Savatage: Streets – 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a Savatage nagyszabású rock operája, mely nem szólt akkorát, mint várták, de így is sokunk kedvence lett. Az alábbi cikket 2015-ben írtam róla.

 

A Savatage 1983-as első albuma, a Sirens (és az azt követő The Dungeons Are Calling EP) az amerikai power metal alapművei közé tartozik, és a '87-es Hall of the Mountain King és a '89-es Gutter Ballet is klasszikusok. Utóbbiak viszont már előrejelezték azt a monumentális irányt, amely igazán a Streets-en bontakozott ki, és amelyben a power metal csupán egy volt a sok összetevő közül. Ahogy az alcím jelzi, ez egy rock opera, az első a Savatage konceptalbumai sorában.

Mikor megjelent, imádtam a Streets-et. Mai fejjel már nem érzem annyira erősnek. Ma már látom a hibáit, a történet (és a zene) klisés részeit, butácska fordulatait. Viszont ma is beleborzongok egyik-másik dalába. És ma már látom, hogy ezzel az albummal kezdték el kitaposni az Oliva tesók azt az utat, amin aztán a Nightwish és a Therion mintegy a mennybe ment. De a Savának is jutott aztán a sikerből, különösen a producerükkel, Paul O'Neill-lel közös Trans-Siberian Orchestra project kapcsán, mely sok énekessel és látványos show-kkal számtalanszor körbeturnézta az USÁ-t. Számomra mondjuk az már a giccs csúcsa, de megértem, hogy sikeresek.

Persze nem a Savatage volt az első, aki rock operát csinált, és később ők maguk is messze felülmúlták (Wake of Magellan, Handful of Rain), de a Streets nagyívű, grandiózus muzsikája új volt a metalon belül, és különösen a német piacon aratott.

A történet egy lecsúszott, majd újra csúcsra jutó, majd megint a drogok rabságába hulló rocksztárról szól. DT Jesus a neve (a rövidítés lehet Downtown, mint belváros, de Detox is), és bejárja a poklokat és mennyeket. Teszi mindezt New Yorkban, mely város szinte a legfőbb mellékszereplőként jelenik meg (halld St. Patrick's). A sztorit O'Neill egy '79-ben írt regényéből vették, melyet Gutter Ballet címen szándékozott volna musicalként színpadra állítani a Broadway-n. Ehelyett a Streets lett belőle, amin egyedül Jon Oliva énekel, ő viszont nem csak az eszelős sikolyait és ráspolyos hangját veszi itt elő, s különösen a líraibb tételekben dalol szívhez szólóan.

Ahogy a történethez illik, van itt metal meg partizósabb rock épp úgy, mint gyászos ill. emelkedett lírai részek, monumentális nagyzenekari betétek és misztikus hangulatú témák is. Az akusztikus gitáros meg zongorás részekben erősen visszaköszön Roger Waters (Pink Floyd) hatása, különösen a The Wall és a The Final Cut lemezekről. Kicsit túl sok van ezekből, de hát valahogy el kellett mesélniük DT életének mindenféle kanyarát... Ezzel együtt az olyan tételek, mint a Streets, a Jesus Saves, a Ghost in the Ruins meg a nagy finálét adó Agony and Ecstasy/Heal My Soul és Somewhere in Time/Believe máig működnek. Utóbbiba beleszőtték az előző album egyik csúcspontjának, a When the Crowds Are Gone-nak egy témáját is, a Heal My Soul pedig egy wales-i altatódalra épül. És így tovább – a Streets egy éven át készült, bőven van benne felfedeznivaló. És a végkicsengése, az üzenete (létezik megváltás még a bűnösök számára is) alapvetően pozitív, és erőt adhat a hallgatónak.

 

 

 

Rácz Mihály: Napi főnix

Ha végigvesszük, mi mindennel foglalkozik és foglalkozott már eddig Rácz Mihály, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy reneszánsz ember. A ’80-as években a punk- illetve ipari zenékre fókuszált (gyűjtés, újságírás/fanzine készítés és zenélés szintjén egyaránt), a honi képregényszíntérnek is igen aktív résztvevője, dolgozott számos helyen és pozícióban: mint eme kötet több írásából is kiderül, szociális munkásként, kisprózát ír (esszéket, novellákat, karcolatokat), és így tovább – s utóbbiak egy részét a Napi főnixben gyűjtötte össze. Ám talán egyik írás sem született volna meg, ha nincs az életében az összes többi.

Nem akármilyen könyv ez, és ekulton írtam róla bővebben. 

Anathema: A Fine Day To Exit - 25 éves jubileum

Az a helyzet, hogy negyedszázada jelent meg ez az album, és alant olvasható, mit írtam róla akkor. Sóhaj.

 

 

Pl. a borító is elmond mindent. Nem éppen tipikus, és jól meg kell nézni, hogy ráébredj, milyen zseniális. (Már megint Travis Smith!) Csak ez a kép modern, elvont művészet, míg maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan.

Nem mondanám, hogy az a 2-3 hét, amióta nálam van, elég volt, hogy megszokjam, felfogjam és befogadjam. Arra volt elég, hogy fejet hajtsak a Cavanagh testvérek öntörvényűsége és szépérzéke előtt, hogy megérintsen, és biztosítsa, most nem követek el olyan hibát, mint legutóbb. Vagyis hogy kevesebbet adjak rá 10 pontnál. Nem mintha számítana.

