A Seattle környékéről származó Metal Church első öt albuma remekmű. A két korai korong (Metal Church 1984, The Dark 1986), amiken a 2005-ben elhunyt David Wayne énekelt, a US power metal alapvetései, de a Mike Howe-val készült három nagylemez is óriási, amiket minden heavy/power fannak ismernie kellene.
Ezek közül a középső volt a Human Factor, személyes kedvencem, ami ereje legteljében mutatta a bandát. A ’89-es Blessing In Disguise-ra még rányomták bélyegüket az előtte lezajlott tagcserék, komorabb, nehezebb anyag lett (bár szintén király), de a ’91-es korong telis tele van pozitív energiákkal. Ha nem jött volna a grunge korszak, amikor az öngyilkossággal volt egyenlő a zenekar neve, meglett volna az esélyük, hogy végre olyan sikeresek legyenek, ahogy lemezeik minősége miatt kellett volna.
Az anyag zömét az a Kurdt Vanderhoof írta, aki a Blessing környékén vált ki, és aki mégis mindvégig a banda közelében maradt, s a ’99-es újjáalakulásban is központi szerepet játszott (a szintén csodás utolsó Howe-os anyagra, a ’93-as Hanging in the Balance-ra is írt). A nem épp rocker külsejű csóka a metaltörténet egyik legnagyobb dalszerzője (függetlenül attól, hogy igazán nagy albumot az említett öt után már nem írt). Az sem mellékes, hogy a ráspolyos hangú Wayne távozása után a tőle sokban különböző Howe is remek frontembernek bizonyult.
A címadó nyitónóta rögvest egy jó ütős power téma, ami a zeneipar elembertelenedése ellen emelt szót: hogy már akkor is slágerlistás lehetett valaki samplerekkel, lopott részletekkel, kellő hátszéllel… A klipes Date With Poverty még inkább pofozkodós téma, némi rock & roll beütéssel, meg Duke Erickson állat basszustémáival. Akkoriban a Skid Row játszott hasonlóan tökös zenét. A sodró refrénű, enyhén sötétebb hangulatú The Final Word Amerikát védi belső bírálóival, ellenségeivel szemben. Érdekes, így is lehet hazafias gondolatokat megfogalmazni…
A nyitóhármas is olyan, hogy bármely power banda a fél életét adná érte, de aztán jön az In Mourning és az In Harm’s Way, amikre nehéz szavakat találni. Előbbi megírásából a Hetfield égési sérülése idején a Metallicában kisegítő John Marshall gitáros, utóbbiból pedig John mellett Craig Wells, a másik gityós is kivette részét. Az In Mourning bánatverte, mégis ellenállhatatlanul húzó riffet és zseniális refrént hoz, szövege pedig válasz a metalt ért támadásokra, melyek szerint kölykök azért haltak meg, mert ilyen zenét hallgattak. Howe-ék rámutatnak, hogy talán oda kellene figyelni a fiatalokra, ahelyett, hogy bűnbakot keresnek, és hogy egy Parental Advisory matrica nem teremt otthont. A Rush-t idéző csodaszép akusztikus témával lágyan induló, ám katartikus metallá fokozódó In Harm’s Way is a következő generációk iránti aggodalom és óvó gondoskodás jegyében született, és azokról a gyerekekről szól, akiket otthon bántalmaznak. Amilyen súly a zene, olyan a szöveg is!
E két megrázó szerzemény után nehéz mit mondani, de még ott jön a csaknem speed/thrash módra gyors In Due Time (a rájuk oly’ jellemző leállással a gitárszóló előtt, amivel ügyesen fokozzák a dinamikát), a feledhetetlen refrén akusztikus verziójával indító, szintén ütős Agent Green, a vágtató Flee From Reality, a középtempósan sulykoló, az alkoholizmus témáját boncolgató Betrayed, valamint a teljes zenekar által jegyzett pörgős harchimnusz, a The Fight Song, ami azonban csakis pozitív energiát ad.
Nem szóltam még Kirk Arringtonról, aki egyike azon dobosoknak a heavy metal történetében, akik az egyszerre ötletes, változatos és erőteljes játékot a legmagasabb szinten űzték. Ma már ő sem tagja a csapatnak (az eredeti gárdából csupán Kurdt mester van még ott), és a lemezek sem idézik a régi nagyságot, de maga a tény, hogy még mindig tolják, okot ad az örömre.
