nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, szeptember 18, 2008

Hideyuki Kikuchi-Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 2.

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi's Vampire Hunter D, Vol. 2
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 235
Ára: 2200 Ft
Kategória: képregény / manga

D, a vámpírvadász történetei eredetileg regényben jelentek meg (18 kötet eddig!), majd film készült belőlük – s csak múlt évben indult el a manga verzió. A Fumax a 2. részt is a világpremierrel egyidőben tudta kihozni (cikk az 1.-ről), a minőség pedig részükről is jobb lett, ahogy Saiko Takaki (aki nem csak rajzolja, de át is írja a sztorikat) is fejlődött.

Főhősünk, aki dhampir, tehát félember és félvámpír, ki tudja, hova vezető útja során Tepes falujába érkezik. A település melletti dombon egy fenyegető, ősi rom áll, amiről azt rebesgetik, egykoron a Nemesség (azaz a vámpír faj) emelte, hogy kikísérletezze, mint lehetnének képesek nappal is járni. Ám ez nem evidens az ott lakók számára – szinte senki nem tudja, mi történt ott évszázadokkal korábban. Csakhogy történetünk kezdete előtt egy évtizeddel négy falusi gyerek eltűnt a várrom közelében, s mikor pár héttel később felbukkantak, már csak hárman voltak, semmire sem emlékeztek, ám egyikük megőrült. D érkezésekor pedig néhány ember fényes nappal esik áldozatul vámpírok harapásának... A falu természetesen a három eltűnt és megkerült egykori gyereket gyanúsítja, de nincs bizonyíték sem a falu tanítója, sem a gyönyörű lány (akit a polgármester kihasznál, és aki a nagyvárosba készül), sem a bolond fiú ellen...

D persze másokra gyanakszik, és a némileg megtekert, avagy néhol kissé nehezen követhető cselekményszál végül nem is olyan könnyen kikövetkeztethető, érdekes végkifejletig fut. Mindeközben vámpírvadász hősünknek többször is elő kell kapnia a kardját, és Bal Kéz tudására is szüksége van, hogy kiderítse, hogy mi történik, s főleg, hogy mi történt évszázadokkal korábban abban a várban.

Túl sokat most sem tudunk meg a titokzatos D kilétéről, múltjáról, Saiko (és Kikuchi mester) igen szűkmarkúan mérik az információt, epizódonként egy-egy cseppnyivel gazdagítva csupán a képet. A 2. részből csupán annyi világlik ki, hogy D is egy kísérlet eredménye, ám ennél többet maximum sejteni lehet. Ez az erős titokzatoskodás azonban nagyon jót tesz a sorozatnak, hiszen D rendkívüli figura még a szörnyen kiterjedt vámpír-irodalomban is.

Emellett, bár a történet sem érdektelen, most is a képivilág és az atmoszféra a kötet legnagyobb erőssége. Vannak ugyan képek, amiket nem könnyű megfejteni, de összességében Saiko egyszerűsített a stíluson, amennyiben nem visz bele olyan sokféle elemet, mint az első kötetbe. Ugyanakkor a horrorisztikus részek rémesebbek, az akciók különlegesebbek, a tájat, színhelyet, hangulatot bemutató képek pedig kifejezőbbek lettek. Az arcábrázolása is jobb, már könnyebb megkülönböztetni az egyes szereplőket, és a közvetített érzelmek is jobban átjönnek (még az elfojtott vagy titkolt gondolatok is).

Súlyos, komor epizód ez, mely nem csupán horror és erotikus elemei miatt nem ajánlott 16 éves kor alatt. Az őszre ígért 3. rész pedig az, amelyből a 2000-ben bemutatott, idehaza is kapható D, a vámpírvadász – Vérszomj c. anime készült.

