King Diamond: Fatal Portrait - 40 éves

A források eltérően nyilatkoznak King Diamond első szólóalbumának megjelenési dátumáról, de mintha több helyen láttam volna a mai napot, mintsem a februárit. Akárhogy is, 4 évtizeddel ezelőtt jelent meg ez a mestermű, és 2013-ban írtam róla az alábbiakat.

 

 

 

Bocs, ha későn szólok, november elején, hogy ezen a lemezen található október 31. himnusza – de legalább időben, hogy az egyik leggonoszabb karácsonyi dallal készülhessetek. Mindkettő King Diamond első szólóalbumán található, legalábbis az újrakiadáson.

Miután King Diamond zenei nézeteltésérek miatt (Hank Shermann, a Fate egyik gitárosa poposabb irányba akarta vinni a gárdát) kivált az okkult szövegeiről és elképesztően egyéni, a szó igaz értelmében progresszív metalt játszó Mercyful Fate-ből, saját neve alatt indított új zenekart. Tehette, hiszen már a Fate-ben legendássá vált embertelen magas hangjával. Új csapatába vele jött Mike Denner gitáros és Timi Hansen basszer is, dobosnak a ma a Motörheadben püfölő, de már '86-ban is felismerhető stílusban játszó Mikkey Dee érkezett, a másik gitáros pedig Andy La Rocque lett – ő az egyetlen, aki máig ott van King zenekarában.

Először egy karácsonyi kislemezt adtak ki '85 decemberében, a No Presents for Christmas-t, melyből kiderült, hogy az ijesztő arcfestést viselő Kingnek beteg, de hatásos humora van. Az első album három hónap múltán jelent meg, és egyértelművé tette, hogy előbb keresztelkedik meg a Sátán, mint hogy King kommersz zenét csináljon. Ugyan zeneileg egyenesebb vonalú, könnyebben befogadható a Fatal Portrait, mint a Fate volt (kivéve a káprázatos gitárszólókat), ám King csaknem végig magas hangon visítozta végig a lemezt, és bár volt néhány refrénje, alapvetően nem a fogós dallamokra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy a frászt hozza a hallgatóra. És jól ment neki, hiszen máig kiráz a hideg a dalaitól. (Meg a kettővel későbbi "Them" albumon amúgy is minden korábbinál komplexebb zenét csinált.)

A Fatal Portrait (szemben a későbbiekkel, a Spider's Lullabye-t kivéve) csak félig koncept album. Az első négy dal és a záró Haunted mesél el egy igen beteg történtet, mely egy kislányról szól, akit négy éves korában az édesanyja addig tartott elzárva a padláson, míg meg nem halt. Közben az anya festetett egy portrét a lányról, akinek a szelleme azon keresztül kezdi kísérteni őt… King mindig is a természetfeletti/gótikus horror mestere volt, nála nem a belezésen van a hangsúly, hanem az iszonyaton, a fejben és a szívben megélt kínokon. Nála jobban senki nem tud borzongatni.

A nyitó The Candle félelmetes hangokkal és orgonával indul, majd gyorsabb, sodró metal riffelés veszi kezdetét. A The Jonah doomosabb, olyan ódon hangulattal, hogy az újonnan festett falról is lepereg tőle a festék és mállani kezd a tégla. A The Portrait-ból kiderül, hogy Slayerék honnan merítettek több, mint ihletet az olyan klasszikusaikhoz, mint a Seasons vagy a Dead Skin Mask. De ha a legemlékezetesebb dalokat kellene megneveznem, hát a Halloween és a Haunted lennének azok. Meg még a Dressed in White. King később bevállalt jóval fogósabb dallamokat, refréneket is, bizonyítva, hogy neki az is megy, de a Fatal Portrait sem csak azért szerethető, mert olyan eszement félelmetes.

Az album remasterelt újrakiadására a No Presents… mellé felkerült a The Lake, egy eléggé tipikus, de a többihez mérten kevésbé kidolgozott szám. Ha úgy nézem, már a Fatal Portrait-n ott volt minden, amit a későbbi King lemezek kibontottak, tökélyre fejlesztettek. De önmagában is klasszikus anyag, ahogy a '90-es The Eye-jal bezárólag mind. Amiket azután adtak ki, azok meg "szimplán csak" nagyon jók voltak. Long live the King!

