Rush: Test for Echo - 30 éves jubileum

Harminc éve írtam először Rush albumról. Lelkendezés következik.

 

Meggyőződésem, hogy a Rush egyike a világ legcsodálatosabb zenekarainak. Muzsikájuk elkap, felrepít a város fölé, hogy lásd az élet nyüzsgését, ahogy a sok pici emberke rohangál a dolga után, örül, szomorkodik, dühöng, sír, nevet, meg mindenfélét csinál össze-vissza… és hirtelen rájössz, hogy ebben harmónia van! És valahogy jobban megbecsülöd általa az életet, valahogy jobban érzed tőle a benned lüktető vért, a hajadat lobogtató szelet, a felhőket, az eget, a Mindenséget.

És tudod, mi a legjobb? Hogy mindezt olyan profin csinálják, ahogy csak baromi kevesen, és ugyanakkor mégis nevetve! Teljesen komoly és gondolatébresztő minden daluk, és mégis mosolyognak rád. Hihetetlen! És ami még ezen is túlmegy: életörömüket átragasztják az emberre. Pedig esküszöm, nem sok zenekar van, amelyik ilyen elképesztően rá tudna világítani a dolgok lényegére, mibenlétére. (Vajon hogy csinálja Neil Peart, hogy egyszerre szövegíró- és doboszseni?!)

Kicsit félretéve a lelkendezést, elmondhatom, hogy a Test For Echo-n ügyesen váltogatják Geddy Lee-ék a dalok hangulatát, a korszakokat. Érezhetően hatott a csapatra Alex Lifeson gitáros Victor projectje, valamint a Working Man című tribute lemez, ahol mindenféle híres és hírtelen arcok nyomták új felfogásban a régi Rush-dalokat. Az album néhány dala, mint pl. a címadó, vagy a Carve Away The Stone a Roll The Bones/Presto-féle míves dallamokkal teli vonalat viszi tovább; más nóták, mint az elképesztő Driven, a kemény Dog Years, és a szenzációs Virtuality az előző, Counterparts album stílusában íródtak. A Resist pedig maga a csoda: leheletfinom, kissé reneszánsz dallama van, és az egész dal olyan könnyed, légies, amihez hasonlót mostanában talán csak a Gatheringtől hallottam.

A Rush zenéje nem korlátozódik az intellektu-elitre (miként a hasonló korú prog.rock bandáké), nem csak bizonyos réteghez szól, hanem mindenkit tárt karokkal vár. S ha egyszer megérint, sosem hagy el többé.

 

 

 

 

Tesla: Psychotic Supper - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Tesla szerintem legjobb albuma (a Wikipedia szerint akkor, mert a zenekar maga augusztusban posztolta, hogy 35 éves a P.S...), mely egyben minden idők egyik legjobb és leginkább jól öregedett (értsd: idősebb fejjel sem érzi az ember butácskának a szövegeit és zenei fogásait) hard rock albuma. Az alanti cikket 2007-ben írtam róla.

 

 

A Tesla harmadik, és sokak szerint legjobb albuma volt ez. A sacramentói (Kalifornia) banda eddigre már sztár volt. A ’89-es The Great Radio Controversy szép lassan lett platina, az unplugged divatot megelőző (megteremtő) ’90-es Five Man Acoustical Jam c. akusztikus koncert viszont azonnali óriási sikert hozott nekik. Aztán jött a Seattle-láz, amikor válogatás nélkül minden hosszú hajú hard rock bandának vesznie kellett. Így aztán ez a lemez már nem kapta meg a megérdemelt figyelmet, bár így is jól teljesített.

Már a nyitó Change In The Weather egyértelművé teszi, hogy ahelyett, hogy újra akusztikus dalocskákból akarnának slágereket kovácsolni, súlyosabbak lettek, mint valaha. De ők a kezdetektől fogva kilógtak a nagy haj-rock masszából, sosem azt csinálták, amit a pénzemberek elvártak tőlük. Ők pl. már akkor blues-osan, Led Zeppelin-esen tolták a rockot, amikor még nem volt divat, az csak múló szerencse, hogy átmenetileg ez az irány lett a slágerlistákra vezető út.

