Temple Of The Dog: Temple Of The Dog - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Temple Of The Dog egyetlen albuma, egy seattle-i "szupergruppé", mielőtt még sztárokká váltak volna a tagok. Az alábbi cikket 2001 elején írtam róla.

 

A Temple Of The Dog egy egyetlen albumot kiadott project volt, létrejöttét a Mother Love Bone énekes Andy Wood (március 16-án, 11 éve történt) kábszertúladagolásos halála okozta. Az MLB ekkor ott állt annak a sikernek a kapujában, amit aztán a romjain alakult Pearl Jam ért el - ám megvolt az a különbség, Andynek köszönhetően, hogy bármennyire is a grunge alapját adták, fontos részét képezte zenéjüknek a vidámság, az élet szeretete, a csillogás, ilyesmik.

A Temple Of The Dog név is Andy egyik szövegéből származik, az album ötlete pedig Chris Cornell Soundgarden énekestől jött, aki sokáig együtt lakott Andyvel. Chris megírta a Say Hello 2 Heaven és Reach Down dalokat, amelyek a TOTD albumon a legkonkrétabb formában szólnak Woodról, majd megkereste az MLB két volt tagját, Stone Gossard gitárost és Jeff Ament bőgőst, s ők is látták értelmét, hogy megcsinálják ezt az "emlékalbumot". A gitárszólókat Mike McCready-re, a dobokat pedig a Soundgardenes Matt Cameronra (ma szintén Pearl Jam) bízták. Az album több dalában is vokálozott Eddie Vedder, aki kevéssel utóbb a Pearl Jam énekeseként lett világszerte ismert.

A TOTD egy olyan lemez lett végül, aminél jobb és szebb "emlékalbumot" nehéz elképzelni. Azzal együtt, hogy a későbbi grunge stílus is benne van, jellemzőbb rá annak a korszaknak a hatása, amiben Seattle másik nagy hőse, Jimi Hendrix működött: ez a 60-as évek végi/70-es évek eleji ősrock, nem kevés blues-zal és pszichedeliával keverve. Mike szólóira igen erősen hatott Hendrix, míg Chris hangja inkább Robert Plantével rokon: rendkívül feelinges, érzéssel teli, igazi rockhang.

A már említett két dal megadja az album alaphangulatát; bluesos, hosszú szólókkal teli, hangulatos (de nem szokványosan gyászos) darabok ezek. A Vedderrel közösen énekelt Hunger Strike-ból feelinges klip is készült, de a lassabb dalok körét bővíti a blues Call Me A Dog, a Times Of Trouble, a Four Walled World és az All Night Thing is. Van ugyanakkor két dühösebb hangulatú szám is, a zseniális Pushin Forward Back és a groove-os Your Savior, meg ott van a valláskritikus Wooden Jesus, ami szintén óriási. A szövegek nem feltétlenül kötődnek Woodhoz, viszont alighanem mindegyik akkor jutott eszébe Chrisnek, amikor a halálesetet követően átgondolta az életet.

Aki veszített már el valakit, nem is feltétlenül halál miatt, az valahol meg tudja érteni a Temple Of The Dog-ot. Majd' 10 év távlatából visszanézve rá (amellett, hogy személyes szinten milyen sokat, mennyi emléket jelent), úgy érzem, kortalan ez a zene. Békét ad, ha nincs már erőd, s kifordult a világ...

Persze az élet ment tovább, s egy évvel a TOTD után a Pearl Jam már világsztár volt a Ten albummal, a Seattle stílus hamarosan divat lett. Aztán egy másik haláleset – Cobainé - hozta el a trend hanyatlását, de ez már nem tartozik a Temple Of The Doghoz.

Itt “csupán” annyi történt, hogy egy srácra emlékeztek a barátai, és dalokba öntötték a fájdalmukat, az érzéseiket, a gondolataikat. Minden mást, amit egy zenekar látszólag csinál, a zenei üzlet mozgatói tesznek hozzá. Holott ennél többet soha senkinek nem kellene csinálnia.

 

 

the Gathering: Home - 20 éves jubileum

Ma 20 éve jelent meg az eleddig utolsó the Gathering stúdióalbum, amin Anneke énekelt. Anno ezt írtam róla.

