Ez már az ötödik albuma a jelenleg Észak-Karolina államban lakozó, kb. 2011-ben alapított Wailin Stormsnak. Nem a megjegyezhető dallamokról szól, nincs benne semmi pompa, szeretni nem a szépségéért lehet. Viszont azt érzem, hogy amit célul kitűzött maga elé a Justin Storms énekes-gitáros vezette formáció, azt maradéktalanul elérte.
A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.
Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.
Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).
Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.
Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.
Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.
Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.
Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…
…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…
A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.
A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.
Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható.
Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.
Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.
A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.
A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...
Ezt ekulton fejtem ki igen terjengősen, el-elmélázva egy s máson.
Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki.
