Rush: 2112 - 50 éves jubileum

Ma vagy legalábbis ekkortájt 50 éve jelent meg a kanadai Rush trió egyik legnagyobb hatású albuma, melyről az alábbi cikket 1998-ban írtam (amikor még szigorú karakterkorlát volt a Hatásokk rovatban).

 

 

A 2112 a Rush 4. lemeze. Bár az első három is tartalmaz örökérvényű szerzeményeket, ez az első alapművük; a Hard Rock/Heavy Metal egyik klasszikusa, de ezt nem mindenki tudja - ezért írok róla. A felvétel hangzása ma már persze régies, de ez mit sem von le az értékeiből. Ma is tökéletes, csak hozzá kell szokni. Dream Theater, Queensryche, Fates Warning - ők mind tanultak belőle.

Az anyag első fele egy 7 tételes történet, mely 2112-ben játszódik. A világot Syrinx Templomának Papjai irányítják számítógépek segítségével. Látszólag minden a legnagyobb rendben, mindenkinek jó ez a Szép Új Világ. Csakhogy főhősünk kedvenc barlangjában, amely egy vízesés mögött rejtőzik, egy szép napon valami rendkívül érdekes dologra lel. Egy gitárra, mely instrumentum a Szoláris Államszövetségben (már) ismeretlen. A srácot teljesen megbabonázza a húrok hangja, hogy mennyi érzelmet, gondolatot lehet velük kifejezni. Nagy örömmel járul a Papok elébe, mert úgy érzi, mindenkinek meg kell ismernie, amit talált, hogy szebb lehessen általa a világ. Azonban fájdalmas elutasításban van része. A gitár nem szolgálja az új világ érdekeit, csak a pusztítást, a bomlasztást segíti... Elgondolkodtató mű, hát még a folytatás, melyet majd az album elmesél, ha meghallgatod.

Az anyag másik felében "szimpla" dalok hallhatóak. De mind nagyszerű, szép (Tears), méltó a Rush hírnevéhez. Álljon itt a most ballagottaknak egy idézet a Something for Nothing-ból, s hogy lásd, Neil Peart dobos egyszerű szavakkal leírt gondolatai micsoda bölcsességet hordoznak: "Ami a Tiéd , az a Te királyságod, Amit teszel, az a Te dicsőséged, Amit szeretsz, az a Te erőd, Amit megélsz, az a Te történeted. Ott a fejedben a válasz, Engedd, hogy vezessen, Legyen szíved a horgony, És az üteme a Te dalodnak" (vagy valami ilyesmi).

 

 

 

Black-out: Esőnap - 30 éves jubileum

Nem tudom, pontosan mely napon jelent meg az Esőnap, de kb. márciusban lehetett - 30 éve. Az alábbi cikket 2021 őszén írtam róla.

 

 

A Black-out első teljes albuma, a ’94-es Fekete-kék nevezhető akár az első nagy figyelmet kiváltó magyar grunge albumnak, bár az is sokkal árnyaltabb volt ennél, de tény, hogy toltak Alice In Chains-t és Pearl Jamet akkoriban. A folytatás nagy kiadónál jött, és bár messze csiszoltabb, szebben szóló (és az élő hangzásnál szelídebb) lett az eredmény, újabb szintre lépett vele a négyes. Szerintem ez volt a legjobb albumuk, de mindegyiken vannak zseniális dalok.

Ám ahogy a hosszúra nyúló, de hangulatos Vihar intrója után megszólal a Spirál, az még ennyi év után is hidegrázást indít be nálam. Az énekes (és a borító képeit festő) Kowalsky ekkoriban még mélyen el volt merülve a tudatmódosító szerek világában, ez még ezen az elvont dalszövegen is átjön, de Csányi Szabi baljós, zaklatott riffje, az a lázas, kitörölhetetlen és ellenállhatatlan refrén a B-O egyik legnagyobb slágerévé teszik a nótát.

A szintén sötétebb tónusú Rabolj ki és a wah pedállal induló Maradni? talán a leginkább grunge-os, AIC-es darabok, de még ezekben is ott van Szabi és dobos tesója, Zoli remek vokálmunkája, ami ugyanolyan védjegye a csapatnak, mint Kowa éneke és szövegei. Utóbbiak voltak szerintem a B-O sikerének legfőbb kulcsai, mert hiába nehéz őket első olvasásra értelmezni, sajátos képeikkel teret adnak a hallgató saját értelmezéséhez.