 

 

Opeth: Blackwater Park - 25 éves jubileum

Ma 25 éve jelent meg az Opeth egyik legjobb albuma (és volt ám nekik jó pár legjobbjuk). Korabeli lemezkritikám alant. 

 

 

Első hallásra nem sok újdonságot nyújt a Blackwater Park az eddigi Opeth albumokhoz képest. Ám az Opeth műveit hónapokba, évekbe telik kiismerni, így az első impressziók náluk aligha meghatározóak. Minél többet hallgatom az új anyagot, annál jobban tetszik, egyre mélyebbre hatolok, s egyre újabb csodákat fedezek fel benne.

Az album borítója sokban hasonlít az előző, Still Life-éhoz, a zene pedig mintegy összefoglalása mindannak, amit az Opeth valaha is megalkotott. Ugyanakkor több a death metalos, hörgős rész, mint az előző albumon. Már a nyitó The Leper Affinity alaposan megzúzza a hallgatót, mire az első finomabb, éteri részlet megérkezik - ami pedig jön, csaknem törvényszerűen, ahogy az Opethre, de csakis rá jellemző. Ezek az északi őrlések is zseniálisak, épp annyira, mint az akusztikus gitárral kísért, gyönyörű tiszta énekhangon előadott részek. Már ebben a dalban is van egy ilyen, ami rögvest a korai King Crimsonnal vetekszik. S ha már Crimson: a nagy prog.-ős '69-es debütlemezén hallható Moonchild dalba illene a fájón rövid, akusztikus gitár és zongora kettősén alapuló, instrumentális Patterns In The Ivy. Oly' leírhatatlan, éteri szépséget árasztanak ezek a részek, amilyet csak ritkán tapasztal az egyszerű halandó. Olyan szépséget, melyért szenvedni kell.

A Bleak egy rendkívül sötét, félelmetes dal, de ebbe is szőttek egy csodaszép részt, s hozzá egy rövid, flamenco-gitáros szólót. Aztán jön az album azon tétele, amilyet még sosem hallottunk az Opeth-től, a csaknem teljesen akusztikus gitárakkordokra (de nem akkordbontásra!) épülő Harvest. Ha eddig nem érezné úgy a hallgató, hogy az Opeth zenéje kívül áll nem csak minden trenden és stíluson, de az időn is, itt végképp meggyőződhet róla. Ez a fajta progresszivitás nem jellemző napjaink ilyen stílusmeghatározással illetett zenekaraira; ez a 70-es években volt jellemző, s ma az Opeth viszi tovább, olyanokkal együtt, mint az In The Woods..., az Arcturus, a Primordial, vagy a VoiVod, melynek sosem tagadott hatása leginkább a The Funeral Portrait-ban tűnik elő. A The Drapery Falls emelkedettsége, misztikussága is ezt támasztja alá. Ez a dal tökéletes lenne egynémely Poe-mű megzenésítéseként is. A Dirge For November szintén a nordikus zúzások és a leheletfinom dallamok tökéletes, opethi elegyét adja, ahogy a záró címadó darab is.

A Blackwater Park semmivel sem kevésbé zseniális vagy tökéletes album, mint elődei. Ez a varázslatos, fájdalommal és sötétséggel teli, mégis gyönyörűszép zene fölötte áll a szavaknak is, nem csak térnek és időnek. Ha azok a zenekarok kerülnek szóba, akik a zenét a zenéért játsszák, s akik előbbre viszik azt, akkor az Opeth-et az elsők között kell megemlíteni.

 

 

 

David Gilmour: On An Island - 20 éves jubileum

Ma 20 éve jelent meg David Gilmour egyik legjobb szólóalbuma. Korabeli cikkem alant.

 

David Gilmour 60. születésnapján jelentette meg harmadik szólóalbumát (a többi: David Gilmour 1978, About Face 1984, Meltdown Concert DVD 2003). Persze, őt elsősorban nem a saját neve alatt kiadott anyagok miatt ismeri a világ, hanem mert 1967 óta tagja a Pink Floydnak. Élő rock legenda, aki lemezek millióit adta el, éneke és gitárjátéka ezer közül is felismerhető, és így tovább.

