Ez a számos fellépőt felvonultató koncert három régi muzsikus szülinapi bulija volt: Horváth Attila gitáros (A Kert, Flop, Madrass stb.) ötvenöt, Siklósi Richárd basszer (Full Circle, Flop, Alva, Pear Jam stb.) és Győző Gábor dobos (Flop, Madrass stb.) pedig ötvenéves lett a napokban. És úgy gondolták, ezt egy olyan koncerttel kell megünnepelni, amelyen számos régi baráttal-zenésztárssal muzsikálnak. Igazuk is volt.
Az Underworldben olvasható a hosszas és filozofálós koncertbeszámolóm.
.jpg)
A Led Zeppelin a Black Sabbath mellett a Hard Rock/Heavy Metal legfőbb megalapítója és kialakítója volt. Ezernyi bandára hatottak a '80-as évek végi hajbandáktól kezdve a Culton át a Soundgardenig, miként ezerszínű volt zenéjük is. Cím nélküli IV. albumuk (melynek külső borítóján 4 okkultista szimbólum volt látható, mindegyik tagtól egy) előtti 3 lemezük is a Rock klasszikusai között van. A IV-es viszont totális alapmű, amit egyszerűen nem lehet megkerülni. Aki elkezd rockzenével foglalkozni, mindenképpen találkozni fog vele, épp úgy, mint a Sabbath Paranoid-jával.
Az ének és a gitár felelgetésére építő nyitó Black Dog minden idők egyik legismertebb Hard Rock nótája, ezt valószínűleg akkor is ismered, ha nem is tudsz róla. A Rock And Roll pontosan az, amit a cím sugall, méghozzá a legjobb fajtából. Aztán jön a kelta és germán mitológiák- ill. Tolkien-hatású The Battle Of Evermore, melyben Sandy Denny folkénekesnővel énekel hihetetlen, mágikus dallamokat Plant a csilingelő, ősidők mélyéről felhangzó mandolinhangokra. Felkavaró, magával ragadó dal. Az utána következő varázslatosan gyönyörű Stairway To Heaven-re azonban már nem találni szavakat, csak elkoptatott frázisokat: hogy minden idők egyik legzseniálisabb dala, hogy a Led Zeppelin (és a Rock egyik) csúcspontja. Az igézőn, szellő szárnyain puhán lebbenő, szomorkás dallamokból a dal a végére valami elmondhatatlan érzéssé válik. Olyan, mint a vér az erekben; egy vágy - mint mi Tolkien tündéinek szívében él, kik hallották a Tenger hangját, s többé nem nyugodhatnak. És ilyen a dal hatása is. Az emberi lélek mélyén élő örök vágyakozás visszajutni az Elveszett Paradicsomba, az Eredethez. Mindez oly' tisztán és szépségesen, oly' mélyről jövőn és ősien, ahogy talán csak a népzenékben lehetséges...
A laza Misty Mountain Hop kissé oldja a feszültséget, majd a Four Sticks, Bonham hatalmas dobjaival már visszavisz az útra, ahol a Rockkal robogunk. Csak hogy újabb varázslatba jussunk, minek címe Going To California. Az enyhe country feeling mögött az a béke és derű rejlik, amit az ember egy szép, napsütéses napon, egy naplementekor vagy napkeltekor, netán egy éjjeli tábortűznél érez. Miként a Stairway..., ez a dal is igen szimbolikus szöveggel bír - ez nagyon jellemző volt a Zepre. Meg még Rober Plant, az aranyhajú énekes isteni, általában magas hangja, Jimmy Page fantasztikus riffjei és stílusteremtő gitározása (meg persze okkultizmushoz való vonzódása), a háttérbe húzódó John Paul Jones kifinomult basszus- (és egyéb-) játéka, meg a '80-ban elhunyt Bonzo mázsás dobolása. Az albumot pedig a When The Levee Breaks zárja: egy blues-os, groove-os dalkirály.
Lehet, hogy nem az az életünk célja, hogy mindenféle zenéket megismerjünk, de ha már itt vagyunk, akkor van néhány album, amit nincs értelme kihagyni. Amitől úgy érzed, most, hogy hallottad, már megérte élni. Ilyen a Led Zeppelin IV. is.
