Köhler Ágnes számos
lemezborítót készített már, de fotósként is sokat adott a metal világához – nem
szólva arról, hogy hosszú éveken át énekesnőként is aktív volt. Mindezekről is
megkérdeztem őt, ahogy közelgő portrékiállításáról is, melynek Az
Árnyék fénye – A Lélek árnyai a címe.
Gyuricza Márta első regénye épp oly szövevényes, fura és egyedi, mint az általa illusztrált képregények (elsősorban az Ezerfejű történetei c. sorozat). Olyan, mint egy alternatív történelmi regény, melyben a maszkák avagy venezusok népe kerül összetűzésbe a többi emberrel. Rendkívül rétegzett, számos jelentést hordozó, egyúttal izgalmas regény.
A nís harmadik anyaga kb. 23 perces, négy dalt rejt, és úgy folytatja az
eddigi irányvonalat (melyet lehet nevezni pl. grunge-os prog.metalnak is), hogy megint csavar egyet rajta. Ez részben annak
is köszönhető, hogy bár volt már korábban is magyar nyelvű daluk, most
először énekel Zsíros Ádám a teljes anyagon magyarul.
A pozvakowski. 2000-ben alakult, de új albumuk semmivel sem kevésbé
izgalmas és sajátos, mint a korábbiak, pedig az évek során sok különféle
irányba elkalandoztak. Azért az általuk használt experimentális noise
rock meghatározás most is helytálló.
35 éve jelent meg a Motörhead egyik legjobb albuma, amin volt egy s más, amivel alaposan megleptek mindenkit Lemmyék, de attól még a régi fanok is imádták.
Alábbi cikkem 2008 nyarán íródott.
Ha jól számolom, ez volt az 1975-ben alakult Motörhead 10. stúdióalbuma.
Nem tartozik a klasszikus korai cuccok közé, de nekem ez a legnagyobb
kedvencem, emellett most jött ki a 20. albumuk (Motörizer), rajta egy (Teach
You How To) Sing the Blues c. nótával, és ez bizonyára utalás az 1916 korongot
nyitó The One To Sing The Blues-ra, úgyhogy van miért írni róla.
Ez a nóta különben egy igazi Motörhead rock & roll, sodró, kő egyszerű,
alapvető rock riffel, és azonnal kétvállra fektet. Mondják, hogy több korábbi
lemezüknél gond volt a hangzással, de ez az anyag még mai füllel is szépen
zakatol. A kettes I'm So Bad (Baby I Don't Care) motorosabb tempóra vált,
nyilvánvalóan önéletrajzi utalásokkal a Lemmy-féle szövegben. A legendás
énekes-basszer mindig is igaz rock & roller volt, egyike a rockzene
történetének leghitelesebb arcainak.
Bár e két szerzemény is gyanúsan fülbemászó, a No Voices In The Sky-nak kimondottan
dallamos a refrénje, ami azért korábban nem igen fordult elő a Motörheadnél.
Ehhez képest igen komor a szövege, a világ akkortájt is förtelmes helyzetéről
szól, de közben végtelenül feelinges r&r, amiben Wurzel meg Phil Campbell
nagyokat szólóznak.
A következő Going To Brazil Chuck Berry-szerű alap rock & roll, és
arról szól, hogy hogyan repül a zenekar és személyzete Rióba (azt már jótékony
homály fedi, hogy mit csinálnak a brazil városban, hehe). Aztán jön a korong
első meglepetése, a Nightmare / The Dreamtime, ami a címéhez méltóan
horrorfilmzenének is beillene. Megfordított beszéd, szintik, némileg
pszichedelikus szóló is van ebben a lassú, fojtott dalban, és nem megfelelő
állapotban hallgatva bizonyára csúf parát okoz.
De a Love Me Forever még nagyobb döbbenetet okozott a Motörheadbangerek
körében. Ez ugyanis egy lírai nóta, az első a banda történetében, még ha be is
keményedik egy kissé... És az a helyzet, hogy Lemmy lehet akármekkora rosszfiú,
ezek a sorok (hogy pl. „Szeress örökké, vagy egyáltalán ne...”) kurvára
hitelesebbek tőle, mint amiket az akkortájt még épp menő hajbandák százai
összenyáladztak a balladáikban. Hidegrázósan szép, hatalmas nóta, teli valódi
élettapasztalattal.
Az Angel City újra vidámabb cucc, aminek ahhoz van köze, hogy Lemmy és a
dobos Phil Taylor akkortájt költözött át Angliából Los Angelesbe, bár a szöveg
még a ködös Albionban született. Lemmy arról énekel, mit fog majd L.A.-ben
csinálni (pl. „Bon Jovi piáját vedelem majd ingyér”). Még némi szaxofon is
került bele, igazi bár-rock & roll. A Make My Day sem vesz vissza a
tempóból, sőt a lemez egyik leggyorsabb, legkarcosabb témája. De a
R.A.M.O.N.E.S. még nagyobb, 2 perc sincs punk rock sláger, tisztelgés a stílus
anyabandája előtt, aminek az akkor még életben lévő Ramone-ok nagyon örültek.