A bő 6 percével a lemez leghosszabb dalának számító A Kert az, ahol egyértelművé válik, hogy Szabolcsék zeneileg is szintet léptek. A lazábbnak ható riff, az érdekes ritmusképlet (Andrics Laci basszer sem akármilyen zenész!) egy egyszerre varázslatos és beteg dalt épít, melynek keleties, fűszeres hangulatától képtelenség szabadulni. Ugyanez igaz a címadóra, mely úgy szellősebb és felszabadultabb, hogy közben mégis sötét és sírós. Érdekes, hogy bár a tagok hard rock közegből érkeztek, itt mégis inkább (bevallottan) new wave, pl. Simple Minds hatások bukkannak fel.

A törzsi betétekkel, megtekert riffel bűvölő Rituálé vagy a korai B-O-t idéző, direktebb Lepketánc és Tükör is adja, de az örök legnagyobb kedvencem az Óz és a csodák temploma. Szintén drogos dal, de nekem egészen mást jelent, és hihetetlen, ahogy behúz, pörget és felemel. „Legyek semmivel sem rosszabb, mint körülöttem bárki más.”

Ám az album slágere a záró Ma volt, vagy inkább annak kellett volna lennie, de a rádiók akkoriban még nem bírták megemészteni, hogy egy rockbanda ilyen dalt tud írni. A Jamie Winchester producer hathatós segítségével feljátszott szám nem lírai, de akusztikus, valahol a new wave és a latin zene között félúton, és olyan boldogság van benne, hogy máig elakad tőle a szavam.

Az Esőnap ott van a legfontosabb magyar rocklemezek között, akárcsak a B-O életmű zöme.

 

 

 

Képregénysaláta: Szüretelők / Grunge / Punk

Mármeg három képregényről írtam rövidebben: az egyik a burgundiai szőlőszüretről szól, a másik a grunge-, a harmadik meg a punk történetéről. Jó mind.

ekulton a teljes cikk.

  

 

 

 

Madder Mortem: Desiderata - 20 éves jubileum

A norvég Madder Mortem máig a legegyedibb metal zenekarok közé tartozik, s 20 évvel ezelőtt megjelent negyedik albumuk is ilyen volt. Korabeli cikkem róla lentebb.

 

Negyedik albumához érkezett a norvég Madder Mortem, amire majd’ négy évet kellett várnunk. A Century Media-nál lejárt a szerződésük, s hiába volt remek anyag a 2002-es Deadlands, amit ráadásul az Opeth előzenekaraként turnéztattak meg, tehát olyan közönségnek játszhattak, ami elvileg nyitott erre a különös metal zenére, igazából mégsem váltak ismertebbé. Azóta újabb tagcserék is történtek, de végül csak visszatértek. Mélységes örömömre.

Sosem fogom elfelejteni a csapat eddig egyetlen magyar koncertjét, a Tristania turnén még 2001 őszéről, amit egy interjúban Agnete M. Kirkevaag énekesnő is úgy emlegetett, mint a túra azon kevés állomásainak egyikét, ahol levette a közönség a zenéjüket... Döbbenetes élmény volt, akárcsak a lemezeik. A Desiderata is meg tudott lepni, pedig túl sokat nem változtattak az irányon. De akármennyire underground státuszú, ismeretlen is ez a banda, 10 másodpercnyi zenéjükből meg lehet mondani, hogy ők játszanak.

Ez elsősorban Agnetének köszönhető. A lánynak valami bődületesen erős hangja van, amit ráadásul roppant egyéni módon használ. Szép dallamokra is képes, akár még éteriekre is (de semmiképp sem Tarja vagy Anneke módra), de még azoknál is szédítő sötét mélység, drámaiság és súly van az énekében. Hát még amikor kiereszti a hangját, és üvölt, ahogy a torkán kifér! Talán csak az In The Woods egyik-másik dalában hallani ilyen szinte iszonytató, a gyanútlan hallgatót elsápasztó női éneket, mint amit pl. a záró Hangman-ben produkál. Már-már Badalamenti filmzenéit (pl. Twin Peaks) idézően indul ez a dal, vagy mondjuk a The 3rd And The Mortal, esetleg a Gathering volt még képes ilyesmi furcsaságot alkotni, de ami előrobban a finom témákból... Olyan nekikeseredett, fájdalmas, tragikus zene, amihez foghatót az In The Woods mellett talán csak a Neurosis-tól hallhattunk.