Szóval a nyitónóta pörgős, zakatolós rock & roll, amit egy még vadócabb, elektromosságtól vibráló dal, a klipes Edison's Medicine (Man Out Of Time) követ. A szöveg a banda névadójával (is) foglalkozik, aki zseniális feltaláló, egyben különc és enyhén elmebeteg figura volt, akit kortársainak java nem értett meg, kollégái meg jobbára csúful lenyúlták (ld. még: A tökéletes trükk c. Christopher Moore regényt). Frank Hannon gitáros eszelős jó dolgokat tol a dalban, még egy basszusgitár-szólót is. A másik gitáros, Tommy Skeoch sem volt rossz játékos, de inkább macho fazonja miatt imádták a csajok. A kb. Jagger-Tyler külsejű, csak azoknál is vékonyabb Jeff Keith elég sajátos hanggal bír, szokni kell, mert az említett Aerosmith-toroknál is eszelősebb, de hihetetlen dallamokra képes. A Brian Wheat basszerből és Troy Luccketta dobosból álló ritmusszekció pedig a megbízhatóság, erő és ötletesség tökéletes keverékét hozza, utóbbi még szólózik is egyet a punk-os Don’t De-Rock Me-ben! Igen, kurva jó zenészek vannak a Teslában, csak épp náluk a legnagyobb szólózásnál sem kell ásítozni, náluk mindig ott van az a mindent elsöprő feeling, ami a ’70-es évek nagy rock bandáit jellemezte, ahogy az a körmönfontság is, hogy kő egyszerűnek tűnik, amit csinálnak, pedig sokszor káprázatos témákat hoznak.

A Call It What You Want finomabb cucc, közel Rush-szintű szöveggel, és arról szól, a Teslára oly’ jellemző pozitív, de kendőzetlen stílusban, hogy mindegy, hogy hívják, ami nekik a szívük-lelkük, legyen az nő vagy zene, attól ők még szeretik, méghozzá így ni. Majd jön a legszívbemarkolóbb szerzeményük, a Song & Emotion, amit a Def Leppard idejekorán elhunyt gitárosa, Steve Clarke emlékére írtak. Balladisztikusan indul, s valami hátborzongató ívet ír le, képtelenség úgy hallgatni, hogy ne keltene érzelmeket. A végén majd’ 3 percen át szitáros, Floyd-os/Zep-es gyászzene megy.

Aztán a Time-mal újra felpörgetik a dolgot, amolyan Leppard/Empire-korszakos Queensryche-rokon riffel, jól odamondva a cenzúrának is. Bár vannak bulizós-csajozós Tesla nóták is, ők már akkor belevittek nem tipikus rock témákat a szövegeikbe, a politikától a magvas gondolatokig, amikor az még legfeljebb a Queensryche-nak jutott eszébe. Ilyen az egy perc sincs kis akusztikus Government Personnel is, ami konkrétan elküldi a nyerészkedő, nemtörődöm politikus bagázst a pokolba, majd a téma komolyabb-komorabb megfogalmazása jön a Freedom Slaves képében. A felkavaró, QR-os riff, az óriási refrén minden idők egyik legkirályabb Tesla számává teszik.

Eztán lazább irányt vesz az album, kicsit tán túl hosszú dalokkal: a Had Enough humoros, partizós cucc, a country-s What You Give-et 7 percig húzzák (Guns N’ Roses-módra), a Stir It Up is könnyed, a Can't Stop Hammond orgonával meg Beatles-esen lebegős vokálokkal emelkedik ki, a szexről szóló Toke About It meg mintha az Aerosmith Sweet Emotion-jének kemény alaptémájára hasonlítana.

A Tesla ’96 és 2000 között nem létezett, utoljára 2004-ben jelentkeztek sorlemezzel, manapság Skeoch helyén Dave Rude penget, nem rég adtak ki egy dupla feldolgozás cuccot, és jövőre új album jön. Még ma is a világ egyik legjobb hard rock bandája.

