nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, október 23, 2009

Watch My Dying

Ezt az interjút 217-es, ezév szeptemberi Hammerbe készítettem, de sokkal hosszabb lett, mint ami egy oldalba befér. A Hammer site-ra is felkerülhetett volna, de valamiért mégsem, viszont van annyira jó, hogy a fanokat biztosan érdekli, úgyhogy itt teszem közzé, köszönettel WMD-éknek.


A Watch My Dying új albuma, a pompás digipack borítóba csomagolt Moebius minden dalában más vendégénekes szerepel, pl. Lukács Laci, Persó (ManGod Inc.
), BZ (Wendigo), Máté (Road), stb. A samplerek több szerepet kaptak, mint bármikor korábban, de a zúzásnak és az emberi tényezőnek is bőven jut hely. Különleges anyag, ami lassan érik be. A csapatból Veres Gaobr énekes, Bori Sanyi gitáros és Eszenyi Imre basszer válaszolt a kérdéseimre.

Kezdjük ott, ahol legutóbb befejeztük: mi lett a Fényérzékeny sorsa? És milyennek érzitek ma azt az anyagot?

Sanyi: „Én a Fényérzékenyt egy szuperjó lemeznek tartom a mai napig. Extrém, vagány, erőteljes, férfias, karakán, és mindez tele érzelmekkel. Valószínűleg hangulatlemez, ebből következhetnek a szélsőséges vélemények. Ez igaz tulajdonképpen az egész WMD-re, nem elég csak szeretni a metalt ahhoz, hogy bejöjjön, sőt talán az se kell hozzá, hogy valaki metalrajongó legyen, hogy értékelhesse. Ha újra csinálhatnám, csak a dobsound-on gondolkodnék még kicsit, bár az sem rossz, de szerintem attól nehéz hallgatni, és nem a gitároktól.”

Gaobr: „Ahogy minden lemezünk, ez is "megosztó" lett. Voltak, akiknek nem tetszett a soundja, ami tény, hogy markánsan északi lett, de világszínvonalú. A legviccsebb az a sajnálkozás volt, hogy nem ismételtük meg az előző albumot, erre most, a Moebius megjelenésével páran a Fényérzékenyt sírják visza.. Mi a mai napig szeretjük azokat a dalokat, bár tény, hogy a Tegezőt pl. nem lehet élőben úgy eltolni, hogy ne csapja szét mindenkinek a fejét... szóval van rajta pár nehezebb eset. A Fényérzékeny pont olyan rosszkedvű lemez lett, mint amilyenek mi magunk is voltunk akkoriban. De azóta már csupa móka és kacagás minden.”

A két lemez közti időben volt egy rakás fontos esemény, még tagcserék is. Először is jött Dávid. Az nem vitás, hogy bevált, mint dobos, de pl. mennyire volt hatással a Moebius-ra, és emberileg mennyire illik közétek?

S: „A dobosok mindig alapvető hatással vannak a zenére. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenbe beleszólnak, hanem úgy, hogy a dobos stílusa és tudása nagyon meghatározó ebben a műfajban. Minden esetben alaposan megfigyelem, miben jók, és miben nem, a gitártémákat, dalokat pedig ennek tükrében alakítom. Dávid nélkül pl. nem születhetett volna meg a Mindenért, de a Vadveszély sem, ami történetesen Attila dala.”

G: „A Moebius lemez írásánál természetesen másféle szempontokat vettünk figyelembe mint előzőleg, mert Bordás Zoli nagyon más stílusú dobolást képviselt, mint Dávid. Így más szempontok alapján haladtunk, mint előtte, gyorsabb tempók is születtek, rettenetes kétlábgépezés és blastbeatek vannak. Emberileg nagyon jól vagyunk, Dávid igazán vicces srác, egy energiabomba és a zenéről szól az egész élete. Ha nem velünk játszik, akkor dobot tanít.”

A 2008-as, V. Stagediving feszten elvileg egy koncert-DVD anyagát rögzítettétek. Mi lett a felvételekkel?

S: „Legjobb tudomásom szerint Attilánál kallódik, aki nem találja otthon, de mi sem.”

G: “Elakadt az illetékeseknél. Nem gáz végülis, mert technikailag nem volt olyan jó az a koncert. Szeretnénk képanyagot készíteni valamikor, elvileg ősszel is lesz lehetőségünk ilyesmire, a következő Stagediving fesztivál alkalmas lehet majd erre. Nemrég megkeresett minket egy kiadó, hogy mit szólnánk egy Blueray lemezhez, de egyelőre sehol sem tart ez a dolog.”

Részt vettetek az MTV Icon Tankcsapda show-ban. Hogy látjátok, volt valami extra haszna a szerepléseteknek, azon kívül, hogy lesokkoltátok a békés, siófoki nyaralókat?

S: „Annyi haszna mindenképpen volt, hogy rengetegen megismerték a zenekar nevét, akik valószínűleg sose hallottak volna rólunk. Persze hihetetlen nagy élmény is volt egy ilyen profi rendezvényen szerepelni, és ha ez nincs, akkor talán Lukács nem énekelne a lemezünkön. Ettől függetlenül szeretném megjegyezni, hogy én sosem gondolkodom ezen.”

G: Persze, amellett, hogy hatalmas megtiszteltetés volt a meghívás, volt szerencsénk beszélni több emberrel az amúgy bevállalósnak számító magyar MTV stábtól. Ennek köszönhetően készült velünk egy másik, klipkérős adás is, ahol bepartizánkodhattunk a haverjaink zenéivel, illetve Morbid Angellel, Entombeddel is, ami szintén nem mindennapos egy kereskedelmi zenecsatornán. Valószínűleg ez a rendezvény is közrejátszott abban, hog Lukács Laci elvállata felkérést az Utolsó hívásban, és ő is hallható a lemezünkön.”

Imi: „Ha már így megemlítetted, ha nem is a leghasznosabb, de mindenképpen az egyik legviccesebb része volt a bulinak, amikor a délutáni beálláson, a strandon sétáló emberek arcára szó szerint ráfagyott a mosoly, amikor rázendítettünk, pillanatok alatt magállt az élet, és értetlen tekintetek sokasága szegeződött ránk. Nem tudom, hogy mennyire igaz, de állítólag még a szervezőségnek is megfordult a fejében, hogy ezt nem biztos, hogy este is elő kellene adnunk :)”

Nem is sokkal a lemez megjelenése előtt kivált Kovács Attila gitáros. Mi történt? Szóba sem került, hogy másik arcot keressetek a helyére? A lemezen mennyire van még jelen?