A további 11 dalt is végigelemezhetném így, bár tény, hogy a Hangman a legborultabb. Érdekes különben, hogy a nyitó dal, a My Name is Silence meg pont a „legslágeresebb”. Ez a nóta mindmáig az egyetlen esélye Kirkevaagéknak arra, hogy egy szélesebb közönségréteget is elérjenek. Lesz rá klip is, és valóban fogós, sodró, magával ragadó dal ez – mely mindazonáltal mit sem enged a Madder Mortem szintjéből, egyéniségéből.

A dalok legtöbbjét sötét hangulat (aminek az átlag dark/gothic-hoz semmi köze), súlyos, sokszor megtekert, thrashbe hajló riffek, és Agnete sajátos dallamvilága jellemzi. Sosem lehet előre kiszámítani, mi fog a következő pillanatban történni, mégsem lehet azt mondani, hogy kierőszakolt, direkt megcsinált kiszámíthatatlanság ez. Ennek a bandának mindig is egészen különlegesen, tekervényesen forgott az agya, mindig is valami mást akartak csinálni, és alig hiszem, hogy tudnának egyszerű zenét írni. Egyébként meg ez a mentalitás és hangulat nagyon is rokonságban áll a fent említett norvég bandákéval (meg a Green Carnation-ével is).

Még oldalakon át fejtegethetném, melyik dalba mit tettek, pedig még csak néhányszor volt időm meghallgatni, de hát van fületek, hallgassátok meg! Én is ezt fogom tenni az elkövetkező hónapokban – enélkül hogy is ismerhetném ki a Madder Mortem sötétlő erdejének szépségeit és mélységeit?!

 

 

Metal Church: The Human Factor - 35 éves

35 éve jelent meg az amerikai power metal egyik alapcsapatának egyik legjobb albuma, melyet Terry Date producer (Pantera) segítségével vettek fel. Az alábbi cikket 2008-ban írtam róla.

 

 

 

A Seattle környékéről származó Metal Church első öt albuma remekmű. A két korai korong (Metal Church 1984, The Dark 1986), amiken a 2005-ben elhunyt David Wayne énekelt, a US power metal alapvetései, de a Mike Howe-val készült három nagylemez is óriási, amiket minden heavy/power fannak ismernie kellene.

Ezek közül a középső volt a Human Factor, személyes kedvencem, ami ereje legteljében mutatta a bandát. A ’89-es Blessing In Disguise-ra még rányomták bélyegüket az előtte lezajlott tagcserék, komorabb, nehezebb anyag lett (bár szintén király), de a ’91-es korong telis tele van pozitív energiákkal. Ha nem jött volna a grunge korszak, amikor az öngyilkossággal volt egyenlő a zenekar neve, meglett volna az esélyük, hogy végre olyan sikeresek legyenek, ahogy lemezeik minősége miatt kellett volna.

Az anyag zömét az a Kurdt Vanderhoof írta, aki a Blessing környékén vált ki, és aki mégis mindvégig a banda közelében maradt, s a ’99-es újjáalakulásban is központi szerepet játszott (a szintén csodás utolsó Howe-os anyagra, a ’93-as Hanging in the Balance-ra is írt). A nem épp rocker külsejű csóka a metaltörténet egyik legnagyobb dalszerzője (függetlenül attól, hogy igazán nagy albumot az említett öt után már nem írt). Az sem mellékes, hogy a ráspolyos hangú Wayne távozása után a tőle sokban különböző Howe is remek frontembernek bizonyult.

A címadó nyitónóta rögvest egy jó ütős power téma, ami a zeneipar elembertelenedése ellen emelt szót: hogy már akkor is slágerlistás lehetett valaki samplerekkel, lopott részletekkel, kellő hátszéllel… A klipes Date With Poverty még inkább pofozkodós téma, némi rock & roll beütéssel, meg Duke Erickson állat basszustémáival. Akkoriban a Skid Row játszott hasonlóan tökös zenét. A sodró refrénű, enyhén sötétebb hangulatú The Final Word Amerikát védi belső bírálóival, ellenségeivel szemben. Érdekes, így is lehet hazafias gondolatokat megfogalmazni…

A nyitóhármas is olyan, hogy bármely power banda a fél életét adná érte, de aztán jön az In Mourning és az In Harm’s Way, amikre nehéz szavakat találni. Előbbi megírásából a Hetfield égési sérülése idején a Metallicában kisegítő John Marshall gitáros, utóbbiból pedig John mellett Craig Wells, a másik gityós is kivette részét. Az In Mourning bánatverte, mégis ellenállhatatlanul húzó riffet és zseniális refrént hoz, szövege pedig válasz a metalt ért támadásokra, melyek szerint kölykök azért haltak meg, mert ilyen zenét hallgattak. Howe-ék rámutatnak, hogy talán oda kellene figyelni a fiatalokra, ahelyett, hogy bűnbakot keresnek, és hogy egy Parental Advisory matrica nem teremt otthont. A Rush-t idéző csodaszép akusztikus témával lágyan induló, ám katartikus metallá fokozódó In Harm’s Way is a következő generációk iránti aggodalom és óvó gondoskodás jegyében született, és azokról a gyerekekről szól, akiket otthon bántalmaznak. Amilyen súly a zene, olyan a szöveg is!

E két megrázó szerzemény után nehéz mit mondani, de még ott jön a csaknem speed/thrash módra gyors In Due Time (a rájuk oly’ jellemző leállással a gitárszóló előtt, amivel ügyesen fokozzák a dinamikát), a feledhetetlen refrén akusztikus verziójával indító, szintén ütős Agent Green, a vágtató Flee From Reality, a középtempósan sulykoló, az alkoholizmus témáját boncolgató Betrayed, valamint a teljes zenekar által jegyzett pörgős harchimnusz, a The Fight Song, ami azonban csakis pozitív energiát ad.

Nem szóltam még Kirk Arringtonról, aki egyike azon dobosoknak a heavy metal történetében, akik az egyszerre ötletes, változatos és erőteljes játékot a legmagasabb szinten űzték. Ma már ő sem tagja a csapatnak (az eredeti gárdából csupán Kurdt mester van még ott), és a lemezek sem idézik a régi nagyságot, de maga a tény, hogy még mindig tolják, okot ad az örömre.

 

 

Catherine Fearns - metal zongorán / interjú

Catherine Fearns azzal szerzett magának sok hívet, hogy különféle metaldalokat ír át zongorára – ráadásul főleg death és black metal szerzeményeket. Emellett azonban zeneszerző, gitáros és író is, továbbá az élő bizonyíték, hogy sosem késő elkezdeni valamit, amit szeretnél kipróbálni. A Genfben élő angol hölggyel beszélgettem, és ahogy előre sejtettem, nagyon jókat mondott.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

 

Szabó Imola Julianna: Szimona és Korasek

Szabó Imola Juliannának immáron két Szimona könyve is egy lengyel biológusról, Simona Kossakról szól, aki valami hasonlót művelt a Białowieża nevű lengyel őserdőben és -ért, mint Jane Goodall a maga területén. Mindazonáltal Imola két könyve sokkal inkább mesekönyv, még ha valós eseményeken alapul is, és a mesét itt a varázslatos, elbűvölő, megindító, csodás értelemben értem. De közben nagyon okos is, amit és ahogy elmesél – s mellette gyönyörű a képi világa is. Ott a helye a kedvenc könyveim között.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rock/metal zenészek kisállatai

Másodszor volt nem kimondottan zenére vonatkozó körkérdés az Underworld magazinban. Az első a szilveszterhez kapcsolódott, ez viszont a kisállatokhoz, akik/amik együtt élnek rock/metal zenészekkel, és kénytelenek elviselni a zajongásukat. Mindazonáltal az embereket kérdeztem, és olyan megindító, vicces, szép és jó válaszok érkeztek, annyi öröm van ezekben, hogy úgy gondolom, ez volt újságírói pályafutásom egyik legjobb húzása. Állati hálás vagyok érte minden résztvevőnek!

Idekattinva az Underworld magazin körkérdés címkéjű bejegyzései jönnek elő, ha erre a linkre kattintasz, akkor az állatos sorozat utolsó, 8. epizódja, de különben az egész szerepelt a márciusi PDF-ben is, ami viszont emide kattintva érhető el.

 

 

 

Stephan Schäfer: 25 nyár

Stephan Schäfer ezen első regénye bestseller volt Németországban, és két korosodó férfiról szól – a cím pedig arra utal, hogy az ő korukban jó esetben van még előttük úgy 25 nyár. S mivel magam csupán egy évvel vagyok fiatalabb a szerzőnél, aki ’74-ben látta meg a német napvilágot, és mivel úgy tapasztalom, az efféle középkorú férfiaknak nemigen terem se figyelem, se sok jó, bátorítást, jókedvet nyújtó könyv meg pláne (bezzeg a rögvalóságot és az úgyis-meghalunk-feelinget toló szépirodalom jut bőven), úgy gondoltam, adok neki egy esélyt.

Ekulton írtam meg, hogy mire jutottam. 

Thy Catafalque / Vulture Industries – Bp. Dürer Kert, 2026.03.15.