 

 

 

David Almond: A fiú, aki pirájákkal úszott

A borító és a cím alapján amolyan cirkuszos sztorira számítottam, ami kissé távol áll Almond békésebb, elmélyültebb, pasztell és természetes színekkel teli világától. S végül az is lett, de valójában nagyon is almondos ez a regény is, és ugyanúgy megindító volt, mint a többi.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rush: Roll The Bones - 35 éves jubileum

2004-ben írtam az alábbiakat a Rush egyik legkönnyebben befogadható albumáról. 

 

 

A kanadai Rush trió megalakulása kb. ’69-re tehető. Eddig húsz soralbumot, s jó pár – jobbnál-jobb – koncertlemezt adtak ki. Nevük fogalom a progresszív rock kedvelőinek körében, a rockzenére gyakorolt hatásukat nehéz lenne felmérni, mindenesetre amit pályájuk alatt megalkottak, az örökérvényű, és mélységes tiszteletet érdemel.

A kísérletező kedvű zenekar tizenhetedik albuma volt a Roll The Bones. Nem a legjobb, amit valaha csináltak, pláne nem a legfontosabb (az a 2112), mindazonáltal remekmű ez is – számomra amiatt különösen fontos, mert ez volt az első teljes Rush anyagom.

1991-re a Rush már túl volt a „világmegváltáson”: a korai albumok progresszivitása épp úgy a múlté volt, mint a ’80-as években jellemző kísérletezősdi a különféle technikai cuccokkal (szintik, samplerek, miegymás). Egy rendkívül masszív fanatikus tábor állt mögöttük, mely akkor is kitartott, ha nem kerültek fel a slágerlistákra. Azt tehettek, amit akartak.

Az előző anyag, a ’89-es Presto volt az, ahol az elektronikus hangzás, a sok szintetizátorhasználat kezdett a háttérbe szorulni, s a Roll The Bones még inkább a klasszikus rock-trió élőbb hangzása felé lépett. Így megszületett a Rush egyik legspontánabb, legbarátságosabb, és – mi tagadás – legkönnyebben befogadható lemeze. Bár a kezdetektől fogva zseniális szövegeket író Neil Peart dobos jó ideje félretette a sci-fi(-be oltott) témákat, ezen az anyagon a megszokott ragyogó filozofikus jelleg megtartásával is minden addiginál emberközelibb dalszövegeket hozott. Persze a Rush-ra jellemző tematikusság, koncepció itt is megvolt: az egész album az emberi esélyeket vizsgálja, a legkülönfélébb szempontok (sokszor az ilyen-olyan szerencsejátékok) alapján. Innen jön a cím is: a gurítsd a csontokat egy szlengkifejezés a kocka elvetésére.

Mint mondtam, nem ez a legjobb albumuk. A tízből 5 olyan nóta van, amire piros, csillagos 10-est lehet adni, míg a többi nem annyira erős. Nyilván ezek is jó dalok, csak épp a Rush legjobb pillanataihoz mérten nem annyira fényesek.

Az első három szám mindmáig szerepel a Rush koncertprogramban. Ezekben a korszak zenei hatását is érezni, bár megmondom őszintén, nem tudom, ki csinálta előbb. Mindenesetre a kettes Bravado wave-es gitárjáról a U2, a Roll The Bones egyik gitártémájáról meg az INXS jut eszembe. Előbbi dal egyébként egy megindító, csodaszép tétel, olyan szöveggel, mely arra késztet, hogy kissé visszavégy a tempóból, és szétnézz, mi van körülötted; míg a címadó annak a bizonyítéka, hogy a technikás, progresszív zenéje és velős-filózós mondanivalója miatt túl komolynak, besavanyodottnak tartott Rush mennyire laza tud lenni. Ha ez a nóta, s pláne a közepén az a megdöbbentő rap-betét nem cool, akkor nem t’om, mi az!

