Tribe After Tribe: Tribe After Tribe - 35 éves jubileum

A neten nem találtam meg e lemez megjelenésének pontos dátumát, de 35 éve volt, az tuti, meg az is, hogy az alábbi cikket 1999-ben írtam róla, továbbá az is, hogy máig a legnagyobb kedvenceim között van (és az ezt követő Love Under Will-t még ennél is jobban szeretem).

 

A Tribe After Tribe első albuma, a Power 1986-ban jelent meg, s abban az időben ezreknek játszott a zenekar. Mindez Dél-Afrikában történt, így sajnos nincs meg ez a lemez - és a zenekarnak is el kellett jönnie onnan, politikai okok miatt. Az apartheid nem komálta őket...

Ahogy a Remember nyitja az albumot, az olyan, mintha az alvó dzsungelbe lépnél, úton egy holdvilágos tisztásra, egy titkos ceremóniára. Talán el kell olvasnod a szövegeket, hogy megértsd, ez nem néger voodoo mágia, nem „barbár, civilizálatlan, elkorcsosult rituálé”, vagy nevezzék bármi efféle hülyeségnek. Itt aki áldoz, az maga az áldozat. Itt szeretetről, toleranciáról van szó, arról, hogy minden ember egyenlő. Az MHH No.47-ben a '93-as T.A.T.-ról írva Szarka Joseph olyan jól megfogalmazott mindent, hogy csak őt tudom ismételni. Mert igen: Robbie Robb, a T.A.T. (a világ?) lelke sokkal többet látott, sokkal többet megélt, mint mi. Ő tudja. Neki lehet hinni, szabad akaratból. A Tribe After Tribe az Igazság.

És a Feeling, az Érzés! Annyira mély, hogy a lüktetés, ami betölti, amit áraszt, magából a Föld szívéből jön. Egyszerre ösztönös és bölcs. Nézd meg, szerte a világon élnek ősöreg emberek, csuparánc arcúak, akik tévedhetetlenül tudják, milyen idő jön, akik belelátnak az emberbe. Tőlük kellene tanulni. Szerte a világon szeretik egymást emberek - élnek, ugyanúgy, mint mi. Mint Te vagy én. What Are We Now.

Az afro-folk hatások, a sok dob és ütőhangszer (P.K.), a basszus vibrálása (Robby Whitelaw), a sokszor csak színesítő, máskor Hendrixet idézően beszélő, éneklő, sikoltó gitár, és Robbie éneke, mely hol simogat, hol felcsattan, belső erővel, hol meg mintha vadász kiáltana a szavannába (Come To See You Fall) – ezek keverednek a nyugati zenékkel. A T.A.T. mindig is magába foglalta, saját képére formálta az adott korszak rockzenéjét. Így ezen az albumon sok dallamos Hard Rock, Led Zep érezhető, leginkább a klippes slágerben, a White Boys In The Jungle-ben, vagy a líraibb Rolling Stoney-ban, ami egyszersmind előrevetítette a Three Fish-t is. Meg rokonság olyanokkal, mint Peter Gabriel, Sting és a Police, U2 (Everyhing And More). És a lélek, az érzés mindenekfelett. Ami párát lehel az ablakra és ködöt az ablakon túlra a Just For A While-ban, ami éjjeli kihalt utcát - éjjeli, kihalt pusztát vetít a The Mode-ban, ami megráz, meghat a Poor Afrikában. Mégiscsak varázslat lesz ez, mert ilyet senki más nem tud.

A csapatnak azóta még 4 albuma jelent meg (szerintem a '93-as Love Under Will a legnagyobb alkotásuk). Nem lett belőlük sztár, de aki akarja, meghallhatja szavukat. Robbie már két anyagot is készített a Pearl Jam-es Jeff Ament-tel közösen Three Fish néven. Joseph egyik cikkében Robbie Robb-ot a legnagyobb zenei zseninek nevezte Jimi Hendrix óta. Egyetértek.

