Melynek ismerete nélkül lehet ugyan olvasni ezt a könyvet, de nem érdemes. Annyit azonban spoilerezés nélkül leírhatok, hogy az Irodalmi Patikának és Lulunak is nevezett könyves hajó tulajdonosa, Monsieur Perdu kivételesen jól ismeri az embereket, és ezen tudását arra használja, hogy a csodás könyvesboltjába betérőknek személyre szabottan ajánljon könyveket.
A Los Angeles-i Tool második albuma, az Aenima '96 végén jelent meg (MHH No.87), azóta vártuk a Lateralust. Megérte. Toolról írni nem szimplán nehéz, de folyton ott van az érzés, hogy úgyis szubjektív (ha nem épp hülyeség), bármit mond az ember. Egy Tool lemez évtizedekre szól, nem lehet néhány meghallgatás alapján ítélkezni. De azt bizton állíthatom, hogy a Tool épp olyan egyéni, mint a lemezborító, ezzel a fóliákból álló, rendkívül sokrétű füzetkével.
Elsőre az volt fura, hogy nem tűnt annyira újszerűnek, mint vártam. A Tool a kezdetektől kultusz banda, de az utóbbi évek nu metal mozgalmában ért be igazán a hatásuk. Nem mintha olyan sok közük lenne a Kornhoz és társaikhoz, csak az efféle bandák, mint a Deftones, Ultraspank, Mudvayne stb. nagyon sokat merítettek a Tooltól, főleg az elvont, elszállt témák és a különös betétek, hangulatváltások terén. De ez a benyomás hamar elmúlt, átadva helyét annak a kisebb megvilágosodásnak, hogy megint milyen előremutató, és lényegében kortalan művet alkottak.
Akármennyire is nehezen emészthető, elvont meg szokatlan ez a zene, az rögtön lejön, hogy zseniális. Már az elején, ahogy a nyitó The Grudge egy iszonyat jó basszustéma után (Justin Chancellor egy isten, igaz, a többiek is) berobban. Maynard James Keenan ezer közül is felismerhető hangja és énektémái ezt a dalt rögtön a legjobb Tool számok közé helyezik (Aenima, Prison Sex, Stinkfist, Sober stb.). A 8 és fél perces nóta vége felé Maynard iszonyatosat üvölt, amúgy viszont jellegzetes, szívbe markolóan szépséges, mégis néhol félelmetes és idegen dallamai uralják a számot. Az album 79 perces, és sok nóta meglehetősen hosszú rajta, ugyanakkor vannak rövid átvezetők, mint a keleties mágiát rejtő Eon Blue Apocalypse, vagy a súlyos, egyszersmind indiai hangulatú Mantra.
A The Patient halkan indul, igazi fejhallgatós zene, de aztán berobban, és még 2 lábgépes power téma is van benne! Szinte minden dalban van lenyűgöző szépség és kíméletlen durvulás; és az egész akkora ZENE, hogy azt el nem lehet mondani! A Tool azon kevesek egyike, akik valóban tovább viszik a zenét, akik tényleg új utakat törnek. Vannak gitárriffek, amelyek akár a '70-es években is foganhattak volna, ugyanakkor nagyon is modernek, de legfőképpen időn kívüliek. De a basszus, a dob, az ének, minden-minden, ami Tool, ott van, ahol a banda neve kiejtve, magyarul értelmezve: túl mindenen, ami megszokott, ami átlagos, túl a szavakon.
Itt van ez a Schism nóta: Dead Can Dance, Zeppelin, King Crimson, Primus, Metallica is beugrik róla, olyannyira változatos. A Parabola lesz talán a nagy sláger, ennek a hossza és a dallama is olyan. Viszont most nem lehet felosztani a lemezt ki- és befordult, agybeteg, elvont, művészi tételekre és ütős, slágernek való számokra, mert a néhány átvezetőtől eltekintve mindegyik dalban megvan mindkét oldal. Beteg is, kitörölhetetlen is. Maynard tavalyi A Perfect Circle kirándulása a Tool slágeres oldalát mutatta, annál ez az anyag sokkal súlyosabb és meredekebb, mégis, most minden igazi dal igazi Dal.