A nyitó Dreamline szintén wave-es gitártémára épül, ám utazós, vibráló, folyamatosan változó a dal – benne van az élet nyüzsgése, forgataga. Csodás ez is! A következő gyöngyszem a hatodik Heresy, amibe Peart képes volt beleírni a világ akkori helyzetét, s amúgy a Simple Minds-ra emlékeztet. (Az emlegetett párhuzamok egyike sem metal, de ne gondolja senki, hogy a Rush pop-ot játszik!) S végül a hetedik track Ghost Of A Chance tartozik még az anyag örökzöldjei közé. Ez a dal a szerelemről szól, de minden klisétől, unalomig rágott frázistól mentesen. Annyira jó, hogy kénytelen vagyok idebiggyeszteni a refrén fordítását: „Nem hiszek végzetben, vagy a sors vezérlő kezében. Nem hiszek öröklétben, vagy hogy misztikus állapot a szerelem. Nem hiszek a csillagokban és bolygókban, vagy hogy angyalok vigyáznak föntről. De hiszem, hogy van az esély szelleme, hogy találhatunk valakit, akit szerethetünk…”

Ami a többi nótát illeti: mind derűsebb, kellemesebb tétel, könnyen megjegyezhető refrénnel, melyek szintén bizonyítják a Rush játékosságát, és igazából semmi baj velük. Sőt, a legtöbb rock banda boldog lenne, ha olyan számokat tudnának írni, mint a kicsit mesés The Big Wheel, vagy az élénk You Bet Your Life (azzal a jópofa felsorolósdival).

Peart persze istenként dobol, Geddy Lee remek dallamokat hoz, s szerencsére inkább a basszusgitárját, mint a szintijeit nyűvi (bár így is van elég), Alex Lifeson meg bevallottan élete legösztönösebb gitárszólóit hozza, s amúgy is mindhárman brillíroznak. Ahogy mindig is tették. Én mondom, a Rush nagyon sok erőt, vigaszt, pozitív energiát adhat, akárhogy fordul is a szerencséd.

New Model Army: The Ghost of Cain - 40 éves jubileum

2019-ben írtam az alábbiakat az egyik legklasszikusabb NMA lemezről, mely ma 40 éve jelent meg.

 

A New Model Army 1980-ban alakult a West Yorkshire-ben található Bradford városában (ami nyomban megmagyarázza az énekes-gitáros Justin Sullivan sajátos, de végtelenül bájosan tirpák akcentusát). Most adták ki a kb. 15. albumukat, cikkem tárgya a harmadik volt, de kb. bármelyik korainak helye volna itt. A ’89-es, alighanem legismertebb Thunder and Consolationről írtam valaha rég a Hatásokkban, de metal szempontból talán a Ghost of Cain még fontosabb. Tekintve, hogy a nyitószámot (The Hunt) a Sepultura feldolgozta a ’93-as Chaos A.D.-n, a záró Master Race-t meg a Skyclad a ’96-os Oui Avant-Garde á Chance-en. Mindazonáltal ez a zene nem metal, még ha van is benne az. De sok más is, a dark és wave zenéktől a punkon át a folkig. Jobbára elég egyszerűnek ható zene, amiben a hangsúly Justin hol komor, hol agresszívebb énekén és komoly szövegein van (melyek viszont metalabbak nagyon sok metal bandánál). Ez az ember keményen kiállt az átlagemberek jogaiért a ’80-as években, a Thatcher-érában, de már ekkor is tisztán látta, hogy egyik politikai oldal sem tudja az igazi megfejtést, meg nem is képes megoldani, úgyhogy marad az, hogy kiállj magadért…

A ellenállhatatlanul sodró The Hunt nyomban az önbíráskodásról szól egy olyan világban, ahol más úgysem védi meg a jogaidat meg téged… A nem kevésbé fogós Lights Go Out kissé a korai U2-ra emlékeztet (ill. a verzében a gitár a Nirvana későbbi Smells Like-jára), meg arra, hogy mit művelt velünk a pénz. De még ezeknél is nagyobb sláger lett a 51st State, ami két és fél perces csupán, de akkorát kritizál Amerikán, hogy egy ideig nem is igen szerették NMA-ékat odaát… Az All of This inkább fojtott, erősen politikus dal, szimpla, ütős refrénnel. A majdnem punkba hajló, majd szájharmonika szólóval rock & rollosított Poison Street nosztalgikus szövegéhez is könnyű kapcsolódni, ahogy a pattogósabb Western Dream üzenetét sem nehéz megfejteni – hazugságban élünk, Káin szelleme mindenütt jelen van…