Múlt évben a Live8-re újból összeállt a Floyd, de csak arra. Így pláne ideje volt már ennek az új szólóanyagnak. A lemezen szereplő muzsikusok közt megtaláljuk a Floyd billentyűsét, Richard Wright-ot, a Roxy Music szintisét, Phil Manzanera-t, a címadó tételben pedig David Crosby-t és Graham Nash-t a szintén a rocktörténelemkönyvek lapjairól ismerős Crosby, Stills, Nash & Young formációból. De a lemez nem holmi sztárparádé; ahogy a dalok sem azért születtek, hogy a slágerlistákat ostromolják.

Az On An Island egy lenyugodott, bölcs album. Tulajdonképpen számvetés egy igen gazdag életet élt, 60 éves embertől, de mentesen az én-vagyok-a-mindentudó-jellegű direkt megfejtésektől. Megannyi emlék, élmény visszhangzik benne, megannyi élettapasztalat, lepárolódott életbölcsesség – de az egészet derű és egyszerűség hatja át, olyasvalami, ami a tisztességben megőszült, a maga harcait meg- és túlélt, a végső állomás felé már félelmek nélkül lépkedő ember sajátja. Azt kívánom, bár minél többen elérhetnénk ezt az állapotot!

A zene is elsősorban ezt a megállapodott, de erős alapokon nyugvó békét árasztja. David jellegzetes dallamai és gitározása mellett számos apróbb-nagyobb momentuma utal a Pink Floyd-ra, a finom akusztikus akkordoktól a szaxofon szólókon és blues-os részeken át a nagyzenekari, monumentális témákig. Nem minden ízében nyugis azért, de a rock csupán egy a számos alkalmazott, David keze alatt egységessé váló stílus közül. Még folk és country is került a dalokba (pl. Smile), és ugyanolyan kellemes hallgatnivaló, mint az anyag egésze. Mint zene nem kihagyhatatlan, s még annyira sem fontos darabja a rocktörténelemnek, mint az utolsó PF korong, a The Division Bell. De attól még nagyon jól esik.

Az ízléses és szép digibook CD-tok pedig csak a hab a tortán. Milyen is lehetne egy ilyen ember lemezének csomagolása, ha nem ilyen?!

 

 

William Goldman: A herceg menyasszonya

Ez egy kultikus regény, mely nálunk is az volt az első, 1999-ben megjelent magyar kiadás illetve az 1987-es, nálunk először állítólag 1990 márciusában vetített mozifilm kapcsán. Ám ez hazánkban maroknyi embert jelentett csupán, míg Amerikában (de feltehetőleg a többi, angol anyanyelvű országban is) a kultikus státusz rajongók sokezreit jelenti. Ezért is örülök nagyon, hogy a General Press kiadja ismét, annak meg még inkább, hogy a 25. és 30. évfordulós kiadásból átemelték az extrákat, így azoknak is szolgálva valami újjal, akik már olvasták az SHL Hungary által kiadott, sűrű apróbetűs első verziót.

Teljes, hosszú cikkem róla ekulton. 

Interjú Gyuricza Mártával, A néma karnevál írójával és az Ezerfejű történetei képregénysorozat illusztrátor-társszerzőjével

Gyuricza Márta az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat rajzolója és társszerzője. Első regénye 2025 vége felé jelent meg A néma karnevál címmel, és ugyanolyan egyedi és szokatlan, mint a képregények. A fantasy létére szokatlanul súlyos kérdéseket boncolgató regényről kérdeztem – s megannyi másról. És jó erőseket mondott.

Az interjú az ekult oldalán olvasható. 

 

 

Pink Cream 69: One Size Fits All - 35 éves

35 éve jelent meg a német hard rock / dallamos heavy metal kiválóság második albuma, melyről 2015-ben írtam az alábbiakat.

 

 

Nincs különösebb apropója, hogy írjak a PC69 második albumáról. Feltehetőleg készül az új anyag, de nem hiszem, hogy akár a One Size Fits All máig meglévő rajongóinak zöme nagyon várná. Nem mintha a német (vagy legalábbis németországi) banda bármikor is lement volna kutyába, de tény, hogy igazán emlékezetesre az első két albumuk sikeredett. A harmadik Games People Play annak ellenére is szürkébb lett, hogy azt még Andi Deris énekessel írták és vették fel, és rajta volt egyik legnagyobb slágerük, a Keep Your Eye on the Twisted. Deris aztán a Helloweenbe távozott, ahol máig vígan elvan, bár, bocs a fanoktól, én nem érzem annyira kiemelkedőnek az ottani munkásságát, mint amit az első két PC69 lemezen csinált.

