Az erdő zenéje

Vincent Munier számos díjjal elismert természetfotós és -filmes, aki többek között tibeti hóleopárdokat is fotózott. Új filmje azonban amennyire a természetről mesél, annyira személyes is, ugyanis hármójukról szól: Vincentről, az édesapjáról és a fiáról. A nagypapa maga is rengeteget járta a Vogézek hegység vadonjait, átragasztva természetimádatát a fiára, a filmben pedig azt látjuk, hogy háromgenerációnyi Munier járja az erdőt vagy bújik meg a lesben. Csendes film ez, mely képekben és emberi gondolatokban egyaránt páratlanul szépet ad. Jó elmerülni benne.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Thy Catafalque: Rengeteg – 15 éves jubileum

Tizenöt éve jelent meg az első olyan Thy Catafalque album, amit már a Season Of Mist kiadó gondozott. Számomra egy kicsit olyan, mintha mindig is itt lett volna. Anno ezt a cikket írtam róla.

 

 

Mikor először hallgattam Kátai Tamás zenekarának új, ötödik albumát, volt vele pár problémám. Nagyon nyersen szólt, kissé zavartak a gépi dobok, és úgy éreztem, most nem nagyon mutat olyat, amilyet eddig nem hallottam tőle. Aztán kaptam belőle jobb minőségű mp3-at, a dobgépet megszoktam, mint rendesen, és amint beleástam magam az anyagba, ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem, mint a két előző (Tűnő idő tárlat 2004, Róka hasa rádió 2009). És ez olyasmi, amihez foghatót még az év többi legjobb lemeze (pl. Mastodon, Arch/Matheos) sem ad, és nem pusztán azért, mert azokat akkor sem érteném annyira, ha az angolt anyanyelvi szinten és tudással bírnám. Ezért ne is várjon senki objektivitást ettől a cikktől. Legyen az elég objektív, ami lelkendezéseket olyan emberek írnak szerte a világon, akik egy szót nem értenek Tamás szövegeiből, vagy az, hogy az egyik legjobb underground kiadó, a Season Of Mist adta ki a Rengeteg-et, ahol olyan bandák vannak, mint az Ava Inferi, a Cynic vagy a Morbid Angel.

Noha ezt az albumot Tamás régi társa, az azóta kilépett Juhász János gitáros nélkül készítette, mégis az az érzésem, hogy valahogy mindegyik korábbi albumból van benne, még Tamás egészen régi demóinak black metalos éle is. Igaz, az sosem veszett ki a zenéjéből, csak a Róka hasán valahogy a dallamosabb, szebb oldalé volt a főszerep. Nos, ha nem is Darkthrone-os, de mindenképp nyers, fenyegető, szinte Slayer-es témával kezdődik az albumot nyitó Fekete mezők. Bő 9 percébe industrialos monotónia, zajok, torzított ének, és olyasmi tiszta is került (újfent a Woodland Choir-os Bakos Attilától), ami ICS Vortex (Borknagar, ex-Dimmu, stb.) dolgaira emlékeztet, de népzenés dallam és egy vocoderes, űrbéli rész is van benne. Szövege (és az azt tökéletesen közvetítő muzsika) miatt az is eszembe jut, hogy ez valahol steampunk zene. Persze amúgy tipikus Kátai cucc, ami pont úgy sodor és rohan, ahogy a szövegben éneklik, és már itt megérkezik az első hidegrázás.

A Kel keleti szél szinte slágeres, az előző album vonala, Attila dallama hamar beépül, ahogy a furcsa, vivős Trilobita refrénje is, amiben megint csak van valami folk. A Kő koppan énekrésze szintén népzenés, tiszta, finom az egész, az Erika szobája című Kátai szólóalbumra is felfért volna. Simkó-Várnagy Mihály csellózik a dalban (s még kettőben), de itt már-már nagyzenekari részek is vannak.

A majd’ negyedórás Vashegyek-ben a The Moon And The Nightspirit csodahangú Tóth Ágija is énekel. Az ő része egyszerre sámánisztikus is industrial, majd menetelősebb témák jönnek, de aztán kaotikus death/blackbe hajló zúzás is kerül, amiben Tamás magmát hörög (de több helyen énekel is). Ez egy nehéz dal, de akár ezért az egyért is megadhatnám a lemezre a 10 pontot.