Hát, nincs is ennél szebb ajándék, az hétszentség! De még a Shut You Down is
király csapkodós, pörgős rock & roll.
Hanem a záró 1916 minden idők egyik legkiakasztóbb, legmegrázóbb Motörhead
dala. Pontosabban Lemmy-é, hiszen egyedül írta, a producer Peter Solley tett
hozzá némi szintis vonósokat és dobgépet meg szervezett be egy csellóst. A dal
a somme-i csatáról, az I. Világháború egyik legdurvább mészárlásáról szól,
amikor röpke 3 óra alatt 19 ezer fiatal angolt kaszáltak le a német gépfegyverek.
A srácok egy része még 18 sem volt, csak hazudta, hogy annyi, hogy elmehessen
hősnek, aztán ott halt meg a véres, saras, szaros harcmezőn, legjobb esetben a
barátja karjai közt, és senki nem emlékszik már rájuk. Lemmy iszonyat
hitelességgel jeleníti meg a háború borzalmait és értelmetlenségét, amit az is
bizonyít, hogy egy rajongója megírta neki, hogy mutatta a nagyfaterjának, aki
szintén ott volt, csak túlélte, és végigsírta az öreg a számot... Egy lassan
menetelő, emelkedett, hidegrázós dal ez, és szebb emléket állít minden háború
minden névtelen halottjának, mint az összes kibaszott emlékmű és ünnepség és
szentbeszéd. Hát ezért mondom én, hogy Lemmy a Császár.
James Willard Schultz (1859–1947) amerikai író és etnográfus számos
könyvet írt az általa jól ismert észak-amerikai indián törzsek életéről,
legendáiról, egyúttal számos hely és természeti képződmény elnevezése
is neki köszönhető (bár ezek egy részét ma már más néven lehet
megtalálni a térképen). Ez a 140 oldalas könyvecske részben útinapló, de még inkább az utazás
közben előkerülő indián legendák, mítoszok, mesék és történetek
gyűjteménye. Schultzot befogadta a feketeláb nevű indián törzs, indián
nevet is kapott (Ap-i-kun’-i), első felesége is ebből a törzsből
származott.
Kissé tartottam ettől a könyvtől, mert hát egy vak kisfiúról szól, és az érzékenyítő könyvek sokszor nagyon szájbarágósak. Ám Małkowski képes volt Kamillról és családjáról annyi és olyan humorral írni, hogy egyáltalán nem volt az a kényelmetlen érzésem a könyvet olvasva, hogy az író nevelni és terelni akar. Ehhez persze az is kellett, hogy egyúttal őszinte is legyen.
Kátai Tamás nevéhez fűződik minden idők
egyik nemzetközileg is legismertebb magyar zenekara, a Thy Catafalque, mely
amúgy sok-sok éven át csak szobaprojekt volt, és maga Tamás sem hitte volna,
hogy valaha koncertezni fog a dalokkal. Ez alkalommal személyesebb témákról
kérdeztük őt.
Macbeth, a 11. századi skót király nevét a legtöbben nyilván Shakespeare
drámájából ismerik. Ezt a káprázatos és felkavaró képregényt két francia, Thomas Day író és Guillaume Sorel illusztrátor készítette,
ám ők alaposan visszaástak a történet eredetéhez, a (részben
ellentmondásos, és semmiképp sem elégséges) történelmi forrásokhoz,
illetve a legendákhoz, melyek a valóban élt hadvezér és király életét
követően nevéhez fonódtak.
Ha nem lenne elég egyértelmű a cím alapján, miről is szól ez a színes
kötet, hát az alcím biztos segít: Illusztrált útmutató, ami bevezet
téged a saját képregényed elkészítésébe. Mindazonáltal még a legkevésbé
rajzolni tanít Edward Ross képregénye. Ha mutat is trükköket, azt nem
ebből a kötetből kell megtanulni. De azt is jelzi nyomban az elején,
hogy a képregényhez nem elég a rajzoló illetve az, ha valaki tud
rajzolni.
Hiszen a legtöbb képregénynek van története, cselekménye, saját
világa, szereplői is, és ha ezeket mind megírta és megrajzolta, aki
vállalja az adott feladatot (mert bizony képregényt nem csak
egymagunkban lehet ám készíteni!), és elkészül a Nagy Mű, akkor még
mindig ott van, hogy hogyan add ki, hogyan juttasd el a potenciális
olvasókhoz. Minderről jóval alaposabban mesél a kötet, akkor is, ha
nyilván vannak részek, amelyek azért messze bonyolultabbak, mint ami
ebbe a 184 oldalba belefért.