nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, július 31, 2008

Görgey Etelka (Raana Raas)

Erre az interjúra roppant büszke vagyok! Nem mintha fene sok érdemem lenne benne, hiszen nekem csak kérdezni kell. Arra vagyok büszke, hogy ilyen válaszokat kaptam, és hogy ezeket mégiscsak én kérdeztem :) Emberek, figyeljetek oda Görgey Etelkára!
Itt csak az interjú pár kiragadott részletét közlöm, a teljes anyag itt van az ekulton.

Görgey EtelkaGörgey Etelka egészen kivételes személyiség. Amellett, hogy 34 évesen református lelkészként működik Pálfán, feleség és anya, valamint egy négy részes sci-fi sorozat írója.A Csodaidők-tetralógia majd’ két évezreddel napjaink után játszódik, szerte a galaxisban. Ám nem egy újabb űropera a szokásos klisékkel, hanem számos társadalmi, vallási és filozófiai kérdésben igen mélyre ásó családregény, aminek máris szép számú rajongótábora van. A sorozat második része a Könyvhétre jelent meg Kiszakadtak címmel. (Az Ogfák vöröse c. elsőről itt a cikkem.)

A honlapodon is olvasható, hogy teológusi és hebraista diplomával rendelkezel, és lelkészként is dolgozol, de engem az is érdekelne, hogy honnan jön Görgey Etelka? Mik voltak azok a pontok az életedben, amik a Csodaidők megírása felé mozdítottak?
Eta: Honnan jöttem? Komlóról. :) Bányászcsaládból, amelyben anyám elsőgenerációs értelmiségi volt, apám bányász, négy nagyszülőm mindegyike (nagymamáim is) a föld alatt dolgoztak, ott építették a szocializmust. Olyan is lett. :) De hogy mi mozdított éppen a Csodaidők megírása felé, arra nem tudnék pontokat megnevezni. Sok szempontból a történet írta magát - először akkor, amikor a vázlatot írtam, utána meg amikor kidolgoztam.Nem pontszerű esemény, de mindenképpen a Csodaidők megírása felé mozdított az, hogy nagyon rossz volt a családom - nyilván valamiféle módon „kompenzáltam” ezt a nagycsaládokkal.Meg aztán világ életemben izgalmasnak találtam a Robinson-Hétévi vakáció-féle könyveket, és gyakran elgondolkodtam azon, milyen lehet újrakezdeni mindent a kezdetektől - így született meg a Nies és Nagy Andreas története, amelynek a Csodaidők mintegy „folytatása”.

Bár nem lehet olyat kijelenteni, hogy a Csodaidők vallásos regénysorozat, az mindenképp átjön, hogy a vallásról az átlagnál többet tudsz. De hogy érzed, az, hogy teológus vagy, és lelkészként is működsz, a történet mely részeiben nyilvánul meg, mekkora hatással volt rá?
Eta: Szerintem mindenhol megnyilvánul, csak hol jobban kitűnik, hol kevésbé. Mivel nem tartozom a fundamentalisták közé, ezért nyilván nem csapkodom bibliai idézetekkel, és igyekszem a szájbarágás eszközeit is mellőzni (van, aki szerint nem is sikerült), de tudatos írói döntés volt az, hogy vallásos emberek a főhősök, még ha esetenként ez nem is nyilvánvaló: meg akartam mutatni, hogy igenis ilyen emberek is lehetnek kedvelhető figurák, sőt, hősök. És azt is, hogy a vallásos ember nem szükségszerűen gyenge, gyáva és buta: viszont sokkal inkább érvényesül életében, döntéseiben az etika, a morál, sokkal többször mérlegeli magában, hogy amit tenni készül, helyes-e, vagy helytelen.
Számomra rendkívül szimpatikus a Kavenben, hogy sokkal inkább egyenrangú félként kezelik a nőket. Méghozzá nem is annyira a demokrácia elve, mint inkább a mindenki csinálja, amihez tehetsége van hozzáállás kapcsán. Hogy látod, a mi világunkban milyen a nők helyzete?
Eta: Ugyanolyan rossz, mint a férfiaké. Stupid célokat és ideálokat tűznek ki mindenki elé, az emberek meg futnak utánuk. Ráadásul ezeknek egy része tökéletesen szürreális, elérhetetlen, és sok-sok ember életét tönkreteszik: ilyenek például a „tökéletes nő” és „tökéletes férfi” ideálok, az ultrabárgyú és nyálas „szerelem” ideájáról nem is szólva.Szó nincs itt arról, hogy mindenki azt csinálja, amihez tehetsége van, vagy aminek született.

Olvassátok végig az egész interjút!

Címkék:

vasárnap, július 27, 2008

J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei

Illuszrálta Alan Lee
Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: The Tale of the Children of Húrin
Oldalszám: 256
Ára: 3200 Ft
Kategória: szépirodalom, fantasy

Kicsit kettős érzés ezt a könyvet kézbe venni. Hiszen egyfelől ajándék ennyi idővel J.R.R. Tolkien halála után is új írást kapni tőle, ráadásul Alan Lee csodálatos illusztrációival és (még a tőle megszokottól is szürkésebb árnyalatú és régiesebb) festményeivel, ugyanakkor az elmesélt történet már ismerős korábbi művekből, még ha azokban rövidebb formában jelent is meg.

A Húrin gyermekei eseményei jóval (kb. 6000 évvel) A Gyűrűk Ura történései előtt, még az Óidőkben avagy a világ Első Korában zajlottak. Középfölde a helyszín, ám olyan részei, amiket később ellepett a tenger. Címszereplői emberek: Húrin volt az a nemes lelkű úr a fajtájából, aki dacolni merészelt a Melkorból Morgoth-tá lett főgonosszal (aki csak a GyU-t ismeri, az bizonyára el tudja képzelni ezen lény isteni hatalmát, ha azt elárulom, hogy Szauron csupán az ő szolgája…). Morgoth, a Nirnaeth Arneodiad (a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatája) után rabságba veti Húrint, és megátkozza minden nemzetségét. Ezzel veszi kezdetét Tolkien minden története közül az egyik legkomorabb, legsötétebb.

Húrin fia Túrin a főszereplő, aki apjához hasonlóan nagy harcossá nevelkedik az egyik tündekirály udvarában. Ám kicsi korától árnyék ül rajta, s hozzá igen konok, hajlíthatatlan természetű ember, akinek büszkesége talán önmagában is épp elég bajt okozna. Ám Morgoth átka valóban megfogan, és az olvasó nem győz szörnyűlködni mindazon tragédián, gonoszságon, bánaton és veszteségen, ami Túrinnal és szeretteivel (ill. általa is) megesik. Hiába menekül, hiába veszi fel álnevek garmadáját, hiába öli halomra az orkokat, hiába köt barátságot nemeslelkű tündékkel és emberekkel, hiába lesz szerelmes – végzetét nem kerülheti el. Sőt, aki túl közel kerül hozzá, az is vele bukik. Végül egy repülni nem tudó, de így is épp eléggé pusztító, ráadásul ravasz és hazug sárkánnyal, Glaurunggal is szembekerül Túrin, és az ő harcuk befolyással lesz Középfölde eme korai időszakának további alakulására.

Túrin legendája ismerős mindenkinek, aki olvasta A Szilmarilok-at, esetleg az Elveszett mesék könyveit (amiket a Holló és Tsa adott ki 1996-ben) meg A Gyűrű Keresését (Szukits, 1995, 1997 ill. 2002) – ezutóbbiak egyébként megérdemelnének egy újrafordított, egységesített nyelvezetű kiadást. Mindazonáltal a szöveg jelen verziója a legteljesebb változat, így volt is értelme a szerző fiának, az életmű kezelőjének, Christopher Tolkiennek könyvvé duzzasztania, még ha jó szívvel csak a Tolkien-i világ igazi híveinek tudom is csak ajánlani. Ők értékelni fogják az emelkedett, archaikus nyelvezetet, a borongós atmoszférát, és a görög tragédiákat ill. germán és kelta mítoszokat egyaránt idéző, végtelenül szomorú legendát. És ők jól viselik majd a töméntelen mennyiségű nevet és helyet, amiket a könyvben megtalálható családfák és térkép nélkül elég nehéz volna követni…

J.R.R. Tolkien életében csupán két könyvet fejezett be az általa kitalált világhoz írott történetekből: A Hobbitot és A Gyűrűk Urát. Már A Szilmarilok-at is Christopher fia rendezte össze és szerkesztette (Guy Gavriel Kay segítségével). Ő azonban – szerencsére – kínosan ügyel arra, hogy apja szellemiségéhez híven adjon közre minden anyagot, és előbb dőlne a kardjába, mintsem általa kitalált részlet jelenjen meg apja neve alatt. Ugyanezen hozzáállás jellemzi jegyzeteit, melyekkel ezt a kiadványt is bőségesen ellátta. De a fentieken kívül is jó pár könyv megjelent már angolul (pl. a 12 részes History of Middle-Earth, aminek első két kötete az Elveszett mesék könyve 1-2), és valószínű, hogy a roppant hagyaték még most is zajló feltárása kapcsán újabb kiadványok kerülnek kiadásra a jövőben. Akit mélyebben érdekel, annak a
Magyar Tolkien Társaság honlapját érdemes böngésznie.

Címkék:

csütörtök, július 24, 2008

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 181
Ára: 2200 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez a könyv arról szól, milyen volt a ’70-es években fiatalnak lenni Magyarországon, és javarészt az 1960-ban született író saját élményein alapul. És úgy fest, Háy Jánosnak voltak ám élményei dögivel, még ha azok többé vagy kevésbé hasonlóak is azokhoz, amiket más, szintén akkor fiatalok (pl. a szüleim) mesélhetnének. A különbség annyi, hogy Háy mindezt le is írta, s milyen jól.

A bogyósgyümölcskertész jellemzően ribizlit, meg mondjuk még málnát és egrest termeszt, és két fia van, a kisebbikről szól ez a novellákba szedett regény. 25 fejezetben tárul elénk mesélőnk története, óvodáskorától a pesti kollégiumon meg csövezésen meg zenekarosdin át a fiatal férfi első külföldi útjáról, mely az ún. szabad világba (konkrétan Bécsbe) vezet. Minden fejezet adott téma köré épül, azon keresztül mutatja be igen hitelesen az adott kort meg minden. Hogy milyen volt először hallani mondjuk Rolling Stones-t, lemenni a Balatonra, meg építőtáborba, először berúgni, csókolózni, szeretkezni, különféle pofonokat kapni az élet különféle elemeitől, kijutni az országhatáron túlra. Milyen volt álmodozni, hogy majd ő is olyan nagy énekes-gitáros lesz, mint mondjuk Jimi Hendrix, lesz neki is Gibson gitárja, és majd New Yorkban fog lakni. A rockzenének amúgy is végig fontos szerepe van a könyvben, felbukkan a Beatles, a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Jézus Krisztus Szupersztár, Radics Béla (aki életét adta a rokendrollnak, hogy Isten nyugosztalja), de meg a kor más ismert alakjai is, pl. Nagy László költő, meg Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, meg ilyenek.

Mindeközben változik az elbeszélői stílus is, de nem nagyon, csak épp híven az adott rész korához. Kb. olyan az egész, mintha Salinger Zabhegyezőjét, meg egy picit Kerouactól az Útont totálisan magyar viszonyokra alkalmaznánk. Szóval laza, szókimondó. Meg a Kis utazás c. filmhez is hasonlít a dolog. Szerintem igen kiváló kordokumentum, de aztán lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert végül is láttam valamennyit abból a korszakból, és még többet hallottam róla. Pl. faterom mesélte, hogy volt, hogy pincérkedett az Ifjúsági Parkban. Azt mondja, azok a nagy zenészek, Fenyőék meg ezek, mind milyen köcsög beképzeltek voltak, de a Radics, az nem. Lehet, hogy másnak kevés a leírás a 181 oldalon, hát az menjen és kérdezze meg azokat az ismerőseit meg rokonait, akik akkor éltek. Valószínű, hogy nagyon hasonlókat fognak mondani, mint amiket ebben a könyvben olvasni.

Különben meg a felnőttéválásról is szól ez a könyv, arról, milyen mocsok nehéz, ráadásul ez a bogyósgyümölcskertész fia nem volt egy rossz szándékú gyerek. OK, belekeveredett ebbe-abba, párszor összeütközésbe is került a rendszerrel, de hát azt elég nehéz volt kivédeni akkortájt, pláne Pesten, pláne egy fiatalnak, aki szabad szeretett volna lenni, meg rockot hallgatott és játszott volna, ha hagyják, nem komolyzenét, értitek. Amúgy egyáltalán nem politizál, épp attól üt az egész, hogy amit leír, az úgy volt, és annyi meg egy bambi. De összességében csak elég univerzális témákat jár körbe, és úgy ír róluk (meg persze azokról az elcseszett és gyönyörű évekről is), hogy az őszinte is, meg színigaz, tragikus és komikus, és kb. akárkinek, aki itt él, mondhat valamit. Avagy ahogy a belső flepnin áll: „Na most ilyenekről szól ez a könyv. És lehet rajta nevetni, még az ember könnye is kicsordul tőle.
Vagy azért, mert sírni kell.”

Címkék:

hétfő, július 21, 2008

Grant Morrison - Dave McKean: Batman: Arkham Elmegyógyintézet

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Bayer Antal
Eredeti cím: Arkham Asylum: A Serious House on Serious Earth
Oldalszám: 120
Ára: 2990 Ft
Kategória: képregény / manga

Alighanem a legbetegebb Batman képregény ez, és valószínűleg a leginkább művészi kivitelű is, melyben a látványnak talán nagyobb is a szerepe, mint a szövegnek.

1989-ben jelent meg eredetileg, tehát előbb, mint a Doug Moensch által írt Batman: Préda és Batman: Terror. Ezek magyarul már pár hava ill. múlt évben kijöttek, és szintén a pszichológiai oldalról közelítik meg Batmant. Abban a két könyvben Dr. Hugo Strange próbálja a Sötét Lovagot lelkileg megtörni, és szintén felbukkan az Arkham Elmegyógyintézet, ám ott az ábrázolás követi a szokásos szuperhősös képregényekét, a sztori pedig így is sok akció elemet tartalmaz. Ez a kötet azonban nagyon más.

Az Arkham Elmegyógyintézet (az elnevezés az alapítójától jön, akinek történetét az ő saját naplójából ismerjük meg, pl. hogy találkozott Junggal és Aleister Crowley-val; ugyanakkor maga az Arkham név H.P. Lovecrafttól származik) elsősorban azon közveszélyes őrültek háza, akiket Batman fogdosott össze. Ám egy csúf napon Joker vezetésével a dilisek veszik át az uralmat. Számos követelésük között a legfontosabb az, hogy a túszul ejtett ápolók, orvosok és egyéb személyzet szabadonbocsátásáért cserébe menjen be Batman – különben mindenkit megölnek... Hősünk, mi mást tehetne, vállalja az életveszélyes feladatot, és ezzel egy iszonyatos utazás veszi kezdetét számára, részint önnön pszichéjébe, részint pedig a bezártakéba. Joker kijátsza azt az adut, hogy tudja, milyen borzalom hívta létre a Denevérembert, és a főhősnek ép ésszel nehezen kibírható kínokat kell átélnie (pl. szembesülnie önmagával, ill. azzal, hogy Batmant magát is az őrület alkotta meg...), hogy pontot tehessen ezen történet végére is.

Ehhez a skót Grant Morrison Grant Morrison által írt félelmetes pszichothrillerhez az angol Dave McKean készített nyomasztó, szürreális képi világú, okkult és egyéb szimbólumokkal súlyosbított festményeket, amiket ráadásul többnyire a legkevésbé sem szokványos képregényes elrendezésben helyezett el. Érzésem szerint az alkalmazott művészetek H.R. Giger-szintű zsenije ő, akit hazánkban alig-alig ismernek. Jó közelítéssel ez az első hivatalosan megjelent munkája, nem számítva a Tükörálarc című, csak DVD-n kiadott filmet, amit ő rendezett. A film forgatókönyvét az a Neil Gaiman írta, akivel közös munkái, s különösen a Sandman képregénysorozat tették McKeant is világhírű művésszé (amihez amúgy csak borítókat festett, míg jelen Batman kötet összes illusztrációja az ő műve). Egyéni stílusú munkáiban a szabadkézi festészet és a grafika keveredik a fényképészettel, különféle kollázs technikákkal, stb. Hatása a – mondjuk így – popkultúrára, ill. a kortárs vizuális képzőművészetekre egyszerűen felmérhetetlen. Ha csak az általa készített CD-borítók listáját megnézzük, máris nyilvánvalóvá válik mindez (ő festette pl. az alábbiakat: Alice Cooper: The Last Temptation, Counting Crows: This Desert Life, Dream Theater: Scenes From A Memory, Bill Bruford’s Earthworks: A Part and Yet Apart, Fear Factory: Demanufacture, egy rakás Frontline Assembly, Machine Head: Burn My Eyes, My Dying Bride: As the Flower Withers, Paradise Lost: Shades of God, Testament: The Gathering).

A maga nemében tökéletes, felülmúlhatatlan alkotás ez a kötet. Ám a maga neme itt történetesen valami szörnyen félelmetest, betegest és sötétet jelent, amit semmiképp nem szabad nem eléggé felnőtt ember kezébe adni. Nem csak, hogy túlmutat az átlagos képregényeken, de az őrület elvont megjelenítésében alighanem hasonlóan mélyre jut, még ha más eszközökkel is, mint mondjuk Csáth Géza egyes írásai, vagy épp a gótikus-természetfeletti-, ill. a kábszeres irodalom számos műve.

Címkék: ,

vasárnap, július 20, 2008

Weöres Sándor: Ének a határtalanról

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 160
Ára: 2900 Ft
Kategória: költészet, szépirodalom

Manapság jószerével csak antikváriumokban lehet ráakadni - jellemzően borsos áron - Weöres Sándor (1913. június 22. – 1989. január 22.) köteteire. Igaz, a kiterjedt életművet nem lehet könnyű kezelni, kiadni, de azért legalábbis fura, hogy szinte csak
A teljesség felé kapható frissebb kiadásban. Meg, immáron, az Ének a határtalanról.

Ez a verseskötet eredetileg 1980-ban látott napvilágot, egyike Weöres utolsó könyveinek. Négy részre oszlik, melyeknek már a címe is sejteti, hogy igen különböző témákat ölel fel: Ünnep, Megkopottan, Idyllium, Évezredek. Épp úgy találni e költemények között vidámat (még pajzánt is, ld. Vásári népballada), gyermekit, mint keleti ill. ősi bölcsességek visszhangjait hordozót, vagy olyat, ami hangulatokat ír le (mint pl. az Esős alkonyat), netán ami egyszerűen csak az életről (az íróéról ill. általában az emberéről) szól. Ha úgy tetszik, sokukból kiolvasható az is, ahogy Weöres az aktuális helyzetet, az őt körülvevő országot-világot látta, de ez akár belemagyarázás is lehet. Azt pedig szeretném elkerülni.

Ahogy ennél alaposabb fejtegetésekbe, elemzésekbe, vagy a költő pályájának legalább vázlatos ismertetésébe sem fogok bele. Sajnos ugyanis nem állíthatom, hogy eléggé ismerem mindehhez a munkásságát. Annyit mondhatok csupán, hogy a fiam miatt mostanában sokat olvastam, fennhangon, Weöres csodás gyermekverseit, meg hogy a fent említett filozófikus művet is elő-előveszem néha, és mindezek és jelen kötet alapján is kijelenthetem, hogy szeretem a verseit. És nem is azért, mert akármilyen témáról, hangulatról és stílusban ír is, mindig jó, mindig értékes. Hanem mert az a jellegzetes Weöres-varázs, amit a ritmussal és szavakkal való káprázatos játékkal, meg persze a beletett, beleszőtt szívvel-lélekkel ér el, az mindben ott van. Ilyen vagy olyan formában, úgy, hogy egyik jobban tetszik, mint a másik, de letagadhatatlanul. Oly’ gazdag, oly’ lenyűgözően zenei és szép az ő költészete, sokszor tündéri, máskor bölcs és mérhetetlenül régibb, mint kora alapján lehetne, oly’ láttató és oly’ mértékben és mélységben atmoszféra-teremtő, hogy sokszor az sem számít, ha látszólag nincs is értelme, ha úgy tűnik, csupán bűvészkedik a nyelvvel. Mert valójában, valóban varázsol, nem csak trükközik, nem csak úgy tesz, mintha, s a legbolondosabb, legkísérletezőbb soraiban is az élet lüktet.

Mindehhez remekül illenek Keresztes Dóra egyszerre egyszerű és elvont illusztrációi (ő készített látványterveket a Nemzeti Színház Holdbéli csónakos előadásához is, ami szintén Weöres műve), valamint a világoskék lapokra sötétkék tintával nyomott sorok. Mindössze egy alaposabb pályarajzot, bőségesebb háttérinformációt hiányolok ebből a kicsikincses új kiadásból.

Címkék:

péntek, július 18, 2008

Serdar Özkan: A megtalált rózsa

Kiadó: Trivium Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Loósz Vera
Eredeti cím: The Missing Rose
Oldalszám: 182
Ára: 2390 Ft
Kategória: szépirodalom

Serdar Özkan egy 1975-ben született török író, akinek első regényét eddig kb. 25 nyelvre fordították le, és 30 országban jelent meg. Nálunk is kapható már bő egy éve, ám úgy tűnik, egyelőre nem érte el azokat, akiket kellene, pedig ez olyan könyv, ami sokak figyelmére érdemes.

Már a cím miatt is eszébe juthat egyeseknek A kis herceg, Antoine de Saint-Exupéry legfontosabb műve, amiből a borítón ez az idézet olvasható: „Felelős vagy a rózsádért”. Ez a mondat, ez az utalás fontos szerepet játszik a regényben, és nyilvánvaló A kis herceg hatása is, ám szívesebben hasonlítanám A megtalált rózsát Paulo Coelho ill. Richard Bach egyes műveihez. Elsősorban is a Coelho-féle Az alkimistához, hiszen Özkan könyvében is van utazás a belső béke, az igazi én keresése kapcsán, egzotikus helyek és gondolatok, és beépített apróbb történetek, mesék.

A megtalált rózsa főszereplője Diana, egy fiatal és szép nő, aki San Francisco-ban él. Szíve régi vágya, hogy író legyen, ám környezete, mely rajong érte, és a vadászat római istennőjével egyező neve miatt szinte „isteníti” valahogy egy teljesen másik, hétköznapibb, kiszámítható és biztos megélhetést nyújtó irányba húzza. A lány napjai tépelődéssel telnek, annál is inkább, mivel imádott édesanyja váratlanul meghalt, és egy olyan feladatot hagyott rá utolsó kívánságként, amitől ódzkodik, amitől fél, ami túl nehéz. Meg kell találnia ikertestvérét, Mary-t, akiről egész eddig nem is hallott, és akitől egy éves korában választották el…

Édesanyja Dianára hagyja Mary négy levelét, amiknek a segítségével kellene rálelnie, csakhogy azok olyan elvontan lettek megfogalmazva, hogy Diana kezdetben egy szavát sem érti. Kivéve az utolsóét, melyből kiderül, hogy Mary megtudta az apjuktól, hogy anyjuk él (mindketten úgy tudták, a másik szülő meghalt), és már arra is rájött, hogy hol lakik. Csakhogy Mary eléggé labilis idegrendszerű embernek tűnik, aki, ha rájön, hogy hiába minden, már nem találkozhat életében az anyjával, képesnek látszik akár meg is ölni magát…

Diana végül csak nekifog a nyomozásnak, melynek során különféle érdekes emberekkel ismerkedik meg, eljut Isztambulba, egy csodálatos rózsakertbe, ahol azt tanulja, hogyan is hallja meg a rózsák, a szabadság és szépség eme gyönyörű jelképeinek szavát. Mindeközben apránként legyűri a depressziót, és elkezdi felfedezni, megismerni önmagát, s egyebek mellett megérti, mire célzott az édesanyja, mikor ezt mondta: „Az egyetlen dolog, amire szükséged van ahhoz, hogy különlegesnek érezd magad, te magad vagy.”

Özkan nem kiemelkedően, de azért szépen ír, bár a fordító és a szerkesztő egy picit bátrabban ill. több figyelemmel is bánhatott volna a szöveggel (szóismétlések, elütések, ilyesmik). Leírásokra, magyarázatokra nem igen pazarolja a sorokat, ami egyfelől néha azt eredményezi, hogy pillanatokra el-elveszti az olvasó a fonalat, másrészt megvan az a nagy előnye, hogy így mindenki úgy értelmezi az írást, ahogy szeretné. Márpedig az efféle, lelki utazásra csábító, szimbólumokkal teli könyveknél pont az a lényeg, hogy megtaláljuk, nekünk mit mond. Ráadásul az író, aki négy évet töltött az USA-ban, ahol egyetemre járt, megannyi különféle kultúrából ill. szerzőtől merít, az említettek mellett William Blake, a szufi költő Yunus Emre, Szókratész, a görög és római mítoszok, a furfangos török bölcs, Naszreddin Hodzsa egy-egy gondolata, története is felbukkan. Így rendkívül gazdag, sokszínű, Kelet és Nyugat különbségei helyett a közös pontokra koncentráló könyv született, ami alighanem mindenkinek mond valamit.

Azért én elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik Coelho műveit, ill. akik keresik önmagukat, a saját útjukat, a szívük hangját, ill. életük párját.

Címkék:

kedd, július 15, 2008

Raana Raas: Csodaidők II.: Kiszakadtak

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Oldalszám: 419
Ára: 3490 Ft
Kategória: sci-fi/fantasy, szépirodalom, ifjúsági

Az azért nagyon nem szerencsés, hogy úgy másfél év telt el Csodaidők tetralógia első (Az ogfák vöröse) és második (Kiszakadtak) részeinek megjelenése között. Hogy miért alakult így, az sem érdektelen kérdés, de inkább koncentráljunk a könyvre!

És ez lenne első, legfontosabb tanácsom is minden leendő olvasónak. Ugyanis nagyon oda kell figyelni a regény minden sorára! Azért is, mert annyira összetett, ezernyi apró részletből építkező, számos különféle szálat bonyolító történet ez, és azért is, mert az írónő annyi mindent mond, s szavainak akkora súlya van. Nehéz olvasmány.

Magam ugyan csupán egy éve olvastam az első részt, de így sem bántam volna, ha a folytatásban több az olyasmi magyarázat, amiről amúgy már Az ogfák vörösében is szó volt. Raana Raas (aki ezen a néven a sztori egyik szereplője, amúgy viszont Görgey Etelkának hívják) nyilván úgy vette, hogy olvasói képben vannak, és ez bizonyára így van azon rajongói mag esetében, akik a kezdetektől követték a sztori alakulását a
Csodaidők honlap útján. Azonban a kevésbé erős memóriával bíró humanoidok számára bizony néhol igencsak kapaszkodni kell majd, hogy megértsék, ki kivel van, miről beszél és mi történik. Annál is inkább, mivel az első könyvben lefektetett alapok itt egytől egyig mozgásba lendülnek, és különösen a politikai és háborús vonalon úgy beindulnak az események, ahogy tavasszal a jégolvadás.

Mivel
az első könyvről szóló cikkemben nagy vonalakban leírtam az alapvető tudnivalókat, itt hagy ne ismételjem el. Legyen elég annyi, hogy a 3900-as évek első felében járunk (úgy 6 évvel az előző regény vége után). Az emberlakta világűr két legfőbb népe, a kaveniek (avagy niesiek: egy korábbi, a földi civilizációtól elszakadt, ezért külön, sajátos kultúrát képviselő népcsoport) ill. a külsősök (a „mi leszármazottaink”) között már küszöbön a háború, s e kettő közé szorulva őrlődnek a kiszakadtak. Ők azok, akik elhagyták a Kavent, vagy akiket kitettek onnan, és kénytelenek a külsősök között élni, akik viszont nem fogadják őket be. Saját, merev tradíciók szerint élő fajtájuk jellemzően nem hajlandó őket visszafogadni, és számuk egyre nő, így szintén fontos szereplői lesznek az eseményeknek.

A háború ugyan a felszínen a kulturális különbségek miatt készül kitörni, de valójában a az egyre terjeszkedő Csillag Unió elnökének (ill. katonai vezetésének) hataloméhsége áll mögötte. A könyv legmegrázóbb, legütősebb része épp az, amikor az emberi kegyetlenéget, a háború értelmetlenségét ábrázolja. Az írónő még csak nem is direkte realistán vagy különösebben részletekbe menően, csupán végtelenül egyszerű szavakkal írja le a vérontást, a szenvedést, a borzalmakat. A katonai stratégiákra vagy az ilyen-olyan harci helyzetekre (magyarán az akciórészekre) alig pazarol szót, mégis, ez a keresetlen egyszerűség megteszi a magáét: felér egy hatalmas pofonnal, és jól az ember emlékezetébe vési, hogy ezt a gyilkolást, ezt a gyűlölködést, ezt ne, ezt nem szabad, ezt sosem lehet igazolni semmivel!

A könyv fejezetei továbbra is Judy, Giin és Yaan között oszlanak meg. Judy, akit ugyan továbbra is kételyek gyötörnek, hogy valóban Giin-e az apja, lassan nővé serdül. Elég jól beilleszkedett a kaveni életbe ill. a Raas családba, ám a felnőtté válást, bármily’ különleges képességekkel és remek intelligenciával bírjon is, ugyanúgy megszenvedi, mint bármely korabeli fiatal. Giin még mélyebbre ássa magát a bolygóközi politikában, egyre súlyosabb terheket vesz a vállára, elveiből mit sem engedve küzd az igazáért, amivel önmagát és családját is veszélybe sodorja. Mindeközben családját vezetnie, lánya útját pedig egyengetnie kellene (házasság meg hasonlók) – ám ő is csak ember, s mint apa, néha nem tud mit kezdeni nagykorúvá cseperedő lányával. Yaan pedig, aki immáron kiszakadtként, Paul Martyn néven él, egy neves katonai iskola kiemelkedő tehetségű végzőse, aki aztán olyan megbízatást kap, ami egész további pályájára hatással lesz.

Az előző részben tapasztaltakhoz mérten Yaannál mutatkozik a legnagyobb változás és fejlődés – igaz, elég meredek dolgokon is megy keresztül. Hiszen, mint külsős katonatiszt, sokszor épp a kiszakadtakkal, azaz a saját fajtájával kell szembenéznie. Ám az idő és a mindaz, amit megél, érettebb emberré teszik – lényegében tragikus hőssé nemesedik. Már nem olyan felelőtlen, és a lelkiismerete is előkerül, így aztán ifjúkori forrófejűségéért ő is alaposan megfizet. Raana Raas-nál egyébként is minden cselekedetnek megvan a maga eredménye, következménye, amivel aztán az embernek szembe is kell néznie. Ráadásul minden eddiginél bőkezűbben osztja a sorscsapásokat a szereplőkre, ami újabb jele annak, hogy az írónő tisztában van a valós élettel. Ami a jellemábrázolásokban, a szereplők személyes életének leírásában is tisztán érezhető.

Emellett azonban a korábbinál is nagyobb szerepe van a regényben a politikának. Giin igazát az olvasó könnyebben megérti, mint azt, hogy a Kaven, tehát a sajátjai miért viseltetnek olyan mélységes ellenérzéssel az irányában. Az ő komplex alakjában a nagy vallásreformerek is visszaköszönnek, akik, hogy megmentsék hitüket, és annak tömegeket összetartó, megsegítő, felemelő erejét, akár a saját egyházukkal is szembeszálltak. De akár aktuálpolitikai színezetet is belemagyarázhatunk, mert hiszen alighanem pont így járna egy valamirevaló, született vezető (akinek amúgy nyomát sem látni a jelen magyar politikában), ugyanígy ellene fordulna mindenki... Mert Giin valójában a Csillag Unió azon törekvései ellen küzd, amik mögött a Kaven elpusztításának szándéka áll, akár azon áron is, hogy egyes, kőbe vésett hagyományokat felborítson (pl. azzal, hogy kiszakadtak adoptálására buzdít). Ám míg Giin törekvése vagy a külsős vezetés sokszor undorító húzásai érthetőek, a kiszakadtak helyzete leginkább kaotikus, és pont rajtuk, általuk dől el nagyon sok minden.

Az utolsó 100 oldalig megfeszített figyelem szükségeltetik a könyv olvasásához, hogy az ember követni tudja az egyre bonyolódó szálakat – aztán pedig eljön az elkerülhetetlen, és megmutatkozik a Kiszakadtak igazi ereje. Akkor aztán az olvasó alig jut lélegzethez, s végül kóválygó fejjel rakja le a könyvet. És nekilát számolni a napokat a harmadik rész megjelenéséig (amit a kiadó Karácsonyra ígér).

Címkék:

szerda, július 09, 2008

Nick Hornby: Betoncsók

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: Slam
Oldalszám: 324
Ára: 2800 Ft
Kategória: szépirodalom, ifjúsági

Nick Hornby az eredetileg 1995-ben megjelent Pop, csajok, satöbbi-vel (High Fidelity) lett ismert és elismert író. A Betoncsók (Slam) mindössze az ötödik regénye, de írt ő sok minden egyebet, pl. zenei ill. könyvkritikákat, stb. És ez az első könyve, ami kimondottan ifjúsági, bár így vagy úgy csaknem minden korábbi regényében volt valami, amit a 20 alattiak és értékelhettek. És persze ezt meg bárki felnőtt élvezettel olvashatja, akinek tetszettek az eddigiek is.

Hanem itt mégiscsak egy tizenhatéves srác, Sam a főszereplő. Intelligensebb fajta ürge ő, aki a mindössze 32 éves anyjával él. Feltett szándéka, hogy ne essen ugyanabba a hibába, amibe a szülei, azaz, hogy túl korán legyen apa. Nem akarja ugyanúgy tönkrevágni az életét, szeretne egyetemre menni meg minden, ám a tiszta fejű gondolkodás még nem garancia arra, hogy ez sikerülni is fog… Így esik, hogy Sam teherbe ejti Aliciát, a lányt, akivel életében először szexelt (bár nem máris az első alkalommal). Hiába figyelt, öt másodperc alatt megváltozott az élete. Ez persze nem derül ki azonnal, s a gondokat tetézi, hogy a köztes időben el is hidegülnek egymástól. Alica pedig meg akarja tartani a babát…

Samről azt is fontos tudni, hogy szabadidejében gördeszkázik, és szokása beszélgetni a szobája falán lógó poszteren látható Tony Hawkkal (aki a deszkázás koronázatlan királya meg ilyenek). Az vesse rá az első követ, akinek nincs valami apró furcsaság az életében. Más kérdés, hogy a többséggel nem esik meg, hogy egy poszter elvarázsolja, és a jövőbe repíti… Persze ezt a húzást sem holmi fantasy-ből meg mágikus realizmusból kölcsönzött módszerrel oldja meg Hornby, hanem a rá jellemző lazasággal és természetességgel: Sam elalszik, aztán a jövőben ébred, és megtapasztalja, mi hogy lesz, ha már megszületett a fia, aztán visszatér a jelenbe, és folytathatja a tépelődést, hogy jajmilesz.

Hornby stílusa ugyanolyan közvetlen, mint ahogy eddig megszokhattuk (ahogy M. Nagy Miklós fordítása is élményszámba megy), és úgy hiszem, valóban képes lehet úgy megszólítani a fiatalokat, hogy azok is levegyék, miről beszél. Akik meg már nem annyira ifjak, ill. van némi tapasztalatuk a gyerekek terén, azok bizonyára úgy érzik majd, hogy van abban életbölcsesség meg igazság, amit írónk elővezet. Különben teljesen hétköznapi dolgokról szól a könyv, régen sem volt ritka, hogy ilyen fiatal fővel váljanak szülővé emberek (pl. anyai nagyanyám is 17 volt, mikor első gyerekét megszülte), legfeljebb a mai társadalmi berendezkedés ad más hátteret a dolognak. De ugyanúgy megesik, és Hornby azt mutatja be, hogy attól még nem dől össze a világ, nem kell belehalni, ugyanakkor arra sincs garancia, hogy az ilyen párok hosszú távon is együtt tudnak maradni. De ettől függetlenül még lehetnek jó szülők, és lehet normális élete a gyereküknek, feltéve, hogy minél több szeretetet kapnak. Csak ezt ő mindenféle pátosz nélkül tudja leírni. Ezért is szeretjük olyan sokan.

Címkék:

kedd, július 08, 2008

Jodorowsky-Gimenez: Metabárók kasztja (1. rész)

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Hegedűs Lívia
Eredeti cím: La Caste des Méta-Barons
Oldalszám: 194
Ára: 3490 Ft
Kategória: képregény / manga

A Metabárók kasztja egy gigászi űropera, melynek első kötete három részt foglal egybe. A képregénnyel komolyabban foglalkozók közül sokan a műfaj egyik klasszikusának tartják ezt a sorozatot, így nagy öröm, hogy immáron magyarul is olvasható, ráadásul igen remek kiadásban.

A sorozat első része eredetileg 1992-ben jelent meg Franciaországban, noha készítői közül egyik sem francia. Az író, Alexandro Jodorowsky chilei (ill. orosz zsidó) származású, míg a rajzoló Juan Gimenez argentin. A történet alapötlete, vagy inkább annak csírája kb. 1975-ben született meg, amikor a filmrendezőként is ismert Jodorowsky egy olyan Dűne-adaptáción dolgozott, ami irdatlan költségei miatt végül soha nem valósulhatott meg (viszont H.R.Giger innen került át az Alien-sorozathoz: A bolygó neve: halál, meg a többi). Frank Herbert zseniális űreposza mindenesetre annyira beette magát a rendező-író elméjébe, hogy aztán a Metabárókban igen sok apróbb-nagyobb momentum képében vissza is köszön (nehéz volna pl. a Shabda-oud boszorkákat nem a Bene Gesserit-nővérekhez hasonlítani) – mindazonáltal nem szimpla Dűne-nyúlásról van szó. Viszont tény az is, hogy bármennyire is űroperáról van szó (amiben igen sok a fantasy elem), a Star Wars szériánál messze fajsúlyosabb, betegebb, meredekebb. Olyannyira, hogy sokszor Ian Watson Warhammer sorozata is eszembe jut róla.

A metabárók egy különleges családot, vagy inkább vérvonalat képeznek, amit legyőzhetetlen harcosok sora képez. Szokásuk a következő báró rituális megcsonkítása, ami beavatásként és próbaként is működik, ill. az, hogy a mindenkori fiúnak le kell győznie (meg kell ölnie) a mindenkori apát – hiszen különben nem lenne biztosított, hogy méltó a Metabáró címre… Mindezek hátterét egy olyan űrbéli világ adja, ami az említett két alapvető sci-fi sorozatot idézi kiterjedtségben, kimunkáltságban és változatosságban. A keretet pedig két robot, Tonto és Lothar beszélgetése adja. Mindketten a „jelenlegi” metabárót szolgálják, s előbbi meséli el utóbbinak uruk ill. a család származását. Minden rész egy-egy ős sztorija, ennek megfelelően az első kötetben Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa krónikái olvashatóak.

Amellett, hogy a sztori nem szűkölködik a beteges, brutális, véres ill. erotikus jelenetekben, nyilvánvaló, hogy a kegyetlen metabárók legalább valamiféle erkölcsi kódexet követnek, szemben a bolygóközi intrikákat űző megannyi hataloméhes szereplővel, akik között épp úgy megtaláljuk a császári párt, mint a fent említett boszorkányrendet, vagy a galaktikus kalózokat. Jodorowsky fantáziája azonban képes túllépni az űroperai kliséken (bár itt is robbannak fel bolygók a nagy szerelmek ill. egyszemélyes bosszúhadjáratok kapcsán), és egy csomó olyasmit sző a történetbe (még ha ez sokszor nyilván Dűne-hatásra történik is), amik megdöbbentik az olvasót. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a görög mítoszokból is merített a szerző, ahogy a metabárók ereje, képességei (és mentalitása) is közelebb van az istenihez, mint az emberihez.

Mindehhez páratlanul szép, művészi igényű, bár sokszor némi Valejo-hatást mutató (nagy mellű hősnők, nagy izmú hősök, nagyon randa szörnyek) illusztrációkat készített Gimenez. Neki, az ő saját stílusának is nagyban köszönhető, hogy a Metabárók kasztja atmoszféra, hangulat szempontjából is messze átlagon felüli.

Nyilván létezik ennél „okosabb”, értelmesebb képregény is, ahogy butább is, bőven, de így is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a fenti sorok kapcsán akár csak egy szikrányi érdeklődést is felfedezni vélt önmagában.

Címkék: ,

hétfő, július 07, 2008

Robert W. Chambers: A Sárga Király

Sorozatcím: Cthulhu Hírnökei
Kiadó: Tuan Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Habony Gábor, Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Maker of Moons
Oldalszám: 281
Ára: 2290 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Jellemző, hogy a minap megkérdezte tőlem egy bolti eladó, hogy mi az, amit olvasok, mert hogy a Sárga Király Lovecraft. Ez nem őt jellemzi, hanem azt, hogy Lovecraft és az ő írásai milyen sajátos kultusszal ill. követőkkel bírnak.

Robert William Chambers (1865. május 26. – 1933. december 16.) amerikai író és művész volt, aki valóban hatással volt Howard Phillips Lovecraftra, a természetfeletti horror királyára. Emellett a Sárga Király alakját át is emelte az egyik Cthulhu történetébe (Suttogás a sötétben). Mindez már a kötetet nyitó, A Holdvarázsló c. novellánál nyilvánvalóvá válik: mintha csak Lovecraft stílusának és támaválasztásának előfutára volna. De ahogy haladunk előre a kötetben, úgy fakul ki ez az érzés, s csak a könyvet záró A Sárga Jel-nél kap erőre újra. Addigra meggyőződésemmé vált, hogy Chambers egynémely ötletéből Lovecraft csíráztatta ki a maga módszereivel a maga saját förtelmeit. De ez egy másik történet.

Természetesen Chambers írásai sem előzmények nélkül valók. Nyilván a korszak (az 1800-as évek utolsó évtizedei), ill. párizsi tanulmányai kapcsán is megannyi hatás érte, de számomra a legegyértelműbb, már a félelmetesebb dolgoknál, Edgar Allan Poe befolyása. De ez a kiterjedt életműnek csupán töredékét jellemzi. Ahogy látom, számos romantikus meg ilyesmi könyvet is írt Chambers, amik bestsellerek voltak a maguk idejében, bár sokkal kevésbé maradtak meg a köztudatban, mint a Sárga Királlyal kapcsolatos dolgai.

Persze, mai szemmel olvasva nyilván nem adja, nem is adhatja ugyanazt még a legsetétebb novellája sem. Sőt, számomra sokkal érdekesebb volt a korszak New York-i életét vagy a vadregényes Bretagne-t megjelenítő sorokat olvasni, mint a sztorik zömét. OK, itt-ott, különösen az említett nyitó és záró írásokban, valóban félelmetes, borzongató dolgokat írt Chambers, amik megérdemlik, hogy Lovecraft ill. Poe hasonszőrű novelláival emlegessük őket együtt, de amúgy kicsit döcögősek a történetek, a stílus nem különben.

A kötetben szereplő novellákból tehát több is Bretagne-ban játszódik, ahol a főszereplő (és/vagy mesélő) jellemzően módosabb amerikai férfiú, aki előszeretettel járja a természetet, és lődöz vadakra, mígnem valami varázslatossal és/vagy iszonytatóval találkozik. Egyes helyek ill. szereplők visszatérnek, bár a szerkesztés fura, tekintve, hogy később érkezik az időben korábban megtörtént sztori (A Lila Császár ill. A Hírnök), de hát az eredetiben is így volt. Emellett átjön, hogy Chambers maga is szerette a természetet, a vadászatot, és jól ismert megannyi növény- és állatfajt.

Az író a New Yorkban játszódó történetek közül kettőben is utal saját képzőművészi pályájára – az Egy kellemes este esetében egy hírlapillusztrátor szemén keresztül látjuk az eseményeket, míg A Sárga Jel mesélője egy festőművész. A legtöbb írásban erősen jelen van a romantika, még ha sötétebb körítésben is, és mivel amúgy egy mai olvasó számára ezek eléggé alapvető sztorik, igazán a háttér, a hangulat lehet az a plusz, amitől tetszhet a kötet.

A magyar kiadásról annyit, hogy igyekszik meglovagolni a Lovecraft-kötődést, ami érthető is, s a borító is sokkal inkább Lovecraft és követői leírásait idézi, semmint bármit, ami valóban szerepel a könyvben. Szerintem helyénvaló és üdvös lett volna egy rövid életrajzot közölni, feltüntetni a novellák megjelenésének idejét, valamint a zömében francia nyelvű, novellaeleji idézetek fordításait is. Úgyhogy jöjjön még egy kis Chambers történet, forrás természetesen wikipedia meg fantasticfiction.co.uk: első novelláskötetének valóban A Sárga Király (The King in Yellow) volt a címe, 1895-ben jelent meg, jelentős sikert aratva. Első négy írása kapcsolódik a címhez ill. egy színpadi darabhoz, amit ha valaki elolvas, megőrül. De hogy ki vagy mi az a Sárga Király, Chambers sehol nem írja le úgy istenigazából. Hanem ez a kötet nem ennek, hanem az egy évvel később kiadott The Maker of Moons-nak a fordítása, melyben szintén megjelent az előbbi kötet két darabja. Mindezt azért hasznos tudni, mert meglehet, hogy ez a későbbi válogatás jobban koncentrál Chambers rémtörténeteire, viszont még kevesebb támponttal szolgál a Sárga Király személye kapcsán, és az egyszeri olvasó, aki nem jár utána mindezeknek, bizony sok mindent nem fog így érteni. De persze, talán így a jobb az ő elméje épségének…

Akárhogy is, a Tuan Kiadó kezdeményezése, hogy összeszedje „Cthulhu Hírnökeit” (amivel, felteszem, a gótikus horror korai, ismeretlen ill. elfelejtett alkotásait exhumálására tesznek kísérletet), üdvözlendő, és kíváncsian várom, miféle sötét, hagymázas írásokat találnak és tálalnak még nekünk.

Címkék:

szerda, július 02, 2008

Queensrÿche, 2008. júl. 1., Bp. PeCsa

Fotó: WeraValami szívás minden évre jut. Most épp az történt, hogy 7-kor kellett volna kaput nyitni, de 9 lett belőle, és csak 10 körül kezdődött a koncert. Merthogy EU ide vagy oda, a román határon lekapcsolták a Queensrÿche kamionját (benne a sok díszlettel), és jókora késéssel értek csak Budapestre. Ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy szót váltsak megannyi régi jó ismerőssel, haverral, baráttal, és ez önmagában is jól esett, ezúton is üdv mindnyájuknak, a PeCsa környéki kocsmák pedig bizonyára áldják a határőröket...

Viszont aztán a csúszás okozta fáradtság zenekaron és közönségén is érződött, rajtam legalábbis biztosan, de attól még mindenki tette a dolgát becsülettel, és így csak megkaptuk az áhított, óriási élményt.

Fotó: Mészáros OrsiKevés momentumtól eltekintve az történt, ami a Mindcrime at the Moore DVD-n is látható: mindkét Operation: Mindcrime albumot eljátszották, vetítéssel, díszletekkel, Pamela Moore-ral, színészekkel, meg minden. Mindez azonban azzal járt, hogy az előadásból szinte teljesen kimaradt a közönséggel való kommunikáció, és a népek is inkább feszülten figyelték a színpadon zajló eseményeket, s így alig-alig volt koncerthangulat. Persze, a hideg így is jópárszor kirázott az imádott dalok hallatán, de a ráadástól eltekintve nem volt meg az a feeling, ami a rock/metal koncertek savát-borsát adja. És úgy tűnt, a közönség jó része nem annyira tud mit kezdeni ezzel az élménnyel. Hogy akkor ez így még nem színház, de már nem koncert, és hogy az első Mindcrime lemez, akármennyire konceptalbum is, azért nem musical...
A két évvel ezelőtt kiadott, s itt némi szünet után következő II. résznél viszont nagyon érződött, hogy azzal a tudattal írták, hogy ilyen körülmények között fogják színpadra állítani. Ott sokkal jobban működött a teátrális körítés és a színészi játék. Mondom ezt úgy, hogy hátborzongató volt megtapasztalni a Suite Sister Mary-ben Pamela és Geoff Tate felülmúlhatatlan duettjét, és aztán élőben is látni a megfejtést, hogy ki és hogyan ölte meg Mary-t... Ahogy persze az is súlyos volt, amikor Nikki - a zseniális Murderer?-ben - kitölti bosszúját Dr. X-en. Viszont itt kellett volna rögvest átugrani a záró All the Promises-re (amiben újabb szenzációs Pamela-Geoff duettet láthattunk-hallhattunk, ellenben a legvégén a bárányfelhős kék égre Nightwish-es betűkkel írt The End csúful giccses volt, és nem vagyok benne biztos, hogy iróniának szánták...), mert a köztük lévő 5 tétel eléggé töltelékbe hajlik... Amúgy viszont így élőben jobban működött a lemez java, mint vártam, s az olyan dalok, mint az I’m American, a Hostage (a bírósági tárgyalás közepette, az esküdtek soraiban feltűnt Geoff felesége is), a The Hands és persze a The Chase (ami alatt, ha jól vettem ki, nem csak a Ronnie James Dio által megszemélyesített Dr. X, de Nikki/Geoff sorai sem élőben mentek) megmozgatták valamelyest a közönséget is, de még a kései albumokat idéző, lazább Speed of Light is jó volt.

Fotó: WeraA ráadásban pedig ezek szóltak: Jet City Woman, Empire, Silent Lucidity (sajnos a másutt játszott Walk in the Shadows nem), és a közönség kiéhezetten vetette bele magát a buliba. Mert itt végre megvolt mindaz, amit a két Mindcrime előadásából hiányoltam, és pillanatok alatt lett forró hangulat (amúgy végig meg lehetett fulladni a hőségtől). Scott Rockenfield mosolyogva dobolt, noha eladdig mind erősen koncentrálva zenéltek. Persze Tate tette bele a legtöbbet a produkcióba, ömlött róla a veríték, és végig kiválóan énekelt (bár néha a játékot, mintsem a dalolást helyezve előtérbe). A klasszikus szólóknál még mindig nem eléggé alázatos Mike Stone továbbra sem tudja helyettesíteni Chris DeGarmo-t, akinek nem csak játéka, de lénye is nagyon hiányzik, viszont becsülettel végigizzadta az első részt egy gázmaszkban. No persze, hogy erre mi szükség volt, az életben meg nem fogom érteni, de nem ez az egyetlen ilyen húzása a később érkezett gitárosnak. A többiek, Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszer pedig egész egyszerűen csak láthatóan fáradtak voltak, kicsit meg is öregedtek, de amúgy is háttérbe kellett vonulniuk a két Mindcrime alatt. A színészek jól megoldották a feladataikat, Pamela Moore nem különben: kicsit husi már, de a hangja még mindig csodás, és a szemében tapasztalatot és derűt is láttam.

Fotó: WeraMindezekből úgy tűnhet, nem tetszett a koncert, pedig de, nagyon is. Hatalmas élmény volt végre-valahára így, egyben látni-hallani azt az albumot (ill. zenekart), ami minden más zenénél többet jelent és adott nekem. Eddigi magyar koncertjeik (a rövidke délutáni fellépés a ’91-es Monsters of Rockon, ill. a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, ahol a hangzás volt közel élvezhetetlen) nem alakultak túl jól, meg egyik sem önálló show volt. Mindazonáltal az általam látott prágai (2000) ill. bécsi (2004) bulik sokkal jobban tetszettek, és remélem, eljutnak még hozzánk egy egyszerű, szimpla best of programmal is. Ez a koncert, nem is tudom, kicsit megkésett... Ha ’91 táján jönnek, amikor az Empire sikere kapcsán külön turnét csináltak, amin a teljes Mindcrime-ot eltolták, akkor életem koncertje lehetett volna. Így már nem. Így „csak” egy a számos emlékezetes, nagyszerű, ám nem meghatározó élmény közül. Egy egészen különleges előadás, ami példátlan a metal történetében, ugyanakkor valahol túllépése is a műfaj kereteinek, amitől nem csak több, de kevesebb is lett.
Köszönet Werának és Mészáros Orsinak a fotókért!

Címkék: ,

kedd, július 01, 2008

Fabulák 1 – Legendák száműzetésben

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2008
Szerző: Bill Willingham
Rajzolók: Lan Medina, Steve Leialoha és Craig Hamilton
Oldalszám: 120
Ára: 2990 Ft
Kategória: képregény / manga

Bill Willingham 2002-ben indította útjára a Fables képregénysorozatot, mely azóta ritkán látott sikereket ért el, megannyi Eisner-díjat sepert be, és Amerikában már a 10. gyűjteményes kötete jelent meg.

Az alapötlet akár Neil Gaimantől is jöhetne, s talán úgy is van, de ez az az eset, amikor annyira jó az eredmény, hogy még ez sem számít: a Meseföldről elűzött-elmenekült Fabulák (azaz mesehősök) napjaink New Yorkjában tengődnek. Legalábbis azok, akik képesek emberi alakot fenntartani, mert a többieket valahol vidéken, a Farmon őrzik és védik. Hogy a mondénok (azaz a hétköznapi emberek) ne jöhessenek rá titkukra, kilétükre, súlyos kompromisszumokra van szükség. Ezek legfőbbike az általános amnesztia, ami a múltban (azaz az eredeti mesékben) elkövetett vétkekre borít fátylat. Vagy inkább borítana, hiszen ha valakit egyszer megevett valaki más, azt aligha fogja elfelejteni…

Ezen alapokra az első kötet lényegében egy klasszikus detektívtörténetet épít fel. A cselekmény Rózsa Piros eltűnése körül bonyolódik. A kicsapongó életet élő, szépséges leányzó, aki nem mellesleg Hó Fehérke testvére, csupán egy vérben tocsogó, szétdúlt szobát hagy maga után, és nem lehet tudni, ő maga vagy holtteste hova tűnt. A nyomozást Meseváros seriffje, Ordas Farkas vezeti, aki viszont a kormányzó Burkus király jobbkezének, Hó Fehérkének alárendeltje. A gyűrött ballonkabátos, Columbo-szerű, lepusztult és macho, mégis érző szívű Ordi mégsem riad vissza attól, hogy a szép hölgyet is felvegye a gyanúsítottak listájára. Mert, ahogy az már lenni szokott, jó pár embernek, azaz Fabulának állhatott érdekében Rózsa Piros meggyilkolása…

A zseniális koncepcióhoz a kivitelezés is felnő. Ügyes a történet, és a remek rajzok (
ízelítőül) csak erősítik a képregény atmoszféráját (bár sajnos az egyes fejezetek eredeti, James Jean által készített, fantasztikus borítóit javarészt kispórolta a kiadó, de itt megnézhetők). A legtöbb mesehős és múltja ismerős a magyar olvasó számára is, de még így is nagyon kell figyelni, annyi apró poén, utalás rejtőzik a képregény kockáin. Az még a legalapvetőbb húzás, hogy a Fabulák zömének akadnak kisebb-nagyobb problémái a modern kor és környezet, ill. a megváltozott, speciális viszonyok miatt, s így pl. a Szépség és a Szörnyeteg között az utóbbi 300 évben megromlott a viszony, aminek következtében utóbbi kezd visszaváltozni elátkozott alakjába. Vagy Hó Fehérke egykori Hercege épp Rózsa Pirossal lépett félre, ami aztán válásukhoz is vezetett. Egyébként előbbire bizonyos értelemben Ordas Farkas is feni a fogát, amint az a kötetet záró, külön kis remekmű novellából kiderül. Ez az írás árul el igazán sokat arról is, hogy miért kerültek a mesehősök ebbe a helyzetbe. Világukat az Ellenlábas, egy titokzatos, ismeretlen figura támadta meg, és egyedül a mi Földünkre menekülhettek hódító, gyilkos haragja elől.

A képregény hazánkban tapasztalható új reneszánszának egyik (ha nem a) legörömtelibb fejleménye a Fabulák megjelenése. Remélem, hamarosan érkezik a következő, és azt is, hogy nálunk is nagy siker lesz! (Mert ha az lesz, akkor nem maradhat kifogása a honi kiadóknak a Gaiman-féle Sandman magyar verziója ellen!)

Címkék: ,