 

 

Három év telt el az utolsó the Gathering soralbum, a Souvenirs óta, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az énekesnő, Anneke van Giersbergen anya lett. Meg közben kijött egy remek koncertalbum (Sleepy Buildings), egy válogatás (Accessories, Rarities And B-Sides), meg egy szintén remek koncert-DVD (A Sound Relief).

Első hallásra azt mondtam, a Home folytatja a még a How To Measure A Planet? albummal 1998-ban megkezdett utat, azon belül is a Souvenirs kísérletezős hozzáállását. És ha nem merülsz bele, akkor ez is marad a véleményed. És tulajdonképpen igaz is.

Mégis, minden egyes Gathering albumnak megvan a maga saját hangulata. A Home annyiból becsapós, hogy két első dala, a gitárhangokat furcsán ide-oda lebegtető, néhol szinte Strange Machines-t idéző zajos riffet is hozó Shortest Day, meg az élénkebb, világosabb In Between alapján a hallgató azt gondolja, hogy egy kicsit megint rockosabb lesz az irány. De már a hármas track, az A Sound Relief-ről is ismerős, de itt más verzióban hallható Alone-nál kiderül, hogy nem egészen erről van szó. A holland csapat már jó régen nem kimondottan rockot játszik, kísérleteik a pszichedelikus és space zenéken, a modern alternatív muzsikákon egyaránt átvezetnek. Az egy dolog, hogy most egy kicsit több teret kaptak a gitárok – megannyi más hangszer és hangzás is felbukkan a dalokban. Pl. az Alone-ban az „új” basszerlány, Marjolein Kooijman nagybőgőn játszik, vonósok sok más dalban is hallhatók, de gépi témákból is van elég.

Valahogy olyan ez a zene, mint a víz, ami kifolyik az ujjaid közül, vagy mint a levegő, ami ki és behatol a testedbe, fuvallata hajadat borzolja, ruhád anyagának apró rései közt bőrödig ér – mégsem foghatod meg. Talán épp ezen múlik, be tudod-e fogadni: hogy meg akarod-e fogni, tartani, vagy hagyod, hogy vigyen, a maga törvényei, örvényei, szabad akarata szerint. Utóbbi esetben simogató, elgondolkodtató, akár relaxáló lesz a zene; előbbiben nem fogod érteni, érezni, és semmit nem jelent majd, s csak ásítozol.

De ezek nem nagy megfejtések. A Gathering, akármennyit kísérletezzenek is, sosem a zenei bonyolultságról szólt. Ha vannak is sűrűbb részek a muzsikában, általában pont csak annyit raknak mindenből, amennyi épp, hogy elegendő. Több annál, hogy szóljon valami Anneke leginkább lágy, álmodozó dallamai alatt, de azért most is csak övé a főszerep. A zene a háttér, a keret. Néha hideg, fémes, máskor lágy és igéző, de minden végül is Annekén múlik. És nem szeretném megpróbálni körülírni a Home hangulatát, mert mindenkinek mást és mást fog jelenteni.

Abban sem vagyok biztos, hogy a számomra a Chihiro Szellemországban c. film zenéjét idéző, zongorás Forgotten, és folytatása, az álomszerű, harangozó Forgotten Reprise, vagy a gyermekkori zenélő dobozra emlékeztető hangokat rejtő Box Anneke anyai élményeinek hatására született. De engem elringatnak, még a legsötétebb, leghidegebb részek (mint az A Noise Severe, vagy a Your Troubles Are Over óraként kattogó dobja) is.

Welcome Home.

 

 

 

Cory Doctorow: A nagy elszaródás

A könyv alcíme a borítón: „Miért romlott el hirtelen minden, és mit tehetünk ellene?”, ám még ez is túl tág így – csak a hátsó borítóról derül ki, hogy nem (annyira) mindenről van itt szó, „csupán” az internetről. Ahogy a fülszöveg írja: „Nem csak te érzed így – az internet tényleg pocsék hely lett. De miért, és mit tehetünk ellene?”

Doctorow alapos és kijózanító választ ad eme kérdésekre, és ekulton a cikk, amit a könyvről írtam. 

Peter S. Beagle: Sárkányfogó

Peter S. Beagle Hugo-, Nebula- és Word Fantasy-díjas amerikai író, akit a legtöbben Az utolsó egyszarvú című remekműve kapcsán ismernek, de még az sem annyira ismert hazánkban, mint megérdemelné – hát még a többi regénye és novellája! A mester április 20-án lesz 87 éves, és legutóbbi regénye ugyanazt a kortalan bölcsességet, emberséget és humort hordozza, amit a korábbiakban megszokhattunk tőle.