A Szigeten bemutatott új dalok alapján mindenki tudhatja, milyen is az A Fine Day To Exit. De már a Judgementen a 2000 & Gone is előrejelezte, milyen lesz. Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Jómagam érzem az Anathema útját, el tudom fogadni, hogy így változnak, fejlődnek, de megmagyarázni nem tudom. Körülírni próbálom.

Hatásait tekintve a 90-es évek közepén alkotott, és sajnos fiatalon elhunyt Jeff Buckley (akitől a legutóbbi Wigwam bulin játszottak is egy dalt) az egyik legfőbb a sorban. Nem is feltétlenül dallamvilág, vagy hangszerelés tekintetében, noha abban is - hanem a szabad zenélés és zeneszerzés terén. Határok nélküli album ez, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket halálba hajszolnak a mai világban. Erről is szól, mellékesen. Mert Cavanaghéknak a mai világhoz és társadalomhoz nincs sok köze.

Ha minden igaz, ott a mellékleten a Release, ami elég jellemző az album egészére. Ez minden szavamnál ékesebben beszél, felszabadítva a kényszer alól, hogy minél többet próbáljak leírni erről a zenéről, amiről amúgy is nehéz. Mert nem az számít, hogy néha, amolyan elméleti (de nem igazán zenei) szinten, a Pearl Jammel is rokonságot érzek, vagy hogy a csodálatos, lassan fokozódó címadóban mennyi Pink Floyd hatás van. Az számít, hogy ha szabadjára engeded magadban ezt a zenét, akkor Neked mit jelent. És ez fájdalmas, világvégi zene, vagy éppen annyira szép, hogy már fáj (pedig nem olyan, mint az eddigiek) - nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. De hát ez a Zene ad valamit!

Már a Pressure-ben van zongora, az egyik legkeményebb dalban, a Looking Outside Inside-ban meg hegedű is (a végén mintha Roger Waterst hallanám a kiakadó Vinny hangjában). A Leave No Trace dallama tipikus Anathema, még koncertkedvenc is lehet. Akárcsak a leggyorsabb dal, a Panic, ami olyan, mint egy New Model Army szám, szóval inkább punkos, mint metalos. A végén meg ott a Temporary Peace, melyben (a Barriers-hez hasonlóan) női ének is van. Kivisz a tengerhez egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj. Ott vagy egyedül, a szél hidege vágja arcod, tépdesi hajad, és már rég nem érzed... de belül béke van, a vég békéje.

Aztán még, sok percnyi tengerzúgás, beszédfoszlányok és csönd után egy súlyos poén is jön egy furcsa akusztikus dalocska képében, csak hogy a hallgató végképp elbizonytalanodjon, és megértse, hogy semmit sem szabad annyira komolyan venni. Csak így lehet, hogy ha meghallgatod ezt a cseppet sem vidám lemezt, a végén valahogy benned marad békéje és szépsége, s talán terheidből, gondjaidból egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percekben.

 

 

 

 

Metal Church: The Dark - 40 éves jubileum

Négy évtizeddel ezelőtt jelent meg az amerikai power metal egyik alapvetése. Az alábbi cikket 2005-ben írtam róla.

 

 

Rég terveztem már írni a Metal Church második albumáról, de nem így akartam, nem annak kapcsán, hogy David Wayne énekes, egy autóbaleset következményei miatt ezév (2005) május 10-én meghalt. Úgy tűnik, az amerikai power metalosok autóbalesetben halnak: a Savatage-gitáros Criss Oliva, és a Vicious Rumors-énekes Carl Albert halálát is az okozta…

Wayne az első két, metal klasszikusnak számító Metal Church albumon énekelt, meg a ’99-es gyengén sikerült újjáalakulós anyagon (Masterpeace). A Power Metal alaplemezének számító ’84-es Metal Church-ről már írt Lénárd Laci a 108-as Hammerben. Az egy évvel későbbi anyag szintén tartalmaz jó pár örökérvényű nótát.

A nyitó Ton Of Bricks is ilyen: egy zakatolós, gyors, ütős power téma, ami rokon a kortárs (illetve némileg előbb indult) Savatage-dzsal, valamint, Wayne smirglis, karcos hangja miatt az Accepttel is. Ellenállhatatlan erő feszíti a nótát. Ám a következő Start The Fire, ha lehet, még királyabb: egy Judas Priest-szerű, lehengerlő középtempójú szám, melyet illene legalább akkora klasszikusként számon tartani, mint teszem azt az Accept Balls To The Wall-ját. Az album csúcspontja emellett a négyes Watch The Children Pray, melyben kiderül, hogy David érzéssel, finoman és szépen is tudott énekelni. Itt a Metallica Fade To Black-jét tudom felhozni, mint mércét – ez a felkavaró power lírai dal van ugyanolyan zseniális!

Említett három nóta még ’94 környékén is fontos részét képezte a Church koncertprogramjának, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek további, máig lenyűgöző tételek az anyagon. Pl. a hármas Method To Your Madness a katonák értelmetlen haláláról szóló, komor szövegével, és ehhez illő lassabb, sötét-súlyos, néhol Maiden-es témáival szintén óriási. Van pár, a nyitónótához hasonlóan gyors, thrash-be hajló szám, mint az Over My Dead Body, a beteges Psycho, amiben Kirk Arrington dobos éli ki magát, vagy a Priest-es és Maiden-es témákat egyaránt felvonultató záró Western Alliance. A Line Of Death-ben is vannak speedelős témák, ám Black Sabbath-ra hajazó, doom-osabb riffek is – amilyenek a Titanic-kal (ill. hajó-katasztrófákkal) foglalkozó, inkább középtempós Burial At Sea-ben is előfordulnak. A The Dark pedig már csak címe miatt is sötét – amúgy egy horrorisztikus, enyhén Mercyful Fate-rokon szám.