I: „Alapvetően minden vég egy kezdet, és mindennek meg van a jó oldala is, pl.: sokkal jobban értem, hallom magam és nagyobb hely van színpadon, ha-ha. Ún. zenekarvezetőként azt mondom, hogy Attilának volt egy döntése, amit az elmúlt 10 év tapasztalatai alapján úgy láttam jónak, hogy nem érdemes vitatni, tehát elfogadtuk. Másik gitárost hirtelen elkezdtünk keresni, aztán egyre inkább az kezdett körvonalazódni, hogy nem is kell erőltetnünk ezt a kérdést. Amióta csatasorba állítottuk Kamasukát a samplert, teljesen telített a hangkép koncerten is. Így több sáv hallható élőben, mint eddig. Mindazonáltal, ha valaki maradéktalanul meg tudja győzni az egész zenekart, hogy pont rá van szükségünk, rögtön bevesszük gitárosnak. Már most felhívom a jelentkezni vágyók figyelmét, hogy a WMD-ben játszani egyáltalán nem jó dolog. Nagyon macerás társaság vagyunk, mert időben el kell indulni a koncertre, nem lehet teleszemetelni, és locsolni a buszt különböző dolgokkal, és ha valami nem tetszik nekünk, egyből szóvá is tesszük a másik felé, és mély depressziós őrlődések helyett megpróbáljuk megoldani a dolgot, és ezt egyenlőre csak négyen tudjuk huzamosabb ideje tartani, ha-ha.”

G: “Attila nem érezte othon magát ebben a zenei közegben, illetve egyéb problémák is felmerültek, amik odáig fajultak, hogy a kiszállás mellett döntött. Túl sok volt az "egy mindenki ellen - mindenki egy ellen" vita, és ezt senki se kezelte valami jól. Már senki sem akar ezen rágódni, ez az ő döntése volt. Mindenki csinálja a saját dolgait, elvagyunk, kevesebb a vita, tehát ennek biztos ez volt a rendje. A dolog a lehető legrosszabbkor jött, lemezfelvétel közben, a feléneklésnél. Ilyenkor ugye nem tisztázott, hogy akkor mi is legyen a felvett anyaggal, azt a megoldást éreztük a legtisztábbnak, ha a közösen elkészített és rögzített dalokat kiadjuk, de mivel már nem tagja a csapatnak, a fotók között ő már nem szerepel, a szerzők között és a köszönetrovatban igen. Még van nálunk két dal, amit vele készítettünk, ezek nemsokára megjelennek.”

Amúgy hogy íródott az album?

S: „Eleinte úgy tűnt, teljesen máshogy fog készülni, mint az eddigiek, de ha a végeredményt nézzük, annyira azért mégsem más, mint ahogy szokott lenni. A tíz dalból 6-ot írtam, 1-et Imivel, 2-t Imi és Attila, 1 pedig csak Attila dala. A szintiket mindenhol én írtam, ill. az éneket Gábor és Dezs, (ifj. Straub Dezső énekproducer), ezek elég jól összerántják a lemezt. A többi albumnál is hasonló volt az arány. Továbbra is igaz a wmd-re, hogy a dalok nem a (nem létező) próbákon születnek.”

G: Most mégis közös munkával folyt minden, mindenki belszólhatott mindenbe. Ez jelentősen lelassította és megnehezítette a dolgok menetét, sokat vacakoltunk a dalírással. Elég jól bejáratott módszerrel megy nálunk a dalszerzés, tehát a kész dolgokat otthon rögzítjük és mailben küldjük a többieknek csekkolásra. Ilyenkor lehet javaslatokat tenni, változtatni, utána van egy-két felesleges próba és mehet a felvétel. Erre a lemezre vagy hatot próbáltunk, ez tőlünk soknak számít.”

És hogy zajlott a stúdiózás?

I: „Általában nem szeretem, ha hasonlítgatnak ilyen olyan bandákhoz, de most azt kell, hogy mondja, hogy elég Slipknotosan :) Amikor a tavaly októberi Hammerben olvastam a Jim Root intit, egyből magunkra ismertem. Egy hónapunk sem volt az ígért megjelenési dátumig, de még egy hangot sem vettünk fel semmiből. Nem volt nagy bandázás a stúdióban. Szerintem olyan sem volt, hogy egyszerre bent lett volna a teljes zenekar. Néhány dolgot csak a keverésnél halottam, jéé nálunk ilyen sávok is vannak :) Picit talán hiányzik is ez a „rock” fíling, de tény hogy így hatékonyabb, és kevesebb energiát emészt fel a produkció, és ez nem utolsó, tekintve, hogy a vége fele így is mindenki úgy érzi, mintha 2 hete kukoricán térdepelne a sarokban.”

G: “Jaya Hari dasnál az Audioplanetben történtek a hangszeres felvételek, a keverés és a master. Bár beszéltünk a felvételek előtt Jocke Skoggal, a végső megoldás végül az volt, hogy készítse Jaya az összes utómunkálatot, mert így lesz a legjobb. Jó döntés volt :-) Az énekfelvételeknél én szerettem volna Straub Dezsővel dolgozni az Audioplanet stúdióban, mert őt tartom a legjobb énekproducernek az országban. Sajnos a sok időpontegyeztetés miatt elhúzódtak a felvételek, de a vége felé bizonyos dolgoknak jót is tett, hogy volt idejük érni a végső master előtt. Dávid 9 óra alatt feldobolta a lemezt, Imi egy nap alatt felbőgőzte, a gitárosok a saját szerzeményeiket játszották fel, tehát mindenki csak a saját számaiban gitározik. A sok vendég miatt kicsit döcögősek voltak az időpontegyeztetések, de megoldottuk.”

Milyen lett a lemez szerintetek? Miféle zene ez mármeg? :)

I: „Nagyon jó a kérdés, és ezt érdemes meg is jegyezni, a következő lemezig. Nem kell találgatni, tippelgetni, meg mindenféle reménnyel telve várni egy wmd lemezt, úgysem olyan lesz, hiszen akkor nem lenne wmd. A watch my dying már csak ilyen „mifélezenezmármegin”.

G: Hát csodaszép :-) Ez van, öregszünk. Most olyan fázisban vagyunk, hogy mindenki kicsit be van lassulva, családosak vagyunk, a sok hétköznapi szar ellenére néha nem átalljuk jó érzni magunkat. Ettől más ez a lemez, mint az eddigiek.”

Hallottam rebesgetni valami 42. heti maxit, amin további új dalok lennének. Erről mit lehet tudni? (Közben az a hét elmúlt, maxi meg sehol... - UN)

S: „Azt, hogy volt még két Attila nóta, aminek megkegyelmezett a zenekar, és nem került a wmd süllyesztőbe. Viszont a lemezre nem fért fel, mert túl sok volt.”

G: “Eredetileg 13 dalt rögzítettünk, de a sokféleségük miatt nehéz volt jó dalsorrendet csinálni a lemezre. Úgy volt, hogy egy hosszú anyagot készítünk, és bár a zene kicsit befogadhatóbb, mint a Fényérzékeny, a hangszerelés és a sok énekes miatt így sem olyan egyszerű. Nem akartuk a 60-70 sávot azzal tetézni, hogy több, mint egy órán át menjen minden... Így kitaláltuk, hogy lesz egy viszonylag barátságosabb lemez és utána egy EP vagy maxi, amin meg majd zúzunk. Ezen lesz két lemaradt dal, a Lopott könyvek feldolgozás stúdióváltozata Tankcsapdáék szíves hozzájárulásával, illetve tervben van még koncertdal és remix is, de majd meglátjuk, mi lesz a vége. Ez a kiadvány ajándék a tízéves jubileumunkra. így ingyen letölthető lesz majd a honlapunkról.”

A lemez minden dalában vendégszerepel valaki. Kímélni kellett Gaobr hangszálait, vagy nem volt kedve énekelni, vagy mi?

G: Énekelni sosincs kedvem, ha-ha! Mivel most három szerzőtől is jöttek dalok, sokfélék lettek, és jórészt az éneken is múlt, hogy legyen kohézió. Azt a kétféle megoldást éreztem lehetségesnek, hogy vagy valami koncept-dologgal kerülnek majd közelebb a dalok egymáshoz, vagy még széjjelebb lesz bombázva az egész és hát ez utóbbi megfejtés lett a végeredmény. Arra gondoltam, hogy a szélsőségeket nem próbálom megközelíteni, hanem ha lehet, fokozni kellene mondjuk a hangszereléssel, ami ebben az esetben a sok vendég lett. Teljesen ki sem volt találva az egész, tehát nem tudtuk hónapokkal előre, hogy ki mit fog énekelni, főleg hogy a szöveg- és énekdallamírás is valós idejű volt, azaz minden ott helyben született. A dalok hangulata kézenfekvővé tette, hogy kik kellenek hozzá, kik tudnak az adott kontraszton még jobban erősíteni. A Moebius c. dalban Vijaya Gauranga das, a Mantra gitárosa szerepel, amint a Bhagavad Gítából énekel néhány ötezer éves verset... Ide először valami egész hasonló hangmintát szerettünk volna tenni, de aztán az jutott eszembe, hogy miért vacakolnánk ezzel, ha va lehetőség rá, hogy élőben megoldjuk? Így egy telefon volt, útközben a stúdió felé, az ötlet után fél perccel és meg is beszéltük a dolgot. A Leggyorsab mártírban Apey énekel a Neck Sprainből, illetve a Remembereing the Steel-ből. Vele már régebben a Kelly miatt volt ismeretség, hatalmas figurának tartom és az egyik legjobb énekes akit ismerek, így nyilvánvaló volt, hogy jön. Az Utolsó hívában Lukács Laci neve már régebben felmerült, de tudtuk, hogy úgysem vállal felkéréseket, úgyhogy előre sajnálkoztunk miatta. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, Péterrel megkerestük telefonon, és a legnagyobb meglepetésre elvállalta a dolgot. Így a többiek tudta nélkül leautóztam Debrecenbe, felvettük a nótát - épp Laci születésnapján - és utána másnap szétküldtem mailben a többieknek, hogy na, tegnap elkészültünk vele. Jött is a válasz, hogy hú, ez nagyon állat, de úgy szól, mintha a Lukács énekelne benne :-) A Mindenért című dalban Lukács Eszter hallható, akit Sanyi Innersight nevű szólóprojectjéből már lehet ismerni. Ebben a dalban eredetileg Sanyi énekelte volna egyedül a verzéket, amit fel is tolt, de biztos nem szereti visszahallgatni a saját hangját, így egész hátra húzta a keverésnél. A női ének ötlete onnan jött, hogy a dal maga valamiféle igazságkeresésről szól, de ha duettben mennek a versszakok, akkor valami egész bensőséges hangulatú lesz az egész, ami eddig nem nagyon volt nálunk. A Vadveszélyben nyilvánvaló volt, hogy Persó kell. A dal egy szarvas elgázolásáról szól, amihez remekül illik ez a férfias, mély hang. Mivel a WMD a második koncertjét a CDT előtt játszotta és nagy fanok is voltunk, ez nagyon komoly flash volt. A Holtsúlyban Gabó Ádám énekel, aki akkor még a Cadaveres énekese volt, de nem ez volt a fő érv mellette, hanem hogy remekül érzi magát ebben a kevésbé metalos, kicsit furcsább közegben, ami ebben a dalban van. Kitalált két olyan szólamot, hogy rendesen meg is változott tőle a dal, illetve olyan lett, amilyen biztos nem lett volna nélküle. Nagyon durva volt, hogy ugyanazzal a hanggal az egyik percben mennyire hibbant, furcsa hangulatot tud hozni, a másikban meg olyan szép, amilyen egy férfiének csak lehet. A 2359-ben a Blind Myself-es Tóth Gergő énekel, és tőle egész meglepő dolgokat hozott. Eredetileg feldemóztam neki, hogy mire gondoltam, de ehhez képest egy olyan részre is ráénekelt tisztán, ami nem is volt énektéma, és ez sokat hozzátett a dalhoz. Vele egész 21. századi módszerrel dolgoztunk, azaz nem jött át a stúdióba, hanem otthon, a gitárosuknál rögzítették a sávokat és neten küldték át a kész anyagot. Az Éterben a keleties részek miatt egész nyilvánvaló volt BZ neve, és hát mint előre sejteni lehetett, a végeredmény valami hátborzongatóan jó lett. A refrén dallamát ő hozta, mert arra nekem olyan bonyolult ötletem volt, amit nem is tudtam neki feldemózni, inkább odahörögtem valamit. A verzéknél pedig a magas szólamokat tette rá az enyémekre. Az elszállós részek ellenére ezzel a tiszta és erős énekkel ez lett az egyik legfémesebb dal. A Hattyúdal egy modernebb jellegű dolog, itt a Remorse-ból Oláh Kálmán és Oláh Zsolti hangja adja azt a magas szólamot, ami kiemelkedik a dalból. A Roadból Molnár Máté van az utolsó dalban, aminek az a címe, hogy Úton. Érted, Road-Úton, hahaha, nagyon jó... Velük már többször játszottunk együtt és hatalmas arcok. Nagyon kedvesek és két lábbal a földön járnak, tehát nagyon könnyű volt közös nevezőre jutni. Amellett, hogy interjúikban meglepő módon többször is hivatkoztak a WMD-re, Máténak olyan orgánuma van, ami ezer közül is rögtön felismerhető és ide pont ez kellett. A következő Ep-n ott lesz majd a Magyar Ordítás című dalban Knapp Oszi a Wrong Side Of The Wallból, akik egy igazán jó zenekar hatalmas dalokkal. Oszi hangja is olyan karakteres, hogy bármit csinál vele, rögtön látod magad előtt, hogy ő az.. Végül, de nem utolsósorban a Bíbor Csendben szerepel Kokó a OneKillEmbrace-ből és Csilla az Angelusból, akik férj és feleség, ez a szám pedig egy gonosz szerelmes dal, így egész testreszabott. A különlegessége pedig az, hogy a süketszobában már ott volt velük Erik is Csilla pocakjában. El lehet képzelni, milyen nem mindennapi látvány egy hetedik hónapban lévő gégemetszetten sikítozó énekesnő :-)”

A Moebius megjelenése előtt felraktatok a honlapra egy 50 perces werkfilmet, ami megintcsak olyan különlegesség, amivel nem sok más banda szolgál. Ez hogy volt?

G: A stúdióban mindig ott volt a kamera, mert folyamatosan csináltunk egy stúdiónaplót, amit a Myspace oldalunkon keresztül lehetett nézni. Aztán annyi rövid kis felvétel összejött, hogy nagyon utálatos volt ide-oda kattogtatni közöttük és így megcsináltam egyben az egészet. Eredetileg félórásra volt tervezve, de majdnem egy egész lett. Sok lett az anyag, főleg hogy belekerültek egyéb házi felvételeink is, például a gyerekeinkről, Sanyi esküvőjéről, ahol a Háttal álmodót húzta egy vonósnégyes... az ilyesmiket nem lehetett kihagyni. Aztán ha már így alakult, készült hozzá pár plakát is, mintha valami igazi mozifilm bemutatója lenne. Kb. kétheti muka volt benne, aminek a nagy része mindenféle technikai macera volt, tehát előbb is meglett volna, de valamiért mindig úgy alakult, hogy ne tudjak normálisan aludni még a héthónapos lemezkészítés után sem :-)”

Nagyon szép lett a digipack borító. Ilyesmit is ritkán látni magyar metal bandánál, hogy sikerült összehozni?

I: „A digipack, legyártása, semmivel sem bonyolultabb, mint a sima lemezeké, ezt rendeled, és ezt gyártják. Sőt ahogy látom, még egyszerűbb is, mert 10 év alatt ez az első borító, ahol nem csesztek el semmit… bár nem is Magyarországon készült. A lényege pedig annyi, ha már a mai világban még áldoz az ember egy eredeti lemezre, kapjon érte valami letölthetetlent. Szerintünk sokkal kellemesebb kézbe venni egy ilyen lemezt.”

G: “A borítóötlet úgy alakult, hogy mindeki készíthetett otthon vázlatokat, és szavazással döntöttük a végleges design-ról. Az alapfotókat Cseh Gabriella készítette, az egész artwork pedig Bákonyi Bernadett munkája. Segített a kivitelezésben Pisti a Szegből, akinek ezúton is köszönet! Ugyanerre a témára készültek a koncertekre az oldal- és háttérzászlóink, illetve a honlapunk új kivitele is. A csomagolást Csehországban gyártattuk egy olyan céggel, akik digipakkra specializálódtak, nagyon szép cuccokat készítettek régebben is, ezért döntöttünk melletük.”

Milyenek eddig a visszajelzések, úgy koncerten, mint a lemezre?

G: Nagyjából mindenki elmondta már, hogy szerinte milyen zenét is kellene játszanunk és milyen is az a bizonyos "igazi WMD"... Vannak, akik ezt jobban tudják nálunk :-) tehát először most is azzal kell megbirkóznunk, amíg mindenki továbblép az összehasonlítgatáson. Az EP-nél majd biztos sokan lesznek, akik azért panaszkodnak majd, hogy túl durva :-) Persze aztán ha alább hagy a kezdeti csodálkozás, vagy mittudomén mi, onnan lehet majd reálisan megmondani, hogy mi is van ezzel a lemezzel. Koncerteken is van változás, most egy gitárral játszunk, viszont használunk egy harddisc-et is, aminek segítségével az összes kiegészítő szintit, zajt, intrót produkálni tudjuk, amik eddig nem voltak. Tehát most egy koncert másfajta hangulatú, mint mondjuk tavaly volt. Végre vannak vonósok, zongora, meg minden...”

S: „A koncertekre azok az emberek járnak, akiknek alapvetően bejön a wmd. Még ha valamelyik lemezt nem is szeretik annyira, most már van annyi dalunk, hogy többnyire a slágeresebb dolgokat vesszük elő. Pl. ha valaki nem szereti a Fényérzékenyt, magával a dallal szinte biztosan nincs baja, az Ohm-ot is szokták szeretni. A lényeg, amit ezzel akartam mondani, hogy a koncert ilyen szempontból nem mérvadó. Hiszek abban, hogy mindig több embernek tetszik, amit csinálunk, mint ahányan csalódnak bennünk. A bulikra pedig nem a csalódott közönség jár.”

Klip melyik dal(ok)ra lesz?

I: „Eddig elkészült a Hattyúdalra egy stúdiómunkákból összevágott kis dokumentum klip, ezt Gaobr gyártotta teljes egészében, mint a filmet, és a Moebius nótára egy animációs megoldás, ami tőlem származik. Ez egyébként a szomszéd sráccal dobtuk össze :) Együtt rendeztük, és ő rajzolta, és animálta tejesen egészében. Szabó Máténak ez az első ilyen jellegű munkája, de azt hiszem, messze nem az utolsó. A D-daysen amolyan premier előtti vetítés gyanánt bemutattuk, és egyből osztatlan sikert aratott. Egyébként különböző filmes szemlékre is be lett nevezve az alkotás. Teli van a régi dalokra - is - utaló képi gegekkel, de nem viccelődős hangvételű. És ha már így belelendültük a forgatásba, gyártottunk a kliphez is egy kedvcsináló filmet, ami a youtube-on megtalálható. Tervezünk még egy speckó, általuk csak egy éves klipnek nevezett dolgot, ami furfangos módon egy év múlva fog megjelenni. Egyébként még van legalább 3 nóta ami szerintem nagyon kívánja a klipet, de a magyar valóság nem biztos, hogy hagy majd kibontakozni…”

Az, hogy Moebius legyen a lemezcím, honnan jött? És miért?

G: “Arra utal, hogy különböző, egymástól függetlennek látszó dolgok végül egyfelé mutatnak, csak nem feltételenül veszi észre ezt az ember. Ezt csak ezzel a dologgal lehetett egyetlen szóban kifejezni.”

Mi a helyzet a szövegekkel? Mikről szólnak?

G: “Egyetlen szöveg sem volt kész a stúdiózásig, minden a feléneklés napján született, reggel, vagy a buszon-kocsiban stúdióba menet, meg hasonlók. Nem akartam túl sok esély adni magamnak arra, hogy a szövegek tökéletes formális rendjével törődjek. Azt szerettem volna, ha kimódoltság és lila köd helyett lenne egyfajta friss és keresetlen jellege a lemeznek, még ha emiatt be is csúszik pár hiba. Mostanában úgy tűnik, hogy azok a jó szövegek, amiket nem lehet érteni, mert az akkor művészi és elvont és értékes és "cool"... Nekem ebből elegem lett, mert sokan a tényleges allegóriák helyett csak blöffölnek és értelmetlen halandzsákat csapnak össze, ami viszont jól hangzik, vagy még az se. A magyar rockzenei szövegírás most biztos ebben a fázisban van, és ez se jobb, mint a huszonévvel ezelőtti csöveskorszak... Főleg ettől próbáltam most eltávolodni ezzel a módszerrel. Nem mondom, hogy így ajánlatos, mert ki lehet készülni tőle, olyan stresszes ez a tempó. A legdurvább az volt, amikor stopperrel írtam szöveget, minden sorra maradt egy egész perc, az alatt el kellett készülnie. Ez bele is került az egyik dalba :-) A lemez aról szól, hogy mennyi felesleges dolgon és tévedésen keresztül át vezet az út oda, hogy rájöjjön az ember, hogy nem is vezet sehová, ahová tartott addig. Az embernek alapvető tulajdonsága, hogy csak akkor nézi meg igazán, min is jár, ha közben jól pofára esik rajta.”

Van pár sor a címadóban, ami kiemelve pláne sokféleképp értelmezhető: „egyformán másféle egyetlen másképpen”. A Te saját értelmezésed érdekelne…

G: “Ez arról szól, hogy mindenki sok hülye kis igazsága külön-külön gyakran teljes tévedés, de együtt mégis alkot valamiféle megbonthatatlan egészet. Hogy nem lehet minden tökéletlen. Hajlamosak vagyunk kis kirakódarabkákon rágódni egész életünkben ahelyett, hogy hátrébb lépnénk magunktól eggyel, és legalább megpróbálnánk egyben nézni azt, ami van.”

S: „Szerintem erről szól: “Az Istenség Személyisége tökéletes és teljes, és mivel maradéktalanul tökéletes, mindabban, ami Belõle kiárad — s így ebben a mulandó világban is —, minden megvan ahhoz, hogy hiánytalanul teljes legyen. Bármit hozzon létre a Teljes Egész, az önmagában is teljes. Õ a Teljes Egész, ezért bár számtalan hiánytalan egység árad ki Belõle, megmarad teljes egésznek.” (Sri Isopanisad, invokáció)”

Több dalban is mintha a halálról, vagy inkább az azelőtti pillanatokról volna szó. Jól veszem le? És szerintetek mi van utána?

S: „Szerintem reinkarnáció. Egészen addig, amíg fel nem ébred bennünk a tiszta Istenszeretet.”

G: “Igen, vannak olyan dalok, amik bár első hallásra sima, hétköznapi rockszövegnek hallatszanak, mégis több van bennük. Az Utolsó hívás, a 2359, vagy a Mindenért sokkal több dologról szól, mint hogy felhívok valakit a vonat indulása előtt, vagy szakítottam valakivel és szembekerültem a saját rossz oldalammal, de persze így is lehet értelmezni őket. Ezeket a töblettartalmakat csak azok fedezik fel, akik egyébként is hajlamosabbak az úgymond mélyebb gondolkodásra. A többiek mellett persze ezek elmennek, mint minden más is. Nekik a 2359 csak annyiról szól, hogy ne vásárolj sokat, mert az rossz. Az, hogy mi van az élet után, másodlagos, sokkal fontosabb, hogy előtte mit kezdesz ezzel a kis idővel.”

Az Éter kapcsán kérdezem: mit tehet az ember, hogy ne mossa át az agyát a tömegmédia?

S: „Szerintem egyértelmű a válasz. Pl. a kereskedelmi csatornák pletyiműsorai sokkal többet ártanak, mint mondjuk a 4 éves kisfiammal megnézni a Gyűrűk Urát. Vannak is ilyen házi fogalmaink, mint: „Rosszban, rosszban. Idétlen család (ez a Barátok közt)”. De arra is büszke vagyok, hogy ha kezdődik a Pokémon, Csongor kiabál nekem, hogy „Apaaaa, kezdődik a Pokémon, gyorsan kapcsold el inneeeen”. Van ugyan bekötve tévénk, néha nem tudom, minek, mert hacsak lehet, nem nézzük.”

G: “Természetesen WMD lemezeket kell hallgatni. Az emberek mind lezárt szemmel, manipulálva és kifosztva élnek, DE! Mi természetesen, világmegmentő missziónk részeként, majd mindenkinek felnyitjuk a beszűkült kis tudatát, hogy ne nézzen sok sorozatot, mert hülye lesz és azt hiszi, hogy parasztok vannak az UHT-s tejesdobozokban. Hát nem! Tudjátok meg mind: rabszolgák vagytok! :-)”

I: „Náluk pedig be sincs kötve, egy TV csatornánk sincs. Amióta nincs tv, minden filmet végig tudtam nézni amit elkezdtem :) Szerintem ma az internet tökéletesen elég a tájékozódásra. Lehet hogy kicsit macerásabb, többet kell dolgozni vele, de az is biztos, hogy amit a tv-ből kapsz, azt véletlenül sem szabad tényként kezelni. Egyébként ez egy nagyon hosszú téma, lehetne ragozni sokáig.”

Gaobr, minden lemezen megtalálni a nyomait az önkeresésnek, a tépelődésnek, hogy ki vagy te, mi az értelme. Most sem túl vidám a kép, de látom a változást, a fejlődést. És Te?

G: “Ennek örülök. Szerencsére mások is észrevették a különbséget, volt aki örült neki, de van akinek pont ez nem tetszik. Lehet, hogy hajlamos vagyok túl sokat gondolkozni, ami nem biztos hogy jó, mert az én agyam is ugyanúgy át van mosva, mint bárki másé. Így pont olyan hibásak a következtetések is. Ha az ember idáig eljut, akkor onnantól célszerűbb kevesebbet tépelődni és elfogadóbban gondolni az Egészre.”

Nem titok, hogy az utóbbi pár évben Iminek kislánya született, Sanyi is megnősült, meg ilyenek, az ilyesmi pedig elkerülhetetlen éréssel jár. De komolyodással is vajon? Vagy még mindig tőrül metszett coimbrák vagytok?

I: „Természetesen komolyodással is jár, pontosan olyan ütemben komolyodom, mint Leila, a 2 éves kislányom. Nem rég még csak Kisvakondot néztünk, de mostanában már bevállaljuk a Vizipókot és a Micimackót is.”

G: “Ez változó. Én régebb óta vagyok apa, mint ők, és nem látok rajtuk olyan radikális változást, mióta babáznak. Ez a világon a legszebb dolog, ami megadathat az embernek, és rohadtul nem annyiról szól, hogy innentől kezdve aztán se zene, se móka, csak a meló. Amellett, hogy sokat marháskodunk, mindketten komolyabb és felelősségteljesebb emberek voltak mindig is. Az én karomra van csak felvarrva, hogy ZFH (zenekari főhülye)... Az, hogy családja van az embernek, nem az a rettenetes életmódváltás, mint azt gondolják előtte. Hatalmas volt például, amikor Sanyi fia, Csongor a Moebius megjelenési partyján elénekelte az egyik dalt rendesen, mikrofonba, vagy amikor Imi lánya, Leila Angelus pólóban szaladgál a D-daysen a táborban. A lányom Luca meg már annyira vágja a témát, hogy már az MTV-s parti előtt is odavolt, hogy Tankcsapdás bulin játszunk, de az Utolsó hívás azóta is valami elképzelhetetlen csoda neki :-)”

S: „Én önmagamra sose tekintettem úgy, mint egy komolytalan kölyökre. Inkább a „túlkomoly” betegségben szenvedek, ezért szokták azt hinni, hogy már megint bajom van :). Pedig legtöbbször nincs, csak sajnos antiszociális az alaptermészetem, pedig szeretem az embereket, tehát nem embergyűlölő vagyok, csak kicsit antiszociális.”

I: „Nos igen, a zenekar komolysági mércéjén azt hiszem csak egy dolog van ugyanazon a szinten, és ez a zene. Tény, hogy nem vagyunk az a gimis cimborákból álló 15 éve együtt zenélő társaság.”

Turné, lemezbemutató?

I: „Mivel a wmd nem tart turnékat, legföljebb sűrűbben, és ritkábban koncertezős időszakra lehet osztani a hónapokat. Szerencsére nem én szervezem a koncerteket, úgyhogy mindig csak megnézem a neten az aktuális hétvégi célállomást, és időben elindulok. Javaslom a rajongóknak is, hogy ezt tegye meg minden hétvégén vagy 200 ember, és akkor minden rendben is lesz :)”

G: “Nálunk nincs turné, mindig játszunk. Nyáron kint, amúgy bent, ennyi. Lemezbemutató koncert meg mint fogalom az internet korában már kicsit fura kategória... De lesz (volt) szeptemberben a Stagediving fesztivál a Dalriadával, meg valamikor közös szülinap a Mantrával. Ezekre szeretnénk majd vendégeket is hívni, illetve valamelyik koncert képanyagát most már tényleg szeretnénk rögzíteni.”

S végül: hogy sikerült a WMD-Days?

G: “Most kicsit higgadtabb volt, több gyerek, kevesebb ivászat... Most nem volt olyan szilaj durvulás, mint tavaly, inkább mindenki pihizett. Természetesen volt hagymásbab főzés, zenész-újságíró focimecs, tehetségkutató, egy csomó jó zenekar, meg minden. Fantasztikus volt, hogy még Szerbiából is elutaztak hozzánk a Zeppelines barátaink, de jöttek Szlovákiából, Debrecenből, meg az ország minden részéről. Reméljük jövőre is ott leszünk!”

Címkék:

csütörtök, október 22, 2009

Richard Bach: Hipnózis

Richard Bach az volt a ’90-es évek elején, mint aki/ami ma Paulo Coelho, Müller Péter, vagy épp Rhonda Byrne The Secret - A titok című könyve. Akkoriban viszont még nem volt akkora felhajtás a bestsellerek körül, és a – mondjuk azt, hogy – ezoterikus irodalom is valahogy „undergroundabbnak” számított, sokkal kevésbé volt jelen a mainstream médiában.
Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan örülnek, hogy az 1936-ban született amerikai szerző kb. 10 év után új könyvvel jelentkezett. Ami pont olyan, mint az eddigiek, csak megint egy másik történetben, és nekem történetesen tetszett.

Imhol a teljes cikk az ekulturán.

Címkék:

péntek, október 16, 2009

William Nicholson: Rokon lelkek társasága

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006

Fordító: Pék Zoltán

Kategória: szépirodalom

Eredeti cím: Society of Others

Oldalszám: 261
Ára:
2000 Ft


William Nicholson az Amaranth titka c. ifjúsági trilógia szerzője, egyben olyan filmek forgatókönyveit is ő írta, mint a Gladiátor (2000), Az első lovag (1995), a Nell, a remetelány (1994) vagy az Árnyékország (1993). Van neki több könyve is, de eddig összesen ez a négy jelent meg magyarul, nálam meg épp a Rokon lelkek társasága az első, amit potom ezresért vettem pár hava az Alexandrában. És micsoda kincsre találtam!

Az első kb. 50 oldal olyan volt, mintha a Zabhegyező és Nick Hornby könyveinek metszéspontját olvasnám, vagy a köztes mezsgyét, mivel a főszereplő-mesélő a huszas évei elején jár. Egy londoni fiatalember ő, elvált szülők gyermeke, akinek a nevét nem tudjuk meg és aki nem rég diplomázott. Apja jól keres, mint forgatókönyvíró, így hősünknek nincsenek anyagi gondjai. Másfélékben azonban bővelkedik, bár ezekről, amint idővel ráébred, azért ő is tehet. Merthogy a koma utálja az embereket, jobb szeret elvonulni a szobájába, és elvárja, hogy mindenki békén hagyja őt. A hülye húga, az álmait vesztett anyja, annak nővére, aki szakmailag sikeres, ám nincs senkije, így szeretetét az arra kevéssé kíváncsi mesélőre ömleszti, az apja, akinek kívánatos új nőjétől épp most születik kisbabája (aki utálja hősünket, legalábbis szerinte), és így tovább. Nem igen tud mit kezdeni az életével, nem lát benne semmi értelmet, és úgy gondolja, hogy akkor ez azt jelenti, hogy nincs is. „Az élet kemény, aztán meghalunk.”

Így aztán hirtelen elhatározással arra használja az apjától kimondottan diplomázás utáni kalandokra kapott 1000 fontját, hogy elmenjen otthonról, méghozzá az alábbi elv mentén: „…nem muszáj nekem úti cél. Úgy is elmehetek, hogy nem megyek sehová.” Úgy hozza a sors vagy mi, hogy egy kamionos veszi fel emberünket, aki egy meg nem nevezett kelet-európai országba szállít ezt-azt, de legfőképp egy olyan könyv példányait, amikért aztán az országban uralkodó elnyomó hatalom nehézfiúi megölik a sofőrt… A könyv címe Rokon lelkek társasága. Eredetiben The Society of Others, azaz Mások Társasága, és ez történetesen közelebb visz a megfejtéshez, bár a magyar címnek is van létjogosultsága.

Szóval hősünk ott marad a nagy semmiben, azt sem tudván, hol, de az világos, hogy amíg nála a könyv egy példánya (mert egyet kiment a tűzből), addig az ő élete is veszélyben van. Aztán az események döbbenetes hullámvasútja következik, terrorista eszközöket is alkalmazó ellenállókkal, titkosügynökökkel, rendőrökkel, meg azzal az elnyomott értelmiségi réteggel, amelyik nem hisz abban, hogy erőszakkal meg lehet változtatni bármit, ellenben hisz a szavakban, költészetben, filozófiában, zenében, és hogy mindezeket békésen is meg lehet védeni ill. át lehet örökíteni (s ebben is látják önnön feladatukat). És így tovább. A regény a felszínén tulajdonképpen thriller, ami egy olyan, elcseszett országban játszódik, amilyen a miénk tán csak ’56 tájékán volt (bár az író azt mondja, 1986-os budapesti dokumentumfilm forgatása is hathatott a regényre), max. Románia lehetett ilyen a securitate idejében, netán Jugoszlávia a háborús időkben, vagy tudom is én, de elképzelhetőnek tartom, hogy a szerző saját ifjúkori afrikai élményeit is beleszőtte ebbe. Az 1984, vagy akár Bradbury Fahrenheit 451-e is eszébe juthat egyeseknek. És, amint a könyv fülszövege nem mulasztja el megjegyezni (és ez volt az, ami miatt annak idején 2006-ban nem vettem meg…), „Végül egy hatalmas kastélyban egy nagyszabású hangversenyen bukkan fel minden szereplő egy szörnyűséges fináléban.”

Nos, igen. A végkifejlet valóban borzalmas. És egyébként ezen a szintjén nézve is izgalmas meg jó ez a regény. És néha olyan abszurd dolgok történnek benne, hogy nagyokat nevettem rajta, pedig nem is vicces. Csakhogy a lényeg a benne foglalt gondolatokban rejlik, meg abban a számos csavarban, szimbólumban, utalásban, amiket korántsem könnyű megfejteni, de nem is az a lényeg, hogy az író mit miért írt (pl. elárulja a honlapján, hogy ahol csak felbukkan a vörös, az egy a londoni National Gallery-ben látható festményre utal, azt jeleníti meg), hanem hogy az olvasónak mit mond.

A könyv, amiről a könyv szól, egy Leon Vicino nevű író-gondolkodó műve, és Nicholson leginkább rajta keresztül filozofál, olyanokról, mint az élhető, élvezhető (vagyis jól élt) élet, Isten, meg hasonlók – de a főszereplő az, aki megéli mindezeket. Megéli, is itt van a hangsúly. Számomra ugyanis a könyv egyik fő üzenete az, hogy egy halom felismeréshez csak akkor jut el az ember, ha megéli őket. És azt kívánom, bár olvastam volna ezt a könyvet annyi idősen, mint a főhőse. Nem mintha biztos lennék benne, hogy könyvekből, filmekből, zenékből ténylegesen lehet olyasmiket tanulni, amik által valójában fejlődünk, ezek inkább revelációk lehetnek, amikor felragyog, hogy valami, amit már tudunk, pontosan mit is jelent. Nem maguk a lépcsőfokok, hanem mondjuk napsugár, ami megvilágítja őket, hogy igazán meglássuk, mik is azok. Vagy valami ilyesmi. Na, ezt most nem tudom tovább vinni, inkább csak annyi, hogy nekem ez a könyv is ilyen élmény volt.

Pl. arról is szól, hogy fel kell nőni, és észre kell venni, hogy rajtunk kívül vannak mások is a világon, és meg kell tanulni észrevenni őket, és élvezni, értékelni, hogy vannak. És ehhez önmagunkat kell legyőzni, és persze, hogy meghal az ember egy része, mikor felnő, de hát végtére is minden nappal meghalunk, és így tovább.

Ez most biztos nem tűnik túl értelmesnek, ezért is jó, hogy nem azért írok róla, mert kell. Az ekultra már került róla cikk, itt meg hadoválhatok kedvemre. De voltam én is ilyesmi nihilista, mint ez az arc. OK, több a különbség, mint a hasonlóság, de akkor is tudok vele valamelyest azonosulni, megértem, min megy keresztül, és az az érzésem, hogy egy halom huszonéves ugyanígy lenne vele. 34 évesen azonban azt is látom, hogy mi van aztán, meg hogy mennyi nagyon jót és szépet és igazat írt össze Nicholson. Ez a könyv az élet igenlése, ünneplése is egyben, akármi történjék is benne a felszínen (különben valahol a Gladiátor c. film is az volt, teljesen másként). Meg a költészeté és zenéé is.

Kicsit, hát, nem túl jó párhuzam, de a Holt Költők Társasága is valahol hasonló élmény volt számomra. És annyira trükkös, és annyi minden van benne, hogy el kell majd olvasnom újra.

Címkék:

péntek, október 09, 2009

Spamalot

A Spamalot egy musical, amit a Monty Python csoport híres-nevezetes filmje, a Gyalog Galopp (eredeti bemutató: 1974-ben) alapján írt a társulat egyik tagja, Eric Idle, John Du Prez zeneszerző segítségével. A darab 2005-ös bemutatója óta mind a New York-i Broadway-n, mind a londoni West End-en hatalmas sikerrel futott, ami arra utal, hogy nem csak az angol humor klasszikus alkotásának rajongói, de a musical-eket kedvelő közönség is értékelte. Meg ahogy nézem, a Madách Színházba járók zöme is.
Nekem annyira azért nem jött be, pl. mert a musical-eket alapból nem kedvelem, és ez az előadás elég sokat csonkít az eredeti szellemiségén, mindazonáltal jól szórakoztam, csak épp nem szabad a kettőt összehasonlítani.

Teljes cikk az ekulturán.

Címkék:

csütörtök, október 08, 2009

Trouble, Bp. Diesel, 2009. október 7.

Múltkor szürreálisnak tituláltam Lajkó Félix Nyugati-aluljáróbeli koncertjét, de ez a jelző illik a Trouble koncertre is. Egyrészt mert ’92 táján, számomra legmeghatározóbb albumuk, a Manic Frustration idején totál reménytelennek tűnt, hogy valaha is láthassuk őket errefelé. Emlékszem, ’95-ben szájtátva hallgattuk Lénárd Lacit vmi PeCsa-beli koncert szünetében, ahogy a friss, Dynamo-fesztiválos meg vmi kis klubos Trouble koncertélményeiről mesélt. Aztán fel is oszlott a banda, de persze a metal mókuskerekéből nem lehet ám csak úgy kiugrani, úgyhogy újjáalakultak (továbbra is csak maroknyi rajongó örömére), és 2007-ben már megzúzták az A38 hajót, most meg a Dieselt. Hihetetlen.

De azért is volt nehezen hihető ez a mostani koncert, mert időközben Eric Wagner énekes kivált, s helyére az a Kory Clarke került, aki szintén ikon-számba ment nálam a ’90-es évek elején, csak épp a Warrior Soul nevű bandája miatt. És a fickó, a maga sajátos színpadi kiállásával, melyben Robert Plant és Mick Jagger mozgáskultúrája keveredik egy tőrül metszett New York-i punk rocker attitűdjével, olyan szinten nem illett a képbe, hogy abból szólás lesz doomster körökben. Nem az, Trouble-ék (ami ugye egyenlő a felülmúlhatatlan Rick Wartell-Bruce Franklin gitárduóval) sem egy helyben toporogtak, de ők mégiscsak a komótos, belefeledkező stílust hozták, illőn a zenéhez, míg Kory bátya ezerrel pörgött. Nyilván volt benne némi segédanyag is. Megjegyzem, még mindig inkább ez, mint Wagner, aki az A38-on folyamatosan le akart esni a színpadról, úgy be volt állva… Meg aztán annyira egyéni, sajátos, karcos hangja van, hogy azon bármit énekel, az Warrior Soul-os. Szóval a koncert első felében úgy éreztem, egyszerre nézek két filmet, durván tudathasadásos élmény volt. Meg persze szokni kellett, hogy az alapvetően hippi beállítottságú Wagner másképpen hisztérikus és karakteres hangja helyett Kory-t hallom. De az amúgy időhúzást jelentő gitárszólók után, amik alatt Kory elment öblögetni vagy mi, már rendben volt minden. Az új dal (Valamis of Doom) pedig megmutatta, hogy ha hozhatja a saját énektémáit, akkor tökéletesen tud illeszkedni Wartell-Franklinhoz – ha az egész új lemez ezt a szintet hozza, akkor az jobb lesz még a ’96-os Plastic Green Head-nél is!

A Trouble ’79-ben alakult, a Black Sabbath nyomdokaiba lépve kezdte el játszani a doom metalt, aminek aztán formáló, alapvető bandájává is váltak (a Candlemass-szel meg a St.Vitus-szal egyetemben). Idővel, kb. a ’90-es negyedik albumra a pszichedelia is erősen bejött a zenéjükbe, és az az anyag meg a Manic Frustration minden idők legjobb metal lemezei között van. Úgy mondanám, hogy a Sabbath meg a Priest és a Maiden után a Trouble következik, mint a legnagyobb riffeket gyártó csapat, merthogy még a Slayer és a Metallica is tőlük tanult, ahogy a gothic/death/doom irányzat nagyjai is (elég meghallgatni a korai Paradise Lost, Anathema és MDB cuccokat). Azonban sosem lettek ismertek, hiába volt a Slayer-t is csúcsra járató Rick Rubin a producere a Manic-nek. Megmaradtak kultikus bandának, amit széles e világon alig párezren istenítenek, az összes többi metalos meg csak onnan ismeri őket, hogy hallott már olyan számot, ahova Trouble-riffet nyúltak. Ennyi.

Visszatérve a koncertre, rövid, egy órás best of volt, három korai doom döngöléssel (Ride the Sky, Assassin, The Tempter), amik alatt lelki szemeimmel láttam, amint keresztek nőnek szerte a klubban, meg olyan metalba öntött sárkánygyíkokkal, mint a Come Touch the Sky, a The Sleeper, az R.I.P. (az volt a ráadás), a The Eye, a Psychotic Reaction, vagy az At the End of My Daze, ami nálam a koncert csúcspontja volt azzal a kő eccerű, őskori, alapvető riffel. Az amúgy totál korrekt visszatérő stúdiólemezről (Simple Mind Condition) csak a Trouble Maker-t tolták. A dobos meg a basszer akárki lehetett, hozták, amit kellett, utóbbi kopasz csóka némileg tréfásra vette a figurát, klasszikus, fehér telefonzsinórra hajazó gitárkábele üde színfolt volt Kory homoerotikus mozgása és a teljesen máshol járó többiek mellett J

Fájdalmasan hamar véget ért a móka, de legalább emberi időben érhettem így haza, és nem kellett másnap megdöglenem a munkahelyemen. (Igen, áruló vagyok, a Pentragam-ot kihagytam, de ezek után nem kellett nekem semmi más, pedig hát az is tiszteletre méltó ős-doom banda…)

Hogy lássátok, miről beszéltem, ehun egy
Warrior Soul dal, csak nem engedik beágyazni, mert a Universal Music Group-nak biztos rohadtul fájna… (Kory Clarke arról volt híres, hogy mindig rém pipa volt egy halom dolog miatt, beleértve a lemezcéges szarakodásokat, s lám, még mindig van is rá oka…)

Címkék:

vasárnap, október 04, 2009

Böszörményi Gyula: 9… 8… 7…

Egy alternatív Budapest, amit démonok és más ördögfattyak uralnak, Sisters Of Mercy-t hallgató ködgruftik, akik ezek ellen harcolnak, és egy tizenéves lány főszereplő, aki leginkább csak azt szeretné, ha békén hagynák, és egy kicsi szeretetet kapna végre, ehelyett az események fősodrába kerül.
Böszörményi Gyula új trilógiája a(z angol kifejezést átvéve) fiatal felnőttekhez szól, és van benne annyi izgalom, érdekes ötlet és gondolat, hogy a Twilight-nál simán jobbnak tartsam. Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Címkék:

csütörtök, október 01, 2009

Lajkó Félix, Bp. Nyugati téri aluljáró, 2009. október 1.

Nem figyeltem, milyen megmozdulások lesznek a Zene Világnapján, azaz ma, de édesanyám szólt olyan 11:30 körül, hogy most hallotta, hogy Lajkó Félix fog zenélni déltől a Nyugati téri aluljáróban. Úgyhogy ki is mentem oda, mert közel van, és aztán olyan 20 perces kis koncertben volt részem, hogy ez most azonnal le kell írnom, bár nem lehet.
Az ember egy zseni. Bizonyos értelemben metalosabb a legtöbb metal zenésznél. Így zenélni, asztaszenteget!
Nem is az, hogy ó, mennyire tud, meg hogy milyen egyéni, meg blabla. Ezt már annyian elmondták róla mások is! De ahogy meg amit közvetít a zenéjével! Lánglelkű muzsikus, az biztos, jóhogy, így nem is zenélhetne különben. De még az sem mind képes emlékeket felnyitni az emberben pusztán a zene által, nem igaz? A hegedűszótól hol könnyek szöktek a szemembe, hol nyárba vitt, forró síneken rohanó vonatra, elsuhanó tájakra, amik mind régen voltak, régen.
Nem egyedül zenélt, Brasnyó Antal kísérte brácsán, és még azt sem mondanám, hogy fergeteges volt. Semmi zúzás, semmi totális beleélés, húsz perc az aluljáróban, végtére is. Hanem mikor eljöttem onnan a végén, zene volt még a szememben is, és leizzadtam, pedig meg sem nagyon mozdultam koncert közben.
Szürreális volt kissé, a háttérben a Burger Kingben emberek kajáltak, ha metró jött, a halkabb részeket alig lehetett hallani. De végül is totál mindegy, hol szól a zene, ha ilyen, az elvarázsol! Á, nem igaz, hogy nem jó embernek lenni, hát itt van nekünk a zene!!! :)
Ha bárki még ma olvassa, és kedvet kapott, du. 5-től a Blahán újra zenélnek Félixék!

Ezt is játszotta:

Címkék: