nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, május 26, 2008

Walter M. Miller, Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (második kiadás)
Fordította: Békés András
Eredeti cím: A Canticle for Leibowitz
Oldalszám: 376
Ára: 1498 Ft
Kategória: szépirodalom, sci-fi

A Maecenas kiadó múlt évben indította el „A sci-fi klasszikusai” c. sorozatát, Theodore Sturgeon Több mint emberi c. remekművével. A második kötet is megjelent már magyarul, a Galaktika fantasztikus könyvek sorozatban 1988-ban, s ez is három kisregényből épül fel.

Eredetileg 1959-60-ban jelent meg a regény, és írója, akárcsak Kurt Vonnegut, II. világháborús élményeit igyekezett vele feldolgozni. Miller számos olaszországi légi bevetésen vett részt, többek között egy VI. században épült Benedek-rendi apátság lebombázásában is, ami egész életére rányomta bélyegét, és nem kizárt, hogy öngyilkosságában (1996) is közrejátszott. Mindenesetre több regény nem maradt utána: számos (köztük még Hugo díjat is nyert) novelláját a Hozsánna... előtt írta, a folytatást pedig (Saint Leibowitz and the Wild Horse Woman), Miller útmutatásai alapján már Terry Bisson fejezte be.

Az 1961-ben az év legjobb regényének járó Hugo-díjjal kitüntetett mű első része (Fiat Homo) a 26. században játszódik, kb. 600 évvel a Tűzözön után. Ebben a jövőben csupán néhány elszigetelt kolostor próbálja megőrizni az atomháború előtti korok tudását, írásos emlékeit (a Memorabíliákat). Közvetlenül az atombombák pusztítása után, az Egyszerűsítés idején a csőcselék igyekezett kiirtani minden tudást és minden tudóst, mivel úgy vélték, hogy az emberiség nagy fene tudása, technikája volt a pusztulás kiváltó oka. Csupán az elszórt római katolikus apátságokban találni már e letűnt kor tudásának töredékeit – amiket maguk a szerzetesek sem értenek. Lelkiismeretes, önfeláldozó munkájuk egy boldoggá (ám szentté még nem) avatott mérnök, Leibowitz nyomdokait követi, aki a Tűzözön után könyvcsempészettel és magolással igyekezett átörökíteni a tudást. Egyébként minden tekintetben kora-középkori állapotok uralkodnak abban a Texarkanához közeli apátságban is, ami végig a regény helyszínéül szolgál.
Egy fiatal novícius, Francis testvér talál rá, mintegy véletlenül (vagy talán a reménybeli Szent Leibowitz közbenjárására?) a sivatag homokja alá temetett atombunkerre, ahol valószínűleg Leibowitz személyes tárgyaira bukkannak. Bár képtelenek megfejteni az ott lelt tervrajzot, azt mégis vallásos tisztelettel őrzik és másolják, s közben reménykednek, hogy rendjük névadóját végül szentté avatják majd.

A második rész (Fiat Lux) újabb 600 évvel későbbi eseményekről szól: ez már a lassú felvilágosodás kora, amikor a szerzetesek által megőrzött ismeretek segítségével világi tudósok igyekeznek (újra)felfedezni a technika megannyi csodáját. Korának egyik kiemelkedő tudósa érkezik a texarkanai apátságba, ahol egy ügyes kezű és jó eszű barát kifejlesztett egy kezdetleges, ám működő elektromos lámpást. Új kor hajnala ez, melyben az emberi elme előtt káprázatos távlatok nyílnak – s újra felmerülnek azok az ősi kérdések erkölcs, hit és tudás kapcsolatáról ill. ellentéteiről... S közben a kinti világban a legkülönfélébb törzsek és kisebb államok által uralt, számos apróbb-nagyobb részre szabdalt Észak-Amerikát egy erőszakos és fortélyos polgármester-féle akarja egyesíteni és saját uralma alá hajtani...

Újabb 600 év elteltével (Fiat Voluntas Tua) mintegy újra megérkezünk jelenünkbe: két roppant államközösség, egy ázsiai és egy nyugati uralja a Földet, s apránként a világűrt is, s mindkettő rendelkezik atomfegyverekkel – amiket aztán be is vetnek... Leibowitz rendje még mindig létezik, s még mindig őrzik a Memorabíliákat, amik, úgy fest, mégsem emlékeztetik a nagyhatalmakat arra, hogy ez az egész hova vezet...

