Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2006
Fordította: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: Tamsin (1999)
Oldalszám: 368
Ára: 2350 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Amellett, hogy van egy rakás még mindig élő író, akiket félistenként tisztelek és szeretek, és még sokkal-sokkal több olyan, aki írt már olyat, amitől odáig voltam meg vissza, azért egy ideje már azt mondom, a ma is létezők között Peter S. Beagle a legnagyobb mesélő. Ő az az író, aki bármely művének első mondatával képes megfogni, és aztán nem ereszt az utolsóig. Más írók is sziporkáznak egyéni ötletekkel, mások is képesek különleges hangulatot varázsolni, s messze nem ő az egyetlen, akinek akár egyetlen mondat alapján felismerhető saját stílusa van. De immáron ötödik magyarul megjelent könyvével ér el nálam olyan hatást, amire ilyen mélységben és mennyiségben csak kivételesen kevesek képesek.
Beagle történeteinek egyik fő közös vonása, hogy az író valami szédületes módon képes az adott főszereplő bőrébe bújni. Nem mindig mesél egyes szám első személyben, de minden alkalommal olyan mélységekig megy a jellemábrázolásban, hogy az olvasó minden szavát elhiszi. És azt hiszem, az összes magyarul is olvasható műve között a Tamsin története a legmeglepőbb ilyen szempontból. Itt ugyanis egy 17 éves lány mesél arról, mi történt vele 13 és kb. 15 éves kora között. És hogy ez nem csak szerintem nagyszerű, azt bizonyítja, hogy 2000-ben World Fantasy díjra jelölték a regényt, és a Mythopoetic-díjat meg is kapta.
Az első majd’ 100 oldalon pediglen nem is történik semmi különösebben fantasztikus, bár már itt is lejön, hogy ez a hatvanas férfiember (1939-ben született) megdöbbentően hitelesen írja le Jenny Gluckstein, a pattanásos, gátlásait némi lázadással kompenzáló tinédzser lelki problémáit. Merthogy Jenny zongora- és énektanár anyja újra férjhez megy, ami azzal jár, hogy New York-ból a vidéki Angliába, Dorsetbe költöznek, s ha ez nem lenne elég, ott van az új férj két fia, Jenny leendő mostohatestvérei, na meg a 6 hónapos karantén, ami Jenny éjfekete macskájára, Kand úrra vár. Ez is jóval több, mint amit egy bakfis könnyedén fel tud dolgozni, de a könyv messze nem csak erről szól.
Merthogy Dorset és környéke telis tele van az angol ill. kelta folklór különféle tündérnépeivel (tölgymanók, bodza anyó, pukka, a Vad Hajsza, stb.), akikkel néha meggyűlik a baja a több évszázados Stourhead majorba költöző családnak. Ám Tamsin Willoughby-t, a háromszáz éves szellemlányt csak Jenny látja. Tamsin, a Stourhead farm alapítójának lánya azért „állt meg” 1685 körül (a Monmouth-felkelés idejében), mert valami szörnyűség történt vele , és Jenny az egyetlen, aki segíthet neki, hogy békére találjon a lelke. És Beagle nem lenne Beagle, ha mindezt valami lapos és unalomig ismert kliséket felvonultató módon vinné véghez (függetlenül attól, hogy Tamsin története nagyon is hasonlít megannyi szigetországi balladára). Annyit mondhatok, hogy izgalmakban épp úgy nincs hiány, mint elgondolkodtató és megható (de nem nyálas!) pillanatokban.
Beagle könyveire épp úgy jellemzőek a végtelenül bájos meg humoros momentumok, mint az, hogy valamiféle szomorúság is körüllengi őket. Nála sosincs tisztán happy end, és ez is egy olyan jellegzetessége, ami hitelessé teszi. Emellett a Tamsin a felnőtté válásról is szól, a maga elbűvölő, kedves és félelmetes módján. Arról is mesél, hogy a mostohatestvérek és -szülők is lehetnek jók és alkothatnak igazi családot, és hogy a barátság néha egészen különös áldozatokat kíván. Egyébként pedig külön ajánlom minden macskarajongónak! Szavamra, csuda árté ez a könyv!
Ez alapvetően a Németországban módfelett sikeres Ektomorf hosszú idő óta első magyar koncertje volt, de az élet úgy hozta, hogy csak a Gire-t néztük meg, meg a Cadaveres-féle tornaóra első pár számát (és a Replika is fellépett). As’szem, a Hammerben meg pár webzine-en majd csak írnak a többiről is. (Itt például.)