Címkék: ,

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2005
Fordította: Hensch Aladár
Eredeti cím: Sieben Jahre in Tibet: mein Leben am Hofe des Dalai Lama
Oldalszám: 448
Ára: 3300 Ft
Kategória: ismeretterjesztő, egyéb

Manapság rengeteg könyv, hír és film szól Tibetről, ám Heinrich Harrer egyike volt az elsőknek, akik erre a különös országra irányították a világ figyelmét. Ott volt, már őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyes tanáraként, mikor a folyamatos kínai fenyegetés tettekben is formát öltött, s ezért 1951-ben Harrer is elhagyta az országot. Ez az először 1952-ben megjelent könyv az ott töltött kalandos, szenvedéssel és élményekkel teli hét évről szól. Rögtön nagy siker lett, azóta több, mint 40 nyelvre fordították le, és a belőle készült ’96-os film (Jean-Jacques Annaud rendezésében, Brad Pitt főszereplésével) szintén sokak szemét nyitotta fel Kína Tibethez való viszonyára…

Az osztrák Heinrich Harrer 1912-ben született, és minden adottsága megvolt, hogy korának legnagyobb hegymászói közé tartozzon – egyet kivéve: a pénzt. Így is szép nevet szerzett magának, de arra, hogy messze tájak hegycsúcsait is megmászhassa, nem voltak meg az anyagi keretei. Ám mivel hallotta, hogy a németek expedíciót szerveznek a Nanga Parbat megmászására Indiába, belépett a náci pártba, és hamarosan őt is beválogatták a résztvevők közé. Ám ott tartózkodásuk ideje alatt kitört a II. Világháború, s ők nyomban angol hadifogságba estek. Többszöri szökési kísérletei végül sikerrel jártak, és a könyv első kb. 150 oldala arról a szinte emberfeletti vándorlásról szól, ahogy Harrer és társa átjutottak az indiai-tibeti határon, és sokszor szinte megmászhatatlan terepen, akár mínusz 30 fokos hidegben végül eljutottak Tibet fővárosába. Ez a rengeteg fáradsággal, fájdalommal és nehézséggel teli, 2000 km-es és 21 hónapos út csaknem életükbe került, s bár Lhászában jobban fogadták őket, mint addig szinte bárhol, még beletelt némi időbe, mire munkát és saját szállást kaptak a kormánytól.

Harrer idővel felkelti az akkor még mindössze 11 esztendős XIV. Dalai Láma (avagy Kundün) érdeklődését, és a bonyolult, nehézkes protokoll szabályokat betartva végül megvalósul kettejük találkozója. Ennek folyományaként Harrer előbb tanítója, majd barátja lesz az ifjú istenkirálynak, akiről nem csak az derül ki, hogy az ősi törvények és szokások miatt rendkívül magányos, nem gyereknek való életet kénytelen élni, de az is, hogy korát meghazudtolóan értelmes, fogékony és okos ember, aki már ilyen korán egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy nagy vallási vezető, a béke és szeretet igazi hírnöke lesz belőle majdan. Ám bármily jól alakuljon is szerzőnk sorsa, ő sem vonhatja ki magát a Tibetben zajló események hatása alól, így mikor 1951-ben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg behatol az országba, végül ő is kénytelen elhagyni azt.

Harrer be is vallja, hogy nem tartja magát írónak, és valóban, stílusa sokszor nem az igazi, bár egyes emelkedettebb pillanatok leírásakor átragyog azok nagyszerűsége. S így is olvasmányos, érdekes kötet ez, és amit leír, az nagyon ott van. Lévén önmagát felvilágosult elmének tartó, művelt férfiú és igazi sportember, Harrer távolságtartással kezeli a tibetiek vallását, szokásait, tradícióit, ám, ha nem is lett belőle buddhista, mégis átviláglik, hogy minden, amit tapasztalt, megérintette a lelkét. Materiális világfelfogása ellenére is átjön a könyvből Tibet hangulata, az a tisztaság, sajátos filozófia és életmód, ami szinte páratlan e Földön. Harrer pontos, alapos megfigyelésekből született leírásai nyomán egy számunkra oly’ idegen, részint idilli, részint nem igazán embernek való világot ismerhetünk meg. S nem csak a tibetiek mély, életük minden apró részletét átható vallásossága jelenik meg, de hétköznapjaik, apró-cseprő gondjaik is; kiderül, hogy kissé bumfordi, ám szeretetre méltó humoruk van, meg az is, hogy az állam vezetése náluk sem (volt) egységes, hatalmi harcok, intrikák a tibeti kormányban és az egyes nagy kolostorok között is zajlanak, és így tovább. A könyvet fekete-fehér fotók sora illusztrálja, s egy térképen követhetjük nyomon Harrerék útját a világ legmagasabban fekvő országában.

