Best of 2019

• Könyv 
Robert McCammon: Egy fiú élete
David Almond: A nap színe
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz
Molnár Krisztina Rita: A tűz ösvénye
Molnár Krisztina Rita: Remélem, örülsz
Mark Greenside: Hogyan (nem) lettem francia életművész
Alan Moore: From Hell – A pokolból  
Kurt Busiek: Conan-gyűjtemény: Csatatéren született és más történetek
Alan Watts: A könyv
William Goldman: A herceg menyasszonya

Könyvileg ez elég erős év volt, különösen, hogy három katartikus olvasmányom is volt a tényleg, igazán jók tetejébe. Képregények terén meg még múlt évnél is durvább volt, gyermek- avagy fénykoromban sem olvastam ennyi comicsot. Brutál, mi minden jelent meg a klasszikusokból (de a kortárs királyságokból is).
Amit nem tettem fel a listára, pedig szintén nagy és jó élmény volt, az Theodora Goss első regényének a fordítása, mely jövőre jelenik meg, és én szerkesztem (remélve, hogy jó munkát végzek).

• Film

A szavak ereje
Bohém rapszódia
Heavy Túra
Az Úr sötét anyagai

Ebben az évben alig jutottam el moziba, abban sem volt mindig köszönet, de a fenti lista első helyezettje örök élmény. A második igazából a zene és a koncerthangulat megjelenítése miatt volt akkora élmény (pláne moziban). A harmadikat monitoron néztem, és rég nevettem ennyit. A negyedik pedig egy elég jól sikerült sorozat, még ha nem is mindenben olyan, mint a regényben/ahogy én elképzeltem.

• Koncert

Walking Papers / Alva, Instant

Madder Mortem, Vörös Yuk
Slogan, Robot

Ez a fenti három koncert volt az évben az, ami katarzist okozott, de szintén nagy élmény volt az év elején újra színpadon látni a Moodot, aztán az Aebsence/Amáliák a Kék Yukban, a Ghost Toast a Szimplában, az ún. Queensryche a Fezenen, a Watch My Dying / divideD / Diabolus In Musica a Dürerben, a New Model Army az A38-on, a Nightbreed feszten a De Facto és az Autumn Twilight, újfent a Dürerben a Swallow The Sun / October Tide. Volt két forró hangulatú Pear Jam tribute koncert, továbbá szintén emlékezetes volt Loreena McKennittet és a Dead Can Dance-et látni (előbbit alighanem utoljára), bár az Aréna, mint helyszín sokat rontott az élményen.

• Dalok 

Alcest: Sapphire

Arch / Matheos: Wanderlust

At Night I Fly: Wanted to Be

Avatarium: The Fire I Long For

Borknagar: Voices

Borknagar: Wild Father's Heart

Disillusion: Time To Let Go

Eilema: Mother

Hiinaar: Lassan a világ

Idle Hands: A Single Solemn Rose

Mark Lanegan Band: Stitch It Up

Mudfield: Nem kell

New Model Army: Where I Am

nís: ...hogy elcsendesítsem a szeleket

Queensryche: Light-Years

Ray Alder: What The Water Wanted

Storm The Studio: Szavak hullanak

Swallow The Sun: Firelights

Tool: 7empest

Torche: Admission

Zoli Band: Budapest My Love

• Fotók

Ez itt egy új kategória. Ebben az évben mondjuk pont kevés alkalmam volt fotózni csak úgy, ihletből. Koncerten annál inkább, és az alábbi két kép a kedvencem, mert ezekben ott van, ami történt.

Ez meg szerintem vicces és beteg:

Múlt évben azzal zártam a Best of 2018-as bejegyzésemet, hogy 2019 biztos dolgos év lesz. Ez különösebb jövőbelátó képességek nélkül is sejthető volt, és úgy is lett. Arra persze nem számítottam, ami még történt benne, de a fentebb felsorolt kulturális események és művészi alkotások (plusz az egyik-másikban rejlő irdatlan poénok) segítségemre szolgáltak, hogy eljussak addig a pillanatig, midőn e sorokat írom. Mondhatni, ha minden más az életben meg a világban olyan jó lenne, mint a fentiek a maguk nemében, akkor igazán frankó lenne minden. Tehát azt kívánom, hogy legyen így, már csak a változatosság kedvéért is!

Slogan koncert / Rattle Inc. születésnap, 2019.12.21. Bp. Robot

A Rattle Inc. magazin a Robotban ünnepelte 3. születésnapját, olyasmivel, ami nekem felért a karácsonyi ajándékkal: Slogan koncert, úgy, hogy Valachi Laci régi énekes és Masher régi basszer is fellépett velük. A Pendulum mindent vitt, és a többi is zseniális volt. Túlfűtött hangvételű beszámolóm a Hammer site-on.

Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Elég húzós belegondolni, hogy már 12 év telt el az Ólomerdő megjelenése óta. Akkoriban még újdonság volt, hogy valaki a magyar népmeséket keverje fantasyvel, de öt évvel ezelőtt az Üveghegy című folytatás is új gondolatokat és irányokat hozott. Az Ezüstkéz, mellyel trilógiává vált a sorozat, azonban így is meg tudott lepni – emellett úgy kiakasztott, mint kevés könyv életemben. De a vége számomra olyan katarzist jelentett, amihez hasonlóban szintén kevésszer volt részem.

Teljes cikkem a befejező kötetről ekulton.

David Almond: A ​nap színe

Egyetlen nyári napba ill. kb. 160 oldalba írta bele David Almond a gyermekkort, annak végét, a gyászt és annak feldolgozását, a megélt életet, és még a Nap színét is. Megannyi dolgot, amit át szeretnék adni a gyerekeimnek: hogy tudják így látni a világot, hogy mennyi csoda van benne, itt és most. Nem is tudom, tud-e bárki más úgy írni, mint Almond. 

Ekultra írtam róla.

Neil Gaiman: Sandman: Az Álmok fejedelme-gyűjtemény 1.

A Sandman már eredeti megjelenésekor (’80-as évek vége/’90-es évek eleje) kultikussá vált, lévén hasonlóan forradalmi a képregény műfajában, mint ami ugyanakkor a rock/metal zenék terén zajlott (grunge, progresszív metal stb.). Az, hogy a Fumax pont ezeket a vaskos és drága gyűjteményes köteteket adja ki, jelzi, hogy van akkora piacuk, hogy megérje, és ebből arra következtetek, hogy nemcsak azok veszik meg, akik közel három évtizeddel ezelőtt külföldi magazinokat böngészve álmodoztak róla, de a később érkezettek is. Persze ez a sorozat időtállóságának is köszönhető.
Az első kötetben az első három gyűjteményes kötet szerepel, ezek már megjelentek egyszer magyarul, de annyira veszettül gyönyörű ez az új verzió, hogy sajnos KELL.

Cikkem ekulton.

Papolczy Péter – William Shakespeare – Szabó Lőrinc: Hogyne szeretnélek! – szonettek három hangra

Ebben a szép kis kötetben van egy narancssárga könyvjelzőszalag, rakat mókás illusztráció, valamint jónéhány Shakespeare örökbecsű szonettjeiből, s azok három verzióban: a (többé-kevésbé) eredeti angol nyelvűben, Szabó Lőrinc szépséges fordításaiban, valamint a kapcsolódó kultúrtörténeti érdekességekkel is szolgáló Papolczy Péter sajátos értelmezéseiben. Utóbbiak nagyon maiak, jobbára módfelett viccesek és azt az elvet követik, hogy ebben az országban legalább az asszociáció még szabad

Cikkem róla ekulton.

Garth Ennis: John Constantine, Hellblazer: Káros szenvedélyek

John Constantine okkult detektív figuráját Alan Moore alkotta meg a Mocsárlény általa írt részeihez, de aztán a róla szóló, önálló képregényeket Jamie Delano kezdte el írni a DC Comics-nál. Az észak-ír születésű Garth Ennis 1991-ben vette át a sorozatot, mely addig is sikeres volt, de ő új szintre emelte. Nem csoda, hogy a Constantine – A démonvadász című, 2005-ös mozifilm, Keanu Reeves főszereplésével, erősen erre a kötetre épült. Melynek a legfőbb ereje nem is az okkult vonalban van, hanem az emberi oldalában, amit elsősorban a rák kapcsán írt bele a sorozatba Ennis. Kemény, őszinte, nagyon ott van.

Teljes cikkem ekulton.

Molnár Krisztina Rita: Remélem, örülsz

Novelláskötet az emberi életről, a gyakran hétköznapinak tűnő, mégis sorsfordító pillanatokról, múltról és jelenről, melyek között olyan kicsi a különbség. Van benne derű és szép is, de a vége megzúzott. Ennek ellenére ez az a fajta szépirodalom, ahol nem a lila köd vagy a világfájdalom, hanem a valóság, a lényeg megragadása és együttérző ábrázolása számít.

Cikkem ekulton.

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher régi ismerősünk. Ő volt a Csokoládé című regény hősnője, mely épp két évtizede jelent meg, és hatása a népszerű irodalomra máig érződik. Joanne Harris akár egyszemélyben is felelőssé tehető a gasztroregények elterjedéséért, de míg annak divatja lecsengett, s mára inkább beépült az elsősorban nőknek szánt irodalomba, mélyebb szinten az erős és független nők ábrázolásának, köztudatba hozatalának úttörője volt.

Mindazonáltal a korábbi két folytatás nem talált utat hozzám, minden mondanivalójuk és izgalmas cselekményük mellett is erőltetettnek éreztem őket. Ám Az epertolvaj, a negyedik kötet a sorozatban, újra elvarázsolt. Ekulton írtam le, miért.

Bryan Lee O'Malley: Repeta

Bár az elején amolyan tipikus amerikai sitcomnak tűnik a sztori, idővel felerősödik benne némi természetfeletti szál, s vele együtt a mondanivaló is, amit viszont az egyre kuszább történetből nem mindig könnyű kiszálazni. A főszereplő Katie nem igazán gondolja át, mit csinál, és ez is rém emberi, az meg, hogy ebből katyvasz lesz, teljesen logikus, hiszen minél régebbi dolgot csinál vissza a varázsgombával, annál több minden változik meg, mire újra felveszi a jelenben a fonalat. Viszont mindeközben azért jut is valamire, és amire jut, azért nagyon megérte végigolvasni ezt a vaskosnak tűnő, igen kreatív megoldásokkal operáló képregénykötetet. 

Teljes cikkem ekulton.

Ray Bradbury: Az illusztrált ember

Bradbury második novelláskötete volt ez, 1951-ben jelent meg. Hogy az idő fogott-e ezeken az írásokon, relatív. Egyfelől a hidegháború elején és az űrkorszak előtt íródtak, tehát bizonyos technikai elemek mai szemmel végképp idejétmúltnak hatnak (hogy mondjuk az ember rakétákon járja be az űrt, meg hogy az az űr mennyire különbözik attól, amit ma tudunk róla). Másfelől viszont Bradbury már ekkor is az emberire koncentrált, s az nem változott. Ugyanakkor már az első novellában (A szavanna) döbbenetes módon előre látta, mit hoz a jövő – lényegében az okoslakásokat írta meg, jelenünket és közeljövőnket. De ebben sem a technikai részletek ragadták meg, hanem hogy milyen hatással lesz mindez az emberre. Megrázó, hogy közel 70 évvel ezelőtt megírta a technikai fejlődés okozta elidegenedést, itt épp gyerekek és szüleik tekintetében.

Ekulton a teljes cikkem.

Wéber Anikó: Az ​osztály vesztese

Van az iskolai bántalmazás. Vannak az iskolai osztályon belüli osztálykülönbségek, vagy nevezzük kulturális vagy akár emberi különbségeknek. Van az, hogy mindenkinek megvan a maga baja. És hogy nincs két ember, aki ugyanazt a dolgot ugyanúgy látná. És lehet mindebből egy szájbarágós regényt írni, vagy lehet egy ilyet, mint ez, ami őszinte, egyszerű (abban az értelemben, hogy követhető), valóságos. Nekem legalábbis annak tűnt.

Ezért szeretném, ha minél több, a regényben szereplő 5. osztályoshoz hasonló korú iskolás elolvasná. Nem kötelezőként, de segítségként. Meg persze a szüleik és tanáraik is. Mert a regény, szintén nem szájbarágósan, de arra is rávilágít, hogy a felnőtteknek jobban oda kellene figyelniük a gyerekekre...

Teljes cikk ekulton.

PEAR JAM - A magyar Pearl Jam tribute csapat a Muzikumban, 2019.09.13.

Still Alive! volt a magyar Pearl Jam tribute zenekar koncertjének a címe, és nem pusztán az örök PJ himnusz miatt, hanem mert Töce gitáros kivált, és emiatt elmaradt az előző pesti buli, és szóval az évek meg a problémák meg minden… ja, még élünk. De még hogy!

Házibuli volt ez és együttlélegzés. Hammer site-on a koncertbeszámolóm.

TATTOO THE SUN FESZTIVÁL - Watch My Dying, divideD, Diabolus In Musica, 2019.08.30.

A nyár tökéletes zárásaként a Dürer Kert lezajlott, irgalmatlan Tattoo The Sun fesztiválon most csak három bandát sikerült megnéznem a sokból, és mind máshogy volt klassz.

A Diabolus In Musica a kert színpadán zenélt feelingesen, illőn az időponthoz.

A divideD a '80-as éveket turbózta fel látvány- és dallamorgiával.

A Watch My Dying meg a 20. szülinapját ünnepelte vendégekkel, lufikkal, érett zúzással és vásott poénokkal, története egyik legjobb koncertjét adva.

Hammer site-on a cikkem meg link sok fotóhoz. 

Molnár Krisztina Rita: Borostyán, az időkapus

Fraknó vára Ausztriában található, Burgenlandban. Egykor Magyarországhoz tartozott, s máig az Esterházy-család birtoka. Számos érdekessége van, de a legfurcsább mégiscsak a kitömött krokodil, amely az egyik boltív alatt lóg. Ő az egyik főszereplője Molnár Krisztina Rita legújabb gyermekkönyvének, melyben talán az a legfantasztikusabb, hogy a valóságról (történelemről, kultúrtörténetről) mesél úgy, hogy leköti az olvasót.
Teljes cikkem ekulton.

Huszti Gergely: Mesteralvók hajnala

Huszti Gergőt régóta ismerem, könyvkiadós vonalon, és rendkívül jó arcnak tartom, de arra végképp nem számítottam, hogy az első regénye fantasy lesz. Méghozzá portal fantasy, nem csak az ifjúságnak.

A három főszereplő egyike itteni hacker srác, aki egy elég fura helyre kerül, egy erősen feudális jellegű, mégsem tipikus fantasy világba, amint az apránként kiderül. A cselekmény izgalmas és szövevényes, de a szereplők és a nyelvezet az, ami a legjobban megfogott, élmény volt olvasni. Jöjjön mielőbb a folytatás!

Teljes cikkem ekulton.

Majoros Nóra: Az orrszarvú és a madarak

Felnőtt fejjel olvasva ez nagyon szomorú mese is lehetne. A könyv első felében egy magányos orrszarvú keresi a társát – fajtája utolsó példánya ő. Mindezt egy olyan, varázslatosan illusztrált kötetben, mely külsejében gyermekkorom mesekönyveit és diafilmjeit idézi, amikor még senkinek eszébe nem jutott, hogy az orrszarvúk egyszer majd kihalhatnak…
Csakhogy Majoros Nóra nem az az író, aki megáll ott, hogy milyen borzasztó, ami a világban zajlik. Ez a történet sem csak ennyiről szól. Teljes cikkem róla ekulton.

Queensrÿche / Hobo és Bill - Fezen fesztivál 2019

A vihar tett róla, hogy ne tudjak mindent megnézni életem első Fezenén, amit szerettem volna, de Hobo és Bill koncertjének zöme, és az önmaga tribute-jeként is felfogható, mégis 10 pontos koncertet adó Queensrÿche belefért.

Cikkem meg fotóim a Hammer site-on.

Alan Moore – Eddie Campbell: From Hell – A pokolból

Fizikailag, szellemileg és érzelmileg is megterhelő képregénykötet ez, mely egyszerre művészi alkotás, látlelet a viktoriánus korról, és tükör a jelennek.

Ekulton a teljes cikkem.

Alan Moore – Kevin O'Neill: Különleges úriemberek szövetsége 1.

A Különleges úriemberek szövetsége az általam olvasott legszórakoztatóbb képregénye Alan Moore-nak, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs meg benne minden, ami őt jellemzi. Csupán a többiben sokkal kevésbé villantja meg a humorát, mely humor persze feketébb az éjszakánál, és nem kímél semmiféle tabut.

A viktoriánus kori kalandregények és gótikus horrorsztorik hangulatát remekül visszaadó, őrülten pörgős képregénysorozat első gyűjteményes kötetéről ekulton írtam.

Soundgarden: Live from the Artists Den / IMAX mozivetítés

Egészen különleges és megismételhetetlen élményben volt része azoknak, akik beültek az Aréna Plaza Imax termébe július 1-jén. Az egész világon csak ezen a napon vetítették mozikban a Soundgarden aznap megjelenő koncertfilmjét, melyet 2013 februárjában, négy évvel Chris Cornell énekes öngyilkossága előtt rögzített a Live from the Artists Den csapata.

Beszámolóm a Hammer site-on.

Dead Can Dance – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 26.

Lenyűgöző best of program egy végtelenül hangulattalan helyen, meglepetésekkel. Ez volt nekem a Dead Can Dance idei budapesti koncertje.

Teljes beszámolóm ekulton.

Jostein Gaarder: Éppen jó

Gaarder több korábbi írásában is foglalkozott a halállal, és alighanem az összes művére jellemző, hogy messziről indul, s egyre szűkebb körökben közelítve jut el mondanivalója magvához. Ez ad némi misztériumot, titokzatosságot az Éppen jó cselekményéhez is, bár az érettebb olvasó már az elején sejti, hogy miről lesz szó. De ha sejti sem biztos, hogy számít arra a hovatovább bátornak is minősíthető őszinteségre, amivel aztán az író az öregedést és elmúlást kezeli.

Ekulton a teljes cikk.

A Pál utcai fiúk (színházi előadás)

Hogy a történet megható és máig sokat ad a nézőnek/olvasónak, azt nem szükséges ecsetelnem. Arra mégsem számítottam, hogy az általam látott előadáson, mely nekem az első volt, de nekik a nagyon sokadik, is olyan lelkesedést fogok látni a szereplők arcán. Az meg egyenest torokszorító élmény volt, amikor a szűnni nem akaró taps miatt újra elénekelték a „Mi vagyunk a grund”-ot, alkalmasint bele az első sorokban állva tapsoló nézők szemébe – így az enyémbe is.

Teljes cikkem ekulton.

Alan Moore – David Lloyd: V mint vérbosszú

Setét jövő, totalitárius rendszer Britanniában, és az álarcos-köpenyes igazságosztó, aki tényleg odab..sz a rendszernek. Minden idők egyik legjobb képregénye ez, és tényleg mindenkinek olvasnia kellene, akkor is, ha az anarchista és totalitárius szavaktól nyomban komcsizhatnékja támad. Mert nem ez a lényeg benne, hanem az, hogy emberhez méltó életet kellene élni, ha már megszülettünk, de nemcsak ezt, hanem felelősséget is vállalni önmagunkért és a tetteinkért.

Teljes cikkem ekulton. Bumm!

Hiinaar / Veres Gábor interjú

Veres Gábor a Watch My Dying énekese, de Hiinaar nevű projektje XIX című anyagán pont nem énekel egy sort sem, sőt, a dalszövegek sem az ő művei. Mindezt különféle, underground szinten jól ismert arcokra bízta, barátaira és lelki rokonaira, ellenben ő írta a dalokat, és a hangszeres részek zömét is ő játszotta fel.

És aztán még tök jókat is mondott ebben a hammeres interjúban.

Ted Chiang: Kilégzés ​és más novellák

Ted Chiang kínai származású amerikai sci-fi írónak ez csupán a második novellagyűjteménye, és a világ sci-fi közössége mégis remegve várta, még akkor is, ha jó része már megjelent korábban. Ahogy az első kötetben, úgy a másodikban is sorjáznak a különféle rangos SFF díjakkal elismert, elgondolkodtató írások, és az üdítő változatosság is megmaradt.

Teljes cikkem ekulton.

Erlend Loe: Leltár

A röhejes terjedelme dacára oldalak ezreit megtöltő irodalmi műveket megszégyenítően tartalmas regény pont aznap játszódik, amikor Nina Fabernek, a korosodó költőnőnek, hosszú évek kihagyása után új kötete jelenik meg. Boszporusz a címe, isztambuli élményei ihlették a benne rejlő költeményeket, és az már egészen korán, ha nem is reggel, de legkésőbb délelőtt kiderül, hogy a kritikusoknak nem tetszik. Sőt, egyikük egészen gyalázkodó hangnemben ír róla. Gondolhatjuk, milyen hangulatba kerül ettől szegény Nina, hát ki szeretné, hogy az alkotását csupa rosszindulattal kezeljék?! És még ki sem teszi a lábát a lakásából, máris újabb csapás éri, amit nem mondok meg, hogy mi, mert egy ily keskeny könyv cselekményéről pofátlanság lenne ennél többet elárulni. Legyen elég annyi, hogy aki már olvasott akár egyetlen Loe-könyvet is, az számíthat rá, hogy úgysem tudja előre kiszámítani, mi fog történni, kivéve, hogy hajmeresztő dolgok.
Más egyebeket viszont még leírtam ekulton.

Joe Hill: Locke & Key luxuskiadás 1. – Kulcs a zárját

Joe Hill Stephen King fia, és ez a képregénysorozat hozta meg neki az áttörést (noha amúgy novellákat és regényeket ír). Összetett, szövevényes sztori, érdekes és jól kitalált szereplők, s mellé szuper rajzok.

Teljes cikkem az első kötetről ekulton.

Martin Parr: Only Human - kiállítás Londonban

Az emberi élet fonákságait, humorát a '80-as évek óta fényképező brit Martin Parr május 27-ig tartó kiállítása a londoni National Portrait Galleryben különleges élmény, aki teheti, nézze meg!

Itt írtam le, hogy miért.

Loreena McKennitt – Budapest Sport Aréna, 2019. március 29.

Harmadszor lépett fel Budapesten Loreena McKennitt, a világzene kanadai sztárja, s másodszor a zenéjéhez kevéssé illő Arénában. Ám ha a körülmények nem voltak is ideálisak, a koncert gyönyörű volt.

Cikkem róla ekulton.

Alexandro Jodorowsky és Moebius: Incal 1-3.

Az Incal egy klasszikus képregénysorozat, egy noir elemekkel sűrített űropera, mely sosem jött volna létre, ha nincs Frank Herbert megkerülhetetlen űreposza, a Dűne, s még inkább, ha a számos területen maradandót alkotó, chilei Alexandro Jodorowsky nem áll neki filmet készíteni belőle 1975-ben. A kor olyan óriásaival akarta filmre vinni, mint Orson Welles, Salvador Dalí, Alain Delon, Mick Jagger – és akkor még csak a színészekről beszéltem. A látványtervekhez az Alien filmek kapcsán elhíresült H.R. Giger is hozzátette a magáét, a zenét a Pink Floyd írta. Volna, ha az irdatlan gyártási költségeket látva be nem rezelnek a producerek. Jodorowsky azonban nem hagyta, hogy kétévnyi munkája a süllyesztőben végezze, s új projectbe fogott a Moebius művésznevet használó, francia Jean Giraud-val. (Ez az ember rajzolta az 1983-as Az idő urai c. rajzfilmet, mely sokunkra tett sokkoló, örökre szóló hatást.) Ebből született aztán ez a meghatározó erejű képregény.

Cikkem az első három kötetről ekulton.

Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja

Conanhoz méltón bátor vállalkozás a Fumax részéről ez a két (limitált és „standard”) változatban is elérhető, megtermett és súlyos kötet – melyet, ha minden a remények szerint halad, továbbiak követnek majd. Eredetileg a `70-es évek elején indult ez a fekete-fehér képregénysorozat, a Marvel korabeli főszerkesztőjének, Roy Thomasnak a felügyelete alatt. Nem ez volt az első Conan képregény széria, s nem is az utolsó (a Dark Horse-nál a mai napig fut), de talán mind közül ez lett a legsikeresebb és A Klasszikus.

Cikkem róla ekulton.

Molnár Krisztina Rita: A tűz ösvénye

A Víz ösvénye c. első kötetben megismert mozaikcsalád Kenézlőn tölti a Szilvesztert, egy kis borsodi faluban, ahol még megvan a hétköznapok mágiája, ám egyre fogynak a lakói. A tűz számtalan különféle formájában jelenik meg a kisregényben – hol visszaemlékezésként egy gyermekkori lakástűzre, hol malac pirul rajta, hol a szívekben, az arcokban, a fejekben lakozik. Vagy épp a pálinkában. Vagy a tűzhelyben és a gyufában, ahova, hasonlóan az első kötet két lillafüredi szobrához, elrejtett valakit Molnár Krisztina Rita.
Gyönyörű könyv ez is, teljes cikkem róla ekulton.

Brian K. Vaughan: Saga 1.

Amellett, hogy több kilónyi klasszikus képregény is megjelent a magyar comics fanok emlékezetébe minden bizonnyal örökre bevésődő, arany 2018-ban, a Sagának különösen örülök. Igaz, sokan már ezt az eredetileg 2012-ben indult sorozatot is klasszikusnak tartják, de ez mégiscsak egy kortárs, még mindig futó széria. Mely számtalan díjat (Eisner, Harvey, Hugo stb.) elnyert már, például azért, mert bebizonyította, hogy még mindig lehet frisset, újszerűt alkotni a képregényes médiumban.

Bár a Saga alapját adó konfliktus minden, csak nem újszerű, hiszen két, egymással csatározó űrbéli nép egy-egy képviselője a főszereplő, akik minden tiltás ellenére egymásba szeretnek. Shakespeare ebből írta a Romeo és Júliát, de Brian K. Vaughan egészen másféle sztorit kanyarított Alanáról és Markóról – már csak azért is, mert a történet elején születik meg az ő párosának a kislánya, Hazel, aki részint a sorozat narrátora lesz…

Teljes cikkem ekulton.

Alain de Botton: A szerelem csapásai

Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak (kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).

Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.

És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv, a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét, érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.

Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa, de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van, hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz legyen".

Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden szarról, akkor itt érzek némi hiányt.

Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.

S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés, de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek jut.

Pear Jam, 2019.01.25. Muzikum

A Pear Jam egy sokat látott magyar zenészekből álló Pearl Jam tribute zenekar, és baromi feelingesen tolják a Seattle-i grunge legenda dalait. A Hammer honlapjára írtam a Muzikumban tartott, közel két és fél órás koncertjükről.

Varró Dániel: A szomjas troll – Kis viking legendárium

A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.

Teljes cikkem ekulton.