Vicious Rumors: Welcome to the Ball - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg az amerikai power metal egyik legkiválóbb albuma. Az alábbi cikket 2004-ben írtam róla.

 

 

Manapság másfajta zenékre használják a power metal kifejezést, mint régebben. Ez persze nem újdonság, a zene és a stílusmeghatározások mindig is változtak. Azt a zenét, amit a Metal Church mellett a ’80-as években és a ’90-esek elején leginkább a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Savatage képviselt, manapság US Power-ként szokták definiálni, ami sokkal inkább helytálló, mint power metalnak titulálni a masszív Helloween meg Malmsteen befolyásoltság alatt álló, számlálatlanul érkező germán és skandináv csapatokat. De végül is mindegy – az inkább zavar, hogy a magam részéről még a US Power képviselői közt (pl. Jag Panzer, Steel Prophet, Seven Witches, Chastain stb.) számon tartott, és sokszor régi favoritjaimmal egyező korú bandák friss anyagai között sem találok olyat, ami minden ízében egyenrangú lehetne a klasszikusokkal (nemhogy megújítaná a stílust…). Korrekt anyagok vannak, de egyikük hallatán sem érzem azt, amit pl. a Welcome To The Ball felrakásakor mindmáig.

Fentiek mellett azért is írok erről az anyagról, mert az itt hallható remek ritmusszekció - Dave Starr bőgős és Larry Howe dobos - épp a friss Chastain anyagon tűnt fel újra, és mert hallottam egy 4 számos Vicious demót, ami az eredeti énekes, Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta a legjobb, amit az egyetlen őstag Geoff Thorpe gitáros által azóta is életben tartott banda csinált.

A Ball amúgy a negyedik lemezük volt. Az elsőre lehet mondani, hogy inkább Vinnie Moore neoklasszikus szólómunkájáról szólt, semmint a dalokról. A Digital Dictator már elég tuti volt (Moore nélkül is), a III-as anyag pedig örökérvényű power metal klasszikus, melynél jobbat nem tudtak már csinálni. De a Welcome így is remekmű.

A nyitó Abandoned egyként nevezhető a ’90-es III. lemezt indító Don’t Wait For Me, és a kortárs Metal Church Date With Poverty-je ikertesójának: mennydörgő, brutkó középtemós nóta, mely megadja az alapot. Ezt a finom gitártémázgatást (Mark McGee is nagy gitármágus volt ám!) követően berobbanó, speedelős, azaz jó gyors You Only Live Twice követi. Howe dobolását csakis Mikkey Dee-éhez tudom hasonlítani, bár egynémely figurája a Queensryche-os Scott Rockenfieldet is idézi. A fenyegető riffel induló Savior From Anger visszább vesz a tempóból, ám döngölés, pusztítás tekintetében ez is remekel. Ezt a dalt akár Accept-rajongók is értékelhetik az egyébként mind hang, mind testméret szempontjából Ronnie James Dio-hoz hasonló Carl agresszív éneke miatt. Amúgy viszont a klasszikus heavy metal bandák közül a Judas Priesthez van a legtöbb köze a Vicious-nek.

Igazi gyöngyszem a négyes Children, ami könnyedebb, felejthetetlen dallamokkal és vokálokkal bíró tétel. Eztán középtempós (Dust To Dust, Strange Behavior) ill. gyorsabb (Raise Your Hands, Six Stepsisters) nóták váltakoznak – utóbbi szám pl. egy olyan nőről (ill. a vele folytatott őrült és tüzes kapcsolatról) szól, akiben hat személyiség lakozik, s közben megcsillan a csapat humora is. Mind nagyszerű dal, s az ezeket követő, Dio-s Sabbath-ot idéző tempóra épülő Mastermind még inkább. Ám a lemezvégi két nótáért még jobban lehet szeretni ezt az anyagot. A When Love Comes Down-hoz fogható finom, érzékeny szerelmes dalt a kortárs MTV-s rocksztárok sem nagyon tudtak írni, egyszerűen csodálatos. Különlegessége, hogy a szabvány power líraival ellentétben itt a refrén a visszafogottabb. A záró Ends of the Earth pedig egy hatalmas power/speed himnusz (és egyben hitvallás).

A szövegek jobbára a józan paraszti észen alapuló metal felfogást tükrözik, nem nehéz megérteni őket. Ez a zenére is igaz, noha az alapos hallgatás feltárja, hogy mennyi finomság rejlik benne. De így is a masszív riffeké, Carl szenzációs énekéé, és az ellenállhatatlan ritmusoké a főszerep. Ez a Power Metal Bál 13 év után is ugyanolyan jó buli!

 

David T. Angelus: A máshol

A zordon hangulatú borító alapján valami horrorisztikusra számít az ember David T. Angelus regénye kapcsán, és nem is csalatkozik. Ha muszáj lenne besorolnom, azt mondanám, pszicho-thriller és természetfeletti/gótikus horror elegye A máshol, de ahogy a cím sejteti, portál fantasynek is beillik. Emellett mély és ütős mondanivalója van - de ahhoz át kell ám jutni jó sok szörnyűségen.

Teljes cikkem róla ekulton. 

VoiVod, Bp. Analog, 2026.07.14.

Amikor kiderült, hogy a Negatron és a Phobos albumukon éneklő-basszusgitározó Eric Forrest, azaz E-Force ugrik be Snake helyére, arra tippeltem, hogy amolyan best of koncertre számíthatunk, abban pedig 100%-ig biztos voltam, hogy ugyanolyan remek hangulat lesz, mint mindig, ha ők játszanak.

Rövid, de velős, remek koncertben volt részünk, s ezt bővebben az Underworld honlapon fejtem ki. 

 

 

Szabó Imola Julianna: Kivétel a nincs

Sok olyan vers van Szabó Imola Julianna új verseskötetében, amelynek megértéséhez, átérzéséhez és megéléséhez nőnek kell lenni, de sok olyan is, amihez elég embernek. Szenvedés szülte versek, tragédiákból, veszteségekből, szeretetlenségből lettek. Imola képei, úgy írásban, mint rajzban, jobbára talán elvontak, ritkán direktek, mégis olyan elemi erővel adják át az élményt, a megélteket (és a soha meg nem élteket), hogy abba beleremeg a lélek. Néhány szóval, néhány sorral jelenít meg elmondhatatlan, felfoghatatlan dolgokat, s ha az olvasó esetleg nem is ért mindent, a választott szavak ereje miatt érezni akkor is fogja.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Wailin Storms: The Arsonist

Ez már az ötödik albuma a jelenleg Észak-Karolina államban lakozó, kb. 2011-ben alapított Wailin Stormsnak. Nem a megjegyezhető dallamokról szól, nincs benne semmi pompa, szeretni nem a szépségéért lehet. Viszont azt érzem, hogy amit célul kitűzött maga elé a Justin Storms énekes-gitáros vezette formáció, azt maradéktalanul elérte.

A teljes lemezkritika az Underworld honlapon olvasható. 

Interjú Rédei Viktóriával

Rédei Viktória az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat társszerzője. Első regénye 2026 tavaszán jelent meg Vélt és valódi falak címmel. A ’90-es évek eleji Berlinben játszódó történet komoly kérdéseket boncolgat, emellett szépirodalmi műveket meghaladó mélységű jellemábrázolás jellemzi – de humornak sincs híján. Volt hát miről beszélgetni.

Az interjú az ekultura.hu-n olvasható. 

Varró Dániel: Igen, igen, ja nem

Varró Dániel végre megírta a Nem, nem, hanem című verses találós kérdés-gyűjteménye folytatását, és megérte várni rá. A versikék itt is a gyermekek általános műveltségét erősítik, különös tekintettel az alábbi kategóriákra: állatok, mindennapos lét. De például az ünnepek és az esti mesék kapcsán is kerül poéma.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Moonspell: Far From God

A Far From God visszatérés a letisztultabb, egyenes vonalúbb gothic metalhoz, és minden pillanata, minden hangja olyan, amilyennek egy bő három évtizedes múlttal bíró, érett, felnőtt zenekar anyagának lennie kell. Hogy hoz-e bármi újat? Nem kimondottan. Ugyanakkor 2026-ban ehhez foghatóan erős, hatásos, szép, szívet tépő, valódi albumot nem sokat találunk.

Teljes lemezkritika az Underworldben. 

Fates Warning: Theories Of Flight - 10 éves jubileum

Mindössze 10 éves a Fatez eme lemeze, de azért megosztom itt az akkor írt cikkemet.

 

A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.

Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.

Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).

Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.

Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.

Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.

 

 

 

Psychotic Waltz: Bleeding — 30 éves jubileum

Három évtizeddel ezelőtt jelent meg a Psychotic Waltz utolsó igazán kiemelkedő albuma (bár a sok-sok évvel későbbi visszatérés is méltó lett, épp csak kinyírta a covid...). Lentebb olvasható, amit annak idején írtam róla. Sokszor fura ám a régi cikkeimet visszaolvasni, ezzel is van bajom elég, de a lelkesedésem a Bleeding és a csapat iránt mit sem változott, és igazam is lett, évtizedek múltán is van miért emlegetni...

 

 

Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.

Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…

…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…

A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.

 

 

Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem

Ez egy rövid, ám annál sűrűbb könyv, melyről talán elég lenne annyit írni, ami a címe: Apám könyvtára – Rekviem. Ebben minden benne van. Nehéz és elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek merem ajánlani, aki szeret olvasni, netán átélte már a gyászt.

Bővebben ekulton. 

The Gathering / The Foreshadowing, Bp. Barba Negra, 2026.06.27.

A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható. 

 

 

Találkozás a Buddhával

A Találkozás a Buddhával a tibeti buddhizmus karma kagyü nevű vonaláról szól, de két külön történetszállal, melyek aztán összefonódnak. A film plakátján látható ember, a 16. Karmapa (1924-1981) volt a karma kagyü vonal vezetője, s ő is azok között volt, akik Tibet kínai megszállásakor kénytelenek voltak elmenekülni az országból. Egy ponton felismerte, hogy ahhoz, hogy a dharma, vagyis a buddhista tanítás fennmaradjon, el kell vinni nyugatra, hiszen keleten hanyatlásnak indult.

Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.

A teljes cikkem a filmről az ekultura.hu oldalán olvasható.