A filmverzió persze jóval kalandosabb, Harrer/Pitt figurája sokkal ellentmondásosabbra van véve (teret adva ezzel a jellemfejlődés ábrázolásának), és bár a könyv messze több információt, tudnivalót hordoz, mindkét verzió alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet arra, amit Kína Tibettel művel. Mert az, hogy ’51 óta a buddhista kolostorok 99%-át felrobbantották, meg amiket az Olimpia előtt és alatt is hallani lehetett (bebörtönzések, tüntetők közé lövés, stb.) pontosan ugyanaz az eljárás, amit a spanyolok, angolok és társaik műveltek az amerikai indiánokkal – és nyilván még számtalan hasonló példát lehetne felhozni a történelemből, amikor egy nagyobb hatalommal bíró nemzet elpusztít egy másik népet és kultúrát… (Történetesen nekünk is megvolt a magunk 40 éve, ugye, amiről sokat lehet vitázni, de az nem nagyon kérdéses, mindenféle politikai felhangtól függetlenül, hogy a saját, magyar kultúránk iszonyatos veszteségeket szenvedett alatta/általa...) Kérdeztem erről valakit, aki jobban képben van mind a tibeti buddhizmusban, mind Tibet történelmében, és ő azt mondta, hogy minden országnak van karmája. Márpedig volt, hogy tibeti hódítók igázták le fél Kínát… Mindazonáltal amit fél évszázada a Kínai Népköztársaság művel, az égbe kiáltó, és az Olimpiával (meg amúgy is, az irdatlan pénzekhez kapcsolódó üzleti érdekek kapcsán) a nyugati világ lényegében legitimizálja mindezt. Na persze, Kína immáron nagyhatalom, nem szerény fenyegetést is jelent, másfelől meg ugye az üzlet, és a többi… De vajon tényleg nem lehet tenni semmit Tibetért? Tényleg vesznie kell páratlan kultúrájuknak, vallásuknak, tudásuknak?

Akárhogy is, azt hiszem én is, amit a tibetiek írtak ki ellenállásuk kifejezéseként a falakra: „Az istenek végül győzni fognak!”

Címkék:

kedd, szeptember 09, 2008

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Galactic Pot-Healer
Oldalszám: 182
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Bizarr címet kapott Philip K. Dick eredetileg 1969-ben megjelent regénye, de a tartalma még annál is bizarrabb. Dick sosem írt egyszerű, szimpla és könnyen követhető dolgokat, de bizonyos értelemben ez az egyik legborultabb műve. Néha határozottan az az érzésem, hogy PKD úgy kísérletezett az írással, mint egy isten a teremtményeivel: mindig ugyanazokat a kérdéseket, témákat járta körül ezernyi féleképp, hátha meglesz a megfejtés. És amire a Galaktikus cserépgyógyász-ban jut, annak fényében örülhetünk, hogy nem hagyta abba ezután az írást...

A főszereplő Joe Fernwright, aki valóban cserépgyógyász: nem szimplán toldoz és foldoz, de eredeti állapotukban állítja helyre a különféle kerámiákat. Teszi mindezt egy némileg 1984/Fahrenheit 451-jellegű jövőben, amikor is a többségnek nincs munkája, és embertelen körülmények között tengeti mindennapjait, de akinek van, az is jobbára csak unatkozni jár a munkahelyére. Így van ezzel Joe is, aki már 7 hónapja nem kapott megbízást, s mivel a feleségétől is elvált (ja, már megint a maga életének csúfságaiból merít írónk), épp azon filózik, hogy feladja. Ám mielőtt öngyilkosságot követhetne el, rejtélyes üzenetet kap – s vele egy irdatlan pénzzel és melóval járó megrendelést. Méghozzá, amint azt apránként kideríti, egy másik bolygón élő, félisteni entitástól, akit Glimmungnak hívnak.

Hamarosan már a Plowman planétára tartó rakétán ül Fernwright, számos más humanoid és egyéb élőlény társaságában, akiket mind Glimmung szervezett be a nagy munkára: hogy kiemeljék a Mare Nostrum nevű óceánból Heldscalla katedrálisát. Mindannyian romokban heverő, élni sem érdemes életet hagynak maguk mögött, ám egyikük sem tudja, mire számítson. Ami pedig következik, arra még a legedzettebb, legfanatikusabb Dick rajongók sem biztos, hogy fel vannak készülve...

