A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.
(Fotógaléria majd ha odaértem...)
A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.
'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.
Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.
Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.
A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.
Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…
Markot már jó pár éve ismerem, irodalmi ügynöki mivoltomban segítettem is neki kiadót találni, emellett talán leírhatom, hogy barátok lettünk. És van a könyvben egy fotó róla és a szívemnek szintén igen kedves feleségéről, Donnáról, melyet Bretagne-ban készítettem. Erről ennyit.
Ez már a harmadik Greenside könyv, mely arról szól, amit itt az alcím így fogalmaz meg: „Kalandos életem Bretagne-ban”. Több, mint három évtizede vetődött el először Franciaország eme legnyugatibb részére, és úgy beleszeretett, hogy mikor egy helyitől, akivel addigra összebarátkozott, azt hallotta, hogy van ám egy eladó ház abban a bizonyos faluban, akkor mindent félredobott, és megvette – úgy, hogy pénze sem volt, az édesanyjától kellett kölcsönkérnie. Azóta, ha csak teheti, ott tölti minden év azon részét, melyet az amerikai ill. EU-s törvények engednek neki. És az ott töltött idő kapcsán tényleg van három könyvnyi (valójában sokkal több) mesélnivalója, és amit és ahogy mesél, az engem folyton lenyűgöz.
Pedig a legtöbb fejezet ebben az előző kötetet úgy egy évtizeddel követő könyvben is hétköznapi dolgokról szól. Eleve van egy olyan hangulata Mark bretagne-i műveinek, mintha arról olvasnánk, hogy mi történik azután, ahol a legtöbb mese és történet véget ér: az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” részről. Igen, Bretagne csodálatos, megannyi gyönyörű, felfedezni való tája, helysége van, a tengerparton és a bentebbi, szárazföldi részeken is, és ezekről is mesél Greenside, de alapvetően arról van szó, hogy milyen az, ha veszel egy több, mint száz éves házat egy olyan helyen, ami teljesen idegen a számodra. Nem beszéled a nyelvet, nem érted, nem ismered a kultúrát, nem szólva az ügymenetről, a társadalmi és közigazgatási és jogszabályi berendezkedésről. Mark felvállaltan maga a kétlábon járó „buta” amerikai, de ez olyasmi, amit nagyon sokunk megélt már, aki eltöltött akár csak pár napot egy olyan helyen, amit nem ismer, ahol nem az ő nyelvét beszélik. Valójában megdöbbentő és bátor, amit ez az ember művel: hogy bevállalja, hogy bizony, a bretagne-i hétköznapok, a mindennapi élet és lakhatás apróbb-nagyobb problémái, megoldandó kérdései sokszorta nehezebbek számára, mint odahaza, Amerikában. Ő egyébként lengyel és magyar felmenőkkel is bíró, New Yorkban felnőtt, vallását nem gyakorló zsidó, aki aktív évei alatt tanár és politikai aktivista volt, és már nagyon rég San Fraciscóban él. Szokva van hát ahhoz, hogy nem egészen tartozik valahova, és hogy rá van utalva az idegenek, a helyiek jóindulatára. És pont az az egyik legmegindítóbb a könyveiben, ahogy elmeséli, mennyi segítséget, barátságot kap a bretagne-iaktól.
