákra, amiket azért nagyon is érthetően vitt filmre Reynolds.
Teljes cikk az e-kulton.

hétfő, szeptember 18, 2006

Zene / Slayer: Christ Illusion

Azám, írtam pár jó szót az új Slayer lemezről az ekultra. Íme a cikk első bekezdése:
A Slayer egyike azon metal zenekaroknak, amiket mindenkinek illik ismernie. A metal irányzatról a laikusok jobbára elég torz és csúf elképzelésekkel rendelkeznek, így például a többségnek fogalma sincs arról, milyen csodálatra méltóan színes és gazdag ez a zenei stílus. Ám van pár banda, amelynek nevét még a legutolsó, Isten háta mögötti tanyán is ismerik. Ilyen a Slayer is.

csütörtök, szeptember 14, 2006

Film / Lány a vízben

Lány a vízbenLady in the Water - 2006
színes, feliratos, amerikai misztikus thriller, 110 perc
Hazai bemutató: 2006. 09. 07.
Főszereplők: Paul Giamatti, Bryce Dallas Howard
Rendező: M. Night Shyamalan

Ha egy M. Night Shyamalan filmre a premier hetének utolsó napján már csak alig tizen váltanak belépőt, akkor valami nagy gond lehet. Pedig a Lány a vízben képei gyönyörűek, sajátos a hangulata, misztikus-finom a zenéje, és ha néha ijesztő is, és akadnak is hibái, lassú tempója, emberi üzenete kicsit megsimogatja a lelket.
Itt a teljes cikk az e-kulturán.

hétfő, augusztus 28, 2006

Könyv / Jostein Gaarder: A történetárus

a magyar kiadás címlapjaKiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Bán Anikó
Eredeti cím: Sirkusdirektørens datter (2001)
Oldalszám: 208
Ár: 2490 Ft


Hú, ez a Gaarder azért csuda fura egy író! Vagyis a könyvei furák. Mindegyik egészen sajátos, mindegyikben van valami különleges, szokatlan ötlet vagy vonás, ami miatt mind ínyencség-számba megy. A történetárus-ra meg különösen igaz ez.
A történetárus korántsem annyira pozitív és/vagy humanista, mint a norvég író többi műve. Ez bizony ízig-vérig felnőtt könyv, így nem is lehet hasonlítani pl. a filozófia történetét csoda olvasmányos formában leíró Sofie világához, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgató, egyszersmind szépséges Narancsos lányhoz, amik gyerekeknek is íródtak.
A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

péntek, augusztus 18, 2006

Sziget / hetedik nap, 2006. aug. 15.