Megmondom őszintén, sokszor volt olyan érzésem a rövid regényt olvasva, hogy Dick szórakozik, humorizál. Egyes momentumoknál (pl. a beszédstílust váltó robot esetében) ez egyértelmű, máskor viszont nem lehet tudni, hogy szivatja-e az olvasót, vagy komolyan gondolja. De ahogy egyre sűrűsödött a cselekmény, és egyre jöttek a filozófiai és pszichológiai rétegek, ez az érzés háttérbe szorult, és helyette egy jókora kérdőjel maradt. Túl azon, hogy bárki Dick-fan számára elég nyilvánvalóan a Mester saját írói frusztrációját és elégedetlenségét jeleníti meg e többszörösen megcsavart történetben, mindez valójában sehova sem visz. A Sutin-féle életrajzból (
Isteni inváziók, Agave Könyvek 2007) tudom, hogy Dick ekkortájt olyanokat írt, hogy mindenki az égben keresi Istent, ahelyett, hogy a csatornában kutatná, és ennek megfelelő ez a regény is, hiszen hetet-havat összehajigál, amit csak talál a saját pszichéjének és elméjének labirintusában, beleszövi Faust-ot, ősi mítoszok alvilágjárásait, de ha úgy tetszik, Glimmung és a tengermélyi dolgok a lovecrafti Cthulhu-legendákat is megidézik. Igen, sok-sok mindent bele lehet magyarázni, de attól még épp arról szól, hogy semminek semmi értelme. S mindezt úgy, hogy iszonyatosan nehéz követni az eseményeket, meg hogy ki kivel van.

Csak míg Dick így érzett saját magával kapcsolatban, megalkotott számtalan olyan regényt és novellát, amik a spekulatív irodalom legnagyobb hatású író-óriásai közé emelték őt. Meglehet, hogy ezt maga sosem tudta, nem fogta fel, vagy nem értékelte – de vajon nekünk kell-e eldönteni, minek van értelme, vagy a kortársaknak, netán az utókornak?! És az ezen való merengés vezet egyáltalán bárhova?! ;)
Azért azt remélem, hogy Philip Kindred Dick megtapasztalta életében az igazi boldogságot, vagy ha ott nem, hát azután. Megszolgálta.

Címkék:

péntek, szeptember 05, 2008

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Kiadó: Láva Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: The Eyre Affair
Oldalszám: 382
Ára: 298 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, krimi / thriller, humor

Jasper Fforde 40 éves volt, mikor végre, nagy nehezen sikerült kiadatnia első könyvét, cikkem tárgyát. Mindez 2001-ben történt, s Fforde azóta is egyre írja a regényeit (az első folytatásait és másokat is), ami még Nagy-Britanniában (szerzőnk Wales-ben él) is csak akkor lehetséges, ha jól fogynak a művei. S ez nem csak odahaza, de Amerikában is így történt. Nálunk vajon hogy lesz? S hogy válaszoljak is: félek, hogy nem így, de azért jó esetben egy fogékony réteghez eljut majd Fforde híre. Pl. ezen cikk által.

Ha az ember kézbe veszi az amerikai kiadásról átvett, érdekes borítójú könyvet, és elolvassa a különféle ajánlásokat, rögtön össze is zavarodik, mert annyi különféle nevet és művet sorolnak fel, mint a ffordei irodalom alkotóelemét, hogy az még különc irodalmi ínyenceknek is sok. Magam is némi fenntartással vettem a kezembe, mert a változatosságot szeretem, nem a csalamádét, és beletelt vagy 100 oldalba, mire élvezni kezdtem az olvasását, de onnantól aztán nagyon.

A Jane Eyre eset alapvetően egy alternatív Földön és 1985-ben játszódó, sci-fi, horror és romantikus elemekkel kevert krimi. Ami egyszersmind nagyon sokat merít Charlotte Brontë 1847-ben kiadott főművéből, a Jane Eyre-ből. Töredelmesen bevallom, hogy én azt bizony nem olvastam (csak Emily nevű húgától az Üvöltő szelek-et, de azt imádtam), ám ennek ellenére tudtam követni Fforde sztoriját, még ha nyilvánvaló is számomra, hogy még nagyobb élvezetet okozott volna, ha nem vagyok ily’ furkó. De egyszer majd kiköszörülöm e csorbát!