De miközben nyomon követhetjük csetlés-botlását a számára oly furcsa és kiismerhetetlen francia viszonyok között (hogy pl. hogy lehet megoldani, ha a kéménybe méhek költöznek (már megint), mint zajlik, ha új szárítógépet kell venni, amelyhez sehol sem adnak angol nyelvű leírást és így tovább), apránként megérti az olvasó, hogy a fejezetek végül egy szép ívet írnak le. Eleve minden fejezet végén van valamiféle levont életbölcsesség, még ha az csak a következő fejezetbeli problémához vezet is át, de a teljes könyv olyan mozaikot ad ki, amely engem legalábbis gyönyörűséggel és mélységes derűvel töltött el. Minden öniróniája, minden vicces (és tényleg vicces!) sztorija mellett is, és ahogy ezeket elmeséli, s minden bevallott stresszelése, aggodalma, problémázása mellett is az jön le, hogy ez az ember jól megélt, élni érdemes életet él, és olyan bölcs megértéssel, együttérzéssel, elfogadással kezeli az életet és a többi embert, amit nagyon jó lenne eltanulni tőle. Időről időre szóba hozza az öregedést, az elmúlást (80 körül jár már), de ezekről is így ír. Azt meg külön imádom, hogy képes volt írni egy fejezetet a Le Martyre-ben található Saint Salamon kápolnáról, mely telis tele van az elmúlás, a halál képeivel, felirataival, emlékeztetőivel, és hogy miért megy ő oda egyáltalán – és hogy mi mindent ad ez a fejezet a többihez, milyen más megvilágításba helyezi az egész könyvet. De persze, maga Bretagne is annyira sokféle, olyan ellentmondásos tud lenni, hogy hiányozna is ez az ellenpont a kötetből.
Ami a magyar kiadást illeti, a borítón a képnek minimális köze van Bretagne-hoz, de nem baj. Szűr-Szabó Katalin fordítása jobbára tetszik, egyedül azt nem értem, miért kellett 98%-ban nagy é-vel írnia, hogy Én (s miért van egy fejezet, ahol még sincs így). Igen, Mark a saját gondolatait, meglátásait, élményeit közli, de nem érzem akkora egoistának, hogy azzal magyarázható legyen, továbbá attól még magyarul az én az csak én, és angolul van csak nagy i-vel az I.
Szóval, ez a könyv nagyon szerethető, nagyon szórakoztató, és könnyed nyári olvasmánynak is megteszi. Talán nem a turisztikai szempontból érdekes oldalát mutatja meg Bretagne-nak, legalábbis nem arra koncentrál (a korábbi részek sem különben, de mindben van jó sok infó, ha odafigyel az ember), mégis mesél csomó olyat erről az elvarázsolt helyről, amit máshol nem talál meg az olvasó. Viszont egy sokat megélt, figyelmes, megértő és őszinte ember gondolatait is átadja, amelyeket magával vihet az olvasó. S persze, praktikus tanácsok is vannak benne a mindennapos bosszúságok terén – melyek kapcsán a leginkább mégis azt sugallja: próbálj meg kedves lenni a többi emberrel, s igyekezz olyanokkal körülvenni magad, akik szintén képesek kedvesek lenni veled. Saját tapasztalatból mondom, hogy egyik sem könnyű, ezért is örülök Greenside valós példáinak.
Mókás és elgondolkodtató és rövid, ahogy a legtöbb Loe könyv. Ekulton a teljes cikk.
A floridai Tampából származó Iced Earth a ’80-as évek közepén indult. Első három albumuknak voltak jó pillanatai, de gyerekbetegségei is. Az a nagyság, amit a negyedik korong hozott, még hiányzott belőlük.
A Dark Saga, elődeihez mérten kevésbé komplex, de fogós dallamokban és emlékezetes riffekben gazdagabb anyag lett. Az egyik legfontosabb albuma volt a ’90-es évek azon részének, amikor a metalt gyökerestül kiirtották az MTV-ről meg a mainstream médiából. A két évvel későbbi Something Wicked This Way Comes hozta el az igazi áttörést, de minden királysága mellett is én azt már picit önismétlőnek éreztem, és az underground színtéren (főleg a német területeken) igazán a Dark Sagával vetette meg a lábát a csapat.
Pedig elsőre úgy tűnt, hogy az amerikai power metal, a klasszikus heavy metal és némi thrash keveréke ez, amiben semmi új nincs. Itt egy Maiden harmónia, ott egy Metallica riff, máshol egy Metal Church vonalas dallam, ettől még nem kell leborulni. Alaposabban is meg kellett hallgatni a cuccot, hogy ráébredj a nagyságára.