Ismét dupla TC a Dürerben, most teljes Geometria albummal és azon túl eltérő dalcsokorral. A második estén tudtam jelen lenni, ahol az ismét katartikus Kátai fellépés mellett egy módfelett szórakoztató Vulture Industries szeánszban is részem lehetett.

Cikkem róla az Underworld honlapján, fotógaléria emitt.

 

 

King Diamond: Fatal Portrait - 40 éves

A források eltérően nyilatkoznak King Diamond első szólóalbumának megjelenési dátumáról, de mintha több helyen láttam volna a mai napot, mintsem a februárit. Akárhogy is, 4 évtizeddel ezelőtt jelent meg ez a mestermű, és 2013-ban írtam róla az alábbiakat.

 

 

 

Bocs, ha későn szólok, november elején, hogy ezen a lemezen található október 31. himnusza – de legalább időben, hogy az egyik leggonoszabb karácsonyi dallal készülhessetek. Mindkettő King Diamond első szólóalbumán található, legalábbis az újrakiadáson.

Miután King Diamond zenei nézeteltésérek miatt (Hank Shermann, a Fate egyik gitárosa poposabb irányba akarta vinni a gárdát) kivált az okkult szövegeiről és elképesztően egyéni, a szó igaz értelmében progresszív metalt játszó Mercyful Fate-ből, saját neve alatt indított új zenekart. Tehette, hiszen már a Fate-ben legendássá vált embertelen magas hangjával. Új csapatába vele jött Mike Denner gitáros és Timi Hansen basszer is, dobosnak a ma a Motörheadben püfölő, de már '86-ban is felismerhető stílusban játszó Mikkey Dee érkezett, a másik gitáros pedig Andy La Rocque lett – ő az egyetlen, aki máig ott van King zenekarában.

Először egy karácsonyi kislemezt adtak ki '85 decemberében, a No Presents for Christmas-t, melyből kiderült, hogy az ijesztő arcfestést viselő Kingnek beteg, de hatásos humora van. Az első album három hónap múltán jelent meg, és egyértelművé tette, hogy előbb keresztelkedik meg a Sátán, mint hogy King kommersz zenét csináljon. Ugyan zeneileg egyenesebb vonalú, könnyebben befogadható a Fatal Portrait, mint a Fate volt (kivéve a káprázatos gitárszólókat), ám King csaknem végig magas hangon visítozta végig a lemezt, és bár volt néhány refrénje, alapvetően nem a fogós dallamokra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy a frászt hozza a hallgatóra. És jól ment neki, hiszen máig kiráz a hideg a dalaitól. (Meg a kettővel későbbi "Them" albumon amúgy is minden korábbinál komplexebb zenét csinált.)

A Fatal Portrait (szemben a későbbiekkel, a Spider's Lullabye-t kivéve) csak félig koncept album. Az első négy dal és a záró Haunted mesél el egy igen beteg történtet, mely egy kislányról szól, akit négy éves korában az édesanyja addig tartott elzárva a padláson, míg meg nem halt. Közben az anya festetett egy portrét a lányról, akinek a szelleme azon keresztül kezdi kísérteni őt… King mindig is a természetfeletti/gótikus horror mestere volt, nála nem a belezésen van a hangsúly, hanem az iszonyaton, a fejben és a szívben megélt kínokon. Nála jobban senki nem tud borzongatni.

A nyitó The Candle félelmetes hangokkal és orgonával indul, majd gyorsabb, sodró metal riffelés veszi kezdetét. A The Jonah doomosabb, olyan ódon hangulattal, hogy az újonnan festett falról is lepereg tőle a festék és mállani kezd a tégla. A The Portrait-ból kiderül, hogy Slayerék honnan merítettek több, mint ihletet az olyan klasszikusaikhoz, mint a Seasons vagy a Dead Skin Mask. De ha a legemlékezetesebb dalokat kellene megneveznem, hát a Halloween és a Haunted lennének azok. Meg még a Dressed in White. King később bevállalt jóval fogósabb dallamokat, refréneket is, bizonyítva, hogy neki az is megy, de a Fatal Portrait sem csak azért szerethető, mert olyan eszement félelmetes.

Az album remasterelt újrakiadására a No Presents… mellé felkerült a The Lake, egy eléggé tipikus, de a többihez mérten kevésbé kidolgozott szám. Ha úgy nézem, már a Fatal Portrait-n ott volt minden, amit a későbbi King lemezek kibontottak, tökélyre fejlesztettek. De önmagában is klasszikus anyag, ahogy a '90-es The Eye-jal bezárólag mind. Amiket azután adtak ki, azok meg "szimplán csak" nagyon jók voltak. Long live the King!