Black Sabbath: Master of Reality - 55 éves jubileum

Mint időközben kiderült, ez az album valójában 1971. július 21-én jelent meg, de becsapott az angol nyelvű Wikipedia, hát maradunk ennél. A cikket múlt évben, Ozzy halála után írtam.

 

 

Az első két Sabbath album is klasszikus, de a Master… volt az első, ami csaknem 100%-ban metal volt. Ehhez hozzájárult, hogy Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros másfél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.

A lemezt előbbi köhögése indítja, s a Sweet Leaf, mely szerelmes levél a, hm, fűszálakhoz… A dal nyilván nem annyira a kannabisz orvosi felhasználásáról szól, szegény Iommit is hogy megköhögtette ugye, ám az a kövér spangli aztán a stoner rock alapnótáját hozta ki belőlük. Meg egyáltalán, egy örökzöld dalt, melyben egy ponton vad, trappolósabb, csaknem a Motörheadet megelőlegező tempó is felbukkan, sőt, Bill Ward tol némi dobszólót is.

Az After Forever zeneileg kissé a kortárs Led Zeppelinnel rokon, blues-osabb alapú cucc, s a halálról szól. Szövege alapos pofont jelenthetett a bandát lesátánistázóknak, minthogy egyértelműen Isten léte és jósága mellett foglal állást. Geezer, a szöveg szerzője katolikus nevelésben részesült, s úgy tűnik, nem csak a vallás sötét oldalát tapasztalta meg közben.

A középkorias hangulatú, fél perces Embryo vezet át minden idők egyik legnagyobb Sabbath nótájába, a Children Of The Grave-be. Alighanem ezt a dalukat hallottam a legtöbbször élőben, köszönhetően a magyar Mood zenekarnak is, hiszen ők is gyakran játszották, de a budapesti Sabbath bulikon is rendre előkerült. Akkora zakatolás, olyan baljós gitárdallam van benne, hogy ez itt Maga A Metal. Ozzy a háború ellen énekel, sorai sajnos ma épp úgy érvényesek, mint ’71-ben. Plusz olyan basszuscsattogás megy a dalban, hogy gyanús, hogy Steve Harris innen tanult.

Az Orchid másfél perces, akusztikus gitáros finomság, majd újabb jelentős riff érkezik a Lord Of This World-ben. A cím a Sátánra utal, aki hasonlóan nyilatkozik az emberekről, mint közel két évtizeddel később a Sandman képregényben Lucifer Hajnalcsillag: maguknak csinálják a bajt.

A Solitude, bár doom vonalon alap a magány, a szerelmi szakítást követő depresszióról szól, de a maga korában sem számított elcsépeltnek, ahogy ezt megközelítette. Már csak azért sem, mert a folkos dallamokhoz Iommi némi fuvola és zongora részt is tett, Ozzy visszhangos éneke meg élete egyik legjobb teljesítménye.

Az albumot újabb monolit zárja, az Into The Void, enyhén hippis szöveggel (csupán két évvel voltunk Woodstock után!), de a világvégét előrevetítve, ehhez illőn masszív, súlyos riffel. S mégis van valami mágikus a nótában, hogy bekúszik a bőröd alá is, nem csak a füledbe-fejedbe.

Az első hat Sabbath album (plusz a Ronnie James Dio-val készült Heaven and Hell) alapvető metal anyag. Mindenkire hatottak, szinte semmit nem találni a metal történetében, amit ne lehetne ezekre visszavezetni. De az sem mellékes, hogy máig élvezetes, izgalmas hallgatnivaló mind. A 35 perc sincs Master of Reality színtiszta, tömény és kreatív lemez, minden pillanata zseniális.

 

 

 

 

Fekete Zaj: Green Carnation és mások, Sástó, 2026.08.01.

Közel 23 év után újra látni a norvég Green Carnationt, már ez önmagában csodának tekinthető, de csomó más jóban is részem volt a Fekete Zajon a Mátrában.

Az Underworld honlapján a cikkem, annak a végén link sok további fotóhoz.

 

 

Nevermore / Wolf, Barba Negra, 2026.07.30.

A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.

Katt tehát ide.

(Fotógaléria majd ha odaértem...)

 

 

Moonspell: Irreligious – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a portugál Moonspell második, s máig legfontosabb albuma, a gothic/death/doom metal egyik gyöngyszeme. Azonnal magával ragadott, és most is ugyanúgy hat. Az alábbi cikket viszont 2012-ben írtam róla.

 

 

A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.

'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.

Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.

Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.

A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.

Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…

 

 

 

 

Metz Ferenc: Háromszorosan (Kopária 1.)