A Vanderhoof-Wells gitárpáros minden riffje, szólója aranyat ér, nyers erő és érzés egyaránt rengeteg van bennük. Duke Erickson basszer masszívan alapoz Kirk mellett – a legtufább, holt egyszerű szögeléstől a mindent vivő döngölésen át a komplexebb megoldásokig mindent a maximumon hozott ez a remek ritmusszekció. Wayne pedig, nos, ízig-vérig metal énekes volt, nagyon fog hiányozni. Bár jó arra gondolni, mit művelhetnek most odaát Carl Alberttel… Tutira lesikoltozzák meg üvöltözik az angyalokat a felhőkről…

 

 

Allen Levi: Theo ajándékai

Picit féltem ettől a regénytől, de valójában sokkal fajsúlyosabb és mélyrehatóbb, mint esetleg a borító meg a fülszöveg alapján várná az ember. Szép könyv, a jó értelemben, olyan, amire a világban sok-sok embernek most nagyon szüksége van.

Cikkem róla ekulton. 

Europe: Come This Madness

Négy évtizeddel ezelőtt a svéd Europe letarolta a világot a The Final Countdown dallal és albummal. Kölyökként nekem az volt a kapu a metalhoz, és nyilván nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később egy új Europe-albumról fogok lemezkritikát írni. Azt meg pláne nem, hogy ennyire jó lesz az új anyag.

Teljes lemezkritika az Underworldben.

The Cult: Ceremony - 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a The Cult "indiános" albuma, örök nagy kedvencem. 2010-ben írtam róla a lenti cikket.

 

 

1989-es, Sonic Temple című negyedik albumával a brit The Cult meghódította az amerikai piacot is. Nagyon közel jártak hozzá, hogy világsztárrá váljanak, de végül nem lettek azzá, s azóta sem. Talán a két alaptag, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros közti örök ellentétek is közrejátszottak ebben. De még inkább az, hogy ’91-ben egy alapvetően spirituálisabb-hippisebb megközelítésben és más körítéssel ugyan, de megismételték a Sonic Temple-t – akkor, amikor a grunge minden hajbandát kiűzött a mainstream médiából. Hogy a The Cult valójában sosem tartozott a Los Angeles-i pop-metal vonalhoz?! Az senkit nem érdekelt...

Pedig tény, hogy pályájuk eleje óta igazi alternatívát jelentettek a rockon belül. Minden lemezük más és más volt, bár image szempontból inkább, mint zeneileg. De a Ceremony a felszínén megmaradt annál az erősen Led Zeppelin hatású hard rocknál, amivel legnagyobb sikereiket elérték. Még akkor is, ha sok sűrűbb-sötétebb, groove-os meg funky-s téma is bekerült a muzsikába. A szövegi-szellemi tartalom terén erősebb volt a különbség, de az egyik fő üzenet maradt az, hogy a zene bizony adhat vallásos, spirituális élményt, és erre mindnyájunknak nagy szüksége van. Amivel ugye aligha vitatkozik bárki, aki ezt a lapot olvassa...

Bár végül a Ceremony is platinalemez lett az USA-ban, sok probléma adódott az album idejében (pl. hogy beperelte a csapatot annak az indián kisfiúnak az apja, akinek a képét engedély nélkül használták az amúgy zseniális lemezborítóhoz), és istenigazából csak két kislemez meg klip készült az anyaghoz. Igaz, a legjobb nótákra: az indián törzsi énekkel nyitó Wild Hearted Son lényegében a Sonic Temple nagy slágerének, a Sweet Soul Sister-nek a tesója, felszabadult, óriási refrénnel, egyszerű, mégis fifikás rock & roll témákkal. A másik pedig a Heart Of Soul, egy főleg akusztikus gitárra épülő, de nagyívű refrénnel bíró szám, amiben frankón soul és gospel elemek is vannak, meg ehhez illő, jó sok vokál. Csordultig van mindkettő feelinggel, aki ezeknek ellen tud állni, annak ereiben tán nem is vér folyik...

Mindkét dal klipjében felbukkannak az észak-amerikai indiánokra utaló elemek. Csakígy a nyitó címadóban (húzós Led Zep-riffje, hangulata OK, épp csak hosszabb a kelleténél), a White-ban és az Indian-ben. Előbbi is egy Led Zep-es témára épít, ugyanakkor meg valami káprázatos módon jön át rajta a hó, a tél hangulata. Ilyen átható dalokat csak a legnagyobbak tudnak írni! De az Indian is ilyen: varázslatos-egyszerű éneke, a cselló hordozta bánat, az egészet belengő ősi szépség miatt ma is kiráz tőle a hideg.

Aztán itt van a zsíros groove-ra épülő, a végére jól felpörgetett Earth Mofo, a zongorával nyitó, jobbára lassú és finom If, a laza rock & roll és funky mix Full Tilt, a blues-os, hangulatos és megintcsak groovy Bangkok Rain, a Queen-jellegű lírai pillanatokhoz nagyívű, soul-os női vokálokat vegyítő Sweet Salvation, és az újra csak húzós-lassú, helyenként varázslatos Wonderland. Ezek közül az If tetszik a legjobban, de mind működik.

Más kérdés, hogy összességében kicsit túl hosszú a lemez, Astbury sűrűn ismételgeti nem csak a baby szót, de sok mást is, és néhol kiüresedik a dolog. De összességében még így is nagyszerű album, aminek mélységei ma is hatnak, függetlenül attól, hogy amikor kijött, akkor már jóval kevesebben voltak rá kíváncsiak, mint azt bárki várta volna. A csapat pedig egy ideje újra aktív, ezévre új lemezt ígérnek. Meglátjuk, közel 50-hez mire képes Ian és Billy. Voltak idők, amikor senki nem tippelt volna arra, hogy megérik ezt a kort, de a Ceremony épp arról szól, hogy a zene felszabadító ereje, lelki-szellemi élménye mennyire sokat segíthet.

 

Elif Shafak: A szerelem 40 szabálya

Elif Shafak alighanem napjaink legismertebb és legsikeresebb török származású szerzője. Ezen, magyarul először Szerelem címen, 2011-ben megjelent (amúgy két évvel korábbi) regénye nekem az első kiadásban van meg, a jellegzetes „iszlám-zöld” borítóval, rajta egy dervis sziluettjével, és igen, azóta várta, hogy elolvassam. Ahogy a könyv egy pontján elhangzik, mindennek megvan a maga ideje, ezek szerint számomra ennek most jött el. A címe kicsit becsapós: a nyugati értelemben vett szerelemről is szól ugyan, de inkább az isten (Allah) és teremtése iránt érzett szenvedélyes szeretetre utal, mindenek felett az iszlám misztikus ágának, a szúfizmusnak a megközelítésében.

Teljes cikkem róla ekulton.

Villagers Of Ioannina City: Venceremos

A görög csapat 2007-ben alakult, és ha jól számolom, ez még csak a harmadik albumuk. Az előző 2019-ben jelent meg Age of Aquarius címmel, még Lénárd Laci mutatta meg, jól sejtve, hogy imádni fogom. Az egy olyan kiforrott, egyedi anyag volt, hogy nem is vártam jelentős változást a Venceremostól. Konceptalbum, így talán kissé koncentráltabb, de nem kevésbé színes. Viszont, bár vannak rajta slágerszámba menő dallamok, a helyes hozzáállás a hallgatásához az, ha az agyadat repülés üzemmódba kapcsolod (ahogy a mobiltelóddal tennéd), hogy ne legyél elérhető, és hagyod, hogy vigyen a zene. Nem baj, ha elkalandozik közben a figyelmed, csak engedd hatni a muzsikát.

A teljes lemezkritika az Underworld honlapján olvasható. 

Tool: Ænima - 30 éves jubileum

Harminc éve jelent meg a Tool talán leginkább közkedvelt albuma, és 2015-ben írtam róla az alábbiakat.

 

A Tool az első EP-jén (Opiate) és első albumán (Undertow) csinálta meg az igazi forradalmat. Minden, amit azóta alkottak (összesen három stúdióalbumot), már csak annak a kiterjesztése, továbbgondolása, és csupán mindenki máshoz mérten különleges és egyéni – önmagukhoz mérten tipikus Tool. Ami, róluk lévén szó, azt is jelenti, hogy mindig tudtak új dolgokat hozni.

Ezzel együtt a második album, az Ænima lett a legsikeresebb albumuk, melyből több, mint 3 millió példány kelt el. Ami azért elég durva, tekintve, hogy milyen szinten kísérletező, egyéni, minden mástól elütő banda ill. zene ez.

Míg az Undertow a grunge uralkodásának közepén érkezett, ’96-ra a Seattle-i irányzat, amihez a Tool amúgy is csak szőrmentén tartozott, bedőlt. De eddigre már kultikus bandává vált a Tool, az újra, különlegesre, szokatlanra éhesek pedig remegve várták, mit lépnek. És azt lépték, hogy még színesebb, még borultabb, még nehezebben emészthető irányba mentek el. De annyira azért nem, hogy ne legyen ott az a néhány „sláger” (na meg a meghökkentő, bizarr, morbid, de a dallamokhoz hasonlóan kitörölhetetlen klipek), ami az Undertow-t is elterjesztette. A Sober és a Prison Sex egyenes folytatását jelenti a nyitó Stinkfist, a Forty-Six & 2 meg az Ænema. Ezekben ott van minden, amire az MTV nézői felkaphatták a fejüket: Maynard James Keenan bánattal-fájdalommal teli, egyszerre gyönyörű és kiakasztó énekdallamai, a zsigeri hangokat idéző, és így azon a tájon is ható,  bődületes húzású alaptéma, a gigászi dinamikai váltások, amik akár pozitív, akár negatív értelemben, de biztosan kiakasztották a hallgatót. És akkor még a szövegekről nem is beszéltem. Nem is fogok. A Tool minden egyes albumáról könyvet lehetne írni, annyira sok minden van bennük, mégsem vagyok benne biztos, hogy valaha is biztosan tudni fogjuk (vagy tudni akarjuk), mit jelent a Stinkfist meg a többi… Annyi azonban bizonyos, hogy a Tool zsenialitását részint az adja, hogy olyan eszelős bátorsággal vetik bele magukat az emberi lélek legsötétebb bugyraiba.

És náluk sosem tudni, mi miért történik, vagy mi következik a következő pillanatban. Vannak egészen felemelő, hovatovább spirituális pillanatai a lemeznek (pl. Jimmy, Third Eye), de ipari témák és kiakadt, gyűlölettel és haraggal teli részek is. Mit lehet kezdeni egy olyan albummal, amin simán ott lehet a megoldás az életre, a világmindenségre meg mindenre, de amin ott van a Hooker With A Penis, amit egy olyan embernek írtak, aki nagy Tool fannak tartja magát, és szerintük az Opiate után eladták magukat?! Utóbbiban üvölti Maynard, hogy „Minden, amit olvasol, viselsz, látsz vagy hallasz a tévében, mind termék, ami könyörög, hogy add oda érte a zsíros dollárjaidat, úgyhogy kussoljál és vedd meg az új lemezünket, küldj még pénzt, baszd meg, haver”.