Talán a Ticks & Leeches (Kullancsok és piócák - csak nem a zeneiparról szól a dal?) a legdurvább szám, ebben sokat üvölt (néha szinte hörög) Keenan, ugyanakkor az egyik legszellősebb rész is itt van. Nem sorolom tovább, mindegyik dal döbbenetes. A lemez egésze, már csak hossza folytán is irgalmatlanul súlyos, mégis elmondhatatlanul jó. Sokat írtam, de ez is semmi. Nem akarok rábeszélni senkit, csupán azt szeretném, ha azok, akiknek szükségük van rá, tudnának róla.
Az 1990-ben indult finn Amorphis már második, Tales from the Thousand Lakes című, ’94-ben kiadott albumával kultikus státuszba lépett. A death/doom metalt gótikus és népzenei elemekkel vegyítő, rendkívül hangulatos anyag sokakra volt aztán hatással, de az igazi nagy áttörést az Elegy jelentette. Ez az album bizonyos értelemben az volt a folk metalnak, mint a Paradise Lost Draconian Times-a a gothic/dark metalnak: sokkal szélesebb közönségréteget ért el, mint bármely korábbi próbálkozás. Ugyanakkor viszont alapműve is az irányzatnak, amit ugyan nem az Amorphis kezdett el (számtalan bandánál bukkantak fel korábban is folkos témák, és a Skycladre használták először a folk metal kifejezést), de mégis ők emelték olyan szintre, ami nem csak sok ezer rajongót vonzott, de bandák százai számára is meghatározó inspirációt jelentett. Arról nem is beszélve, hogy a korábban is gazdag és érdekes finn metal underground előtt az Elegy nyitotta meg a kapukat a világ többi része felé. Megkockáztatom, még a Nightwish sem lehetne ennyire népszerű, ha az Amorphis ki nem tapossa előttük az utat a világba.
Persze, más volt az Elegy, mint a Tales. Először is, bekerült a csapatba Pasi Koskinen énekes, s vele sok-sok tiszta ének és dallam. Ezen az anyagon még kb. fele-fele arányban osztoztak a témákon Tomi Koivusaari gitárossal, aki továbbra is hörgött jellegzetes, mélyen brummogó hangján, Pasira csak a melodikus részeket bízták.
A lemezt nyitó Better Unborn keleties hangzású, szitárral díszített nyitása és szólója is sokként hatott az old school rajongókra, pedig itt még a hörgés dominál, csak a refrén dallamos. A klipes Against Widows-ban erősödik a népzene hatása – nekem valahogy kissé oroszosnak is tűnik, de ez nem lehet annyira meglepő, lévén szomszédos népek. Mindenesetre Tomi itt is hozza a brutál vokalizálást, hanem aztán a The Orphan szakít minden korábbi Amorphis hagyománnyal: enyhén pszichedelikus ill. ős hard rock témákra épülő, szépséges, bánatos dal ez.
Az On Rich And Poor-ban ott van az a sodrás, ami máig jellemzi az Amorphis egyes dalait, akárcsak a Hammond szerű billentyűk. Zseniális dal, de van ennél is jobb, a következő My Kantele, ami két változatban szerepel itt: egy hörgéssel dúsított, metalos verzióban, valamint a lemez végi acoustic reprise-ként, amiben harmónika és szitár is hallható. A lemez szövegeihez a finn népi költemények gyűjteményéből, a Kanteletárból merítettek, s mind közül ez a legszebb, legszívbemarkolóbb darab.
A vibráló Cares népzenei betétjét, akárcsak az album végi, amúgy inkább ’70-es évekbeli progresszív rockot idéző instrumentális Relief pár témáját annak idején kissé “lagzisnak” éreztem, de hát a népzene messze nem csak balladákból meg bánatból áll, és mai fejjel már sokkal jobban tudom értékelni ezeket a táncos részeket.
A Song Of The Troubled One lassabb, folkos, szép dal, a Weeper On The Shore is letisztultabb tétel, bár ebben is akad azért hörgés, meg egy olyan, szárnyaló gitárszóló, ami szintén a banda védjegyévé vált, azóta is rengeteg ilyet hallottunk tőlük. A bő 7 perces címadó pedig zongorával indul, és tényleg elégikus: vágyódás, bánat, gyász van benne, doomba hajlik, hosszasan, hömpölygősen.
Bármennyit változott is azóta az Amorphis felállása és zenéje, az Elegy megmaradt etalonnak. Máig az itt lerakott alapokra épül a zenéjük, még ha sok tekintetben sokat csiszolódott is. Ma könnyebben írnak fogós, emlékezetes melódiákat, dinamikusabb, erőteljesebb a csapat megszólalása, de az Elegy-t úgy egészében sosem szárnyalták túl.
