Gyuricza Márta az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat rajzolója és társszerzője. Első regénye 2025 vége felé jelent meg A néma karnevál címmel, és ugyanolyan egyedi és szokatlan, mint a képregények. A fantasy létére szokatlanul súlyos kérdéseket boncolgató regényről kérdeztem – s megannyi másról. És jó erőseket mondott.
Az interjú az ekult oldalán olvasható.
Nincs különösebb apropója, hogy írjak a PC69 második albumáról. Feltehetőleg készül az új anyag, de nem hiszem, hogy akár a One Size Fits All máig meglévő rajongóinak zöme nagyon várná. Nem mintha a német (vagy legalábbis németországi) banda bármikor is lement volna kutyába, de tény, hogy igazán emlékezetesre az első két albumuk sikeredett. A harmadik Games People Play annak ellenére is szürkébb lett, hogy azt még Andi Deris énekessel írták és vették fel, és rajta volt egyik legnagyobb slágerük, a Keep Your Eye on the Twisted. Deris aztán a Helloweenbe távozott, ahol máig vígan elvan, bár, bocs a fanoktól, én nem érzem annyira kiemelkedőnek az ottani munkásságát, mint amit az első két PC69 lemezen csinált.
Deris a dalszerzésből is alaposan kivette a részét, s abban és az ének terén is olyat alkotott, amire nehéz volt csípőből rálegyinteni, hogy "á, ez olyan német". Meglehet, a névválasztás szerencsétlen volt, ahogy a borítóik is, hiszen egy-két daltól eltekintve ez nem partizós glam rock, de hogy nem is volt tipikusan, pejoratíve germán, az biztos.
Mondjuk kiköpött Los Angeles sem. A PC69 zenéje ugyanis a hard rock és dallamos heavy metal olyan elegye, melyben épp úgy van ész, mint erő, melódia és szigor, játékosság és zenészi tudás. Van, ahol eszembe jut az Accept (pl. Signs of Danger), itt-ott talán a Scorpions is, amúgy meg a Def Leppardtól a Dokkenen, Lionon, Leatherwolfon át a Queensryche-ig csupa olyan banda hatását érzem, akik messze többet nyújtottak, mint a bugyilehúzós, alkoholmámoros glam bandák vagy a korszak sörhabban tobzódó német próbálkozásai.
És ez volt a tökéletes albumuk. Még a butácska szövegű Piggy Back Bitch is ott van, ahogy a nyitó, a többinél is slágeresebb Livin' My Life For You is. Szintén kiverhetetlen a fejből a Do You Like It Like That refrénje – amilyen alattomosan bekúszik a fülbe, annyira komoly a szövege. Derisnek már akkor is voltak gondolatai, és ha az a kérdés, hogy miért nem lettek sokkal sikeresebbek, hát a német háttér mellett ez a másik, amit legfőbb okként tudok találni: hajbandának nem illett gondolkodnia… És bizony náluk még a kötelező lírai számoknak, a nagyívű Ballerinának és az LP verziót záró Where the Eagle Learns to Fly-nak is van mélysége. Utóbbi mindmáig megborzongat, s nem csak a szövege miatt, ami amúgy megfelelne a monumentalitást és drámát igénylő német léleknek, hanem a dalba szőtt tágasság-érzet miatt is: tényleg mintha oda vinne, ahol a sasok repülni tanulnak.
A Talk To The Moonba orbitális nagy Queensryche riffet tettek, de az enyhén gótikus hangulat és a hátborzongató refrén miatt máig imádom. A speed metalba hajló Hell's Gone Crazy is örök kedvenc, ahogy a szintén kitörölhetetlen refrénnel megáldott Walkin' Out To Heaven is. Egyedül a CD verziót záró We Taught The Childrent találom gyengébbnek, az már tényleg átcsap giccsbe.
Az a helyzet, hogy nem sok olyan anyagot tudnék említeni az utóbbi évtized hard rock/heavy metal felhozatalából, amelyik hozza ezt a szintet. Ebben persze benne van részemről a nosztalgia, de annál többről van azért szó. Deris dallamai, a többi tag fifikás vagy épp pofonegyszerűségével ható témái máig olyan nívót képviselnek, amit nem lehet megtanulni. Megvan bennük az a mágikus plusz, aminek köszönhetően kiállta az anyag az idő próbáját.
Ma 30 éve jelent meg Bruce Dickinson azon szólóalbuma, amely a leginkább megosztónak bizonyult. Azért megosztom, haha. A cikkem korabeli, nem életem legjobbja, de fiatal voltam és kellett a... oh wait. Csak viccelek. Minden sorával együtt tudok érezni :)
Repültél-e valaha a zene szárnyán, bármiféle szer vagy ital nélkül, tisztán a muzsikára bízva magad? Kócolta-e össze hajadat a dallamok szele? Könnyezett-e a szemed, ahogy nőtt a sebesség? És mondd, érezted-e már a Zene szabadságát?
