A New Model Army 1980-ban alakult a West Yorkshire-ben található Bradford városában (ami nyomban megmagyarázza az énekes-gitáros Justin Sullivan sajátos, de végtelenül bájosan tirpák akcentusát). Most adták ki a kb. 15. albumukat, cikkem tárgya a harmadik volt, de kb. bármelyik korainak helye volna itt. A ’89-es, alighanem legismertebb Thunder and Consolationről írtam valaha rég a Hatásokkban, de metal szempontból talán a Ghost of Cain még fontosabb. Tekintve, hogy a nyitószámot (The Hunt) a Sepultura feldolgozta a ’93-as Chaos A.D.-n, a záró Master Race-t meg a Skyclad a ’96-os Oui Avant-Garde á Chance-en. Mindazonáltal ez a zene nem metal, még ha van is benne az. De sok más is, a dark és wave zenéktől a punkon át a folkig. Jobbára elég egyszerűnek ható zene, amiben a hangsúly Justin hol komor, hol agresszívebb énekén és komoly szövegein van (melyek viszont metalabbak nagyon sok metal bandánál). Ez az ember keményen kiállt az átlagemberek jogaiért a ’80-as években, a Thatcher-érában, de már ekkor is tisztán látta, hogy egyik politikai oldal sem tudja az igazi megfejtést, meg nem is képes megoldani, úgyhogy marad az, hogy kiállj magadért…
A ellenállhatatlanul sodró The Hunt nyomban az önbíráskodásról szól egy olyan világban, ahol más úgysem védi meg a jogaidat meg téged… A nem kevésbé fogós Lights Go Out kissé a korai U2-ra emlékeztet (ill. a verzében a gitár a Nirvana későbbi Smells Like-jára), meg arra, hogy mit művelt velünk a pénz. De még ezeknél is nagyobb sláger lett a 51st State, ami két és fél perces csupán, de akkorát kritizál Amerikán, hogy egy ideig nem is igen szerették NMA-ékat odaát… Az All of This inkább fojtott, erősen politikus dal, szimpla, ütős refrénnel. A majdnem punkba hajló, majd szájharmonika szólóval rock & rollosított Poison Street nosztalgikus szövegéhez is könnyű kapcsolódni, ahogy a pattogósabb Western Dream üzenetét sem nehéz megfejteni – hazugságban élünk, Káin szelleme mindenütt jelen van…
A Lovesongs kissé folkos, kissé lírai, de közben nyers is, ahogy Sullivanéktől megszokhattuk. Nem sláger, csak nagyon jó. A Heroes pofonegyszerű refrénje viszont baromi erős, cserébe nagyon keményen szól apák és fiúk örök harcáról… A Ballad címéhez illőn szép, amolyan Bob Dylan-rokon darab, és már ennyi évvel a mai lassú világégés előtt megjósolta, ami most zajlik a környezettel. Végül a Master Race egy ellenállhatatlan punk-folk mix, amire koncerten irgalmatlan őrjöngés szokott menni. De ha jól nézem, az album jó nagy része máig felbukkan NMA bulikon, s méltán, mert sem mondanivalójából, sem erejéből nem veszített semmit.
Ahogy maga a zenekar sem. Akármennyit változott Sullivan gárdája, s akármennyit érett ő maga, egy fia rossz albumuk nem volt. Az új is nagyon erős. Ilyen tisztán és egyszerűen az emberről és az emberi méltóságról nagyon-nagyon kevesen énekelnek.