Christopher Moore: Múzsa a díványon

Egy újabb gyönyörűséges katyvasz Christopher Moore-tól, olyan szereplőkkel, mint Klimt, Schiele, Freud, Jung, Frankenstein és az ő szörnyetege - de nem közülük kerül ki a főszereplő. De pusztán e névsor is sejteti, hogy ez most egy összetettebb regény, csomó komoly mondanivalóval, bár azért itt-ott megcsillan a jól ismert és közkedvelt (?) Moore-humor is.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rush: Moving Pictures 45

Ma 45 éve jelent meg a Rush legsikeresebb albuma. Az alábbi cikket 2011-ben írtam róla:

 

A trükkös című és borítójú Moving Pictures, a kanadai Rush 8. stúdióalbuma volt pályájuk legsikeresebbike, ami csak az USA-ban több, mint 4 millió példányban kelt el. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, de tény, hogy több daluk is slágerlistás lett róla. Pedig még a legslágeresebb szám, a Rush koncertek örök darabja, a Tom Sawyer sem kimondottan könnyed cucc. OK, van egy rendkívül fülbemászó szintitémája, a dallama is emlékezetes, de attól még ez Rush, a progresszívebb fajtából. Geddy Lee énekes-basszer amúgy már korábban elkezdett kísérletezni a billentyűs hangszerekkel, de ezen a lemezen még nem volt olyan jelentős a szerepük, mint később. Valami fojtott izgalom, s néhol ünnepélyesség van a dalban, na meg egy remek dobszóló is Neil Pearttől.

A Red Barchetta is örök kedvenc a fanok körében, egy sci-fi novella inspirálta, és lényegében az autózásról szól, persze a Rush-ra jellemző csavarral. Finom témával nyit, és ahogy az egész album, ez is átmenetet képez a korábbi, progresszívebb irány és a ’80-as évekbeli pop-osabb, könnyedebb Rush dolgok között. Alex Lifeson szólója tökéletesen közvetíti a száguldás élményét. Az instrumentális YYZ megintcsak sűrűn játszott darab. A cím a torontói repülőtér kódja morze nyelven, amit az elején el is játszanak, kissé King Crimson-rokon prog borulással, de amúgy nem annyira nehezen emészthető darab.

A Limelight szintén nagy sláger volt. Szövegében Peart azt fogalmazta meg, mennyire rühelli a zenész élettel járó ismertséget. Azt mondanám, ez a dal mindmáig nagyon jellemző a Rush-ra, úgy mindenestül. Nem mondom, hogy ez a legjobb számuk, vagy a legnagyobb kedvencem, de valahogy minden benne van, amiért ezt a zenekart máig szeretni lehet.

A The Camera Eye majd’ 11 perces, két részes szerzemény, ami lassan indul, de aztán jó sűrű lesz, bár mihez képest – ha azt vesszük, hogy két nagyváros, New York és London akkori életvitelét írták bele, hát, azóta csak őrültebb lett a világ... A Witch Hunt keményen társadalomkritikus, egyben eléggé félelmetes, fenyegető hangulatú dal, amiben az a Hugh Syme is szintizik, aki rengeteg Rush lemezborítót készített. S a záró Vital Signs-ban némi reggae hatás is érvényesül, meg erősen ’80-as évekbeli, samplereket alkalmazó hangzás, ami akkor még persze kísérletező és újító volt, és előrevetítette a következő néhány Rush anyag hangzásvilágát is.

 

Ponte Del Diavolo: De Venom Natura

A torinói zenekar második albuma számtalan különféle elemet olvaszt egybe. A ’80-as évek new és dark wave zenéitől a pszichedelikus témákon (a Δ9 (161)-ban van a legtöbb, keress rá, hogy delta 9, és megérted, miért) és doom metalon át a blackig csomó mindent, s ehhez néha némi „egzotikusat” is hozzátesz. És a végeredmény elég egyedi és erős is.

A teljes lemezkritika az Underworld oldalán olvasható. 