Én igen. Sokadik alkalom volt, mégis meglepett, ahogy Bruce Dickinson új CD-je magával ragadott. Rögtön belevetett egy hiperugrással az űrverseny kellős közepébe (Space Race), ahol galaktikus cowboynak (nem, nem a Galactic Cowboys-ra gondolok!) érezhettem magam. Legnagyobb rémületemre a világ széléig lovagoltam, de a zene egy pördüléssel vissza is hozott nyomban (Back From The Edge). Aztán kellemes, szép dallamokkal nyugtatott, mígnem úgy rám ijesztett az Interia refrénje, hogy majd' a szívbajt hozta rám. Lassan belecsúsztam a Solar Confinement szabadon áradó dallamfolyamába, s a Dreamstate álomszerű, lebegő gitárhangjai eloldozták az utolsó szálat is, ami a valósággal összekötött. Erre persze rám szóltak, hogy része vagyok a gépezetnek (Inside The Machine), ez az igazság, és csak ne is ugráljak. S közben andalított a dallam... Hogy aztán a szédítő Headswitch tovapörgessen. Utam, a lemez még nem ért véget, átvezetett a felettébb különleges Octavián, s mikor a Strange Death In Paradise utolsó hangjai is lecsengtek, olyan volt, mintha egy félőrült álomból ébrednek. "Na, most mi van?!" meg "Hol vagyok?!"
És akkor elgondolkodtam. Fantasztikus és sokszínű volt ez a repülés, mégis néha nehéz rá visszaemlékezni. Az előző út, amire magával vitt ez a Bruce, jobban tetszett... Csak tudnám, hogy mi volt ez! '70-es évekből kinőtt űrkorszaki hard rock?! És tényleg a King's X-re hasonlított egyik-másik pillanata? Volt benne valahol valami grunge-os? Nem is tudom... Lehet, hogy ez a furfangos fickó túljárt az eszemen, és nekem nem esik le, hogy hol volt már hasonlóban részem, ki vitt hasonló útra?! Vagy talán valami új történt velem? Talán valami sosem látott-hallott dolgot mutatott nekem ez az énekes zseni és ifjú csapata? Még sokat fogok repkedni a Skunworksszel, hogy rájöjjek a válaszokra!
(Utólagos megjegyzés: a borító zseniális, bár a tükrözött szövegek "kicsit" nehezen olvashatóak.)
9
Milyen lesz az Amorphis a ’96-os, klasszikussá vált Elegy óta itt éneklő, meghatározó Pasi Koskinen nélkül? Ez volt a nagy kérdés. Az Eclipse pedig a nagy válasz. A jó válasz. Tomi Joutsen (Sinisthra) személyében ugyanis egy Pasiéhoz hasonló, de kissé kevésbé karcos orgánumú, karakán kiállású csókát találtak az énekesi posztra. Tominak nem okoz gondot felvenni a fonalat ott, ahol a 2003-as, remekbeszabott Far From North-tal félbeszakadt, simán hoz mindent, amit elődje tudott, sőt. Most már csak az a kérdés, élőben is ilyen jó-e.
Annak idején a Far… albumról azt írtam, az Elegy óta a legjobb, meg hogy keresztmetszetét adja az Amorphis legjobb dolgainak. Ez lényegében az Eclipse-re is igaz. Sőt, Tomi sűrűbben üvölt, s itt-ott, pl. az erősen az Elegy-t idéző, keleties témákkal is ellátott Perkele (The God Of Fire)-ben még hörög is, a régi fanok nagy örömére. De a dallamok terén is rendben van az arc. Nem tudom, ő írta-e az énektémákat, de rosszat nem hallani tőle.
Egy teljesen tipikus Amorphis nótával indul az album a Two Moons képben: maharadzsás ősrock szinti, azonnal ható, energikus riffek és refrén – aki erre nem indul be rögtön, az nem Amo-rajongó. Más kérdés, hogy még a vér-Amorphis-esek sem biztos, hogy ráismernének imádottjaikra az első kislemezként is kiadott House Of Sleep-ben. Ebben is ott vannak azok a csodás finn ízek, de amúgy totál To/Die/For-Charon-ilyesmi a nóta. Egy ilyen szerintem belefér, és ne feledkezzünk meg arról, hogy az Amorphis volt az originális finn banda, állítólag mégsem olyan sikeresek, mint a HIM-vonalról sokan.