 

 

 

Erlend Loe: Vesszőfutás

A norvég Erlend Loe eddigi talán legbolondabb könyve ez, ami ugye nem akármi. Csomó mindenről szól, onnantól kezdve, hogy a főszereplő hímvesszeje egy keddi napon, zuhanyzás közben leesik a főszereplőről

Minderről bővebben az ekulton értekeztem.

Bandwagon (A nagy turné)

Ez a kultikus film 30 éve jelent meg, de csak 30 évvel később láttam (köszi, Zsolt!). Egy a számos zenekarosdis filmből, de van benne annyi jó meg báj meg humor meg hitelesség, hogy nagyon tetszett, írtam is hát róla egy cikket.

Mely az Underworld oldalán olvasható. 

Soundgarden: Down on the Upside - 30 éves jubileum

A Soundgarden feloszlása előtti utolsó albuma épp három évtizede jelent meg. Az alábbi cikket viszont 9 éve írtam, miután meghalt Chris Cornell.

 

Meghalt Chris Cornell. Ki számított erre? Lehet, hogy öregedett, lehet, hogy ki is égett, a fene se tudja, hát annyiszor derül az ki, hogy az ember a saját rokonait vagy barátait sem ismeri igazán, honnan tudhatná, mi játszódik le egy zenész, egy ikon fejében?! Lehet, hogy baleset történt, lehet, hogy elborult az elméje, de valahogy megölte magát, és nem lehet már visszahozni. És mi mind azt hittük, hogy ő legalább rendben van, ő túléli. Ő, meg Vedder, csak ők ketten, a Seattle-i grunge énekesei közül… 52 éves volt, az nem elég öreg, hogy meghaljon. Még annyi minden lehetett benne, annyi elbaszott és annyi zseniális zene, egy ilyen érzékeny emberben… És ez személyes is, amikor fiatalkorod egyik bálványa hal meg. Valaki, aki annyira sokat adott neked, és akire úgy tudtál gondolni, hogy de ő még él, ott van, és biztos pont. Hát nem az. Semmi sem az.

Viszont negyedszázaddal a grunge robbanás után is ugyanolyan súlya van az akkor megjelent lemezeknek. Nem lettek cikik, most is hihetetlen erejük van, és ezt nem azért mondom, mert az volt a fiatalkorom. Rengeteg különféle zenét szerettem és hallgattam akkor is, és bár vállalom mindet, nagyon sokuk már nagyon keveset jelent. Na persze, ebbe a zenébe belehalt Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley is…

A nagy seattle-i négyesből (Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains) a Soundgarden lett utoljára világsztár, a '94-es Superunknownnal. Abban az évben halt meg Cobain, és ez meg az irdatlan siker rajta hagyta a nyomát Cornelléken is. Már amikor megjelent a Down…, érezni lehetett, hogy közel a vég, és egy évre rá fel is oszlottak, hogy aztán csak 2010-ben alakuljanak újjá. Ellentmondásos anyag ez, néhol úgy folyik, mint a méz, máskor viszont tüskés, ellenséges. De óriási nóták ezen is vannak.

Kezdve a nyitó Pretty Noose-zal, ami kissé Alice In Chains-es, bódult témával nyit, de aztán épp úgy érzek benne Beatles, mint Nirvana párhuzamokat – miközben igazi Soundgarden sláger. Még akkor is, ha Kim Thayil gitárja nem dörög úgy. Az is egyike volt a feloszlás okainak, hogy az indiai származású gitáros kevesellte a súlyos gitárt. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de a Down… attól még ugyanolyan súlyos anyag, mint a korábbiak, csak máshogy.

A Rhinosaurban jelenik meg először az az ősrock vonal, ami a Down… anyag második legfontosabb vonása, az elvontság után. Mintha Led Zeppelint hallanék, néhol némi doom/stoner fűszerrel. De a régi lendület ebből is hiányzik, a Zero Chance meg egyenesen maga a fáradtság, a beletörődés. Szinte country felé hajlik, ahogy mondjuk a Pearl Jam néha, és megtestesíti a grunge láz végét. Végtelenül szomorú és szép dal.