Hogy a Sárkányfogó sárkányai nem olyanok, mint amilyeneket más könyvekben, mítoszokban, legendákban megszokhattunk, az a legkevesebb. Beagle számos jellegzetességének az egyike, hogy bármely jól ismert toposzt, témát, karaktert képes újraértelmezni, új, meglepő színben megmutatni.

Teljes cikkem a regényről ekulton. 

Rise and Fall: Lovers and Killers

A Rise and Fall Dudás Tamás énekes-gitáros egyik zenekara. Őt a ’90-es évek elején a Screenben ismertük meg, és vagyunk egy páran (de sajnos nem sokkal többen), akik szerint egyetlen lemezük (Begin the Season!) világszínvonalú volt. Azóta Tamás bátyó számos formációt üzemeltetett, de a lényeg mindig ugyanaz volt: olyan hangulatos rockzene (hol rockosabb, hol akusztikusgitárosabb hangszerelésben), amilyet valahogy nem Sajószentpéter és környékéről várna a világ. Nyilván ezért nem is vette őt soha észre az említett világ, viszont Dudásban olyan tűz ég, hogy sosem állt le a dalírással. Volt Damn Natural, Urban Angel, Riverbend, miegymás; a Rise and Fall-lal pedig ez a második anyaguk. És frankó.

Ekulton fejtem ki alaposabban. 

Green Carnation: A Dark Poem – Part II: Sanguis

A norvég Green Carnation a ’90-es évekbeli norvég black metal színtérből indult, bár hosszas szünetekkel és sajátos húzásokkal tarkított pályájuknak már az elején is csak színesítésként került elő náluk black téma. Ugyanakkor máig felbukkan némi black-death a dalaikban, ám amit művelnek, az sokkal inkább illik a dark/gothic/doom és a progresszív / pszichedelikus / avantgarde skatulyákba. Pályájuk legnagyobb vállalása az A Dark Poem trilógia, melynek a Sanguis a második része. A múlt évi első fejezet (The Shores of Melancholia) is kiemelkedő, katartikus alkotás volt. A folytatás sem kevésbé, ám ez, ahogy az már a trilógiáknál lenni szokott, sötétebb, mélyebb, bizonyos értelemben súlyosabb – ha zeneileg nem is. Inkább azt mondanám, hogy drámaibb, tragikusabb. És mélyen emberi.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján. 

Amorphis: Am Universum - 25 éves jubileum

Ma 25 éve jelent meg a finnek egyik leginkább progresszív albuma. Akkoriban írtam róla a lenti sorokat.

 

Sosem tartottam könnyűnek az Amorphisról írni. Még a régebbi albumaikon is olyannyira sajátos, egyéni volt a zenéjük, hogy azt nehezen lehetett szavakba önteni. Az előző lemezen, a Tuonelán már végképp megfoghatatlan zenét kezdtek játszani, és lényegében az Am Universum is ezt a vonalat viszi tovább.

A Tuonelához képest annyi változás történt, hogy még szellősebbek, szabadabbak lettek a dalok. A My Kantele EP-n hallható saját dalaik ill. a két feldolgozás (Hawkwind, Kingston Wall) világához pedig még soha nem kerültek ennyire közel. Már a nyitó Alone kezdő space rock témája kiemeli a hallgatót a hétköznapok világából. Bár a szövegek alapos ismerete nélkül talán merész ilyet kijelenteni, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy ez az album zenébe foglalva mutatja meg az Életet, az Univerzumot, és hogy mindannyian a részesei vagyunk. A dalok oly jellegzetes amorphisi sodrása, lüktetése a véré, az életé. Valahogy felpezsdít, felráz, megindít ez a zene; olyan, mint mikor kimész a városból a természetbe, és mélyet szippantasz a friss, tiszta levegőből, és elfog a vágy, hogy beleugorj a tóba, vagy lerohanj a hegyoldalon...