A Lovesongs kissé folkos, kissé lírai, de közben nyers is, ahogy Sullivanéktől megszokhattuk. Nem sláger, csak nagyon jó. A Heroes pofonegyszerű refrénje viszont baromi erős, cserébe nagyon keményen szól apák és fiúk örök harcáról… A Ballad címéhez illőn szép, amolyan Bob Dylan-rokon darab, és már ennyi évvel a mai lassú világégés előtt megjósolta, ami most zajlik a környezettel. Végül a Master Race egy ellenállhatatlan punk-folk mix, amire koncerten irgalmatlan őrjöngés szokott menni. De ha jól nézem, az album jó nagy része máig felbukkan NMA bulikon, s méltán, mert sem mondanivalójából, sem erejéből nem veszített semmit.

Ahogy maga a zenekar sem. Akármennyit változott Sullivan gárdája, s akármennyit érett ő maga, egy fia rossz albumuk nem volt. Az új is nagyon erős. Ilyen tisztán és egyszerűen az emberről és az emberi méltóságról nagyon-nagyon kevesen énekelnek.

 

 

 

 

HACKETT & ROTHERY: The Roaring Waves

Két legendás gitáros közös instrumentális albuma ez. Steve Hackett a Genesis korai időszakában a progresszív rock számos alapvetését alkotta meg, majd szólóban is káprázatos és ezer felé kalandozó zenéket írt. A nála kilenc évvel fiatalabb Steve Rothery pedig a Marillionnal tett hozzá rengeteget a prog rock történetéhez. Aki ezek alapján egy virtuóz szólókkal teli, komplex progos anyagot vár kettejüktől, az csalatkozni fog. Ahogy a cím (A morajló hullámok) és a gyönyörű borító sejteti, az album szerzeményeit a tenger ihlette, de ennyire változatos, színes anyagra nem számítottam. 

Teljes cikkem róla az Underworldben.

Watch My Dying: Fényérzékeny - 20 éves jubileum

Magyar albumok kapcsán viszonylag ritkán marad fenn hiteles infó a megjelenésük pontos dátumáról (vagy én nem keresem jól), de ez a WMD anyag elvileg épp ma két évtizede szabadult rája a világra. Engem pl. azóta sem ereszt. És az alábbi sorokat írtam róla annak idején.

 

 

Mint minden nagy kedvencem új albumát, a Fényérzékeny-t is félve tettem a lejátszóba, s két perc sem telt bele, mire megnyugodtam. Pont annyit és úgy fejlődtek, s pont olyan albumot alkottak, hogy újra odaírhassam gond nélkül azt a 10 pontot a cikk végére.

A Clawfinger szintise, Jocke Skog bődületesen erős (és az Eszenyi Imre basszer és Bordás Zoltán dobos remek játékának is igazat szolgáltató) hangzást kevert saját Fear and Loathing stúdiójában az Audioplanetben felvett anyagnak, ez rögtön kiderül. Meg az is, hogy nem finomodott a zene: a nyitó Elsőbbségi-ben van ugyan némi Clawfinger-es csattogás, de amúgy a legmechanikusabb Meshuggah nótákkal vetekszik, ráadásul Nihilak (Nervekiller, ex-Varso) olyan beteg, death metalos szólót tol benne, hogy a szöveg olvasása nélkül is garantált a letarolás.