A Dark Saga a Spawn című, egy ideig magyarul is kiadott képregénysorozat feldolgozása. Ez a máig tartó és több mellékhajtást is hozó széria, Todd McFarlane alkotása, a ’90-es években azzal tűnt ki a többi szuperhősös comics közül, hogy brutálisabb és sötétebb volt azok zöménél, s főszereplője, Al Simmons sem feltétlenül jófiú (nevét Todd legjobb barátjáról kapta, aki a Depths of Hell szövegét írta erre a lemezre). Ő egy CIA-ügynök és bérgyilkos, aki miután meghal, eladja a lelkét, hogy visszatérhessen imádott feleségéhez. Csakhogy mire ez megtörténik, belőle Pokolfajzat lesz, a nője pedig hozzáment egykori legjobb barátjához. A Simmonsnak új életet adó démon egyre újabb borzalmas feladatokat ad neki, ám a csalódott és átvert férfi igyekszik kiszabadulni az ördögi csapdából – amiért pokolbéli és mennyei teremtmények is meg akarják ölni…
John Schaffer gitáros-főnök, a sorozat nagy rajongója egy képregényes rendezvényen haverkodott össze McFarlane-nel, aki az album borítóját is megfestette. Ám ugyanekkor készült a Spawnból mozifilm, amihez nem használták az Iced Earth zenéjét, ugyanis az volt a koncepció, hogy elektro és metal bandákat eresztenek össze a filmzenében. Milyen fura, hogy az akkor oly forradalminak számító hullám hogy eltűnt, miközben Schafferék még mindig itt vannak…
Az album tökéletesen közvíteti a sztorit ill. Simmons érzéseit. Van rajta pár alapos zúzda, mint a Testamentet idéző Violate vagy a King Diamond-os szintivel nyitó Vengeance is Mine, de alapvetően nem a harag uralja az anyagot. Matthew Barlow, az akkor még derékig érő vörös hajjal bíró énekes olyan sajátos orgánummal rendelkezik, amiről a KISS Paul Stanley-je is eszünkbe juthat, de a többi heavy/power metal torokhoz mérten öblösebb, mélységes és dark tónus jellemzi. Ennek köszönhetően, ha Matt valami bánatosat énekel, akkor az kiömlik a hangfalakból és feketére festi még a falakat is. Amit a félig lírai I Died For You-ban, netán a szó szerint mennyei kórusokkal díszített The Hunterben és A Question Of Heavenben művel, attól máig eláll a lélegzetem és kiráz a hideg. A keresztény metalos Saviour Machine ill. a Jézus Krisztus Szupersztár című musical is eszembe jut ezekről. Annyi drámaiság, monumentalitás van az albumban, amennyire az összes Nightwish klón együttvéve sem lesz képes soha. De közben ott vannak Schaffer erőteljes riffjei, a nyilvánvalóan Maiden hatású gitármelódiák, amiknek köszönhetően mégis mindvégig színtiszta metal zene ez.
Akármennyit változott is azóta az Iced Earth felállása, Schaffer és aktuális társai máig hozzák a minőséget. De olyan sokkot nem okoznak többé, mint ’96-ban.
Manapság másfajta zenékre használják a power metal kifejezést, mint régebben. Ez persze nem újdonság, a zene és a stílusmeghatározások mindig is változtak. Azt a zenét, amit a Metal Church mellett a ’80-as években és a ’90-esek elején leginkább a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Savatage képviselt, manapság US Power-ként szokták definiálni, ami sokkal inkább helytálló, mint power metalnak titulálni a masszív Helloween meg Malmsteen befolyásoltság alatt álló, számlálatlanul érkező germán és skandináv csapatokat. De végül is mindegy – az inkább zavar, hogy a magam részéről még a US Power képviselői közt (pl. Jag Panzer, Steel Prophet, Seven Witches, Chastain stb.) számon tartott, és sokszor régi favoritjaimmal egyező korú bandák friss anyagai között sem találok olyat, ami minden ízében egyenrangú lehetne a klasszikusokkal (nemhogy megújítaná a stílust…). Korrekt anyagok vannak, de egyikük hallatán sem érzem azt, amit pl. a Welcome To The Ball felrakásakor mindmáig.
Fentiek mellett azért is írok erről az anyagról, mert az itt hallható remek ritmusszekció - Dave Starr bőgős és Larry Howe dobos - épp a friss Chastain anyagon tűnt fel újra, és mert hallottam egy 4 számos Vicious demót, ami az eredeti énekes, Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta a legjobb, amit az egyetlen őstag Geoff Thorpe gitáros által azóta is életben tartott banda csinált.
A Ball amúgy a negyedik lemezük volt. Az elsőre lehet mondani, hogy inkább Vinnie Moore neoklasszikus szólómunkájáról szólt, semmint a dalokról. A Digital Dictator már elég tuti volt (Moore nélkül is), a III-as anyag pedig örökérvényű power metal klasszikus, melynél jobbat nem tudtak már csinálni. De a Welcome így is remekmű.
A nyitó Abandoned egyként nevezhető a ’90-es III. lemezt indító Don’t Wait For Me, és a kortárs Metal Church Date With Poverty-je ikertesójának: mennydörgő, brutkó középtemós nóta, mely megadja az alapot. Ezt a finom gitártémázgatást (Mark McGee is nagy gitármágus volt ám!) követően berobbanó, speedelős, azaz jó gyors You Only Live Twice követi. Howe dobolását csakis Mikkey Dee-éhez tudom hasonlítani, bár egynémely figurája a Queensryche-os Scott Rockenfieldet is idézi. A fenyegető riffel induló Savior From Anger visszább vesz a tempóból, ám döngölés, pusztítás tekintetében ez is remekel. Ezt a dalt akár Accept-rajongók is értékelhetik az egyébként mind hang, mind testméret szempontjából Ronnie James Dio-hoz hasonló Carl agresszív éneke miatt. Amúgy viszont a klasszikus heavy metal bandák közül a Judas Priesthez van a legtöbb köze a Vicious-nek.
Igazi gyöngyszem a négyes Children, ami könnyedebb, felejthetetlen dallamokkal és vokálokkal bíró tétel. Eztán középtempós (Dust To Dust, Strange Behavior) ill. gyorsabb (Raise Your Hands, Six Stepsisters) nóták váltakoznak – utóbbi szám pl. egy olyan nőről (ill. a vele folytatott őrült és tüzes kapcsolatról) szól, akiben hat személyiség lakozik, s közben megcsillan a csapat humora is. Mind nagyszerű dal, s az ezeket követő, Dio-s Sabbath-ot idéző tempóra épülő Mastermind még inkább. Ám a lemezvégi két nótáért még jobban lehet szeretni ezt az anyagot. A When Love Comes Down-hoz fogható finom, érzékeny szerelmes dalt a kortárs MTV-s rocksztárok sem nagyon tudtak írni, egyszerűen csodálatos. Különlegessége, hogy a szabvány power líraival ellentétben itt a refrén a visszafogottabb. A záró Ends of the Earth pedig egy hatalmas power/speed himnusz (és egyben hitvallás).
A szövegek jobbára a józan paraszti észen alapuló metal felfogást tükrözik, nem nehéz megérteni őket. Ez a zenére is igaz, noha az alapos hallgatás feltárja, hogy mennyi finomság rejlik benne. De így is a masszív riffeké, Carl szenzációs énekéé, és az ellenállhatatlan ritmusoké a főszerep. Ez a Power Metal Bál 13 év után is ugyanolyan jó buli!