A hetedik napon Isten megpihent, ennek emlékére ez lett a Sziget legördögibb napja, már ami a Hammer színpadon felbukkanó zenekarokat illeti - de ez sem feltétlenül igaz.
AngelusMár a déli nap is a Szigeten tűzött a fejünkre, csak hogy megnézhessük a négy lányból álló
Angelus-t. Alaposan megváltozott a csapat felállása, mióta legutoljára láttam őket, és sokat is fejlődtek. Ha az egyszeri rocker túlteszi magát a sokkon, hogy itt négy szép csaj zenél, ráébred, hogy leginkább modern metalnak nevezhető, amit csinálnak, és bár Tóth Csilla sokkal többet üvölt, mint énekel, finomabb dolgokat is tudnak, nem csak zúzni. Máté Éva gitárosnak különösen jó riffjei, témái vannak, melyekben néhol még némi délies feeling is felbukkant. Tóth Csilla, AngelusAmi meg Csilla vokalizálását illeti, elsőre biztosan megdöbbentő, de nem csinálja rosszul. És a Húsimádók c. dalban volt pár olyan hátborzongató, kiakadt sikolya, amilyenre egészen biztosan csak egy igazi nő képes. Egyébként viszont nem minden témájuk tetszett, és valahogy ez az egész metal annyira nem nőies műfaj, annyira nehéz ebben nőknek érvényesülniük, hogy elgondolkoztam rajta, pontosan mit is akarhat az Angelus. És aztán egy Cannibal Corpse pólós kis hülye pöcs beugatott nekik valami fuck you-t, és akkor rájöttem, hogy ebben a zenekarban biztosan dolgozik a dac, a csakazértismegmutatjuk hozzáállás is, és a jó életbe, végül is csak megmutatták! Mert ki tudja, hány ilyen személyiségzavaros, szerencsétlen kis tahó szólt már be nekik, csupa olyan lúzer barom, akinek az életben nem volt még nője, és persze ha így folytatja, soha nem is lesz - ugyanakkor meg ezek a lányok kiállnak a színpadra, és minden megpróbáltatás és nehézség ellenére is eljátszák, eléneklik, elüvöltik, amit akarnak, és ez igenis tiszteletet érdemel.
StardriveMás kérdés, hogy az utánuk következő
Stardrive mennyivel jobban meg tudott dörrenni. Ők amolyan stoner/doom/sludge/Southern rock keveréket játszanak, hatásaik között a Lynyrd Skynyrd és a Black Sabbath épp úgy megtalálható, mint mondjuk a Down és a Crowbar. Cselényi Csaba énekes-gitáros mondjuk kevésbé üvölt, viszont baromi feelingesen tud énekelni, és erőnek sincs híján a hangja. Ugyanez a dalaikra is igaz, a jó öreg riffeket, témákat képesek voltak úgy új dalokká gyúrni, hogy nincs az embernek folyamatosan ezt-itt-hallottam-azt-meg-ott érzése. Jó hangulatú bulit nyomtak, amin az első, Rust c. album dalai mellett pár új is felcsendült, amik alapján a kettes korong sem lesz gyenge.
A
Black Leaves-nek kb. a felét láttuk, és annak ellenére, hogy a verőfényes napsütés egyike azon kellékeknek, amit az ilyesfajta dark-gót-death-doom metalhoz még csak véletlenül sem szokás alkalmazni, alighanem az általam valaha látott legjobb bulijuk volt ez. Ami részint a Rockinform színpad továbbra is jól működő hangosításának volt köszönhető, de a banda is kitett magáért a nagy melegben, és lojális rajongóik csoportja is igyekezett jól érezni magát. Zenéjükben a komplexebb témák és a népzenei hatások is helyet kapnak, és az áriázós női- meg a hörgős férfi ének is az ízlésesség határain belül jár náluk. OK volt, na.
A Blood Rainbow komplex death metalja is elég jól meg bírt dörrenni a szabad ég alatt, ugyanazon színpadon, de ezt már kevesebb lelkesedéssel néztük. A hiba nem a zenekarban volt - korgó gyomorral a tűző nap alatt nem pont erre vágytunk.
emberek játszanakViszont jó volt megpihenni egy kicsit azon a dombon, ami a Vándor Vurstlira vagy mire nézett. Teatro de AutómatasNem vagyok egy cirkusz-fan (az Automataszínházat sem néztük meg), de ennek a helynek mégis varázsos hangulata van.
TibiékAztán láttunk embereket folyékony csokoládéval teli fürdőmedencében birkózni, s tetőtől talpig csokiba borítva kimászni onnan. Tyűha.
Utóbb a Nagyszínpadhoz térültünk, ahol a négy szintén csokiszínű zenészóriásból álló Living Colour tette tiszteletét. A '80-as évek vége felé Amerikában nagy sikereket aratott zenekar úgy két éve éledt újjá, egy olyan albummal (CollideØscope), ami ha csak a zenét nézzük, szerintem még az addigiakat is felülmúlta. Ez utóbbi turnéjával jártak már nálunk (azóta is bánom, hogy nem tudtam ott lenni), de a mostani bulinak volt egy plusz különlegessége: Corey Glover énekest, aki épp Júdás szerepét énekli a Jesus Christ Superstar-ban Ted Neely-vel, a