Deris a dalszerzésből is alaposan kivette a részét, s abban és az ének terén is olyat alkotott, amire nehéz volt csípőből rálegyinteni, hogy "á, ez olyan német". Meglehet, a névválasztás szerencsétlen volt, ahogy a borítóik is, hiszen egy-két daltól eltekintve ez nem partizós glam rock, de hogy nem is volt tipikusan, pejoratíve germán, az biztos.

Mondjuk kiköpött Los Angeles sem. A PC69 zenéje ugyanis a hard rock és dallamos heavy metal olyan elegye, melyben épp úgy van ész, mint erő, melódia és szigor, játékosság és zenészi tudás. Van, ahol eszembe jut az Accept (pl. Signs of Danger), itt-ott talán a Scorpions is, amúgy meg a Def Leppardtól a Dokkenen, Lionon, Leatherwolfon át a Queensryche-ig csupa olyan banda hatását érzem, akik messze többet nyújtottak, mint a bugyilehúzós, alkoholmámoros glam bandák vagy a korszak sörhabban tobzódó német próbálkozásai.

És ez volt a tökéletes albumuk. Még a butácska szövegű Piggy Back Bitch is ott van, ahogy a nyitó, a többinél is slágeresebb Livin' My Life For You is. Szintén kiverhetetlen a fejből a Do You Like It Like That refrénje – amilyen alattomosan bekúszik a fülbe, annyira komoly a szövege. Derisnek már akkor is voltak gondolatai, és ha az a kérdés, hogy miért nem lettek sokkal sikeresebbek, hát a német háttér mellett ez a másik, amit legfőbb okként tudok találni: hajbandának nem illett gondolkodnia… És bizony náluk még a kötelező lírai számoknak, a nagyívű Ballerinának és az LP verziót záró Where the Eagle Learns to Fly-nak is van mélysége. Utóbbi mindmáig megborzongat, s nem csak a szövege miatt, ami amúgy megfelelne a monumentalitást és drámát igénylő német léleknek, hanem a dalba szőtt tágasság-érzet miatt is: tényleg mintha oda vinne, ahol a sasok repülni tanulnak.

A Talk To The Moonba orbitális nagy Queensryche riffet tettek, de az enyhén gótikus hangulat és a hátborzongató refrén miatt máig imádom. A speed metalba hajló Hell's Gone Crazy is örök kedvenc, ahogy a szintén kitörölhetetlen refrénnel megáldott Walkin' Out To Heaven is. Egyedül a CD verziót záró We Taught The Childrent találom gyengébbnek, az már tényleg átcsap giccsbe.

Az a helyzet, hogy nem sok olyan anyagot tudnék említeni az utóbbi évtized hard rock/heavy metal felhozatalából, amelyik hozza ezt a szintet. Ebben persze benne van részemről a nosztalgia, de annál többről van azért szó. Deris dallamai, a többi tag fifikás vagy épp pofonegyszerűségével ható témái máig olyan nívót képviselnek, amit nem lehet megtanulni. Megvan bennük az a mágikus plusz, aminek köszönhetően kiállta az anyag az idő próbáját.

 

 

Tina Oziewicz: A türelem lekvárt főz

A kötetnek az az alcíme, hogy „Az érzések kedvenc szokásai”, ami némileg magyarázatot ad a kissé furcsa címre, de így sem voltam felkészülve az élményre, amit ez a szép kis könyv adott. Értem én, hogy Oziewicz műve remekül használható, ha el szeretnénk magyarázni az óvodás-kisiskolás korú gyerekeknek, hogy mik az érzelmek és hogy működnek, de attól még amit itt látok, az varázslatos és kissé elvont. Sőt, az illusztrációk első pillantásra nem is tetszettek, merthogy kissé groteszknek hatottak, és a groteszket, pláne gyerekkönyvben meg -filmben nem annyira kedvelem. De hamar ráébredtem, hogy Aleksandra Zając sajátos stílusú képei nagyon is szeretetreméltó, kedves lényeket ábrázolnak – művészien talán, de mindenképp valami gyermeki varázslatossággal, rácsodálkozással és beleérzéssel. Akárcsak a szöveg.

Teljes cikkem ekulton. 

Daryl Gregory: Valódiak voltunk

Daryl Gregory új regénye arra épül, hogy a világában (mely amúgy a miénk volna) egy napon, kb. hét évvel a történet jelene előtt, minden ember szeme előtt megjelent a felirat, hogy „egy szimulációban élsz”. Ennek aztán lett számos különféle hatása, egyesek becsavarodtak, mások gyilkolászni kezdtek, és így tovább. De idővel aztán jobbára megnyugodtak a kedélyek, és ez az egy nagy bizonyosság további nagy kérdéseket szült, melyekre továbbra is ki-ki a maga módján válaszol. Az a kirándulócsoport is, mely busszal látogatja meg Észak-Amerika Lehetetlenjeit - a fizika törvényeinek ellentmondó "csodákat". Mind más okból jött az útra, mindnek megvan a maga története, és ha ez nem lenne épp elég érdekes, Gregory akciófilmbe illő izgalmakat hozó cselekményt is kerekít.

Teljes cikkem ekulton.

Bruce Dickinson: Skunkworks - 30 éves

Ma 30 éve jelent meg Bruce Dickinson azon szólóalbuma, amely a leginkább megosztónak bizonyult. Azért megosztom, haha. A cikkem korabeli, nem életem legjobbja, de fiatal voltam és kellett a... oh wait. Csak viccelek. Minden sorával együtt tudok érezni :)

 

Repültél-e valaha a zene szárnyán, bármiféle szer vagy ital nélkül, tisztán a muzsikára bízva magad? Kócolta-e össze hajadat a dallamok szele? Könnyezett-e a szemed, ahogy nőtt a sebesség? És mondd, érezted-e már a Zene szabadságát?

Én igen. Sokadik alkalom volt, mégis meglepett, ahogy Bruce Dickinson új CD-je magával ragadott. Rögtön belevetett egy hiperugrással az űrverseny kellős közepébe (Space Race), ahol galaktikus cowboynak (nem, nem a Galactic Cowboys-ra gondolok!) érezhettem magam. Legnagyobb rémületemre a világ széléig lovagoltam, de a zene egy pördüléssel vissza is hozott nyomban (Back From The Edge). Aztán kellemes, szép dallamokkal nyugtatott, mígnem úgy rám ijesztett az Interia refrénje, hogy majd' a szívbajt hozta rám. Lassan belecsúsztam a Solar Confinement szabadon áradó dallamfolyamába, s a Dreamstate álomszerű, lebegő gitárhangjai eloldozták az utolsó szálat is, ami a valósággal összekötött. Erre persze rám szóltak, hogy része vagyok a gépezetnek (Inside The Machine), ez az igazság, és csak ne is ugráljak. S közben andalított a dallam... Hogy aztán a szédítő Headswitch tovapörgessen. Utam, a lemez még nem ért véget, átvezetett a felettébb különleges Octavián, s mikor a Strange Death In Paradise utolsó hangjai is lecsengtek, olyan volt, mintha egy félőrült álomból ébrednek. "Na, most mi van?!" meg "Hol vagyok?!"

És akkor elgondolkodtam. Fantasztikus és sokszínű volt ez a repülés, mégis néha nehéz rá visszaemlékezni. Az előző út, amire magával vitt ez a Bruce, jobban tetszett... Csak tudnám, hogy mi volt ez! '70-es évekből kinőtt űrkorszaki hard rock?! És tényleg a King's X-re hasonlított egyik-másik pillanata? Volt benne valahol valami grunge-os? Nem is tudom... Lehet, hogy ez a furfangos fickó túljárt az eszemen, és nekem nem esik le, hogy hol volt már hasonlóban részem, ki vitt hasonló útra?! Vagy talán valami új történt velem? Talán valami sosem látott-hallott dolgot mutatott nekem ez az énekes zseni és ifjú csapata? Még sokat fogok repkedni a Skunworksszel, hogy rájöjjek a válaszokra!

(Utólagos megjegyzés: a borító zseniális, bár a tükrözött szövegek "kicsit" nehezen olvashatóak.)

9 

 

Amorphis: Eclipse 20

Ma 20 éve jelent meg az első Amorphis album, amin Tomi Joutsen énekelt. Íme a korabeli lemezkritikám.