A '99-es Katatonia album, a Tonight's Decision azzal együtt, hogy nagyon is jó zenét rejtett, nem tudta azt az elképesztő érzelmi mélységet hozni, amit a zenekar addigi munkái, mindig más formában, mégis ugyanazzal a csak rájuk jellemző képességgel kifejeztek. Ezért is vártam nagyon az új albumot, amire aztán már az első dal első meghallgatása után 10 pontot adtam volna.
Előzetesen többektől is hallottam, hogy az új Katatonia Cure-osabb lett. Nem ismerem annyira a Cure-t, mint illene, de én csupán két dalban, a We Must Burn You-ban és a beteges Sweet Nurse-ben érzékeltem esetleges hatásukat. Igazából felesleges is a Katatoniánál hatásokról beszélni, olyannyira egyéni és jellegzetes minden megmozdulásuk (ez az előző anyagra is áll). A Last Fair Deal... túl nagy lényegi változást nem hoz a '98-as Discouraged Ones-hoz képest, ez is abban a csodálatosan mély, sajátos hangulatú, leginkább a dark rockba sorolható stílusban íródott, ami azon a klasszikus anyagon lett a csapat sajátja. Ám ha lehet, ezalkalommal még jobb dallamok születtek. Ami nagy szó, hiszen Jonas Renkse Discouraged Ones albumos énektémái a sötétebb muzsikák elmúlt tíz évének legjobbjai között vannak. További újdonság, hogy ezen az albumon több gyorsabb, élénkebb tempójú dal kapott helyet. Ami nem jelenti azt, hogy kevésbé sötét, depressziós vagy fájdalmas a muzsika, mégis olyan húzós, pörgős a nóták egy része, hogy az ember az első néhány végighallgatáskor nem győz hitetlenkedni.
Az olyan daloknak, mint a nyitó Dispossession, a kissé Depeche Mode-os Chrome, vagy a szirénázós gitárú Clean Today, nem lehet ellenállni. A Teargas ugyan lassabb, de olyan dallamokkal, hogy ha nem lenne ennyire mélységes és sötét, simán lehetne akkora sláger, mint valami HIM nóta. De hát épp ez a lényeg, hogy a Katatonia iszonyat messze van a felszínes slágerességtől. Az I Transpire jellegzetes Katatonia dallamaiba pici Pink Floyd íz is keveredik. A Tonight's Music és a The Future Of Speech olyan dalok, amelyek szépsége szinte könnyekig hatja a hallgatót. A depressziós, lassabb Passing Bird pedig a true gótok nagy kedvence lesz. Nem szóltam még a záró Don't Tell A Soul-ról: ez egy különös hangulatú, de szintén ízig-vérig Katatonia dal.
A rendkívül pőre előzetes CD-n csupán a számcímek szerepelnek, így nem tudom, ki dobol az albumon, mindenesetre fantasztikus, amit művel. Az efféle dark muzsikákban teljesen szokatlanul erőteljes és izgalmas a Katatonia dobjátéka, egyszerre húzós és komplex. Az ének szárnyaló, nem a tipikus mély dark hang, bár nem is magas. A gitárok csodálatosak, ezernyi érzés, hangulat árad belőlük; és a basszusgitár is fokozottabb szerepet kap itt, mint általában a dark wave bandáknál.
A Katatonia igazi unikum, az ilyen-olyan dark/gothic bandák végeláthatatlan áradatában alig néhány zenekar akad, mely ilyen mélységre képes, amely ennyire igazi. Ráadásul a Katatonia zenéje előremutató is, senki előttük nem játszott ilyet, annak ellenére, hogy nekik is megvannak a gyökereik, hatásaik. Nem tudok mást mondani, mint 3 éve Milán Péter: szavakkal nem leírható album.
Teljes cikkem erről a pörgős, bolond, szórakoztató regényről ekulton.
Kérném én is az istenek segítségét, ahogy az Invocation című, különös hangulatú intróban teszi a Stonehenge, adnák nekem a ragyogó szavakat, melyekkel méltón elbeszélhetem az Angelo Salutante album nagyszerűségét.
Kilenc viharos évbe telt a Veszprémből indult zenekarnak eljutnia első albumának kiadásához, és keveset mondok, ha azt mondom, jó lett. Már a borító lenyűgöz szépségével, aztán amikor berobban a The Newcomer riffje, az album hangzása is megdöbbent. A HSB-ben megcsinálták az eddigi legjobban szóló honi prog.metal albumot.
Tehát a The Newcomer-ben a szakító erejű riff keveredik leheletfinom részekkel, s egy olyan refrénnel, amiről az Enchant jut eszembe. Nem kerülhető meg, hogy vannak Dream Theater hatások a Stonehenge-ben, elsősorban Bátky "BZ" Zoltán énektechnikájában, ill. Baki Ádám billentyűjátékában. Ugyanakkor ezek csupán részei az egésznek - ami viszont igazi Stonehenge. Már csak azért is, mert náluk nem az egyéni képességek csillogtatásán van a hangsúly, azok a finomságokban mutatkoznak meg. Erre rögtön a következő ...For Another a bizonyíték, ami egyike a régebbi, újragondolt szerzeményeknek. Bóta Balázs gitáros saját stílussal bír, nem lehet semmiféle kópiának minősíteni. Ebben a dinamikailag igen izgalmas dalban Szabó Kristóf dobos és Temesi Berci basszer is alaposan megmutatják, mire képesek! Aztán jön a Wendigo, amiben a holdfény törékeny hangok zenéjébe foglaltatik, s az éj félelmes árnya lopózik lassan, majd kitör a jeges vihar - tökéletes az összhang zene és szöveg között! Zseniális nóta!
Kedvelem BZ szövegeit, nem túlzottan elvontak, bárki megértheti képeit, metaforáit, bárki azonosulni tud velük. Az Angels régóta sláger, átírva is süt. Nagyon ritka az ilyen dal, amiben a zenekar egyszerűen csak valami jót, segítséget szeretne nyújtani a hallgatónak, nem pusztán kiüvölteni a fájdalmat - és működik! A következő Full Moon is zseniális. Nem lett ugyan olyan pusztító, mint szerettem volna, de végül is a Stonehenge nem egy death metal banda. Ennek ellenére, aki szereti a Nile-t, hallgassa meg, mert amit Balázs gitárja a vonósokkal válaszolgat az elején, az még neki is be fog jönni! Hidegrázós darab, őserő és az iszlám Kelet íze van benne. A végén meg egy irgalmatlan zúzás! A Whisperben is szerepel hegedű és brácsa, ám ez egy gyönyörű lírai dal, zongorával, pici U2-val, ünnepélyes-intim hangulattal. Lenyűgöző. Nem sok ennél szebb magyar dal született az utóbbi időben. Az ember akár a szerelmének is küldhetné. A Between Two Worlds-re már nem is találok szavakat. Rengetegszer hallottam, mégis kiráz tőle a hideg. Jól jegyezd meg, amit mondok, ez a dal ott van a progresszív metal klasszikusai között. Aztán még hátra van a Rambling, azzal az iszonyat jó ős-riffel, megannyi finomságával; a szövegében William Wharton Madárka c. regényét, zenéjében itt-ott a Purple Perfect Strangers dalát idéző Fly, ami megint csak képes arra, hogy erőt, bátorítást nyújtson, s végül a szépséges levezető Yellow.
Tökéletes munkát végeztek Balázsék, amit a Hangpróba pontszámai is mutatnak. Remélem, rengetegen részesültök majd az Angyali üdvözletben. Ahogy BZ-ék is javasolták, hallgasd meg egyszer éjjel, max. egy gyertya fényénél; úgy adja át legmélyebb titkait.
Vannak bandák, melyeknek zenéjük alapján világsztároknak kellett volna lenniük. A Warrior Soult, ha történetesen Seattle-ből jöttek volna, ma az ottani nagyok, a Soundgarden és az AIC mellett emlegetnénk, mint hasonlóan zseniális és egyéni bandát. De olyan rock&roll nótáik is voltak, amikre a Guns is büszke lenne. Sőt, Kory Clarke énekes, tulajdonképpen maga a Harcos Szellem, egy igazi rockisten, derékig érő sörénnyel, hatalmas egyéniséggel, nem kisebb hanggal. (Senki nem tud úgy üvölteni, mint ő, és amellett csodaszépen énekelni is tudott, meg olyan mélyen, hogy a darkok is imádnák.) Csak hát ők New Yorkból jöttek, és Kory szövegei olyannyira őszinték, társadalomkritikusak, sőt politikusak voltak, hogy azt a Rendszer nem viselhette el…
Az első album ’90-ben jött ki, Last Decade, Dead Century címmel, egy nehéz, sötét anyag, rajta olyan gyönyörűséges dalokkal, mint a Lullaby vagy a Losers. A kettes lemezen az Intro után rögtön belevágtak egy Joy Division feldolgozásba, az Interzone-ba. Bennük megvolt, amiért a Rockzene létrejött, a lázadás, a nyers erő, a punk vadócsága és kritikus mivolta, valamint a pszichedelia elszálltsága. Egyszerre volt ez a legállatabb, legvadabb R&R és progresszív művészet. A címadó dal vagy a Jump For Joy a pszichedelikus élt vitte tökélyre, míg a klipes Wasteland vagy a Man Must Live As One óriási R&R. A Rocket 88 meg egyenesen az a dal, amit a ’70-es évek nagy bandái elfelejtettek megírni, mielőtt még emberekből rockdinoszauruszokká váltak… És akkor még ott volt a Hero meg a Children of the Winter, két gyöngyszem. Hogy ezekből a grunge korszakban nem lett sláger, az egy óriási kib…ás. Nem is annyira a bandával, inkább a hallgatókkal. Nem juthatott el ez a csodálatos zenekar azokhoz, akik értékelhették volna. Mégis, ahogy a szövegben áll, Kory hős lett a maga idejében, underground hős. Izzó, szabad zenéje a mai napig nem vesztett fényéből, és soha nem is fog, mert az öröknek és elpusztíthatatlannak mondott Rock lényege rejlik benne.
A harmadik, egyszerre bonyolultabb és slágeresebb Salutations From The Ghetto Nation albumot én magam még a Drugs…-nál is jobban szeretem. A Chill Pill album már befordult, tüskés, nehéz anyag lett, míg az utolsó sorlemez, a Space Age Playbos egy iszonyat kemény punk rock (Junkies-ék is istenítik). Ennek az albumnak a címét vette fel Kory új bandája, ahol fehérre hidrogénezett, punkos séróval nyomja a punkot. Biztos állat ma is, de már sosem lesz az, ami volt.
„Calling out to our world, believers in freedom, I’m a believer…”
Majd’ 4 év telt el az utolsó (hetedik) Pearl Jam stúdióalbum, a Riot Act óta. Közben kijött a Lost Dogs (dupla válogatás B-oldalas meg lemaradt, ilyesmi nótákból), meg egy rakás „kalóz” koncertfelvétel, stb. És mivel ez utóbbiak is bejöttek, sokat vártam az új anyagtól, és már a nyitó Life Wasted első pár másodperce meggyőzött, hogy meg is kapom.
A lemezre mindvégig jellemző a nyers, élő hangzás, a ’70-es, sőt ’60-as évekbeli ősrock zenék masszív hatása. Ráadásul egy sor nóta van rajta, ami kimondottan vadóc, pörgős, hovatovább beleszarós rock & roll (kis túlzással punk), és ennek csak örülni lehet. Már az említett kezdő dal is ilyen, és a kettes World Wide Suicide még jobb. Nem véletlenül lett ebből az első kislemez, azonnal hat. Odaillik a legnagyobb Pearl Jam nóták közé. Aztán a U2 Desire-ét idézően kezdődő Comatose még jobban felpörög, ez már tényleg elmenne punknak is. Még a Severed Hand is a zajos vonalat erősíti, s csak az aztán következő Marker In The Sand-ben veszik lazábbra a figurát. A refrénjében még némi country, vagy talán Bruce Springsteen hatás is érezhető. A Parachutes nekem már túl lötyögős, de feledtetik az Unemployable-lel, dacára annak, hogy konkrét Bob Dylan-Hurricane meg Springsteen-Born In The USA utánérzések vannak benne.
A Big Wave újfent olyan, mint egy nyers koncertfelvétel, a Gone meg félig akusztikus, és egészen kellemes. Innentől a lemez végéig az akusztikus hangzásé, a szomorkásabb hangulatoké a főszerep, s a záró Inside Job meg is koronázza az albumot. Ez a végtelenül természetes nóta is erős Neil Young, Springsteen meg Dylan hatásokat hordoz, de a szólója pl. a Ten lemezt idézi, és a maga nemében tökéletes.
Nem kérdéses, hogy a Pearl Jam már nem fog akkora „világégést” okozni, mint ’91 táján, amikor kitört a Seattle-láz, avagy a grunge korszak, aminek ugye az egyik legfontosabb bandája voltak. Beléptek abba a ligába, ahol az említett, amerikai folk, blues és klasszikus rock alapú zenét nyomató Dylan-Young-Springsteen szentháromság is található. Magyarán mindig is lesz egy nagy rakás ember, aki megveszi a lemezeiket, aki örül nekik. És ahogy ezekkel a veteránokkal is megesett már nem egyszer, előfordulhat, hogy Eddie Vedderéknek is jön majd másod- vagy akárhanyad virágzásuk. Amikor megérik rá az idő, amikor épp elkapnak valami olyan szálat (ahogy pl. Springsteen tette a szeptember 11-i események kapcsán született The Rising albumával). És egyáltalán nem lepne meg, ha épp ez az anyag lenne a Pearl Jam újabb reneszánszának alapja. De ha mégsem, az sem baj – a masszív rajongói tábor így is gazdagabb lett egy olyan koronggal, mely a legjobban sikerültek közé tartozik, amit a debütáló Ten óta kiadtak.
A Hatásokkban nem feltétlenül olyan albumokról van szó, amik a cikk írójának is "hatásai". Pl. az Anacrusist, bár jó ideje sejtettem, hogy be kellene szerezni, igazából csak múlt év végén ismertem meg, mivel újra kiadásra került két albumuk.
A Manic Impressions állítólag már a harmadik lemeze volt a Missouri államból származó négyesnek, és az egyetlen, amiről valaha is (kb. 4 sorban) szó volt az MHH-ban; a régebbiekről mit sem tudok. Azt azonban igen, hogy ha ez a csapat ma bukkanna fel, azonnal kikiáltanám a legnagyobb reménységnek, még ha volna is kihez hasonlítani őket. Így azonban az derül ki, mely bandáknak voltak kortársai és melyeknek esetleg gyökerei. Mert a VoiVod, King Diamond (halld Idle Hours) vagy az Annihilator már '91-ben is működött (de még hogy!), s ha nem tévedek, a Cynic is létezett már valamilyen formában. Ezekkel a csapatokkal ugyanis párhuzamot lehet vonni az albumot hallgatva. De a Nevermore akkoriban még csak ötletként élt a Sanctuary feloszlását megélő Warrel Dane fejében, Chuck Schuldiner Death-je pedig még messze volt attól a technikás, progresszív fémzenétől, ami a csapat három utolsó albumát jellemezte. Márpedig ezekkel is érzek hasonlóságot, és ennél jobb ajánlást aligha találhatnék ki az Anacrusis számára. Tehát technikás, progresszív power/thrash metalt játszott ez a méltatlanul elfelejtett csapat, melyre az olyan jelzők, mint zseniális, elképesztő, bámulatos maximálisan illenek.
A csapat lelke Kenn Nardi énekes-gitáros volt, ő írta a dalok nagy részét, melyek szövegileg és zeneileg mind a mai napig előremutatóak. Hangjából számtalan árnyalatot, hangfekvést képes volt kihozni: kegyetlen thrash-üvöltéseket, az utolsó Death albumra jellemző sikolyokat, félelmetes hörgést, elszállt, megfoghatatlan dallamokat, amikhez hasonlót manapság Warrel Dane-től hallhat az ember (pl. Explained Away), és olyan tiszta, kissé dark-os éneket, amivel az Anacrusisra amúgy is hatott New Model Army '88-as albumáról származó I Love The World-öt is képes volt jól interpretálni. Érdekes ez a feldolgozás, hiszen ki várna egy ilyen látszólag egyszerű dalt egy ilyen bonyolult zenei világú bandától - újabb bizonyíték a korai ítélet helytelenségére. És emellett Kevin Heidbrederrel együtt hozta a megtekert riffeket és a helyenként tudatveszejtő szólókat. A dalok túlnyomó részére jellemző egyfajta hideg, hátborzongató technokrata hangulat, de ez is csak a felszín, hisz' a mélyben nagyon is emberi ez a zene, ahogy a rendre felbukkanó fénylően vagy finoman szépséges pillanatok is jelzik.
'93-ban kijött a még egy fokkal elvontabb, előremutatóbb Screams And Whispers, s azóta semmi hír. Az Our Reunion-ban van ez a sor: "Már rettentően várom az újraegyesülésünket". Én is.