szerda, március 31, 2010

Brendan Perry, Bp. Diesel, 2010. március 30.

Brendan Perry. Fotó: WeraBrendan Perry a kultikus Dead Can Dance duó férfitagja, akit messze ritkábban emlegetünk, mint a különleges és egyéni stílussal bíró énekesnőt, Lisa Gerrard-ot. Részben azért is, mert 1999-ben adott ki utoljára szólóalbumot (Eye of the Hunter), és bár azóta sem tétlenkedett az írországi templomban, ahol a stúdióját berendezte, a második szólóanyag, a rég várt és ígérgetett ARK még mindig nem jött ki. Azt mondja, majd júniusban…

A Dead Can Dance egyike azon kevés nem-metal formációknak, amik óriási hatással voltak számos metal bandára. Főleg persze a gothic/dark vonalon, de nem kizárólag. Általában világzenének hívják, amit csináltak, és ennél szűkebb kategóriába aligha férne bele. És jelen sorok írója az egyik szomszédja mindkét kezét odaadná, ha jelen lehetett volna a duó egyetlen budapesti koncertjén még ’96-ban, amire rém rövid idő alatt fogytak el a rém drága jegyek…

Ennek fényében azt hittem, a Diesel is tömve lesz, de bizony szellősen álldogáltunk. Nem volt gáz, de azért csak meglátszott a válság hatása. Mondjuk kíváncsi lennék, mi lett volna, ha valamelyik nagy koncertszervező hozta volna Perry-t, nagy csinnadrattával, mondjuk a Művészetek Palotájába. De így viszont nyilván csak azok voltak jelen, akiket tényleg érdekelt, sznobizmustól mentesen.

A bő másfél órás program zömét az ARK dalai tették ki, de nem csak emiatt nem volt közönségénekeltetés meg hasonlók. Perry szólóban is befeléforduló, hol melankólikus, hol fájdalmas, de mindenképp komoly, odafigyelést igénylő zenét játszik, ahogy tette a DCD-ben is. De az is világos volt, ha az ember rápillantott a színpadra, hogy itt nem lesz egzotikus hangszer-kavalkád, ahogy a DCD utolsó lemezein, csupán valami apróbb húros hangszer került elő pár dalban, amúgy a zene egy vagy két szintiből, hasonló számú gitárból, egy basszusgitárból és egy dobból, meg némi samplerből jött.

Perry maga sem az a kiköpött sztáralkat (mérsékelten zorkó építkezési vállalkozónak néztem volna), de a többiek egyenest antifazonok voltak, kivéve a kedves mosolyú, szolídan industro-gothic külsejű basszerlányt, Rachel Hadent. De mind remekül zenéltek, Rachel és a böhöm Triton szintit nyomkodó arc sokat és szépen vokáloztak is. Perry hangja meg elképesztő tisztasággal és erővel szólt. Gondolom, hogy volt valami effekt a hangján, hogy úgy áradjon, ahogy talán csak odahaza a templomában, de ez önmagában nem lenne elég, hogy ilyen kristálytisztán jöjjenek belőle a dallamok.

A DCD-ben Perry-t mindig Lisa Gerrard ellentéteként értékeltem: számos ottani dalában olyan távolságtartással és tárgyilagossággal énekelt, mint valami érzéketlen, Istenítéletet végrehajtó angyal, míg Lisa a lélek legeslegmélyéről dalolt, ahol már szavakra sincs szükség. Máskor viszont épp a hétköznapibb emberi érzéseket közvetítette Brendan, míg Lisa a felfoghatatlanul ősi, örök dolgokat. Szólódalaiban inkább az utóbbi vonal került előtérbe, bár most is azt éreztem, hogy ez a fickó egyazon megrázó erővel énekelhetné el mondjuk Kafka, Camus vagy akár Platón műveit, mint mondjuk egy ír népdalt. De már az Eye of the Hunter-en is a személyes érzéseit, gondolatait osztotta meg velünk, és az az érzésem, hogy az ARK zöme is ebbe az irányba mutat.

A koncertet a The Arcane című DCD dallal nyitotta a ’84-es Garden of the Arcane Delights EP-ről, majd rögtön egy új következett, a kicsit élénkebb Love on the Vine. Ez biztosan nagy kedvenc lesz – leginkább az utolsó két Anathema album legszebb, legemelkedettebb pillanataira emlékeztet. Dead Can Dance-ből kaptunk még örökzöld The Carnival is Over-t (Into the Labyrinth, 1993), A Passage in Time-ot (DCD ’84), Spirit-et (a ’91-es válogatásról) és zárásul Severance-t (The Serpent’s Egg ’88). Szóval sok minden kimaradt, nem is sorolom. De nincs okom panaszra, sőt, megkockáztatom, az első ráadásban elhangzott, Eye… lemezes Voyage of Bran volt a koncert egyik legszebb, legmegragadóbb dala. Plusz volt Tim Buckley feldolgozás is (Dream Letter).