A Tool talán a rockzene Monty Pythonja, csak náluk a humor sokadlagos, az első helyen a sokkolás áll, az, hogy kizökkentsék a hallgatót. Ki tudja, mikor komoly és mikor csesz át Maynard? Mi az, ami csak poén, ami csak egy kábszeres kísérlet? A Message to Harry Manback fröcsögő telefonüzenete, a Die Eier Von Satan ipari témázása, amire németül szavalta fel valaki egy tojásmentes, ám hasist tartalmazó sütemény receptjét, az (-) Ions négy percnyi szélfúvása és neszezése… Akkor ez művészet, hogy valaki ezt megengedi magának, vagy csak blöff? Vagy ne is a Tool kapcsán kérdezzük, menjünk vissza a King Crimsonhoz meg Frank Zappához? És számít mindez egyáltalán?

Az utóbbira az én válaszom az, hogy nekem nem. Még az sem igazán, hogy teszem azt Eulogy meg Ænema nélkül valószínűleg Korn és Deftones sem lett volna. Vagy hogy a Tool újradefiniálta a progresszivitás fogalmát azzal, hogy sokkal durvább és súlyosabb volt, mint szinte bármi, amit a prognak hívott bandák csináltak. Nem számít, hogy ’96-ban mi számított, az számít, hogy az album zöme máig olyan húrokat pendít meg bennem, amiket zenében szinte semmi más. A Tool bármely albuma mindmáig tud úgy működni, mint egy tükör, mint egy válaszokat rejtő, de minden válaszért kérdések zömét rádokádó masina. Sok részlete közelebb van mondjuk a tibeti rituális démonűző zenékhez vagy az anyaméhben hallható zajokhoz, mint bármihez, ami rock vagy metal – de ahol rock vagy metal, ott akkorát üt, mint kevesen.

 

 

 

 

Thy Catafalque: Meta - 10 éves jubileum

10 éve jelent meg a 7. TC album, s az alábbi sorokat írtam róla anno.

 

Míg az 5. és 6. Thy Catafalque album között négy év telt el, a hetedikre egy évet sem kellett várni, s ebben az évben már szólóalbum és Neolunar nevű project is hordozta Kátai Tamás zenéjét. Azok sem tértek el nagyon attól, amit a Thy Catafalque-kal csinál, hangulatilag legalábbis, mert a zene más és más – ám néhány hangból felismerhetően kátais mind.

Mégis a Metát érzem a legváltozatosabb anyagnak, amit Tamás valaha készített. Mintha minden korszakát megidézné, és azt az egész albumon átívelő központi szálat, ami alighanem az összes eddigi kiadványán megvan, itt nehezebb megtalálni. De ez is csak addig tart, amíg a hallgató el nem engedi az elvárásait, a berögzült zenehallgatási szokásait. Amiket Tamás amúgy is figyelmen kívül hagyott egész pályája során. Neki megvan a maga saját univerzuma, ami érintkezik ugyan valamelyest az épp aktuális, közmegegyezés szerint valódinak tartott világgal, de utóbbi hatása előbbire nehezen érhető tetten – és nem is így kell hozzáállni. Kátai világa ugyanis a mikro- és makrokozmoszé, s benne az ezekre rácsodálkozó emberé, azé az emberé, akiben még ott van a gyermek lelkes felfedezővágya, de aki ugyanakkor tisztában van önnön múlandóságával. Ám Kátai már rég túlhaladta a gyászt is, és olyan fokú tudatosság jellemzi, ami, ha vírusként elterjedne a Földön, megmentené az emberiséget. Ez azonban csak az egyik oldal – a másik az ihletett művészé, aki talán nem is érzi művészetnek, amit csinál, mert annyira belülről jön, hogy nem tehet másként, mint hogy alkot.

Persze, hogy el fogom sorolni az összes dalt. Ha már abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy egy korban élek Kátaival, és cikkeket írok ebbe a lapba, akkor hadd legyen ez az én örömöm. Valamit csak tennem kell, hogy megosszam, akivel csak lehet, hogy micsoda zenét írt már megint ez az ember. Mert vannak szavak, amikről már az ő zenéje jut elsőként eszembe.

Az Uránia elsőre meglepett baljós, Sabbath/Slayer-rokon doom riffjével, Kátai a korai időket idéző károgásával, melyet a két leginkább közkedvelt TC anyagon (Róka hasa rádió, Rengeteg) szereplő Bakos Attila szép éneke ellenpontoz. De így is marad rideg blacknek, ami után szinte könnyeket fakaszt a Sirály, melyben újra hallhatjuk Tóth Ágnes (The Moon and the Night Spirit) éteri, törékeny hangját. Ági is a két említett lemezen szerepelt korábban, és maga ez a táncos, gyönyörű dal is a Rengeteg idején született.

A 10^(-20) Ångströmben van dark, zúzda, de jellegzetesen bolyongós Kátai billentyűfutamok és megrázó énekrészek is. A 9 perces Ixión Düün komolyzeneként indul, majd olyasmi death metalba hajlik, amilyet mondjuk a Nile játszik, lassú málházással vegyítve, amit aztán megint tipikusan kátais népzenei hatású téma követ, na meg egy szóló Tóth Balázstól (Casketgarden). A zongorás Ősszel otthon megint fordít egyet a Kátai-féle nagy keréken, pont olyan hangulattal árasztva el a hallgató lelkét, amilyet a cím sugall.