U.N.titled
Ha mondjuk egy Pantera rajongó hallja ezt a lemezt, alighanem nem érti majd, miért mondjuk rá, hogy hihetetlen ereje van. Hiszen a Pantera és társai jóval erőszakosabbnak, keményebbnek tűnhetnek. Azonban – és itt a nagy különbség – míg ezek a brutál csapatok szinte ösztönből, izomból nyomják az agresszív riffeket, a Nevermore az agyát is használja mindehhez. Biztos vagyok benne, hogy az az elképesztő erő, ami majd szétveti ezt a lemezt, az elméből származik: ez a zene az átlagosnál nagyobb részét használja ki az agynak. Mondhatni, zseniális…
És igen, valahol pusztító, amit a Warrel Dane & Co. művel. De úgy pusztít, mint Isten angyala: elsöpör, legyilkol minden rosszat, minden mocskot, minden hazugságot, és tiszta jóságot hagy maga után. Dühös és gyűlölettel teli, annyira, mint az első Sanctuary lemez volt ’88-ban, de mégis építő, jobbító szándékú.
Az album iszonyú kemény progresszív power metalt rejt. A dalok jó része könyörtelenül energikus, nem ritka a thrashbe hajló, nyaktörő tempó sem. Pat O’Brien és Jeff Loomis rég nem hallott rifforgiát rendeznek, ám a dalok mégis dalokká válnak kezük alatt. Érezhetően hatott a bandára a Death-tel közös amerikai turné: minden eddiginél komplexebb dolgokat írtak, és olyan elképesztő szólókat rejtenek a nóták, amikhez foghatót tényleg csak a legutóbbi Death-en hallhattunk. Persze Warrel Dane nem kezdett el hörögni – szép is lenne, amikor övé az egyik legjobb metal torok! Ő a Nevermore kulcsembere, egy olyan énekes, aki saját stílussal bír.
Neil Kernon producer (ld. Queensryche: Rage For Order!) szakító hangzást kreált a szakító nótákhoz. Kevesebb a „sláger”, bár a refrének kivétel nélkül emlékezetesek. Az In Memory EP-n letudták a srácok a sötét és misztikus oldalukat, itt szinte végig a politikus és filozofikus Nevermore-é a szó. Ezért nem is csoda, hogy az anyag leginkább az EP-n hallható Optimist or Pessimist vonalát viszi tovább; ill. az előző albumról a Sea of Possibilities és a C.B.F., vagy a Sanctuary-s One More Murder hasonló. Az első három nóta (Seven Tongues of God, This Sacrament, Next In Line) olyan elsöprő erejű, hogy utánuk szinte megmentőként érkezik a jellegzetesen Dane-es féllírai, a Passenger. A címadó dal az egyik alappillér, tombolnak benne a felszabadult energiák. Jim Sheppard bőgős és Van Williams dobos iszonyú összetett dolgokat játszik, mégsem vész el egy pillanatra sem a zene ereje.
A Lost és a Tienanmen Man szintén pörgő, tornádó erejű nóták. Az akusztikus, instru Precognition latinos, tüzes, kellemes kikapcsolódás, erőgyűjtés a végső, mindent elsöprő agyvihar előtt. A 42147 néhol szinte speedbe hajlik, és hihetetlen dimenziókra nyit kaput a dal egyik-másik hirtelen tempóváltása. A lemezt a majd’ 10 perces The Learning zárja. A dal lírai kezdő percei az album legfényesebben ragyogó részei közé tartoznak, de a folytatás is csodálatos!
Őszintén szólva a Nevermore egyike az öt legnagyobb kedvencemnek, így ez a kritika egy óriási lelkendezés lett. De biztos vagyok benne, hogy a Carcass/Death/Forbidden vonalat kedvelők épp úgy szeretni fogják, mint a Judas/QR-féle igényes metal rajongói.
Az amerikai Fates Warning hatodik stúdióalbuma volt a Parallels, s egyben az addig legemészthetőbb. Ez már az Alder-Zonder korszakban készült, a korai anyagok misztikus hangulatának már nyoma sincs itt – viszont technikás, progresszív metalban nagyobb „slágereket” aligha találni, mint amik itt voltak.
A ’89-es, ultrakomplex Perfect Symmetry album Through Different Eyes dala már előrevetítette a Parallels irányvonalát, hiszen ahhoz hasonlóan emlékezetes refrénekkel bír a ’91-es korong legtöbb nótája. Más kérdés, hogy attól még ezt is nagyfokú komplexitás és mélység jellemzi – Ray Alder énekes-zseni szárnyaló dallamai azonban gondoskodnak róla, hogy viszonylag könnyen és gyorsan szíven üssék a dalok a hallgatót. A producer az a Terry Brown volt, aki több Rush albumon is dolgozott, és tény, hogy a Parallels-en érhető leginkább tetten a nagy prog rock előd hatása.
A nyitó Leave The Past Behind és az azt követő Life in Still Water (amiben az akkor még Dream Theater lemezen nem szerepelt, de már tag James LaBrie vokálozik) mondjuk kifejezetten nehéz tételek. Az egész albumot a gitáros-főnök Jim Matheos írta, és az ő hangulati-szövegi-zenei védjegyei uralják is a lemezt. Borongós-komor, filozofikus ill. az élet dolgain tépelődő az anyag; zúgnak Jim jellegzetes harang-riffjei, átható szépséget árasztanak az akusztikus betétek. Tökéletes a pl. Rush, Queensryche, Megadeth borítókat is készített Hugh Syme műve a borítón: nem csupán a párhuzamokat (parallels) ábrázolja, de az album atmoszféráját, hangulatát is, sőt, úgy vélem, a dalok mind-mind egy-egy ilyen, tökéletesen elkapott pillanatfelvétel, mely örökkévaló. Mintha csak gyönyörű művészfilmet vagy tárlatot nézne az ember. Emelkedett, kristálytiszta – ugyanakkor kissé steril, életidegen is…
A klipesített Eye To Eye egy rém egyszerű riffre épít, és talán a lemez legkönnyedebb darabja. Aztán viszont a legsúlyosabb-legmélyebb, a 8 perc fölötti, drámai The Eleventh Hour, Mark Zonder dobos legnagyobb pillanataival – elképesztő, micsoda komplex, matekos témákat tud ütni, teljesen egyéni (még ha Neil Peart nyilvánvalóan hatott is rá)! A szintén klipes Point of View oldja azt a feszültséget és súlyt, amit az anyag eme központi szerepet hordozó tétele hordoz – és ad helyette valami másfajtát: a legmetalosabb tétel az anyagon, gyönyörűséges, Queensryche-rokon ikerszólóval (Frank Aresti gitáros is nagyszerű zenész ám!). Aztán a legnagyobb sláger jön, a We Only Say Goodbye, melyben Zonder pergője úgy csattan, mint egy földhöz vágott pohár, ám a dal maga nem dühös, csak végtelenül szomorú és szép, kitörölhetetlen refrénnel.
A Don’t Follow Me szintén remek refrénnel és metalos riffekkel szólít önálló gondolkodásra, létezésre. A zárás pedig csakis a Queensryche I Will Rememberével (az amúgy is rokon Rage For Order albumról) emlegethető egy lapon: leheletfinom és csillagszerűen távoli a The Road Goes On Forever, melyben csupán Joe DiBiase basszusgitárjának hangjai adnak kicsiny melegséget… amint a múltat hátrahagyva halad lassan-lassan előre életútján az ember, örökkön-örökké, a távoli fények felé…
Ha valaha volt reménye a Fates Warningnak, hogy nagyobb sikereket is elérjen, mint a kultikus státusz az undergroundban, akkor a Parallels-szel volt. Ez időtájt fogyott el több millió a Queensryche Empire-éből, tehát a kidolgozott, progresszív metalnak sosem volt még akkora tere. De hát egy underground kiadó (Metal Blade) sokkal kevesebbet tehetett a bandáiért, mint egy multi (EMI); meg egyszerűen a Fatez zenéje túl mély és komoly ahhoz, hogy mainstream siker legyen belőle. Amint azt a kb. 4 évvel későbbi, még befogadhatóbb, ám alulértékelt Inside Out album, ill. az éppen csúcson lévő Dream Theaterrel közös turnéjuk is bizonyította. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy minden lemezük igazi gyöngyszeme a progresszív metal stílusnak, s köztük is kiemelkedik a Parallels.