Meg ki tudna rájuk haragudni, ha rögtön egy Leaves Scar-ral folytatódik a lemez, ami durvább verzéjével, akusztikus betéteivel és gyönyörű refrénjével minden Amorphis-mániákus álma?! És ez az összes további dalra igaz! A Born From Fire tipikus finn dallamai, belesüppedősen vastag Hammond szőnyege; a zongorát is felvonultató, szívet tépően bánatos, de a végére bemetalosodó Under A Soil And Black Stone; a szintén finomabb húrokat pengető The Smoke; az enyhén Pink Floyd-os verzéjű, ám refrénjében együtt üvölteni való részeket hozó Same Flesh; a leginkább folkos Brother Moon; az Am Universum/Tuonela irányát legjobban felidéző Empty Opening; meg a Hammond orgonás-népzenés bónusznóta Stone Woman – bocs, de én ezekbe nem tudok belekötni! Nekem ez az album ugyanazt a magával ragadó atmoszférát, feelinget hozza, amiért oly rég szeretem ezt a bandát. Leginkább persze, már csak az énekesváltás adta helyzet miatt is, az Elegy-re emlékeztet, szóval elég metalos. De persze a többi megszokott elem (ősrock, pszichedelia és prog.rock, a Végtelen Fonat módjára egymásba csavarodó témák) is itt van. Meglehet, egyesek fanyalognak majd rajta egy darabig, mondvacsinált okokra hivatkozva, de hát az Elegy-t sem fogadta mindenki jó szívvel, aztán mégis mekkora alapművé érlelték az évek.
S csupán azért nem adok rá maximális pontszámot, mert az Eclipse-ből, bármekkora sikereket hoz is majd a csapatnak (s kívánom, hogy a kultikus státuszt végre túllépjék ezzel az anyaggal, mert megérdemlik!), nem lesz, nem lehet soha akkora klasszikus. Ugyanis minden, amit hoz, minden vadállat riff, örökre rögzülő dallam, népzenei hatás és Kalevalán vagy bármi egyében alapuló verssor már egy kicsit önismétlés ettől a bandától.
De ennek ellenére a maga nemében tökéletes. Hail to Finland!
A trükkös című és borítójú Moving Pictures, a kanadai Rush 8. stúdióalbuma volt pályájuk legsikeresebbike, ami csak az USA-ban több, mint 4 millió példányban kelt el. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, de tény, hogy több daluk is slágerlistás lett róla. Pedig még a legslágeresebb szám, a Rush koncertek örök darabja, a Tom Sawyer sem kimondottan könnyed cucc. OK, van egy rendkívül fülbemászó szintitémája, a dallama is emlékezetes, de attól még ez Rush, a progresszívebb fajtából. Geddy Lee énekes-basszer amúgy már korábban elkezdett kísérletezni a billentyűs hangszerekkel, de ezen a lemezen még nem volt olyan jelentős a szerepük, mint később. Valami fojtott izgalom, s néhol ünnepélyesség van a dalban, na meg egy remek dobszóló is Neil Pearttől.
A Red Barchetta is örök kedvenc a fanok körében, egy sci-fi novella inspirálta, és lényegében az autózásról szól, persze a Rush-ra jellemző csavarral. Finom témával nyit, és ahogy az egész album, ez is átmenetet képez a korábbi, progresszívebb irány és a ’80-as évekbeli pop-osabb, könnyedebb Rush dolgok között. Alex Lifeson szólója tökéletesen közvetíti a száguldás élményét. Az instrumentális YYZ megintcsak sűrűn játszott darab. A cím a torontói repülőtér kódja morze nyelven, amit az elején el is játszanak, kissé King Crimson-rokon prog borulással, de amúgy nem annyira nehezen emészthető darab.
A Limelight szintén nagy sláger volt. Szövegében Peart azt fogalmazta meg, mennyire rühelli a zenész élettel járó ismertséget. Azt mondanám, ez a dal mindmáig nagyon jellemző a Rush-ra, úgy mindenestül. Nem mondom, hogy ez a legjobb számuk, vagy a legnagyobb kedvencem, de valahogy minden benne van, amiért ezt a zenekart máig szeretni lehet.
A The Camera Eye majd’ 11 perces, két részes szerzemény, ami lassan indul, de aztán jó sűrű lesz, bár mihez képest – ha azt vesszük, hogy két nagyváros, New York és London akkori életvitelét írták bele, hát, azóta csak őrültebb lett a világ... A Witch Hunt keményen társadalomkritikus, egyben eléggé félelmetes, fenyegető hangulatú dal, amiben az a Hugh Syme is szintizik, aki rengeteg Rush lemezborítót készített. S a záró Vital Signs-ban némi reggae hatás is érvényesül, meg erősen ’80-as évekbeli, samplereket alkalmazó hangzás, ami akkor még persze kísérletező és újító volt, és előrevetítette a következő néhány Rush anyag hangzásvilágát is.
Köhler Ágnes számos lemezborítót készített már, de fotósként is sokat adott a metal világához – nem szólva arról, hogy hosszú éveken át énekesnőként is aktív volt. Mindezekről is megkérdeztem őt, ahogy közelgő portrékiállításáról is, melynek Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai a címe.
Az interjú az Underworld oldalán olvasható.
