Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag,
mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.
Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek
végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három
főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi
egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi
változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével
ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary
nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt
szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó
rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik
zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem
is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen
közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez
hasonlót.
’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen
politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes
pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak.
És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak
ott, de itt is.
Például:
„Belefáradtam az összes szarba,
Amit a tévében tolnak
A kommunista tervről,
És az összes gyanús prédikátorba,
Aki a pénzemért koldul,
S közben svájci bankszámlája van
És a titkárnőjét kúrja
Mind a Penthouse-ban szerepel már,
Vagy a Playboy magazinban,
millió dolláros sztorikat mesélnek el
Asszem, Warholnak igaza volt
Azzal a tizenötperces hírnévvel,
„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,
De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)
„A vallás és szex a hatalom játékszerei,
Manipulálják az embereket a pénzükért,
Eladják a bőröd, eladják Istent,
A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,
A politikusok nemet mondanak a drogokra,
Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*
Üres szavakkal oltják a tüzet
Míg a bankok egyre híznak,
És a szegények szegények maradnak,
A gazdagok tovább gazdagodnak,
A zsarukat meg lefizetik,
Hogy félrenézzenek,
*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide,
és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború,
amihez az USA-nak is köze volt…
Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.
I remember now…
Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő
metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még
volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva
az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának
az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a
két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék
lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a
metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már
előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár
dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt.
Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem
azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a
The Missionben énekli Geoff.
Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok
zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb
gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és
annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki,
aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt,
hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen
rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis
fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert
éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a
rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér
sem, csak mondom…
Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t
Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem
hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem
a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem,
ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent
rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is
az övét…
Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott
dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes
embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű
szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a
Mindcrime. És így tovább.
Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem
voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova
lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás
jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam.
Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat
mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és
felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra.
Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el
csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod.
A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket
irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég.
Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a
nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet
megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra
gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs
köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át
nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok
meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a
tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.
„How many times must I live this tragedy
How many more lies will they tell me
All I want is the same as everyone
Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)