Metz Ferenc bemutatkozó képregénye ez. Emberünk fogta Lúdas Matyi történetét (melyet Fazekas Mihály írt az 1800-as évek elején), és kerekített belőle egy olyan fél-disztópikus horrort, amit simán oda lehet tenni mondjuk a Hellboy mellé, és amelynek számos rétege van. Remekmű.

Teljes cikkem róla ekulton. 

North Sea Echoes: How to Cast a Shadow

Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, a Fates Warning két tagja, ez az ő külön formációjuk. Really Good Terrible Things című albumuk nagy kedvencem, a folytatás pedig úgy viszi tovább azt a csendesebb, befelé fordulóbb, sok elektronikus zenei elemet is magába olvasztó vonalat, hogy meglepően sok olyan téma is került bele, gitáron és énekileg egyaránt, ami simán lehetett volna Fates Warning. 

Teljes cikkem Underworldön. 

Mark Greenside: Segítség, francia lettem!

Ehhez a könyvhöz, ill. magához az íróhoz olyan sajátos viszony fűz, hogy nem lenne fair „hivatalos” recenziót írnom róla, de azért csak szeretném leírni róla a gondolataimat, mert nagyon szerettem olvasni.

Markot már jó pár éve ismerem, irodalmi ügynöki mivoltomban segítettem is neki kiadót találni, emellett talán leírhatom, hogy barátok lettünk. És van a könyvben egy fotó róla és a szívemnek szintén igen kedves feleségéről, Donnáról, melyet Bretagne-ban készítettem. Erről ennyit.

 

Ez már a harmadik Greenside könyv, mely arról szól, amit itt az alcím így fogalmaz meg: „Kalandos életem Bretagne-ban”. Több, mint három évtizede vetődött el először Franciaország eme legnyugatibb részére, és úgy beleszeretett, hogy mikor egy helyitől, akivel addigra összebarátkozott, azt hallotta, hogy van ám egy eladó ház abban a bizonyos faluban, akkor mindent félredobott, és megvette – úgy, hogy pénze sem volt, az édesanyjától kellett kölcsönkérnie. Azóta, ha csak teheti, ott tölti minden év azon részét, melyet az amerikai ill. EU-s törvények engednek neki. És az ott töltött idő kapcsán tényleg van három könyvnyi (valójában sokkal több) mesélnivalója, és amit és ahogy mesél, az engem folyton lenyűgöz.

 

Pedig a legtöbb fejezet ebben az előző kötetet úgy egy évtizeddel követő könyvben is hétköznapi dolgokról szól. Eleve van egy olyan hangulata Mark bretagne-i műveinek, mintha arról olvasnánk, hogy mi történik azután, ahol a legtöbb mese és történet véget ér: az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” részről. Igen, Bretagne csodálatos, megannyi gyönyörű, felfedezni való tája, helysége van, a tengerparton és a bentebbi, szárazföldi részeken is, és ezekről is mesél Greenside, de alapvetően arról van szó, hogy milyen az, ha veszel egy több, mint száz éves házat egy olyan helyen, ami teljesen idegen a számodra. Nem beszéled a nyelvet, nem érted, nem ismered a kultúrát, nem szólva az ügymenetről, a társadalmi és közigazgatási és jogszabályi berendezkedésről. Mark felvállaltan maga a kétlábon járó „buta” amerikai, de ez olyasmi, amit nagyon sokunk megélt már, aki eltöltött akár csak pár napot egy olyan helyen, amit nem ismer, ahol nem az ő nyelvét beszélik. Valójában megdöbbentő és bátor, amit ez az ember művel: hogy bevállalja, hogy bizony, a bretagne-i hétköznapok, a mindennapi élet és lakhatás apróbb-nagyobb problémái, megoldandó kérdései sokszorta nehezebbek számára, mint odahaza, Amerikában. Ő egyébként lengyel és magyar felmenőkkel is bíró, New Yorkban felnőtt, vallását nem gyakorló zsidó, aki aktív évei alatt tanár és politikai aktivista volt, és már nagyon rég San Fraciscóban él. Szokva van hát ahhoz, hogy nem egészen tartozik valahova, és hogy rá van utalva az idegenek, a helyiek jóindulatára. És pont az az egyik legmegindítóbb a könyveiben, ahogy elmeséli, mennyi segítséget, barátságot kap a bretagne-iaktól.

 

De miközben nyomon követhetjük csetlés-botlását a számára oly furcsa és kiismerhetetlen francia viszonyok között (hogy pl. hogy lehet megoldani, ha a kéménybe méhek költöznek (már megint), mint zajlik, ha új szárítógépet kell venni, amelyhez sehol sem adnak angol nyelvű leírást és így tovább), apránként megérti az olvasó, hogy a fejezetek végül egy szép ívet írnak le. Eleve minden fejezet végén van valamiféle levont életbölcsesség, még ha az csak a következő fejezetbeli problémához vezet is át, de a teljes könyv olyan mozaikot ad ki, amely engem legalábbis gyönyörűséggel és mélységes derűvel töltött el. Minden öniróniája, minden vicces (és tényleg vicces!) sztorija mellett is, és ahogy ezeket elmeséli, s minden bevallott stresszelése, aggodalma, problémázása mellett is az jön le, hogy ez az ember jól megélt, élni érdemes életet él, és olyan bölcs megértéssel, együttérzéssel, elfogadással kezeli az életet és a többi embert, amit nagyon jó lenne eltanulni tőle. Időről időre szóba hozza az öregedést, az elmúlást (80 körül jár már), de ezekről is így ír. Azt meg külön imádom, hogy képes volt írni egy fejezetet a Le Martyre-ben található Saint Salamon kápolnáról, mely telis tele van az elmúlás, a halál képeivel, felirataival, emlékeztetőivel, és hogy miért megy ő oda egyáltalán – és hogy mi mindent ad ez a fejezet a többihez, milyen más megvilágításba helyezi az egész könyvet. De persze, maga Bretagne is annyira sokféle, olyan ellentmondásos tud lenni, hogy hiányozna is ez az ellenpont a kötetből.

 

Ami a magyar kiadást illeti, a borítón a képnek minimális köze van Bretagne-hoz, de nem baj. Szűr-Szabó Katalin fordítása jobbára tetszik, egyedül azt nem értem, miért kellett 98%-ban nagy é-vel írnia, hogy Én (s miért van egy fejezet, ahol még sincs így). Igen, Mark a saját gondolatait, meglátásait, élményeit közli, de nem érzem akkora egoistának, hogy azzal magyarázható legyen, továbbá attól még magyarul az én az csak én, és angolul van csak nagy i-vel az I.

 

Szóval, ez a könyv nagyon szerethető, nagyon szórakoztató, és könnyed nyári olvasmánynak is megteszi. Talán nem a turisztikai szempontból érdekes oldalát mutatja meg Bretagne-nak, legalábbis nem arra koncentrál (a korábbi részek sem különben, de mindben van jó sok infó, ha odafigyel az ember), mégis mesél csomó olyat erről az elvarázsolt helyről, amit máshol nem talál meg az olvasó. Viszont egy sokat megélt, figyelmes, megértő és őszinte ember gondolatait is átadja, amelyeket magával vihet az olvasó. S persze, praktikus tanácsok is vannak benne a mindennapos bosszúságok terén – melyek kapcsán a leginkább mégis azt sugallja: próbálj meg kedves lenni a többi emberrel, s igyekezz olyanokkal körülvenni magad, akik szintén képesek kedvesek lenni veled. Saját tapasztalatból mondom, hogy egyik sem könnyű, ezért is örülök Greenside valós példáinak.

Riverbend: Second Episode

A Riverbend amolyan szabadidős muzsikálásként indult a Screenből, Damn Naturalból, Rise and Fallból ismert Dudás Tamás és régi spanja, Sztaroszta Adamo részéről. A két fazon kiment a Sajó partjára, és azt játszották akusztikus gitáron, ami éppen eszükbe jutott. Idővel teljes zenekarrá nőtt a duó. A Second Episode már a második EP-jük. Az elsőhöz hasonlóan 5 dalt tartalmaz (16 és fél percben), és kortalan, szerethető muzsika.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Erlend Loe: Amit a világról tudni kell

A norvég író új könyvének  egy norvég gazda a főszereplője, idősb Giæver, aki épp a halálos ágyán fekszik (vagy ül), onnan diktálja szintén Giæver nevű fiának, amit a könyv címe sugall. Közben oda-odaszúr a fiúnak (alaposan kifejtve, hogy miért elcseszett egy ember ő, kezdve azzal, hogy városban lakik és idegen nyelvű könyveket olvas), de a vidéki élet megannyi csínját-bínját is átadja örökösének, megannyi sztorit a családjukról (úgy a múlt ködébe vesző, rég elhunyt személyek, mint a még élők sorában küszködők kapcsán). De a legfontosabb számára mégis az, hogy a szomszéd Iunker család iránt kb. 800 éve fenntartott gyűlöletet is tovább örökítse.

Mókás és elgondolkodtató és rövid, ahogy a legtöbb Loe könyv. Ekulton a teljes cikk. 

Iced Earth: The Dark Saga – 30 éves jubileum

Ma három évtizede jelent meg a Spawn képregényen alapuló, 4. Iced Earth album, mely a '90-es évek egyik power metal klasszikusává lett. Az alábbi cikket viszont 2013-ban írtam róla.

 

 

A floridai Tampából származó Iced Earth a ’80-as évek közepén indult. Első három albumuknak voltak jó pillanatai, de gyerekbetegségei is. Az a nagyság, amit a negyedik korong hozott, még hiányzott belőlük.

A Dark Saga, elődeihez mérten kevésbé komplex, de fogós dallamokban és emlékezetes riffekben gazdagabb anyag lett. Az egyik legfontosabb albuma volt a ’90-es évek azon részének, amikor a metalt gyökerestül kiirtották az MTV-ről meg a mainstream médiából. A két évvel későbbi Something Wicked This Way Comes hozta el az igazi áttörést, de minden királysága mellett is én azt már picit önismétlőnek éreztem, és az underground színtéren (főleg a német területeken) igazán a Dark Sagával vetette meg a lábát a csapat.

Pedig elsőre úgy tűnt, hogy az amerikai power metal, a klasszikus heavy metal és némi thrash keveréke ez, amiben semmi új nincs. Itt egy Maiden harmónia, ott egy Metallica riff, máshol egy Metal Church vonalas dallam, ettől még nem kell leborulni. Alaposabban is meg kellett hallgatni a cuccot, hogy ráébredj a nagyságára.

A Dark Saga a Spawn című, egy ideig magyarul is kiadott képregénysorozat feldolgozása. Ez a máig tartó és több mellékhajtást is hozó széria, Todd McFarlane alkotása, a ’90-es években azzal tűnt ki a többi szuperhősös comics közül, hogy brutálisabb és sötétebb volt azok zöménél, s főszereplője, Al Simmons sem feltétlenül jófiú (nevét Todd legjobb barátjáról kapta, aki a Depths of Hell szövegét írta erre a lemezre). Ő egy CIA-ügynök és bérgyilkos, aki miután meghal, eladja a lelkét, hogy visszatérhessen imádott feleségéhez. Csakhogy mire ez megtörténik, belőle Pokolfajzat lesz, a nője pedig hozzáment egykori legjobb barátjához. A Simmonsnak új életet adó démon egyre újabb borzalmas feladatokat ad neki, ám a csalódott és átvert férfi igyekszik kiszabadulni az ördögi csapdából – amiért pokolbéli és mennyei teremtmények is meg akarják ölni…

John Schaffer gitáros-főnök, a sorozat nagy rajongója egy képregényes rendezvényen haverkodott össze McFarlane-nel, aki az album borítóját is megfestette. Ám ugyanekkor készült a Spawnból mozifilm, amihez nem használták az Iced Earth zenéjét, ugyanis az volt a koncepció, hogy elektro és metal bandákat eresztenek össze a filmzenében. Milyen fura, hogy az akkor oly forradalminak számító hullám hogy eltűnt, miközben Schafferék még mindig itt vannak…

Az album tökéletesen közvíteti a sztorit ill. Simmons érzéseit. Van rajta pár alapos zúzda, mint a Testamentet idéző Violate vagy a King Diamond-os szintivel nyitó Vengeance is Mine, de alapvetően nem a harag uralja az anyagot. Matthew Barlow, az akkor még derékig érő vörös hajjal bíró énekes olyan sajátos orgánummal rendelkezik, amiről a KISS Paul Stanley-je is eszünkbe juthat, de a többi heavy/power metal torokhoz mérten öblösebb, mélységes és dark tónus jellemzi. Ennek köszönhetően, ha Matt valami bánatosat énekel, akkor az kiömlik a hangfalakból és feketére festi még a falakat is. Amit a félig lírai I Died For You-ban, netán a szó szerint mennyei kórusokkal díszített The Hunterben és A Question Of Heavenben művel, attól máig eláll a lélegzetem és kiráz a hideg. A keresztény metalos Saviour Machine ill. a Jézus Krisztus Szupersztár című musical is eszembe jut ezekről. Annyi drámaiság, monumentalitás van az albumban, amennyire az összes Nightwish klón együttvéve sem lesz képes soha. De közben ott vannak Schaffer erőteljes riffjei, a nyilvánvalóan Maiden hatású gitármelódiák, amiknek köszönhetően mégis mindvégig színtiszta metal zene ez.

Akármennyit változott is azóta az Iced Earth felállása, Schaffer és aktuális társai máig hozzák a minőséget. De olyan sokkot nem okoznak többé, mint ’96-ban.

 

 

 

 

 

Luke Pearson: Hilda a vadonban (Hilda 1-2.)

Luke Pearson brit író-rajzoló. Az első képregénye, mely Hildáról szól, eredetileg 2010-ben jelent meg, és 2018-ban indult az ebből írt, Netflix-féle tévésorozat. Nem tudom, hányan várták, hogy magyarul is megjelenjen a képregény, de szívből remélem, hogy lesz annyira népszerű, amennyire megérdemli, mert valami varázslatos.

Teljes cikkem róla ekulton.