A Dusty viszont szinte vidám, a maga '60-as éveket idéző, tényleg poros módján. Jim Shepherd basszer írta, és mindig is ő hozta a legőrültebb témákat a 'gardenbe. Ahogy a mandolinnal nyitó, majd country-s punkba váltó, nagyon beteg és nagyon jó Ty Cobb bizonyítja. Egy igazi dühbomba, melyből mégis hiányzik a metal. Azt a Badmotorfinger albumon tolták csúcsra.

Majd jön két újabb sláger, ha ez a jó szó: a Blow Up The Outside World kicsit nirvánás, kicsit Black Hole Sun-os, és miközben hihetetlenül fogós, végig megvan az az érzés, mintha egy koszos vagy színezett üveg mögött lenne az ember. Az egész anyagot uralja ez a kívülállás, ez a mindenből-olyan-kurvára-elegem-van-hogy-már-nem-is-tudok-jelen-lenni érzés… A Burden In My Hand meg olyan, mintha valaki nagyon elborulva játszana Beatles, Stones meg mondjuk Cream témákat. S közben zseniális nóta.

Az enyhén punkos, kissé bolond Never Named-et a totálisan beállt és súlyos Applebite követi, majd Thayil egyetlen szerzeménye förmed a hallgatóra, a Never The Machine Forever, egy pszichedelikus noise zúzda. A Tighter & Tighter is stoneresebb irányba mutat, és ha nem húznák 6 percig, sláger is lehetett volna belőle. Aztán újra odacsapnak a No Attentionnel, egy pszichedelikus punk tétellel, amihez hasonlót a dühös Pearl Jam szokott írni. A Switch Opens totálisan elvarázsolt cucc, az Overfloater meg kicsit Chains, kicsit Kyuss rokon, és szintén gyöngyszem. Az An Unkind alig 2 perce punkos őrület Shepherdtől, végül Cornell részint akusztikus, eléggé beállt, kicsit Pink Floyd-os szerzeménye, a Boot Camp zárja a lemezt.

Így Chris halála után egyik-másik szöveg már egészen mást jelent, mint akkor, és félelmetes előjeleket lát az ember már a Pretty Noose-ban is… Vigyázzatok magatokra, emberek!

 

 

 

King's X: Ear Candy - 30 éves jubileum

Harminc éve jelent meg a King's X azon albuma, ami talán az első volt, ami talán nem volt csont nélkül 10 pontos, bár különben de. Az alábbi cikket viszont 2021-ben írtam róla. 

 

 

A King’s X 1979-ben alakult, a keresztény rock színtéren próbálkoztak, és 9 évbe telt, mire eljutottak első albumukig, a zseniális Out of the Silent Planet-ig. Azt további négy tökéletes anyag követte, ám az Ear Candy a hatodik lemezük. Nem rosszabb semmivel az elődeinél, csak itt már nüansznyi újdonságokat mutatott a csapat, a lényeget elmondták az első ötön. Ezzel együtt mindmáig elő-előkerül nálam.

Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár kb. minden korábbi albumukhoz köthető, elsősorban mézédes melódiák és derűs hangulat jellemzik. Az ear candy cím is utal erre, beragadnak az ember fülébe még a borultabb témák is. És bár az előző Dogman megmutatta, hogy karcos, komor és sötét is tud lenni a keresztény vonalból addigra már kiábrándult trió, egyszerűen képtelenek gyenge dalt írni.

A King’s X zenéjében mindig jelen volt a Beatles melódikussága, de az afro-amerikai Doug Pinnick basszer-énekes-mágus miatt a soul és gospel is. Hogy mégis óriási hatással voltak a ’90-es évek rock/metaljára, az annak is köszönhető, hogy ezek mellé irgalmatlan vaskos és groove-os riffeket írtak, plusz Pinnick olyan bőgőhangzást talált ki, amit aztán még a Korn is nyúlt. De sokat tanult tőlük a grunge irányzat is – ám ahogy az sok úttörővel megesett, a King’s X-et is elkerülte az igazi világsiker. Felteszem, ebben Doug személye is közrejátszott – a rock, legyen bármily szabad irányzat, nem sok teret adott a színesbőrű előadóknak (arról nem is beszélve, hogy emberünk ’98-ban közzétette, hogy meleg). Ez mondjuk a rajongókat kevésbé zavarta, ugyanis ez a trió úgy zseni, ahogy van.