De persze mindenkinek meglesznek a saját képei az album hatására. A dalokra visszatérve, az Alone nem véletlenül lett az első kislemez, baromi fogós egy nóta - bár hozzá kell tenni, hogy olyan szinten sláger, mint ez, van még 4-5 az albumon. Pl. a Goddess (Of The Sandman) egy wave-es, gyors alaptémával, és Sentenced-es refrénnel bír, s szintén kivédhetetlen nagy dal. A The Night Is Over is egy gyorsabb, space-es szám, a Shatters Within visszafogottabb, és Pasi nagyon szép dallamokat énekel benne. Néhol az utóbbi idők Metallicája is eszembe jut, de az Amorphis teljesen más világ, köze nincs ahhoz a csillogáshoz. Ami itt csillog, ragyog, az a Nap és a csillagok. A Crimson Wave verzéi a Chroma Key-t idézik, és akkora a refrénje, hogy kész! A szaxofonnak óriási szerep jut e dalban is, és nagyon tetszik, amit Sakari Kukko játszik, mert szerencsésen elkerül minden klisét; tökéletesen illeszkedik az Amorphis muzsikájába.

A Drifting Memories áradó pszichedelikus rock, folkos dallamokkal, a Forever More egy (ezek után) tipikusnak mondható Amorphis-mix a 70-es évek ősrockjából (Hammond orgona rulez!) és a rájuk jellemző sebességből. A Veil Of Sin egy újabb érdekes darab, ünnepélyes, kissé régies hangulat uralja az elejét. A Captured State-ben (nem először) előjön a Pink Floyd hatása; szintén hangulatos egy dal. A záró Grieve Stricken Heart-ban újra csak korai Floyd ízeket érzek, amit az album egyik legerősebb refrénjével fejelnek meg.

Az a jó az Amorphisban, hogy ezeket a 70-es évekbeli pszichedelikus-progresszív rock dolgokat úgy építik be zenéjükbe, hogy a legcsekélyebb mértékben sem tűnik porosnak a végeredmény. Olyan élénkség, dinamika, erő van ebben a muzsikában, hogy nem lehet elavultnak, unalmasnak nevezni. Tény, hogy nem divatos ez a zene, már csak eredetisége folytán sem az, mégis biztos vagyok benne, hogy csak növekedni fog az Amorphis rajongók tábora. És abban is, hogy élőben főleg van olyan vad a zene, hogy aki esetleg így kevesli benne a metalt, az ott nem fog problémázni. Márpedig a Summer Rocks-on fellép az Amorphis is!

 

 

Mr. Big: Lean Into It - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Mr. Big legsikeresebb albuma, és 2011-ben írtam róla az alábbi sorokat.

 

 

A Mr. Big amolyan supergroupként alakult 1988-ban Kaliforniában. Első lemezük is megérne egy misét a Hatásokk rovatban, meg a hármas Bump Ahead (stb.) is, de most, hogy újra összeálltak, mégis a legnagyobb sikerükről akarok mesélni.

A csapatot Billy Sheehan, a Dave Lee Roth (ex-Van Halen) koncertcsapatából ismert, később Steve Vai-jal is turnézó basszusgitár-mágus indította be. Gitárosnak Mike Varney (Shrapnel Records) istállójából a Racer X-ben már nevet szerzett Paul Gilbert-et nyerte meg, az énekes az addig főleg szólóban dolgozó, máig kölyökképű Eric Martin lett, a dobos meg az a Pat Torpey, aki dolgozott a Led Zep-torok Robert Planttel is, de az Impellitteri ’88-as Stand in Line-ján is játszott. Csupa fényességes, nagy zenész, akik azonban az egyéni villantások helyett itt a dalokra, a dallamokra koncentráltak. Bár attól még a legtöbb dalukban találni olyan részeket, amiktől kezdő zenészeknek egy életre elmehet a kedve a próbálkozástól. Különben ez a korszak tele volt olyan, kiemelkedő hard rock albumokkal, amiken elképesztő a zenészi játék, ld. Van Halen-ék F.U.C.K.-ja, a Winger-től főleg a Pull, az Extreme Pornograffitti-je, a Lillian Axe Psychoschizophrenia-ja, és így tovább.

De a Lean Into It volt az egyik utolsó hard rock album, ami a grunge robbanás idején milliós eladásokat és slágerlistás helyezéseket produkált. Ez elsősorban a lemezt záró, kő egyszerű kis akusztikus dalocskának, a To Be With You-nak volt köszönhető. Ez akkora siker volt, hogy ’93-ban, mikor az Aerosmith előtt nyomták Martinék, diszkós kislánykák tömege sipítozta végig (én meg, tahó nyikhaj avagy jó metalos módjára végig hörögtem a fülükbe a szerelmes sorokat, hehe...). Az a koncert azért is emlékezetes volt, mert a Mr. Big bebizonyította, hogy élőben baromi erőteljes. Aki Paultól a Racer X-féle tekerős heavy/power metalt hiányolta, az az egyes lemezről vett Addicted To That Rush ill. a hármast és a koncertet is nyitó Colorado Bulldog kapcsán elégedetten vigyoroghatott.

De attól még tény, hogy a Lean Into It alapvetően és legfőképp hard rock, és akár az album összes dalából lehetett volna sláger. A szívhez szóló, tényleg szép Just Take My Heart (egy igazi szakítós lírai), valamint a Beatles-es/King’s X-es vokálokkal és Gilbert varázsos tapping témájával fűszerezett, egészen sajátos hangulatú Green Tinted Sixties Mind tényleg meg is járt pár listát.

A lemezt nyitó Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) nem csak király dallama, autózáshoz való tempója miatt maradt meg sokak emlékezetében, de azért is, mert a két gitáros fúróval (pontosabban fúróra szerelt pengetőkkel) játszott benne. Ami azért mutatja a csapat kísérletező kedvét és humorát is. Az Alive and Kickin'-ben felbukkan némi blues hatás, de amúgy Bon Jovi-fanoknak épp úgy bejöhet a dal, mint Van Halen mániákusoknak.

A CDFF-Lucky This Time-ban, amit a korszak egyik ismert dalszerző-muzsikusa, Jeff Paris írt, a Mr. Big-re annyira jellemző groove-osság is feltűnik. Torpey és Sheehan őrületesen húzós dolgokat műveltek ám, ld. még My Kinda Woman, vagy Road To Ruin. A Voodoo Kiss Martin New Orleans-i élményeit idézi fel, úgyhogy sűrű, koszos, feelinges cucc. Hasonló a kő blues-os A Little Too Loose, míg a Never Say Never lehetett volna az x-edik kislemez, mert olyan.

Bár az amerikai színtér aztán már nem kedvezett a Mr. Big-nek, 2002-ig még kihúzták (bár közben Ritchie Kotzen jött Paul helyére), mivel Japánban akkora sztárok voltak. És elsősorban a japán rajongók kitartó ragaszkodásának köszönhető az is, hogy nem rég visszatértek a What If... című anyaggal.

 

 

Rush: 2112 - 50 éves jubileum

Ma vagy legalábbis ekkortájt 50 éve jelent meg a kanadai Rush trió egyik legnagyobb hatású albuma, melyről az alábbi cikket 1998-ban írtam (amikor még szigorú karakterkorlát volt a Hatásokk rovatban).

 

 

A 2112 a Rush 4. lemeze. Bár az első három is tartalmaz örökérvényű szerzeményeket, ez az első alapművük; a Hard Rock/Heavy Metal egyik klasszikusa, de ezt nem mindenki tudja - ezért írok róla. A felvétel hangzása ma már persze régies, de ez mit sem von le az értékeiből. Ma is tökéletes, csak hozzá kell szokni. Dream Theater, Queensryche, Fates Warning - ők mind tanultak belőle.

Az anyag első fele egy 7 tételes történet, mely 2112-ben játszódik. A világot Syrinx Templomának Papjai irányítják számítógépek segítségével. Látszólag minden a legnagyobb rendben, mindenkinek jó ez a Szép Új Világ. Csakhogy főhősünk kedvenc barlangjában, amely egy vízesés mögött rejtőzik, egy szép napon valami rendkívül érdekes dologra lel. Egy gitárra, mely instrumentum a Szoláris Államszövetségben (már) ismeretlen. A srácot teljesen megbabonázza a húrok hangja, hogy mennyi érzelmet, gondolatot lehet velük kifejezni. Nagy örömmel járul a Papok elébe, mert úgy érzi, mindenkinek meg kell ismernie, amit talált, hogy szebb lehessen általa a világ. Azonban fájdalmas elutasításban van része. A gitár nem szolgálja az új világ érdekeit, csak a pusztítást, a bomlasztást segíti... Elgondolkodtató mű, hát még a folytatás, melyet majd az album elmesél, ha meghallgatod.

Az anyag másik felében "szimpla" dalok hallhatóak. De mind nagyszerű, szép (Tears), méltó a Rush hírnevéhez. Álljon itt a most ballagottaknak egy idézet a Something for Nothing-ból, s hogy lásd, Neil Peart dobos egyszerű szavakkal leírt gondolatai micsoda bölcsességet hordoznak: "Ami a Tiéd , az a Te királyságod, Amit teszel, az a Te dicsőséged, Amit szeretsz, az a Te erőd, Amit megélsz, az a Te történeted. Ott a fejedben a válasz, Engedd, hogy vezessen, Legyen szíved a horgony, És az üteme a Te dalodnak" (vagy valami ilyesmi).

 

 

 

Black-out: Esőnap - 30 éves jubileum

Nem tudom, pontosan mely napon jelent meg az Esőnap, de kb. márciusban lehetett - 30 éve. Az alábbi cikket 2021 őszén írtam róla.

 

 

A Black-out első teljes albuma, a ’94-es Fekete-kék nevezhető akár az első nagy figyelmet kiváltó magyar grunge albumnak, bár az is sokkal árnyaltabb volt ennél, de tény, hogy toltak Alice In Chains-t és Pearl Jamet akkoriban. A folytatás nagy kiadónál jött, és bár messze csiszoltabb, szebben szóló (és az élő hangzásnál szelídebb) lett az eredmény, újabb szintre lépett vele a négyes. Szerintem ez volt a legjobb albumuk, de mindegyiken vannak zseniális dalok.

Ám ahogy a hosszúra nyúló, de hangulatos Vihar intrója után megszólal a Spirál, az még ennyi év után is hidegrázást indít be nálam. Az énekes (és a borító képeit festő) Kowalsky ekkoriban még mélyen el volt merülve a tudatmódosító szerek világában, ez még ezen az elvont dalszövegen is átjön, de Csányi Szabi baljós, zaklatott riffje, az a lázas, kitörölhetetlen és ellenállhatatlan refrén a B-O egyik legnagyobb slágerévé teszik a nótát.

A szintén sötétebb tónusú Rabolj ki és a wah pedállal induló Maradni? talán a leginkább grunge-os, AIC-es darabok, de még ezekben is ott van Szabi és dobos tesója, Zoli remek vokálmunkája, ami ugyanolyan védjegye a csapatnak, mint Kowa éneke és szövegei. Utóbbiak voltak szerintem a B-O sikerének legfőbb kulcsai, mert hiába nehéz őket első olvasásra értelmezni, sajátos képeikkel teret adnak a hallgató saját értelmezéséhez.

A bő 6 percével a lemez leghosszabb dalának számító A Kert az, ahol egyértelművé válik, hogy Szabolcsék zeneileg is szintet léptek. A lazábbnak ható riff, az érdekes ritmusképlet (Andrics Laci basszer sem akármilyen zenész!) egy egyszerre varázslatos és beteg dalt épít, melynek keleties, fűszeres hangulatától képtelenség szabadulni. Ugyanez igaz a címadóra, mely úgy szellősebb és felszabadultabb, hogy közben mégis sötét és sírós. Érdekes, hogy bár a tagok hard rock közegből érkeztek, itt mégis inkább (bevallottan) new wave, pl. Simple Minds hatások bukkannak fel.

A törzsi betétekkel, megtekert riffel bűvölő Rituálé vagy a korai B-O-t idéző, direktebb Lepketánc és Tükör is adja, de az örök legnagyobb kedvencem az Óz és a csodák temploma. Szintén drogos dal, de nekem egészen mást jelent, és hihetetlen, ahogy behúz, pörget és felemel. „Legyek semmivel sem rosszabb, mint körülöttem bárki más.”

Ám az album slágere a záró Ma volt, vagy inkább annak kellett volna lennie, de a rádiók akkoriban még nem bírták megemészteni, hogy egy rockbanda ilyen dalt tud írni. A Jamie Winchester producer hathatós segítségével feljátszott szám nem lírai, de akusztikus, valahol a new wave és a latin zene között félúton, és olyan boldogság van benne, hogy máig elakad tőle a szavam.

Az Esőnap ott van a legfontosabb magyar rocklemezek között, akárcsak a B-O életmű zöme.

 

 

 

Képregénysaláta: Szüretelők / Grunge / Punk

Mármeg három képregényről írtam rövidebben: az egyik a burgundiai szőlőszüretről szól, a másik a grunge-, a harmadik meg a punk történetéről. Jó mind.

ekulton a teljes cikk.