 

Milyen lesz az Amorphis a ’96-os, klasszikussá vált Elegy óta itt éneklő, meghatározó Pasi Koskinen nélkül? Ez volt a nagy kérdés. Az Eclipse pedig a nagy válasz. A jó válasz. Tomi Joutsen (Sinisthra) személyében ugyanis egy Pasiéhoz hasonló, de kissé kevésbé karcos orgánumú, karakán kiállású csókát találtak az énekesi posztra. Tominak nem okoz gondot felvenni a fonalat ott, ahol a 2003-as, remekbeszabott Far From North-tal félbeszakadt, simán hoz mindent, amit elődje tudott, sőt. Most már csak az a kérdés, élőben is ilyen jó-e.

Annak idején a Far… albumról azt írtam, az Elegy óta a legjobb, meg hogy keresztmetszetét adja az Amorphis legjobb dolgainak. Ez lényegében az Eclipse-re is igaz. Sőt, Tomi sűrűbben üvölt, s itt-ott, pl. az erősen az Elegy-t idéző, keleties témákkal is ellátott Perkele (The God Of Fire)-ben még hörög is, a régi fanok nagy örömére. De a dallamok terén is rendben van az arc. Nem tudom, ő írta-e az énektémákat, de rosszat nem hallani tőle.

Egy teljesen tipikus Amorphis nótával indul az album a Two Moons képben: maharadzsás ősrock szinti, azonnal ható, energikus riffek és refrén – aki erre nem indul be rögtön, az nem Amo-rajongó. Más kérdés, hogy még a vér-Amorphis-esek sem biztos, hogy ráismernének imádottjaikra az első kislemezként is kiadott House Of Sleep-ben. Ebben is ott vannak azok a csodás finn ízek, de amúgy totál To/Die/For-Charon-ilyesmi a nóta. Egy ilyen szerintem belefér, és ne feledkezzünk meg arról, hogy az Amorphis volt az originális finn banda, állítólag mégsem olyan sikeresek, mint a HIM-vonalról sokan.

Meg ki tudna rájuk haragudni, ha rögtön egy Leaves Scar-ral folytatódik a lemez, ami durvább verzéjével, akusztikus betéteivel és gyönyörű refrénjével minden Amorphis-mániákus álma?! És ez az összes további dalra igaz! A Born From Fire tipikus finn dallamai, belesüppedősen vastag Hammond szőnyege; a zongorát is felvonultató, szívet tépően bánatos, de a végére bemetalosodó Under A Soil And Black Stone; a szintén finomabb húrokat pengető The Smoke; az enyhén Pink Floyd-os verzéjű, ám refrénjében együtt üvölteni való részeket hozó Same Flesh; a leginkább folkos Brother Moon;  az Am Universum/Tuonela irányát legjobban felidéző Empty Opening; meg a Hammond orgonás-népzenés bónusznóta Stone Woman – bocs, de én ezekbe nem tudok belekötni! Nekem ez az album ugyanazt a magával ragadó atmoszférát, feelinget hozza, amiért oly rég szeretem ezt a bandát. Leginkább persze, már csak az énekesváltás adta helyzet miatt is, az Elegy-re emlékeztet, szóval elég metalos. De persze a többi megszokott elem (ősrock, pszichedelia és prog.rock, a Végtelen Fonat módjára egymásba csavarodó témák) is itt van. Meglehet, egyesek fanyalognak majd rajta egy darabig, mondvacsinált okokra hivatkozva, de hát az Elegy-t sem fogadta mindenki jó szívvel, aztán mégis mekkora alapművé érlelték az évek.

S csupán azért nem adok rá maximális pontszámot, mert az Eclipse-ből, bármekkora sikereket hoz is majd a csapatnak (s kívánom, hogy a kultikus státuszt végre túllépjék ezzel az anyaggal, mert megérdemlik!), nem lesz, nem lehet soha akkora klasszikus. Ugyanis minden, amit hoz, minden vadállat riff, örökre rögzülő dallam, népzenei hatás és Kalevalán vagy bármi egyében alapuló verssor már egy kicsit önismétlés ettől a bandától.

De ennek ellenére a maga nemében tökéletes. Hail to Finland!

 

Christopher Moore: Múzsa a díványon

Egy újabb gyönyörűséges katyvasz Christopher Moore-tól, olyan szereplőkkel, mint Klimt, Schiele, Freud, Jung, Frankenstein és az ő szörnyetege - de nem közülük kerül ki a főszereplő. De pusztán e névsor is sejteti, hogy ez most egy összetettebb regény, csomó komoly mondanivalóval, bár azért itt-ott megcsillan a jól ismert és közkedvelt (?) Moore-humor is.

Teljes cikkem róla ekulton.