Negyedik albumához érkezett a norvég Madder Mortem, amire majd’ négy évet kellett várnunk. A Century Media-nál lejárt a szerződésük, s hiába volt remek anyag a 2002-es Deadlands, amit ráadásul az Opeth előzenekaraként turnéztattak meg, tehát olyan közönségnek játszhattak, ami elvileg nyitott erre a különös metal zenére, igazából mégsem váltak ismertebbé. Azóta újabb tagcserék is történtek, de végül csak visszatértek. Mélységes örömömre.
Sosem fogom elfelejteni a csapat eddig egyetlen magyar koncertjét, a Tristania turnén még 2001 őszéről, amit egy interjúban Agnete M. Kirkevaag énekesnő is úgy emlegetett, mint a túra azon kevés állomásainak egyikét, ahol levette a közönség a zenéjüket... Döbbenetes élmény volt, akárcsak a lemezeik. A Desiderata is meg tudott lepni, pedig túl sokat nem változtattak az irányon. De akármennyire underground státuszú, ismeretlen is ez a banda, 10 másodpercnyi zenéjükből meg lehet mondani, hogy ők játszanak.
Ez elsősorban Agnetének köszönhető. A lánynak valami bődületesen erős hangja van, amit ráadásul roppant egyéni módon használ. Szép dallamokra is képes, akár még éteriekre is (de semmiképp sem Tarja vagy Anneke módra), de még azoknál is szédítő sötét mélység, drámaiság és súly van az énekében. Hát még amikor kiereszti a hangját, és üvölt, ahogy a torkán kifér! Talán csak az In The Woods egyik-másik dalában hallani ilyen szinte iszonytató, a gyanútlan hallgatót elsápasztó női éneket, mint amit pl. a záró Hangman-ben produkál. Már-már Badalamenti filmzenéit (pl. Twin Peaks) idézően indul ez a dal, vagy mondjuk a The 3rd And The Mortal, esetleg a Gathering volt még képes ilyesmi furcsaságot alkotni, de ami előrobban a finom témákból... Olyan nekikeseredett, fájdalmas, tragikus zene, amihez foghatót az In The Woods mellett talán csak a Neurosis-tól hallhattunk.
A további 11 dalt is végigelemezhetném így, bár tény, hogy a Hangman a legborultabb. Érdekes különben, hogy a nyitó dal, a My Name is Silence meg pont a „legslágeresebb”. Ez a nóta mindmáig az egyetlen esélye Kirkevaagéknak arra, hogy egy szélesebb közönségréteget is elérjenek. Lesz rá klip is, és valóban fogós, sodró, magával ragadó dal ez – mely mindazonáltal mit sem enged a Madder Mortem szintjéből, egyéniségéből.
A dalok legtöbbjét sötét hangulat (aminek az átlag dark/gothic-hoz semmi köze), súlyos, sokszor megtekert, thrashbe hajló riffek, és Agnete sajátos dallamvilága jellemzi. Sosem lehet előre kiszámítani, mi fog a következő pillanatban történni, mégsem lehet azt mondani, hogy kierőszakolt, direkt megcsinált kiszámíthatatlanság ez. Ennek a bandának mindig is egészen különlegesen, tekervényesen forgott az agya, mindig is valami mást akartak csinálni, és alig hiszem, hogy tudnának egyszerű zenét írni. Egyébként meg ez a mentalitás és hangulat nagyon is rokonságban áll a fent említett norvég bandákéval (meg a Green Carnation-ével is).
Még oldalakon át fejtegethetném, melyik dalba mit tettek, pedig még csak néhányszor volt időm meghallgatni, de hát van fületek, hallgassátok meg! Én is ezt fogom tenni az elkövetkező hónapokban – enélkül hogy is ismerhetném ki a Madder Mortem sötétlő erdejének szépségeit és mélységeit?!