nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, június 30, 2007

Tori Amos, Bp. Aréna, 2007. jún. 24.

Az Aréna úgy negyedére volt lefüggönyözve. Valahol azt olvastam, 4000-en voltunk a koncerten, amit nem érzek reálisnak, de nem vagyok erős a tömeg méretének megítélésében.

Tori előtt meg kellett hallgatnunk a Joshua Radin nevű amerikai énekes-dalszerző műsorát is. A fiú akusztikus gitározott is, meg volt egy nagybőgős segítője, ill. pár dalban egy énekeslányka is szerepelt. Amerikai folk/country hatásokkal bíró, szomorkás-szép zenét játszottak, talán ha egy szám volt leheletnyit lendületesebb. Biztos csuda érzékeny lelkületű Joshua, de attól még semmi perc alatt az elalvás szélére sodort. Viszont nem volt vérlázítóan rossz, amit előadtak. Az is valami.

Tori Amos Budapesten. Fotó: BajataNem sokkal 21 óra után kezdődött Tori Amos koncertje. Addig izgulhattunk, bámulva az ízléses és szép színpadképet, hogy vajon az új album, az American Doll Posse öt „szereplője” közül melyiknek a bőrébe bújva lép színpadra. Enyhe csalódást okozva a szexis Santa lépett a színpadra – valahogy az ő dalai találtak utat hozzám a legkevésbé (ill. a Programable Soda nem hangzott el)... Ezzel együtt bejött az általa játszott dalok bárzenés megközelítése, ahogy Santa szó szerint játszott a zongorán, meg hogy sok hely jutott bennük a gitárnak. Ezeket játszotta: Body and Soul, My Posse Can Do (az album speciális kiadásának bónusz dala…), God (az Under the Pink c. lemezről, de a fenti megközelítésben), Dragon, Secret Spell, You Can Bring Your Dog. OK, ez tényleg nem rossz lista… :)

Aztán felcsendült a Professional Widow egyik erősen techno-s remixe (azért Tori kiváló zenészei kísértével), ami alatt az énekesnő elvonult, hogy Tori-ként térjen vissza. Az American Doll Posse egyik slágerével, a Big Wheel-lel folytatta a műsort a flitteres zöldeskék hableányrucit és vörös parókát öltött művésznő, újra feltüzelve a hangulatot. Aztán újabb Under…-es dal jött, a Space Dog, majd megidézte a To Venus and Back c. anyagot is, a finom Spring Haze-zel. Majd újabb Pink-es dal: az egyik legnagyobb sláger, a Cornflake Girl, amit olyan aranyosan adott elő, hogy széles mosoly ült ki az arcomra. Amit a következő két dallal szépen le is törölt, hogy kishíján könnyeket varázsoljon a helyükre… A Pink legszívbemarkolóbb számát, a Bells For Her-t a csupán a Great Expectations (Szép remények) c. film zenéjeként kiadott Siren követte, amitől a hideg futkározott a hátamon… Nem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom, de meg is rázott rendesen.

Ezt követően a T. & Bö. c. blokk következett, amikor csakis a virtuóz Tori és az ő Bösendorfer zongorája maradtak a színpadon. Kezdésnek improvizált egy mókásat annak kapcsán, hogy előzőleg meg kellett kérnie Jon Evans-t, remek basszusgitárosát, hogy kösse meg lecsúszni készülő ruhakölteménye pántját. Aztán még régebbre vitt minket az első album, a Little Earthquakes hangulatos Leather c. dalával, majd némi improvizációból előbontakozott a Somewhere Over The Rainbow (igen, Óz filmzene), amit szívfacsaróan adott elő, s végül a Boys for Pele-t idézte meg a fájdalommal teli Marianne-nel.

A csöndes, melankólikus dalokat követően visszatértek a zenészek, de ez nem jelentette azt, hogy kezdetét vette a zúzás. Előbb a Scarlet’s Walk kedves-szép nyitódalát, az Amber Waves-t vették elő, aztán a Little Earthquakes-t, amitől szintén nem támadt senkinek kedve táncolni… Csakúgy, mint az új lemez Code Red-jétől. Nem is hagyhatta a közönség, hogy ezzel érjen véget a koncert!

A ráadásra sokan előreszaladtak (addig ugyanis illedelmesen a székünkön kellett ülni, ami néha felért egy büntetéssel, de a lehangolóbb daraboknál jól jött), és a Precious Things alatt igazi tombolás ment. Aztán a Tear In Your Hand jött, amin csodálkoztam is. És aztán egy nappal később megtudtam, hogy az a bizonyos Neil, akit a szöveg említ, azaz Neil Gaiman, kedvenc íróim egyike, Torinak pedig régi barátja, ott volt a koncerten… A Hellboy 2 forgatása kapcsán járt hazánkban a Mester. Ha tudtam volna (De figyelem! Július 4. szerdán, 19 órától, a Sárkánytűz könyvesboltban /Ferenc körüt 40./ lesz egy dedikálása!!!)

És aztán volt még két ráadás: a Doll Posse másik nagy slágere, a fura módon ritkán játszott, elbűvölő Bouncing Off Clouds, valamint a Boys…-ról a Hey Jupiter, az is a Dakota verzióban, azaz csöndesen, törékenyen, megnyugtatva a felpörgött közönséget. Szép zárás volt, és fájdalmas is – olyan jó lett volna még tovább hallgatni ezt a varázslatos nőt!

Természetesen kristálytiszta volt a hangzás, Tori pedig kedves, bár kissé visszafogott. Valahogy több beszédet vártam tőle, és abban reménykedtünk sokan, hogy játszik majd valamit kimondottan nekünk, magyaroknak (a Piano Collection c. speciális válogatásán van is egy Hungarian Wedding Song c. szerzemény). Mondjuk az „I Wanna Be Mr. Jon Evans” bizonyára nem hangzott el máshol, de akkor is… Meg az én ízlésemhez mérten néhányszor túlzottan is leültette a hangulatot Tori. Gondolom, épp egy szomorkásabb, melankólikusabb napját fogtuk ki, s ezért alakult így. Ezzel együtt óriási élmény volt Őt látni-hallani. Sosem adja elő ugyanúgy a dalait, mint lemezen, mindig játszik velük, variálgat, tehát minden egyes koncertje egyszeri és megismételhetetlen, és nincs okunk panaszra, mert valóban volt valami intim, különleges hangulata, varázsa ennek a koncertnek. De azt remélem, jön hozzánk máskor is. Mert ennyi nem volt elég.

A fotót innen szedtem, Bajata műve, utólagos köszönet neki érte!

Címkék:

csütörtök, június 21, 2007

Type O Negative: Dead Again

Írtam ám egy cikket az új Type O-ról, ami a Pesti Estben jelenik meg, ill. itt is olvasható.
Az én pontszámom amúgy 9/10.

Címkék:

Harmadik Shrek

Eredeti cím: Shrek the Third
Amerikai animációs film
Gyártás éve: 2007
Hossz: 92 perc
Rendező: Chris Miller, Raman Hui (társrendező)
Zene: Harry Gregson-Williams
Forgatókönyvíró: Jeffrey Price, Peter S. Seaman, Jon Zack
Gyártó: DreamWorks Animation/ Pacific Data Images (PDI)/ DreamWorks SKG
Magyarországon forgalmazza: UIP-Dunafilm
Hazai bemutató: 2007. 06. 14.


Ez a harmadik részek éve, méghozzá a kevéssé meggyőzőeké. A Pókember förtelmesen nyálas lett, mondják, akik látták, a Karib tenger kalózai meg zagyva és bizonyos tekintetben kiszámítható, mondom én. A Harmadik Shrek pedig… Az említettekhez hasonlóan látványosabb, mint valaha. Ha ez pozitívum, akkor majd’ mindet elmondtam, amit lehet.

