Nevermore: The Politics of Ecstasy – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a Nevermore második albuma. Az alábbiakat írtam róla akkor. Enyhén szólva nem életem legjobb cikke, de legalább némi kis önkritikám már akkor is volt (mint a végén kiviláglik). Amúgy meg tényleg embertelen jó anyag, mindmáig.

 

 

Ha mondjuk egy Pantera rajongó hallja ezt a lemezt, alighanem nem érti majd, miért mondjuk rá, hogy hihetetlen ereje van. Hiszen a Pantera és társai jóval erőszakosabbnak, keményebbnek tűnhetnek. Azonban – és itt a nagy különbség – míg ezek a brutál csapatok szinte ösztönből, izomból nyomják az agresszív riffeket, a Nevermore az agyát is használja mindehhez. Biztos vagyok benne, hogy az az elképesztő erő, ami majd szétveti ezt a lemezt, az elméből származik: ez a zene az átlagosnál nagyobb részét használja ki az agynak. Mondhatni, zseniális…

És igen, valahol pusztító, amit a Warrel Dane & Co. művel. De úgy pusztít, mint Isten angyala: elsöpör, legyilkol minden rosszat, minden mocskot, minden hazugságot, és tiszta jóságot hagy maga után. Dühös és gyűlölettel teli, annyira, mint az első Sanctuary lemez volt ’88-ban, de mégis építő, jobbító szándékú.

Az album iszonyú kemény progresszív power metalt rejt. A dalok jó része könyörtelenül energikus, nem ritka a thrashbe hajló, nyaktörő tempó sem. Pat O’Brien és Jeff Loomis rég nem hallott rifforgiát rendeznek, ám a dalok mégis dalokká válnak kezük alatt. Érezhetően hatott a bandára a Death-tel közös amerikai turné: minden eddiginél komplexebb dolgokat írtak, és olyan elképesztő szólókat rejtenek a nóták, amikhez foghatót tényleg csak a legutóbbi Death-en hallhattunk. Persze Warrel Dane nem kezdett el hörögni – szép is lenne, amikor övé az egyik legjobb metal torok! Ő a Nevermore kulcsembere, egy olyan énekes, aki saját stílussal bír.

Neil Kernon producer (ld. Queensryche: Rage For Order!) szakító hangzást kreált a szakító nótákhoz. Kevesebb a „sláger”, bár a refrének kivétel nélkül emlékezetesek. Az In Memory EP-n letudták a srácok a sötét és misztikus oldalukat, itt szinte végig a politikus és filozofikus Nevermore-é a szó. Ezért nem is csoda, hogy az anyag leginkább az EP-n hallható Optimist or Pessimist vonalát viszi tovább; ill. az előző albumról a Sea of Possibilities és a C.B.F., vagy a Sanctuary-s One More Murder hasonló. Az első három nóta (Seven Tongues of God, This Sacrament, Next In Line) olyan elsöprő erejű, hogy utánuk szinte megmentőként érkezik a jellegzetesen Dane-es féllírai, a Passenger. A címadó dal az egyik alappillér, tombolnak benne a felszabadult energiák. Jim Sheppard bőgős és Van Williams dobos iszonyú összetett dolgokat játszik, mégsem vész el egy pillanatra sem a zene ereje.

A Lost és a Tienanmen Man szintén pörgő, tornádó erejű nóták. Az akusztikus, instru Precognition latinos, tüzes, kellemes kikapcsolódás, erőgyűjtés a végső, mindent elsöprő agyvihar előtt. A 42147 néhol szinte speedbe hajlik, és hihetetlen dimenziókra nyit kaput a dal egyik-másik hirtelen tempóváltása. A lemezt a majd’ 10 perces The Learning zárja. A dal lírai kezdő percei az album legfényesebben ragyogó részei közé tartoznak, de a folytatás is csodálatos!

Őszintén szólva a Nevermore egyike az öt legnagyobb kedvencemnek, így ez a kritika egy óriási lelkendezés lett. De biztos vagyok benne, hogy a Carcass/Death/Forbidden vonalat kedvelők épp úgy szeretni fogják, mint a Judas/QR-féle igényes metal rajongói.

 

 

 

Wildwood – A tiltott vadon (film)

Colin Meloy Amerikában nagy sikert aratott regényéből a Laika stúdió készített animációs filmet. Lenyűgöző, lélegzetelállító, meseszép filmet, mely azonban nem való kisgyerekek. És mely szerintem jobb a könyvnél is.

Ekulton a róla szóló cikkem. 

Umberto Eco – Milo Manara: A rózsa neve

Umberto Eco olasz író, szemiotikus, történész, filozófus első regénye volt az 1980-ban megjelent A rózsa neve, mely azóta több mint 50 millió példányban kelt el szerte a világon. Az 1986-os filmváltozat, Sean Connery főszereplésével, szintén nagy siker lett, és azon ritka esetek egyike, amikor a film jobbára fel tudott nőni a könyv eredetijéhez. Mindkettő máig sokak kedvence, de arra azért nem fogadtam volna, hogy valaha lesz belőle képregényes feldolgozás is, lévén annyira sűrű a sztori és hosszú a regény. Milo Manara, az olasz képregény egyik legendás alakja megoldotta ezt.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Fates Warning: Parallels – 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a progresszív metal egyik legfontosabb zenekarának, az igazi áttörést és nagy sikereket soha el nem érő Fates Warningnak az egyik legjobb albuma, mely számomra a belépő volt hozzájuk. 2004-ben írtam róla az alábbi cikket.

 

 

Az amerikai Fates Warning hatodik stúdióalbuma volt a Parallels, s egyben az addig legemészthetőbb. Ez már az Alder-Zonder korszakban készült, a korai anyagok misztikus hangulatának már nyoma sincs itt – viszont technikás, progresszív metalban nagyobb „slágereket” aligha találni, mint amik itt voltak.

A ’89-es, ultrakomplex Perfect Symmetry album Through Different Eyes dala már előrevetítette a Parallels irányvonalát, hiszen ahhoz hasonlóan emlékezetes refrénekkel bír a ’91-es korong legtöbb nótája. Más kérdés, hogy attól még ezt is nagyfokú komplexitás és mélység jellemzi – Ray Alder énekes-zseni szárnyaló dallamai azonban gondoskodnak róla, hogy viszonylag könnyen és gyorsan szíven üssék a dalok a hallgatót. A producer az a Terry Brown volt, aki több Rush albumon is dolgozott, és tény, hogy a Parallels-en érhető leginkább tetten a nagy prog rock előd hatása.

A nyitó Leave The Past Behind és az azt követő Life in Still Water (amiben az akkor még Dream Theater lemezen nem szerepelt, de már tag James LaBrie vokálozik) mondjuk kifejezetten nehéz tételek. Az egész albumot a gitáros-főnök Jim Matheos írta, és az ő hangulati-szövegi-zenei védjegyei uralják is a lemezt. Borongós-komor, filozofikus ill. az élet dolgain tépelődő az anyag; zúgnak Jim jellegzetes harang-riffjei, átható szépséget árasztanak az akusztikus betétek. Tökéletes a pl. Rush, Queensryche, Megadeth borítókat is készített Hugh Syme műve a borítón: nem csupán a párhuzamokat (parallels) ábrázolja, de az album atmoszféráját, hangulatát is, sőt, úgy vélem, a dalok mind-mind egy-egy ilyen, tökéletesen elkapott pillanatfelvétel, mely örökkévaló. Mintha csak gyönyörű művészfilmet vagy tárlatot nézne az ember. Emelkedett, kristálytiszta – ugyanakkor kissé steril, életidegen is…

A klipesített Eye To Eye egy rém egyszerű riffre épít, és talán a lemez legkönnyedebb darabja. Aztán viszont a legsúlyosabb-legmélyebb, a 8 perc fölötti, drámai The Eleventh Hour, Mark Zonder dobos legnagyobb pillanataival – elképesztő, micsoda komplex, matekos témákat tud ütni, teljesen egyéni (még ha Neil Peart nyilvánvalóan hatott is rá)! A szintén klipes Point of View oldja azt a feszültséget és súlyt, amit az anyag eme központi szerepet hordozó tétele hordoz – és ad helyette valami másfajtát: a legmetalosabb tétel az anyagon, gyönyörűséges, Queensryche-rokon ikerszólóval (Frank Aresti gitáros is nagyszerű zenész ám!). Aztán a legnagyobb sláger jön, a We Only Say Goodbye, melyben Zonder pergője úgy csattan, mint egy földhöz vágott pohár, ám a dal maga nem dühös, csak végtelenül szomorú és szép, kitörölhetetlen refrénnel.

