Neil Gaiman: Sandman 1.: Prelűdök és Noktürnök

Eredeti cím: Sandman - Preludes and nocturnes
Fordította: Totth Benedek
Rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones, III
Terjedelem: 240 oldal
Ár: 4480 Ft
Kiadás éve: 2009

Egy képregény megjelenését sem vártam úgy, mint ezt. Sem a Watchmen-t, sem az Usagi Yojimbo-t (arra meg továbbra is hiába várok, hogy valaki végre újra kiadja az Asterix-eket, az Alfa magazinos fordításukban). Másfél évvel ezelőtt még én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is megjelenjen egy ilyen kultikus mű magyarul, még akkor is, ha Neil Gaiman 2007 nyarán úgy 3 órán keresztül dedikált a Sárkánytűz boltban, úgy, hogy eladdig összesen két könyve jelent meg magyarul, s az utóbbi is évekkel korábban.

De a Cartaphilus bevállalta a Watchmen-t, és bár nem robbantottak vele bankot, igazi tökös kiadóként mennek tovább, és egy újabb alapművet (egyben ha lehet még kultikusabb képregényt) is kiadtak a napokban. Egy több, mint tíz részes sorozat első kötetét, szóval csak imádkozhatunk, hogy végig tudják vinni. És persze leborulás és mélységes respekt nekik.

Az első Sandman füzet (mert havi sorozatként kezdte) 1988-ban jelent meg. Szerzője, Neil Gaiman ekkor már ismert volt képregényes körökben, de az igazi áttörést és mindenféle sikereket és díjakat a Sandman hozta el neki. Meglehet, nem azonnal, pl. a legjobb novellának járó World Fantasy díjat (azóta is egyedüli képregényként) a Shakespeare Szentivánéji álom c. művét alaposan átfordító 19-es füzetért (3., Dream Country c. kötet) kapta. Maga Neil egyenest úgy véli, hogy itt az elején még nem volt teljesen kiforrott a dolog, amivel egyet is tudok érteni pl. a DC Comics különféle karaktereinek a vendégszerepeltetése rém erőltetett húzás volt, még ha a John Constantine-os rész tetszik is. Mindazonáltal az itt összegyűjtött első 8 füzet adta meg az alapot, és mind egy-egy kis stílusgyakorlat volt, előrevetítve, miféle csuda dolgok várhatók még Gaimantől.

A kötetet és így a sorozatot Az igazak álma c. fejezet nyitja. 1916-ban járunk, Angliában, ahol egy okkultista mágus rabul ejti Morpheuszt, az Álmok Fejedelmét. Eredetileg ugyan annak nővérét, Halált akarta bebörtönözni, hogy ezzel belőle váljék élet s halál ura, de ez ugye nem jött össze. És bár Álom három tárgyát, amibe hatalma egy részét beletette, elveszi, ám sokra így sem megy a zsákmánnyal. A helyenként a The Cure-os Robert Smith-re hajazó, sápadt bőrű, éjszemű és –hajú figura ugyanis egy szót nem szól, nem csinál semmit, üvegcellájában kivárja, míg rabulejtője meghal, s aztán… Ahogy az előre sejthető, kiszabadul. A következő fejezetek arról szólnak, hogyan próbálja meg visszaszerezni a három holmit, s persze 70 év raboskodás után még egy ilyen elpusztíthatatlan lény sem elég erős, hogy mindez könnyen menjen.

Gaiman innentől kezdve gyakorlatilag bármit képes belevonni a Sandman világába. Az évezredes mítoszok éppúgy anyagául szolgálnak ennek a különös képzelőerővel megáldott embernek, mint az aktuális, hétköznapi, szürke valóság. A nyitótörténet a viktoriánus rémtörténeteket eleveníti fel, de aztán kapunk rém beteg pszicho-horrort (24 óra) épp úgy, mint körmönfont talányokat, lírai és filozófikus pillanatokat és még halom mást, kivéve a kliséket, mert azok itt nincsenek. Illetve vannak, de minden elemet úgy gyúr át Gaiman, hogy az egész roppant egyéni és izgalmas lesz, az ezerszer látott dolgok is új arcukat mutatják, és így tovább.

A sorozat címét is adó, számtalan néven ismert Álom egyike a Végtelenek (Endless) hét tagú családjának. Angol eredetiben mindegyiküknek D-vel kezdődik a neve, amit nem lehetett volna magyarra átültetni, s még bizonyára vannak ilyen elemek, de általában véve azt hiszem, a fordító és a szerkesztő megint kitett magáért. És bár csak apránként ismerjük meg őket – itt szinte csak Halál bukkan fel a részint megrázó epilógusban (Szárnyainak suhogása) –, Sandmanről annyit megtudhatunk, hogy megviselte birodalmának átmeneti elvesztése, de attól még tudja, mi a dolga, hol a helye, és nem is hagyja, hogy bárki elvegye tőle mindezt. Sőt, az egyik kedvenc részem épp a Remény a Pokolban, azzal a zseniális párbajjal.

Ami a Sandman képi világát, míg a borítókat mindig a szintén zseniális Dave McKean, Gaiman régi alkotótársa alkotta, a képregényeket magukat változó csapat. Máshol ez zavaró lenne, de ehhez az ezernyi forrásból merítő, folyton változó sorozathoz nagyon is illik. A stílus jobbára valahol félúton van az amerikai, szuperhősös ill. az európai, művészibb vonal között, de úgy, hogy igazából egyik sem. Kimagaslónak itt még csak ritkán érzem, bár teljesen rendben van, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre jobb, és úgy ad egyre többet a történethez.

A rengeteg utalás, szimbólum miatt különösképpen sokrétegű képregény ez, ami minden olvasással adhat valami újat az embernek. És ez még messze csak a kezdet, az igazán zseniális dolgok csak a következő kötetekben jönnek!