nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, szeptember 29, 2007

Pearl Jam: Immagine in Cornice DVD

RHINO/WARNER

A Pearl Jam Ten c. első albuma zsenge ifjúkorom egyik meghatározó lemeze volt. De aztán alaposan kikerültek a képből. Még a Vs lemez úgy-ahogy bejött, de aztán elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. És bár valamelyest eljutottak hozzám a soralbumaik, igazán csak a 2003-as amerikai turnéjukról kiadott fél-bootleg-sorozat néhány CD-je (meg talán a Flop koncertjei) miatt kezdtem el újra őket hallgatni. De azóta kb. nem bírnak hibázni. Pályájuk egyik legjobbja volt a múlt évi Pearl Jam c. korong, és ha nem lenne elég a pár hava kijött, 7 CD-s Live at the Gorge 05/06 koncertcucc, akkor még itt ez az új, baromi klassz kiállítású DVD is. Ami egész egyszerűen fantasztikus!

A koncertfilmet (mert tényleg az, nem szimplán egy buli felvétele) a 2006-os európai kör öt olasz állomásán (Bologna, Verona, Milano, Torino, Pistoia) vették fel, és a 13+3 szám mellett rengeteg apró finomság van benne. Már ahogy indul, az is baromi hangulatos: olasz életképek, a stáblista is olaszul, és aztán Eddie Vedder is sokszor konferál azon a nyelven. A World Wide Suicide-ot mind az öt helyszín felvételeiből vágták össze (bár amúgy Bologna-ból nagyon kevés van). Aztán hogy mennyire eredeti a hangsáv, nem tudom, de mondjuk a bootleg sorozat meg a Gorge box alapján nem kételkedek én semmiben.

Minden dal között hangulatos bevágások vannak, a legkülönfélébb történésekről: interjúrészletek, turnébuszos meg backstage jelenetek, rajongók (az olaszokon kívül portugálok, mexikóiak, finnek, izraeliek, svédek, stb.), Vedder egyedül a beálláson a veronai ókori arénában, ő és Mike McCready ugyanott akusztikus gitárral tolnak valamit, Ament belóg egy gördeszkapályára gurulni egy kicsit, Eddie kislánya aranyoskodik, a jó fazon billentyűs Boom Gasper a pistoia-i templom híres orgonájánál, Vedder a jegyzetfüzetével, meg ahogy egy templomtoronyban a harangok alatt söpröget, és így tovább... Sok anyagot super 8-as kamerával rögzítettek (maga Vedder is filmezett), amitől az egésznek régies hangulata kerekedik – meg eleve, Olaszország, mit kell még ezen ragozni?! Úgy feeling az egész, ahogy van!

Az olasz közönség meg aztán pláne óriási hangulatot csinál (nem beszélve a csodálatos helyszínek adta alapról), és ez aztán nem az a koncert DVD, ami elmegy a háttérben, végig oda kell figyelni, mert a kamerások hihetetlen képeket meg beállításokat vettek ám fel. A belefeledkezett zenészek, meg ahogy Vedder a gitárján tükröződő reflektorfénnyel pásztázza a népeket, a két ikercsaj, meg minden... Az meg, ahogy Eddie az Alive alatt megbotlik egy kontroll ládában és akkorát esik, mint az ólajtó, az újraértelmezi a nóta szövegét, hehehe. (Mondjuk amúgy is, basszus, a régi Seattle-láz nagyjai közül igazán már csak a Pearl Jam nyomja! Úgy hiányoznak a többiek, még annyi mindent csinálhattak volna! Pont a PJ erre a bizonyíték, arra, hogy másfél évtizeddel a sztárság után is lehet erővel meg hitelesen nyomni. Meg eleve, hogy ezt a padlózást képesek voltak bennehagyni az anyagban. Ááá, nagyon királyok!!!)

Örök kedvencemet, a State of Love and Trust-ot gyorsabban tolják, mint általában, pörög és zúz a Life Wasted, a Corduroy meg a Blood, és így tovább. Persze van Neil Young-tól a Rockin’ in the Free World, és még két feldolgozás a bónuszok között: az előbanda My Morning Jacket-tel Vedder a borult/musical-es A Quick One While He’s Away-t nyomja a ’66-os The Who albumról, a Throw Your Arms Around Me pedig egy eredetileg ’86-ban megjelent nóta az ausztrál Hunters & Collectors-tól. Az utolsó plusz pedig a (Jeremy-maxiról ismert) Yellow Ledbetter, ami tökéletesen tükrözi McCready Hendrix-mániáját: tiszta Little Wing, és még nagy szólózás is van benne.

Magyar Pearl Jam koncertet, de sürgősen!

Címkék:

hétfő, szeptember 24, 2007

Christopher Moore: Mocskos meló

Agave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán

A
Mocskos meló olyan igazi Moore-os agymenés a halál kapcsán, sok apró részlettel és poénnal, és sok olyan húzással, amit talán nem kellett volna, de most már késő... A teljes cikk az endless-en olvasható.

Címkék:

vasárnap, szeptember 23, 2007

Wall Of Sleep / Sunday Fury, 2007. szept. 22., Bp. Kultiplex

Egy héten két ekkora doom koncert – és még mondják, hogy nincsenek csodák.
De az sem általános, hogy az ember egy héten kétszer hallja élőben a Bury Me In Smoke-ot a Down-tól. Igaz, nem Anselmo torkából, de a helyzet az, hogy Makó Dávid úgyis jobban énekel a jelenkori Philnél. Márpedig a Sunday Fury basszusgitárosát ezalkalommal a Stereochrist-os Megyesi Balázs helyettesítette, Dávid meg nem csak a füstös klasszikusban vendégszerepelt, hanem a Revenge & Glory c. Manowar-doom-sludge mixből is kivette a részét (akárcsak a lemezen), mi több, a Fury-s srácok által vendéglátós hakninak titulált Down-Liferre a Stereo dobosa és Holdampf Gábor is színpadra lépett. Egyébként nem változott a véleményem: a Sunday Fury egy izmos, ütős és feelinges csapat, egyelőre nem túl sok igazán fogós énekdallammal, ami koncerten kevésbé zavar.

Wall Of Sleep: Kemenczei Balázs és Holdampf Gábor. Fotó: UNGábor, miután jól kiüvöltözte magát a Lifer alatt, még végigénekelte a Wall Of Sleep koncertet is, és társaival együtt hozta a szokott masszív doom-ot. A hangulat és a közönség is olyan volt, mint általában, előbbi remek, utóbbi csupa ismerős arc, eltekintve nem is kevés ifjú titántól, akik még tán óvodába jártak, mikor a Mood (a WOS elődje) meghonosította hazánkban a sabbathizmust. Sőt, Gábor egyik fia többszöri közönségbe vetődést is produkált, amitől könny szökött a szemembe, mert hát Istenem, milyen ritkán látni ilyen jól nevelt gyerekeket, hehe.

A programba kb. 5 dal fért az új lemezről, a többi meg amolyan best of volt az előző két albumról meg az EP-ről. A frissek közül magam hármat is a koncert fénypontjának éreztem: a szépséges és bánatverte dallamok miatt a Wombocosmic-ot (Mood) idéző November-t, a vaskos Stabat Mater-t, és a ráadásban előadott Signs-t, ami minden idők egyik legjobb Holdampf refrénjét tartalmazza. De amúgy sütött minden nóta, legyen bár őrlő, mint a Time of Goblins, pörgősebb, mint a Far Away from Sunrise, szívbemarkoló, mint a Hands of Dust, vagy ólomsúlyú és überlassú, mint az Ornaments of Heaven és a záró I Sleep. A Kultiplex levegőjének jelentős részét gitározásra használták az egybegyűltek, és jelen sorok írójának is sikerült lefejelnie valakit a nagy beleélésben – aki szintén azzal volt elfoglalva, hogy derékból előre-hátra hajlongva, a felszínes szemlélő számára pokoli kínokról árulkodó arckifejezést öltve élje meg minél mélyebben a doom muzsika eme kicsiny mennyországát.