A Don’t Follow Me szintén remek refrénnel és metalos riffekkel szólít önálló gondolkodásra, létezésre. A zárás pedig csakis a Queensryche I Will Rememberével (az amúgy is rokon Rage For Order albumról) emlegethető egy lapon: leheletfinom és csillagszerűen távoli a The Road Goes On Forever, melyben csupán Joe DiBiase basszusgitárjának hangjai adnak kicsiny melegséget… amint a múltat hátrahagyva halad lassan-lassan előre életútján az ember, örökkön-örökké, a távoli fények felé…

Ha valaha volt reménye a Fates Warningnak, hogy nagyobb sikereket is elérjen, mint a kultikus státusz az undergroundban, akkor a Parallels-szel volt. Ez időtájt fogyott el több millió a Queensryche Empire-éből, tehát a kidolgozott, progresszív metalnak sosem volt még akkora tere. De hát egy underground kiadó (Metal Blade) sokkal kevesebbet tehetett a bandáiért, mint egy multi (EMI); meg egyszerűen a Fatez zenéje túl mély és komoly ahhoz, hogy mainstream siker legyen belőle. Amint azt a kb. 4 évvel későbbi, még befogadhatóbb, ám alulértékelt Inside Out album, ill. az éppen csúcson lévő Dream Theaterrel közös turnéjuk is bizonyította. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy minden lemezük igazi gyöngyszeme a progresszív metal stílusnak, s köztük is kiemelkedik a Parallels.

 

 

 

Tove Jansson: Üstökös a Múminvölgyben

A múminokat aligha kell bemutatni bárkinek, generációk óta a gyerekek (illetve megannyi felnőtt) kedvencei, Finnország nemzeti szimbólumai (bár érdekes módon a finn Tove Jansson alapból svéd nyelven írta a könyveket). Ugyanakkor talán mégsem annyira közismertek, mint sok más gyermekirodalmi vagy animációs filmsorozat hősei, és ebben szerepe lehet annak is, hogy hazánkban elég sajátosan alakult a Múmin-könyvek kiadása. Jelen kötet, mely a második Múmin-regény a sorban, immáron a harmadik kiadónál és harmadik fordításban jelenik meg (erről bővebben lentebb). Ez zavaró lehet azoknak, akik olvasták a korábbi verziókat, vagy látták valamelyik animációs film vonatkozó részeit, máskülönben szép kis könyv, kutya baja.

Teljes cikkem róla ekulton.

Colin Meloy: Wildwood: A tiltott vadon

Az első Wildwood regény eredeti nyelven 2011-ben jelent meg, és Amerikában különösen nagy sikert aratott a trilógia. De hogy magyarul is olvashassuk, ahhoz az is kellett, hogy elkészüljön belőle az animációs film változat, a Laika stúdió legújabb munkája, mely október végén kerül a hazai mozikba.

Sajátos világot építő, mondanivalót is hordozó ifjúsági regény, hangulatos illusztrációkkal. Ekultra írtam róla. 

Ghost Toast: Live at Grand Café

Az egyik magyar kedvencem a Ghost Toast, elképesztő prog/post-rockot játszanak, mely nem csak szövevényes és hangulatos, de szórakoztató is tud lenni. Most kijött egy gyakorlatilag profinak nevezhető koncertfelvételük, a szegedi Grand Caféban 2025. október 18-án tartott buli felvétele, 6+1 dallal, megannyi csemegével.

Az Underworld honlapján olvasható, amit írtam róla, s ott van link a koncertfilmhez is.

Horváth Attila–Siklósi Richárd – interjú a születésnapi koncert kapcsán

Aki az utóbbi három évtizedben mozgott a hazai underground rock színtéren, jó eséllyel találkozott e két úriember nevével. Horváth Attila volt a dark/alternatív rockot világzenével vegyítő A Kert alapító gitárosa, ahogy a magyar népzenét rockba fordító Madrassé is. Siklósi Richárd basszusgitárost a legjobb magyar grunge-bandában, a Flopban ismerték meg sokan (ahol Attila is sokáig pengetett) – de mindketten megfordultak más formációkban is. Attila 55, Ricsi 50 éves lesz az ősszel, s ennek (valamint a volt Flop-dobos Győző Gábor szintén 50. szülinapjának) kapcsán lesz egy alapos életműkoncert, sok-sok régi baráttal, vendéggel, november 7-én a Muzikumban.

