szerda, július 01, 2026

Fates Warning: Theories Of Flight - 10 éves jubileum

Mindössze 10 éves a Fatez eme lemeze, de azért megosztom itt az akkor írt cikkemet.

 

A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.

Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.

Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).

Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.

Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.

Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.

 

 


 

Psychotic Waltz: Bleeding — 30 éves jubileum

Három évtizeddel ezelőtt jelent meg a Psychotic Waltz utolsó igazán kiemelkedő albuma (bár a sok-sok évvel későbbi visszatérés is méltó lett, épp csak kinyírta a covid...). Lentebb olvasható, amit annak idején írtam róla. Sokszor fura ám a régi cikkeimet visszaolvasni, ezzel is van bajom elég, de a lelkesedésem a Bleeding és a csapat iránt mit sem változott, és igazam is lett, évtizedek múltán is van miért emlegetni...

 

 

Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.

Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…

…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…

A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.

 


 

hétfő, június 29, 2026

Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem

Ez egy rövid, ám annál sűrűbb könyv, melyről talán elég lenne annyit írni, ami a címe: Apám könyvtára – Rekviem. Ebben minden benne van. Nehéz és elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek merem ajánlani, aki szeret olvasni, netán átélte már a gyászt.

Bővebben ekulton

vasárnap, június 28, 2026

The Gathering / The Foreshadowing, Bp. Barba Negra, 2026.06.27.

A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható

 


 

Találkozás a Buddhával

A Találkozás a Buddhával a tibeti buddhizmus karma kagyü nevű vonaláról szól, de két külön történetszállal, melyek aztán összefonódnak. A film plakátján látható ember, a 16. Karmapa (1924-1981) volt a karma kagyü vonal vezetője, s ő is azok között volt, akik Tibet kínai megszállásakor kénytelenek voltak elmenekülni az országból. Egy ponton felismerte, hogy ahhoz, hogy a dharma, vagyis a buddhista tanítás fennmaradjon, el kell vinni nyugatra, hiszen keleten hanyatlásnak indult.

Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.

A teljes cikkem a filmről az ekultura.hu oldalán olvasható

szombat, június 27, 2026

Queensrÿche: Rage For Order — 40 éves jubileum

A Hammer 102-es számában, '98 eleje környékén indult a Hatásokk rovat. Az eredeti koncepció az volt, hogy rövid cikkeket írunk régebbi, klasszikus vagy kultikus anyagokról. Ez volt a rovatban az első cikkem, ezért ilyen rövidke, pedig volna még bőven mit mesélni erről a ma 40 éve kiadott, máig elképesztő albumról, melyhez milliónyi szállal kötődök. De erre van az internet, az én ún. blogom meg arra, hogy ideírjak, amit akarok. Most pl. ezt a régi cikket.

 

Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.

A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.

A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...

 

 


 

csütörtök, június 25, 2026

Death To All / Cryptic Shift / Neuropsy – Bp. Dürer Kert, 2026. június 24.

Magam azon szerencsétlenek közé tartozom, akik sosem láthatták Chuck Schuldinert koncerten, élőben, de meg amikor az ő zenei emlékét ápoló, eredeti tagokkal felálló két zenekarból a Death To All magyar színpadon játszott, pont nem értem rá. De szerencsére visszajöttek, sőt, egyben elnyomták minden idők egyik legjobb metal albumát, a Symbolicot, és ennek én is tanúja voltam. Gyönyörűséges volt.

Ezt ekulton fejtem ki igen terjengősen, el-elmélázva egy s máson

szerda, június 17, 2026

Tulpa: Éled

A Tulpa az utóbbi évtized egyik legjobb magyar rockcsapata, ezért érzékenyen érintett, mikor Székely Marci (Superunknowns, ex-Ozone Mama) énekes kilépett. Nem elég, hogy nehéz őt pótolni, de 2023 vége felé Galambos Dorina érkezett a helyére, aki egészen más karakter (hangilag is), és nyilván sokaknak van előítélete vele kapcsolatban a kereskedelmi tévés sztárcsinálós múltja miatt. Engem egy 2024. májusi koncerten végképp meggyőzött, de egész mostanáig kellett várni az első vele készült teljes albumra.

Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki

szerda, június 10, 2026

Lipták Gábor: Sárkányfészek - Regék, mondák, történetek Észak-Magyarországból

Lipták Gábor (1912–1985) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki számos gyűjteményes kötetet állított össze hazánk különféle tájegységeinek mondáiból, legendáiból, regéiből. A Sárkányfészek Észak-Magyarországot idézi meg. Lipták igyekezett a kevésbé közismert sztorikat felkutatni, de sokszor töredékekből kellett dolgoznia. „Cserébe” az átiratai egységes stílusúak, és minden archaikusnak ható részletük mellett is máig lebilincselőek, olvasmányosak – eredetileg ugye az ifjúságnak szánta e könyveket. De a gazdag, szép nyelvezet mellett erénye a remek mesélői készség, hogy ugyanúgy élményszerűen ír tragikus eseményekről, románcokról, mint humoros esetekről.

Teljes cikkem róla ekulton.

kedd, június 09, 2026

Solitude Aeturnus: Downfall - 30 éves jubileum

Ez az album 1996 májusában jelent meg, szóval kissé késve osztom meg itt a róla tíz éve írott cikkemet, de a doom metal amúgy sincs időhöz kötve, haha... Márpedig ez minden idők egyik legjobb doom albuma.

 

A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)

Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.

A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.

A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.

Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…

Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.

 

 


 

péntek, június 05, 2026

The Cult: Beyond Good and Evil - 25 éves jubileum

Az is durva azért, hogy a The Cult úgymond visszatérő lemeze óta is eltelt már negyedszázad. Ebből nem lett klasszikus, de egy megemlékezést megérdemel, szóval itt a 2001-ben írott cikkem. 

 

Utoljára új Cult albumról a 61-es MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek, miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet kétség.

Az új Cult albumot leginkább a '89-es Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi, szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül). Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani, néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám, igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig izgalmasan dobol.

A Nico egy igen tipikus Cult lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling! Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.

Azzal együtt, hogy nagyon jól szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava, ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.

 

 


 

szerda, június 03, 2026

VoiVod: Symphonique

A kanadai VoiVod mindig is úttörő volt. Meglehet, az utóbbi évtizedben nem írtak olyan fontos dalokat és albumokat, mint pályájuk első évtizedében (melyek hatása a metal történelmére felmérhetetlen), de mindmáig sajátos és különleges, amit művelnek. Így számítottam rá, hogy ha egy komolyzenei nagyzenekarral együtt adnak koncertet, az sem lesz átlagos. Az ilyen fajta együttműködés mindig izgalmas, de ha más nem, a Metallica 1999-es S&M-je óta annyi ilyen volt, hogy kiderült, erre is rá lehet unni. A VoiVod persze ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy kő egyéni legyen.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán

kedd, június 02, 2026

Queen: A Kind of Magic - 40 éves jubileum

Négy évtizede jelent meg a "hegylakós" Queen album, egyik legnagyobb sikerük, és az a lemezük, ami nekem személyes szinten a legfontosabb volt, hiszen kiskölyökként imádtam a filmet is, de meg mindent, amit Mercuryék itt csináltak. Az alábbi cikket persze nem akkor írtam, hanem 2007-ben.

 

Állítólag csupán 3 zenekar van, amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és ’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet mondanom?!

Az 1986-ban megjelent tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír (sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt). Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor nem alkotott. De jót igen!

A nyitó One Vision egy másik film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal. A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.

A lemez két legmetalosabb szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.

De ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a cikket.)

Bár az album Amerikában nem volt akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és 1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz, s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.

Mert valamiféle varázslat volt az ő zenéjük.