Tool: 10,000 Days - 20 éves jubileum

20 éve (kicsit több, mint 7300 napja) jelent meg a Tool 4. albuma, és az alábbiakat találtam írni róla akkoriban:

 

 

A Tool nem sieti el. 1993-as első albuma (avagy a ’92-es debüt EP) óta mindössze három soralbumuk jelent meg, az újat is beleértve (meg a speciális válogatás Salival). Utoljára 2001-ben adtak ki lemezt, Lateralus címmel, s a köztes időben az énekes Maynard James Keenan jelentkezett két A Perfect Circle anyaggal.

A Tool egy külön világ. Minden egyes albumuk annyira sűrű és rétegzett, annyira újító (a teljes zeneiparhoz mérten), hogy érthető is, hogy ilyen sokáig készülnek. Akárcsak David Lynch filmjei, a Tool anyagok is iszonyú nehezen kibogozható, megérthető, mégis nagyon szerethető alkotások. Ráadásul mindig is megvolt a maguk kifordult humora, így sok esetben nehéz megmondani, mikor kell komolyan venni a dalaikban hallható vagy interjúikban elhangzott dolgokat, és mikor van szó csupán sajátos tréfáról, amivel hallgatóságukat akarják kritikus gondolkodásra serkenteni.

Az új lemezt hallva úgy érzem, folyamatos fejlődésük során egyre komolyodtak, egyre mélyebbre jutottak a metafizikai, vagy akár okkult témák terén – ha eddig igaz volt, hogy egy-egy Tool dal megértéséhez a legkülönfélébb dolgokban kell utánaásnia az embernek, akkor most ez hatványozottan igaz. Annak ellenére, hogy a lemezt nyitó, elsőként kislemezre másolt Vicarious talán az eddigi legegyértelműbb szövegű Tool dal, arról, hogy mint vámpírok, mint zombik bámuljuk a tévét, mások szenvedésén, tragédiáján lakmározva – s hogy az élet valahol mindig is ilyen kegyetlen volt. Legalábbis most ennyit értek ki belőle... Meg aztán ez a dal annyira tipikus Tool sláger, minden hangszer és dallam annyira jellegzetes, hogy azonnal berakja az ember a Sober-Stinkfist-Parabola sorba. Még az a lalalázás is zseniális benne.

Az ezt követő Jambi is képes hamar hatni, bár itt a remek dallamok és metalos értelemben súlyos témák mellé már bejönnek olyan elszállások, amiket max. a King Crimsontól várna az ember. Ez amúgy jó párhuzam: a Tool tényleg a ’90-es és a 2000-es évek King Crimson-ja, a rockzene igazi úttörői, határok átlépői, korlátok ledöntői, akik mégis képesek jó értelemben vett slágerek, örökre megragadó dallamok írására. Aztán a Wings for Marie (Pt 1) és a 10,000 Days (Wings Pt 2) már tényleg egészen elborult dalok. Igaz, hihetetlenül finom témák, szomorúsággal átitatott, gyönyörű dallamok is vannak bennük, amilyeneket csak Maynard tud. Aztán jön a The Pot, ami a Vicarious mellett a másik azonnal ható, könnyebben megjegyezhető, ütős tétel a lemezen, amire koncerten (pl. a Nova Rockon vagy Prágában) iszonyat beindulás lesz! A hátralévők közül még a Right In Two az, amit relatíve könnyebben be lehet fogadni, köszönhetően az A Perfect Circle-nek is beillő álomszép dallamoknak, meg a felpörgő, magával ragadó témáknak. A többi track belemerülés nélkül viszont nem fog hatni. Pl. az Intension szinte meditatív zene, és sok dalban hallunk ütőhangszereket, egzotikus dolgokat.