Ennek kapcsán készült az interjú, melyet az Underworld honlapján lehet olvasni. Életbölcsességek és sztorik bőviben!

 

 

Savatage: Streets – 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a Savatage nagyszabású rock operája, mely nem szólt akkorát, mint várták, de így is sokunk kedvence lett. Az alábbi cikket 2015-ben írtam róla.

 

A Savatage 1983-as első albuma, a Sirens (és az azt követő The Dungeons Are Calling EP) az amerikai power metal alapművei közé tartozik, és a '87-es Hall of the Mountain King és a '89-es Gutter Ballet is klasszikusok. Utóbbiak viszont már előrejelezték azt a monumentális irányt, amely igazán a Streets-en bontakozott ki, és amelyben a power metal csupán egy volt a sok összetevő közül. Ahogy az alcím jelzi, ez egy rock opera, az első a Savatage konceptalbumai sorában.

Mikor megjelent, imádtam a Streets-et. Mai fejjel már nem érzem annyira erősnek. Ma már látom a hibáit, a történet (és a zene) klisés részeit, butácska fordulatait. Viszont ma is beleborzongok egyik-másik dalába. És ma már látom, hogy ezzel az albummal kezdték el kitaposni az Oliva tesók azt az utat, amin aztán a Nightwish és a Therion mintegy a mennybe ment. De a Savának is jutott aztán a sikerből, különösen a producerükkel, Paul O'Neill-lel közös Trans-Siberian Orchestra project kapcsán, mely sok énekessel és látványos show-kkal számtalanszor körbeturnézta az USÁ-t. Számomra mondjuk az már a giccs csúcsa, de megértem, hogy sikeresek.

Persze nem a Savatage volt az első, aki rock operát csinált, és később ők maguk is messze felülmúlták (Wake of Magellan, Handful of Rain), de a Streets nagyívű, grandiózus muzsikája új volt a metalon belül, és különösen a német piacon aratott.

A történet egy lecsúszott, majd újra csúcsra jutó, majd megint a drogok rabságába hulló rocksztárról szól. DT Jesus a neve (a rövidítés lehet Downtown, mint belváros, de Detox is), és bejárja a poklokat és mennyeket. Teszi mindezt New Yorkban, mely város szinte a legfőbb mellékszereplőként jelenik meg (halld St. Patrick's). A sztorit O'Neill egy '79-ben írt regényéből vették, melyet Gutter Ballet címen szándékozott volna musicalként színpadra állítani a Broadway-n. Ehelyett a Streets lett belőle, amin egyedül Jon Oliva énekel, ő viszont nem csak az eszelős sikolyait és ráspolyos hangját veszi itt elő, s különösen a líraibb tételekben dalol szívhez szólóan.

Ahogy a történethez illik, van itt metal meg partizósabb rock épp úgy, mint gyászos ill. emelkedett lírai részek, monumentális nagyzenekari betétek és misztikus hangulatú témák is. Az akusztikus gitáros meg zongorás részekben erősen visszaköszön Roger Waters (Pink Floyd) hatása, különösen a The Wall és a The Final Cut lemezekről. Kicsit túl sok van ezekből, de hát valahogy el kellett mesélniük DT életének mindenféle kanyarát... Ezzel együtt az olyan tételek, mint a Streets, a Jesus Saves, a Ghost in the Ruins meg a nagy finálét adó Agony and Ecstasy/Heal My Soul és Somewhere in Time/Believe máig működnek. Utóbbiba beleszőtték az előző album egyik csúcspontjának, a When the Crowds Are Gone-nak egy témáját is, a Heal My Soul pedig egy wales-i altatódalra épül. És így tovább – a Streets egy éven át készült, bőven van benne felfedeznivaló. És a végkicsengése, az üzenete (létezik megváltás még a bűnösök számára is) alapvetően pozitív, és erőt adhat a hallgatónak.

 

 

 

Rácz Mihály: Napi főnix

Ha végigvesszük, mi mindennel foglalkozik és foglalkozott már eddig Rácz Mihály, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy reneszánsz ember. A ’80-as években a punk- illetve ipari zenékre fókuszált (gyűjtés, újságírás/fanzine készítés és zenélés szintjén egyaránt), a honi képregényszíntérnek is igen aktív résztvevője, dolgozott számos helyen és pozícióban: mint eme kötet több írásából is kiderül, szociális munkásként, kisprózát ír (esszéket, novellákat, karcolatokat), és így tovább – s utóbbiak egy részét a Napi főnixben gyűjtötte össze. Ám talán egyik írás sem született volna meg, ha nincs az életében az összes többi.