Szóval, a regény világában Anglia még mindig hadban áll a cári Oroszországgal a Krím birtoklásáért, Walesben szocialista népköztársaság van hatalmon, a légi közlekedés uralkodó eszköze a léghajó (noha vannak már repülőgépek és helikopterek), rég kihalt állatfajokat hoz vissza a létbe a géntechnika (a dodók pl. kedvelt háziállatok), az emberek legfőbb szórakozása pedig nem a szintén már létező televízió, hanem az irodalom. Méghozzá a klasszikus, noha épp nem régiben legalizálták a szürrealizmust, aminek kapcsán reneszanszisták és modernisták között véres utcai harcok zajlanak (kb. mint mifelénk régi csúf UTE-Fradi meccsek után), s még a kiskölykök is nagy irodalmi művek szereplőit ábrázoló kártyákat cserélgetnek. S mivel ez egy speciális világ, speciális ügyekkel, a rendőrségen kívül a Különleges Szolgálat 30 alegysége is ténykedik, egy részük a legnagyobb titoktartás mellett.

Főszereplőnk Thursday Next, egy átlagosnak mondható külsejű, kimagasló intellektusú, a krími háborúban hazájának fontos szolgálatot tevő, 36 éves szingli, akinek az apja kiugrott időőr (ők azok, akik az idő torzulásait és elváltozásait hivatottak kijavítgatni). Thursday a Külszol 27-nél, az Irodalmi csoportnál dolgozik, s feladatai közé tartozik a különféle irodalmi hamisítványok, álkéziratok és hasonlók felkutatása, ám ezeknél sokkal nehezebb és veszélyesebb feladat vár. Egy nap ugyanis – hiába őrizték szigorúan – ellopják a Martin Chuzzlewit c. Dickens mű kéziratát, és a tettes az az Acheron Hades, aki Thursday tanára volt az egyetemen. Márpedig Hades-t nem lehet lefényképezni, a kamerák felvételein sem látszik, így az ügynöknőn kívül senki nem tudja, hogy néz ki. Thursday-nek annyiban állna a dolga, hogy beazonosítja Hades-t, s onnantól átveszik a munkát a Külszol magasabb alosztályai ill. az Anglia csaknem egészét uraló gigamultivállalat, a Góliát Konszern emberei – ám az események másként alakulnak, s hamarosan Thurday lesz Hades legádázabb ellenfele. A zseniális és végtelenül gonosz (egyben kissé karikaturisztikus) bűnöző ördögi tervei megvalósításához nem elégszik meg azzal, hogy Thursday szintén lángelmével bíró nagybátyjának egyik találmánya segítségével kihozza a Dickens regényből az egyik mellékszereplőt, Mr. Quaverly-t, és fenyegetésül megöleti (aminek hatására az illető eltűnik a könyv összes példányából). Az ő tervei holmi piti váltságdíjon messze túlmutatnak, s ezért nem átallja ellopni milliók kedvencének, a Jane Eyre-nek eredeti kéziratát, s kihozni a könyvből magát a címszereplőt. Ezzel világszerte felhördülést vált ki a regény rajongóiból, és a Külszol meg a Góliát is nagy erőket vet be, hogy megmentse Jane-t, ám az érdemi munka Thursday-re vár. Csakhogy mindezt úgy kellene elvégezni, hogy a regény érdemben ne sérüljön, ne változzon meg...

Amellett, hogy izgalmas, pörgős sztorival van dolgunk, a könyv igazi savát-borsát a beleszőtt, s fontos részévé tett számtalan irodalmi idézet, utalás adja, na meg a rengeteg nyelvi poén és beszédes név. És pont ezutóbbiak (pl. Lydia Letchup, Pagina LaPozz) miatt nagy öröm, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordította a regényt, aki a Harry Potter sorozatnál is bebizonyította, hogy jól megy neki az ilyesmi. Nyilván sok olyan nüansz van az eredeti szövegben, amit képtelenség magyarítani, ám ha az olvasó jól odafigyel, így is tömérdek csemegére lelhet a fordításban.

Szintén jelentős szerepe van a könyvben a humornak, ami persze inkább a kifinomultabb ill. az angolnak is nevezett bizarr, borult fajtájában van jelen (bátran lehet párhuzamként emlegetni a Monty Pythont és Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak könyveit). Az utóbbi évek általam olvasott egyik legszórakoztatóbb jelenete a III. Richárd swindoni előadása, amikor is az ország minden részéből összesereglő Shakespeare-fanok és amatőr színészek maguk közül választják ki az aznapi szereplőket, és az egész közönség végigidétlenkedi és össznépi bulivá változtatja e királydrámát. Aztán akad még a könyvben némi vámpíros-vérfarkasos rész (ide a rozsdás bökőt, hogy a folytatásokban ennek a vonalnak sokkal nagyobb szerepe lesz), korrekt romantikus szál (Thursday 10 éve nem látott ex-szerelmével), megtudhatjuk a megoldást a regényben ismételten visszatérő kérdésre, hogy valójában ki írta Shakespeare műveit, s még ezernyi más, amik miatt Vonnegut, Terry Pratchett, Wodehouse, Lewis Carroll, vagy akár Bridget Jones is eszünkbe juthat - de még valóságos társadalomkritika és háborúellenesség is. Ezutóbbiakról csak annyit, hogy Ffordénak mintha több esze és érzéke lenne még ahhoz is, ami a mi honatyáink dolga volna: nála a háborúzó orosz és angol felek Budapesten szoktak tárgyalni. Magyarán tökéletesen látja, hogy a mi kicsike, kifosztott országunknak akkor lenne a legjobb, ha Közép-Európa Svájcaként semleges és békés terület maradna...

Lehet, hogy e hosszú cikk után úgy tűnhet, hogy ez a könyv tényleg inkább csalamádé, ezernyi össze nem illő alkotóelem katyvasza, ám a helyzet az, hogy mindezen dolgok, a kifinomult irodalmi kérdésektől a kemény krimijelenetekig, remekül megférnek egymás mellett, és egy roppant szórakoztató regényt adnak, amit nyilván a némileg műveltebb olvasók fognak jobban értékelni, de mivel maga az olvasás, mint olyan, megkíván némi műveltséget, én aszondom, olvassák el minél többen! Ez ugyanis a záloga annak, hogy a folytatás (Lost in a Good Book, azaz Elveszve egy jó könyvben - remek cím!) is megjelenjen. Persze, aki tud angolul, az akár már a készülő hatodik részre is fenheti a fogát, na meg megnézheti
az író honlapját, ill. Thursay Next-ét is, mindkettő tele van apró poénokkal, érdekességekkel.

Címkék:

kedd, szeptember 02, 2008

Scott McCloud: A képregény felfedezése

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordítók: Bánföldi Tibor és Kepes János
Eredeti cím: Understanding Comics. The Invisible Art
Oldalszám: 223
Ára: 2600 Ft
Kategória: képregény / manga, egyéb

Sokan és sokszor kijelentettük, hogy a képregény új reneszánszát éli Magyarországon, ám ez azért mégsem jelent óriási példányszámokat és össznépi őrületet. Az ezévi, több naposra szervezett Képregényfesztivál is mutatta, hogy messze még az idő, amikor rendőrkordonokkal kell moderálni a rajongók tömegeit egy-egy új mestermű megjelenésekor vagy egy-egy sztár képregény-alkotó dedikálásán. De ez nem is feltétlenül baj. Van más, ennél nagyobb.

Például a képregényekkel szembeni még mindig szinte általánosnak mondható lenézés, ellenállás, sznobizmus. Arra, hogy egy képregényfaló gyerek nem lesz automatikusan idióta, aki képtelen elolvasni egy valamirevaló könyvet, én vagyok az élő példa. Gyermekkoromban odáig voltam egy halom különféle képregényért, a Fülesben megjelent folytatásosoktól kezdve Asterix az Alfában (RIP) olvasható kalandjain át a Kockás füzetekig mindenfélét olvastam – és sok könyvet is, most meg azzal ütöm el amúgy is kevés szabadidőmet, hogy könyvekről és képregényekről írok remélhetőleg nem teljesen hasznavehetetlen ismertetőket. Akinek ez sem bizonyíték, annak elmondanám, hogy nem vagyok én
címeres bölcs de legalább igyekszem nem prekoncepciók mentén gondolkodni. A képregények esetében legalábbis… ;)

Szóval, a bostoni
Scott McCloud eredetileg 1993-ban megjelent A képregény felfedezése c. könyvét elsősorban azoknak a kezébe adnám (itt virtuálisan belelapozhatnak), akikről feltételezek némi nyitottságot, ennek ellenére elutasítják a képregényt, gyerekeknek való baromságnak tartják, és így tovább. McCloud meg tudná győzni őket arról, hogy tévednek. Rajtuk kívül pedig minden comics-fannak tudom ajánlani, ugyanis annyi érdekeset tudhatunk meg belőle, hogy általa gazdagabbá, tartalmasabbá válik a képregény-olvasás élménye.

McCloud kézenfekvő megoldást választott, és képregényes formában mutatja be választott médiumát, és ezt szó szerint kell érteni: a szerző rajzolt verziója vezet végig minket a könyvön. Egyébként több kisebb-nagyobb képregény köthető a nevéhez, melyek közül néhány Batman résszel jutott a legközelebb a siker kapujához – mégis ez a könyve (valamint két kapcsolódó műve: Reinventing Comics, Making Comics, mely utóbbi magyarul is megjelent
A képregény mestersége címen) tette nevét világszerte ismertté és elismertté.

Szerzőnk 9 fejezetben veszi végig a képregény eszköztárát, elemeit, hatásmechanizmusát, viszonyát más művészeti ágakhoz (mert azt is bebizonyítja ám, hogy ez is művészet, s messze nem csak a filmhez van köze!), s röviden a történetét is. A szimbólumokkal és az egyiptomi hieroglifákkal kezdi, és nem mellékesen olyan témákat, szempontokat is érint, mint az esztétika, a kommunikáció és a pszichológia. Mindezt élvezetes és izgalmas formában teszi, így fejtegetései pillanatra sem válnak unalmassá vagy követhetetlenné, ami McCloud ironikus humorának is köszönhető. Maximálisan kihasználja a képregény eszközeit és technikáit mondanivalója közvetítésében, amivel példát is statuál, bemutatva, hogy ebben a műfajban kép és szöveg micsoda páratlan, más médiumra nem jellemző hatást tud kiváltani. Szól arról is, hogy mi lehet a képregény jövője (amihez a 24 óra alatt elkészítendő netes comics-ok mozgalmának elindítójaként maga is hozzájárult), és rámutat, hogy a műfaj alkotói még messze nem aknázták ki minden lehetőségét. És ez még ma, 15 évvel a könyv első kiadása óta is igaz!

Remek szellemi kaland ez a könyv: tágítja az olvasó látókörét, és kaput nyit nem csak a képregény elképzelhetetlenül gazdag világára, de az összes érintett témakörre, tudomány- és művészeti ágra is, mert azokat is úgy vonja be, hogy a kíváncsibb olvasó könnyen kedvet kaphat további kutatásokhoz.

Címkék: ,

hétfő, szeptember 01, 2008

Jeph Loeb-Jim Lee: Batman: Hush 1-3

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2006-2007
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Batman: Hush
Oldalszám: 3 x 96 oldal
Ára: 2490 Ft / rész
Kategória: képregény / manga

Amerikában 2003-ban jelent meg 12 részben a Batman: Hush. Szerzője, Jeph Loeb már a ’96-’97-es Batman: The Long Halloween c. sorozattal elnyerte a rajongók szimpátiáját (s nem mellesleg sokat merítettek belőle A sötét lovag c. legújabb Batman film forgatókönyvírói is), de a Hush még nagyobb siker lett.

A Hush-t egy koreai-amerikai művész, Jim Lee rajzolta, aki pl. Punisher és X-Men részek illusztrálásával szerzett magának nevet (szóval a DC előtt a nagy rivális Marvelnek is dolgozott). Az ő munkája nagyban hozzájárul a Hush minőségéhez – a klasszikus szuperhősös képi világot szinte tökélyre fejlesztve, szemkápráztatóan látványos rajzokat készített. Meglehet, kicsit túl sokat tanult Boris Valejo-tól, hiszen itt mindenki izmosabb egy kicsivel a még elképzelhetőnél. Még Gordon felügyelő is deltás, tagbaszakadt fickó az ő ábrázolásában, s Alfred is inas (bocs). A nők meg szinte kivétel nélkül darázsderekú, a férfiagyat alapból kiakasztó mellekkel és fenékkel bíró szépségek (komolyan, Lee Méregcsókjához, azaz
Poison Ivy-jához képest a Batman és Robin c. filmben Uma Thurman által játszott csaj maga a világcsúfja…). Az akciókat is szédületesen ábrázolja Lee, és hangulatot is remekül teremt a színezéssel (amiből Scott Williams is kivette a részét).

A sztori viszont sajnos problémás. Ez igazából egy detektívtörténet, ahol egy gonosz figura mozgat minden szálat, és azt követhetjük nyomon, ahogy Batman eme rosszakaratú egyik bábjától a másikig szalad. Mindeközben a Batman legendárium számos szereplőjével találkozhatunk. Felbukkan a képregényben a már említetteken kívül Gyilkos Krok, Macskanő (rá még visszatérünk), Vadásznő, Dr. Thomas Elliot (Bruce Wayne gyermekkori barátja), Harley Quinn és pasija, Joker (akit Batman csúful megver, mert nagyon haragszik rá, bár most épp ártatlannak vallja magát…), Orákulum, Éjszárny és az aktuális Robin, Rébusz, Ra’s al Ghul és lánya, Kétarc, Madárijesztő, stb. - sőt fontos szerep jut Supermannek (és kedvesének, Lois Lane-nek), és villanásnyira feltűnik még a Zöld Lámpás is. És ahogy egyre-másra jönnek az újabb szereplők, kissé elvész a sztori, meg az olvasó is csak kapkodja a fejét, hogy ki az ördög ez már megint, és ugyan hogy manipulálja a ki-tudja-ki (nem mintha nem lenne némileg spoileres a 3. rész borítója…). Szóval maga a történet, az bizony eléggé kusza. Majd’ minden szereplőt befolyásol egy másik, akár pszichés reakciókat kiváltó gázokkal, akár más módszerekkel, és közben nagy bunyók folynak, s nem mellesleg Batman és Macskanő között elmélyül a viszony. Azaz… hiába csattan el pár csók, hiába avatja be őt titkába Bruce, bizony erősen hezitál, mert hát ugye a Cicus mégiscsak tolvajkodásra adta a fejét, hogy legyen mit a tejbe aprítania, és bizalom ide vagy oda, Denevéremberünk végül mégis visszatáncol… Ez azért egy kicsit el lett nagyolva, na!

Az az érzésem, hogy a Hush Amerikában azért lehetett olyan óriási siker, mert az ottani Batman fanok nyilván imádták ezt az all star-válogatott megoldást, hogy annyi régi kedvenc karakterük bukkant fel újra. De nekünk, akik a 700-hoz közelítő számú Batman füzetnek csupán a töredékét ismerhetjük magyar nyelven, ez így túl sok, túl zavaros. Batman visszaemlékezéseire kell támaszkodnunk pl. a különféle Robinok ügyében, és nem kell hozzá extra intelligencia, hogy értse az ember, de ebben az amúgy is számtalan szereplőt felvonultató közegben ez így már inkább idegesítő. Meg valahogy az is fura, hogy az egész cselszövés mögött álló gonosztevőről amúgy úgy tartják, hogy nincs annyi esze, hogy ilyen nagyszabású konspirációt végigvigyen, miközben már a neve alapján is arra tippelnénk, hogy agyafúrt figura…

Mégsem tudom azt mondani, hogy a Hush nem jó. Megannyi pozitívuma van, és ha nem is fogható az utóbbi két, Nolan-féle Batman filmhez meg a bő másfél évtizede kiadott, radikális változást hozó, reálisabb és mélyebb ábrázolásokkal újító képregényekhez (Frank Miller: Batman: Az első év 1987, Alan Moore: Gyilkos tréfa 1988), amikhez persze kár is hasonlítgatni, mert annyira más – szóval akárhogy is, ennek a három kötetnek is ott a helye a Batman rajongók polcán.

Címkék: