David Gilmour 60. születésnapján jelentette meg harmadik szólóalbumát (a többi: David Gilmour 1978, About Face 1984, Meltdown Concert DVD 2003). Persze, őt elsősorban nem a saját neve alatt kiadott anyagok miatt ismeri a világ, hanem mert 1967 óta tagja a Pink Floydnak. Élő rock legenda, aki lemezek millióit adta el, éneke és gitárjátéka ezer közül is felismerhető, és így tovább.
Múlt évben a Live8-re újból összeállt a Floyd, de csak arra. Így pláne ideje volt már ennek az új szólóanyagnak. A lemezen szereplő muzsikusok közt megtaláljuk a Floyd billentyűsét, Richard Wright-ot, a Roxy Music szintisét, Phil Manzanera-t, a címadó tételben pedig David Crosby-t és Graham Nash-t a szintén a rocktörténelemkönyvek lapjairól ismerős Crosby, Stills, Nash & Young formációból. De a lemez nem holmi sztárparádé; ahogy a dalok sem azért születtek, hogy a slágerlistákat ostromolják.
Az On An Island egy lenyugodott, bölcs album. Tulajdonképpen számvetés egy igen gazdag életet élt, 60 éves embertől, de mentesen az én-vagyok-a-mindentudó-jellegű direkt megfejtésektől. Megannyi emlék, élmény visszhangzik benne, megannyi élettapasztalat, lepárolódott életbölcsesség – de az egészet derű és egyszerűség hatja át, olyasvalami, ami a tisztességben megőszült, a maga harcait meg- és túlélt, a végső állomás felé már félelmek nélkül lépkedő ember sajátja. Azt kívánom, bár minél többen elérhetnénk ezt az állapotot!
A zene is elsősorban ezt a megállapodott, de erős alapokon nyugvó békét árasztja. David jellegzetes dallamai és gitározása mellett számos apróbb-nagyobb momentuma utal a Pink Floyd-ra, a finom akusztikus akkordoktól a szaxofon szólókon és blues-os részeken át a nagyzenekari, monumentális témákig. Nem minden ízében nyugis azért, de a rock csupán egy a számos alkalmazott, David keze alatt egységessé váló stílus közül. Még folk és country is került a dalokba (pl. Smile), és ugyanolyan kellemes hallgatnivaló, mint az anyag egésze. Mint zene nem kihagyhatatlan, s még annyira sem fontos darabja a rocktörténelemnek, mint az utolsó PF korong, a The Division Bell. De attól még nagyon jól esik.
Az ízléses és szép digibook CD-tok pedig csak a hab a tortán. Milyen is lehetne egy ilyen ember lemezének csomagolása, ha nem ilyen?!