Nem akármilyen könyv ez, és ekulton írtam róla bővebben. 

Anathema: A Fine Day To Exit - 25 éves jubileum

Az a helyzet, hogy negyedszázada jelent meg ez az album, és alant olvasható, mit írtam róla akkor. Sóhaj.

 

 

Pl. a borító is elmond mindent. Nem éppen tipikus, és jól meg kell nézni, hogy ráébredj, milyen zseniális. (Már megint Travis Smith!) Csak ez a kép modern, elvont művészet, míg maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan.

Nem mondanám, hogy az a 2-3 hét, amióta nálam van, elég volt, hogy megszokjam, felfogjam és befogadjam. Arra volt elég, hogy fejet hajtsak a Cavanagh testvérek öntörvényűsége és szépérzéke előtt, hogy megérintsen, és biztosítsa, most nem követek el olyan hibát, mint legutóbb. Vagyis hogy kevesebbet adjak rá 10 pontnál. Nem mintha számítana.

A Szigeten bemutatott új dalok alapján mindenki tudhatja, milyen is az A Fine Day To Exit. De már a Judgementen a 2000 & Gone is előrejelezte, milyen lesz. Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Jómagam érzem az Anathema útját, el tudom fogadni, hogy így változnak, fejlődnek, de megmagyarázni nem tudom. Körülírni próbálom.

Hatásait tekintve a 90-es évek közepén alkotott, és sajnos fiatalon elhunyt Jeff Buckley (akitől a legutóbbi Wigwam bulin játszottak is egy dalt) az egyik legfőbb a sorban. Nem is feltétlenül dallamvilág, vagy hangszerelés tekintetében, noha abban is - hanem a szabad zenélés és zeneszerzés terén. Határok nélküli album ez, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket halálba hajszolnak a mai világban. Erről is szól, mellékesen. Mert Cavanaghéknak a mai világhoz és társadalomhoz nincs sok köze.

Ha minden igaz, ott a mellékleten a Release, ami elég jellemző az album egészére. Ez minden szavamnál ékesebben beszél, felszabadítva a kényszer alól, hogy minél többet próbáljak leírni erről a zenéről, amiről amúgy is nehéz. Mert nem az számít, hogy néha, amolyan elméleti (de nem igazán zenei) szinten, a Pearl Jammel is rokonságot érzek, vagy hogy a csodálatos, lassan fokozódó címadóban mennyi Pink Floyd hatás van. Az számít, hogy ha szabadjára engeded magadban ezt a zenét, akkor Neked mit jelent. És ez fájdalmas, világvégi zene, vagy éppen annyira szép, hogy már fáj (pedig nem olyan, mint az eddigiek) - nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. De hát ez a Zene ad valamit!

Már a Pressure-ben van zongora, az egyik legkeményebb dalban, a Looking Outside Inside-ban meg hegedű is (a végén mintha Roger Waterst hallanám a kiakadó Vinny hangjában). A Leave No Trace dallama tipikus Anathema, még koncertkedvenc is lehet. Akárcsak a leggyorsabb dal, a Panic, ami olyan, mint egy New Model Army szám, szóval inkább punkos, mint metalos. A végén meg ott a Temporary Peace, melyben (a Barriers-hez hasonlóan) női ének is van. Kivisz a tengerhez egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj. Ott vagy egyedül, a szél hidege vágja arcod, tépdesi hajad, és már rég nem érzed... de belül béke van, a vég békéje.

Aztán még, sok percnyi tengerzúgás, beszédfoszlányok és csönd után egy súlyos poén is jön egy furcsa akusztikus dalocska képében, csak hogy a hallgató végképp elbizonytalanodjon, és megértse, hogy semmit sem szabad annyira komolyan venni. Csak így lehet, hogy ha meghallgatod ezt a cseppet sem vidám lemezt, a végén valahogy benned marad békéje és szépsége, s talán terheidből, gondjaidból egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percekben.

 

 

 

 

Metal Church: The Dark - 40 éves jubileum

Négy évtizeddel ezelőtt jelent meg az amerikai power metal egyik alapvetése. Az alábbi cikket 2005-ben írtam róla.