Sajátos világot építő, mondanivalót is hordozó ifjúsági regény, hangulatos illusztrációkkal. Ekultra írtam róla.
Az Underworld honlapján olvasható, amit írtam róla, s ott van link a koncertfilmhez is.
Aki az utóbbi három évtizedben mozgott a hazai underground rock színtéren, jó eséllyel találkozott e két úriember nevével. Horváth Attila volt a dark/alternatív rockot világzenével vegyítő A Kert alapító gitárosa, ahogy a magyar népzenét rockba fordító Madrassé is. Siklósi Richárd basszusgitárost a legjobb magyar grunge-bandában, a Flopban ismerték meg sokan (ahol Attila is sokáig pengetett) – de mindketten megfordultak más formációkban is. Attila 55, Ricsi 50 éves lesz az ősszel, s ennek (valamint a volt Flop-dobos Győző Gábor szintén 50. szülinapjának) kapcsán lesz egy alapos életműkoncert, sok-sok régi baráttal, vendéggel, november 7-én a Muzikumban.
Ennek kapcsán készült az interjú, melyet az Underworld honlapján lehet olvasni. Életbölcsességek és sztorik bőviben!
A Savatage 1983-as első albuma, a Sirens (és az azt követő The Dungeons Are Calling EP) az amerikai power metal alapművei közé tartozik, és a '87-es Hall of the Mountain King és a '89-es Gutter Ballet is klasszikusok. Utóbbiak viszont már előrejelezték azt a monumentális irányt, amely igazán a Streets-en bontakozott ki, és amelyben a power metal csupán egy volt a sok összetevő közül. Ahogy az alcím jelzi, ez egy rock opera, az első a Savatage konceptalbumai sorában.
Mikor megjelent, imádtam a Streets-et. Mai fejjel már nem érzem annyira erősnek. Ma már látom a hibáit, a történet (és a zene) klisés részeit, butácska fordulatait. Viszont ma is beleborzongok egyik-másik dalába. És ma már látom, hogy ezzel az albummal kezdték el kitaposni az Oliva tesók azt az utat, amin aztán a Nightwish és a Therion mintegy a mennybe ment. De a Savának is jutott aztán a sikerből, különösen a producerükkel, Paul O'Neill-lel közös Trans-Siberian Orchestra project kapcsán, mely sok énekessel és látványos show-kkal számtalanszor körbeturnézta az USÁ-t. Számomra mondjuk az már a giccs csúcsa, de megértem, hogy sikeresek.
Persze nem a Savatage volt az első, aki rock operát csinált, és később ők maguk is messze felülmúlták (Wake of Magellan, Handful of Rain), de a Streets nagyívű, grandiózus muzsikája új volt a metalon belül, és különösen a német piacon aratott.
A történet egy lecsúszott, majd újra csúcsra jutó, majd megint a drogok rabságába hulló rocksztárról szól. DT Jesus a neve (a rövidítés lehet Downtown, mint belváros, de Detox is), és bejárja a poklokat és mennyeket. Teszi mindezt New Yorkban, mely város szinte a legfőbb mellékszereplőként jelenik meg (halld St. Patrick's). A sztorit O'Neill egy '79-ben írt regényéből vették, melyet Gutter Ballet címen szándékozott volna musicalként színpadra állítani a Broadway-n. Ehelyett a Streets lett belőle, amin egyedül Jon Oliva énekel, ő viszont nem csak az eszelős sikolyait és ráspolyos hangját veszi itt elő, s különösen a líraibb tételekben dalol szívhez szólóan.