A makói trió első albuma még mindig nem jelent meg, nem kimondottan az ő hibájukból, mindenesetre koncertjük az anyag súlyosabb oldalára épült. És bár a számok alatt nem indult be különösebb zúzás és pogó a nézőtéren, a közönség jól vette a különös hangulatú dalokat (legalábbis kötve hiszem, hogy az ektomorfosok udvariasságból tapsoltak). Volt Zöld zivatar, Aranyhajnal, Törjön testünk!, Bábel, Eocén Expressz, valamint félig kakukktojásnak Az őzek futása. A többi elhangzott dalban is vannak szép és megindító részek, de ezutóbbinak a szavalós refrénjétől mindig sírhatnékom támad. Elhunyt szeretteim jutnak róla eszembe, és először mindig a dédimamám, aki pont a koncert napján lett volna 100 éves. (Kicsikacsa a blogján továbbadott nekem valami „játékot”, hogy az embernek írnia kellene magáról öt titkot, vagy mi a rosseb, és ez alapból sem érdekelne, mert akinek el akarok mondani bármit, annak elmondok, a többieknek meg ugyan mi köze hozzá, de ráadásul ez itten mégiscsak egy félblog, úgyhogy tessék, ez van a titkok helyett: vannak (vagyis már nincsenek itt) bizonyos emberek – meg kutyák és macskák, ami azt illeti –, akiket szeretek és hiányolok, és remélem, hogy ha egyszer kilépek ebből az életből, akkor velük lehetek.)
Visszatérve a koncertre, elég jó volt a hangzás, így a Gire zenéjének atmoszférikus része is átjött, meg a riffek és a gépdob aprítása is kellő erővel tudtak megszólalni. Nem mondom, hogy feldobták a népeket, de valahol belül biztosan mindenki megérezte, hogy ez a Gire valami speciális.
Eredeti cím: Perfume: Arthur and the Minimoys
Amerikai-francia rajzfilm (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 100 perc
Rendező: Luc Besson
Operatőr: Thierry Arbogast
Forgatókönyv: Luc Besson, Céline Garcia (ötlet)
Eredeti történet: Luc Besson (könyvek)
Zene: Eric Serra
Főszereplők: Mia Farrow, Freddie Highmore
Gyártó: Europa Corp./ Avalanche Productions/ Apipoulaï/ Sofica Europacorp/ Weinstein Company, The/ Metro-Goldwyn-Mayer (MGM)
Magyarországi forgalmazó: Fórum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 28.
Luc Besson elég sajátos figurája a mozivilágnak. Öntörvényű, azt csinál, amit akar, akkor is, ha az sokaknak nem tetszik, de akármibe fog, az felismerhetően besson-os lesz. Ő rendezte többek között A nagy kékség, a Leon a profi és Az ötödik elem c. filmeket, producerkedett a Taxi mindhárom részénél, és így tovább, tovább. Most pedig csinált egy félanimációs filmet, ami azon gyerekkönyveken alapul, amiket maga Besson írt, bár az alapötlet a Garcia házaspártól (Céline és Patrice) származik. És kb. öt évbe telt megcsinálniuk a filmet.
Magam először a könyvvel találkoztam. Látván az árát meg hogy folytatásos, inkább ott hagytam a boltban. Meg a címoldalon látható tündér szerű lény sem volt túl szimpatikus. Azokra a műanyag kis idétlenségekre emlékeztetett, amiket a múlt évezredben zajlott gyermekkoromban láttam falusi búcsúkban, és sosem jöttek be. De aztán a filmre csak beültem (egy Parfüm meg egy Mennyei teremtmények után kell valami az embernek, ami ellazítja a filmekre szakosodott agysejtjeit…), és roppant jól szórakoztam.
Arthur egy 10 éves kissrác (Freddie Highmore már az Én, Pán Péter-ben, a Charlie és a Csokigyár-ban és a Bor, mámor, Provance-ban is bizonyította, hogy elsőrangú és csuda aranyos kölyökszínész), akit a szülei elhanyagolnak, így a nagyanyjánál tölti a nyári szünetet (1960akárhányban). Már az is érdekes alap, hogy Mia Farrow játsza a nagymamit, de nem ebből lesz a sztori, hanem abból, hogy Arthur rátalál felfedező nagyapja afrikai naplóira. És ott olvas a villangóknak nevezett aprónépről. Másrészt meg a nagymama házára egy zsíros és kisstílű kapitalista feni a fogát, és ha nem kerül elő a nagypapi (aki évekkel ezelőtt eltűnt), valamint az általa Afrikából hozott kincs, akkor aztán minden odalesz.
Arthur pedig teszi, amit egy jó unokának kell, és ez azzal jár, hogy varázslatos módon maga is villangóvá változik, és a piciny tündérnép királyának lányával és fiával együtt nekivág, hogy visszaszerezze a gonosz M-től a kincset, és a többi. Mindezt a mai akciófilmekhez hasonló pörgés, számtalan poén és izgalom közepette viszik véghez, az ember nem győz figyelni, meg befogadni a szemkápráztató mikroszkópikus világot (mely technikailag azért is érdekes, mert míg a figurák animáltak, a hátterek jó része fizikai modellekből áll).
Bessonnak ebben a filmben sikerült valami olyasmi, ami összességében nagyon keveseknek. A klasszikus mesék világát (mint a Pán Péter vagy a Mary Poppins) úgy ötvözi össze a modern dolgokkal és tempóval és szövegekkel, hogy sehol sem horzsoló a keveredés. Határozottan az az érzésem, hogy a mai gyerekek nyelvén tud szólni, megérinteni őket, avíttság és túlzásba vitt ízléstelenkedés nélkül. Lehet nyavajogni azon, hogy Holdviola hercegnő milyen szexis egy 10 éves fiúcskához (mert persze, hogy egymásba szeretnek), de akármibe lefogadom, hogy a filmet megnéző felnőtt hímneműek 99%-a egyet ért velem abban, hogy ha ma lenne 10 éves, ott virítana a falán a firkalány posztere. Ami meg Max-et illeti (akinek eredeti hangja a rapper Snoop Dogg volt), a füvezős, iszonyú laza rasta kocsmárost, aki segíti Arthurékat, nos, egyrészt Besson egyik visszatérő karaktere, másrészt meg mi értelme emiatt felháborodni, amikor a kábszer mindenütt ott van?! Bizonyára vannak a megelőzésnek és elhárításnak más módjai is, mint az álszent orrfelhúzás.
Szóval Arthur és a többiek mind szerethetőek, és Besson külön érdeme, hogy itt a gonoszok sem tisztán rosszak. Mindegyikben van valami olyan esetlenség, ami őket is „emberibbé” teszi, ráadásul hatalmasakat lehet rajtuk nevetni. A 100 perces film egy pillanatig sem ül le, és még a nagy fene összeborulós happy end is mókás, pedig bárki mástól nyálas lenne.
Hosszasan lehetne elemezni, Bessonék honnan nyúltak, az Arthur mondakörtől kezdve a pixie manókon át az üldözéses meg repkedős akciófilmekig, de akár a Harry Potternél, ez a sok behatás itt is csak gazdagítja, s nem rontja az összképet. Vidám szórakozás ez a film felnőttnek, gyereknek egyaránt. Jöhet a folytatás!Hivatalos honlap
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006
Fordította: Heinisch Mónika
Eredeti cím: Jonathan Strange & Mr. Norrell
Oldalszám: 768
Ára: 3980 Ft
Úgy mondják, Tolkien professzor azért kezdett el történeteket írni, mert szeretett volna valamiféle őstörténetet, valami mitológiát kitalálni Anglia számára. Végül ezt olyan mesék és regények képében tette meg, amik összességében nem a brit szigetvilágban játszódnak. És azt hiszem, Susanna Clarke első regényének óriási sikere az angol nyelvterületeken (többek között elnyerte a legjobb regénynek járó Hugo és World Fantasy díjat, valamint a legjobb első regény Locus díját, s megannyi nagy újság választotta az év könyvének 2004-ben ill. 2005-ben) talán annak is köszönhető, hogy az írónő valami hasonlót csinált – épp csak nem a történelem előtti korokkal, hanem a közép- ill. újkorral.
Az alternatív történelmi regényként is felfogható A Hollókirály az 1800-as évek első felében játszódik, zömében Angliában, melyen olyan túl sokat (eltekintve a két főszereplő mágus ténykedésétől) nem is változtatott Clarke. Még a mágiával foglalkozó társaságok sem az ő fejéből pattantak ki – bár fontos részlet, hogy a regénybeli varázslásnak nem sok köze van a többé-kevésbé kortárs alkimisták, mágusok, teozófusok által űzött okkult praktikákhoz (már amennyire én azt tudhatom). Ami viszont az angol középkort illeti, ahhoz egy végtelen alapossággal kidolgozott külön kis világot adott – melynek központi alakja a Hollókirály, egy a tündérek által elrabolt embergyerekből egy földi, s két másvilági ország uralkodójává vált, titokzatos figura volt. Az ő legendás alakja az egyik legfőbb mozgatórugója ennek a vaskos regénynek.
A Hollókirály ugyanis, évszázadokkal a regény jelene előtt, 300 évnyi uralkodása után egyszerűen eltűnt. Az akkor hanyatlásnak indult Angol Mágia az 1800-as évekre teljesen kiveszett, már csak „elméleti mágusok”, sok idővel és pénzzel rendelkező nemesurak szórakozása, akik maguk nem varázsolnak, s nem is tudnak, épp csak úri kedvtelésből kutatják a mágia történetét. Egy ilyen emberekből álló york-i csoportosulásba érkezik a regény elején Mr. Segundus, aki felteszi a pimasz, egyszersmind égető kérdést: hová lett a mágia Angliából.
Hamarjában kiderül, hogy nincs minden veszve: a világ zajától távol eső Hurtfew Apátságban (mely a John Uskglass néven is ismert Hollókirály egykori királyságának, Észak-Angliának a területén fekszik) él a különc, emberkerülő Mr. Norrell, aki bizony nem csak beszélni tud a mágiáról (bár azt is nagyon, amennyiben a mennyiség a fontos, s nem a szórakoztatás), hanem gyakorolja is azt. Nem sokkal utóbb Mr. Norrell úgy érzi, megérett az idő az Angol Mágia feltámasztására, ezért Londonba költözik, s felajánlja segítségét a kormánynak. Amire azonban (épp a mágia kuruzslóknak és csalóknak köszönhető, szörnyen negatív megítélése miatt) nem tartanak igényt. Hanem miután Norrell feltámasztja az egyik miniszter feleségét, minden megváltozik. És nem csak a mágus és a haláltól visszakövetelt Lady Pole számára. Norrell ugyanis egy tündér segítségét veszi igénybe, aki nem adja ingyen azt. Ellenben hatalmas bonyodalmakat okoz. És Clarke tündérei pont olyan bajkeverők, kiismerhetetlenek, veszélyesek és félelmetesek, mint az ősi ír, skót, kelta mítoszok és legendák tündérei.
Nem sokkal utóbb, a meglehetősen kicsinyes és önző, ám egyre sikeresebb Norrell megrökönyödésére, felbukkan egy másik mágus, Jonathan Strange, akiből aztán az előbbi tanítványa, s később (főleg különböző vérmérsékletüknek köszönhetően) vetélytársa majd ellensége lesz. Rivalizálásuk ugyan nem vesz olyannyira szélsőséges fordulatokat, mint a Christopher Priest-féle The Prestige főhőseié (a ’95-ös regényből készült 2006-os, nálunk A tökéletes trükk címmel vetített film alapján nem tartom kizártnak, hogy Clarke-ra hatott ez a könyv, noha ő maga ’94-ben kezdte el írni a sajátját), de mindenképp a cselekmény egyik fő szálává lesz. Annál is inkább, mert míg Norrell mindent bevet, hogy a feledés homályába taszítsa a Hollókirályt, az egyre ambíciózusabb Strange annál inkább szeretné őt (kinek árnya mindvégig ott kísért a regény lapjain) felkutatni.
A két mágus mellett számtalan fontos mellékszereplő tűnik fel, akiket az írónő nem kevésbé alaposan és mély érzéssel rajzol meg (néha egy-egy mondatával is rengeteget árulva el, de sokszor hosszú oldalakon át kitartva az adott karakter vagy mellékszál mellett) – már amennyiben az ő teremtményei. Hiszen számos valóban élt személyiség is felbukkan a lapokon. Strange pl. Lord Wellington oldalán vesz részt a napóleoni háborúkban, úgy a portugál és spanyol csatatereken, mint Waterloo-nál; Svájcban ill. Velencében találkozik a dekadens költőfejedelem Lord Byronnal és köreivel; egy jelenetben felbukkan a bomlott elméjű III. György király; sőt még a könyvkiadó John Murray is valós személy volt. Az ő szerepeltetésük csak erősíti a hitelességet.