Kimeríthetetlennek tetszik a 10,000 Days. Annyi minden van benne, hogy hónapokba telhet, mire az ember úgy-ahogy kibogozza, ha ugyan ez lehetséges. Már a Lateralusnál is azt éreztem, hogy a korai idők feltehetőleg kábszeres befolyása helyét valamiféle misztikus-mágikus, talán vallásos, vagy metafizikai tapasztalatok vehették át, amiket a hallgató aligha tud átérezni, annyira személyesek és speciálisak lehetnek – és ez itt még inkább így van. Meglehet, fellelhetők mindazon tanok, amik hatottak a Toolra, de amit ez a négy ember maga megtapasztalt, az csak a sajátjuk. És persze az is lehet, hogy mindez nem is igaz, és tévútra vitt az album, és teljesen másról van szó. De talán pont ebben rejlik a Tool egyik legfőbb szépsége: mindenkinek mást ad, mindenki a maga egyéni módján értelmezi. És félreértés ne essék: lehet ezt a zenét csak úgy is hallgatni, és elsősorban a kiemelt, dallamközpontúbb dalok úgy is nagyon sokat adnak – de nem érdemes. Mert annyival több a Tool, mint a mai zenekarok 99,99999%-a. Rocktörténeti fontosságú, beláthatatlanul nagy hatású zenekar, akik nem csak a zene, de a megismerés, a szellem és lélek határait is feszegetik.

 

 

 

Tyketto: Don't Come Easy - 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a Tyketto első albuma - egy rendkívül minőségi, de közben nagyon is szórakoztató hard rock lemez. Az alábbiakat 2001 őszén írtam róla.

 

 

Danny Vaughn énekes 1986-ban, még a Waysted tagjaként hazánkban is fellépett a Maiden előtt, pár évvel később pedig összehozott egy saját csapatot, a Tyketto-t. Amikor 1991-ben kijött az első album, a Don’t Come Easy, mindenki nagy jövőt, hatalmas sikereket jósolt a New York-i csapatnak. Ez aztán mégsem következett be, köszönhetően a Nirvanának, a Pearl Jamnek, tehát a Seattle-láznak, és annak, hogy fordult egyet a világ, és az MTV. Attól kezdve már nem kellettek az embereknek az úgynevezett hajbandák, a melodikus rock csapatok. És ahogy az már ilyen változások idején lenni szokott, nem egy és nem kettő igazán értékes és minőségi banda is áldozatul esett ennek, köztük a Tyketto is. De ne szaladjunk ennyire előre!

Az album nyitódala, a zseniális Forever Young azért aratott némi slágerlistás sikert a tengerentúlon, ami nem is csoda. Szerintem ott van a korszak legfényesebben ragyogó gyöngyszemei között. Óriási refrén, király, fogós verzék, fantasztikus szóló - Brooke St.James kimagasló gitáros volt. Elsőre persze az egész album egy slágeres, akkori mércével mérve rádióbarát anyagnak tűnik, ám alapos végighallgatásra kiviláglik, hogy a Tyketto több volt, mint egy újabb hajbanda a sorban. (Mellékesen jegyzem meg, hogy manapság a Linkin Park, Papa Roach, Limp Bizkit jellegű bandák tanyáznak ott, ahol tíz évvel ezelőtt ezek a bizonyos hard rocker, Bon Jovi és Guns N’Roses rokon, ún. hajbandák, akik persze arról kapták nevüket, hogy az image sokszor fontosabbnak látszott náluk, mint a zene - mindazonáltal a legtöbbjük nagyon is tudott zenélni.)

A dokkenes riffel operáló Forever Young kétségkívül az album fő aduásza, de több közel hasonlóan király nóta is sorakozik itt. Rögtön utána jön a Wings, ami egyszerűen maga a megtestesült nyár feeling, ahogy azt rockzenében elő lehet adni. Érdekes, hogy míg ez a szám AOR-os, a Burning Down szintén könnyed verzéit egy Aerosmith jellegű refrén követi - ami viszont nem meglepő, tekintve, hogy Vaughn bevallottan szereti Tyleréket. Ez a szájharmonikás Strip Me Down-ban is átjön amúgy. A Seasonsben és a Walk On Fire elején még a Led Zeppelin is befigyel, utóbbi viszont olyasmi, vaskosan szóló, zenei hard rockba megy át, ami inkább a Mr.Big-et, a Van Halent vagy az Extreme-et jellemezte abban az időben. A Standing Alone volt az album akusztikus líraija, egy kellemes darab, számomra némi Cinderella párhuzammal - nem a számon múlott, hogy nem lett slágerlistás.