A bő 21 perces Malmok járnak-ban megmarad az a régies-népies hangulat, amit az előző dal felépít, de kerül mellé blackes károgás, Sepulturát idéző ének (Kónya Zoltán Gire-énekes-gitáros torkából), industro-black-doom témák – és elvarázsolt, vibráló dallamok, és oboa (Luci Holland) és Ági énekéhez hasonlóan szép, de annál mélyebb fekvésű női ének Fogarasi Orsolyától. Egy-egy pillanatra felrémlik a Neolunar gépies-urbánus világa is, de a dal felívelő befejezésében („Ó, szent lobogó! Ó, fent ragyogó!”) én magát Istent is látom – de nevezhetjük Napnak is, tudom, hogy egyről beszélünk.

És mégsem ez az a szerzemény, ami a legjobban megrázott, hanem a Vonatút az éjszakában (Ady Endre InterCity). Ez Adynak a Kocsi-út az éjszakában című versére válaszol, és az a döbbenetes, hogy hiába született Kátai túl későn, hogy ő is a Nyugatos költők egyike legyen, mégis színigaz, hogy „ugyanaz a hold világít ránk.” Ugyanaz a mélység van benne, és Vasvári Gyula (Perihelion) élete legjobb teljesítményét nyújtja benne, ahogy valami mérhetetlen fáradtsággal-fásultsággal a hangjában énekel. De azért is megrázó a dal, mert egy szintjén olyan, mintha a Land Of Charon és a De Facto metszéspontját adná. Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyen zenét tud alkotni 2016-ban.

És még nincs vége. Jön a Mezolit, ahol Gyula kissé erőlködve énekel, míg Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző erővel hörög – s közben olyasmi, klasszikus-epikus doom a dal, amilyen mondjuk a Moodtól a Wombocosmic volt. S végül érkezik a két percnyi Fehér vasárnap, ami csak szavalásból és bánatos, halk, középmélyen búgó szintetizátorhangokból áll, és mégis olyan szép és fájdalmas és ünnepélyes, hogy utána csak csöndben lehet ülni, merengeni, majd nagyot sóhajtva örülni annak, hogy élünk.

 

 

 

 

Magma Rise: The Window with Darkness Behind

Kétszámos kislemez a honi doom metal színtér egyik alapzenekarától, mely 7“-es vinylen is kijött. Egyben az első felvétel, melyen a Bánfalvi Sándor dobos helyére érkezett Kludovácz Csaba (ex-Stereochrist) játszik. Bár egész más felfogásban dobol, mint fennen és okkal méltatott elődje, a zene egésze nem változott: ugyanolyan kortalan, lecsupaszított, mégis elképesztően ízes doom ez. 

Teljes cikkem az Underworldben. 

Michael Ende: Momo

Az egyik legelső cikkem ezen a blogon, 2006 nyarán, a Momóról szólt.

Most az új fordítású kiadásáról írtam, mert számos korábbi nagy kedvencem nem tud már úgy hatni rám (vagy olyan erővel), mint mikor először olvastam, fiatalabb fejjel, de a Momót 50 fölött is a világ egyik legjobb könyvének tartom (ahogy Ende másik, még híresebb remekművét, a Végtelen történetet is).

Teljes cikkem az Underworldben. 

VoiVod: Angel Rat - 35 éves jubileum

Szeretem én majd' az összes VoiVod albumot, de úgy alakult, hogy ez a legkevésbé tipikus lemezük a legfőbb kedvencem, top 10 ever nálam. Olyan különleges, elvarázsolt hangulata van, miközben szinte szimplán rock is, hogy máig hallgatom és imádom. A lentebbi cikket viszont 2002-ben írtam róla.

 

 

Úgy hallani, a Jasonic Newsteddel kiegészült és újra Denis "Snake" Belanger énekessel dolgozó VoiVod készülő új lemeze ismét pszichedelikus irányba fordítja majd a kanadaiak szekerét. Utolsó két soralbumuk (Negatron, Phobos) ugye inkább a Killing Technology/Dimension Hatröss korszak techno-thrash vonalához állt közel, így a logikus az volna, ha most az azokat követő, '89-es Nothingface lemezről írnék, hiszen az volt az első pszichedelikus anyag - de hát a VoiVod sosem volt kiszámítható, s kötve hiszem, hogy ez majd pont most változik meg.

Mindazonáltal még a masszív rajongókat is meglepte a '91-es album. Akkoriban úgy vélték, hogy az Angel Rat sokkal könnyebben emészthető, egyszerűbb, rockosabb, mint az addigiak. A szövegvilág is megváltozott, ez nem konceptalbum, történetei nem VoiVod-ról szólnak, sőt, a sci-fi témákból is visszavettek. Sokkal emberibb lett ez a lemez - bár személyesebbnek nem feltétlenül nevezném. A dalok egy része a folklórból, népmesékből, legendákból merít (pl. Twin Dummy, Angel Rat, Golem), két nóta a Gleick-féle káoszelméletre épül (Nuage Fractal, Freedoom), s érdekes módon vannak a jelen világról a bandától szokatlanul közérthetően képet alkotó számok (Best Regards, None Of The Above). Na meg a Panorama, ami valahol tükörképe magának a zenekarnak is.