A címadó dallamáról a Korn ugrik be, amúgy max. a Morbid Angel feldolgozásuk köthető a dalhoz... Mindenesetre a refrénje üt, a latinos betét meg lenyűgöz. A sodró A Tegező gépies aprítása a Nevermore-t juttatja eszembe. Majd jön a következő sláger, szó szerint: Sztereotip (Állami sláger), és amilyen borult, annyira ragad is ez a szavalósdi téma. Az előző albumot (Klausztrofónia) idéző, de annál valahogy monumentálisabb Metrikust követő Ohm, amiben Gaobr tiszta éneke mintha Kowalsky-ra emlékeztetne, még könnyebben rögzül, és Satandor remek szólója is élmény. (Az énekes amúgy jobbára most is bömböl-üvölt-hörög.) Az 50 Hz lassabb zúzása Meshuggah-, Fear Factory-rokon, épp eléggé legyalulja az agyat, hogy akár sírva fakasszon aztán a Háttal álmodó. Törékeny szépségű, egyszersmind kiakasztó szám ez, amit Bugárdi Melinda énekel, és még akár Gatheringnek is elmenne. Utána újabb félelmetes-fenyegető zúzda jön, a Hínár. Oldásként érkezik az OM, 2 percnyi finom, halk átkötés, Satandor Inner Sight nevű projectjének hangulatát idézve, majd a végső pusztítás, Nihilak szerzeménye, a 9 kapu. Ez már helyenként szinte szimfonikus black metalba vált, és kő kövön nem marad utána.

A szövegek talán érthetőbbek, mint eddig, de mindenképp nagyon sokat fejlődött Gaobr a ritmizálás terén – egészen mesteri sorai is vannak. Nem csak ilyen értelemben, mert amit megírt, az is ott van. És van is benne némi koncepció, de az a legjobb, ha magad állsz neki megfejteni. Hogy adjak némi szubjektív támpontot („mint az igazán elszánt láb a billenő széken”), a Fényérzékeny mintha csak egy mai emberi élet tükörképe lenne, s benne van azon gondolatok és érzések esszenciája, amik akkor forognak, pörögnek, zakatolnak az agyunk hátuljában, amikor számolatlan perceket élünk le várakozásban. Várva vizsgára, ítéletre, orvosra, vonatra, születésre, halálra, egy szóra, akármire, lázasan, türelmetlenül vagy közönybe burkolózva. Tudod, miről beszélek, mindnyájunk élete tele van ezekkel. Benne van mindaz az iszonyatos, felhalmozódó düh, kiábrándultság, kiúttalanság, értelmetlenség, elidegenedés és magány, amit a legtöbbünk megtapasztal ebben az életben, ebben a modern világban. Összeomlás, 1984, Szép új világ, Gépnarancs, Halálkultusz, Amerikai psycho, és még sorolhatnám tovább és tovább a könyv- és filmcímeket, amik felvillannak.

De természetesen a fenti verzió, ha helyes sem fedi teljesen az albumot. Viszont az említett kultikus alkotások sorának végére helyezni a Fényérzékeny-t egyáltalán nem túlzás. Mert oda illik.

 

 

 

Johanna Sebauer: Nincshof

Nincshof. Milyen fura cím, nem? Ahogy megláttam, kíváncsivá tett, és az a helyzet, hogy nem volt egy pontja sem, ahol ne lett volna bennem úgymond kérdőjel, még az elolvasta után sem vagyok benne biztos, hogy hát ez meg mi volt, de abban igen, hogy minden furcsasága ellenére szeretem ezt a regényt.

Ekulton fejtettem ki alaposabban, hogy miért. 

Pearl Jam: Ten – 35 éves jubileum

Hát, ez eléggé meghatározó album volt az én életemben is, s nem az egyetlen, amit életem első igazán komoly barátnőjének köszönhettem. Bizony. De ezt a cikket 2013-ban írtam a Tenről, mert aznap, amikor megjelent, még épp csak a 16. születésnapomat ünnepeltem, és nem voltam még rockújságíró.

 

 

Ha Andy Wood, a Mother Love Bone ragyogó énekese nem adagolja túl magát heroinnal, talán sosem lett volna Pearl Jam. De megtette, épp a siker kapujában, és így egy halállal kezdődött a grunge korszak. Eztán két MLB-tag, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer (akik már korábban a Green Riverben is együtt zenéltek) két Soundgarden taggal és Mike McCready gitárossal megcsinálta Andy emlékére a Temple Of The Dog albumot, majd elindították a Pearl Jamet. McCready maradt velük, rátaláltak a benzinkutas és szörfös, San Diego-i Eddie Vedder énekesre (ki is próbálták a Temple lemez egyik dalában), s nekiláttak történelmet írni.