A Don’t Come Easy egy nagyon kellemes, jó hangulatú, baromi fülbemászó dalokban és kitűnő zenészi játékban gazdag album volt. Danny hangját, énekdallamait nem lehet eleget dícsérni, képzettség, fogósság és erő egyszerre volt meg benne.

1992-ben már egy új basszgitárossal vették fel a Strength In Numbers lemezt, ami csak 1993 végén jelent meg Európában, mivel a Geffen kiadó közben kidobta a csapatot. Az album laposabbra, szürkébbre sikeredett, nyilván elbizonytalanodott a banda a zenei színtér alapos megváltozásának láttán. Utóbb aztán Dannynek elege lett a sikertelenségből, s kivált, beindítva a Vaughn zenekart. Helyére a Tall Storiesból ismert, szintén nagyszerű Steve Augeri (ma Journey!) érkezett, akinek éneke azonban nem mentette meg az útjavesztett bandát mutató Shine albumot.

Nem szép vég ez egy ilyen csodásan kezdő bandának - de hátha nincs még vége a történetnek!

 

 

Geoff Tate’s Operation Mindcrime / Inner Vitriol – A38 Hajó, 2026. április 15.

Geoff Tate (ex-Queensrÿche) ismét eljött hozzánk, hogy haknizzon egyet minden idők legjobb albumával. Az élmény vegyes volt, és ezt ekulton fejtettem ki.

További fotók meg itt. 

 

 

Temple Of The Dog: Temple Of The Dog - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Temple Of The Dog egyetlen albuma, egy seattle-i "szupergruppé", mielőtt még sztárokká váltak volna a tagok. Az alábbi cikket 2001 elején írtam róla.

 

A Temple Of The Dog egy egyetlen albumot kiadott project volt, létrejöttét a Mother Love Bone énekes Andy Wood (március 16-án, 11 éve történt) kábszertúladagolásos halála okozta. Az MLB ekkor ott állt annak a sikernek a kapujában, amit aztán a romjain alakult Pearl Jam ért el - ám megvolt az a különbség, Andynek köszönhetően, hogy bármennyire is a grunge alapját adták, fontos részét képezte zenéjüknek a vidámság, az élet szeretete, a csillogás, ilyesmik.

A Temple Of The Dog név is Andy egyik szövegéből származik, az album ötlete pedig Chris Cornell Soundgarden énekestől jött, aki sokáig együtt lakott Andyvel. Chris megírta a Say Hello 2 Heaven és Reach Down dalokat, amelyek a TOTD albumon a legkonkrétabb formában szólnak Woodról, majd megkereste az MLB két volt tagját, Stone Gossard gitárost és Jeff Ament bőgőst, s ők is látták értelmét, hogy megcsinálják ezt az "emlékalbumot". A gitárszólókat Mike McCready-re, a dobokat pedig a Soundgardenes Matt Cameronra (ma szintén Pearl Jam) bízták. Az album több dalában is vokálozott Eddie Vedder, aki kevéssel utóbb a Pearl Jam énekeseként lett világszerte ismert.

A TOTD egy olyan lemez lett végül, aminél jobb és szebb "emlékalbumot" nehéz elképzelni. Azzal együtt, hogy a későbbi grunge stílus is benne van, jellemzőbb rá annak a korszaknak a hatása, amiben Seattle másik nagy hőse, Jimi Hendrix működött: ez a 60-as évek végi/70-es évek eleji ősrock, nem kevés blues-zal és pszichedeliával keverve. Mike szólóira igen erősen hatott Hendrix, míg Chris hangja inkább Robert Plantével rokon: rendkívül feelinges, érzéssel teli, igazi rockhang.

A már említett két dal megadja az album alaphangulatát; bluesos, hosszú szólókkal teli, hangulatos (de nem szokványosan gyászos) darabok ezek. A Vedderrel közösen énekelt Hunger Strike-ból feelinges klip is készült, de a lassabb dalok körét bővíti a blues Call Me A Dog, a Times Of Trouble, a Four Walled World és az All Night Thing is. Van ugyanakkor két dühösebb hangulatú szám is, a zseniális Pushin Forward Back és a groove-os Your Savior, meg ott van a valláskritikus Wooden Jesus, ami szintén óriási. A szövegek nem feltétlenül kötődnek Woodhoz, viszont alighanem mindegyik akkor jutott eszébe Chrisnek, amikor a halálesetet követően átgondolta az életet.

Aki veszített már el valakit, nem is feltétlenül halál miatt, az valahol meg tudja érteni a Temple Of The Dog-ot. Majd' 10 év távlatából visszanézve rá (amellett, hogy személyes szinten milyen sokat, mennyi emléket jelent), úgy érzem, kortalan ez a zene. Békét ad, ha nincs már erőd, s kifordult a világ...

Persze az élet ment tovább, s egy évvel a TOTD után a Pearl Jam már világsztár volt a Ten albummal, a Seattle stílus hamarosan divat lett. Aztán egy másik haláleset – Cobainé - hozta el a trend hanyatlását, de ez már nem tartozik a Temple Of The Doghoz.

Itt “csupán” annyi történt, hogy egy srácra emlékeztek a barátai, és dalokba öntötték a fájdalmukat, az érzéseiket, a gondolataikat. Minden mást, amit egy zenekar látszólag csinál, a zenei üzlet mozgatói tesznek hozzá. Holott ennél többet soha senkinek nem kellene csinálnia.

 

 

the Gathering: Home - 20 éves jubileum

Ma 20 éve jelent meg az eleddig utolsó the Gathering stúdióalbum, amin Anneke énekelt. Anno ezt írtam róla.

 

 

Három év telt el az utolsó the Gathering soralbum, a Souvenirs óta, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az énekesnő, Anneke van Giersbergen anya lett. Meg közben kijött egy remek koncertalbum (Sleepy Buildings), egy válogatás (Accessories, Rarities And B-Sides), meg egy szintén remek koncert-DVD (A Sound Relief).

Első hallásra azt mondtam, a Home folytatja a még a How To Measure A Planet? albummal 1998-ban megkezdett utat, azon belül is a Souvenirs kísérletezős hozzáállását. És ha nem merülsz bele, akkor ez is marad a véleményed. És tulajdonképpen igaz is.

Mégis, minden egyes Gathering albumnak megvan a maga saját hangulata. A Home annyiból becsapós, hogy két első dala, a gitárhangokat furcsán ide-oda lebegtető, néhol szinte Strange Machines-t idéző zajos riffet is hozó Shortest Day, meg az élénkebb, világosabb In Between alapján a hallgató azt gondolja, hogy egy kicsit megint rockosabb lesz az irány. De már a hármas track, az A Sound Relief-ről is ismerős, de itt más verzióban hallható Alone-nál kiderül, hogy nem egészen erről van szó. A holland csapat már jó régen nem kimondottan rockot játszik, kísérleteik a pszichedelikus és space zenéken, a modern alternatív muzsikákon egyaránt átvezetnek. Az egy dolog, hogy most egy kicsit több teret kaptak a gitárok – megannyi más hangszer és hangzás is felbukkan a dalokban. Pl. az Alone-ban az „új” basszerlány, Marjolein Kooijman nagybőgőn játszik, vonósok sok más dalban is hallhatók, de gépi témákból is van elég.

Valahogy olyan ez a zene, mint a víz, ami kifolyik az ujjaid közül, vagy mint a levegő, ami ki és behatol a testedbe, fuvallata hajadat borzolja, ruhád anyagának apró rései közt bőrödig ér – mégsem foghatod meg. Talán épp ezen múlik, be tudod-e fogadni: hogy meg akarod-e fogni, tartani, vagy hagyod, hogy vigyen, a maga törvényei, örvényei, szabad akarata szerint. Utóbbi esetben simogató, elgondolkodtató, akár relaxáló lesz a zene; előbbiben nem fogod érteni, érezni, és semmit nem jelent majd, s csak ásítozol.

De ezek nem nagy megfejtések. A Gathering, akármennyit kísérletezzenek is, sosem a zenei bonyolultságról szólt. Ha vannak is sűrűbb részek a muzsikában, általában pont csak annyit raknak mindenből, amennyi épp, hogy elegendő. Több annál, hogy szóljon valami Anneke leginkább lágy, álmodozó dallamai alatt, de azért most is csak övé a főszerep. A zene a háttér, a keret. Néha hideg, fémes, máskor lágy és igéző, de minden végül is Annekén múlik. És nem szeretném megpróbálni körülírni a Home hangulatát, mert mindenkinek mást és mást fog jelenteni.

Abban sem vagyok biztos, hogy a számomra a Chihiro Szellemországban c. film zenéjét idéző, zongorás Forgotten, és folytatása, az álomszerű, harangozó Forgotten Reprise, vagy a gyermekkori zenélő dobozra emlékeztető hangokat rejtő Box Anneke anyai élményeinek hatására született. De engem elringatnak, még a legsötétebb, leghidegebb részek (mint az A Noise Severe, vagy a Your Troubles Are Over óraként kattogó dobja) is.

Welcome Home.

 

 

 

Cory Doctorow: A nagy elszaródás

A könyv alcíme a borítón: „Miért romlott el hirtelen minden, és mit tehetünk ellene?”, ám még ez is túl tág így – csak a hátsó borítóról derül ki, hogy nem (annyira) mindenről van itt szó, „csupán” az internetről. Ahogy a fülszöveg írja: „Nem csak te érzed így – az internet tényleg pocsék hely lett. De miért, és mit tehetünk ellene?”

Doctorow alapos és kijózanító választ ad eme kérdésekre, és ekulton a cikk, amit a könyvről írtam. 

Peter S. Beagle: Sárkányfogó

Peter S. Beagle Hugo-, Nebula- és Word Fantasy-díjas amerikai író, akit a legtöbben Az utolsó egyszarvú című remekműve kapcsán ismernek, de még az sem annyira ismert hazánkban, mint megérdemelné – hát még a többi regénye és novellája! A mester április 20-án lesz 87 éves, és legutóbbi regénye ugyanazt a kortalan bölcsességet, emberséget és humort hordozza, amit a korábbiakban megszokhattunk tőle.

Hogy a Sárkányfogó sárkányai nem olyanok, mint amilyeneket más könyvekben, mítoszokban, legendákban megszokhattunk, az a legkevesebb. Beagle számos jellegzetességének az egyike, hogy bármely jól ismert toposzt, témát, karaktert képes újraértelmezni, új, meglepő színben megmutatni.

Teljes cikkem a regényről ekulton. 

Rise and Fall: Lovers and Killers

A Rise and Fall Dudás Tamás énekes-gitáros egyik zenekara. Őt a ’90-es évek elején a Screenben ismertük meg, és vagyunk egy páran (de sajnos nem sokkal többen), akik szerint egyetlen lemezük (Begin the Season!) világszínvonalú volt. Azóta Tamás bátyó számos formációt üzemeltetett, de a lényeg mindig ugyanaz volt: olyan hangulatos rockzene (hol rockosabb, hol akusztikusgitárosabb hangszerelésben), amilyet valahogy nem Sajószentpéter és környékéről várna a világ. Nyilván ezért nem is vette őt soha észre az említett világ, viszont Dudásban olyan tűz ég, hogy sosem állt le a dalírással. Volt Damn Natural, Urban Angel, Riverbend, miegymás; a Rise and Fall-lal pedig ez a második anyaguk. És frankó.

Ekulton fejtem ki alaposabban. 

Green Carnation: A Dark Poem – Part II: Sanguis

A norvég Green Carnation a ’90-es évekbeli norvég black metal színtérből indult, bár hosszas szünetekkel és sajátos húzásokkal tarkított pályájuknak már az elején is csak színesítésként került elő náluk black téma. Ugyanakkor máig felbukkan némi black-death a dalaikban, ám amit művelnek, az sokkal inkább illik a dark/gothic/doom és a progresszív / pszichedelikus / avantgarde skatulyákba. Pályájuk legnagyobb vállalása az A Dark Poem trilógia, melynek a Sanguis a második része. A múlt évi első fejezet (The Shores of Melancholia) is kiemelkedő, katartikus alkotás volt. A folytatás sem kevésbé, ám ez, ahogy az már a trilógiáknál lenni szokott, sötétebb, mélyebb, bizonyos értelemben súlyosabb – ha zeneileg nem is. Inkább azt mondanám, hogy drámaibb, tragikusabb. És mélyen emberi.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján. 

Amorphis: Am Universum - 25 éves jubileum

Ma 25 éve jelent meg a finnek egyik leginkább progresszív albuma. Akkoriban írtam róla a lenti sorokat.

 

Sosem tartottam könnyűnek az Amorphisról írni. Még a régebbi albumaikon is olyannyira sajátos, egyéni volt a zenéjük, hogy azt nehezen lehetett szavakba önteni. Az előző lemezen, a Tuonelán már végképp megfoghatatlan zenét kezdtek játszani, és lényegében az Am Universum is ezt a vonalat viszi tovább.

A Tuonelához képest annyi változás történt, hogy még szellősebbek, szabadabbak lettek a dalok. A My Kantele EP-n hallható saját dalaik ill. a két feldolgozás (Hawkwind, Kingston Wall) világához pedig még soha nem kerültek ennyire közel. Már a nyitó Alone kezdő space rock témája kiemeli a hallgatót a hétköznapok világából. Bár a szövegek alapos ismerete nélkül talán merész ilyet kijelenteni, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy ez az album zenébe foglalva mutatja meg az Életet, az Univerzumot, és hogy mindannyian a részesei vagyunk. A dalok oly jellegzetes amorphisi sodrása, lüktetése a véré, az életé. Valahogy felpezsdít, felráz, megindít ez a zene; olyan, mint mikor kimész a városból a természetbe, és mélyet szippantasz a friss, tiszta levegőből, és elfog a vágy, hogy beleugorj a tóba, vagy lerohanj a hegyoldalon...

De persze mindenkinek meglesznek a saját képei az album hatására. A dalokra visszatérve, az Alone nem véletlenül lett az első kislemez, baromi fogós egy nóta - bár hozzá kell tenni, hogy olyan szinten sláger, mint ez, van még 4-5 az albumon. Pl. a Goddess (Of The Sandman) egy wave-es, gyors alaptémával, és Sentenced-es refrénnel bír, s szintén kivédhetetlen nagy dal. A The Night Is Over is egy gyorsabb, space-es szám, a Shatters Within visszafogottabb, és Pasi nagyon szép dallamokat énekel benne. Néhol az utóbbi idők Metallicája is eszembe jut, de az Amorphis teljesen más világ, köze nincs ahhoz a csillogáshoz. Ami itt csillog, ragyog, az a Nap és a csillagok. A Crimson Wave verzéi a Chroma Key-t idézik, és akkora a refrénje, hogy kész! A szaxofonnak óriási szerep jut e dalban is, és nagyon tetszik, amit Sakari Kukko játszik, mert szerencsésen elkerül minden klisét; tökéletesen illeszkedik az Amorphis muzsikájába.

A Drifting Memories áradó pszichedelikus rock, folkos dallamokkal, a Forever More egy (ezek után) tipikusnak mondható Amorphis-mix a 70-es évek ősrockjából (Hammond orgona rulez!) és a rájuk jellemző sebességből. A Veil Of Sin egy újabb érdekes darab, ünnepélyes, kissé régies hangulat uralja az elejét. A Captured State-ben (nem először) előjön a Pink Floyd hatása; szintén hangulatos egy dal. A záró Grieve Stricken Heart-ban újra csak korai Floyd ízeket érzek, amit az album egyik legerősebb refrénjével fejelnek meg.

Az a jó az Amorphisban, hogy ezeket a 70-es évekbeli pszichedelikus-progresszív rock dolgokat úgy építik be zenéjükbe, hogy a legcsekélyebb mértékben sem tűnik porosnak a végeredmény. Olyan élénkség, dinamika, erő van ebben a muzsikában, hogy nem lehet elavultnak, unalmasnak nevezni. Tény, hogy nem divatos ez a zene, már csak eredetisége folytán sem az, mégis biztos vagyok benne, hogy csak növekedni fog az Amorphis rajongók tábora. És abban is, hogy élőben főleg van olyan vad a zene, hogy aki esetleg így kevesli benne a metalt, az ott nem fog problémázni. Márpedig a Summer Rocks-on fellép az Amorphis is!

 

 

Mr. Big: Lean Into It - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Mr. Big legsikeresebb albuma, és 2011-ben írtam róla az alábbi sorokat.