Ahogy a történethez illik, van itt metal meg partizósabb rock épp úgy, mint gyászos ill. emelkedett lírai részek, monumentális nagyzenekari betétek és misztikus hangulatú témák is. Az akusztikus gitáros meg zongorás részekben erősen visszaköszön Roger Waters (Pink Floyd) hatása, különösen a The Wall és a The Final Cut lemezekről. Kicsit túl sok van ezekből, de hát valahogy el kellett mesélniük DT életének mindenféle kanyarát... Ezzel együtt az olyan tételek, mint a Streets, a Jesus Saves, a Ghost in the Ruins meg a nagy finálét adó Agony and Ecstasy/Heal My Soul és Somewhere in Time/Believe máig működnek. Utóbbiba beleszőtték az előző album egyik csúcspontjának, a When the Crowds Are Gone-nak egy témáját is, a Heal My Soul pedig egy wales-i altatódalra épül. És így tovább – a Streets egy éven át készült, bőven van benne felfedeznivaló. És a végkicsengése, az üzenete (létezik megváltás még a bűnösök számára is) alapvetően pozitív, és erőt adhat a hallgatónak.
Nem akármilyen könyv ez, és ekulton írtam róla bővebben.
Pl. a borító is elmond mindent. Nem éppen tipikus, és jól meg kell nézni, hogy ráébredj, milyen zseniális. (Már megint Travis Smith!) Csak ez a kép modern, elvont művészet, míg maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan.
Nem mondanám, hogy az a 2-3 hét, amióta nálam van, elég volt, hogy megszokjam, felfogjam és befogadjam. Arra volt elég, hogy fejet hajtsak a Cavanagh testvérek öntörvényűsége és szépérzéke előtt, hogy megérintsen, és biztosítsa, most nem követek el olyan hibát, mint legutóbb. Vagyis hogy kevesebbet adjak rá 10 pontnál. Nem mintha számítana.
A Szigeten bemutatott új dalok alapján mindenki tudhatja, milyen is az A Fine Day To Exit. De már a Judgementen a 2000 & Gone is előrejelezte, milyen lesz. Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Jómagam érzem az Anathema útját, el tudom fogadni, hogy így változnak, fejlődnek, de megmagyarázni nem tudom. Körülírni próbálom.
Hatásait tekintve a 90-es évek közepén alkotott, és sajnos fiatalon elhunyt Jeff Buckley (akitől a legutóbbi Wigwam bulin játszottak is egy dalt) az egyik legfőbb a sorban. Nem is feltétlenül dallamvilág, vagy hangszerelés tekintetében, noha abban is - hanem a szabad zenélés és zeneszerzés terén. Határok nélküli album ez, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket halálba hajszolnak a mai világban. Erről is szól, mellékesen. Mert Cavanaghéknak a mai világhoz és társadalomhoz nincs sok köze.
Ha minden igaz, ott a mellékleten a Release, ami elég jellemző az album egészére. Ez minden szavamnál ékesebben beszél, felszabadítva a kényszer alól, hogy minél többet próbáljak leírni erről a zenéről, amiről amúgy is nehéz. Mert nem az számít, hogy néha, amolyan elméleti (de nem igazán zenei) szinten, a Pearl Jammel is rokonságot érzek, vagy hogy a csodálatos, lassan fokozódó címadóban mennyi Pink Floyd hatás van. Az számít, hogy ha szabadjára engeded magadban ezt a zenét, akkor Neked mit jelent. És ez fájdalmas, világvégi zene, vagy éppen annyira szép, hogy már fáj (pedig nem olyan, mint az eddigiek) - nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. De hát ez a Zene ad valamit!
Már a Pressure-ben van zongora, az egyik legkeményebb dalban, a Looking Outside Inside-ban meg hegedű is (a végén mintha Roger Waterst hallanám a kiakadó Vinny hangjában). A Leave No Trace dallama tipikus Anathema, még koncertkedvenc is lehet. Akárcsak a leggyorsabb dal, a Panic, ami olyan, mint egy New Model Army szám, szóval inkább punkos, mint metalos. A végén meg ott a Temporary Peace, melyben (a Barriers-hez hasonlóan) női ének is van. Kivisz a tengerhez egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj. Ott vagy egyedül, a szél hidege vágja arcod, tépdesi hajad, és már rég nem érzed... de belül béke van, a vég békéje.