Megrázó erejű regény ez, rengeteg iszonyat súlyos mondanivalóval. Talán fura is, mennyi humort szőtt bele Miller, pl. Francis testvér szerencsétlenkedései ill. a Nyavajás Titkárgép (egy rendetlenkedő fordítómasina) útján. Ráadásul ez nem olyan fekete humor, mint Vonnegutnál vagy Sturgeonnél, sem olyan morbid, mint Philip K. Dicknél – inkább mintha rávilágítana: mind emberek vagyunk, esendők, idétlenek. Igen, minden szereplőjét emberinek mutatja be, és ettől válik oly’ hitelessé a történet.

Ám ezen emberek sorsán keresztül mégiscsak az egész emberiségéről mesél, s arra a következtésre jut, hogy a mi fajtánk nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy újra meg újra lefussa ugyanazokat a köröket. Elinduljon a nulláról, egyre fejlődjön, erősödjön, de addig, hogy már ne tudjon gátat szabni saját erejének, s elpusztítsa önmagát. Miller a hidegháború korszakában írta regényét, az ’50-es évek atombomba-parája tehát nagyon is benne van, ám nem is az a lényeg, hogy mivel irtjuk ki magunkat, hanem a hatalom, a tudás megfékezhetetlensége, a régi értékek veszendőbe menetele.

Bámulatosan rajzolja fel mind az apátság (és szerepe) változását, mind azt, hogy egy-egy esemény és annak megítélése mint változik az évszázadok folyamán. Pl. az egykori csetlő-botló, csökött agyú, ám elkötelezett Francis testvérre még 1200 év múltán is emlékeznek, mint afféle legendás, szent-szerű alakra, aki megtalálta egy másik szent relikviáit. Leibowitz rendje kezdetben afféle underground és tudatlan értékmentő akciócsoport, később hatalommal bíró, meghatározó erejű szervezet, míg végül valami fölös sallang, elhallgattatni való kárálás a két óriáshatalom fülében, olyasmi, amit háborús időkben jobb szőnyeg alá söpörni, akár a lelkiismeretet... Mert igen, végeredményben a vallást állítja be Miller az emberiség emlékezetének és lelkiismeretének, aminek a „modern időkben” már oly’ kevés a szava, hogy szinte már csak azért tud tenni valamit, hogy a pusztulás és szenvedés emberhez méltó formát öltsön...

Vaskos, nehéz témák ezek, és még mennyi minden van itt! A mélységek, az emberség, a humor és a szépség mellett még valamiféle misztikus-vallásos szál is található a regényben. Ott van először is a különféle neveken minden részben felbukkanó bolygó zsidó figurája, no meg a befejezés káoszán átragyogó... no, ezt csak nem írom le.

Annyit még, hogy a sok filozofálás és minden egyéb sem megy az olvashatóság kárára. Miller elképesztően sok mindent sűrített bele ebbe a könyvbe, s váratlan és különféle húzásai áramütésként hatnak az olvasóra, de hosszú távon is sok gondolkodnivalót adnak. S meglehet, egy s más, vagy akár minden alakulhat még máshogy, mint ahogy e regény „jósolja”, amíg ember lesz, érdemes megtartania és újra meg újra elővennie ezt a könyvet. Mert azon kevesek egyike, amik tükröt tartanak az emberiség s a történelem elé, rajtuk keresztül mi is, és eljövendő korok is megnézhetik magukat, és borzongva gondolhatnak rá, hogy így is alakulhatnak a dolgok, s jó érzéssel, hogy ha más nem is, egy elképzelt apátság szerzetesei azért imádkoznak, hogy minden korok emberei tanuljanak a régiek hibáiból.

Címkék:

kedd, május 20, 2008

Ken Follett: Az idők végezetéig

Kiadó: Gabo Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: World Without End
Oldalszám: 1064
Ára: 4590 Ft
Kategória: szépirodalom / Háborús / történelmi

Az angol Ken Follett számos bestsellert írt, melyek között az első, a Tű a szénakazalban filmen is nagy siker volt. Ám minden könyve között épp az lett a legsikeresebb, ami a leginkább kilógott a sorból. Az 1989-ben kiadott A katedrális (Pillars of the Earth) ugyanis nem thriller volt, hanem történelmi regény, méghozzá olyan, ami igazi kultuszművé vált az évek folyamán. Maga Follett is azt tartja a legjobbjának, és a rajongók folyamatos nyaggatása vette végül rá, hogy megírja a folytatást.

Bár Az idők végezetéig nem kimondottan folytatás. Ugyanabban az elképzelt angol városban, Kingsbridge-ben játszódik, mint elődje, ám 200 évvel később, s noha a szereplők közül többen is A katedrális-ban megismert figurák leszármazottai, ami néha jellemükön is érződik, túl sok kapcsolódási pont nincs. Így önállóan is megállja a helyét – én mégis azt javasolnám mindenkinek, hogy A katedrális-sal kezdje. Igaz, mindkét kötet túllépi az 1000 oldalt, de mindkettőben van annyi izgalom és érdekesség, hogy érdemes legyen végigolvasni.

A könyv abban a kingsbridge-i katedrálisban kezdődik, amelynek építéséről a 18-19 évvel ezelőtti, nagy előd szólt. Az 1327-ben játszódó első részben megismerjük a regény négy – akkor még gyermek – főszereplőjét. Társadalmi hovatartozásuk és személyiségük tekintetében is óriási különbségek vannak közöttük, ám ekkor átélnek valamit, ami egész életükre kihat, és összeköti őket. Tanúi (és így-úgy résztvevői) lesznek, amint egy lovag megöli a királyné őt üldöző két katonáját az erdőben, majd elrejt egy súlyos titkot tartalmazó levelet, aminek II. Edward király különös, pletykákkal, találgatásokkal övezett halálához van köze.

Tíz évvel később, már a felnőttkor kapujában találkozunk velük újra. A jó fejű és ügyes kezű Merthin inasnak áll egy építőmesternél, öccse, a nálánál magasabb, erőszakos hajlamú Ralph fegyvernök lesz a gróf udvarában. A nyomorgó, lopásból élő családból származó Gwenda egy olyan, fess fiatalemberbe szeret bele, akinél semmi esélye nincs, míg barátnője, a módos kereskedő apjával élő, az ő szabadelvűségét, éles eszét és bátorságát öröklő Caris viszont nagyon is jóban van Merthinnel.

Bár mindez csupán a történet kezdete, nem szeretnék róla sokkal többet elárulni, mert a bő 1000 oldalon hol komótosabban, hol nagyon is pörgősen zajló cselekmény számos izgalmas fordulatot rejt. Ez sem Follett, sem A katedrális, sem úgy általában a szórakoztató irodalom kedvelői számára nem lehet meglepetés, sőt, sok olyasmi történik, amit egy tapasztaltabb olvasó előre ki tud találni. Viszont a sok szálon futó, számos szereplőt felvonultató regény így is csaknem folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, és akármilyen elrettentően vaskos is a könyv, jól lehet vele haladni. Persze, oda kell figyelni, hogy ki kivel van, de ennyi azért belefér. Egymást érik a szerelmek (sok erotikával fűszerezve), intrikák, tragédiák, gyilkosságok. Helyenként egészen ügyesen csavarja Follett a sztori különféle szálait, és sokszor szinte felbosszantja az olvasót egyes szereplői égbekiáltó gonoszságával, sunyiságával, butaságával vagy épp szerencsétlenségével. De ez már az első részre is jellemző volt: az ember együtt él, izgul, szenved a szereplőkkel.

Olyan központi szál ugyan nincs a történetben, mint az előző könyvnél a katedrális építése, ám végigvonul a regényen a harc a régi, a begyöpösödött ill. az új, a változás között. Hiszen míg A katedrális-ban a Philip/Fülöp prior (itt már az angol neveket használta a fordító, nem magyarított) által vezetett kolostor igyekezett útmutatást, segítséget, oktatást nyújtani a népnek, addig a folytatásban épp a szerzetesrend a haladás, a fejlődés kerékkötője, amely addig nem hajlandó belátni egy új torony vagy híd építésének, javításának szükségességét, amíg az össze nem omlik...

A történelem, akárcsak A katedrális esetében, jobbára inkább csak háttér, adalék, de néha főszereplővé lép elő. Különösen a III. Edward angol király által a francia trónért indított százéves háború, valamint a pestisjárványok kapnak nagy hangsúlyt. Ralph megjárja a híres crécy-i csatát (egyes hadtörténészek szerint ezzel vette kezdetét a lovagság, mint haderő hanyatlása), a pestis pedig Kingsbridge-et is megtizedeli, és épp a katedrálishoz kapcsolódó Benedek-rendi kolostor ispotálya lesz a betegek végső menedéke.

Emellett számos hosszabb-rövidebb leírással színesíti Follett a regényt, bemutatván a középkor megannyi különféle aspektusát. Ahogy az előző műben, itt is sok érdekeset tudhatunk meg az építészet mellett pl. az alábbiakról: a vidéki és városi élet, az igazságszolgáltatás, a hatalmasok ill. a jobbágyok és szabadok, céhek (avagy gildák, ahogy a fordításban szerepel), kereskedők, katonák, apácák és szerzetesek, vagy épp a gasztronómia, a nők helyzete, netán a posztófestés fogásai – ezekről mindről s még megannyi másról szó van érdekfeszítő, olvasmányos formában.

Hogy mennyi hiba van a szövegben a hivatalos történelemhez mérten, azt én meg nem mondhatom. Egy elírást találtam: aligha ment a pápához bárki Rómába akkortájt, hiszen az (ahogy másutt helyesen írja a könyv) a regény idején Avignon-ban tartotta udvarát. Esetleg megkérdőjelezhető Caris és Gwenda, a két erős akaratú női főszereplő viselkedésének korhű mivolta. A maguk szintjén mindketten oly’ mértékben lázadnak a rájuk kényszerített normák ellen (a felvilágosult Caris tulajdonképpen feminista elveket vall), hogy az bizonyára az elképzelhetetlennel volt határos akkoriban. De ki tudná bebizonyítani, hogy nem lehetett akár így is? És miért tenne meg Follett főszereplőnek egy teljesen átlagos, a férfiak akaratának és a szokásjognak mindenben behódoló nőt?! Meglehet, legjobb esetben is vakmerő szavakra ill. cselekedetekre sarkallja írónk e kettőt, de kategórikusan kijelenteni, hogy mindez nem történhetett meg, nem hangozhatott el, azért egy kicsit erős. Túl azon, hogy a történelmet ugye a győztesek írják, és hogy a legnagyobb történetírók sem lehettek teljesen objektívak, és nem láthattak és tudhattak mindent ők sem, számomra azért is megkérdőjelezhető, fenntartásokkal kezelendő tudományág ez, mert az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember általában arra sem emlékszik, egy nappal korábban mi történt vele. Hogy tudhatnánk hát évszázadokkal korábban történt eseményekről mindent, vagy akár csak eleget?! Mindenesetre a hírhedt középkori sötétség és ostobaság nagyon is érzékletesen jelenik meg a regényben, és Follett nem szépít abban sem, ahogy leírja, hogy a „tanult” papok, a kor egyedüli „hivatalos” gyógyítói milyen nagy szerepet játszottak a pestis terjedésében...

Azt már inkább tartom hibának, hogy a cselekmény, a szereplőkből kiindulva sokszor kiszámítható. Vagy még inkább, hogy hiába mozgat számos szereplőt és történetszálat, legtöbbjük bizony eléggé egysíkú. Aki gonosz, az gonosz, aki meg jó, az jó, és kész. Egyszer-egyszer belepillanthatunk eme karakterek elméjébe, motivációiba is, de csupán Merthin és Caris nevezhető komplexebb személyiségnek. De még az ő furcsa, vívódásokkal, elválásokkal és összeborulásokkal teli kapcsolatuk is előre sejthető végkifejlet felé halad, meg amúgy is ők a pozitív szereplők, elsősorban értük lehet izgulni.

Ezzel együtt is zömében az a fajta könyv ez, amit letehetetlennek szokás titulálni. Ha nagyon szigorúan nézem, egy-két mellékszál, pár leírás talán kimaradhatott volna, de ezektől sem lenne számottevően rövidebb a regény. A vége előtt kissé megtorpan ugyan, és maga az amúgy jóra sikeredett befejezés mintha kissé kapkodós volna, de összességében nagyon is megéri elolvasni annak, aki tartalmas kikapcsolódásra vágyik.

Címkék: