Markot már jó pár éve ismerem, irodalmi ügynöki mivoltomban segítettem is neki kiadót találni, emellett talán leírhatom, hogy barátok lettünk. És van a könyvben egy fotó róla és a szívemnek szintén igen kedves feleségéről, Donnáról, melyet Bretagne-ban készítettem. Erről ennyit.
Ez már a harmadik Greenside könyv, mely arról szól, amit itt az alcím így fogalmaz meg: „Kalandos életem Bretagne-ban”. Több, mint három évtizede vetődött el először Franciaország eme legnyugatibb részére, és úgy beleszeretett, hogy mikor egy helyitől, akivel addigra összebarátkozott, azt hallotta, hogy van ám egy eladó ház abban a bizonyos faluban, akkor mindent félredobott, és megvette – úgy, hogy pénze sem volt, az édesanyjától kellett kölcsönkérnie. Azóta, ha csak teheti, ott tölti minden év azon részét, melyet az amerikai ill. EU-s törvények engednek neki. És az ott töltött idő kapcsán tényleg van három könyvnyi (valójában sokkal több) mesélnivalója, és amit és ahogy mesél, az engem folyton lenyűgöz.
Pedig a legtöbb fejezet ebben az előző kötetet úgy egy évtizeddel követő könyvben is hétköznapi dolgokról szól. Eleve van egy olyan hangulata Mark bretagne-i műveinek, mintha arról olvasnánk, hogy mi történik azután, ahol a legtöbb mese és történet véget ér: az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” részről. Igen, Bretagne csodálatos, megannyi gyönyörű, felfedezni való tája, helysége van, a tengerparton és a bentebbi, szárazföldi részeken is, és ezekről is mesél Greenside, de alapvetően arról van szó, hogy milyen az, ha veszel egy több, mint száz éves házat egy olyan helyen, ami teljesen idegen a számodra. Nem beszéled a nyelvet, nem érted, nem ismered a kultúrát, nem szólva az ügymenetről, a társadalmi és közigazgatási és jogszabályi berendezkedésről. Mark felvállaltan maga a kétlábon járó „buta” amerikai, de ez olyasmi, amit nagyon sokunk megélt már, aki eltöltött akár csak pár napot egy olyan helyen, amit nem ismer, ahol nem az ő nyelvét beszélik. Valójában megdöbbentő és bátor, amit ez az ember művel: hogy bevállalja, hogy bizony, a bretagne-i hétköznapok, a mindennapi élet és lakhatás apróbb-nagyobb problémái, megoldandó kérdései sokszorta nehezebbek számára, mint odahaza, Amerikában. Ő egyébként lengyel és magyar felmenőkkel is bíró, New Yorkban felnőtt, vallását nem gyakorló zsidó, aki aktív évei alatt tanár és politikai aktivista volt, és már nagyon rég San Fraciscóban él. Szokva van hát ahhoz, hogy nem egészen tartozik valahova, és hogy rá van utalva az idegenek, a helyiek jóindulatára. És pont az az egyik legmegindítóbb a könyveiben, ahogy elmeséli, mennyi segítséget, barátságot kap a bretagne-iaktól.
De miközben nyomon követhetjük csetlés-botlását a számára oly furcsa és kiismerhetetlen francia viszonyok között (hogy pl. hogy lehet megoldani, ha a kéménybe méhek költöznek (már megint), mint zajlik, ha új szárítógépet kell venni, amelyhez sehol sem adnak angol nyelvű leírást és így tovább), apránként megérti az olvasó, hogy a fejezetek végül egy szép ívet írnak le. Eleve minden fejezet végén van valamiféle levont életbölcsesség, még ha az csak a következő fejezetbeli problémához vezet is át, de a teljes könyv olyan mozaikot ad ki, amely engem legalábbis gyönyörűséggel és mélységes derűvel töltött el. Minden öniróniája, minden vicces (és tényleg vicces!) sztorija mellett is, és ahogy ezeket elmeséli, s minden bevallott stresszelése, aggodalma, problémázása mellett is az jön le, hogy ez az ember jól megélt, élni érdemes életet él, és olyan bölcs megértéssel, együttérzéssel, elfogadással kezeli az életet és a többi embert, amit nagyon jó lenne eltanulni tőle. Időről időre szóba hozza az öregedést, az elmúlást (80 körül jár már), de ezekről is így ír. Azt meg külön imádom, hogy képes volt írni egy fejezetet a Le Martyre-ben található Saint Salamon kápolnáról, mely telis tele van az elmúlás, a halál képeivel, felirataival, emlékeztetőivel, és hogy miért megy ő oda egyáltalán – és hogy mi mindent ad ez a fejezet a többihez, milyen más megvilágításba helyezi az egész könyvet. De persze, maga Bretagne is annyira sokféle, olyan ellentmondásos tud lenni, hogy hiányozna is ez az ellenpont a kötetből.
Ami a magyar kiadást illeti, a borítón a képnek minimális köze van Bretagne-hoz, de nem baj. Szűr-Szabó Katalin fordítása jobbára tetszik, egyedül azt nem értem, miért kellett 98%-ban nagy é-vel írnia, hogy Én (s miért van egy fejezet, ahol még sincs így). Igen, Mark a saját gondolatait, meglátásait, élményeit közli, de nem érzem akkora egoistának, hogy azzal magyarázható legyen, továbbá attól még magyarul az én az csak én, és angolul van csak nagy i-vel az I.
Szóval, ez a könyv nagyon szerethető, nagyon szórakoztató, és könnyed nyári olvasmánynak is megteszi. Talán nem a turisztikai szempontból érdekes oldalát mutatja meg Bretagne-nak, legalábbis nem arra koncentrál (a korábbi részek sem különben, de mindben van jó sok infó, ha odafigyel az ember), mégis mesél csomó olyat erről az elvarázsolt helyről, amit máshol nem talál meg az olvasó. Viszont egy sokat megélt, figyelmes, megértő és őszinte ember gondolatait is átadja, amelyeket magával vihet az olvasó. S persze, praktikus tanácsok is vannak benne a mindennapos bosszúságok terén – melyek kapcsán a leginkább mégis azt sugallja: próbálj meg kedves lenni a többi emberrel, s igyekezz olyanokkal körülvenni magad, akik szintén képesek kedvesek lenni veled. Saját tapasztalatból mondom, hogy egyik sem könnyű, ezért is örülök Greenside valós példáinak.