Amennyire változatos és érdekes a szövegvilág, olyannyira a zene is. Minden addiginál lazább, felszabadultabb a társaság, az olyan számok, mint a The Prow vagy a szájharmonikával induló The Outcast simán elférnének egy rockklubban is, lehet rájuk táncolni, bulizni. Az már más kérdés, hogy 11 év után is friss és megunhatatlan az Angel Rat, és ami elsőre egyszerűnek és meglepően könnyednek tűnt, amögött bámulatos rétegzettség és mélység rejlik. Sokat mond az is, hogy a számos Rush lemezen dolgozott Terry Brown volt az album producere, és nem csak azért, mert Michel "Away" Langevin dobsoundja és játéka nagy rokonságot mutat a Rush-os Neil Peart-ével. A Rush-ra is jellemző ez a könnyed, mégis csodálatosan gazdag zenélés.

Denis "Piggy" D'Amour gitározásáról is érdemes szót ejteni - teljesen egyéni stílusa, sajátos, űrbéli hangzásai ebben a szellősebb zenei közegben csak még inkább érvényesülnek, ráadásul soha azelőtt ilyen feelinges szólókat nem hallhattunk tőle. Az albumon még játszik Jean-Yves "Blacky" Theriault basszusgitáros, aki szintén rengeteget adott a VoiVod egyéni hangzásába, ám hivatalosan '91 óta nem tagja a csapatnak.

Eddig csupán a tények szintjén szóltam az Angel Rat-ről, és ez végképp olyan lemez, melyről bármi egyebet kijelenteni már csak szubjektív vélemény lehet. Tehát szerintem nagyon kevés ehhez foghatóan elvarázsolt, különös, csodálatos zenei alkotást találni az egész rocktörténelemben (bár a VoiVod-nak sikerült még egyet összehozni, két év múltán, The Outer Limits címmel). Talán csak a Golem miatt érzem így, de olyan ez a lemez, mint a varázslatos, ódon Prága; vagy mint egy ősöreg ház, ahol kisgyermekként jár az ember; vagy egy padláson talált, ki tudja ki által ottfeledett, poros, félig szétmállott varázskönyv. Telistele titkokkal, csodákkal, képzetekkel, álmokkal. Nem mind szép, nem mind jó, hiszen hátborzongató és bizarr, ahogy a Twin Dummy hasbeszélője elveszíti énjét, s nem tudni már, ő beszél vagy a báb; félelmetes és szédítő az Angel Rat álomszerű hangulata, és története, melyben egy különös, holló fejű-patkány testű teremtmény a hegytetőre csábít egy fiút, s megpróbálja rávenni, ugorjon le, higgyen magában, hogy sikerülni fog repülni... Szokatlan, nem hétköznapi a káosz-elméletes dalok szépsége, megfoghatatlan a klipes Clouds In My House elvont dallamvilága - pedig ebből a nótából, azokban a grunge-os meg Jane's Addiction-ös években, kellő kiadói támogatással még slágert is lehetett volna csinálni.

Ellentmondásos, ezer színű album az Angel Rat, mely képes jókedvre deríteni, de teljesen elvarázsolni is. Egyszerre művészet és rock & roll.

 

 

 

 

Rush: Test for Echo - 30 éves jubileum

Harminc éve írtam először Rush albumról. Lelkendezés következik.

 

Meggyőződésem, hogy a Rush egyike a világ legcsodálatosabb zenekarainak. Muzsikájuk elkap, felrepít a város fölé, hogy lásd az élet nyüzsgését, ahogy a sok pici emberke rohangál a dolga után, örül, szomorkodik, dühöng, sír, nevet, meg mindenfélét csinál össze-vissza… és hirtelen rájössz, hogy ebben harmónia van! És valahogy jobban megbecsülöd általa az életet, valahogy jobban érzed tőle a benned lüktető vért, a hajadat lobogtató szelet, a felhőket, az eget, a Mindenséget.

És tudod, mi a legjobb? Hogy mindezt olyan profin csinálják, ahogy csak baromi kevesen, és ugyanakkor mégis nevetve! Teljesen komoly és gondolatébresztő minden daluk, és mégis mosolyognak rád. Hihetetlen! És ami még ezen is túlmegy: életörömüket átragasztják az emberre. Pedig esküszöm, nem sok zenekar van, amelyik ilyen elképesztően rá tudna világítani a dolgok lényegére, mibenlétére. (Vajon hogy csinálja Neil Peart, hogy egyszerre szövegíró- és doboszseni?!)

Kicsit félretéve a lelkendezést, elmondhatom, hogy a Test For Echo-n ügyesen váltogatják Geddy Lee-ék a dalok hangulatát, a korszakokat. Érezhetően hatott a csapatra Alex Lifeson gitáros Victor projectje, valamint a Working Man című tribute lemez, ahol mindenféle híres és hírtelen arcok nyomták új felfogásban a régi Rush-dalokat. Az album néhány dala, mint pl. a címadó, vagy a Carve Away The Stone a Roll The Bones/Presto-féle míves dallamokkal teli vonalat viszi tovább; más nóták, mint az elképesztő Driven, a kemény Dog Years, és a szenzációs Virtuality az előző, Counterparts album stílusában íródtak. A Resist pedig maga a csoda: leheletfinom, kissé reneszánsz dallama van, és az egész dal olyan könnyed, légies, amihez hasonlót mostanában talán csak a Gatheringtől hallottam.

A Rush zenéje nem korlátozódik az intellektu-elitre (miként a hasonló korú prog.rock bandáké), nem csak bizonyos réteghez szól, hanem mindenkit tárt karokkal vár. S ha egyszer megérint, sosem hagy el többé.