Poénból kb. ugyanannyi van ebben a részben, mint az első kettőben, csak egy kicsit már unalmas, már nem tudnak újat mondani. De sokkal inkább gond, hogy a karakterekből, akiket úgy megszerettünk, nem tudnak többet kihozni. Megkapjuk ugyanazokat a poénokat, mint eddig (ilyen-olyan paródiák is akadnak bőven), de azokon kívül a legtöbb humor (vagy annak szánt dolog) kb. akármelyik másik hasonló vígjátékban vagy rajzfilmben is szerepelhetne. Előre kész gegek, Shrekéktől független viccek. Még a legjobb az az aktuális magyar valóságra fordított poén a börtönnél (nem lövöm le).

De az is lehet, hogy a sztori íróit kellene a mocsárba száműzni (akik amúgy nem ugyanazok, mint eddig). Lehet, hogy azzal, hogy behozták a képbe Arthur-t, igen, a kerekasztalosat, megkönnyítették a folytatást, ám szerintem totális iránytévesztés. És nem azért, hogy hú, a nemes brit-kelta mítoszokhoz nem illik így nyúlni, hanem mert köze nincs az eddigi Shrek vonalhoz. Az vicces volt, hogy és ahogy a klasszikus meséket keverték és kifigurázták, de Arthur nem illik bele.

A történet amúgy annyi, hogy Túl az Óperencián királya (a jó öreg béka) haldoklik. Shrek az örököse, de neki annyira nem hiányzik a királyi pálya, s annyira vágyik vissza a mocsárba, hogy képes és inkább elhajózik felkutatni a másik leszármazottat, aki breki helyére léphet, azaz Arthur-t. Aki egy enyhén Harry Potter-ízű gimi legnagyobb lúzere, stb., stb. A másik szál, hogy Szőke Herceg nem hagyja annyiban, hogy lecsúszott a trónról, és összeszedi az összes gonosz mesehőst, hogy visszaszerezzék jussukat. Továbbá Fiona hercegnő, Shrek felesége terhes, amit apuci nem fogad kitörő lelkesedéssel, viszont rémálmai támadnak tőle. Ennyi. A mondanivaló sem újdonság, a befejezés is előre borítékolható.

És ezzel együtt szórakoztató a Harmadik Shrek, sokat-sokat nevettünk rajta, tényleg. Csak azt nem tudom, hogy az egész nyomoronc Hollywood-ban hogy nem találtak egy forgatókönyvírót, aki ilyen remek karakterekből, és egy sok mindenre jó alaphelyzetből valami igazán izgalmasat meg érdekeset meg újszerűt tudott volna kihozni?! Mert azért annyira nem bonyolult a feladat, ez nem a Mátrix 3…

Címkék:

vasárnap, június 10, 2007

Joanne Harris: Partvidékiek

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Coastliners
Oldalszám: 403
Ára: 2480 Ft
Kategória: szépirodalom

Miután Joanne Harris végére ért az „étel-trilógiának" (Csokoládé, Szederbor, Ötnegyed narancs), a Partvidékiek-kel folytatta könyvei sorát, 2002-ben. És bár a különféle étkek és italok szerepe valóban jóval szerényebb (inkább csak fűszer) ebben a könyvében, sok a hasonlóság.

A Partvidékiek is egy kicsiny francia közösségben játszódik. A főszereplő ezalkalommal is egy erős akaratú nő. Bonyodalmakból is van elég, csakúgy, mint a sötét titkokból és mély gondolatokból. Harris stílusa sem változott, itt sem enged a hosszú leírásokból, amiknek köszönhetően az olvasó szinte ott érzi magát a cselekmény helyszínein. Jelen esetben hallja a tenger morajlását, arcán érzi a sós szelet, orrában a nagy víz szagát, és így tovább.

A regény Le Devin-en, egy (igen alaposan) elképzelt kis francia szigeten játszódik, délebbre Nagy-Britaniától, de nem a legismertebb nyaralókörzetekben. Ide érkezik vissza Mado, a 25 év körüli lány. Tíz évet volt távol, s most, hogy a szigetet szívből gyűlölő anyja meghalt, igazolja a le devin-iek régi mondását: minden visszatér. Bizonyos dolgok mit sem változtak, mások pedig nagyon is sokat. Mado apja pl. továbbra is szótlan, magába zárkózó ember, ugyanakkor a sziget két, örökösen rivalizáló települése közül az egyiknek, La Houssinière-nek igencsak felvitte az Isten a dolgát (homokos strandja vonzza a turistákat, így virágzik az üzlet), míg Les Salants, ahonnan Mado is származik, hanyatlik. Az egyre inkább elöregedő falucskában már alig akad fiatal, aki teheti, menekül onnan. Ami azt illeti, még a tengerpart homokja is: a sziget ezen fele lassan pusztul, s a helyiek fatalista beletörődéssel viselik, hogy a tenger lassan elmossa földjeiket… Az energikus, önfejű lány azonban nem tudja ezt csak így elfogadni…

A festéssel is foglalkozó, jó szemű Mado hamarosan ráébred, mi lehet Les Salants tragédiája (s egyben La Houssinière felvirágzása) hátterében, s noha visszatérése a legkevésbé sem sikerül szerencsésen, és a helyiek is gyanakodva fogadják, idővel sikerül felráznia az apátiából a falujabelieket. Ehhez történetesen egy csoda is szükségeltetik, nem beszélve Flynn, a kiismerhetetlen, ám ügyes kezű s vörös hajú idegen részvételéről, aki már egy ideje segít a les salants-iak apróbb-nagyobb ügyeiben. A tapasztalt olvasó már a férfi első felbukkanásakor megsejti, hogy az ő képében léphet be a szerelem Mado életébe, ám aki Harris írásait is jól ismeri, az előre tudhatja, hogy nem fognak egykönnyen egymás karjaiban kikötni, sőt… És akkor ez még csak egy a számos, szinte kibogozhatatlanul összekuszálódó szál közül, amit a Partvidékiek (meg általában egy ilyen tengernyi titkot hordozó, zárt kis közösség) tartogat az olvasó számára.

Annyiban picit kiegyensúlyozatlannak érzem a regényt, hogy az utolsó 50-100 oldalán olyannyira felpörög, hogy hirtelenjében sokkal több minden történik benne, mint a megelőző, amúgy nagyon is eseménydús bő 300 oldalon. De bizonyára azt mondaná erre Harris, hogy a regénye pont olyan kiszámíthatatlan, mint a tenger, és ez ellen nem is lehetne mit felhozni. Tény, hogy a könyv utolsó negyedébe olyan sok meglepetést, újabb titkot és megoldást halmozott, hogy az olvasó nem győz álmélkodni, de olyasmit nem ír, ami hiteltelen lenne. Meglehet, az életben általában nem kapunk régi titkokkal, ellenségeskedésekkel és tragédiákkal kapcsolatosan ennyi választ, de egyrészt az írónő sem magyaráz meg mindent, másrészt pedig semmi olyat nem ír, ami ne lehetne igaz. Ez pedig az összes regényére jellemző.

Élet van Harris könyveiben, de valódi élet. Rozsda és varázs. Sötétbe-feledésbe száműzöttségükben csöndesen fertőződő régi sebek, és mindent elsöprő viharos szelek a tenger felől. Eső- és tengervízben korhadó, áporodott deszkakunyhók, és tiszta, vakítón ragyogó, mélykék nyári egek. Sarkokban és szőnyegek alatt meggyűlő évtizedes kosz, és szeretettel és hagyományos helyi pálinkával készített finom sütemények. Fásult elfogadás, és ellenállhatatlan, pusztító s mégis teremtő szerelem. Harris nem kendőz el semmit, az élet nyersesége és szépsége egyaránt ott van a regényeiben, s minden a helyükön. Úgy ismeri az emberi lelket, meg a kis közösségeket, minden forrongó indulatával, és összetartó szeretetével és bátorságával, ahogy csak kevesen. Csak akik megélték, s kellő intelligencia és tehetség szorult beléjük, hogy el is tudják mesélni. Sosem játsza a kívülállót, aki kimért távolságtartással tudja szemlélni, vizsgálni, elemezni az eseményeket és a szereplőket. Benne van minden szenvedélye, fájdalma, dühe és szeretete. Így miközben ízig-vérig nő, nem követi el azokat a hibákat, amiket megannyi írónő: nem palástol, nem finomkodik – de nem is mutatkozik hímgyűlölő feministának. Megkapó, gyönyörű, egyszersmind karcolóan őszinte az is, ahogy Mado érzéseit, szerelmét megírja.

S még valami, ami nagyon tetszik: ahogy az öregekről szól. Őket sem emeli piedesztálra, amire a legjobb példa az, ahogy a két, egymással évtizedek óta harcban álló idős családfő minden észérvet félredobó, ugyanakkor szinte gyerekes viselkedését ábrázolja. Ugyanakkor nem is veszi őket semmibe, ami a jelenkori társadalom egyik szörnyű rákfenéje. Harris szereplői hiteles alakok mind egy szálig, évszázados bölcsességek és tipikus, balga emberi gyarlóságok hordozói, igazi hús-vér lények, akik ugyanúgy hozzáteszik a magukét az események apályához és dagályához, ahogy Mado és Flynn is. Életemből még egy év sincs, amit nem egy sok szempontból szintén megosztott és versengő, két részből álló községben éltem le, ahol nagyon sokáig mindenkinek megvolt a maga helye (bár a változás, a hanyatlás már jócskán kikezdte mindezt). Szóval saját tapasztalatból tudom, hogy Harris valósat ír. Nagyon szeretem és tisztelem érte, de még inkább azért, mert élvezetesen és szépen ír, elmesélésre érdemes történeteket.

Címkék:

vasárnap, június 03, 2007

Tori Amos: American Doll Posse

Kiadó: Sony/BMG

Ha létezik Tori Amos-szal kapcsolatosan annál fontosabb hír, hogy nem rég megjelent új, 9. soralbuma, akkor az az, hogy az amerikai zongorista-énekesnő június 24-én végre Magyarországon is fellép. A koncertre a Papp László Budapest Sportarénában kerül majd sor.
A teljes cikk az új albumról, meg némi Tori-történelemmel, az e-kulton.

Címkék:

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Sorozatcím: FilmRegények
Kiadó: Cartaphilus
Kiadás éve: 2007 (második kiadás)
Fordító: Varró Attila
Eredeti cím: Fight Club
Oldalszám: 243
Ára: 2800 Ft

Az 1999-es keltezésű Harcosok klubja c. film igazi kultmozi, hatása mindmáig érezhető, leginkább a keményebb, szókimondó amerikai filmeken, de bizonyos körökben idehaza is sűrűn idézgetnek belőle. S bár az alapjául szolgáló könyv egyszer már megjelent magyarul, kb. egyidőben a filmmel, sokan még most is úgy vélik, a filmet (és pl. a Hetedik-et is) rendező David Fincher a zseni. Tény persze, hogy neki is megvoltak a maga érdemei, ahogy a remek színészeknek is (Edward Norton, Brad Pitt, Helena Bonham Carter, stb.), hiszen ők lényegében tökéletesen vitték filmre, amit
Chuck Palahniuk első (1997-ben) publikált regényében megírt. De aki a film verzióval találkozott először (és a többség így van vele), az biztos ledöbben, hogy 99%-ban szóról szóra egyezik a könyv és a mozi (a vége pl. különbözik).

Magam annyiban vagyok kivétel, hogy előbb olvastam Palahniuk első magyarul megjelent regényét, a 2003-ban a Szukits által kiadott Halálkultusz-t, mint hogy a filmet láttam volna. Így már nem ért meglepetésként az író stílusa, és mindaz a súly és tabudöntögetés, ami írásait jellemzi. De még így sem mondhatom, hogy Palahniuk műveire fel lehet készülni. Ez a fickó nagyon szereti túlfeszíteni a húrt...

Bár gondolom, a Harcosok klubját a többségnek nem kell bemutatnom, íme, miről is szól:
Adott egy meg nem nevezett mesélő, egy biztosítási ügynök, aki, lévén baleseti kárfelmérő, túl sok csúfságot látott már, ugyanakkor saját élete (korán lelécelt apa ide vagy oda) alapvetően valamiféle civilizációs burokban zajlik. Munkája miatt ideje jó részét repülőkön meg hotelekben tölti, ugyanakkor kis lakását egyre csinosítgatja Ikeás meg egyéb berendezési tárgyakkal. Nője nincs, ugyanakkor mindene megvan, amire a reklámok szerint szüksége lehet a boldogsághoz. Mégis álmatlanság gyötri, s mikor ezt elmondja az orvosának, az csak legyint rá, s azt javasolja neki, hogy ha igazi szenvedést akar látni, menjen el a hererákosok önsegélyező klubjába. Mesélőnknek ez olyannyira „bejön”, hogy végül a hét minden napján ilyen klubokba kezd járni. Ám átmeneti békéjét felborítja, mikor több különféle ilyen összejövetelen is összefut Marla Singerrel. A lány szintén kamuból jár e klubokba, ráadásul mesélőnknek meg is tetszik.

Mindezzel párhuzamosan megismerkedik Tyler Durdennel, a nihilista életművésszel, aki éjszakai filmvetítésből, egyéb alkalmi munkákból tartja fenn magát, és minden cselekedetével igyekszik középső ujjat mutatni a fogyasztói társadalomnak. Mesélőnkre, aki gyökeres ellentéte Tylernek, sokként hat ez az ismeretség – ráadásul mikor lakása gyanús körülmények között leég, kénytelen Durdernhez költözni. És első közös görbe estéjükön Tyler ezt kéri a mesélőtől: „Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.”

Hogy miért? Mert az igazi élmény, az nem valami reklámokból szedett fölösleges cikke az életnek. És aztán innen már nem is kell sok az első harci klub megalakításához. S bár a klub első két szabálya az, hogy „senkinek egy szót sem a harci klubról”, az efféle, kocsmák pincéiben, garázsokban zajló, véres összejöveteleket tartó társaságok gomba mód szaporodnak.

Hogy miért? Mert az a halom krapek, akiket nők neveltek fel, és előre programozott életet él irodákban, ilyen-olyan jól fizető vagy átlagos munkahelyeken, így igazi férfinek érezheti magát. Igaz, hogy puszta ököllel esnek egymásnak a Durden által felállított szigorú szabályok szerint, de büszkén és szótlanul viselik a fájdalmat és sebeiket.

Az ám, és ezzel még nincs vége – Durdenéknek új ötlete támad, a Nemezis-terv, amihez a harci klubok legzorkóbb, legfanatikusabb tagjaiból toboroznak szabályos hadsereget. A felszínen szappanfőzéssel foglalkozó csoport a háttérben a fogyasztói társadalomra mérendő kisebb-nagyobb csapásokra készül. És egy idő után a mesélő úgy érzi, ez már így nem frankó, kezd kicsúszni a kezük közül az irányítás...
És van a sztoriban egy óriási csavar, amit végképp nem árulhatok el.

Palahniuk kíméletlen képet fest a modern nyugati civilizációról. Úgy véli, a fogyasztói társadalom pusztulásra van ítélve, és az a helyzet, hogy amit leír, amit ábrázol, az jobbára igaz, s nálunk is egyre inkább. Látni kell ugyanakkor, hogy a beteg társadalomra harci klubok és Káosz brigádok képében adott válasz ugyanúgy beteg logikán alapul. Mondhatjuk, hogy fekete humorú, pengeéles szatíra a Harcosok klubja, ez azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé érett elmékre nem fejthet ki olyan hatást, aminek szörnyű következményei lehetnek. Márpedig van valami sajátos torzulás, éretlenség is sok dologban, amit Palahniuk leír. Pl. mikor egy puccos, gazdagok részére rendezett vacsorán a felszolgálóként dolgozó Durden beleteszi péniszét a levesbe, majd bele is vizel (igen, ezeket a szavakat használja az író) – ez azért durván gyerekes dolog. Ilyet iskolás nyikhajok szoktak csinálni az utált tanarak ellen.

Meg aztán akármennyire is a fájdalommal, a halállal való szembenézést hirdeti a harci klub, ugyanúgy nem ad választ, megoldást, s pláne nem feloldozást az emberi lét legmeredekebb kérdéseire. Egy beteg, az emberi életben való lavírozáshoz legalább némi segítséget nyújtó régi értékektől megfosztott társadalomban, ahol tabu a betegség, a kín és az elmúlás, és ahol a civilizáció védfalai mögött bizonyos fokig el is kerülhetik az embert az élet mindezen rosszként felfogott velejárói, egy kitekert logika szerint bátor és férfias dolog lehet szétveretni a pofánkat. De valójában előbb-utóbb ezek a csávók is feldobják a talpukat, és ha volt is pár valódinak vélt pofonban részük, valójában ők is ugyanolyan lúzerek, mint mindenki más. Az, hogy nem érzed magad vesztesnek, nem jelenti azt, hogy nem vagy vesztes.

Azt hiszem, aki már kapott pár igazi pofont a valódi élettől, amikor ráébredt, hogy neki egyedül kell elviselnie és túlélnie a fájdalmat, mert senki más nem élheti le helyette az ő életét, annak ez a könyv undorító lesz. Amúgy is sok hányingert keltően ocsmány dolgot ír Palahniuk. Mégis azt gondolom, lehet pozitív hatása is. Amennyiben arra emlékezteti az olvasót, hogy élje a saját, valóságos életét, kezdjen vele valamit. És ebben a korban, amikor mindenhonnan ömlik ránk a haszontalan információ, amitől csak egyre inkább falakat emelünk magunk köré, sokaknak tényleg csak az jut el az agyáig, ami sokkol, ami megráz...

Palahniuk pedig nagyon is tudatosan és ügyesen csinálja. Minimalista stílusa, mely kerüli a jelzőket, rövid, igékre épülő mondataival átüti a közöny falát. Gyakran ismétel, amivel nem szimplán az olvasóba sulykol bizonyos dolgokat, de maró gúnnyal mímeli az amerikai tanítási modellt, amit az önsegítő körökben ugyanúgy alkalmaznak, ahogy mondjuk a menedzserek továbbképző tréningjein, nem beszélve a marketing megannyi ügyes fogásáról. Saját módszereit fordítja a rendszer ellen, s ez önmagában zseniális húzás. Aztán ott vannak a szállóigévé vált mondatai, kifejezései, amik közül pl. az „Apu Görcsbe Rándult Gyomra vagyok” jellegű beszólások magyar fordításban még ütősebbek is, mint angol eredetiben. Igen, és, csak hogy tudjátok, vannak homoerotikus részek is, amikről először tán nem is tudatosul, hogy mi a pálya, elvégre ha ez nem macho sztori, akkor ugye semmi, de aztán
utánaolvas az ember, és kiderül, hogy Palahniuk homoszexuális. Aha, gyanús volt, mi? Különben számít? Nem hiszem. Chuck fiú kurvára telibetalálta, amit megcélzott, igazi kultusza van (rajongói a The Cult-ként is emlegetik a maguk kis tömörülését), és bátran odatehetjük a műveit Bret Easton Ellis vagy Coupland X generáció-ja mellé (vagy a filmet a Született gyilkosok és az Amerikai história X sorába). Lehet gyűlölni, lehet imádni és követni, elégetni és oltárt állítani neki, de attól még rémisztő látlelet a mai világunkról, és mint ilyen, fontos irodalmi alkotás.

De akárhogy is, azért helyén kell kezelni. Ez csak egy regény, nem a valóság (ahogy a leírt bomba-receptek sem valódiak). Provokatív mű, mely gondolkodásra serkenti az olvasót (vagy aki bedől neki, azt megszivatja). És nem kell elhinni minden szavát. Vannak más könyvek is, amik talán adnak valamiféle vigaszt, kiutat, megfejtést. És vannak más útjai is az életnek a mai világban. Mert aki valami ellen lázad, az valamelyest szintén áldozata annak a valaminek. De néha felül is lehet emelkedni azon a valamin. Arról azonban más könyvekben lehet olvasni, azt más klubokban kell keresni. Gondolom én...

Címkék: