Zerocalcare: Torokszorítósdi

Üdítően kreatív, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató képregény, gyermekkorban szerzett, fél életen át cipelt-fájlalt sebekről, lelkifurdalásról, megbocsátásról. De bármily komoly legyen is a témája, (látszólag) könnyed és magával ragadó, ahogy Zerocalcare elmeséli-megmutatja. Az a fajta cucc, amit időről időre érdemes újra elolvasni, hogy lássuk, adott korunkban mit mond, és hol tartunk mindennek fényében.

Teljes cikkem ekulton.

Brian Herbert - Kevin J. Anderson: Dűne – Atreides-ház 1. kötet

Nem volt szép húzás Frank Herbert fiától, Briantől, hogy a Kevin J. Anderson nevű bértollnokkal szövetkezve előzményeket meg folytatásokat írt apja szuperzseniális Dűne sorozatához, merthogy annak színvonalát meg sem közelítette. Ezzel együtt ez a képregény egész klassz lett. A történet Paul Atreides apjának gyermek/ifjúkora idején játszódik, de a szintén még kölyök Duncan Idaho is feltűnik benne, ahogy Vladimir Harkonnen báró is ifjabb, még jóval fessebb formájában szövi a maga terveit. De nem is annyira a részint erőltetett sztori tetszett, inkább a képi világ, mely dinamikus, az adott környezethez/szereplőhöz illeszkedik, és számos kreatív eleme van.

Teljes cikkem ekulton.

Szarka József: Kulcsdalok

Híven mindahhoz, amit eddig végzett, Szarka József első könyve valami egészen különleges. Egyszerre életrajzi írás és iránymutató, mely természeténél fogva szubjektív, mégis többet ad, mint számos zenei témájú könyv. A ’90-es évek első felében Joseph metal hammeres írásai sokunkra hatottak a reveláció erejével. Túl az általa megismert zseniális zenéken az írások színvonala, a hagyományos zenei kritikák és beszámolók stílusát, kereteit szétfeszítő és meghaladó hozzáállása azt bizonyította be, hogy így is lehet. Másként, mégis jól.

Joseph utóbb fontos zeneipari szakemberré vált, világsztárokkal dolgozott itthon és a régióban, közben elindítva saját lemez- ill. zeneműkiadóját, felkarolva több kivételes magyar tehetséget. Ez a könyv minderről szól, fél évszázad számvetése is egyben, dalokon keresztül elmesélve. Ám a Mester Csaba (ex-The Bedlam/The Rain stb.) által illusztrált 41 fejezetben nem egyszerűen Joseph kedvenc dalai, azoknak a háttere ill. az ő azokhoz fűződő viszonya kerül kielemzésre. Kulcsdalokká attól váltak ezek, hogy szövegük, tartalmuk meghatározó volt rá, új irányokba terelték őt, új gondolatokkal gazdagították, vagy épp segítséget adtak neki valamely jelentős életesemény közepette. Míg Nick Hornby, a Pop, csajok, satöbbi című kultregény írója 31 dal című művében azon számokról írt, amelyeket annyira imád és úgy szénné hallgatott, hogy már nem is maradt meg bennük az a személyes élmény, ami miatt beakadtak neki, Joseph pont az ő személyiségét, életútját formáló dalokról ír. De miközben kirajzolódik előttünk egy páratlan életút, hogy hogyan tanult meg élni (nem véletlenül kezdi a könyvet a Dream Theater Learning to Live c. opuszával), az egyes dalokat alkotó művészekről is sajátosan szól. Egyrészt a legmélyebb tisztelet és alázat hangján, másrészt olyan, gyakran személyes élményeket ill. kevésbé közismert részleteket osztva meg, túl adott művész rövid történetén, amik csak erősítik a Kulcsdalok hitelességét.

Önreflexió, élettapasztalat és a jobbító szándék különös elegye ez a könyv, egyúttal intelligens, de gördülékeny olvasmány is. Melynek a fentieken túl is alapvető eleme a vágy, hogy (miként a Grungerynek adott interjúban elmondta) visszaadjon valamit a zenének, azoknak a művészeknek, akik neki is olyan sokat adtak. Ez pedig gyönyörű gondolat, melyet Joseph zeneipari tevékenysége a gyakorlatban igazol. Így minden érző-gondolkodó embernek tudom ajánlani, különösen e vészterhes időkben hat úgy, mintha egy zajos, szmogos, zsúfolt nagyvárosi utcáról hirtelen egy csöndes, békés helyre lépnél, legyen bár az otthonod, egy érintetlen erdő, vagy valamely szakrális hely. És ez független attól, hogy akármelyik kulcsdalt ismered-e – bár nekem a számos közös kedvenc ill. az új felfedezések miatt is élmény volt a könyv.

Zárásul egyetlen kiragadott gondolat: „…az ember ne érje be a jóval, hanem minden esetben próbáljon valami különlegeset csinálni. Mintha azon múlna az élete.”

 (A cikk eredetileg a HammerWorld magazin 2021. októberi, No.338-as számában jelent meg.)

FEKETE ZAJ fesztivál: Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról, 2021.08.21. Sástó

Épp három hónapja történt némi csoda Sástón, úgyhogy ideteszem a Hammerben megjelent beszámolómat.

Sajnos ez volt életem első Fekete Zaja Sástón, de minden jó, amit eddig hallottál erről a különleges fesztiválról, igaz. A zenei és egyéb változatosság, a varázsos környezet, a résztvevők zömének barátságossága, a ritka magas színvonalú szervezés, a sajátos hangulat.

Részben ezek miatt volt azonban, hogy egyetlen koncertet láttam csupán egészében, a többiből csak részleteket. Az Ørdøg kezdésekor én még a libegőn ültem, így csak a végére értem be (OK, a színpadok irányait jobban is jelezhették volna). A napsütötte Fanyűvő színpadon Vörös Andrisék amolyan baráti matinéshow-t nyomtak, megfejelve a Ős-Bikini klasszikussal (A zenekar üzenete), ami ebben a formában remekül illett is ide.

A fák közé rejtett, kisebb Osztálykirándulás színpadon játszó Grace of Kairós-ban egy spanyol lány (Susana García de Quirós) gitározik és énekel (angolul), míg a ritmusszekció magyar (Nagy Gábor a basszer, az Alvában megismert Dulity Kálmán a dobos). Különösebben latinos momentumokat nem fedeztem fel a zenében így elsőre, de a kb. régi (még metalos) Gathering/Anathema-szerű, doomos, sokszor mégis dinamikus muzsika tetszett.

A kétszemélyes (énekesnős és sampleres-szintis) Fearful Ski Brothers deathspacediscoja nem az én zeném, de a Delta színpad felfújt háttere és álomszerű színei miatt így is emlékezetes volt a produkció.

A romániai Dordeduh teljes, iszonyat hosszú beállását végigvártam a Fanyűvőn, ami nem tett jót sem testileg, sem lelkileg, így a koncertből keveset láttam, pedig izgalmas népzenei elemekkel dúsított kb. black metaljuk megnyerő volt. Az elején a zúzás masszának tűnt, de aztán teljes pompájában jött át az is, meg a finomabb folk részek is.

Odaát az erdőben a Shell Beach frankón tolta a kisebb színpadon a leegyszerűsítve Deftones-mocsok-fogós-dallamokkal-dúsítva jellegű zenéjét, az az új nóta különösen sütött.

De persze én is azért mentem, mint a fesztivál történetében először teltházat csináló tömeg zöme: hogy lássam, mint szólnak először élőben a Thy Catafalque dalai. Az előzetes beharangozók, a közreműködő zenészek elképesztő névsora kapcsán lehetett számítani egy s másra, ahogy arra is, hogy már az első hangoktól heves hidegrázás fog majd el. Hogy méltó volt a koncert a T.C. életműhöz, az a legkevesebb. De hogy ilyen elementáris erejű lesz, meg hogy pár samplertől eltekintve nem lesznek billentyűs hangszerek, ellenben maga Kátai Tamás is színpadra lép, és épp a legbrutálisabb blokkban fog épp basszusgitározni… Á, még most sem tudom elhinni.

A koncert felépítésében a praktikum is szerepet kapott: így is x dalonként lecserélődtek a színpadon lévő zenészek, tehát egy-egy blokkban jobbára ugyanazok játszottak. És mindenki odatette magát. Nyilván. Ez olyan történelmi esemény volt, melyért külföldről is ideutaztak néhányan (még Amerikából is jött valaki), ez mindenkinek megtiszteltetés volt. De ami a színpadon történt, az nem valami karótnyelt, ezerrel koncentráló zenélés volt. Nyilván akadt feszültség, apróbb problémák (pl. a Sear Bliss-es Nagy András bátran énekelje csak fel újra a Kék ingem lobogó-t, ha már a felénél kirántotta a mikrofon zsinórját, mert előtte döbbenet jól dalolt!), de az egész inkább emelkedett, megindító, lenyűgöző és szeretetteli volt.

A legnagyobb TC slágerekből hárommal indult a móka, Dudás Gábor (Reason) remek énekével: Esőlámpás, Kel keleti szél, Köd utánam. Eztán jött a brutál blokk: Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző tiszteletet parancsoló erővel üvöltötte-károgta végig a Szamojéd freskó-Jura-Mezolit hármast, de hogy ezek az iszonyat súlyos témák ilyen erővel és tisztán meg bírnak szólalni élőben, végképp meglepett, ahogy az is, hogy volt ember (Szenti Árpád az Ahrimanból stb.), aki a nem emberre írt dobtémákat is leüsse. Fájdalmas volt viszont a Perihelion-os Vasvári Gyula rövidke szereplése, hiszen ő annyi T.C. dalban énekelt már lemezen.

Ezt a lágyabb blokk követte (Embersólyom, A bolyongás ideje, Sirály), a mikrofonnál Horváth Martinával, akit Dudás Ivett (Tales Of Evening) is kisegített, és itt szerepelt Bos Michaela Lilla (Képzelt Város) csellista is. Jobb szélen állva, amerről a Telehold is nézte a koncertet, sajnos kettejük énekét is maga alá temette a metal, plusz innen hiányzott még jó pár örök, nagy kedvencem, de legalább nem zokogtam végig a koncertet.

Eztán jött Nagy András, Bokodi Bálinttal (Lost Continent, Diabolus in Musica) kiegészülve, és a Kék ingem lobogó-Trilobita-Fekete mezők trióban olyan bulihangulatot kerekítettek, amire zsintén nem számítottam. Majd Vörös András pördült a színpadra a Piros-sárga kedvéért, végül Dudás Gábor és Bálint dalolták a Szarvas-t. Mindkettő az új albumon (Vadak) szerepel, és ugyan, hány olyan zenekar van, amelyik képes még a tizedik lemezére is a korábbi örökzöldekkel egyenrangú dalokat írni?! Észveszejtő, magával ragadó zárása volt ez a koncertnek – ám aztán még feljött Tamás egymaga, elszavalta a Fehérvasárnap-ot, ami után nem is maradtak szavak. De aztán feljött minden fellépő, meghajolni és megölelgetni Tamást, és mind megérdemli, hogy itt szerepeljen a neve (három hónap volt a felkészülésre, és sokuknak csak három próba jutott…): Vígh Zoltán (Sear Bliss), Szűcs Antal Mór (VHK), Katona Rajmund (Reason/Agregator), Kun József (Reason), Vári Gábor (Dystopia), Kónya Zoltán (Gire), Fogl Botond és Forczek Ádám (Needless), Szabó Dániel (Divided), Potkovácz Márk (Stabbed/WMD), Kantár György (Eclipse Of The Sun), Erdélyi Péter (Ad Astra/Archaic stb.), Varga Krisztián (Ann My Guard), Rickmann Tadeusz (Tyr/ex-Dalriada), Cseh Gergely (The Moon and the Nightspirit).

A szállásra vezető úton megelevenedett előttünk a Rengeteg album borítója, aztán belépett a lassan, óvatosan zakatoló vaskocsim elé szarvas, róka (Gire utalásként őz is), mintegy továbbszőve a koncert hihetetlen hangulatát, megerősítve abban, hogy a Szarvas egyik sora („A valóban nincs varázs”) nem is igaz, maga Kátai és a többiek bizonyították be, hogy van. Reménykedem az élő folytatásban is!

Sok fotó itt. 

Theodora Goss: Különleges hölgyek európai utazása I-II.

A tavaly megjelent Az alkimista lányának különleges esete folytatásában Mary Jekyll (a híres-neves Dr. Jekyll lánya) és az Athéné Klub többi kiváló hölgy tagja egy bizonyos Lucinda Van Helsing megmentésére indul. Hosszú és kalandos útjuk során eljutnak Budapestre is, mely a viktoriánus korban sem számított kevésbé világvárosnak. Ez szívmelengető része a regénynek, izgalmakból és humorból pedig még többet kapunk, ahogy az egyes szereplők jelleme is egyre inkább kibontakozik ill. fejlődik. Bármilyen vaskos is a két kötetben megjelent második rész, végig magával ragadó.

Teljes cikkem ekulton.