 

 

A Mr. Big amolyan supergroupként alakult 1988-ban Kaliforniában. Első lemezük is megérne egy misét a Hatásokk rovatban, meg a hármas Bump Ahead (stb.) is, de most, hogy újra összeálltak, mégis a legnagyobb sikerükről akarok mesélni.

A csapatot Billy Sheehan, a Dave Lee Roth (ex-Van Halen) koncertcsapatából ismert, később Steve Vai-jal is turnézó basszusgitár-mágus indította be. Gitárosnak Mike Varney (Shrapnel Records) istállójából a Racer X-ben már nevet szerzett Paul Gilbert-et nyerte meg, az énekes az addig főleg szólóban dolgozó, máig kölyökképű Eric Martin lett, a dobos meg az a Pat Torpey, aki dolgozott a Led Zep-torok Robert Planttel is, de az Impellitteri ’88-as Stand in Line-ján is játszott. Csupa fényességes, nagy zenész, akik azonban az egyéni villantások helyett itt a dalokra, a dallamokra koncentráltak. Bár attól még a legtöbb dalukban találni olyan részeket, amiktől kezdő zenészeknek egy életre elmehet a kedve a próbálkozástól. Különben ez a korszak tele volt olyan, kiemelkedő hard rock albumokkal, amiken elképesztő a zenészi játék, ld. Van Halen-ék F.U.C.K.-ja, a Winger-től főleg a Pull, az Extreme Pornograffitti-je, a Lillian Axe Psychoschizophrenia-ja, és így tovább.

De a Lean Into It volt az egyik utolsó hard rock album, ami a grunge robbanás idején milliós eladásokat és slágerlistás helyezéseket produkált. Ez elsősorban a lemezt záró, kő egyszerű kis akusztikus dalocskának, a To Be With You-nak volt köszönhető. Ez akkora siker volt, hogy ’93-ban, mikor az Aerosmith előtt nyomták Martinék, diszkós kislánykák tömege sipítozta végig (én meg, tahó nyikhaj avagy jó metalos módjára végig hörögtem a fülükbe a szerelmes sorokat, hehe...). Az a koncert azért is emlékezetes volt, mert a Mr. Big bebizonyította, hogy élőben baromi erőteljes. Aki Paultól a Racer X-féle tekerős heavy/power metalt hiányolta, az az egyes lemezről vett Addicted To That Rush ill. a hármast és a koncertet is nyitó Colorado Bulldog kapcsán elégedetten vigyoroghatott.

De attól még tény, hogy a Lean Into It alapvetően és legfőképp hard rock, és akár az album összes dalából lehetett volna sláger. A szívhez szóló, tényleg szép Just Take My Heart (egy igazi szakítós lírai), valamint a Beatles-es/King’s X-es vokálokkal és Gilbert varázsos tapping témájával fűszerezett, egészen sajátos hangulatú Green Tinted Sixties Mind tényleg meg is járt pár listát.

A lemezt nyitó Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) nem csak király dallama, autózáshoz való tempója miatt maradt meg sokak emlékezetében, de azért is, mert a két gitáros fúróval (pontosabban fúróra szerelt pengetőkkel) játszott benne. Ami azért mutatja a csapat kísérletező kedvét és humorát is. Az Alive and Kickin'-ben felbukkan némi blues hatás, de amúgy Bon Jovi-fanoknak épp úgy bejöhet a dal, mint Van Halen mániákusoknak.

A CDFF-Lucky This Time-ban, amit a korszak egyik ismert dalszerző-muzsikusa, Jeff Paris írt, a Mr. Big-re annyira jellemző groove-osság is feltűnik. Torpey és Sheehan őrületesen húzós dolgokat műveltek ám, ld. még My Kinda Woman, vagy Road To Ruin. A Voodoo Kiss Martin New Orleans-i élményeit idézi fel, úgyhogy sűrű, koszos, feelinges cucc. Hasonló a kő blues-os A Little Too Loose, míg a Never Say Never lehetett volna az x-edik kislemez, mert olyan.

Bár az amerikai színtér aztán már nem kedvezett a Mr. Big-nek, 2002-ig még kihúzták (bár közben Ritchie Kotzen jött Paul helyére), mivel Japánban akkora sztárok voltak. És elsősorban a japán rajongók kitartó ragaszkodásának köszönhető az is, hogy nem rég visszatértek a What If... című anyaggal.