Pedig a Ten nem volt azonnali siker, kellett neki vagy egy év, mire beütött, de akkor aztán világsztárrá lett a banda, a Nirvanával közel egyenlő mértékben. Ők voltak a Seattle-i grunge robbanás két éllovasa, a másik két nagynak, az Alice In Chains-nek és a Soundgardennek csak később sikerült a nagy áttörés. Na ja, ők metalosabbak voltak… A Ten korszakos jelentőségű album, megismételhetetlen minden tekintetben, a Nirvana Nevermindjával együtt meghatározta a következő min. 5 év zenei áramlatait, s persze máig hat. Ugyanis a grunge jelentette a hajmetal, az MTV slágerlistáira írt bulihimnuszok és nyálas rockballadák korszakának a végét – de valahol ugyanez az MTV hozta el a grunge divat végét is.

A Pearl Jam zenéjében a '70-es évek klasszikus rockja (pl. Led Zep, The Who, de még korábbiak is, mint Hendrix meg a Doors) keveredett némi punkos pörgéssel, de újító-alternatív megközelítésben, mentalitással. Mindehhez jó adag tudatosság és depresszió adódott – a dalok egy része mély lelki problémákat boncolgat, más része pedig égető társadalmi kérdéseket feszeget. Ennek ellenére máig vad bulizásban törnek ki emberek ezrei, ha felcsendül mondjuk az Alive vagy a Once. Előbbi az alapvető, örök Pearl Jam himnusz, de utóbbi sem sokban marad el tőle. Az album pörgősebb oldalát a Why Go és a Porch erősíti, meg a Deep refrénje, de az emlékezetes klipű Jeremy-t is katarzisig fokozzák. És ott van még az Even Flow, egy kimértebb, magával ragadó groove-ra épülő örökzöld. A többi dal viszont a cipőbámulósnak is csúfolt vonalat képviseli. A Black egy hihetetlenül gyönyörű és fájdalmas ballada (amit a csapat nem volt hajlandó kislemezen ill. klipként kiadni), a Garden himnikus és komor, az Oceans lassan hullámzik, a Release pedig arról szól, hogy Vedder elvileg sosem ismerte az igazi apját – az anyja csak az apa halála után árulta el a fiának, hogy ő volt az, és akit annak hitt, csak a mostohaapja… Ennek megfelelően megrázó és szép a záró dal.

Bár a tagok is elismerik, hogy itt még nem voltak igazi zenekar, olyan spontán mágia működött az albumon, és annyira ráéreztek egy halom dologra (hogy a zeneipar kinyírta az igazi, őszinte rockot, hogy a fiataloknak elegük van a hamis csillogásból, hogy a problémáikat ki akarják magukból üvölteni, és így tovább), hogy annak a generációnak (amelyhez én is tartozok) a Ten alapmű lett. Millió dolgot lehetne még róla mesélni, mert egyike a rock legendás lemezeinek, s mert annyira sokat jelent nekem személy szerint is, de ezek zöme az adott korszakhoz kötődik, nem átadható, csak elsztorizható. A lényeg azonban, a zene maga, ma is ugyanúgy hat, bizonyíték erre az a rengeteg Pearl Jam rajongó, akik később kaptak rá.

 

 

 

 

Peter Heller: Kutya csillagkép

A poszt-apokaliptikus sztorikból eléggé elegem van már, de a Peter Heller regényéből készült filmre, ami hamarosan a mozikba kerül, kíváncsi vagyok, hát gondoltam, elolvasom előbb a könyvet. Jól tettem, tetszett, sokszor lassú, elgondolkodtató, megindító írás.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztem a szerzőt.

Az interjú az ekulton olvasható. 

Robert Isaacs: Állatnak lenni nehéz

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. És sok állat igen csúnyán beszél... Van itt humor, izgalom, romantika, jól elhelyezett életbölcsesség, meg egy imádnivaló spicc (persze a spicc az mind imádnivaló).

Teljes cikkem a könyvről ekulton.