És ezt az Ear Candy is bizonyítja. Az anyag zöme valahogy kellemes, barátságos rock, ám ha odafigyelsz, rájössz, hogy szövegileg nagyon komoly témákat fognak meg pár sorban is. Legyen szó bár személyesről (Fathers, Picture), vagy épp a vallásról, netán világ állapotáról (a 67 már ekkor rámutatott a média agymosására). Doug karcosabb, bődületes erejű hangja mellett sokat énekel a gitáros Ty Tabor is, beatles-esen kellemes orgánumán, a kissé borultabb, de aranyos American Cheese (Jerry's Pianto)-t pedig Jerry Gaskill dobos énekli. S persze mindhárman akkorákat vokáloznak, hogy arra még az angyalok is tapsikolnak.

Ahogy a korábbi anyagoknál, itt is az van, hogy mindegyik dalt szeretem, de persze a nyitó The Train nagyon adja magát. A Picture-től is mindig kész vagyok (Doug arról énekel, hogy végre egyszer összejött a teljes, szétszabdalt, nagy családja, és készült egy fotó, ami azóta a kedvence…), a Tom Petty-rokon Mississippi Moont meg azért imádom, mert a nyarat jeleníti meg úgy, ahogy nagyon kevés dal tudta.

 

 

 

Nina George: Monsieur Perdu könyves hajója

Nina George ugyan elég változatos műveket írt eddig, de legsikeresebb regénye mindmáig a Levendulaszoba, mely hazánkban is nagy sikert aratott. Míg a valóságban tíz év telt el a folytatás megjelenéséig, a könyvben csupán négy éve ért véget az első rész.

Melynek ismerete nélkül lehet ugyan olvasni ezt a könyvet, de nem érdemes. Annyit azonban spoilerezés nélkül leírhatok, hogy az Irodalmi Patikának és Lulunak is nevezett könyves hajó tulajdonosa, Monsieur Perdu kivételesen jól ismeri az embereket, és ezen tudását arra használja, hogy a csodás könyvesboltjába betérőknek személyre szabottan ajánljon könyveket.

Teljes cikkem ekulton. 

Crown Lands: Apocalypse

A Crown Lands egy rém fura kanadai duó. Pofátlanul nyúlják a Rush-t, az Apocalypse egy többlemezes sci-fi sztori része, és elhiszem, ha valakinek már csak az ének miatt is agyára megy. Nálam viszont betalált, pl. mert még annál is rétegzettebb és színesebb, mint elsőre gondolnád, meg mert vannak valóban remek dallamaik.

Bővebben az Underworld oldalán fejtem ezt ki. 

Tool: Lateralus - 25 éves jubileum

Negyedszázada adta ki a Tool ezt az albumot, én is akkor írtam róla ezt a cikket.

 

 

A Los Angeles-i Tool második albuma, az Aenima '96 végén jelent meg (MHH No.87), azóta vártuk a Lateralust. Megérte. Toolról írni nem szimplán nehéz, de folyton ott van az érzés, hogy úgyis szubjektív (ha nem épp hülyeség), bármit mond az ember. Egy Tool lemez évtizedekre szól, nem lehet néhány meghallgatás alapján ítélkezni. De azt bizton állíthatom, hogy a Tool épp olyan egyéni, mint a lemezborító, ezzel a fóliákból álló, rendkívül sokrétű füzetkével.

Elsőre az volt fura, hogy nem tűnt annyira újszerűnek, mint vártam. A Tool a kezdetektől kultusz banda, de az utóbbi évek nu metal mozgalmában ért be igazán a hatásuk. Nem mintha olyan sok közük lenne a Kornhoz és társaikhoz, csak az efféle bandák, mint a Deftones, Ultraspank, Mudvayne stb. nagyon sokat merítettek a Tooltól, főleg az elvont, elszállt témák és a különös betétek, hangulatváltások terén. De ez a benyomás hamar elmúlt, átadva helyét annak a kisebb megvilágosodásnak, hogy megint milyen előremutató, és lényegében kortalan művet alkottak.