King's X torka,Doug Pinnick Doug Pinnick helyettesítette! És bár szeretem a Colour-t, a King's X a legeslegnagyobb kedvenceim egyike, és naná, hogy nem kellett csalatkoznom Pinnick-ben. Elsőre kicsit furcsa volt a basszusgitárja nélkül látni, de jól elvolt egy szál mikrofonnal is, táncolt, ugrált, láthatóan élvezte a koncertet - s mellé úgy énekelt, ahogy csak ő tud. Egy amúgy brutál death metal/HC bandában pengető haverom mondta a koncert után, hogy ettől az énektől olyan erekciója volt, mint nőtől még soha. Úgy fest, én ilyen szempontból szerencsésebb vagyok, hehe, de attól még tény, hogy a hideg futkározott a hátamon, amikor Pinnick üvölteni kezdett. Vagy amikor a többiek belefeledkeztek valami makkanásba. Merthogy Vernon Reid gitáros (a RATM/Audioslave-es Tom Morello-t megelőzve) már a kezdetektől kitűnt kísérletező, sajátos stílusával, Doug Wimbish basszer egy időben a Rolling Stones-ban is játszott, és Will Calhoun dobossal együtt valami megveszekedett ritmusszekciót alkotnak. Volt pár villantós rész is, de ennyi belefért, amúgy meg döbbenetesen fesztelenül muzsikálták le a napot is az égről.
Doug WimbishMi elég elöl, a két Doug előtt álltunk, és az egy dolog, hogy így még szemkontaktus is volt velük, és annyit vigyorogtak meg poénkodtak, hogy nem lehetett nem velük örülni, de pl. azt is láttam, amikor Wimbish odapillantott a nézőtér szélére, ahol épp nekiveselkedett valaki a bungee jumpingnak, majd rábólintva játszott tovább. De hogy! Volt, hogy egyetlen, látszólag alig mozgó ujjal pengette azokat a szédületes basszustémákat. Nem vagyok az a típus, aki azon nyáladzik, hogy húaszta, mekkora zenészek, és milyen fikcsiket tudnak, de ilyen, szinte szemtelen lazasággal ilyen fantasztikusan zenélni még nem sok embert láttam.
Meg különben is, mindig megy az antirasszista duma, hogy a négerek is ugyanolyan emberek, mint a fehérek, meg minden, de basszus, a sötétebb bőrű népeknek olyan ritmusérzéket, olyan zenélni tudást adott a Jóisten, amilyen nekünk, sápadtarcúaknak ugyan nem jutott! Így csak az érzi a zenét, akinek tényleg a vérében van! Nem azt mondom, hogy más bőrszínű ember nem tud ennyire zenélni, de így, pontosan így biztos, hogy nem! És olyan varázslatos és baráti hangulatot csináltak ezek a figurák, hogy még most is mosolyognom kell, ha rágondolok.
Mondták páran, hogy nem szólt jól a koncert, és lehet is benne valami, de ott elöl ez nem tudott érdekelni. Pláne, hogy a King's X-től is játszottak egy számot, a kis egyszerű, ám ütős Looking For Love-ot az Ear Candy-ről - ezzel végképp megvettek, hehe. De nyilván a Colour nóták is sütöttek, a legnagyobb ugrálás persze a Cult Of Personality-re ment, de a ráadásként leadott Time's Up is sokakat megmozgatott. Meg az is, amikor az a három emberke, akiket talpig csoki borított, bevonult az első sorba... Mi megúsztuk, de frankón érezni lehetett a csokoládé illatát. Bizarr élmény, de illett ehhez a fantasztikus koncerthez!
Eztán a
Sear Bliss pár dalába hallgattunk bele a Hammer színpadon. Szeretem zenéjük emelkedettségét, amit nem csupán Pál Zoltán harsonájának köszönhetünk, és azt is, hogy amikor black-es őrlés van, annak is megvan a maga súlya, ereje. Viszont így a hetedik napon nekünk az utóbbiból már nem volt olyan sok, így a finn Ensiferum-ból sem néztünk túl sokat (ellenben jó volt egy rakás régi jó ismerőssel beszélgetni). Az ő zenéjük (mármint az Ensiferumé, nem a barátoké) leginkább a Tales.../Elegy korszakos Amorphis-ra emlékeztet, azaz finn népzenei ihletésű dallamok és death-be hajló zúzások egyaránt vannak benne, és jó is, csak hát az a fránya hangzás...
A Morbid Angel-ből is csak úgy 4-5 számot bírtunk (ropik vagyunk, igen), de itt sem szimplán a fáradtság űzött ki minket. Bár nem is tudom, ez az iszonyatosan sűrű és súlyos zene meg tud-e egyáltalán szólalni rendesen élőben. Nem mondom, még a Sziget körülményei közt is tekintélyt parancsoló, monumentális és puszító volt a csapat zenéje, de csak nem 100%-os. A délután még részegeskedő Trey Azagthoth gitáros-zseni játékába mondjuk nem lehetett belekötni, ahogy a többi, szintén nagyszerű zenész is hozta a szintet. Eric Rutan méltó gitárostársa volt Trey-nek, Pete Sandoval dobolása egyszerűen embertelen, és persze az egyelőre csak pár turné erejéig visszatért David Vincent, az eredeti felállás énekes-basszere is hozta az öblös hörgést, meg a számára bizonyára elmaradhatatlan kirohanásokat minden ellen, amit nem szeret - de nekem azért hiányoztak a nem vele készült, mégis szintén gigászi albumok nótái.
Mindenesetre ha az előző nap punk orgiáját (Exploited) túlélte is a Hammer sátor, a hetedik nap után biztosan nem sok maradt belőle, amit még szét kellett szedni...