A számok zöme a DCD-nél is jellemző módon egy adott, markáns ritmusra épül (amit pl. a Tiamat is átvett tőlük a Wildhoney lemezen), és többségük inkább hömpölygő, elmélázásra késztető, semmint lelkesítő vagy táncra hívó. Voltak is pillanatok, amikor hasznát vettem volna egy kempingágynak, vagy legalább egy kissámlinak, de összességében magával ragadott a zene, élmény volt ezeket a szépséges hangokat, dalokat hallgatni, amik olyanok, akár az ír vagy skót természet egyszerű szépségei: nem kérkednek, nem harsányak, de (gondolom én) órákra beléjük lehet feledkezni. Másfél órára sikerült is, jó volt, köszönjük!
Fotó: Wera

The Arcane
Love on the Vine
The Carnival is Over
The Golden Rule
A Passage in Time
Dream Letter
This Boy
You Never Loved This City
Winter Sun
Medusa
Eros
Utopia

Ráadás:
Voyage of Bran
Spirit

Ráadás 2.:
Severance

szombat, március 27, 2010

Dave Eggers: Ahol a vadak várnak

Az Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are) eredetileg Maurice Sendak 1963-as képeskönyve, ami elnyerte a Caldecott Medalt, és sokak kedvence Amerikában.
Nekünk magyar olvasóknak azonban mit sem mond – talán ennek is köszönhető, hogy végül csak DVD-n jelent meg a belőle készített film, mozikba nem került. Pedig jó nagyon, akárcsak az az alapján íródott regény.

Ez nem egy olyan mese, ami felkelti a nosztalgiát a gyermekkor iránt, sokkal inkább egy sokszor sötét, felkavaró és ijesztő, ám végeredményben igenis pozitív, szép és megindító történet. Gondolom, a pszichológusoknak volna mit kielemezni rajta, de talán ennél érdekesebb az, hogy az adott néző/olvasó miként éli meg.
A teljes cikk az ekulturán.

csütörtök, március 25, 2010

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Gondolom, sokan látták a Napok romjai című filmet, amit Anthony Hopkins és Emma Thompson csodálatos alakítása tett felejthetetlenné. De azt talán kevesebben tudják, hogy a film alapjául egy regény szolgált, ami 1989-ben elnyerte a Booker-díjat is – ami most másodszor jelent meg magyarul.
A költőien szép, felkavaró regény főszereplő-mesélője Mr. Stevens, egy angol nemesi ház főkomornyikja. Miközben túlzottan is kifinomult, így hosszú távon némileg fárasztó stílusában mesél múltjáról, egyre-másra döbben rá, bevallva-bevallatlanul a hibákra, amiket vétett, és megérti, hogy eltékozolta az életét. Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
A teljes cikk az ekulturán.

szerda, március 24, 2010

Martin Clarke: Pearl Jam

A Pearl Jam a Seattle-i grunge láz idején, a ’90-es évek első felében járt sikerei csúcsán, de szemben a többi grunge alapbandával, megúszták tragédiák és feloszlás nélkül, folyamatosan tudtak működni, és bár megítélésük ingadozó volt, manapság is király zenét csinálnak. Persze, annyira nem volt azért sima az útjuk, amint az ebből a könyvből kiderül.
Teljes cikk az ekulton.

kedd, március 09, 2010

Linda Sue Park et al: Click

Mintegy véletlenül akadtam rá erre a könyvre, alighanem David Almond kapcsán, akinek Skellig című ifjúsági regénye a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. Ő egyike annak a tíz írónak, akik a Click című kötetet írták. Nem kimondottan novellaválogatás ez, és nem is regény: a Newbery Medallal kitüntetett Linda Sue Park írta meg az alapsztorit, és a többiek abból kiindulva a magukét. És miközben mindenki hozta a maga stílusát, a történet elég messze kerül attól, ahonnan meg ahogyan elindult, ezzel együtt a zöme nagyon tetszett. Magyar kiadásban azért nem nagyon reménykednék.

A teljes cikk az endless-en.

vasárnap, március 07, 2010

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma

Heath Ledger, az ausztrál színész e film forgatása idején halt meg, és a Monty Python csoportból is ismert rendező, Terry Gilliam végül három másik kiváló színésszel helyettesítette Ledger-t, akik maguk is legalább akkora sztárok – filmbéli felbukkanásuk sorrendjében: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell. Már ennyi is elég kellene, hogy legyen a kasszasikerhez, csakhogy Gilliam filmjei nem a nagyközönségnek készülnek, így akik azért vettek rá jegyet, mert odáig voltak Heath az utolsó Batman filmben nyújtott döbbenetes Joker-alakításáért, azok közül sokan csalódtak – ahogy hallom, nem kevés néző hagyta el a termet a film vége előtt.

Olvastam véleményeket, hogy aki nincs képben Gilliam filmjeivel, azt könnyen sokkolhatja ez az „agymenés”, de nekem az volt az érzésem, hogy nem művészi érzék meg Monty Python-on való szocializálódás kell ide, még csak nem is különösebb műveltség (noha mindezek jól jönnek, hogy az ember fogjon legalább valamennyit a filmbe pakolt töméntelen sok utalásból és szimbólumból), hanem élettapasztalat, Uram bocsá’ érettség. És ezt nem nagyzolásból mondom, egyszerűen aki nem élt még meg bizonyos dolgokat, az nem fog érteni kulcsmotívumokat, és ez nem őt minősíti, egyszerűen csak így van. De meg amúgy is olyan film ez, amit jó párszor meg kell nézni, annyi mindent tettek bele.

Sokan úgy vélik, a történetben sok a logikai hiba, bukkanó, meg követhetetlen, meg ilyesmik. Lehet, hogy igazuk van, én sem értettem mindent. De itt alighanem minden filmkockának üzenete van, mind külön műalkotás, és ezáltal messze többről van szó, mint szimplán a sztori. Adott ez az ezeréves, alkoholista mutatványos, Dr. Parnassus (Christopher Plummer), aki egykoron alkut kötött az ördöggel. A patás most eljött behajtani azt, amiben megállapodtak, konkrétan a doktor lányát, amint az betölti a 16. életévét – márpedig addig már csak 3 nap van hátra. Ámde a pokolbéli úr, akit a zenészként is zseniális Tom Waits játszik valami hátborzongatóan emlékezetesen (az a hang, te jó Isten!), és aki megszállott szerencsejátékos, újabb alkut ajánl Parnassus-nak: ha a fennmaradó időn belül nála előbb szed össze 5 lelket, akkor a lánya megszabadul. Ehhez még jön a kicsiny társulat többi tagja: egy törpe, valamint egy hajdan az utcáról felszedett árva legény, aki titkon szerelmes a porcelánbaba arcú leányba, Valentinába (Lily Cole), továbbá egy fickó, akit megmentenek a kötél általi haláltól egy hídon. Őt játsza Heath Ledger, s amennyi még életébe belefért, igen kiválóan. Ő is szélhámos, ámde segít Parnassus-nak, hogy a XXI. század Londonjában már senkit nem érdeklő mutatványos szekeréből olyan látványosság legyen, amire boldogan áldoznak a nézők.

A film egy eléggé direkt, hovatovább akár szájbarágós vonala társadalomkritika, afölötti merengés, hogy a népek már rohadtul nem vevők a mesékre, a kreativitásra, meg hasonlókra, amikről Gilliammel együtt vallom, hogy embervoltunk igen fontos ismérvei. Itt meg lehet jegyezni, hogy ez a rendező részéről önvallomás, ahogy bizonyára a doktor figurája az ő alteregója. Akár. Egyúttal rajta keresztül az öregedést is ábrázolja, meg általában véve a múlt mára tényleg múlttá váló értékeit, de egyszersmind hibáit is, stb. Ugyanakkor a szememben van a filmnek egy olyan szintje is, ami a felnőttéválásról szól. Valentina 16 évesen már nem gyerek, hanem szépséges nő, akit apja nem etethet tovább a hülyeségeivel, aki már a saját életét akarja élni, ami megintcsak nézőpont kérdése, hogy normális élet lesz-e. Mindenesetre a film vége nevezhető kaotikusnak, nehezen értelmezhetőnek, de happy endnek csak akkor, ha úgy fogjuk fel, hogy... no de csak nem rontom el a szórakozást. Egyébként szerintem túlságosan is borúlátó, nem mintha nem lenne meg rá minden oka, épp csak egy ilyen határtalan képzelő- és teremtőerővel bíró embertől, mint Gilliam, bizony többet várnék a tekintetben, hogy csak van valami remény meg megoldás meg ilyenek...

A film látványvilága páratlan, bizonyos tekintetben 3D és beleölt dollárhegyek nélkül is veri az Avatar-t, de fölösleges is összehasonlítgatni, mert teljesen más. (Én ugyan kiállok amellett, hogy akármilyen gyenge vagy sablonos legyen is az Avatar sztorija, azért csak került bele valamirevaló mondanivaló, de ilyen szempontból egy lapon sem lehet emlegetni Gilliam filmjével.) Egész sor döbbenetes, óriási jelenet van benne (nyilván főleg az elvarázsolt, tükrön túli részeknél, de amúgy is), sok köztük önmagában is megállja a helyét, emblematikus és idézni való. Egyetlenegyet emelnék ki, ami azzal hökkenti meg a nézőt, hogy annyira Monty Python-os: az a rendőr-musical rész, azon nagyon kellett nevetnem. Pedig amúgy messze nem vidám a film, jóhogy.

Ami Heath helyettesítését illeti, az többnyire jól sikerült, de csak azért, mert halálakor már felvették a valós világban játszódó részeket, és csak a képzeletbeli jeleneteknél kellett a három beugró fickót használni. Ez meg így még ad is valami külön pluszt, csavart a sztorinak, meg persze újabb vaskos feladványokat a nézőnek. Akiben a film megtekintése után talán inkább tudatalatti szinten fog még dolgozni a sok-sok minden, amit látott, és aminek egészét Gilliamen kívül talán senki más nem foghatja fel. Cserébe adhat egy lökést a film ahhoz, hogy az ember elfilózzon azon, ő milyen világba kerülne, ha átlépne azon a tükrön. Vagy kedvet kaphat tőle egy jó kis álmodozáshoz, vagy hogy elővegyen valami régi meséskönyvet. Meg különben mindenkinek ajánlom, aki szereti Tim Burton-től a Nagy hal-at, a Gaiman-McKean-féle Tükörálarc-ot, netán Lewis Carroll Alice csoda/tükörországban történeteit, ők már alapból elég edzettek Gilliam dolgaira.

Nem mondom, hogy 100%-os, hibátlan alkotás ez a film. Nem lehetett az Ledger halála miatt, de talán így is van rendjén. Talán nem is kell annak lennie. Gilliam így is varázsolt, nem csak bűvészkedett.

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Christopher Plummer, Heath Ledger, Johnny Depp, Colin Farrell, Jude Law, Tom Waits, Verne Troyer, Lily Cole
Rendező: Terry Gilliam
Zene: Jeff Danna, Mychael Danna
Kategória: kaland, fantasy, művész
Eredeti cím: The Imaginarium of Doctor Parnassus
Színes, feliratos, francia-kanadai film
Hossz: 122 perc
Forgatókönyvíró: Terry Gilliam, Charles McKeown
Operatőr: Nicola Pecorini
Producer: Amy Gilliam, Samuel Hadida, William Vince

szombat, március 06, 2010

Böszörményi Gyula: 3… 2… 1…

A Rémálom Könyvek trilógia befejezése, akárcsak a második rész, az olvasók szavazatai alapján alakult – most is két alternatíva közül választhattak, amit itt nem árulnék el, hiszen odalenne az izgalom azoknak, akik még nem olvasták, de szeretnék, így nekik csak annyit: ezért a befejezésért nagyon is érdemes nekiveselkedni a barna tintával nyomott, félelmetes borítójú köteteknek!
Aki pedig már olvasta az előzményeket, annak azt tudom mondani, hogy itt minden a helyére kerül, de még előtte Gyula bátyó hoz pár olyan csavart, amire még az előző részek végi alternatív befejezések kapcsán alaposan elgondolkodók sem számíthattak.

A teljes cikk az ekulturán olvasható.

kedd, március 02, 2010

New Model Army, Mátyás Attila Band, Bp., A38 - 2010. március 1

Fotó: WeraA fénykorát a ’80-as években élt, punk, alter és rock elemeket keverő, kultikus New Model Army elég sűrűn jár hazánkban, épp csak én jutok el rájuk ritkán. Valaha rég a Szigeten láttam őket, azt hiszem, meg most, és bár nem volt 100%-os élmény, minden dal tetszett, és volt pár hidegrázós pillanat, szóval csak megérte bevállalni a mai zombiságot.
Cikk a Hammer site-on.
Ez meg a Green and Grey klipje, amit a youtube-ról leszedetett az EMI.