Furcsa módon a mágia is hihető, noha valójában Clarke nem árulja el, miként működik. Amit az olvasó lát belőle, az viszont nagyon is valósághűnek tetszik: a mágia e könyvben mindenképpen szokatlan, furcsa, sokszor ijesztő és veszedelmes valami, és semmiképp sem holmi szemfényvesztő, teátrális bűvészkedés. Olyasmi, amit valóban csak kevesek képesek alkalmazni, annál is inkább, mivel mindig ára van. Meglehet, Susanna Clarke kifinomult humora, élvezetes, a korabeli angol regényeket – elsősorban Jane Austen-t, de hosszas kibontakozása okán Charles Dickens-t is – idéző, elegáns stílusa lenyűgözi, magával ragadja az embert (s így válik a mágiáról szóló könyv irodalmilag mágikus kötetté), ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre sötétebbé, borzongatóbbá a regény. Olcsó gótikus kliséknek ugyan nyomuk sincs, ám eléri azt a lelki mélységet, hogy hasonló mértékben hasson egy mai olvasóra, mint mondjuk Polidori A vámpír-ja a maga idejében.
Legfőbb pozitívuma a könyvnek azonban nem is ez, hanem Clarke csodás stílusa, a káprázatosan erős párbeszédek, a mélységes emberismeretről árulkodó, tökéletesen felépített karakterek (John Childermass!). Meglehet, nehéz feladat ezt a majd’ 800 oldalt elolvasni (már csak a kötet súlyából kifolyólag is, meg a számos apró betűs, ám sokszor pompás külön kis történeteket rejtő jegyzet miatt is), de aki értékeli a szépirodalmi igényű szövegeket, a kidolgozott hátteret és szereplőket, az erős és megkapó hangulatot, valamint azt, ha egy regénynek mondanivalója is van (még ha számos kérdést hagy is nyitva), akkor kevés ehhez fogható remekművet talál a mai könyvpiacon. Ha pedig ráérez az ízére, ha magával ragadja a viktoriánus kor atmoszférája, nem fog tudni ellenállni neki! És le a kalappal a fordító Heinisch Mónika, valamint a hangulatot erősítő, sajátos illusztrációkat megalkotó Portia Rosenberg előtt!
Nem mellékesen A Hollókirály egyben himnusz Angliához, még ha a legkevésbé sem holmi kritikátlan dicsőítés formájában, de mély és megélt hazaszeretet és –ismeret hangján. Így aztán nem tudom, nálunk egy ennyire kiművelt, különleges és hosszú könyv lehet-e igazán sikeres (az anglisztikára járó népek körén kívül, akiknek persze kötelező). Szeretném, ha az lenne ez a gyönyörű kivitelű féltégla, egyrészt mert megérdemli, másrészt meg mert alighanem ez a záloga a további Susanna Clarke könyvek honi megjelenésének. Márpedig angolul már olvasható a The Ladies of Grace Adieu című, rövidebb, A Hollókirályhoz kötődő írásokat magában rejtő, szintén szépséges könyv, így Clarke magyar rajongóinak (akikből már akad annyi, hogy kultikus figuraként kezelhessük idehaza az írónőt) van mit várniuk.
A többiek meg majd, gondolom, akkor eszmélnek, ha megjön a mozikba a film (2008-ra ígérik, és biztos teljesen más oldalát domborítja majd ki a történetnek, mint a regény, de hogy látványos lesz, arra bárki mérget vehet). Ja, és hogy ez volna a felnőtteknek szóló Harry Potter? Annyi igaz, hogy felnőtteknek való, és a kidolgozottság és a mágusok jelenléte valóban okot ad némi párhuzam feltételezésére, de igazából... egyszerűen csak más. Az egyik így jó, a másik úgy. Remélem, nagyon sokan felfedezik majd, hogy A Hollókirály miért is olyan jó.
Eredeti cím: Perfume: The Story of a Murderer
Német-francia-spanyol krimi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 147 perc
Rendező: Tom Tykwer
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer
Eredeti történet: Patrick Süskind
Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
Főszereplők: Ben Whishaw, Dustin Hoffman, Alan Rickman, Rachel Hurd-Wood, Corinna Harfouch
Gyártó: Constantin Film Produktion GmbH/ Davis-Films/ VIP 4 Medienfonds
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 11.
Bár már ott figyel a polcon, még nem olvastam a könyvet, csak az első fejezetet (meg Patrick Süskind egy másik, rövid regénykéjét: Sommer úr története), és az azonnal elvarázsolt, olyan stílusa van. Ám csak emiatt nem hagyhattam ki, hogy moziban lássam a filmet. Ott kell, olyan.
A film, azt hinnénk, a végén indul: a dél-francia Grasse város főtere, 1766, a tömeg magából kikelve követeli Jean-Baptiste Grenouille (Ben Whishaw) minél több kínnal kísért kivégzését. Majd váltás, és születésétől fogva megismerhetjük Grenouille élettörténetét. Párizsban jött a világra, annak legbűzösebb részén, a halpiacon. Már akkor megvolt az az emberfölötti szaglása, ami sok évvel később kiemelte és mássá tette őt. Az árvaház évei, az azt követő, megalázó munka a bőrcserzőknél, majd a nagy lehetőség: megismerkedése a jobb napokat megélt parfüm készítővel, Giuseppe Baldini-vel (Dustin Hoffman jutalomjátéka), aki megtanítja a hihetetlen szaglóérzékkel bíró, különös fiút mestersége minden fogására, s aki, mikor kifogy a tudásból, elküldi őt Grasse-ba. Ahol aztán megtalálja azt a módszert, amivel elérheti célját.
Jean-Baptiste ugyanis, első olyan sétáján Párizsban, amikor túljut a jól ismert nyomornegyedeken és szolgaléte mindennapos színterén, az ezernyi új szag között talál egy olyat, amibe végzetesen belehabarodik. Egy gyönyörű, vörös hajú lány illata az, akit a minden bizonnyal halmozottan pszichiátriai eset fiú véletlenül megöl. Ám illatának emlékét magával viszi, az kísérti, s az minden vágya, hogy azt újra alkothassa, megőrizhesse. S miközben, mintegy mellékesen sikeresebbnél sikeresebb parfümöket alkot Baldini-nek, ill. elnyeri a grasse-i iskola vezetőnőjének elismerését, egyre kísérletezik. És mikor megtalálja a megfelelő technológiát, nekilát, hogy 12 + 1 illatból megkomponálja a maga mesterművét. És minden egyes komponens egy-egy fiatal, szépséges és ártatlan leányból származik, akiket Grenouille a saját kezével öl meg (viszont úgy fest, a könyvben megnyúzza áldozatait, ám a film ennyire nem durva)... Tovább nem mesélem, de a java még úgyis csak ezután jön, döbbenetes, hidegrázós befejező félórával (hosszú, kifejtős film ez, és pont így a jó).
Maga a történet tehát meglehetősen beteg, különös és félelmetes – kevés hozzá fogható művet találni a gótikus irodalomban. Az ismeretlen Ben Whishaw tökéletesen alakítja ezt a furcsa figurát, akitől a néző szinte az első pillanattól undorodik, mégis meglátja benne a szeretetéhséget. Aminek különben Grenouille talán nincs is tudatában, ellenben a vágy, az akarat, hogy valakivé váljon, hogy emlékezzenek rá, nagyon is tudatos nála. Megszállottsága és elvarázsoltsága egyaránt kiolvasható a szeméből. Egyébként is sokkal inkább a képek beszélnek, és a rendező (Tom Tykwer – ld. még A lé meg a Lola) és stábja, akiknek egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy egy illatokról szóló történetet ilyen nagyszerűen filmre tudott vinni, pont a látvánnyal ad a legtöbbet. Elsősorban a XVIII. századi Párizst alighanem a legtöbb kosztümös filmnél százszorta valóságosabban, mocskosnak, borzalmasnak bemutató, naturalisztikus képeknek köszönhető a film iszonyatosan erős hangulata, atmoszférája (ami pedig szép benne, az szintén áthatóan az) – de a remek filmzene is fontos tényező.
Amennyire szörnyűséges, annyira költői is A parfüm. Nem mondom, hogy totálisan lehetetlen szabadulni a hatása alól (elég pár idióta a nézőtérre...), de minek jár az ember moziba, ha nem az ilyen filmekért?!
Adalék: a volt Without Face-énekesnőt, Kiss Júliát, avagy Juliette-et is soraiban tudó, angliai To-Mera dalt írt a regény alapján, ami első albumukon, a 2006-os Transcendental-on hallható. Ezzel mondjuk nem ők az elsők, pl. állítólag a Nirvana "Scentless Apprentice" c. száma is A parfüm hatására íródott. De annak nem egy magyar lány írta a szövegét. A To-Mera myspace-es oldalán bele is lehet hallgatni.
Eredeti cím: Eragon
Amerikai fantasy (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 104 perc
Rendező: Stefen Fangmeier
Operatőr: Hugh Johnson
Forgatókönyv: Peter Buchman, Lawrence Konner, Mark Rosenthal
Eredeti történet: Christopher Paolini
Zene: Patrick Doyle
Főszereplők: Edward Speleers, Jeremy Irons, John Malkovich, Djimon Hounsou, Robert Carlyle, Sienna Guillory
Gyártó: 20th Century Fox /Fox 2000 Pictures/ Ingenious Film Partners Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 12. 14.
Nem olvastam a regényt. Az Európa Kiadó honlapjáról leszedtem az első fejezetet, és ennyiből megállapítottam, hogy elég izgalmasan és jól írta meg a 17 éves Christopher Paolini, hogy az ember együltő helyében végigrágja, ugyanakkor átlagos fantasy-nél semmiképp sem nevezhető többnek. Paolini egyszerűen jó helyen volt jó időben, ráadásul roppant könnyű lehetett egy fiatal kölyökből sztárszerzőt csinálni.
A film jó részét Magyarországon forgatták, amit alkalmasint érez is a néző (nekem pl. az egyik erdei jelenetnél feltűnt, hogy a növényzet mennyire ismerős, stb.), s nem kevés honfitársunk részt is vett a munkában. Az ilyesmi mindig ad egyfajta pluszt a magyar nézőnek, ám ha ezen túlteszi magát, nem sok további valódi pozitívumot fog találni. És ez még akkor is így van, ha az adott néző nem régi fantasy rajongó, hanem csak eljárt néha az elmúlt években moziba. Mert az Eragon, mint film, rengeteg Gyűrűk Ura és Harry Potter utánérzést hordoz. Nem beszélve az Eragon és Luke Skywalker (Csillagok háborúja) közti párhuzamokról…
Ha pedig az irányzat ismerője az ember, akkor már sorolja is, hogy sárkánylovasok már Weis-Hickman féle Sárkánydárda krónikákban is voltak (az eredeti trilógia a fantasy alapművei közé tartozik!), és a Delta Vision által nem régiben elkezdett Anne McCaffery sorozatban sokkal mélyebb, kidolgozottabb és érdekesebb formában találkozhatunk sárkány és ember viszonyával. A mágiarendszert nem lehet nem Ursula K. Le Guin-nyúlásnak nevezni (Szigetvilág sorozat), és így tovább, tovább.
Ha még ennyiből sem állna össze a kép: Eragon egy árva kamaszfiú, aki nagybátyjával és annak fiával éldegél, szánt és vet, mígnem egy éjjelen egy sárkánytojás kerül a birtokába, amiből hamarosan egy Saphira nevű sárkánylány bújik elő. Mindez azért érdekes, mert nem túl régen még sárkánylovasok uralták és vigyázták Alagaësia földjét, mígnem Galbatorix (John Malkovich) mindőjüket elpusztította, s ő maradt az egyetlen sárkánylovas – és immáron a király. Márpedig a jóslat arról szól, hogy eljön majd egy új sárkánylovas, aki a lázadók élére áll, és megdönti e gonosz uralkodó birodalmát. És aztán jönnek az ork-szerű urgalok, a tünde-szerű Arya (akin az anorexiás alkatán kívül nem sok jel utal tündeségére, de vörös hajával valóban egzotikus szépség), a vardnak nevezett ellenállók, a Brom nevű bölcs öreg lovag (Jeremy Irons mindig jó, de sosem készült még vele igazán rendben lévő fantasy…), aki majd kitanítja Eragont, meg a gonosz varázsló, Durza (meglepő Robert Carlyle-t ilyen szerepben látni, dolgoztak is az arcán rendesen a maszkmesterek), a nagy felfedezések, csaták és összeborulások. Mindenki tudja előre, hogy mi lesz, nem?
Ezzel együtt nem rossz film az Eragon. Stefen Fangmeier, aki a Jurassic Park és Ryan közlegény megmentése vizuális effektjeivel lett ismertté, most is odatette a látványt (ó, a kicsi sárkány tényleg csuda aranyos) – kár, hogy Stefen ezalkalommal rendező is volt, annak meg nem elsőrangú. Eragon tényleg tinédzserként viselkedik, ami jó, viszont az is lejön, hogy egy tini írta a párbeszédeket is (helyenként kínosak…). Így ha az ember nem vár Gyűrűk Ura módra mély vagy Star Wars jellegűen izgalmas filmet, hanem megelégszik egy olyannal, ami egyszerűen csak szórakoztat, akkor nem is fog csalódni. Ennyi.
Eredeti cím: The Prestige
Amerikai-angol sci-fi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 128 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Jonathan Nolan és Christopher Nolan
Eredeti történet: Christopher Priest
Zene: David Julyan
Főszereplők: Hugh Jackman, Christian Bale, Michael Caine, Piper Perabo, Rebecca Hall, Scarlett Johansson, David Bowie, Andy Serkis
Gyártó: Newmarket Productions/ Syncopy/ Touchstone Pictures/ Warner Bros. Pictures
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 04.
Scarlett Johansson és Hugh Jackman újra egy filmben, ráadásul megint bűvészkedés?! De ez nem a Füles 2., és itt nincs Woody Allen. Hanem egy másik varázsló, a Memento-val elhíresült Christopher Nolan, aki Christopher Priest 'The Prestige' c. regényét filmesítette meg.
Anglia, a XIX. század végén, s két bűvész, akik a végletekig mennek az egymással való rivalizálásban. Mindez a Nolan-ra jellemző flashback-ekben, sajátos stílusban elmesélve, remek színészekkel, csodás képekkel – és a legapróbb részletekig tökéletesen felépített sztorival, meg döbbenetes csattanóval (ami sci-fibe illik). Olyannyira, hogy azon sem lepődnék meg, ha Nolan nem csupán a történetet, de a nézőkre gyakorolt hatást is milliméter pontossággal kitervelte volna. (Találtam ugyan benne valamit, és ezért meg fogom újra nézni – de még ez is Nolan malmára hajtja a vizet…)
Hosszú film ez, alaposan kifejtik, mi történik, és nagyon kell figyelni és gondolkodni, és aki pl. szereti a Sherlock Holmes sztorikat (na meg azt a miliőt), az A tökéletes trükkért is odalesz. Mert mindkét főszereplőnek, az alulról felkapaszkodó Alfred Bordennek (Christian Bale) és az előkelő származású Robert Angiernék (Hugh Jackman) van valami óriási világszáma, s így a számos kiábrándító bűvésztrükk között akad olyan is, ami nem egészen az.
Az egyik egy különös gép, amit a különc feltaláló, Nikola Tesla alkot (David Bowie-nak testhez álló szerep, segédjében pedig a Gyűrűk Ura Gollamjaként híressé lett Andy Serkisnek örvendhetünk). És Tesla azt mondja, a tudomány sokszor nem a várt eredményre vezet (ezt különben az ő különös élettörténete is alátámasztja). A másikról pedig nem beszélek – ahogy Borden sem. Pályájuk kezdetén, mikor még csak segédek voltak egy másik bűvésznél, egyikük olyasmit tesz, ami összetöri a másik életét, és onnantól kezdve könyörtelen harcban állnak. És e harcban semmitől sem riadnak vissza – mindketten tudják, hogy az igazi trükkökért áldozatot kell hozni.
Mindkét férfiú rendben lévő színészi alakítást nyújt, az Angier segédjét alakító Michael Caine persze messze jobb náluk, és Scarlett Johanssonra sem lehet panasz, ahogy a többiekre sem - bár tény, hogy olyan túl sok mindent rájuk nem osztottak. A film látványvilága és hangulata pedig nagyon erős. Különösen tetszik, hogy noha a bűvésztrükkök maguk nem sok valódi mágiát tartalmaznak, a megfelelő pontokon a korszak gótikus regényeit idézi az atmoszféra. Számtalan apróság van a filmben, amit fel lehet fedezni, ami gazdagítja az élményt (pl. érdekes párhuzam vonható a filmben csak említés ill. pribékjei szintjén megjelenő Edison és Tesla versengése ill. a két bűvész harca között; a Nolan által alkalmazott pszichológiát is hosszasan lehetne boncolgatni, stb.).
Roppant hatásos, ám a felszínes szórakoztatásnál jóval többet nyújtó film ez – mely azért mégis csak egy science-fiction elemekkel vegyített thriller. S talán egyszer majd magyarul is megjelenik az alapjául szolgált könyv...
Tesláról a Wikipédián
Kiadó: Delta Vision