Köhler Ágnes interjú

Köhler Ágnes számos lemezborítót készített már, de fotósként is sokat adott a metal világához – nem szólva arról, hogy hosszú éveken át énekesnőként is aktív volt. Mindezekről is megkérdeztem őt, ahogy közelgő portrékiállításáról is, melynek Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai a címe.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

Gyuricza Márta: A néma karnevál

Gyuricza Márta első regénye épp oly szövevényes, fura és egyedi, mint az általa illusztrált képregények (elsősorban az Ezerfejű történetei c. sorozat). Olyan, mint egy alternatív történelmi regény, melyben a maszkák avagy venezusok népe kerül összetűzésbe a többi emberrel. Rendkívül rétegzett, számos jelentést hordozó, egyúttal izgalmas regény.

Teljes cikkem róla ekulton. 

nís: emberöltő

A nís harmadik anyaga kb. 23 perces, négy dalt rejt, és úgy folytatja az eddigi irányvonalat (melyet lehet nevezni pl. grunge-os prog.metalnak is), hogy megint csavar egyet rajta. Ez részben annak is köszönhető, hogy bár volt már korábban is magyar nyelvű daluk, most először énekel Zsíros Ádám a teljes anyagon magyarul.

Teljes cikkem róla az UW oldalán. 

pozvakowski.: rapid

A pozvakowski. 2000-ben alakult, de új albumuk semmivel sem kevésbé izgalmas és sajátos, mint a korábbiak, pedig az évek során sok különféle irányba elkalandoztak. Azért az általuk használt experimentális noise rock meghatározás most is helytálló.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Motörhead: 1916 - 35 éves

35 éve jelent meg a Motörhead egyik legjobb albuma, amin volt egy s más, amivel alaposan megleptek mindenkit Lemmyék, de attól még a régi fanok is imádták.

Alábbi cikkem 2008 nyarán íródott. 

 

 

Ha jól számolom, ez volt az 1975-ben alakult Motörhead 10. stúdióalbuma. Nem tartozik a klasszikus korai cuccok közé, de nekem ez a legnagyobb kedvencem, emellett most jött ki a 20. albumuk (Motörizer), rajta egy (Teach You How To) Sing the Blues c. nótával, és ez bizonyára utalás az 1916 korongot nyitó The One To Sing The Blues-ra, úgyhogy van miért írni róla.

Ez a nóta különben egy igazi Motörhead rock & roll, sodró, kő egyszerű, alapvető rock riffel, és azonnal kétvállra fektet. Mondják, hogy több korábbi lemezüknél gond volt a hangzással, de ez az anyag még mai füllel is szépen zakatol. A kettes I'm So Bad (Baby I Don't Care) motorosabb tempóra vált, nyilvánvalóan önéletrajzi utalásokkal a Lemmy-féle szövegben. A legendás énekes-basszer mindig is igaz rock & roller volt, egyike a rockzene történetének leghitelesebb arcainak.

Bár e két szerzemény is gyanúsan fülbemászó, a No Voices In The Sky-nak kimondottan dallamos a refrénje, ami azért korábban nem igen fordult elő a Motörheadnél. Ehhez képest igen komor a szövege, a világ akkortájt is förtelmes helyzetéről szól, de közben végtelenül feelinges r&r, amiben Wurzel meg Phil Campbell nagyokat szólóznak.

A következő Going To Brazil Chuck Berry-szerű alap rock & roll, és arról szól, hogy hogyan repül a zenekar és személyzete Rióba (azt már jótékony homály fedi, hogy mit csinálnak a brazil városban, hehe). Aztán jön a korong első meglepetése, a Nightmare / The Dreamtime, ami a címéhez méltóan horrorfilmzenének is beillene. Megfordított beszéd, szintik, némileg pszichedelikus szóló is van ebben a lassú, fojtott dalban, és nem megfelelő állapotban hallgatva bizonyára csúf parát okoz.

De a Love Me Forever még nagyobb döbbenetet okozott a Motörheadbangerek körében. Ez ugyanis egy lírai nóta, az első a banda történetében, még ha be is keményedik egy kissé... És az a helyzet, hogy Lemmy lehet akármekkora rosszfiú, ezek a sorok (hogy pl. „Szeress örökké, vagy egyáltalán ne...”) kurvára hitelesebbek tőle, mint amiket az akkortájt még épp menő hajbandák százai összenyáladztak a balladáikban. Hidegrázósan szép, hatalmas nóta, teli valódi élettapasztalattal.

