csütörtök, december 31, 2009

Best of 2009

Korábban nem csináltam ilyet itt a blogon, de most van kedvem, meg van miért is. Teljes mértékben szubjektíve nálam ezek voltak az év legjobbjai.

• Könyv
Alessandro Baricco: Selyem és Novecento
Carlos Ruíz Zafón: A szél árnyéka
William Nicholson: Rokon lelkek társasága
David Almond: Skellig és A vadóc
valamint
Szögyal Rinpocse: Tibet könyv életről és halálról
Charles Dickens: Szép remények
Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban
Neil Gaiman: Sandman 1.
A magam szintjén sokat olvastam ezévben, pláne ahhoz képest, és jó pár új kedvencet avathattam. A régi favoritok is jól teljesítettek (úgy értem, hogy pl. Bradbury ezévi novelláskötete ugyanúgy bejött, mint a többi, stb.), de igazán nagy élményt a fentiek jelentettek. Amint látható a linkelésből, egy részükről még nem is írtam. Hát majd. De szóval Baricco egy csoda.

Film
Ezévben is nagyon kevés filmet láttam. A Watchmen nyilván tetszett, meg a Gaiman kisregényből készült, annál harsányabb-színesebb, de a tartalmi-hangulati lényeget megőrző Coraline is, de talán még jobban a DVD-n látott Szamszára.

Koncert
The Bedlam (Diesel, Trafó)
VoiVod/Down
Loreena McKennitt
Alice In Chains
Volbeat

Dalok
A szokásos lemezlistám majd benne lesz a februári Hammerben, de itt egy dalcsokor az ezévi kedvenceim közül, furfangosan ABC sorrendben:
Alice In Chains-Your Decision
Amorphis-Silver Bride
Ava Inferi- Last Sign Of Summer
Baby Bone-Angyalszív
The Bedlam-Festival Spectacular
Hobo-Merlin
Madder Mortem-Armour
Mastodon-Divinations
Thy Catafalque-Köd utánam
Turbo-Heavyweight Promises
Watch My Dying-Moebius


Akinek van kedve, írja meg kommentbe, nála mik voltak a legjobbak, frankón érdekel, csak nevet is írjon hozzá, mert azzal, hogy Névtelen, nem tudok mit kezdeni.

Boldog új évet mindenkinek!

hétfő, december 28, 2009

Guy Gavriel Kay: Ysabel

Guy Gavriel Kay nevét a magyar olvasók közül jobbára azok ismerhetik, akik alaposan beleásták magukat J.R.R. Tolkien életművébe, a kanadai író ugyanis segített Tolkien fiának, Christopher-nek a Szilmarilok szerkesztésében. Már a ’80-as években ismertté és kedveltté vált a The Fionavar Tapestry trilógiával, tizedik regénye, az Ysabel pedig 2008-ban elhozta neki az első World Fantasy Award-ot, amire már azelőtt is többször jelölték.

Kay korábbi munkáival ellentétben az Ysabel a jelenkori Földön játszódik. Főszereplője a 15 éves, kanadai Ned Marriner, aki sztárfotós édesapjával és csapatával Provence-ba megy, ahol nekilátnak egy látványos fényképalbum elkészítésének (melyhez egy erősen Peter Mayle-szerű híres író adja majd a szöveges részt). Ned anyja nincs velük, ő Darfúr háborús zónájában dolgozik az Orvosok Határok Nélkül szervezet tagjaként, s persze mindketten nagyon hiányolják és féltik. Ned, míg apjáék az Aix-i katedrális külső fényképein dolgoznak, bemegy a fotózás miatt lezárt templomba, és hogy elüsse az időt, zenét tervez hallgatni, talán a Led Zeppelin-től a Houses of the Holy-t, talán valami békésebbet. Csakhogy van ott benn más is: egy diákcsere-programon résztvevő, stréber jellegű New York-i lány, Kate Wenger, és egy kopasz, sebhelyes képű, bőrkabátos figura, aki épp a katedrális azon szegletében matat, ahol a korábbi római település maradványait megtalálták. S nem csak külseje ijesztő: egy késsel megfenyegeti a két fiatalt, hogy tűnjenek el, merthogy ölt már ő gyereket, bár most épp nem áll szándékában...

Ez így egy csúf, ám könnyen feledhető epizód is lehetne, ehelyett azonban egy nagy kaland kezdete lesz. Apránként kiderül, hogy ez a fickó legalább 800 éves, de valójában inkább 2600, és egy öröknek tűnő szerelmi háromszög egyik szereplője. Rajta kívül egy másik férfi, egy szőke hajú kelta harcos is küzd úrnőjük kegyeiért, aki azonban más módon tér vissza a világba, időről-időre, és hármójuk múlhatatlan szerelme ill. keresése adja a történelem számos fordulópontjának, fontos eseményének az alapját, hátterét. Mint ahogy Provence-ért, ezért a földi paradicsomért is évszázadokon át zajlott a harc. Ned pedig amiatt kerül hármójuk történetébe, mert valami számára is ismeretlen okból valahogy érzékeli a két férfit, és a múltat is, ami Provence megannyi szegletéből üzen felé. Emellett azonban családja múltjából is előbukkannak sosem hallott, megdöbbentő részletek, és így a könyv egyik központi gondolata az, hogy a múlt velünk él és hatással van ránk, legyenek bár 25 vagy 2500 évvel korábbiak is az eseményei.

A sztori végig roppant izgalmas, és Kay irigylésre méltó könnyedséggel és eleganciával keveri bele ill. alkalmazza a földrajzi és történelmi részleteket. Nem Peter Mayle-szerű leírása ez Provence-nak, de nyilvánvaló, hogy a szerző, aki valóban ott lakott egy ideig, ahol a regény játszódik, és aki gyerekeit is bevonta a kutatómunkába, sok mindent meg akart mutatni, alkalmasint olyasmiket is, amiket az átlagos útikönyvek meg turistáknak szóló prospektusok nem ismernek. De ez a történelmi vonalra is igaz: pl. az a csata, ami Pourrières-nél zajlott a Marius vezette római csapatok és a kelta és teuton hordák között i.e. 102-ben, ma már alig ismert, holott megváltoztatta a nyugati világ történelmét. A germánok és kelták ugyanis az akkor még épp csak erejét próbálgató városállamként létező Róma ellen indultak, és ha Marius nem állítja meg őket, Róma elveszett volna, és talán sosem lett volna azzá, amivé később. Más kérdés, hogy abban a mészárlásban egyes források szerint 200-250 ezer „barbár” halt meg...

Kelta mítoszokból is sokat merít Kay, és azokat is épp olyan jó érzékkel alkalmazza, mint a történelmi vonatkozásokat. Mindezen alapokra építi fel a történetet, épp annyi csavart és titokzatosságot téve bele, ami miatt nem lehet abbahagyni az olvasást, ugyanakkor nem igényel akkora agymunkát, amekkorát mondjuk egy Ned korabeli, némi intelligenciával bíró fiatal ne tudna kifejteni. De azon idősebbek is élvezni fogják, akik vonzódnak akár Provence-hoz, akár a kalandos történetekhez, netán a mitológiához ill. az ókori és középkori történelemhez.

Amellett, hogy Ned és Kate eléggé rendben van (és a sztori felfogható úgy is, mint a felnőttéválás romantikus és kalandos verziója), valamint Ned apjának Melanie nevű asszisztense is jópofa karakter, nincsenek nagy jellemábrázolások a könyvben. Ellenben tetszik, hogy az időről-időre visszatérő két szerelmes férfi nem tisztán jó vagy gonosz, sőt, képes érzékeltetni, hogy ilyen irdatlanul hosszú időn és sok-sok életen át minden végletet és minden köztes lépést bejártak már, és bizonyos értelemben felette vannak e kategóriáknak. Vagy inkább, ahogy ők is mondják, számukra minden más mellékes, csak az úrnőjük számít...

Szintén erénye a regénynek a humor, amiből nincs több az épp elégnél, de az mindig jókor jön, és a felsorolt zenekarok nevét is jólesik egy ilyen könyvben olvasni (Pearl Jam, U2, Iron Maiden, Coldplay). Egyszerűen minden annyira a helyén van, és annyira élvezetes olvasmányt képez, hogy szerintem az Ysabel-nek simán kijárna a világméretű siker.

Ha a magyar kiadás nem lesz sikeres, annak két orbitális hiba mindenképp oka leAz egyik eredeti borítóhet. Az egyik a borító. Vérciki volt ezzel a rózsaszín borzalommal a kezemben mászkálni a városban, ráadásul a könyv metrós plakátjára még rózsákat is tettek. OK, van mindez a regényben, de attól még ennek így köze nincs a könyv valós tartalmához, hangulatához. Nem is értem, hogy a metalban is mozgó Sallai Péter hogy készíthetett ilyen borítót, pláne, hogy milyen gyönyörűek és a könyvhöz illők az angol ill. amerikai verziók. Komolyan azt gondolta a kiadó, hogy ezzel a színvilággal meg Provence túlhangsúlyozott feltüntetésével elérheti, hogy Peter Mayle meg Elizabeth Adler rajongók ezrei vegyék meg az Ysabel-t?! Nem mondom, hogy nem érdemli meg a könyv, vagy hogy akár ezen emberek ne élvezhetnék, mert de, csak éppen... ez nem egy rózsaszín történet.

A nagyobb bajom azonban a fordítás. Túltontúl sok benne a magyartalanság. Mintha egy kezdő angolos fordította volna, aki nem tud mit kezdeni a sok he-vel meg she-vel meg that-tel, meg hasonlók. Vagy olyasvalaki, aki nem tud jól fogalmazni magyarul. Csakhogy Sohár Anikó már egy rakat Terry Pratchett regényt fordított, szóval egyszerűen nem értem, mi ez itt. Mint valami nyers, átolvasatlan fordítás, ami sem lektort, sem szerkesztőt nem látott. Mutatok egy példát:
„- Egy sor veszettség elleni védőoltásra van szükséged, Greg!
- Nem, nincs neki.”
Érthető, mire célzok? Nem? Mindegy, bele kell olvasni, és akkor világos lesz. Túl sok ilyen van benne, gyalázatosan sok. A fiatalos nyelvezetet pedig érzésem szerint totál eltévesztette a fordító. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy olyan srác, mint Ned, úgy beszél, hogy emilezni, meg mesizni (Messenger-ezni, chat-elni), meg megguglizni és hasonlók.
Nem akarom ezt tovább boncolgatni, nincs is miért, hiszen a könyv már megjelent így, és minden hibája ellenére nagyon tetszett és csak ajánlani tudom. Ezzel együtt azt kívánom, bárcsak rendesen, hangulatosan volna lefordítva, bárcsak normális borítót kapott volna, és bárcsak csinálnának belőle egy nagy költségvetésű, látványos, de minden lényegi elemet és gondolatot visszaadó mozifilmet!

Sorozat: Galaktika fantasztikus könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Sohár Anikó
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Ysabel
Oldalszám: 420
Ára: 2870 Ft

hétfő, december 21, 2009

Christopher Moore: Totál szívás

A Totál szívás a Vérszívó démonok (kb. 12 évvel később írt) folytatása, és a vége nem hagy kétséget afelől, hogy ennyivel nem ússzuk meg, trilógia lesz belőle. De hát miből nem?!
Christopher Moore cseppet sem lett normálisabb, sőt, megkockáztatom, legelvetemültebb regénye ez, amivel főleg arra célzok, hogy mocskosszájúbb, mint valaha, és teljes mértékben az olvasón múlik, hogy képes-e mindezt viccesnek felfogni.
További boncolgatás az ekulturán.

Andreas Eschbach: Hajszőnyegszövők

Andreas Eschbach német író, aki nem csak sci-fiket ír, ahogy azt A Jézus-videó című könyve (és a belőle készült film) is bizonyítja. A Hajszőnyegszövők volt az első regénye, és számos díjjal jutalmazták.
A történet egy Yahannochia nevű bolygón kezdődik, egy elmaradott, sivatagos helyen. A helyi kasztrendszer élén a hajszőnyegszövők állnak, ám ez nem jelent igazi hatalmat mások fölött, csupán elismerést, mivel egy-egy hajszőnyegszövő egyetlen szőnyeget készít el élete folyamán, méghozzá lányai és feleségei hajából, aprólékos, testet-lelket nyomorító munkával.
Elég sajátos ötletre épülő, olvasmányos és érdekes könyv ez, még ha nem is alapmű. Teljes cikk az ekulton.

péntek, december 11, 2009

David Almond – Dave McKean: A vadóc

David Almond Skellig című könyve hatalmas siker volt Angliában, s azóta is (immáron 10 éve) a legjobb ifjúsági regények között tartják számon. Jó pár műve megjelent már azóta, nálunk azonban A vadóc csak a második. De nem kevésbé különleges és jó.

A történet főszereplő-mesélője Blue Baker, egy tizenéves kissrác, akinek az édesapja meghalt, ráadásul az iskolában folyton szórakozik vele egy Hopper nevű menőcsávó. Az iskolai tanácsadó azt javasolja neki, próbálja kiírni magából a problémáit, írásba önteni, miket érez, de Blue úgy találja, ezt mind képtelenség leírni. Helyette belekezd egy történetbe a vadócról, aki ugyanolyan idős, mint ő, csak az erdőben él, nem tud beszélni, nem tudja, honnan jött, azt eszi, amit el tud lopni vagy meg tud ölni, legyen az akár ember… Esze ágában sincs megmutatni a sztorit senkinek, s az egyre bonyolódik, míg végül valóság és képzelet összekeveredik, s a vadóc egy éjjelen felkeresi Hoppert…

Almond egy zseni a szememben. Akár a Skellig-nél, itt is nehezemre esik megfogalmazni, miért annyira jó. Hiteles a hang, amin Blue megszólal, ez biztosan közrejátszik benne. Nem akarok pszichológiai elemzésbe bonyolódni, de most őszintén, kinek nem voltak gyerekkorában félelmei, problémái, amiket képzeletében a maga módján oldott meg, mely mód alkalmasint társadalmi normákba, netán törvénybe ütközött? De nem pusztán hiteles, hanem velejéig átérzi, és át is adja, mi zajlik Blue-ban. Egyszerre, egyazon erővel jelenik meg nála az élet szívszakasztó, gerincroppantó valósága és varázsa, szépsége, ami miatt jó élni. És ugyanúgy megvan a misztérium, mint a Skelligben, a megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés. Nem életről és halálról, hanem valami apró csodáról, eseményről, amikor pillanatra szétnyílik a hétköznapi lét hűvös köde, és meglátjuk, mennyivel több van a világon. És így tovább.

Mindezt kiválóan szolgálják Dave McKean rajzai. A vadóc részeit, amiket Blue ír, képregényként tárja elénk a könyv, és ezekben ugyanaz ott van, csak más eszközökkel, amit fentebb leírtam. McKean egyike a kedvenc illusztrátoraimnak, Neil Gaimannel közös munkái (pl. a Sandman c. képregénysorozat, vagy a Tükörálarc c. film), a Batman: Arkham Elmegyógyintézet, meg egy rakás metal lemezborító egytől-egyig mesterművek. Sajátos stílusához a különféle technikák merész keverése is hozzájárul, de egyébként is a képek költője. A Vadóc esetében önmagához mérten, de a sztorihoz illően visszafogottabb, és ugyanolyan megrázó erejű és titokzatos és csodás, mint Almond szövege.

Az olyan jelzők, mint pl. nyugtalanító, kényelmetlen, félelmetes, sötét is illenek A vadóc-ra, mégis úgy érzem, a legtöbb tizenévesnek jót tenne, ha elolvasná. Biztos vagyok benne, hogy értenék, hogy a legfőbb üzenet az, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút, hogy tényleg tovább lehet lépni, csak időbe és munkába telik.

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Rindó Klára, Szabados Tamás
Kategória: gyermek / ifjúsági
Eredeti cím: The Savage
Oldalszám: 80
Ára: 2600 Ft

péntek, december 04, 2009

Thy Catafalque

Az biztos, hogy az év három legjobb lemeze között van a Thy Catafalque Róka hasa rádió című anyaga, nálam mindenesetre. A Hammer-es interjú teljes verziója itt van a Hammer site-on, és be kellett linkelnem ide, mert olyan jó, hogy csak na. Ott van a két új klip, tessék megnézni és megélni az elvarázsolódva levés állapotát.

szerda, december 02, 2009

Alice In Chains, 2009. november 27., Bp., PeCsa

Alice In Chains, Jerry Cantrell. Fotó: Juhász Gavrant TamásNéha úgy érzem, ha az ember elég sokáig él, végül minden eljön hozzá. Persze, ahhoz a mindennek is élnie kell addig... De ugyan ki gondolta volna, hogy valaha lesz új Alice In Chains lemez, meg hogy végre eljönnek Budapestre is?
És a koncert nagyon jó volt, és nem kis részben azért, mert annyi régi ismerőssel, baráttal futottam össze, akiknek nagyon lehetett örülni.
Imhol a cikkem a Hammer site-on.