Sziget / hatodik nap, 2006. aug. 14.

E nap a holland Anneke, a Gathering énekesnője - a kivetítőnthe Gatheringről szólt, és nem csak nekem. 18 órakor, víg napsütés közepette csaptak bele a húrokba, asszem, valamelyik új albumos (Home) dalba, és akár régebbit, akár újabbat, akár lebegőset, akár rockosabbat játszottak, nekem tetszett. És azt hiszem, ahhoz gonoszul féltékeny, házsártos házisárkánynak vagy ízlésmentesített, tökkelütött idiótának kell lennie az embernek, hogy ne érezze úgy, a mosolygós Anneke látványa és hangja őt is jobb kedvre deríti. Gathering rajongókAz immáron anyukaként is domborító énekesnőből áradt a bűbáj, a kedvesség, és a máskülönben akár depresszívnek, borongósnak, sötétnek is leírható dalaik is minimum vidám bólogatásra késztették az egybegyűlt jókora tömeget. Gathering rajongókSőt, valamikor még egy strandlabda is előkerült a nézőtéren. A programban volt mindenféle, amit a Gathering tud, bár persze egy Liberty Bell, egy On Most Surfaces, pláne egy Strange Machines jóval nagyobb ovációt váltott ki belőlünk, mint az elszállt, pszichedelikus témák. De mondom, nem én vagyok az, aki ebben a koncertben igazi hibát bírt volna találni, nekem fülig ért a szám, és ez így volt jó.
Aztán átsétáltunk a PestiEst színpadhoz Isten Háta Mögött-re (bár maga a színpad messze nincs annyira a periférián). Ők mára a szakma kedvencévé nőtték ki magukat, egy rakás zenész meg egyéb, a zenével a rajongásnál némileg sűrűbben foglalkozó fazon jelent meg a koncertjükön. Mondjuk, hogy mennyi volt köztük, aki már a demóknál is azt mondta, hogy jó lesz ez, azt nem tudom, de ez nem minősítés - az IHM mindmáig igen borult és nehezen befogadható, kaotikus muzsikát játszik, amiben a tökös rock & roll-tól az alterockon és a stoner-en át a súly metal témákig iszonyat sok minden van. Aki most látta-hallotta őket először, annak mondjuk nem lettem volna a bőrében, de még ha akadt is ilyen a hallgatóságban, az is biztos elismerte, hogy a Tavaszi nemződüh egy zseniális sláger, és pont.