 

 

 

 

Tesla: Psychotic Supper - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Tesla szerintem legjobb albuma (a Wikipedia szerint akkor, mert a zenekar maga augusztusban posztolta, hogy 35 éves a P.S...), mely egyben minden idők egyik legjobb és leginkább jól öregedett (értsd: idősebb fejjel sem érzi az ember butácskának a szövegeit és zenei fogásait) hard rock albuma. Az alanti cikket 2007-ben írtam róla.

 

 

A Tesla harmadik, és sokak szerint legjobb albuma volt ez. A sacramentói (Kalifornia) banda eddigre már sztár volt. A ’89-es The Great Radio Controversy szép lassan lett platina, az unplugged divatot megelőző (megteremtő) ’90-es Five Man Acoustical Jam c. akusztikus koncert viszont azonnali óriási sikert hozott nekik. Aztán jött a Seattle-láz, amikor válogatás nélkül minden hosszú hajú hard rock bandának vesznie kellett. Így aztán ez a lemez már nem kapta meg a megérdemelt figyelmet, bár így is jól teljesített.

Már a nyitó Change In The Weather egyértelművé teszi, hogy ahelyett, hogy újra akusztikus dalocskákból akarnának slágereket kovácsolni, súlyosabbak lettek, mint valaha. De ők a kezdetektől fogva kilógtak a nagy haj-rock masszából, sosem azt csinálták, amit a pénzemberek elvártak tőlük. Ők pl. már akkor blues-osan, Led Zeppelin-esen tolták a rockot, amikor még nem volt divat, az csak múló szerencse, hogy átmenetileg ez az irány lett a slágerlistákra vezető út.

Szóval a nyitónóta pörgős, zakatolós rock & roll, amit egy még vadócabb, elektromosságtól vibráló dal, a klipes Edison's Medicine (Man Out Of Time) követ. A szöveg a banda névadójával (is) foglalkozik, aki zseniális feltaláló, egyben különc és enyhén elmebeteg figura volt, akit kortársainak java nem értett meg, kollégái meg jobbára csúful lenyúlták (ld. még: A tökéletes trükk c. Christopher Moore regényt). Frank Hannon gitáros eszelős jó dolgokat tol a dalban, még egy basszusgitár-szólót is. A másik gitáros, Tommy Skeoch sem volt rossz játékos, de inkább macho fazonja miatt imádták a csajok. A kb. Jagger-Tyler külsejű, csak azoknál is vékonyabb Jeff Keith elég sajátos hanggal bír, szokni kell, mert az említett Aerosmith-toroknál is eszelősebb, de hihetetlen dallamokra képes. A Brian Wheat basszerből és Troy Luccketta dobosból álló ritmusszekció pedig a megbízhatóság, erő és ötletesség tökéletes keverékét hozza, utóbbi még szólózik is egyet a punk-os Don’t De-Rock Me-ben! Igen, kurva jó zenészek vannak a Teslában, csak épp náluk a legnagyobb szólózásnál sem kell ásítozni, náluk mindig ott van az a mindent elsöprő feeling, ami a ’70-es évek nagy rock bandáit jellemezte, ahogy az a körmönfontság is, hogy kő egyszerűnek tűnik, amit csinálnak, pedig sokszor káprázatos témákat hoznak.

A Call It What You Want finomabb cucc, közel Rush-szintű szöveggel, és arról szól, a Teslára oly’ jellemző pozitív, de kendőzetlen stílusban, hogy mindegy, hogy hívják, ami nekik a szívük-lelkük, legyen az nő vagy zene, attól ők még szeretik, méghozzá így ni. Majd jön a legszívbemarkolóbb szerzeményük, a Song & Emotion, amit a Def Leppard idejekorán elhunyt gitárosa, Steve Clarke emlékére írtak. Balladisztikusan indul, s valami hátborzongató ívet ír le, képtelenség úgy hallgatni, hogy ne keltene érzelmeket. A végén majd’ 3 percen át szitáros, Floyd-os/Zep-es gyászzene megy.

Aztán a Time-mal újra felpörgetik a dolgot, amolyan Leppard/Empire-korszakos Queensryche-rokon riffel, jól odamondva a cenzúrának is. Bár vannak bulizós-csajozós Tesla nóták is, ők már akkor belevittek nem tipikus rock témákat a szövegeikbe, a politikától a magvas gondolatokig, amikor az még legfeljebb a Queensryche-nak jutott eszébe. Ilyen az egy perc sincs kis akusztikus Government Personnel is, ami konkrétan elküldi a nyerészkedő, nemtörődöm politikus bagázst a pokolba, majd a téma komolyabb-komorabb megfogalmazása jön a Freedom Slaves képében. A felkavaró, QR-os riff, az óriási refrén minden idők egyik legkirályabb Tesla számává teszik.

Eztán lazább irányt vesz az album, kicsit tán túl hosszú dalokkal: a Had Enough humoros, partizós cucc, a country-s What You Give-et 7 percig húzzák (Guns N’ Roses-módra), a Stir It Up is könnyed, a Can't Stop Hammond orgonával meg Beatles-esen lebegős vokálokkal emelkedik ki, a szexről szóló Toke About It meg mintha az Aerosmith Sweet Emotion-jének kemény alaptémájára hasonlítana.

A Tesla ’96 és 2000 között nem létezett, utoljára 2004-ben jelentkeztek sorlemezzel, manapság Skeoch helyén Dave Rude penget, nem rég adtak ki egy dupla feldolgozás cuccot, és jövőre új album jön. Még ma is a világ egyik legjobb hard rock bandája.