A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.
Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható.
Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.
Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.
A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.
A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...
Ezt ekulton fejtem ki igen terjengősen, el-elmélázva egy s máson.
Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki.
A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)
Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.
A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.
A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.
Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…
Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.
Utoljára új Cult albumról a 61-es MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek, miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet kétség.
Az új Cult albumot leginkább a '89-es Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi, szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül). Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani, néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám, igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig izgalmasan dobol.
A Nico egy igen tipikus Cult lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling! Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.
Azzal együtt, hogy nagyon jól szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava, ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.
Állítólag csupán 3 zenekar van, amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és ’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet mondanom?!
Az 1986-ban megjelent tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír (sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt). Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor nem alkotott. De jót igen!
A nyitó One Vision egy másik film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal. A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.
A lemez két legmetalosabb szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.
De ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a cikket.)
Bár az album Amerikában nem volt akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és 1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz, s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.
Mert valamiféle varázslat volt az ő zenéjük.
Steeds ráérősen meséli el hármójuk történetét, újra meg újra csavarva egyet a sztorin. Hangulatos regény ez, és ekulton olvasható róla a cikkem.
De ez csak a kép egyik fele. A másik akkor jön elő, ha elvárások nélkül hallgatom, és a múltat legfeljebb a dalszövegekben hagyom szóhoz jutni.