Meggyőződésem, hogy a Rush egyike a világ legcsodálatosabb zenekarainak. Muzsikájuk elkap, felrepít a város fölé, hogy lásd az élet nyüzsgését, ahogy a sok pici emberke rohangál a dolga után, örül, szomorkodik, dühöng, sír, nevet, meg mindenfélét csinál össze-vissza… és hirtelen rájössz, hogy ebben harmónia van! És valahogy jobban megbecsülöd általa az életet, valahogy jobban érzed tőle a benned lüktető vért, a hajadat lobogtató szelet, a felhőket, az eget, a Mindenséget.
És tudod, mi a legjobb? Hogy mindezt olyan profin csinálják, ahogy csak baromi kevesen, és ugyanakkor mégis nevetve! Teljesen komoly és gondolatébresztő minden daluk, és mégis mosolyognak rád. Hihetetlen! És ami még ezen is túlmegy: életörömüket átragasztják az emberre. Pedig esküszöm, nem sok zenekar van, amelyik ilyen elképesztően rá tudna világítani a dolgok lényegére, mibenlétére. (Vajon hogy csinálja Neil Peart, hogy egyszerre szövegíró- és doboszseni?!)
Kicsit félretéve a lelkendezést, elmondhatom, hogy a Test For Echo-n ügyesen váltogatják Geddy Lee-ék a dalok hangulatát, a korszakokat. Érezhetően hatott a csapatra Alex Lifeson gitáros Victor projectje, valamint a Working Man című tribute lemez, ahol mindenféle híres és hírtelen arcok nyomták új felfogásban a régi Rush-dalokat. Az album néhány dala, mint pl. a címadó, vagy a Carve Away The Stone a Roll The Bones/Presto-féle míves dallamokkal teli vonalat viszi tovább; más nóták, mint az elképesztő Driven, a kemény Dog Years, és a szenzációs Virtuality az előző, Counterparts album stílusában íródtak. A Resist pedig maga a csoda: leheletfinom, kissé reneszánsz dallama van, és az egész dal olyan könnyed, légies, amihez hasonlót mostanában talán csak a Gatheringtől hallottam.
A Rush zenéje nem korlátozódik az intellektu-elitre (miként a hasonló korú prog.rock bandáké), nem csak bizonyos réteghez szól, hanem mindenkit tárt karokkal vár. S ha egyszer megérint, sosem hagy el többé.