Akármennyire is nehezen emészthető, elvont meg szokatlan ez a zene, az rögtön lejön, hogy zseniális. Már az elején, ahogy a nyitó The Grudge egy iszonyat jó basszustéma után (Justin Chancellor egy isten, igaz, a többiek is) berobban. Maynard James Keenan ezer közül is felismerhető hangja és énektémái ezt a dalt rögtön a legjobb Tool számok közé helyezik (Aenima, Prison Sex, Stinkfist, Sober stb.). A 8 és fél perces nóta vége felé Maynard iszonyatosat üvölt, amúgy viszont jellegzetes, szívbe markolóan szépséges, mégis néhol félelmetes és idegen dallamai uralják a számot. Az album 79 perces, és sok nóta meglehetősen hosszú rajta, ugyanakkor vannak rövid átvezetők, mint a keleties mágiát rejtő Eon Blue Apocalypse, vagy a súlyos, egyszersmind indiai hangulatú Mantra.

A The Patient halkan indul, igazi fejhallgatós zene, de aztán berobban, és még 2 lábgépes power téma is van benne! Szinte minden dalban van lenyűgöző szépség és kíméletlen durvulás; és az egész akkora ZENE, hogy azt el nem lehet mondani! A Tool azon kevesek egyike, akik valóban tovább viszik a zenét, akik tényleg új utakat törnek. Vannak gitárriffek, amelyek akár a '70-es években is foganhattak volna, ugyanakkor nagyon is modernek, de legfőképpen időn kívüliek. De a basszus, a dob, az ének, minden-minden, ami Tool, ott van, ahol a banda neve kiejtve, magyarul értelmezve: túl mindenen, ami megszokott, ami átlagos, túl a szavakon.

Itt van ez a Schism nóta: Dead Can Dance, Zeppelin, King Crimson, Primus, Metallica is beugrik róla, olyannyira változatos. A Parabola lesz talán a nagy sláger, ennek a hossza és a dallama is olyan. Viszont most nem lehet felosztani a lemezt ki- és befordult, agybeteg, elvont, művészi tételekre és ütős, slágernek való számokra, mert a néhány átvezetőtől eltekintve mindegyik dalban megvan mindkét oldal. Beteg is, kitörölhetetlen is. Maynard tavalyi A Perfect Circle kirándulása a Tool slágeres oldalát mutatta, annál ez az anyag sokkal súlyosabb és meredekebb, mégis, most minden igazi dal igazi Dal.

Talán a Ticks & Leeches (Kullancsok és piócák - csak nem a zeneiparról szól a dal?) a legdurvább szám, ebben sokat üvölt (néha szinte hörög) Keenan, ugyanakkor az egyik legszellősebb rész is itt van. Nem sorolom tovább, mindegyik dal döbbenetes. A lemez egésze, már csak hossza folytán is irgalmatlanul súlyos, mégis elmondhatatlanul jó. Sokat írtam, de ez is semmi. Nem akarok rábeszélni senkit, csupán azt szeretném, ha azok, akiknek szükségük van rá, tudnának róla.

Amorphis: Elegy - 30 éves jubileum

Ma 30 éve jelent meg minden finn metal bandák legnagyobbikának az az albuma, amely alighanem a legfontosabb mérföldkő volt az ő pályájukon, egyúttal metaltörténeti jelentősége is hatalmas, lévén az egyik legfontosabb anyag, amelyen metalhoz népzenét kevert bárki. Az alábbi cikk 2011-ben íródott.

 

 

Az 1990-ben indult finn Amorphis már második, Tales from the Thousand Lakes című, ’94-ben kiadott albumával kultikus státuszba lépett. A death/doom metalt gótikus és népzenei elemekkel vegyítő, rendkívül hangulatos anyag sokakra volt aztán hatással, de az igazi nagy áttörést az Elegy jelentette. Ez az album bizonyos értelemben az volt a folk metalnak, mint a Paradise Lost Draconian Times-a a gothic/dark metalnak: sokkal szélesebb közönségréteget ért el, mint bármely korábbi próbálkozás. Ugyanakkor viszont alapműve is az irányzatnak, amit ugyan nem az Amorphis kezdett el (számtalan bandánál bukkantak fel korábban is folkos témák, és a Skycladre használták először a folk metal kifejezést), de mégis ők emelték olyan szintre, ami nem csak sok ezer rajongót vonzott, de bandák százai számára is meghatározó inspirációt jelentett. Arról nem is beszélve, hogy a korábban is gazdag és érdekes finn metal underground előtt az Elegy nyitotta meg a kapukat a világ többi része felé. Megkockáztatom, még a Nightwish sem lehetne ennyire népszerű, ha az Amorphis ki nem tapossa előttük az utat a világba.

Persze, más volt az Elegy, mint a Tales. Először is, bekerült a csapatba Pasi Koskinen énekes, s vele sok-sok tiszta ének és dallam. Ezen az anyagon még kb. fele-fele arányban osztoztak a témákon Tomi Koivusaari gitárossal, aki továbbra is hörgött jellegzetes, mélyen brummogó hangján, Pasira csak a melodikus részeket bízták.

A lemezt nyitó Better Unborn keleties hangzású, szitárral díszített nyitása és szólója is sokként hatott az old school rajongókra, pedig itt még a hörgés dominál, csak a refrén dallamos. A klipes Against Widows-ban erősödik a népzene hatása – nekem valahogy kissé oroszosnak is tűnik, de ez nem lehet annyira meglepő, lévén szomszédos népek. Mindenesetre Tomi itt is hozza a brutál vokalizálást, hanem aztán a The Orphan szakít minden korábbi Amorphis hagyománnyal: enyhén pszichedelikus ill. ős hard rock témákra épülő, szépséges, bánatos dal ez.

Az On Rich And Poor-ban ott van az a sodrás, ami máig jellemzi az Amorphis egyes dalait, akárcsak a Hammond szerű billentyűk. Zseniális dal, de van ennél is jobb, a következő My Kantele, ami két változatban szerepel itt: egy hörgéssel dúsított, metalos verzióban, valamint a lemez végi acoustic reprise-ként, amiben harmónika és szitár is hallható. A lemez szövegeihez a finn népi költemények gyűjteményéből, a Kanteletárból merítettek, s mind közül ez a legszebb, legszívbemarkolóbb darab.

A vibráló Cares népzenei betétjét, akárcsak az album végi, amúgy inkább ’70-es évekbeli progresszív rockot idéző instrumentális Relief pár témáját annak idején kissé “lagzisnak” éreztem, de hát a népzene messze nem csak balladákból meg bánatból áll, és mai fejjel már sokkal jobban tudom értékelni ezeket a táncos részeket.

A Song Of The Troubled One lassabb, folkos, szép dal, a Weeper On The Shore is letisztultabb tétel, bár ebben is akad azért hörgés, meg egy olyan, szárnyaló gitárszóló, ami szintén a banda védjegyévé vált, azóta is rengeteg ilyet hallottunk tőlük. A bő 7 perces címadó pedig zongorával indul, és tényleg elégikus: vágyódás, bánat, gyász van benne, doomba hajlik, hosszasan, hömpölygősen.

Bármennyit változott is azóta az Amorphis felállása és zenéje, az Elegy megmaradt etalonnak. Máig az itt lerakott alapokra épül a zenéjük, még ha sok tekintetben sokat csiszolódott is. Ma könnyebben írnak fogós, emlékezetes melódiákat, dinamikusabb, erőteljesebb a csapat megszólalása, de az Elegy-t úgy egészében sosem szárnyalták túl.

 

 

Rédei Viktória: Vélt és valódi falak

A helyszín Berlin, pár évvel a Fal leomlása után. Egy volt kelet-berlini (tehát volt NDK-s, volt szocialista helyen lévő) bérház a legtöbb fejezet helyszíne, a lakók pedig a szereplők. Ebből már sejthető, hogy Rédei Viktória különféle embertípusokat fog bemutatni, és a köztük zajló interakciókat, mindezt közel szocreál környezetben. Ennyiből akár realista szépirodalom is lehetne ez a regény, és végül is az is. Épp csak még a szépírók között is kevés van, aki ennyire őszintén és mélyrehatóan mutatná be és meg a szereplőit.

Teljes cikkem a regényről ekulton. 

Katatonia: Last Fair Deal Gone Down - 25 éves jubileum

Negyedszázada jelent meg a svéd Katatonia egyik 10 pontos albuma (volt nekik egész sok olyanjuk). Korabeli cikkem itt következik: 

 

A '99-es Katatonia album, a Tonight's Decision azzal együtt, hogy nagyon is jó zenét rejtett, nem tudta azt az elképesztő érzelmi mélységet hozni, amit a zenekar addigi munkái, mindig más formában, mégis ugyanazzal a csak rájuk jellemző képességgel kifejeztek. Ezért is vártam nagyon az új albumot, amire aztán már az első dal első meghallgatása után 10 pontot adtam volna.

Előzetesen többektől is hallottam, hogy az új Katatonia Cure-osabb lett. Nem ismerem annyira a Cure-t, mint illene, de én csupán két dalban, a We Must Burn You-ban és a beteges Sweet Nurse-ben érzékeltem esetleges hatásukat. Igazából felesleges is a Katatoniánál hatásokról beszélni, olyannyira egyéni és jellegzetes minden megmozdulásuk (ez az előző anyagra is áll). A Last Fair Deal... túl nagy lényegi változást nem hoz a '98-as Discouraged Ones-hoz képest, ez is abban a csodálatosan mély, sajátos hangulatú, leginkább a dark rockba sorolható stílusban íródott, ami azon a klasszikus anyagon lett a csapat sajátja. Ám ha lehet, ezalkalommal még jobb dallamok születtek. Ami nagy szó, hiszen Jonas Renkse Discouraged Ones albumos énektémái a sötétebb muzsikák elmúlt tíz évének legjobbjai között vannak. További újdonság, hogy ezen az albumon több gyorsabb, élénkebb tempójú dal kapott helyet. Ami nem jelenti azt, hogy kevésbé sötét, depressziós vagy fájdalmas a muzsika, mégis olyan húzós, pörgős a nóták egy része, hogy az ember az első néhány végighallgatáskor nem győz hitetlenkedni.

Az olyan daloknak, mint a nyitó Dispossession, a kissé Depeche Mode-os Chrome, vagy a szirénázós gitárú Clean Today, nem lehet ellenállni. A Teargas ugyan lassabb, de olyan dallamokkal, hogy ha nem lenne ennyire mélységes és sötét, simán lehetne akkora sláger, mint valami HIM nóta. De hát épp ez a lényeg, hogy a Katatonia iszonyat messze van a felszínes slágerességtől. Az I Transpire jellegzetes Katatonia dallamaiba pici Pink Floyd íz is keveredik. A Tonight's Music és a The Future Of Speech olyan dalok, amelyek szépsége szinte könnyekig hatja a hallgatót. A depressziós, lassabb Passing Bird pedig a true gótok nagy kedvence lesz. Nem szóltam még a záró Don't Tell A Soul-ról: ez egy különös hangulatú, de szintén ízig-vérig Katatonia dal.

A rendkívül pőre előzetes CD-n csupán a számcímek szerepelnek, így nem tudom, ki dobol az albumon, mindenesetre fantasztikus, amit művel. Az efféle dark muzsikákban teljesen szokatlanul erőteljes és izgalmas a Katatonia dobjátéka, egyszerre húzós és komplex. Az ének szárnyaló, nem a tipikus mély dark hang, bár nem is magas. A gitárok csodálatosak, ezernyi érzés, hangulat árad belőlük; és a basszusgitár is fokozottabb szerepet kap itt, mint általában a dark wave bandáknál.

A Katatonia igazi unikum, az ilyen-olyan dark/gothic bandák végeláthatatlan áradatában alig néhány zenekar akad, mely ilyen mélységre képes, amely ennyire igazi. Ráadásul a Katatonia zenéje előremutató is, senki előttük nem játszott ilyet, annak ellenére, hogy nekik is megvannak a gyökereik, hatásaik. Nem tudok mást mondani, mint 3 éve Milán Péter: szavakkal nem leírható album.