A Holdkomp-ban orosz nyelvű hangbevágások vannak, és ez valami egészen elképesztő, különös hangulatú, űrbéli dal. Egy része a Pi filmzenére emlékeztet (ez mondjuk újdonság talán), de alapvetően kő Kátai zene ez is. Aztán jön a másik „sláger”, a Kék ingem lobogó. Ezek a dallamosabb dalok most 4 perc körüliek, és itt is van sok népzenei, táncos pillanat, szélfútta, lobogó, gyönyörű. Akárcsak a következő Az eső, az eső, az eső, amire már nincsenek is szavaim. A Tar gallyak végül-ben is ott van a senki és semmi máséval össze nem téveszthető Kátai-féle sodrás és atmoszféra, s mellé jó sok metal, a záró Minden test fű pedig hideg, nordikus, blackbe hajló, egyszerre pusztító és szomorú, valami szinte gregorián vagy milyen, hihetetlen résszel, amit egy monumentális, majd darkos/folkos-táncos téma követ...

Olyan zene ez, mi hosszú kabátot borít köréd, amely véd esőtől-széltől, de kell is, mert szárnnyá lesz, s belevisz esőbe-szélbe, avarörvénybe, meg pályaudvarokra, ahol gőzmonstrumok dohognak, füstjük lesz levegőd, elborít mindent, s visz a kék égbe, visz az űrbe is, hogy meteorrá válva zuhanj vissza, míg le nem ég rólad ez a szénburok, hogy csak izzó, dobogó, élő szíved maradjon, és így találkozz szembe önmagaddal. Másként hogy is ismerhetnéd fel, hogy nem pusztán egy teremtett vagy „csak úgy” kialakult gépezet vagy?!

 

 

 

 

Eclipse: Slowsonic – 20 éves jubileum

Az Eclipse szemlátomást utolsó albuma két évtizeddel ezelőtt jelent meg. Korabeli cikkem alant, a végén viszont nincs a teljes lemez, mert sajnos azt nem találtam meg youtube-on, de az egyik legjobb Eclipse dal ever azért meglett. Meg amúgy is letölthető a honlapjukról (ami még él!).

 

 

A miskolci Eclipse alighanem a kultikusnál is undergroundabb formáció. Első és eddig egyetlen lemezük 1998-ban jelent meg Soft Orange címmel. Ez a második album azóta íródik, készül, és még mindig nem végleges. Viszont egy az egyben, ingyen letölthető a banda honlapjáról, és ki tudja, lesz-e valaha CD formátumban is.

Hogy egyáltalán erre a verzióra miért kellett ennyit várni, arról biztos sokat tudnának mesélni az arcok, de az egyik fő ok, hogy az egyszer már elkészült anyag odaveszett az azt tartalmazó winchester elpusztultakor…

A 11+2 számos anyagot így különböző felvételek alkotják. Itt van a 2001-es Ageless promo mind a 4 száma (meg a Pictures of a City c. King Crimson feldolgozás is), és bizony érezni a differenciát a máskor rögzített nótákkal. Összességében pedig épp a hangzás a Slowsonic jelen formájának gyenge pontja.

A zene nagyon sokban emlékeztet a King Crimson féle borult progresszív rockra, de vannak különbségek is. Rákos Tibor, azaz Rez hangja sokban emlékeztet a God Machine-os Robin Proper-Sheppardéra (sőt az Asleep szövegében konkrét sorokat vett át tőle), vagyis kicsit alterockos, olyasmi orgánum ez, amivel a nihilt és a legmélyebb érzelmeket is ki lehet fejezni. Dallamai is elég speciálisak, sokszor teljesen a maguk útját járják, látszólag kerülve a zene vonalát – de épp az az egyik legfőbb vonzerő az Eclipse-ben, ahogy Rez költemény értékű, belső vívódásokra és a külvilág szellemi-lelki sivárságára világító sorai sajátos mintákat képezve összefonódnak az önmagában is épp elég bonyolult, vibráló muzsikával.

Amiben a sok tappinges, lebegős, finom rész mellett iszonyú súlyos metal témák is vannak dögivel. Alapvetően az Eclipse a thrash-ből indult még ’90-ben, sőt Rez, aki itt-ott (Schizo, Slowsonic) elereszt némi brutál hörgés-üvöltést, hajdanában death metal bandában énekelt (de hácében biztosan). És ez mélyen belül érződik is. Barna Tamás és Tisza Tamás gitárosok, Hudák Attila basszer (aki több dalban szólózik is) és Takács József dobos fantasztikus zenészek, akik mindig képesek meglepetést okozni.

Így történhet, hogy a legszebb dallamokat hordozó Before The Rain szellős, mégis oly’ sűrű simogató hangokban, mint egy csendes eső; hogy a False Mirror egyszerre riffelős metal és keletiesen lebegős dal; hogy a Daydreaming egyre forr, míg végül egy magyar népzenéből vett, mégis Sabbath súlyú témában robban ki; vagy hogy a Catamaran úgy ringat, ahogy hullámok a hajót, s talán még a sirályokat is látod a ragyogó magas égen, de belül mégis tudod, hogy ez csak egy álom. Egy álom, mikor kiakaszt a való világ üressége és kilátástalansága.

Noha az Eclipse-nek szinte semmi konkrét terve nincs, s így nem tudni, mi lesz velük, az albumot töltse le mindenki, aki szeret olyan bandákat, mint az Isten Háta Mögött, a Gire, a Watch My Dying, vagy akár a Tool meg a fentiek. Meglehet, a rajongókon múlik, hogy legyen még Eclipse.

 

 

A Kert / Flop / Madrass és Barátaik, Bp. Muzikum, 2026. november 7.

Ez a számos fellépőt felvonultató koncert három régi muzsikus szülinapi bulija volt: Horváth Attila gitáros (A Kert, Flop, Madrass stb.) ötvenöt, Siklósi Richárd basszer (Full Circle, Flop, Alva, Pear Jam stb.) és Győző Gábor dobos (Flop, Madrass stb.) pedig ötvenéves lett a napokban. És úgy gondolták, ezt egy olyan koncerttel kell megünnepelni, amelyen számos régi baráttal-zenésztárssal muzsikálnak. Igazuk is volt.

Az Underworldben olvasható a hosszas és filozofálós koncertbeszámolóm. 

 

 

Led Zeppelin: IV – 55 éves jubileum

55 éve jelent meg ez a mágikus, alapvető album. Akkor még én sem léteztem, úgyhogy az alábbi cikk 1999-es keltezésű. 

 

 

A Led Zeppelin a Black Sabbath mellett a Hard Rock/Heavy Metal legfőbb megalapítója és kialakítója volt. Ezernyi bandára hatottak a '80-as évek végi hajbandáktól kezdve a Culton át a Soundgardenig, miként ezerszínű volt zenéjük is. Cím nélküli IV. albumuk (melynek külső borítóján 4 okkultista szimbólum volt látható, mindegyik tagtól egy) előtti 3 lemezük is a Rock klasszikusai között van. A IV-es viszont totális alapmű, amit egyszerűen nem lehet megkerülni. Aki elkezd rockzenével foglalkozni, mindenképpen találkozni fog vele, épp úgy, mint a Sabbath Paranoid-jával.

Az ének és a gitár felelgetésére építő nyitó Black Dog minden idők egyik legismertebb Hard Rock nótája, ezt valószínűleg akkor is ismered, ha nem is tudsz róla. A Rock And Roll pontosan az, amit a cím sugall, méghozzá a legjobb fajtából. Aztán jön a kelta és germán mitológiák- ill. Tolkien-hatású The Battle Of Evermore, melyben Sandy Denny folkénekesnővel énekel hihetetlen, mágikus dallamokat Plant a csilingelő, ősidők mélyéről felhangzó mandolinhangokra. Felkavaró, magával ragadó dal. Az utána következő varázslatosan gyönyörű Stairway To Heaven-re azonban már nem találni szavakat, csak elkoptatott frázisokat: hogy minden idők egyik legzseniálisabb dala, hogy a Led Zeppelin (és a Rock egyik) csúcspontja. Az igézőn, szellő szárnyain puhán lebbenő, szomorkás dallamokból a dal a végére valami elmondhatatlan érzéssé válik. Olyan, mint a vér az erekben; egy vágy - mint mi Tolkien tündéinek szívében él, kik hallották a Tenger hangját, s többé nem nyugodhatnak. És ilyen a dal hatása is. Az emberi lélek mélyén élő örök vágyakozás visszajutni az Elveszett Paradicsomba, az Eredethez. Mindez oly' tisztán és szépségesen, oly' mélyről jövőn és ősien, ahogy talán csak a népzenékben lehetséges...