 

 

Rég terveztem már írni a Metal Church második albumáról, de nem így akartam, nem annak kapcsán, hogy David Wayne énekes, egy autóbaleset következményei miatt ezév (2005) május 10-én meghalt. Úgy tűnik, az amerikai power metalosok autóbalesetben halnak: a Savatage-gitáros Criss Oliva, és a Vicious Rumors-énekes Carl Albert halálát is az okozta…

Wayne az első két, metal klasszikusnak számító Metal Church albumon énekelt, meg a ’99-es gyengén sikerült újjáalakulós anyagon (Masterpeace). A Power Metal alaplemezének számító ’84-es Metal Church-ről már írt Lénárd Laci a 108-as Hammerben. Az egy évvel későbbi anyag szintén tartalmaz jó pár örökérvényű nótát.

A nyitó Ton Of Bricks is ilyen: egy zakatolós, gyors, ütős power téma, ami rokon a kortárs (illetve némileg előbb indult) Savatage-dzsal, valamint, Wayne smirglis, karcos hangja miatt az Accepttel is. Ellenállhatatlan erő feszíti a nótát. Ám a következő Start The Fire, ha lehet, még királyabb: egy Judas Priest-szerű, lehengerlő középtempójú szám, melyet illene legalább akkora klasszikusként számon tartani, mint teszem azt az Accept Balls To The Wall-ját. Az album csúcspontja emellett a négyes Watch The Children Pray, melyben kiderül, hogy David érzéssel, finoman és szépen is tudott énekelni. Itt a Metallica Fade To Black-jét tudom felhozni, mint mércét – ez a felkavaró power lírai dal van ugyanolyan zseniális!

Említett három nóta még ’94 környékén is fontos részét képezte a Church koncertprogramjának, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek további, máig lenyűgöző tételek az anyagon. Pl. a hármas Method To Your Madness a katonák értelmetlen haláláról szóló, komor szövegével, és ehhez illő lassabb, sötét-súlyos, néhol Maiden-es témáival szintén óriási. Van pár, a nyitónótához hasonlóan gyors, thrash-be hajló szám, mint az Over My Dead Body, a beteges Psycho, amiben Kirk Arrington dobos éli ki magát, vagy a Priest-es és Maiden-es témákat egyaránt felvonultató záró Western Alliance. A Line Of Death-ben is vannak speedelős témák, ám Black Sabbath-ra hajazó, doom-osabb riffek is – amilyenek a Titanic-kal (ill. hajó-katasztrófákkal) foglalkozó, inkább középtempós Burial At Sea-ben is előfordulnak. A The Dark pedig már csak címe miatt is sötét – amúgy egy horrorisztikus, enyhén Mercyful Fate-rokon szám.

A Vanderhoof-Wells gitárpáros minden riffje, szólója aranyat ér, nyers erő és érzés egyaránt rengeteg van bennük. Duke Erickson basszer masszívan alapoz Kirk mellett – a legtufább, holt egyszerű szögeléstől a mindent vivő döngölésen át a komplexebb megoldásokig mindent a maximumon hozott ez a remek ritmusszekció. Wayne pedig, nos, ízig-vérig metal énekes volt, nagyon fog hiányozni. Bár jó arra gondolni, mit művelhetnek most odaát Carl Alberttel… Tutira lesikoltozzák meg üvöltözik az angyalokat a felhőkről…

 

 

Allen Levi: Theo ajándékai

Picit féltem ettől a regénytől, de valójában sokkal fajsúlyosabb és mélyrehatóbb, mint esetleg a borító meg a fülszöveg alapján várná az ember. Szép könyv, a jó értelemben, olyan, amire a világban sok-sok embernek most nagyon szüksége van.

Cikkem róla ekulton. 

Europe: Come This Madness

Négy évtizeddel ezelőtt a svéd Europe letarolta a világot a The Final Countdown dallal és albummal. Kölyökként nekem az volt a kapu a metalhoz, és nyilván nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később egy új Europe-albumról fogok lemezkritikát írni. Azt meg pláne nem, hogy ennyire jó lesz az új anyag.

Teljes lemezkritika az Underworldben.

The Cult: Ceremony - 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a The Cult "indiános" albuma, örök nagy kedvencem. 2010-ben írtam róla a lenti cikket.

 

 

1989-es, Sonic Temple című negyedik albumával a brit The Cult meghódította az amerikai piacot is. Nagyon közel jártak hozzá, hogy világsztárrá váljanak, de végül nem lettek azzá, s azóta sem. Talán a két alaptag, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros közti örök ellentétek is közrejátszottak ebben. De még inkább az, hogy ’91-ben egy alapvetően spirituálisabb-hippisebb megközelítésben és más körítéssel ugyan, de megismételték a Sonic Temple-t – akkor, amikor a grunge minden hajbandát kiűzött a mainstream médiából. Hogy a The Cult valójában sosem tartozott a Los Angeles-i pop-metal vonalhoz?! Az senkit nem érdekelt...

Pedig tény, hogy pályájuk eleje óta igazi alternatívát jelentettek a rockon belül. Minden lemezük más és más volt, bár image szempontból inkább, mint zeneileg. De a Ceremony a felszínén megmaradt annál az erősen Led Zeppelin hatású hard rocknál, amivel legnagyobb sikereiket elérték. Még akkor is, ha sok sűrűbb-sötétebb, groove-os meg funky-s téma is bekerült a muzsikába. A szövegi-szellemi tartalom terén erősebb volt a különbség, de az egyik fő üzenet maradt az, hogy a zene bizony adhat vallásos, spirituális élményt, és erre mindnyájunknak nagy szüksége van. Amivel ugye aligha vitatkozik bárki, aki ezt a lapot olvassa...

Bár végül a Ceremony is platinalemez lett az USA-ban, sok probléma adódott az album idejében (pl. hogy beperelte a csapatot annak az indián kisfiúnak az apja, akinek a képét engedély nélkül használták az amúgy zseniális lemezborítóhoz), és istenigazából csak két kislemez meg klip készült az anyaghoz. Igaz, a legjobb nótákra: az indián törzsi énekkel nyitó Wild Hearted Son lényegében a Sonic Temple nagy slágerének, a Sweet Soul Sister-nek a tesója, felszabadult, óriási refrénnel, egyszerű, mégis fifikás rock & roll témákkal. A másik pedig a Heart Of Soul, egy főleg akusztikus gitárra épülő, de nagyívű refrénnel bíró szám, amiben frankón soul és gospel elemek is vannak, meg ehhez illő, jó sok vokál. Csordultig van mindkettő feelinggel, aki ezeknek ellen tud állni, annak ereiben tán nem is vér folyik...

Mindkét dal klipjében felbukkannak az észak-amerikai indiánokra utaló elemek. Csakígy a nyitó címadóban (húzós Led Zep-riffje, hangulata OK, épp csak hosszabb a kelleténél), a White-ban és az Indian-ben. Előbbi is egy Led Zep-es témára épít, ugyanakkor meg valami káprázatos módon jön át rajta a hó, a tél hangulata. Ilyen átható dalokat csak a legnagyobbak tudnak írni! De az Indian is ilyen: varázslatos-egyszerű éneke, a cselló hordozta bánat, az egészet belengő ősi szépség miatt ma is kiráz tőle a hideg.

Aztán itt van a zsíros groove-ra épülő, a végére jól felpörgetett Earth Mofo, a zongorával nyitó, jobbára lassú és finom If, a laza rock & roll és funky mix Full Tilt, a blues-os, hangulatos és megintcsak groovy Bangkok Rain, a Queen-jellegű lírai pillanatokhoz nagyívű, soul-os női vokálokat vegyítő Sweet Salvation, és az újra csak húzós-lassú, helyenként varázslatos Wonderland. Ezek közül az If tetszik a legjobban, de mind működik.

Más kérdés, hogy összességében kicsit túl hosszú a lemez, Astbury sűrűn ismételgeti nem csak a baby szót, de sok mást is, és néhol kiüresedik a dolog. De összességében még így is nagyszerű album, aminek mélységei ma is hatnak, függetlenül attól, hogy amikor kijött, akkor már jóval kevesebben voltak rá kíváncsiak, mint azt bárki várta volna. A csapat pedig egy ideje újra aktív, ezévre új lemezt ígérnek. Meglátjuk, közel 50-hez mire képes Ian és Billy. Voltak idők, amikor senki nem tippelt volna arra, hogy megérik ezt a kort, de a Ceremony épp arról szól, hogy a zene felszabadító ereje, lelki-szellemi élménye mennyire sokat segíthet.