Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg

Bradbury klasszikussá vált regénye eredetileg 1962-ben jelent meg. Utoljára (és először) úgy 19 éve olvastam, és bár nyomban nagy kedvencemmé vált, akkor még nem láttam, hogy ez egy olyan könyv, melyet apáknak és fiúknak kell olvasniuk. Mert róluk is szól.

Egy október végi (de még nem a halloweeni) éjjelen különös vonat érkezik az Illinois-állambeli Green Townba. Vándorcikusz utazik rajta, különös figurák lepik el hamarosan a sínpár melletti rétet, szörnyszülöttek, egzotikus emberek és állatok. De nem a furcsaságuk miatt érzi a látványukat hátborzongatónak Will és Jim, a két majdnem 14 éves, greentowni fiú, akik kiszöknek éjnek évadján meglesni a vonatot. Ám az utazó vidámpark delejes erejének ők sem tudnak ellenállni, ahogy a város apraja-nagyja is örömmel szalad ki a rétre, mikor Mr. Dark és gárdája megnyitja sebtében felvert sátrait.

A történet egyre baljósabb, egyre fojtogatóbb hangulatot vesz, ahogy halad előre. A fiúk idővel ráébrednek, hogy Cooger & Dark Pokolbéli Árnyszínháza olyasmit művel, ami természetellenes, ami eszét veszi azoknak, akik kipróbálják a cirkusz egyik-másik látványosságát, ám ez önmagában nem biztos, hogy elég lesz, hogy le tudják győzni a mágikus-magnetikus erőket, melyek talán őket is elemésztik.

Kettejükön kívül a harmadik főszereplő Will idősödő édesapja, a könyvtár gondnoka, aki sűrűn borong magában, és éjjelente visszajár a munkahelyére olvasni. De vajon a könyvekből szerzett tudás elég védelmet ad-e bárkinek, ha gonosz lélek közeleg? Össze tud-e fogni apa és fia, két ilyen közeli, mégis távoli ember, megtalálják-e magukban és egymásban, amire szükségük lehet a gonosz ellen?

Bradbury számos írása játszódik a gyermekkora idilli helyszíne nyomán megálmodott Green Townban, ám ez a regény legalább annyira a felnőttéválásé, mint a letűnt ifjonti évek iránt érzett nosztalgiáé. Attól még sokszor költőien szépen fogalmaz, és filozofál is néha, jó és rossz harcáról, meg arról, hogy nem a halál számít, „hanem ami előtte történik”.

S ezek mellett is a könyv a gótikus horror egyik gyöngyszeme, anélkül, hogy igazán véres lenne – de óriási hatással volt nemcsak a fantasztikus irodalomra, de általában a popkultúrára is. Stephen King, Neil Gaiman vagy épp Robert McCammon (Egy fiú élete) számára meghatározó olvasmány volt, de pl. Stranger Things sem lenne enélkül.

Sőt, meggyőződésem, hogy Bradbury nagyban felelőssé tehető azért, hogy a Halloween annyira divatba jött. Akkor is, ha ő maga is elutasítaná a túlzón giccses, művi oldalát. Hanem ahogy az őszről ír, az illatokról, színekről, élményekről, és arról, hogy ilyenkor a túlvilág és a miénk közti határ elmosódik… Nos, azzal nekem az elevenembe talál, egyszerűen azért, mert bár gyermekkoromban nyoma sem volt a Halloweennek, a horrornak sem vagyok nagy rajongója, viszont fontos és meghatározó emlékeim és élményeim vannak a Halottak napja, Mindenszentek kapcsán. És ezek hangulata, lelkisége valahogy sokkal inkább megvan Bradbury kapcsolódó írásaiban, mint a kötelezővé, gépiessé vált „ünneplésben” (mármint amilyennek felnőtt fejjel látom, hogy hogy zajlik úgy általában). Nagy- és dédszüleink idejében nálunk is voltak hasonló hagyományok, hogy pl. konkrétan a
sírhantba betették a halott kedvenc ételét, a sírra öntötték kedvenc borát (amikor még nem volt jellemző a sírköves temetkezés), vagy hogy otthon, míg a temetőbe mentek, az asztalon ételt hagytak, és így tovább. És ha a jelmezesdi nálunk a farsanghoz kötődik is, ősszel, az aratás és betakarítás után, a télre készülve voltak bálok is. Elhiszem, ha valakinek ez pogányul hat, én csupán azt látom benne, hogy az emberek örültek, hogy élnek, és tisztában voltak vele, hogy egyszer majd ők is meghalnak, és megadták mindezeknek és a természetnek a tiszteletet, és meg is ünnepelték. És mindez valóságos volt.

Tudom, hogy rajtunk is múlik, hogy megtartjuk-e az ünnepeket és hogyan, de míg az ember tán alig változott, a világ körülöttünk annál inkább. Ám a temetőkben égő apró lángokra most is ugyanúgy szükségünk van nekünk, halandóknak, és meglehet, arra is, hogy vaduljunk egyet, mielőtt beköszönt a tél. Máskülönben honnan tudnánk, hogy élünk, és hol maradna az öröm az életből?

Nina George: Kis francia bisztró

Nina George német író legnagyobb sikere eddig a Levendulaszoba volt, amit a címe és borítója és nyilvánvalónak látszó romantikusregénysége ellenére is elolvastam, mert felkeltette az érdeklődésemet a fülszöveg, mely szerint egy férfiról szól. És úgy is volt, és tetszett is nagyon.

Ezzel együtt ez a könyve kevésbé tűnt nekem valónak, de nagyon kellett már, hogy újra Bretagne-ról olvashassak, márpedig a Kis francia bisztró részint ott játszódik, úgyhogy belevágtam.

A regény egy hatvan éves német nőről szól, aki egy párizsi turistaúton úgy dönt, hogy a Szajnába öli magát. Mert annyira rossz neki a házasságában. És lehet rá számítani, hogy de bezzeg aztán megtalálja a romantikát, az igaz szerelmet, önmagát stb.

Nem meglepő módon ez a regény sokkal közelebb van Joanne Harris bretagne-i regényéhez (Partvidékiek), mint Mark Greenside humoros memoárjához, de azért eléggé másmilyen is. Joanne-t a Levendulaszoba kapcsán is felemlegettem, és most is azt érzem, hogy ő azért sűrűbb, mélyebbre hatoló, keményebb történeteket ír, de azért itt is van bőven a valós, megélt életből, a gyászból, az elvesztegetett, soha vissza nem térő évekből – de végül is mindegyik említett író munkáiban ott van az, hogy élni kéne, mert az jó.

És amilyen klisésen hangzik ez, annyira jól esett most mégis erről olvasnom, de azt azért nem mondanám, hogy a regény nem klisés. Viszont helyesen tippeltem: ez régebbi könyve Ninának, mint a Levendulaszoba. Érződik is, hogy kevésbé kiforrott regény, ugyanakkor tartok tőle, hogy a magyar fordítás sem sikerült elég jól. Eleve német eredeti helyett angolból lett fordítva, és bár a Levendulaszoba sem tobzódik költői ill. szépirodalmi pillanatokban (bár akad olyan is benne), itt a szöveg sokszor nem jó értelemben egyszerűnek hat. Sőt, főleg az elején döccenések, bizonytalanságok is vannak benne, s ez mind meglepett, mert a Levendulaszoba sokkal jobban olvasható, szebb szöveg.

Viszont a Kis francia bisztró (mely cím eléggé kényszeredettnek hat, bár legalább nem spoileres nagyon) így is jó élmény volt. Ez is csak arról szól, hogy de bizony, hatvan fölött, vagy akármikor is újra lehet kezdeni, meg csodák rejtőzhetnek az emberekben, meg hogy a hely, ahol élünk, milyen fontos, és így tovább, klisés gondolatok ill. életbölcsességek egymás hegyén-hátán, és az olvasón múlik, mit vesz ki belőle. Vannak benne így-úgy feminista gondolatok is, és amikor már kezdtem nagyon unni, hogy persze, minden férfi hülye és mindig a férfiak a hibásak, akkor írt valami nagyon jót („Bármelyik férfi varázsló, aki egy nőt szeret, és megérdemli, hogy viszontszeressék.”), és ez helyére billentette a dolgot. (Szerintem általában a párkapcsolatok két emberen múlnak, és abból az egyik jobbára nőnemű, amúgy meg a legtöbb dolog nem a nemünkön múlik, hanem azon, hogy emberből vagyunk, de ezt nem most fogom kifejteni.)

Még az is lehet, hogy ez egy max. középszerű romantikus regény, jól körülhatárolható célközönséggel. Mégis van benne varázs, életszeretet, és amikor a bretagne-i településről ír, az ottani életről, az emlékeket és gondolatokat ébresztett bennem, s végül is olvasói szempontból ez a fontos. Emlékeztetett a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim életére, arra, hogy voltak ünnepek, szokások, akár rítusok, melyek nem fennkölt és okosba megfejtett hagyományőrzés címén zajlottak, hanem mert az életü(n)k részei voltak. Emlékeztetett, hogy bár Bretagne biztosan csodás egy hely, és nagyon szeretnék oda eljutni, de valójában majdnem mindegy, hol van az ember, úgyis az számít, belül hogy éli meg. A szépség, a varázs, az élet öröme majdnem bárhol megjelenhet, rajtunk múlik, mit tudunk vele kezdeni.

Különösen elgondolkodtatott a bretagne-i kelta emlékek, tradíciók több szinten is beszüremlő hatása, s főleg a halloweeni/samhaini rész kapcsán. Miközben a nyugatról beáramló horrorisztikus halloweeni giccsparádé nekem sem tetszik, maga az ünnep annál inkább. Nekünk ott van a Mindenszentek, a Halottak napja, a temetőbe menetel, a mécsesgyújtás, de valaha voltak ehhez kapcsolódó, a Halloweenhez hasonló népszokások is, és úgy érzem, ezek által közelebb kerültünk, ha nem is elhunyt szeretteinkhez, de a természethez, az élet és halál körforgásához. Megélt, valódi élmények voltak, nem műviek, nem kötelező, gépies főhajtások. Búcsú volt a napos időszaktól, felkészülés a sötét hónapokra, ünneplése annak, ami elmúlt, elcsendesedés az eljövendő előtt.

A Francia Kiadás

Wes Anderson korunk egyik legegyénibb filmrendezője, és nem csupán a rá annyira jellemző látványvilág miatt, de az a legnyilvánvalóbb. A káprázatos szereposztás, az őrült sztori(k), a nevetésre sarkalló, gyakran valós alapokon nyugvó abszurd momentumok és a valóság abszurdnak ható betolakodása filmjeibe szintén közös pontok mindben.

Most sincs ez másként, de ez is többször nézős film, hogy minden (vagy legalábbis az első megtekintésnél több) poén, részlet, apróság átjöjjön. Különben meg ekulton a teljes cikkem.

Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

Nem számítottam rá, hogy Weir harmadik könyve a hatalmas sikert arató A marsi-nál is szórakoztatóbb, ütősebb, izgalmasabb lesz, mégis így történt. Annyi minden klassz ebben a könyvben, olyan lebilincselően ír a tudományos részekről és sokszor annyira pörgős a cselekmény, hogy csak na.

Teljes cikkem ekulton.

Christopher Moore: Shakespeare mókusoknak

Tarsoly, az udvari bolond immáron harmadjára forgatja fel valamely Shakespeare mű cselekményét. A megszokott alpári, abszurd és agyahagyott poénokkal bőven megfűszerezett kalandjai ez alkalommal a Szentivánéji álom meggyalázásával folytatódnak. Avagy: ilyen az, ha az olvasót a mókusok közé vetik.

Teljes cikkem ekulton.