Aztán még, sok percnyi tengerzúgás, beszédfoszlányok és csönd után egy súlyos poén is jön egy furcsa akusztikus dalocska képében, csak hogy a hallgató végképp elbizonytalanodjon, és megértse, hogy semmit sem szabad annyira komolyan venni. Csak így lehet, hogy ha meghallgatod ezt a cseppet sem vidám lemezt, a végén valahogy benned marad békéje és szépsége, s talán terheidből, gondjaidból egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percekben.
Rég terveztem már írni a Metal Church második albumáról, de nem így akartam, nem annak kapcsán, hogy David Wayne énekes, egy autóbaleset következményei miatt ezév (2005) május 10-én meghalt. Úgy tűnik, az amerikai power metalosok autóbalesetben halnak: a Savatage-gitáros Criss Oliva, és a Vicious Rumors-énekes Carl Albert halálát is az okozta…
Wayne az első két, metal klasszikusnak számító Metal Church albumon énekelt, meg a ’99-es gyengén sikerült újjáalakulós anyagon (Masterpeace). A Power Metal alaplemezének számító ’84-es Metal Church-ről már írt Lénárd Laci a 108-as Hammerben. Az egy évvel későbbi anyag szintén tartalmaz jó pár örökérvényű nótát.
A nyitó Ton Of Bricks is ilyen: egy zakatolós, gyors, ütős power téma, ami rokon a kortárs (illetve némileg előbb indult) Savatage-dzsal, valamint, Wayne smirglis, karcos hangja miatt az Accepttel is. Ellenállhatatlan erő feszíti a nótát. Ám a következő Start The Fire, ha lehet, még királyabb: egy Judas Priest-szerű, lehengerlő középtempójú szám, melyet illene legalább akkora klasszikusként számon tartani, mint teszem azt az Accept Balls To The Wall-ját. Az album csúcspontja emellett a négyes Watch The Children Pray, melyben kiderül, hogy David érzéssel, finoman és szépen is tudott énekelni. Itt a Metallica Fade To Black-jét tudom felhozni, mint mércét – ez a felkavaró power lírai dal van ugyanolyan zseniális!
Említett három nóta még ’94 környékén is fontos részét képezte a Church koncertprogramjának, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek további, máig lenyűgöző tételek az anyagon. Pl. a hármas Method To Your Madness a katonák értelmetlen haláláról szóló, komor szövegével, és ehhez illő lassabb, sötét-súlyos, néhol Maiden-es témáival szintén óriási. Van pár, a nyitónótához hasonlóan gyors, thrash-be hajló szám, mint az Over My Dead Body, a beteges Psycho, amiben Kirk Arrington dobos éli ki magát, vagy a Priest-es és Maiden-es témákat egyaránt felvonultató záró Western Alliance. A Line Of Death-ben is vannak speedelős témák, ám Black Sabbath-ra hajazó, doom-osabb riffek is – amilyenek a Titanic-kal (ill. hajó-katasztrófákkal) foglalkozó, inkább középtempós Burial At Sea-ben is előfordulnak. A The Dark pedig már csak címe miatt is sötét – amúgy egy horrorisztikus, enyhén Mercyful Fate-rokon szám.
A Vanderhoof-Wells gitárpáros minden riffje, szólója aranyat ér, nyers erő és érzés egyaránt rengeteg van bennük. Duke Erickson basszer masszívan alapoz Kirk mellett – a legtufább, holt egyszerű szögeléstől a mindent vivő döngölésen át a komplexebb megoldásokig mindent a maximumon hozott ez a remek ritmusszekció. Wayne pedig, nos, ízig-vérig metal énekes volt, nagyon fog hiányozni. Bár jó arra gondolni, mit művelhetnek most odaát Carl Alberttel… Tutira lesikoltozzák meg üvöltözik az angyalokat a felhőkről…
