Watch My Dying: Fényérzékeny - 20 éves jubileum

Magyar albumok kapcsán viszonylag ritkán marad fenn hiteles infó a megjelenésük pontos dátumáról (vagy én nem keresem jól), de ez a WMD anyag elvileg épp ma két évtizede szabadult rája a világra. Engem pl. azóta sem ereszt. És az alábbi sorokat írtam róla annak idején.

 

 

Mint minden nagy kedvencem új albumát, a Fényérzékeny-t is félve tettem a lejátszóba, s két perc sem telt bele, mire megnyugodtam. Pont annyit és úgy fejlődtek, s pont olyan albumot alkottak, hogy újra odaírhassam gond nélkül azt a 10 pontot a cikk végére.

A Clawfinger szintise, Jocke Skog bődületesen erős (és az Eszenyi Imre basszer és Bordás Zoltán dobos remek játékának is igazat szolgáltató) hangzást kevert saját Fear and Loathing stúdiójában az Audioplanetben felvett anyagnak, ez rögtön kiderül. Meg az is, hogy nem finomodott a zene: a nyitó Elsőbbségi-ben van ugyan némi Clawfinger-es csattogás, de amúgy a legmechanikusabb Meshuggah nótákkal vetekszik, ráadásul Nihilak (Nervekiller, ex-Varso) olyan beteg, death metalos szólót tol benne, hogy a szöveg olvasása nélkül is garantált a letarolás.

A címadó dallamáról a Korn ugrik be, amúgy max. a Morbid Angel feldolgozásuk köthető a dalhoz... Mindenesetre a refrénje üt, a latinos betét meg lenyűgöz. A sodró A Tegező gépies aprítása a Nevermore-t juttatja eszembe. Majd jön a következő sláger, szó szerint: Sztereotip (Állami sláger), és amilyen borult, annyira ragad is ez a szavalósdi téma. Az előző albumot (Klausztrofónia) idéző, de annál valahogy monumentálisabb Metrikust követő Ohm, amiben Gaobr tiszta éneke mintha Kowalsky-ra emlékeztetne, még könnyebben rögzül, és Satandor remek szólója is élmény. (Az énekes amúgy jobbára most is bömböl-üvölt-hörög.) Az 50 Hz lassabb zúzása Meshuggah-, Fear Factory-rokon, épp eléggé legyalulja az agyat, hogy akár sírva fakasszon aztán a Háttal álmodó. Törékeny szépségű, egyszersmind kiakasztó szám ez, amit Bugárdi Melinda énekel, és még akár Gatheringnek is elmenne. Utána újabb félelmetes-fenyegető zúzda jön, a Hínár. Oldásként érkezik az OM, 2 percnyi finom, halk átkötés, Satandor Inner Sight nevű projectjének hangulatát idézve, majd a végső pusztítás, Nihilak szerzeménye, a 9 kapu. Ez már helyenként szinte szimfonikus black metalba vált, és kő kövön nem marad utána.

A szövegek talán érthetőbbek, mint eddig, de mindenképp nagyon sokat fejlődött Gaobr a ritmizálás terén – egészen mesteri sorai is vannak. Nem csak ilyen értelemben, mert amit megírt, az is ott van. És van is benne némi koncepció, de az a legjobb, ha magad állsz neki megfejteni. Hogy adjak némi szubjektív támpontot („mint az igazán elszánt láb a billenő széken”), a Fényérzékeny mintha csak egy mai emberi élet tükörképe lenne, s benne van azon gondolatok és érzések esszenciája, amik akkor forognak, pörögnek, zakatolnak az agyunk hátuljában, amikor számolatlan perceket élünk le várakozásban. Várva vizsgára, ítéletre, orvosra, vonatra, születésre, halálra, egy szóra, akármire, lázasan, türelmetlenül vagy közönybe burkolózva. Tudod, miről beszélek, mindnyájunk élete tele van ezekkel. Benne van mindaz az iszonyatos, felhalmozódó düh, kiábrándultság, kiúttalanság, értelmetlenség, elidegenedés és magány, amit a legtöbbünk megtapasztal ebben az életben, ebben a modern világban. Összeomlás, 1984, Szép új világ, Gépnarancs, Halálkultusz, Amerikai psycho, és még sorolhatnám tovább és tovább a könyv- és filmcímeket, amik felvillannak.

De természetesen a fenti verzió, ha helyes sem fedi teljesen az albumot. Viszont az említett kultikus alkotások sorának végére helyezni a Fényérzékeny-t egyáltalán nem túlzás. Mert oda illik.

 

 

 

Johanna Sebauer: Nincshof

Nincshof. Milyen fura cím, nem? Ahogy megláttam, kíváncsivá tett, és az a helyzet, hogy nem volt egy pontja sem, ahol ne lett volna bennem úgymond kérdőjel, még az elolvasta után sem vagyok benne biztos, hogy hát ez meg mi volt, de abban igen, hogy minden furcsasága ellenére szeretem ezt a regényt.

Ekulton fejtettem ki alaposabban, hogy miért. 

Pearl Jam: Ten – 35 éves jubileum

Hát, ez eléggé meghatározó album volt az én életemben is, s nem az egyetlen, amit életem első igazán komoly barátnőjének köszönhettem. Bizony. De ezt a cikket 2013-ban írtam a Tenről, mert aznap, amikor megjelent, még épp csak a 16. születésnapomat ünnepeltem, és nem voltam még rockújságíró.

 

 

Ha Andy Wood, a Mother Love Bone ragyogó énekese nem adagolja túl magát heroinnal, talán sosem lett volna Pearl Jam. De megtette, épp a siker kapujában, és így egy halállal kezdődött a grunge korszak. Eztán két MLB-tag, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer (akik már korábban a Green Riverben is együtt zenéltek) két Soundgarden taggal és Mike McCready gitárossal megcsinálta Andy emlékére a Temple Of The Dog albumot, majd elindították a Pearl Jamet. McCready maradt velük, rátaláltak a benzinkutas és szörfös, San Diego-i Eddie Vedder énekesre (ki is próbálták a Temple lemez egyik dalában), s nekiláttak történelmet írni.

Pedig a Ten nem volt azonnali siker, kellett neki vagy egy év, mire beütött, de akkor aztán világsztárrá lett a banda, a Nirvanával közel egyenlő mértékben. Ők voltak a Seattle-i grunge robbanás két éllovasa, a másik két nagynak, az Alice In Chains-nek és a Soundgardennek csak később sikerült a nagy áttörés. Na ja, ők metalosabbak voltak… A Ten korszakos jelentőségű album, megismételhetetlen minden tekintetben, a Nirvana Nevermindjával együtt meghatározta a következő min. 5 év zenei áramlatait, s persze máig hat. Ugyanis a grunge jelentette a hajmetal, az MTV slágerlistáira írt bulihimnuszok és nyálas rockballadák korszakának a végét – de valahol ugyanez az MTV hozta el a grunge divat végét is.

A Pearl Jam zenéjében a '70-es évek klasszikus rockja (pl. Led Zep, The Who, de még korábbiak is, mint Hendrix meg a Doors) keveredett némi punkos pörgéssel, de újító-alternatív megközelítésben, mentalitással. Mindehhez jó adag tudatosság és depresszió adódott – a dalok egy része mély lelki problémákat boncolgat, más része pedig égető társadalmi kérdéseket feszeget. Ennek ellenére máig vad bulizásban törnek ki emberek ezrei, ha felcsendül mondjuk az Alive vagy a Once. Előbbi az alapvető, örök Pearl Jam himnusz, de utóbbi sem sokban marad el tőle. Az album pörgősebb oldalát a Why Go és a Porch erősíti, meg a Deep refrénje, de az emlékezetes klipű Jeremy-t is katarzisig fokozzák. És ott van még az Even Flow, egy kimértebb, magával ragadó groove-ra épülő örökzöld. A többi dal viszont a cipőbámulósnak is csúfolt vonalat képviseli. A Black egy hihetetlenül gyönyörű és fájdalmas ballada (amit a csapat nem volt hajlandó kislemezen ill. klipként kiadni), a Garden himnikus és komor, az Oceans lassan hullámzik, a Release pedig arról szól, hogy Vedder elvileg sosem ismerte az igazi apját – az anyja csak az apa halála után árulta el a fiának, hogy ő volt az, és akit annak hitt, csak a mostohaapja… Ennek megfelelően megrázó és szép a záró dal.

Bár a tagok is elismerik, hogy itt még nem voltak igazi zenekar, olyan spontán mágia működött az albumon, és annyira ráéreztek egy halom dologra (hogy a zeneipar kinyírta az igazi, őszinte rockot, hogy a fiataloknak elegük van a hamis csillogásból, hogy a problémáikat ki akarják magukból üvölteni, és így tovább), hogy annak a generációnak (amelyhez én is tartozok) a Ten alapmű lett. Millió dolgot lehetne még róla mesélni, mert egyike a rock legendás lemezeinek, s mert annyira sokat jelent nekem személy szerint is, de ezek zöme az adott korszakhoz kötődik, nem átadható, csak elsztorizható. A lényeg azonban, a zene maga, ma is ugyanúgy hat, bizonyíték erre az a rengeteg Pearl Jam rajongó, akik később kaptak rá.

 

 

 

 

Peter Heller: Kutya csillagkép

A poszt-apokaliptikus sztorikból eléggé elegem van már, de a Peter Heller regényéből készült filmre, ami hamarosan a mozikba kerül, kíváncsi vagyok, hát gondoltam, elolvasom előbb a könyvet. Jól tettem, tetszett, sokszor lassú, elgondolkodtató, megindító írás.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztem a szerzőt.

Az interjú az ekulton olvasható. 

Robert Isaacs: Állatnak lenni nehéz

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. És sok állat igen csúnyán beszél... Van itt humor, izgalom, romantika, jól elhelyezett életbölcsesség, meg egy imádnivaló spicc (persze a spicc az mind imádnivaló).

Teljes cikkem a könyvről ekulton. 

Szabó Imola Julianna: Heg

Az emberi élet egyik legnehezebb eseményéről szól ez a könyv, olyanról, amit nem tapasztal meg mindenki. És kis híján leírtam, hogy türelemre tanít, elfogadásra, megértésre, és így tovább, csak akkor azt hinné a z olvasó, hogy Imola könyve erőltetett, holott épp az a legfőbb ereje, hogy annyira természetes és őszinte. Tanít, segít, hogyne, végül is. De leginkább végigvezet egy nagyon nehéz úton. Azt is, aki átéli, és azt is, akinek valakije éli át. A többieknek pedig azért jó, mert nekik csupán elfogadást, megértést mutat, nekik nem kell megtapasztalniuk.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Lezsák Levente: A tizenharmadik garabonc

Lezsák Levente első meseregénye 2008-ban jelent meg, és nem igazán számítottam már rá, hogy lesz folytatása, de végül csak lett. Hosszabb, fergetegesebb, még több szereplővel, csavarral és poénnal. Módfelett jól szórakoztam rajta.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Black Sabbath: Master of Reality - 55 éves jubileum

Mint időközben kiderült, ez az album valójában 1971. július 21-én jelent meg, de becsapott az angol nyelvű Wikipedia, hát maradunk ennél. A cikket múlt évben, Ozzy halála után írtam.

 

 

Az első két Sabbath album is klasszikus, de a Master… volt az első, ami csaknem 100%-ban metal volt. Ehhez hozzájárult, hogy Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros másfél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.

A lemezt előbbi köhögése indítja, s a Sweet Leaf, mely szerelmes levél a, hm, fűszálakhoz… A dal nyilván nem annyira a kannabisz orvosi felhasználásáról szól, szegény Iommit is hogy megköhögtette ugye, ám az a kövér spangli aztán a stoner rock alapnótáját hozta ki belőlük. Meg egyáltalán, egy örökzöld dalt, melyben egy ponton vad, trappolósabb, csaknem a Motörheadet megelőlegező tempó is felbukkan, sőt, Bill Ward tol némi dobszólót is.

Az After Forever zeneileg kissé a kortárs Led Zeppelinnel rokon, blues-osabb alapú cucc, s a halálról szól. Szövege alapos pofont jelenthetett a bandát lesátánistázóknak, minthogy egyértelműen Isten léte és jósága mellett foglal állást. Geezer, a szöveg szerzője katolikus nevelésben részesült, s úgy tűnik, nem csak a vallás sötét oldalát tapasztalta meg közben.

A középkorias hangulatú, fél perces Embryo vezet át minden idők egyik legnagyobb Sabbath nótájába, a Children Of The Grave-be. Alighanem ezt a dalukat hallottam a legtöbbször élőben, köszönhetően a magyar Mood zenekarnak is, hiszen ők is gyakran játszották, de a budapesti Sabbath bulikon is rendre előkerült. Akkora zakatolás, olyan baljós gitárdallam van benne, hogy ez itt Maga A Metal. Ozzy a háború ellen énekel, sorai sajnos ma épp úgy érvényesek, mint ’71-ben. Plusz olyan basszuscsattogás megy a dalban, hogy gyanús, hogy Steve Harris innen tanult.

Az Orchid másfél perces, akusztikus gitáros finomság, majd újabb jelentős riff érkezik a Lord Of This World-ben. A cím a Sátánra utal, aki hasonlóan nyilatkozik az emberekről, mint közel két évtizeddel később a Sandman képregényben Lucifer Hajnalcsillag: maguknak csinálják a bajt.

A Solitude, bár doom vonalon alap a magány, a szerelmi szakítást követő depresszióról szól, de a maga korában sem számított elcsépeltnek, ahogy ezt megközelítette. Már csak azért sem, mert a folkos dallamokhoz Iommi némi fuvola és zongora részt is tett, Ozzy visszhangos éneke meg élete egyik legjobb teljesítménye.

Az albumot újabb monolit zárja, az Into The Void, enyhén hippis szöveggel (csupán két évvel voltunk Woodstock után!), de a világvégét előrevetítve, ehhez illőn masszív, súlyos riffel. S mégis van valami mágikus a nótában, hogy bekúszik a bőröd alá is, nem csak a füledbe-fejedbe.

Az első hat Sabbath album (plusz a Ronnie James Dio-val készült Heaven and Hell) alapvető metal anyag. Mindenkire hatottak, szinte semmit nem találni a metal történetében, amit ne lehetne ezekre visszavezetni. De az sem mellékes, hogy máig élvezetes, izgalmas hallgatnivaló mind. A 35 perc sincs Master of Reality színtiszta, tömény és kreatív lemez, minden pillanata zseniális.

 

 

 

 

Fekete Zaj: Green Carnation és mások, Sástó, 2026.08.01.

Közel 23 év után újra látni a norvég Green Carnationt, már ez önmagában csodának tekinthető, de csomó más jóban is részem volt a Fekete Zajon a Mátrában.

Az Underworld honlapján a cikkem, annak a végén link sok további fotóhoz.

 

 

Nevermore / Wolf, Barba Negra, 2026.07.30.

A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.

Katt tehát ide.

(Fotógaléria majd ha odaértem...)