A laza Misty Mountain Hop kissé oldja a feszültséget, majd a Four Sticks, Bonham hatalmas dobjaival már visszavisz az útra, ahol a Rockkal robogunk. Csak hogy újabb varázslatba jussunk, minek címe Going To California. Az enyhe country feeling mögött az a béke és derű rejlik, amit az ember egy szép, napsütéses napon, egy naplementekor vagy napkeltekor, netán egy éjjeli tábortűznél érez. Miként a Stairway..., ez a dal is igen szimbolikus szöveggel bír - ez nagyon jellemző volt a Zepre. Meg még Rober Plant, az aranyhajú énekes isteni, általában magas hangja, Jimmy Page fantasztikus riffjei és stílusteremtő gitározása (meg persze okkultizmushoz való vonzódása), a háttérbe húzódó John Paul Jones kifinomult basszus- (és egyéb-) játéka, meg a '80-ban elhunyt Bonzo mázsás dobolása. Az albumot pedig a When The Levee Breaks zárja: egy blues-os, groove-os dalkirály.

Lehet, hogy nem az az életünk célja, hogy mindenféle zenéket megismerjünk, de ha már itt vagyunk, akkor van néhány album, amit nincs értelme kihagyni. Amitől úgy érzed, most, hogy hallottad, már megérte élni. Ilyen a Led Zeppelin IV. is.

U.N.titled

 

 

 

Nevermore: The Politics of Ecstasy – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a Nevermore második albuma. Az alábbiakat írtam róla akkor. Enyhén szólva nem életem legjobb cikke, de legalább némi kis önkritikám már akkor is volt (mint a végén kiviláglik). Amúgy meg tényleg embertelen jó anyag, mindmáig.

 

 

Ha mondjuk egy Pantera rajongó hallja ezt a lemezt, alighanem nem érti majd, miért mondjuk rá, hogy hihetetlen ereje van. Hiszen a Pantera és társai jóval erőszakosabbnak, keményebbnek tűnhetnek. Azonban – és itt a nagy különbség – míg ezek a brutál csapatok szinte ösztönből, izomból nyomják az agresszív riffeket, a Nevermore az agyát is használja mindehhez. Biztos vagyok benne, hogy az az elképesztő erő, ami majd szétveti ezt a lemezt, az elméből származik: ez a zene az átlagosnál nagyobb részét használja ki az agynak. Mondhatni, zseniális…

És igen, valahol pusztító, amit a Warrel Dane & Co. művel. De úgy pusztít, mint Isten angyala: elsöpör, legyilkol minden rosszat, minden mocskot, minden hazugságot, és tiszta jóságot hagy maga után. Dühös és gyűlölettel teli, annyira, mint az első Sanctuary lemez volt ’88-ban, de mégis építő, jobbító szándékú.

Az album iszonyú kemény progresszív power metalt rejt. A dalok jó része könyörtelenül energikus, nem ritka a thrashbe hajló, nyaktörő tempó sem. Pat O’Brien és Jeff Loomis rég nem hallott rifforgiát rendeznek, ám a dalok mégis dalokká válnak kezük alatt. Érezhetően hatott a bandára a Death-tel közös amerikai turné: minden eddiginél komplexebb dolgokat írtak, és olyan elképesztő szólókat rejtenek a nóták, amikhez foghatót tényleg csak a legutóbbi Death-en hallhattunk. Persze Warrel Dane nem kezdett el hörögni – szép is lenne, amikor övé az egyik legjobb metal torok! Ő a Nevermore kulcsembere, egy olyan énekes, aki saját stílussal bír.

Neil Kernon producer (ld. Queensryche: Rage For Order!) szakító hangzást kreált a szakító nótákhoz. Kevesebb a „sláger”, bár a refrének kivétel nélkül emlékezetesek. Az In Memory EP-n letudták a srácok a sötét és misztikus oldalukat, itt szinte végig a politikus és filozofikus Nevermore-é a szó. Ezért nem is csoda, hogy az anyag leginkább az EP-n hallható Optimist or Pessimist vonalát viszi tovább; ill. az előző albumról a Sea of Possibilities és a C.B.F., vagy a Sanctuary-s One More Murder hasonló. Az első három nóta (Seven Tongues of God, This Sacrament, Next In Line) olyan elsöprő erejű, hogy utánuk szinte megmentőként érkezik a jellegzetesen Dane-es féllírai, a Passenger. A címadó dal az egyik alappillér, tombolnak benne a felszabadult energiák. Jim Sheppard bőgős és Van Williams dobos iszonyú összetett dolgokat játszik, mégsem vész el egy pillanatra sem a zene ereje.

A Lost és a Tienanmen Man szintén pörgő, tornádó erejű nóták. Az akusztikus, instru Precognition latinos, tüzes, kellemes kikapcsolódás, erőgyűjtés a végső, mindent elsöprő agyvihar előtt. A 42147 néhol szinte speedbe hajlik, és hihetetlen dimenziókra nyit kaput a dal egyik-másik hirtelen tempóváltása. A lemezt a majd’ 10 perces The Learning zárja. A dal lírai kezdő percei az album legfényesebben ragyogó részei közé tartoznak, de a folytatás is csodálatos!

Őszintén szólva a Nevermore egyike az öt legnagyobb kedvencemnek, így ez a kritika egy óriási lelkendezés lett. De biztos vagyok benne, hogy a Carcass/Death/Forbidden vonalat kedvelők épp úgy szeretni fogják, mint a Judas/QR-féle igényes metal rajongói.

 

 

 

Wildwood – A tiltott vadon (film)

Colin Meloy Amerikában nagy sikert aratott regényéből a Laika stúdió készített animációs filmet. Lenyűgöző, lélegzetelállító, meseszép filmet, mely azonban nem való kisgyerekek. És mely szerintem jobb a könyvnél is.

Ekulton a róla szóló cikkem. 

Umberto Eco – Milo Manara: A rózsa neve

Umberto Eco olasz író, szemiotikus, történész, filozófus első regénye volt az 1980-ban megjelent A rózsa neve, mely azóta több mint 50 millió példányban kelt el szerte a világon. Az 1986-os filmváltozat, Sean Connery főszereplésével, szintén nagy siker lett, és azon ritka esetek egyike, amikor a film jobbára fel tudott nőni a könyv eredetijéhez. Mindkettő máig sokak kedvence, de arra azért nem fogadtam volna, hogy valaha lesz belőle képregényes feldolgozás is, lévén annyira sűrű a sztori és hosszú a regény. Milo Manara, az olasz képregény egyik legendás alakja megoldotta ezt.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Fates Warning: Parallels – 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a progresszív metal egyik legfontosabb zenekarának, az igazi áttörést és nagy sikereket soha el nem érő Fates Warningnak az egyik legjobb albuma, mely számomra a belépő volt hozzájuk. 2004-ben írtam róla az alábbi cikket.

 

 

Az amerikai Fates Warning hatodik stúdióalbuma volt a Parallels, s egyben az addig legemészthetőbb. Ez már az Alder-Zonder korszakban készült, a korai anyagok misztikus hangulatának már nyoma sincs itt – viszont technikás, progresszív metalban nagyobb „slágereket” aligha találni, mint amik itt voltak.

A ’89-es, ultrakomplex Perfect Symmetry album Through Different Eyes dala már előrevetítette a Parallels irányvonalát, hiszen ahhoz hasonlóan emlékezetes refrénekkel bír a ’91-es korong legtöbb nótája. Más kérdés, hogy attól még ezt is nagyfokú komplexitás és mélység jellemzi – Ray Alder énekes-zseni szárnyaló dallamai azonban gondoskodnak róla, hogy viszonylag könnyen és gyorsan szíven üssék a dalok a hallgatót. A producer az a Terry Brown volt, aki több Rush albumon is dolgozott, és tény, hogy a Parallels-en érhető leginkább tetten a nagy prog rock előd hatása.

A nyitó Leave The Past Behind és az azt követő Life in Still Water (amiben az akkor még Dream Theater lemezen nem szerepelt, de már tag James LaBrie vokálozik) mondjuk kifejezetten nehéz tételek. Az egész albumot a gitáros-főnök Jim Matheos írta, és az ő hangulati-szövegi-zenei védjegyei uralják is a lemezt. Borongós-komor, filozofikus ill. az élet dolgain tépelődő az anyag; zúgnak Jim jellegzetes harang-riffjei, átható szépséget árasztanak az akusztikus betétek. Tökéletes a pl. Rush, Queensryche, Megadeth borítókat is készített Hugh Syme műve a borítón: nem csupán a párhuzamokat (parallels) ábrázolja, de az album atmoszféráját, hangulatát is, sőt, úgy vélem, a dalok mind-mind egy-egy ilyen, tökéletesen elkapott pillanatfelvétel, mely örökkévaló. Mintha csak gyönyörű művészfilmet vagy tárlatot nézne az ember. Emelkedett, kristálytiszta – ugyanakkor kissé steril, életidegen is…

A klipesített Eye To Eye egy rém egyszerű riffre épít, és talán a lemez legkönnyedebb darabja. Aztán viszont a legsúlyosabb-legmélyebb, a 8 perc fölötti, drámai The Eleventh Hour, Mark Zonder dobos legnagyobb pillanataival – elképesztő, micsoda komplex, matekos témákat tud ütni, teljesen egyéni (még ha Neil Peart nyilvánvalóan hatott is rá)! A szintén klipes Point of View oldja azt a feszültséget és súlyt, amit az anyag eme központi szerepet hordozó tétele hordoz – és ad helyette valami másfajtát: a legmetalosabb tétel az anyagon, gyönyörűséges, Queensryche-rokon ikerszólóval (Frank Aresti gitáros is nagyszerű zenész ám!). Aztán a legnagyobb sláger jön, a We Only Say Goodbye, melyben Zonder pergője úgy csattan, mint egy földhöz vágott pohár, ám a dal maga nem dühös, csak végtelenül szomorú és szép, kitörölhetetlen refrénnel.

A Don’t Follow Me szintén remek refrénnel és metalos riffekkel szólít önálló gondolkodásra, létezésre. A zárás pedig csakis a Queensryche I Will Rememberével (az amúgy is rokon Rage For Order albumról) emlegethető egy lapon: leheletfinom és csillagszerűen távoli a The Road Goes On Forever, melyben csupán Joe DiBiase basszusgitárjának hangjai adnak kicsiny melegséget… amint a múltat hátrahagyva halad lassan-lassan előre életútján az ember, örökkön-örökké, a távoli fények felé…

Ha valaha volt reménye a Fates Warningnak, hogy nagyobb sikereket is elérjen, mint a kultikus státusz az undergroundban, akkor a Parallels-szel volt. Ez időtájt fogyott el több millió a Queensryche Empire-éből, tehát a kidolgozott, progresszív metalnak sosem volt még akkora tere. De hát egy underground kiadó (Metal Blade) sokkal kevesebbet tehetett a bandáiért, mint egy multi (EMI); meg egyszerűen a Fatez zenéje túl mély és komoly ahhoz, hogy mainstream siker legyen belőle. Amint azt a kb. 4 évvel későbbi, még befogadhatóbb, ám alulértékelt Inside Out album, ill. az éppen csúcson lévő Dream Theaterrel közös turnéjuk is bizonyította. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy minden lemezük igazi gyöngyszeme a progresszív metal stílusnak, s köztük is kiemelkedik a Parallels.

 

 

 

Tove Jansson: Üstökös a Múminvölgyben

A múminokat aligha kell bemutatni bárkinek, generációk óta a gyerekek (illetve megannyi felnőtt) kedvencei, Finnország nemzeti szimbólumai (bár érdekes módon a finn Tove Jansson alapból svéd nyelven írta a könyveket). Ugyanakkor talán mégsem annyira közismertek, mint sok más gyermekirodalmi vagy animációs filmsorozat hősei, és ebben szerepe lehet annak is, hogy hazánkban elég sajátosan alakult a Múmin-könyvek kiadása. Jelen kötet, mely a második Múmin-regény a sorban, immáron a harmadik kiadónál és harmadik fordításban jelenik meg (erről bővebben lentebb). Ez zavaró lehet azoknak, akik olvasták a korábbi verziókat, vagy látták valamelyik animációs film vonatkozó részeit, máskülönben szép kis könyv, kutya baja.

Teljes cikkem róla ekulton.

Colin Meloy: Wildwood: A tiltott vadon

Az első Wildwood regény eredeti nyelven 2011-ben jelent meg, és Amerikában különösen nagy sikert aratott a trilógia. De hogy magyarul is olvashassuk, ahhoz az is kellett, hogy elkészüljön belőle az animációs film változat, a Laika stúdió legújabb munkája, mely október végén kerül a hazai mozikba.

Sajátos világot építő, mondanivalót is hordozó ifjúsági regény, hangulatos illusztrációkkal. Ekultra írtam róla. 

Ghost Toast: Live at Grand Café

Az egyik magyar kedvencem a Ghost Toast, elképesztő prog/post-rockot játszanak, mely nem csak szövevényes és hangulatos, de szórakoztató is tud lenni. Most kijött egy gyakorlatilag profinak nevezhető koncertfelvételük, a szegedi Grand Caféban 2025. október 18-án tartott buli felvétele, 6+1 dallal, megannyi csemegével.

Az Underworld honlapján olvasható, amit írtam róla, s ott van link a koncertfilmhez is.

Horváth Attila–Siklósi Richárd – interjú a születésnapi koncert kapcsán

Aki az utóbbi három évtizedben mozgott a hazai underground rock színtéren, jó eséllyel találkozott e két úriember nevével. Horváth Attila volt a dark/alternatív rockot világzenével vegyítő A Kert alapító gitárosa, ahogy a magyar népzenét rockba fordító Madrassé is. Siklósi Richárd basszusgitárost a legjobb magyar grunge-bandában, a Flopban ismerték meg sokan (ahol Attila is sokáig pengetett) – de mindketten megfordultak más formációkban is. Attila 55, Ricsi 50 éves lesz az ősszel, s ennek (valamint a volt Flop-dobos Győző Gábor szintén 50. szülinapjának) kapcsán lesz egy alapos életműkoncert, sok-sok régi baráttal, vendéggel, november 7-én a Muzikumban.

Ennek kapcsán készült az interjú, melyet az Underworld honlapján lehet olvasni. Életbölcsességek és sztorik bőviben!

 

 

Savatage: Streets – 35 éves jubileum

Ma 35 éve jelent meg a Savatage nagyszabású rock operája, mely nem szólt akkorát, mint várták, de így is sokunk kedvence lett. Az alábbi cikket 2015-ben írtam róla.

 

A Savatage 1983-as első albuma, a Sirens (és az azt követő The Dungeons Are Calling EP) az amerikai power metal alapművei közé tartozik, és a '87-es Hall of the Mountain King és a '89-es Gutter Ballet is klasszikusok. Utóbbiak viszont már előrejelezték azt a monumentális irányt, amely igazán a Streets-en bontakozott ki, és amelyben a power metal csupán egy volt a sok összetevő közül. Ahogy az alcím jelzi, ez egy rock opera, az első a Savatage konceptalbumai sorában.

Mikor megjelent, imádtam a Streets-et. Mai fejjel már nem érzem annyira erősnek. Ma már látom a hibáit, a történet (és a zene) klisés részeit, butácska fordulatait. Viszont ma is beleborzongok egyik-másik dalába. És ma már látom, hogy ezzel az albummal kezdték el kitaposni az Oliva tesók azt az utat, amin aztán a Nightwish és a Therion mintegy a mennybe ment. De a Savának is jutott aztán a sikerből, különösen a producerükkel, Paul O'Neill-lel közös Trans-Siberian Orchestra project kapcsán, mely sok énekessel és látványos show-kkal számtalanszor körbeturnézta az USÁ-t. Számomra mondjuk az már a giccs csúcsa, de megértem, hogy sikeresek.

Persze nem a Savatage volt az első, aki rock operát csinált, és később ők maguk is messze felülmúlták (Wake of Magellan, Handful of Rain), de a Streets nagyívű, grandiózus muzsikája új volt a metalon belül, és különösen a német piacon aratott.

A történet egy lecsúszott, majd újra csúcsra jutó, majd megint a drogok rabságába hulló rocksztárról szól. DT Jesus a neve (a rövidítés lehet Downtown, mint belváros, de Detox is), és bejárja a poklokat és mennyeket. Teszi mindezt New Yorkban, mely város szinte a legfőbb mellékszereplőként jelenik meg (halld St. Patrick's). A sztorit O'Neill egy '79-ben írt regényéből vették, melyet Gutter Ballet címen szándékozott volna musicalként színpadra állítani a Broadway-n. Ehelyett a Streets lett belőle, amin egyedül Jon Oliva énekel, ő viszont nem csak az eszelős sikolyait és ráspolyos hangját veszi itt elő, s különösen a líraibb tételekben dalol szívhez szólóan.

Ahogy a történethez illik, van itt metal meg partizósabb rock épp úgy, mint gyászos ill. emelkedett lírai részek, monumentális nagyzenekari betétek és misztikus hangulatú témák is. Az akusztikus gitáros meg zongorás részekben erősen visszaköszön Roger Waters (Pink Floyd) hatása, különösen a The Wall és a The Final Cut lemezekről. Kicsit túl sok van ezekből, de hát valahogy el kellett mesélniük DT életének mindenféle kanyarát... Ezzel együtt az olyan tételek, mint a Streets, a Jesus Saves, a Ghost in the Ruins meg a nagy finálét adó Agony and Ecstasy/Heal My Soul és Somewhere in Time/Believe máig működnek. Utóbbiba beleszőtték az előző album egyik csúcspontjának, a When the Crowds Are Gone-nak egy témáját is, a Heal My Soul pedig egy wales-i altatódalra épül. És így tovább – a Streets egy éven át készült, bőven van benne felfedeznivaló. És a végkicsengése, az üzenete (létezik megváltás még a bűnösök számára is) alapvetően pozitív, és erőt adhat a hallgatónak.