Egyébként valóban ünnep minden Wall Of Sleep koncert, s most jöjjön a meglepetés: az évi kettő Kultis koncert (esetleg +1 Sziget buli) letudtával még nincs vége a 2007-es pesti WOS koncerteknek. Novemberben a Wigwamban játszanak Füleki Sanyiék. Jelen sorok már említett írója nagy valószínűséggel nem tud majd ott lenni, pedig általában nincs jobb dolga, de mindenkinek, akinek szívét és lábát valaha is megdobogtatta egy király riff, ajánlja, hogy menjen helyette is.

Címkék:

csütörtök, szeptember 20, 2007

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Békési József, Sándor Zoltán
Eredeti cím: The Prestige
Oldalszám: 376
Ára: 2250 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, szépirodalom

Christopher Priest ezen regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, ami teljesen megérdemelt. A regény alapján készült,
Christopher Nolan-rendezte film is remek volt, de aki még nem látta, az inkább a könyvvel kezdje.

Azért mondom ezt, mert én képtelen voltam úgy olvasni a könyvet, hogy Rupert Angier-t ne Hugh Jackman, Alfred Borden-t ne Christian Bale, a valamilyen szinten mindkettejüket lóvá tevő színpadi asszisztens Olivie-t pedig ne Scarlett Johansson arcával képzeljem el. Így sem rossz, de a két verzió közti különbségek fényében teljesebb élmény lett volna a könyvet prekoncepciók nélkül kézbe venni.

A tökéletes trükk (a könyvkiadó kénytelen volt a film kevéssé kifejező magyar címét átvenni) javarészt a XIX. és XX. század fordulóján játszódik. Van ugyan egy jelenkori kerete is, melyben a két főszereplő leszármazottai együtt próbálják megérteni a múltat, de ez nem több, mint díszítés, és nem is túl jól sikerült. A lényeg az, hogy két angol színpadi bűvész a viktoriánus kor alkonyán egymással versengve egyre hajmeresztőbb trükköket vet be. Mindkettejüknek van egy káprázatos mutatványa – s valami ahhoz kapcsolódó titka, ami túlmegy bizonyos határukon. Az egyiküké talán emberfelettinek nevezhető, a másikuké azonban már természetellenesbe hajlik…

Az egész azzal kezdődik, hogy Borden, aki, igazi bűvészhez méltón, féltőn óvja „varázslatainak” titkait, leleplezi Angier-t, aki bűvésztudományát spiritiszta szeánszokon teszi aprópénzzé, ezzel kiváltva az előbbi mélységes ellenszenvét. Csakhogy mindeközben sajnálatos baleset éri Angier asszisztensét s egyben feleségét – s ezzel kezdetét veszi az egyre durvább, egyszersmind egyre körmönfontabb húzásokat produkáló rivalizálás.

A könyv első fele Borden naplója, aki sosem írja le egyetlen trükkje megoldását sem, s pláne nem legfőbb titkát, mégis utal rá annyit, hogy az olvasó előbb-utóbb rájöjjön, miről is van szó. De legkésőbb a regény második felében, Angier naplójából értesülhet róla. Meg kell hagyni, Priest remek csavarokat tett a sztoriba mindkét bűvésze esetében, a Sherlock Holmes történetek, vagy Edgar Allan Poe írásainak kedvelői sem panaszkodhatnának rá. Ám a regény igazi fűszerét a pszichológiai tartalom jelenti. Az író valami lenyűgöző módon mutatja be a jellemeket, s anélkül, hogy bármit túlhangsúlyozna, szinte tudatalatti szinten vetíti elénk a két, jócskán különböző származású, értékrendű, mentalitású és tehetségű figura pszichéjét. Angier naplója jórészt ugyanazt az időszakot írja le, mint Bordené, de a csak vele megesett történetszál (a Nikola Tesla által feltalált különös gépezet) mellett eme kifinomult jellemábrázolás miatt igazán élvezetes.

S bár a legtöbb bűvésztrükkre valóban egyszerű a magyarázat, a regény egy ponton átfordul fantasztikumba. Ezt is remekül tálalja Priest, hiszen abban a korban az elektromosság még csodaszámba ment, ahogy azt Angier is leírja naplójában, mikor elmeséli Tesla egyik, a nagyközönségnek tartott, londoni tudományos előadását. Egyébként is remek korrajz a regény, noha leírásai a környezetről, a külsőségekről jószerével csak jelzésértékűek. Ám amilyen stílusban és részletességgel a két bűvész elmeséli, ami velük történt, abban ott tükröződik a viktoriánus kor hangulata.

A könyv mindvégig izgalmas, egy kiváló bűvész előadása módjára tartja fenn a feszültséget, a titokzatosságot. Képes elérni, hogy az ember, ha sejti is a megfejtést, sose lehessen benne biztos, s mindig inkább a káprázat varázsát válassza, semmint a sokszor kiábrándító valóságot. Csupán a könyv végével nem vagyok teljesen elégedett. Nem mondom, hogy rossz, csak kissé kurta-furcsa az egészhez képest, és valójában nincs sok teteje. De attól még igazi gyöngyszem A tökéletes trükk, csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek a fenti sorok megmozgatták a fantáziáját.

Címkék:

Candlemass / Stereochrist, 2007. szept. 19., Bp. A38

Valahol megdöbbentő, hogy a svéd Candlemass most először jutott el hozzánk, pedig bő két évtizede nyomják már az epikus doom-ot. Viszont ezévben az egyik legjobb lemezüket adták ki, úgyhogy épp jókor érkeztek.

Előttük a
Stereochrist játszott a maroknyi közönségnek (a főbandán is max. 150-en lehettünk), s talán a tömegsűrűség (inkább tömegritkaság) miatt eléggé eleresztették magukat, és sokat poénkodtak számok között. Így aztán az egyik legfeelingesebb Stereo buli volt ez, amit valaha láttam. Pláne, hogy Makó Dávid édesapja helyettesítette Megyesi Balázs basszert. Az öreg cowboy jól tolta, csoda egy fazon, és amikor szakállas fiacskája neki küldte azt a nótát, amit amúgy is mindig, csak ugye most először álltak együtt a színpadon, szóval, az nem holmi nyálas elérzékenyülgetés volt, hanem valami nagyon emberi és igazi dolog. Respekt. Amúgy mini best of volt, brutál meg laza témák is belefértek (nekem épp a Ride Blind jött most be a legjobban), meg a szokott Down-Bury Me In Smoke.

Mármost a Candlemass underground legenda, de volt olyan barátom, aki ősfan, mégsem hallott a buliról egész a délután 4-kor tőlem kapott SMS-ig... És ez gáz, mert nyilván volt még egy halom arc, aki már nem követi az eseményeket, de szívesen kimozdult volna némi jófajta temetőszagú ótvar ősdoom kedvéért. Említett hombre is sokáig hezitált, s még akkor is azt mondta, hogy nem készült, nem tud jönni, mikor Stereochrist után felhívtam – de rá 2 percre csörgött a mobil, hogy egész életében rugdosná saját magát, ha ezt kihagyná, szóval jön, akármilyen morcos is az asszony. És naná, hogy nem bánta meg!

Ugyanő mondta, hogy Robert Lowe, a
Solitude Aeturnus-ból kölcsönzött énekes úgy néz ki, mint Théoden király a Gyűrűk Ura filmben, Leif Edling basszer, a Candlemass alapembere pedig, mint Al Pacino az Ördög ügyvédjében. Ez így elég jó gárda, ráadásul a többiekkel együtt mind nagy átéléssel zenéltek. Nekem ugyan egy pillanatig nem hiányzott Messiah Marcolin, a szerzetesi csuhába bújt, szúmós alkatú, fején bokrot viselő kolosszus, azaz a legtöbb Candlemass lemezen éneklő figura. Az ő hangját sosem tudtam hosszú távon elviselni, Robert viszont a legnagyobb kedvenceim egyike, és az összes klasszikus nótát kegyetlen jól énekelte. Ráadásul kétsoros hajókapitányi kabátot viselt, s nem a Solitude koncerteken viselt papi szerelést, de a szemkiakasztós borult mimikát ugyanúgy hozta. Amúgy nekem úgy tűnt, mikor kartávolságból néztem őket, hogy élvezik, de legalábbis nem holmi LGT/Omega jellegű dologról van szó, pedig Edlingék is közelebb vannak már a sírhoz, mint a bölcsőhöz.

Persze nem játszottak marathoni programot, és az amúgy tökéletes 11 nótához még szívesen válogattam volna valamit a méltatlanul hanyagolt Chapter VI-ről is. Az alapvetés Epicus Doomicus Metallicus felét eltolták: Solitude (istenem, hogy ezt végre élőben hallhattam!), Under The Oak, A Sorcerer's Pledge. Ha jól rémlik, a Nightfallról a The Well of Souls, az örök sláger ivolt (első két nóta!), meg zárásként a Samarithan; Mirror Mirror az Ancient Dreams-ről; a 2 évvel ezelőtti visszatérésről a Black Dwarf, a fantasztikus újról (King of the Grey Islands), ami az év 3 legjobb lemezének egyike, pedig az Emperor of the Void, a Devil Seed, valamint az év legjobb dalainak egyike, az Of Stars & Smoke, amire említett koma azt mondta, jobb, mint a régiek. Mats Leven és Edling valóban égbekiáltóan gyönyörű dallamokat írt abba a nótába, de tényleg az egész album méltó az idén 21 éves Epicus Doomicus Metallicus-hoz.

A hangulat remek volt, egyszerre végtelenül lesújtó és felemelő. Maga a zene nyilván éjsötét meg depresszív meg ilyenek, de az összegyűlt népek (akik közt max. a külföldieket nem ismerem min. látásból koncertek sokaságáról) módfelett élvezték, és megvolt a kellő energia áramlás. Szóval aki eljött, az olyan elégedett képet vágott a végén, amilyet utoljára az óvodában. Márpedig aki eljött, az 99%-ban igen rég volt óvodás, hehe. De nem baj, így is jó. A Candlemass megérdemelné, hogy 10x ennyi ember legyen rá kíváncsi, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki viszont ténylegesen megnézte őket, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Az meg már csak hab a tortán, hogy koncert után bárki kezet rázhatott Edlingékkel. Magam Lowe-val váltottam pár szót. Úgy vélte, a Solitude Aeturnus pulcsim szép darab, én meg mondtam neki, hogy az igazán szép az lenne, ha ezzel a zenekarral is eljönnének hozzánk, amire azt válaszolta, hogy talán jövőre. Ennyien akkor is lennénk, és ők is ilyen és ennyire király zenét játszanak. Hé, Kosi, remélem, vállalod ezt az újabb anyagi csődöt, cserébe a masszív élvezetért! (Gy.k.: Kosinszky Gábor az egyik szervezője ennek a koncertnek, és ritkán látom őt ilyen belefeledkezetten léggitározni, mint ezen a Candlemass bulin. Kösz, ember!)

Címkék:

szerda, szeptember 12, 2007

Jónás Zsolt: Túlpart

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Oldalszám: 198361
Ára: 1990 Ft
Kategória: horror

Jónás Zsolt neve ismerős lehet az ekulturáról is, hiszen számos cikk nyitott elméjű szerzője (nem mellesleg sok jó rock/metalt hallgat, szóval testvérem a fémben :).
Emellett két
Fangoria novellapályázat győztese, s a Túlpart az első regénye.

A történet egy isten háta mögötti faluban játszódik a Kárpátokban. A Tükör tó partján fekvő Túlparton valami borzalmas baleset történt harminc éve, s csak az a néhány ember őrzi a titkot, akik még ma is élnek a szemtanúk (és alkalmasint okozók) közül. Ide tér vissza hosszú évek után a válófélben lévő Bernát, s magával hozza két gyermekét, akiket még sosem láthatott a nagyanyjuk. Útban a falu felé egy csavargót lát az úton, aki ezen a városi léttől oly’ távol eső vidéken szokatlan látványt nyújt. De aztán hamar kiderül, hogy nem holmi átlagos csavargóról van szó. Ennyit talán elárulhatok: a köpönyeges alak amolyan garabonciás, akinek képében egy rég (harminc éve...) holt lélek tér vissza, hogy beteljesítse bosszúját. Ködöt és vihart hoz Túlpartra, és nem kímél senkit...

Megmondom őszintén, nem vagyok nagy horror rajongó. Van pár kedvencem (élükön Lovecrafttal), de alapvetően holmi hentelés nem tud lekötni. Ilyen szempontból a Túlpart jól is teljesít, hiszen sokkal változatosabb annál. Hamar kiderül, hogy Zsolt tud hangulatot kelteni. Zömében remek alakjai is vannak, különösen az idős embereket ábrázolja jól: finom humorral, de őszintén. Más kérdés, hogy számomra érthetetlen okból túl sok nem átlagos nevet használ, és itt-ott túlzásba esik (pl. Annus, Bernát anyja esetében). Az viszont bejön, hogy az egyik szereplőn keresztül a jógát népszerűsíti :)
Az is nagy pozitívum, hogy írónk ilyen mondatokra képes: „A fiú szinte kortalan volt. Úgy tűnt, nem ebből a világból származott a homok, ami az órájában pergett.” Nem rakta tele ilyenekkel a könyvet, de már ennyi is jelzi, hogy nyelvileg az átlag ponyvairodalomnál többet nyújt.

És kezdetben az is nagyon tetszett, hogy mennyi mindenből merített. Van a regényben Stephen King-rokon modern horror épp úgy, mint a gótikus természetfeletti irodalom hatása. Belezős-vérben tocsogós részek és okkult, misztikus dolgok. Magyar folk elemek (egyáltalán: a magyar környezet) és keresztény ill. keleti vallásos részletek. Gyomorforgató húzások és pszicho-thrilleres megoldások. És ezeket egész sokáig igen ügyesen keveri, ahogy a feszültséggel is jól bánik: képes altatni, hogy aztán a hajunk szála égnek álljon, meg úgy sűríteni egyre az atmoszférát, hogy az ember magáról megfeledkezve olvasson.

A gond az, hogy elérkezik egy pillanat, amin túl viszont már nem képes erre. Nem írom le, mi az, de van a könyv utolsó harmadában egy számomra túlontúl abszurd, a még hiteles fantasztikumot túllépő húzása, ami engem személy szerint csak összezavart. Nem azért, mert annyira furmányos a csavar, hanem mert nem látom értelmét. És a befejezést is elcsépeltnek érzem kissé. Hangsúlyozom: szerintem.

Ezzel együtt azt gondolom, Jónás Zsolt ígéretes horror író, és hallottam már olyan véleményt igazi horror rajongóktól, hogy ez a könyv úgy jó, ahogy van. Szóval akinek van egy kis ideje két King vagy Koontz mű között, vagy csak úgy általában szereti a horrort, az bátran szavazzon bizalmat Jónás úrnak. Ezzel ugyanis nem egy amúgy is milliomos csókát gazdagít tovább, hanem egy ifjú magyar reménységet segít, aki megfelelő arányban érkező anyagi és szellemi támogatás, kritika és dicséret mellett, no meg kellő adagnyi idő és jó ötlet meglétekor még simán túlszárnyalhatja a Túlpartot.

Címkék:

hétfő, szeptember 10, 2007

Laputa - Az égi palota

Eredeti cím: Tenku no shiro Rapyuta
Japán anime
Gyártás éve: 1986
Hossz: 124 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. 08. 23.
Forgalmazó: Best Hollywood

Ez volt Hayao Miyazaki és az ő Ghibli Stúdiójának második játékfilmje. Hozzánk csak most, 21 évvel később jutott el, de egy cseppet sem hat régimódinak.

A film két gyerek kalandjairól szól. Sheeta légikalózok és a kormány ill. a hadsereg emberei elől menekül, nyakában egy különös medállal, ami megmenti, mikor kizuhan egy léghajóból. Pazu, a bányászfiú talál rá, akinek minden vágya, hogy megtalálja Laputát, a legendás égi várost, amiről még apjától hallott. Hamarosan kiderül, hogy a lány családja pontosan onnan származik – csakhogy a mítikus lebegő palota kincseiért bármire képesek azok, akik a lányt kergetik. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy el is jutnak mind Laputába – hiszen Miyazaki sosem választja történeteiben a kézenfekvő, avagy klisés fordulatokat, most sem lehet előre kitalálni, mi fog történni.

A Laputa képi világa szintén mindmáig jellemző Miyazaki filmjeire, sőt, számos apróbb-nagyobb vonása van, ami később is visszaköszön. Főleg legutóbbi filmje, a Vándorló palota tartalmaz rokon elemeket. Hogy mást ne mondjak, mindkettő beleillik az egyre divatosabb steampunk irányzatba, ami ugye sokat merít Jules Verne műveiből, és ami általában a XIX. század végén, ill. a XX. század elején játszódik, egy alternatív világban, ahol a gőzgépek és egyéb különös masinák sokkal többre képesek, mint a valós világunkban valaha is. De minden filmjében látni gyönyörű tájakat és a pusztulás képeit, repülést és fura gépeket, és amellett, hogy a főszereplők között mindig van egy-két nagyszemű és -szívű, bátor gyermek, az elsőre gonosz öregasszonyokból meg nagy bajuszú, bolondos feltaláló-szerelő figurából is szinte mindig jut. Ahogy szívet melengető humorból, reményből és szeretetből is, amit sosem tálal nyálas módon.

Az is szokása Hayao mesternek, hogy utalásokkal, rejtett jelentésekkel pakolja tele műveit, amik megfejtéséhez segítségül elsősorban a
rendező hivatalos honlapját tudom ajánlani. De néhány érdekességet megosztanék itt:
- A Laputa név a Jonathan Swift-féle Gulliver utazásai-ból származik, bár úgy fest, Swifttel ellentétben Miyazaki nem volt tisztában a szó spanyol jelentésével (ami kb. prosti...).
- Maga Laputa, mint az égi város elképzelése állítólag Platóntól ered, és története sokban hasonlít Atlantiszéra.
- A bányászvároskát Wales-i mintára alkotta Miyazaki, a palota különféle európai (középkori ill. XVII. századi) épületek stílusjegyeit viseli magán.

Érdekes lenne elemezni, hogy egy olyan kultúra gyermekei, akik ilyen filmeken nőnek fel, mire jutnak az életükben. Mert Miyazaki csodás és fantasztikus meséi elsősorban nem azért mások és idegenek annyira a mi nyugati civilizációnk számára, mert a rendező japán. Nem mondom, hogy a Disney filmek és hasonlók nem hordoznak pozitív üzeneteket, bölcsességet, tudást, de nem hiszem, hogy aki látott már akár egyetlen Miyazaki filmet is, vitatkozna velem abban, hogy néhány kivételtől eltekintve nem lehet egy lapon emlegetni azokat a japán mágus műveivel...

Címkék:

vasárnap, szeptember 09, 2007

The Commitments

Eredeti cím: The Commitments
Angol-amerikai-ír zenés film
Gyártás éve: 1991
Hossz: 118 perc
Rendező: Alan Parker
Operatőr: Gale Tattersall
Forgatókönyv: Dick Clement, Ian La Frenais, Roddy Doyle
Eredeti történet: Roddy Doyle
Zene: The Commitments
Főszereplők: Robert Arkins, Michael Aherne, Angeline Ball, Maria Doyle Kennedy, Dave Finnegan, Bronagh Gallagher, Félim Gormley, Glen Hansard, Dick Massey, Johnny Murphy, Kenneth McCluskey, Andrew Strong, Colm Meaney
Gyártó: Dirty Hands Productions/ First Film Company/ Beacon Communications LLC
Hazai DVD megjelenés: 2006. 01. 24.
Forgalmazó: InterCom

Roddy Doyle ír író első regényéből készült ez a film 1991-ben. Doyle további két regényt szentelt a Rabbitte családnak (így lett a Barrytown-trilógia), de itt elsősorban ifjabbik Jimmy Rabbitte kap szerepet.

Jimmy ugyanis kitalálja, hogy összehoz egy rockbandát. Miközben az ifjú menedzser a leendő tagokat keresgéli, összetalálkozik Joey „The Lips” Fagan-nel (akinek becenevét a DVD-n Mókusnak fordították...), egy 40-es fószerrel, aki állítólag egy halom nagy sztár (James Brown, Stevie Wonder, stb.) mellett fújta már a trombitát. Joey ráveszi Jimmy-t, hogy a The Commitments névre keresztelt banda soul zenét játsszon, mondván, „az írek Európa feketéi, a dubliniak Írország feketéi, az észak-dubliniak pedig Dublin feketéi”. Aztán szép lassan összeáll a banda, és elkezdenek koncertezni, a pub-ok közönségének mélységes örömére. Csak hát ugye a szex meg a pénz néha kikezdi a rock & roll-t, szóval jönnek a konfliktusok...

Rock szakmai szempontból nem egy dokumentumfilm a The Commitments, de így is sokat elárul a zenekarok életéről. Emellett bődületes mennyiségben van benne tőrülmetszett tapló ír proli humor, megveszekedett jó muzsika (Deco, azaz Andrew Strong hangja valami kegyetlenül ott van!), meg az EU-nak köszönhető felvirágzás előtti Dublinnak a koszlott-kopott, mégis emberi hangulata. Mondhatni, hogy Alan Parker rendezőnek (A Fal, Evita, Hírnév, Angyalszív, Madárka, Lángoló Mississippi, stb.) ilyen alapanyagból könnyű dolga volt, de hát pont amiatt volt nehéz dolga, hogy elkapja ezt a fergeteges feeling-et. És csont nélkül sikerült neki!

Az már más kérdés, hogy a magyar DVD kiadvány vérforralóan béna. Semmi extra nincs rajta, még magyar hang sem, viszont a magyar felirat sokszor köszönőviszonyban sincs az amúgy baromi ízes suttyó ír-angollal (
a film ill. banda honlapja írja, hogy a film 113 perce alatt 145-ször hangzik el a fuck szó, és én mondom, kevés olyan film van, ahol ez rendben van, de a Commitments ilyen). Egy halom dolgot eleve le sem fordítottak, de az igazi amúgy is az lett volna, ha előveszik M. Nagy Miklós szintén mókás és találó magyar könyvfordítását, és az alapján rakják össze. Remélem, ha egyszer a másik két Barrytown-könyvből készült filmek (A méregzsák, A mozgóbüfé /avagy A furgon/) is DVD-re kerülnek, akkor lesz bennük annyi, hogy így tegyenek.

Címkék:

kedd, szeptember 04, 2007

Interjú Kleinheincz Csillával

Kleinheincz Csilla második regénye Ólomerdő címen jelent meg a nyáron. A különös hangulatú, leginkább a fantasy irányzatba illő könyv egyik érdekessége, hogy a magyar népmesékből is sokat merít. A szerkesztőként és fordítóként is dolgozó írónőt immáron másodszor faggattam ki. (Itt az első interjú.)

A teljes interjú az e-kulturán olvasható.

Néhány részlet:

"Elgondolkoztam azon, miről szólnak a magyar népmesék, és azokon belül is elsősorban a tündérmesék, és megpróbáltam a bennük található törvényszerűségeket és mintázatokat megmagyarázni. Nem mesét akartam írni, hanem valamit, ami használja a népmesék elemeit és szerkezetét, ám lényegében „realista”."

"Nem szeretem a való világban játszódó eseményeket olyan helyszínekre helyezni, amiket nem ismerek. Csak akkor várhatom el, hogy az olvasó valósnak fogadja el a tündérvilágot, ha a valóságot reálisan ábrázolom. "

"Számít egy írónál, hogy „civilben” milyen? Hacsak nem médiasztár, vajmi keveset nyom a latban, hogy milyen extrém hobbijai vannak, mennyire harsány személyiség; a könyvesboltban csak annak kéne számítania, hogyan és mit ír."

Címkék: