Míg az 5. és 6. Thy Catafalque album között négy év telt el, a hetedikre egy évet sem kellett várni, s ebben az évben már szólóalbum és Neolunar nevű project is hordozta Kátai Tamás zenéjét. Azok sem tértek el nagyon attól, amit a Thy Catafalque-kal csinál, hangulatilag legalábbis, mert a zene más és más – ám néhány hangból felismerhetően kátais mind.
Mégis a Metát érzem a legváltozatosabb anyagnak, amit Tamás valaha készített. Mintha minden korszakát megidézné, és azt az egész albumon átívelő központi szálat, ami alighanem az összes eddigi kiadványán megvan, itt nehezebb megtalálni. De ez is csak addig tart, amíg a hallgató el nem engedi az elvárásait, a berögzült zenehallgatási szokásait. Amiket Tamás amúgy is figyelmen kívül hagyott egész pályája során. Neki megvan a maga saját univerzuma, ami érintkezik ugyan valamelyest az épp aktuális, közmegegyezés szerint valódinak tartott világgal, de utóbbi hatása előbbire nehezen érhető tetten – és nem is így kell hozzáállni. Kátai világa ugyanis a mikro- és makrokozmoszé, s benne az ezekre rácsodálkozó emberé, azé az emberé, akiben még ott van a gyermek lelkes felfedezővágya, de aki ugyanakkor tisztában van önnön múlandóságával. Ám Kátai már rég túlhaladta a gyászt is, és olyan fokú tudatosság jellemzi, ami, ha vírusként elterjedne a Földön, megmentené az emberiséget. Ez azonban csak az egyik oldal – a másik az ihletett művészé, aki talán nem is érzi művészetnek, amit csinál, mert annyira belülről jön, hogy nem tehet másként, mint hogy alkot.
Persze, hogy el fogom sorolni az összes dalt. Ha már abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy egy korban élek Kátaival, és cikkeket írok ebbe a lapba, akkor hadd legyen ez az én örömöm. Valamit csak tennem kell, hogy megosszam, akivel csak lehet, hogy micsoda zenét írt már megint ez az ember. Mert vannak szavak, amikről már az ő zenéje jut elsőként eszembe.
Az Uránia elsőre meglepett baljós, Sabbath/Slayer-rokon doom riffjével, Kátai a korai időket idéző károgásával, melyet a két leginkább közkedvelt TC anyagon (Róka hasa rádió, Rengeteg) szereplő Bakos Attila szép éneke ellenpontoz. De így is marad rideg blacknek, ami után szinte könnyeket fakaszt a Sirály, melyben újra hallhatjuk Tóth Ágnes (The Moon and the Night Spirit) éteri, törékeny hangját. Ági is a két említett lemezen szerepelt korábban, és maga ez a táncos, gyönyörű dal is a Rengeteg idején született.
A 10^(-20) Ångströmben van dark, zúzda, de jellegzetesen bolyongós Kátai billentyűfutamok és megrázó énekrészek is. A 9 perces Ixión Düün komolyzeneként indul, majd olyasmi death metalba hajlik, amilyet mondjuk a Nile játszik, lassú málházással vegyítve, amit aztán megint tipikusan kátais népzenei hatású téma követ, na meg egy szóló Tóth Balázstól (Casketgarden). A zongorás Ősszel otthon megint fordít egyet a Kátai-féle nagy keréken, pont olyan hangulattal árasztva el a hallgató lelkét, amilyet a cím sugall.
A bő 21 perces Malmok járnak-ban megmarad az a régies-népies hangulat, amit az előző dal felépít, de kerül mellé blackes károgás, Sepulturát idéző ének (Kónya Zoltán Gire-énekes-gitáros torkából), industro-black-doom témák – és elvarázsolt, vibráló dallamok, és oboa (Luci Holland) és Ági énekéhez hasonlóan szép, de annál mélyebb fekvésű női ének Fogarasi Orsolyától. Egy-egy pillanatra felrémlik a Neolunar gépies-urbánus világa is, de a dal felívelő befejezésében („Ó, szent lobogó! Ó, fent ragyogó!”) én magát Istent is látom – de nevezhetjük Napnak is, tudom, hogy egyről beszélünk.
És mégsem ez az a szerzemény, ami a legjobban megrázott, hanem a Vonatút az éjszakában (Ady Endre InterCity). Ez Adynak a Kocsi-út az éjszakában című versére válaszol, és az a döbbenetes, hogy hiába született Kátai túl későn, hogy ő is a Nyugatos költők egyike legyen, mégis színigaz, hogy „ugyanaz a hold világít ránk.” Ugyanaz a mélység van benne, és Vasvári Gyula (Perihelion) élete legjobb teljesítményét nyújtja benne, ahogy valami mérhetetlen fáradtsággal-fásultsággal a hangjában énekel. De azért is megrázó a dal, mert egy szintjén olyan, mintha a Land Of Charon és a De Facto metszéspontját adná. Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyen zenét tud alkotni 2016-ban.
És még nincs vége. Jön a Mezolit, ahol Gyula kissé erőlködve énekel, míg Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző erővel hörög – s közben olyasmi, klasszikus-epikus doom a dal, amilyen mondjuk a Moodtól a Wombocosmic volt. S végül érkezik a két percnyi Fehér vasárnap, ami csak szavalásból és bánatos, halk, középmélyen búgó szintetizátorhangokból áll, és mégis olyan szép és fájdalmas és ünnepélyes, hogy utána csak csöndben lehet ülni, merengeni, majd nagyot sóhajtva örülni annak, hogy élünk.