 

 

 

Rácz Mihály: Napi főnix

Ha végigvesszük, mi mindennel foglalkozik és foglalkozott már eddig Rácz Mihály, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy reneszánsz ember. A ’80-as években a punk- illetve ipari zenékre fókuszált (gyűjtés, újságírás/fanzine készítés és zenélés szintjén egyaránt), a honi képregényszíntérnek is igen aktív résztvevője, dolgozott számos helyen és pozícióban: mint eme kötet több írásából is kiderül, szociális munkásként, kisprózát ír (esszéket, novellákat, karcolatokat), és így tovább – s utóbbiak egy részét a Napi főnixben gyűjtötte össze. Ám talán egyik írás sem született volna meg, ha nincs az életében az összes többi.

Nem akármilyen könyv ez, és ekulton írtam róla bővebben. 

Anathema: A Fine Day To Exit - 25 éves jubileum

Az a helyzet, hogy negyedszázada jelent meg ez az album, és alant olvasható, mit írtam róla akkor. Sóhaj.

 

 

Pl. a borító is elmond mindent. Nem éppen tipikus, és jól meg kell nézni, hogy ráébredj, milyen zseniális. (Már megint Travis Smith!) Csak ez a kép modern, elvont művészet, míg maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan.

Nem mondanám, hogy az a 2-3 hét, amióta nálam van, elég volt, hogy megszokjam, felfogjam és befogadjam. Arra volt elég, hogy fejet hajtsak a Cavanagh testvérek öntörvényűsége és szépérzéke előtt, hogy megérintsen, és biztosítsa, most nem követek el olyan hibát, mint legutóbb. Vagyis hogy kevesebbet adjak rá 10 pontnál. Nem mintha számítana.

A Szigeten bemutatott új dalok alapján mindenki tudhatja, milyen is az A Fine Day To Exit. De már a Judgementen a 2000 & Gone is előrejelezte, milyen lesz. Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Jómagam érzem az Anathema útját, el tudom fogadni, hogy így változnak, fejlődnek, de megmagyarázni nem tudom. Körülírni próbálom.

Hatásait tekintve a 90-es évek közepén alkotott, és sajnos fiatalon elhunyt Jeff Buckley (akitől a legutóbbi Wigwam bulin játszottak is egy dalt) az egyik legfőbb a sorban. Nem is feltétlenül dallamvilág, vagy hangszerelés tekintetében, noha abban is - hanem a szabad zenélés és zeneszerzés terén. Határok nélküli album ez, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket halálba hajszolnak a mai világban. Erről is szól, mellékesen. Mert Cavanaghéknak a mai világhoz és társadalomhoz nincs sok köze.

Ha minden igaz, ott a mellékleten a Release, ami elég jellemző az album egészére. Ez minden szavamnál ékesebben beszél, felszabadítva a kényszer alól, hogy minél többet próbáljak leírni erről a zenéről, amiről amúgy is nehéz. Mert nem az számít, hogy néha, amolyan elméleti (de nem igazán zenei) szinten, a Pearl Jammel is rokonságot érzek, vagy hogy a csodálatos, lassan fokozódó címadóban mennyi Pink Floyd hatás van. Az számít, hogy ha szabadjára engeded magadban ezt a zenét, akkor Neked mit jelent. És ez fájdalmas, világvégi zene, vagy éppen annyira szép, hogy már fáj (pedig nem olyan, mint az eddigiek) - nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. De hát ez a Zene ad valamit!

Már a Pressure-ben van zongora, az egyik legkeményebb dalban, a Looking Outside Inside-ban meg hegedű is (a végén mintha Roger Waterst hallanám a kiakadó Vinny hangjában). A Leave No Trace dallama tipikus Anathema, még koncertkedvenc is lehet. Akárcsak a leggyorsabb dal, a Panic, ami olyan, mint egy New Model Army szám, szóval inkább punkos, mint metalos. A végén meg ott a Temporary Peace, melyben (a Barriers-hez hasonlóan) női ének is van. Kivisz a tengerhez egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj. Ott vagy egyedül, a szél hidege vágja arcod, tépdesi hajad, és már rég nem érzed... de belül béke van, a vég békéje.

Aztán még, sok percnyi tengerzúgás, beszédfoszlányok és csönd után egy súlyos poén is jön egy furcsa akusztikus dalocska képében, csak hogy a hallgató végképp elbizonytalanodjon, és megértse, hogy semmit sem szabad annyira komolyan venni. Csak így lehet, hogy ha meghallgatod ezt a cseppet sem vidám lemezt, a végén valahogy benned marad békéje és szépsége, s talán terheidből, gondjaidból egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percekben.