A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.
Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.
Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).
Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.
Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.
Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.
