Peter Heller: Kutya csillagkép

A poszt-apokaliptikus sztorikból eléggé elegem van már, de a Peter Heller regényéből készült filmre, ami hamarosan a mozikba kerül, kíváncsi vagyok, hát gondoltam, elolvasom előbb a könyvet. Jól tettem, tetszett, sokszor lassú, elgondolkodtató, megindító írás.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztem a szerzőt.

Az interjú az ekulton olvasható. 

Robert Isaacs: Állatnak lenni nehéz

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. És sok állat igen csúnyán beszél... Van itt humor, izgalom, romantika, jól elhelyezett életbölcsesség, meg egy imádnivaló spicc (persze a spicc az mind imádnivaló).

Teljes cikkem a könyvről ekulton. 

Szabó Imola Julianna: Heg

Az emberi élet egyik legnehezebb eseményéről szól ez a könyv, olyanról, amit nem tapasztal meg mindenki. És kis híján leírtam, hogy türelemre tanít, elfogadásra, megértésre, és így tovább, csak akkor azt hinné a z olvasó, hogy Imola könyve erőltetett, holott épp az a legfőbb ereje, hogy annyira természetes és őszinte. Tanít, segít, hogyne, végül is. De leginkább végigvezet egy nagyon nehéz úton. Azt is, aki átéli, és azt is, akinek valakije éli át. A többieknek pedig azért jó, mert nekik csupán elfogadást, megértést mutat, nekik nem kell megtapasztalniuk.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Lezsák Levente: A tizenharmadik garabonc

Lezsák Levente első meseregénye 2008-ban jelent meg, és nem igazán számítottam már rá, hogy lesz folytatása, de végül csak lett. Hosszabb, fergetegesebb, még több szereplővel, csavarral és poénnal. Módfelett jól szórakoztam rajta.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Black Sabbath: Master of Reality - 55 éves jubileum

Mint időközben kiderült, ez az album valójában 1971. július 21-én jelent meg, de becsapott az angol nyelvű Wikipedia, hát maradunk ennél. A cikket múlt évben, Ozzy halála után írtam.

 

 

Az első két Sabbath album is klasszikus, de a Master… volt az első, ami csaknem 100%-ban metal volt. Ehhez hozzájárult, hogy Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros másfél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.

A lemezt előbbi köhögése indítja, s a Sweet Leaf, mely szerelmes levél a, hm, fűszálakhoz… A dal nyilván nem annyira a kannabisz orvosi felhasználásáról szól, szegény Iommit is hogy megköhögtette ugye, ám az a kövér spangli aztán a stoner rock alapnótáját hozta ki belőlük. Meg egyáltalán, egy örökzöld dalt, melyben egy ponton vad, trappolósabb, csaknem a Motörheadet megelőlegező tempó is felbukkan, sőt, Bill Ward tol némi dobszólót is.

Az After Forever zeneileg kissé a kortárs Led Zeppelinnel rokon, blues-osabb alapú cucc, s a halálról szól. Szövege alapos pofont jelenthetett a bandát lesátánistázóknak, minthogy egyértelműen Isten léte és jósága mellett foglal állást. Geezer, a szöveg szerzője katolikus nevelésben részesült, s úgy tűnik, nem csak a vallás sötét oldalát tapasztalta meg közben.

A középkorias hangulatú, fél perces Embryo vezet át minden idők egyik legnagyobb Sabbath nótájába, a Children Of The Grave-be. Alighanem ezt a dalukat hallottam a legtöbbször élőben, köszönhetően a magyar Mood zenekarnak is, hiszen ők is gyakran játszották, de a budapesti Sabbath bulikon is rendre előkerült. Akkora zakatolás, olyan baljós gitárdallam van benne, hogy ez itt Maga A Metal. Ozzy a háború ellen énekel, sorai sajnos ma épp úgy érvényesek, mint ’71-ben. Plusz olyan basszuscsattogás megy a dalban, hogy gyanús, hogy Steve Harris innen tanult.

Az Orchid másfél perces, akusztikus gitáros finomság, majd újabb jelentős riff érkezik a Lord Of This World-ben. A cím a Sátánra utal, aki hasonlóan nyilatkozik az emberekről, mint közel két évtizeddel később a Sandman képregényben Lucifer Hajnalcsillag: maguknak csinálják a bajt.

A Solitude, bár doom vonalon alap a magány, a szerelmi szakítást követő depresszióról szól, de a maga korában sem számított elcsépeltnek, ahogy ezt megközelítette. Már csak azért sem, mert a folkos dallamokhoz Iommi némi fuvola és zongora részt is tett, Ozzy visszhangos éneke meg élete egyik legjobb teljesítménye.

Az albumot újabb monolit zárja, az Into The Void, enyhén hippis szöveggel (csupán két évvel voltunk Woodstock után!), de a világvégét előrevetítve, ehhez illőn masszív, súlyos riffel. S mégis van valami mágikus a nótában, hogy bekúszik a bőröd alá is, nem csak a füledbe-fejedbe.

Az első hat Sabbath album (plusz a Ronnie James Dio-val készült Heaven and Hell) alapvető metal anyag. Mindenkire hatottak, szinte semmit nem találni a metal történetében, amit ne lehetne ezekre visszavezetni. De az sem mellékes, hogy máig élvezetes, izgalmas hallgatnivaló mind. A 35 perc sincs Master of Reality színtiszta, tömény és kreatív lemez, minden pillanata zseniális.

 

 

 

 

Fekete Zaj: Green Carnation és mások, Sástó, 2026.08.01.

Közel 23 év után újra látni a norvég Green Carnationt, már ez önmagában csodának tekinthető, de csomó más jóban is részem volt a Fekete Zajon a Mátrában.

Az Underworld honlapján a cikkem, annak a végén link sok további fotóhoz.

 

 

Nevermore / Wolf, Barba Negra, 2026.07.30.

A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.

Katt tehát ide.

(Fotógaléria majd ha odaértem...)

 

 

Moonspell: Irreligious – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a portugál Moonspell második, s máig legfontosabb albuma, a gothic/death/doom metal egyik gyöngyszeme. Azonnal magával ragadott, és most is ugyanúgy hat. Az alábbi cikket viszont 2012-ben írtam róla.

 

 

A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.

'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.

Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.

Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.

A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.

Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…

 

 

 

 

Metz Ferenc: Háromszorosan (Kopária 1.)

Metz Ferenc bemutatkozó képregénye ez. Emberünk fogta Lúdas Matyi történetét (melyet Fazekas Mihály írt az 1800-as évek elején), és kerekített belőle egy olyan fél-disztópikus horrort, amit simán oda lehet tenni mondjuk a Hellboy mellé, és amelynek számos rétege van. Remekmű.

Teljes cikkem róla ekulton. 

North Sea Echoes: How to Cast a Shadow

Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, a Fates Warning két tagja, ez az ő külön formációjuk. Really Good Terrible Things című albumuk nagy kedvencem, a folytatás pedig úgy viszi tovább azt a csendesebb, befelé fordulóbb, sok elektronikus zenei elemet is magába olvasztó vonalat, hogy meglepően sok olyan téma is került bele, gitáron és énekileg egyaránt, ami simán lehetett volna Fates Warning. 

Teljes cikkem Underworldön.