Az Angel City újra vidámabb cucc, aminek ahhoz van köze, hogy Lemmy és a dobos Phil Taylor akkortájt költözött át Angliából Los Angelesbe, bár a szöveg még a ködös Albionban született. Lemmy arról énekel, mit fog majd L.A.-ben csinálni (pl. „Bon Jovi piáját vedelem majd ingyér”). Még némi szaxofon is került bele, igazi bár-rock & roll. A Make My Day sem vesz vissza a tempóból, sőt a lemez egyik leggyorsabb, legkarcosabb témája. De a R.A.M.O.N.E.S. még nagyobb, 2 perc sincs punk rock sláger, tisztelgés a stílus anyabandája előtt, aminek az akkor még életben lévő Ramone-ok nagyon örültek. Hát, nincs is ennél szebb ajándék, az hétszentség! De még a Shut You Down is király csapkodós, pörgős rock & roll.

Hanem a záró 1916 minden idők egyik legkiakasztóbb, legmegrázóbb Motörhead dala. Pontosabban Lemmy-é, hiszen egyedül írta, a producer Peter Solley tett hozzá némi szintis vonósokat és dobgépet meg szervezett be egy csellóst. A dal a somme-i csatáról, az I. Világháború egyik legdurvább mészárlásáról szól, amikor röpke 3 óra alatt 19 ezer fiatal angolt kaszáltak le a német gépfegyverek. A srácok egy része még 18 sem volt, csak hazudta, hogy annyi, hogy elmehessen hősnek, aztán ott halt meg a véres, saras, szaros harcmezőn, legjobb esetben a barátja karjai közt, és senki nem emlékszik már rájuk. Lemmy iszonyat hitelességgel jeleníti meg a háború borzalmait és értelmetlenségét, amit az is bizonyít, hogy egy rajongója megírta neki, hogy mutatta a nagyfaterjának, aki szintén ott volt, csak túlélte, és végigsírta az öreg a számot... Egy lassan menetelő, emelkedett, hidegrázós dal ez, és szebb emléket állít minden háború minden névtelen halottjának, mint az összes kibaszott emlékmű és ünnepség és szentbeszéd. Hát ezért mondom én, hogy Lemmy a Császár.

 

 

Erlend Loe: Az álombiciklik regisztere

A norvég Erlend Loe legutóbbi regénye röpke 144 oldal, de annyi réteget meg baromságot (nézőpont kérdése) tett bele, hogy csak na.

Ekulton olvasható a könyvről írt cikkem.

J. W. Schultz: A Gleccser Nemzeti Park feketeláb indián történetei

James Willard Schultz (1859–1947) amerikai író és etnográfus számos könyvet írt az általa jól ismert észak-amerikai indián törzsek életéről, legendáiról, egyúttal számos hely és természeti képződmény elnevezése is neki köszönhető (bár ezek egy részét ma már más néven lehet megtalálni a térképen). Ez a 140 oldalas könyvecske részben útinapló, de még inkább az utazás közben előkerülő indián legendák, mítoszok, mesék és történetek gyűjteménye. Schultzot befogadta a feketeláb nevű indián törzs, indián nevet is kapott (Ap-i-kun’-i), első felesége is ebből a törzsből származott.

Teljes cikkem róla ekulton. 

 

Tomasz Małkowski: Kamill, aki a kezével lát

Kissé tartottam ettől a könyvtől, mert hát egy vak kisfiúról szól, és az érzékenyítő könyvek sokszor nagyon szájbarágósak. Ám Małkowski képes volt Kamillról és családjáról annyi és olyan humorral írni, hogy egyáltalán nem volt az a kényelmetlen érzésem a könyvet olvasva, hogy az író nevelni és terelni akar. Ehhez persze az is kellett, hogy egyúttal őszinte is legyen.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Kátai Tamás interjú / 1. rész

Kátai Tamás nevéhez fűződik minden idők egyik nemzetközileg is legismertebb magyar zenekara, a Thy Catafalque, mely amúgy sok-sok éven át csak szobaprojekt volt, és maga Tamás sem hitte volna, hogy valaha koncertezni fog a dalokkal. Ez alkalommal személyesebb témákról kérdeztük őt.

A kétrészes interjú első fele az Underworld oldalán olvasható. Folytatás februárban.