nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, február 23, 2007

Koncert / Pain Of Salvation, 2007. febr.22., Bp. A38 hajó

Szépen megtelt a hajó a svéd Pain Of Salvation kedvéért, ami jelzi, hogy akármilyen borult és különös is az új album (Scarsick), sokaknak bejött. Magam az előző BE lemez táján kezdtem sejteni, hogy ha létezik új Queensryche vagy új Pink Floyd (abban az értelemben, hogy valaki hasonló módon úttörő, újító a zenében), akkor azok ők lehetnek, és mostanra ez meggyőződésemmé vált. Viszont a koncert alapján úgy érzem, élőben még nem ők azok.

Pedig rengeteg pozitívumot tudok elmondani a buliról. Jól szólt, remekül zenéltek, mozogtak is, minden albumról válogattak, és akármilyen mély és súlyos a dalaik mondanivalója, nem volt a számok közt prédikálás, csak jó adag poénkodás (amiből még az ügyes új basszer is kivette a részét). A nap poénja (angolul, mert nem igen lefordítható):
Daniel Gildenlöw: „Do we rock?!?”
Közönség: „YEAH!”
Daniel: „Yes, because we’re on a boat.”
És igaza is volt, mert az igazán beindulós nóták alatt érezhetően ringani kezdett a hajó a talpunk alatt!

Íme a setlist:
Scarsick (Scarsick), America (Scarsick), ! (Entropia), Nightmist (Entropia), Handful of Nothing (One Hour By The Concrete Lake), New Year's Eve (One Hour By The Concrete Lake), Ashes (The Perfect Element Part I), Undertow (Remedy Lane), This Heart of Mine/Song for the Innocent (Remedy Lane/The Perfect Element Part I), Chain Sling (Remedy Lane), Diffidentia (Be), Flame to the Moth (Scarsick), Disco Queen (Scarsick), ráadások: Hallelujah (ami egy Leonard Cohen dal), Cribcaged (Scarsick), Used (The Perfect Element Part I).

Jogos a kérdés, hogy akkor mi a fészkes pokol hiányzott nekem?!
Valamelyik ezek közül: dög, metal, rock & roll, lendület. Az, hogy teljes mértékben elvarázsoljon a koncert. És minden dalban volt olyasmi, ami megtette, de összességében a kelleténél kicsit több volt az olyan, maszatolós részből, ami élőben nem hatott. És tudom, tudom, hogy bennem van a hiba. De akkor is úgy éreztem, hogy ezek miatt a leállós vagy akármilyen részek miatt nem ragad magával teljesen a POS. És figyeltem a közönséget: bevallva-bevallatlanul a legtöbben így lehettek vele. Mert amint felcsendült egy olyan refrén, megdörrent egy olyan riff, azonnal beindult az örömködés, de el is ült, ha túl hosszúra nyúlt egy-egy kifejtős téma.

Ennyit arról, ami nem tetszett. Ami meg: hát, ugye, minden dalból a jó részek, hehe. Pl. ahogy a nyitó Scarsick beindult, hát, az félelmetesen nagy volt. Az Ashes-nál futott rajtam először végig a hideg, a This Heart Of Mine, amiből valójában sajnos csak a nyitó, I Pledge c. részt játszották, személyes okokból volt nagy élmény, nagyot ütött a Flame to the Moth, gyönyörű volt a Cohen-feldolgozás (nem mintha addig nem tűnt volna fel, hogy minden tag vokálozik, és hogy így együtt valami angyali kórust adnak ki), de a fénypont számomra a Cribcaged volt.
Ami pedig az musical-es America-t meg a Disco Queen-t illeti (aminek csak a verzéje ilyen tufa diszkó), hát… Nem perdültem táncra tőlük, de nem is fájtak. Ennyi belefér. És igen, összességében ez egy emlékezetes, remek koncert volt.

Címkék:

vasárnap, február 11, 2007

A 2. SFportal könyvbemutató és -vásár / 2007. február 11.

Az SFportal.hu – A magyar sci-fi és fantasy oldal szerkesztősége és a Kreatív Fantázia és Művészetek Egyesület másodszor szervezte meg a fantasztikus irodalom kedvelőinek találkozóját, legalábbis ez volt olvasható az SFportal oldalán. Továbbá, hogy a február 11-i irodalmi rendezvényen a scifi és fantasy kiadók szerkesztői, írói, műfordítói és grafikusai adnak találkát olvasóiknak. A rendezvény helyszíne pedig az Arany János utcai Aranytíz Művelődési Központ.

A hotel-szerű Aranytízbe érve előbb egy fia lézengőt sem láttam, majd kiderítettem, hogy az első emeleten kell keresnem a rendezvényt. 11 órakor még igen gyéren voltunk, és 13 óráig sem lettünk nagyon sokan, és azt gondolom, hogy ezzel rá is világítottam a dolog egyetlen igazán nagy hibájára. Mert szép környezetben, igényes kivitelezésben találkozhatott az science-fiction/fantasy szakma apraja-nagyja (bár közülük sem volt itt mindenki), épp csak az olvasók nem tudtak a “buliról”, eltekintve attól a maroknyi megveszekedett fanatikustól, akik nyilván puszipajtásai valamelyik írónak és/vagy könyvkiadónak. És ezt azért sajnálom igazán, mert valóban színvonalas rendezvényről maradt le az olvasótábor, ahol az előadások-beszélgetések mellett számos kiadó is felvonult a könyveivel, így nem csak nézni-hallgatni, de vásárolni is lett volna mit. És igazán ráférne a honi SF/F színtérre, hogy többen tudjanak a létezéséről s a benne zajló eseményekről. Annál is inkább, mivel a Gyűrűk Ura és hasonlók nyomán új reneszánszát éli a stílusirányzat nem egy hajtása.

De nem akarom bírálni az SFportalt, mert úgy sejtem, komolyabb támogatók hiányában szervezték meg ezt a fontos rendezvényt. Ami egyébként a résztvevők összetételének ilyetén alakulása folytán erősen szakmai jellegű lett, bár a program gerincét egyébként is az adta, hogy a különféle magyar kiadók ismertették 2007-es kiadási terveiket.

Szélesi Sándor, azaz Anthony SheenardSzélesi Sándor, az SFportal szerkesztője, aki egyszersmind Anthony Sheenard álnéven jól ismert honi SF/F író nyitotta meg a rendezvényt, melyen az első műsorváltozást az okozta, hogy az Alexandra kiadó azon munkatársa, aki a cég ezévi terveit ismertette volna, két napja felmondott a könyvbirodalomnál, így ők mégsem jelentek meg… Ezért elsőként Dr. Berke Szilárd (Eric Muldoom) író-szerkesztő beszélt a Cherubion várható kiadványairól: továbbra is igyekeznek a feltörekvő magyar írókat támogatni, de közkedvelt sorozataikat is folytatják (a Terry Pratchett könyveket pedig eztán a DeltaVision gondozza, ami immáron a Cherubion tulajdonosa is egyben).

Kleinheincz Csilla Az említett DeltaVision következett eztán, Kleinheincz Csilla író-szerkesztő ill. Yardain Csaba foglalták össze, mire számíthatunk a kiadótól ezévben. Örömmel hallottam, hogy az SF/F régi és új mestereitől válogató sorozatuk egyre bővül majd (legközelebb Dan Simmons-tól egy díjnyertes horror, a Káli dala érkezik, ám Simmons Hyperion ciklusát a Cherubion viszi tovább).
Csilla, Yardain és BotondFolytatják a Delta Műhely keretében a fiatal, tehetséges magyar írók műveinek kiadását is, s közülük Markovics Botond (Brandon Hackett) meg is szólalt a pódiumon. Őszintén szólva találok valami sajátos bájt abban, ahogy írók próbálnak a saját műveikről beszélni, pláne, ha pályájuk elején járó, vagy legalábbis közszerepléshez nem szokott emberkékről van szó. Félre ne értsetek, nem nevetségesek vagy ilyesmi, csak megmosolyogtató, ahogy belebonyolódnak abba, hogy összefoglalják, hogy az épp aktuális, kiadás előtt álló könyvük végül is miről fog szólni, meg hogy mennyit érdemes elárulni belőle. És hogy mindezekkel együtt is valahogy felkeltik az ember érdeklődését.

Az Animare kiadó egyszem írója, Amoni Tamás esetében is megvolt ez. Ő ráadásul szoftverfejlesztő – mi más is lehetne egy igazi sci-fi író, nem igaz?! Ennyit a sztereotípiákról. Tamásunknak még van mit tanulnia önmenedzselés terén (képes volt megjelenni úgy a rendezvényen, hogy nem hozott magával eladó példányokat a trilógiája eddig megjelent két részéből), ám olyan nyilvánvaló szeretettel és lelkesedéssel beszélt az általa írott szövevényes történetről, hogy az minden marketing trükknél többet ér.

László Zoltán és Németh AttilaA Galaktika magazint Németh Attila szerkesztő képviselte. A közönség hallhatóan örült a hírnek, hogy újra lesz MetaGalaktika (több témával, mindegyikhez kapcsolódó tudományos cikkel és novellával). A könyvkiadás terén is várhatunk tőlük finomságokat ezévben (pl. Robert Charles Wilson-tól a Spin-t!), de nem csak külföldi szerzőktől. Két magyar író egy-egy műve is kiadásra vár, s mindketten szót kaptak.
Kasztovszky BélaA korosodó Kasztovszky Béla végtelenül szimpatikusan beszélt élete első sci-fi regényének megszületéséről. A tudós külsejű, finom humorú úriember évtizedeken át érlelte a sztorit, és az alapján, amit elmesélt belőle, érdemes lesz megvásárolni.
A nála jóval fiatalabb László Zoltán viszont már nem egy könyv kiadásán túl van (a
Nagate-t olvastam is, és tetszett is), s ezalkalommal újra sci-fi jellegű, az emberiség felelősségének fajsúlyos témakörét boncolgató regény várható tőle.

Magam eddig maradtam, ill. még megnéztem a Tuan, a Graal, az Animare, a Galaktika és az Agave kiadók standjait (utóbbinál kaptam egy “Fuck Reality – Philip K. Dick” feliratú kitűzőt, mivel az előzőt a Szigeten lenyúlta valami jóízlésű), vettem magamnak két Vertigo képregényt a Magyar Képregénykiadók Szövetségének asztalánál, összeszedtem a három eddigi
Roham számot (ellensúlyozandó a vásárolt cuccok leértékelten is magas árát, mivel az “agresszív fantasztikus magazint” ingyen adták) – és ezzel azt is elmondtam, hogy ki mindenki jutott még szóhoz a rendezvény további részében.
És ott volt még egy nagy rakás honi író, akik közül sajnos csak relatíve keveseket ismerek személyesen, de örömömre szolgál, hogy találkozhattam
Hegedűs Ilona író- és költőnővel, akinek Unearthly Companion c. verseskötete angol nyelvterületen ismertté és elismertté tette a nevét (a benne szereplő versek közül a Haunted House címűt Muses Prize-ra jelölték a 2005. év legjobb verse kategóriában, míg a Clarissa címűt a James B. Baker Award-ra). Igazán itt az ideje, hogy végre a honi nagyközönség is megismerje, mert csodajó dolgokat ír.

És remélem, általában véve is sokkal nagyobb sikereket és hatványozódó számú olvasót könyvelhet majd el a közeljövőben a honi SF/F színtér. Mert ez a rendezvény fényesen bebizonyította, hogy a magyar kiadók keményen dolgoznak, hogy a külföldi gyöngyszemek és a honi kiválóságok is megjelenéshez juthassanak végre.
(Minden fotó: U.N.)

Címkék:

Interjú / Watch My Dying

Vannak olyan interjúim, amiknek csak egy része fér be a Hammerbe, egyszerűen terjedelmi korlátok miatt. És a kimaradó dolgok közt sokszor akad olyan, amiért igazán kár, hogy nem olvashatjátok (már szerintem). Ezért úgy döntöttem, az ilyeneket ide fogom tenni.

Ennek a
Watch My Dying interjúnak a veleje a 2007 februári (No. 191) Hammerben olvasható. Egyes részeit az érthetőség kedvéért ide is betettem, de alapvetően ez itt a kiollózott rész. Mint látni fogjátok, vannak benne mókás dolgok.
A=Kovács „Nihilak” Attila gitáros, I=Eszenyi Imre basszer, G=Veres Gábor énekes, E=m·c²

Watch My DyingHogy esett az ABC tehetségkutató bécsi döntője?
A
„A Planet Music-ban volt a dolog, szóval a körülmények alapvetően mások voltak, mint idehaza. De a közönség sem hallott még rólunk soha. Ehhez képest azért egész jó kis körmöst sikerült csapnunk, ha-ha! A zsűri elsőnek is hozott ki minket, de mivel kevés beépített embert vittünk magunkkal, a kevesebb közönségszavazat miatt végül nem jutottunk tovább a nagy döntőbe. De az sokkal többet jelentett, hogy a konkurencia a koncertünk után csókolgatta a lábunk nyomát, ha-ha!”
Angolul énekeltetek vagy magyarul?
G
„Nálunk úgysem számít, ha-ha! A számcímek németül voltak, Fleischmagnet meg ilyenek, ha-ha! Főleg angolul mentek amúgy.”

Régen voltak a színpadon különféle próbababák...
I
„Nem próbababák!”
Jó-jó, de szóval már jószerével csak Attila szeges csuklószorítója maradt plusz látványelemnek. Miért?
I
„Ennek több oka van. Meguntuk cibálni a szobrokat. Régebben volt idő megcsinálni, autó elvinni, de rájöttünk, hogy a klubokban viszont nincs hely hova tenni. És szépen lassan elmaradtak. De ha lenne időm, most is csinálnék ilyeneket, ha illik a zenéhez, ha nem, ha-ha! Amúgy ha lettél volna WMD Napokon, láttad volna, hogy ki voltak téve a bejárathoz, mint a két szobor a Gyűrűk Urában. Meg a Tankcsapda és Opeth koncerten is ott voltak. Néha rémálomként fel-feltűnnek.”

Kovács 'Bedlam' Péter, a csapat menedzsere, az I. WMD Napokon, menedzselés közbenEgyéb fontos tudnivaló a WMD Napokról?
I
„Lesz megint. Nagyon jó volt, de még jobb lesz. Többen lesznek, érdekesebbek lesznek a játékok, Gábor is ott lesz elejétől a végéig, ha nem késik el... Bár Gábor sosem késik, és korán sem jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar. Nagyon jó zenekarok lesznek, Attila megint hagymás babot főz, vagy nem. Különben mikor felvetődött az ötlet, én elleneztem a legjobban, hogy hagyjuk már, mert nagyon gagyi, mindenki tábort csinál, ökörség az egész. Aztán azt sikerült elérni, hogy ne WMD Tábor legyen, hanem Napok, ha-ha! A végeredmény meg annyira zseniálisan meglepő volt, hogy el sem tudom mondani. Olyan fura hangulat, olyan közösségi érzés volt, amilyet még nem is éreztem. Voltak különféle programok, csapatversenyek, kvízjáték, közös főzés, meg ilyenek.”
A „Megtanítottam nekik, hogy kell hagymát pucolni 360-nal, és a főzés végére úgy megszerettek, mint a saját apjukat.”
I „Szóval arra építettünk, hogy csak kis családiasan leszünk, és végül több, mint 300-an voltunk!”

Milyenek a WMD rajongók?
A
„Olyanok, mint mi. De gondolom, ez minden zenekarral így van. Jól szituált, fegyelmezett, nem iszik sokat, ha-ha! Amilyen emberek mi vagyunk, pontosan olyanok is hallgatnak minket. Van, aki olyan old school arc, mint Gábor, tehát azért követi a dolgokat, de már annyira nem, és csak egy-két zenekarra jár el, ugye a vidéki papucsférj, ha-ha! Meg vannak olyan igazi zenészek, mint Zoli. Vannak kicsit művészlelkek, mint Sanyi, és ilyen alkoholista barmok is, mint én!”
I „Csak olyan nincs, mint én!”
Neked viszont van metal boltod...
I
„Nem, már nincs, mert a rockerek nem vásároltak eleget.”
G „Letöltötték az internetről a pólókat, ha-ha!”
I „Amúgy hogy milyenek a WMD rajongók, azt onnan lehet jobban leszűrni, hogy kik azok, akik utálnak minket.”

De ha ebből indulsz ki, minden nő utál, hiszen egy lány sincs a zenekarban.
I
„A francba, ezt észre sem vettük! De már dolgozunk azon a műtéten, ha-ha! Amúgy rájöttem, hogy a divat WMD-rajongótól abban különbözik a true WMD-rajongótól, hogy a divat WMD-sek elvárnak valami hülyeséget, hogy majd így biztos ilyen lesz, meg olyan lesz, amilyennek én szeretném. Az a lényeg, hogy a WMD-től nem szabad semmit elvárni. Az olyan lesz, amilyen lesz. Tök jó lesz, de nem biztos, hogy olyan, amilyet ő elképzel. Mostanában annyi ilyen nagy megfejtés jön, egy bizonyos rétegnek már divat lett utálni minket. De ezt pozitívumnak vesszük, mert ez már egy következő lépcsőfok.”
De milyen réteg az? Ki ér rá ilyesmire?
I
„Akik a mozibuzi.com-ot olvassák, ha-ha!”
Megvan a lista?
I
„Persze, írjuk a listát, és már van locsolókannánk is, ha-ha!”
Van köztük pap?
I
„Igen, és az üzletembereknek sincs kegyelem!”
A „Pláne, hogy megírtam az Ezékiel 24:42-t a honlapunkra, úgyhogy biztos a pokolra kerülök.”
Kéne még beszélni a lemezről...
I
„Kínaiul beszéljünk a lemezről?!?”
A „Zenész vagy? – Tessék?! Római katolikus.”

Például hogy a Clawfinger-szintis Jocke Skog keverte...
G
„Ha felraksz egy nagyon jó magyar anyagot, és fejhallgatóval meghallgatod, akkor itt van az arcod előtt egy rettenetesen erős betonfal és veri be az orrodat meg hasonlók. De ha beraksz egy kinti lemezt, akkor azt hallod, hogy rettenetesen széles, nagyos szellős, és az ének tök jól be van téve térbe. Egyébként nagyon jó magyar lemezek vannak, olyan megdöbbentő dolgok jönnek ki, hogy az nem igaz! De az utolsó előtti Ektomorf lemeznél esett le ez, ami már egy dán stúdióban készült. Ugyanaz a zenekar, ugyanazok a zenészek, a zene sem változott radikálisan, de mégis annyira máshogy jön ki a hangszóróból.”
A „Az a furcsa, hogy kaptunk a hangzásra elég sok kritikát, szóval úgy tűnik, nem tudják hova tenni. Biztos az is benne van, hogy már van mihez hasonlítani. A Klausztrofónia előtt csak a két EP volt, most viszont már elvárások vannak. A zeneanyag is bizonyos szempontból jóval tüskésebb, mint a Klausztrofónia, ezért lehet, hogy valakinek elsőre nem jön be. De már találkoztam olyannal is, hogy 10-ből 10 pontos kritikát írt ugyanaz az ember, aki három héttel előtte azt írta egy fórumon, hogy nem jön be neki az anyag. Szóval kell idő a lemezhez.”
I „Igen, ez egy olyan anyag, hogy ha elkezded hallgatni, van egy-két nóta, mint a Szájzár, vagy miazisten ez? Ja, Fényérzékeny, ha-ha!”
G „A zenekarból egyedül én tudom a számcímeket, viszont soha nem mondják meg előre a számsorrendet, ha-ha!”
I „Szóval vannak nóták, amik egyből bejövősek, de vannak olyanok, amik mondjuk csak a tizedikre jönnek majd be.”
A „És most az iszonyat mélyre hangolt gitárok is sokkal jobban átjönnek. D-re van hangolva, egy oktávval lejjebb, mint a normál D-s hangzás. A bálnák megőrülnek, ha-ha!”

Viszont a felvételek zöme az Audioplanet-ben zajlott.
A
„Volt olyan, hogy lementem a stúdióba, meghallgatni az elkészült Ohm-ot, amit még ének nélkül, félkészen hallottam, és konkrétan az történt, hogy kirúgtam magam alól a széket, és elkezdtem üvölteni, hogy ’Áááá, nem hiszem el!!! Bazmeg, ilyen lemezen játszom!!!’, ha-ha! A Háttal álmodó-nál meg az egész zenekar elkezdett sírni. Csak Peti mondta, hogy ’én nem éreztem semmit’, ha-ha! Ilyen epizódokkal volt tele a stúdiómunka. Nagyon sokat nevettünk. Nem csináltunk semmi olyat, ami nem jön belőlünk természetesen. Jaya hozzáállásáról meg példát vehetne bárki, nem erőltetett ránk semmit, amit nem akartunk, de voltak olyan meglátásai, már az ő spirituális megközelítéséből fakadóan is, amik nagyon sokat segítettek. Voltam már egy párszor stúdióban, de mind közül ez volt a legkötetlenebb, tényleg mintha elmentem volna egy játszótérre homokozni, ha-ha!”
G „Nem volt az az érzése az embernek, hogy bemész, és ott ül a hangmérnök, és megfejti a potmétereket, hanem konkrétan a haveromhoz mentem. Nem volt feszülés.”
Beszéljünk magáról a lemezanyagról!
A „Ahogy készült a lemez, mi is vele változtunk. Nem lila köd meg hasonlók, csak így alakult. Rengeteget tanultam közben saját magamról meg az emberi kapcsolatokról. A dalok megszületéséről tudni kell, hogy a Klausztrofónia megjelenése óta majdnem mindegyik tagnak volt valami magánéleti problémája. És ha az ember kicsit is érzékenyebb lélek, mint amilyen szentimentális hülyék mi vagyunk, akkor ezek kemény dolgok tudnak lenni. És valahogy az egész lemez ezt az érzést tükrözi, ettől lettek ilyen zaklatottak a nóták.”

És nem ártalmas ez, vagy nem egyfajta pervezió, hogy ilyenekből írtok dalokat, aztán meg ezeket újra meg újra eljátszátok?
G
„Hú, de igen! Sanyival ezen nagyon sokat gondolkoztunk. Komoly lelkiismereti problémáink vannak ebből. Ez egy nagyon szemét dolog, mert egyrészt az ember így kizsákmányolja a saját nyomorúságát, másrészt ráönti mások fejére, akiknek semmi köze hozzá, vagy nem tehetnek róla. De szerintem ők azért vannak ott, mert találnak a zenénkben valami olyasmit, ami rímel arra, ami velük van.”
A „És ezáltal lesz köze hozzá. Szerintem pont ez a kulcsa az egésznek.”
G „Meg főleg akkor vagyunk termékenyek, amikor rosszabb kedvünk van. De koncerteken ezt elég jól sikerül ellensúlyozni, mert akkora vigyorgás meg röhögés megy végig, hogy iszonyat nagy pozitív energiák vannak, és a legtöbbször az emberek ezt veszik is. jó kedvűen bulizunk a nyomorult zenére...”
A „Közhely ez a méregtelenítés, de igaz. Hogy kiadod magadból, és onnantól kezdve már örömet okoz, amikor játszod. Ez tényleg valami perverz dolog lehet.”
G "Szerintem ez tipikus magyar mentalitás.”

Jó, de akkor mi van a többi metal bandával, ami szintén nyomorult zenét játszik, pedig nem magyar?
A
„Oh, fuck yeah, it’s bullshit, ha-ha!”
OK, de pl. az angol My Dying Bride-nak nem magyar a mentalitása...
A
„Ők angolok, ott mindig szar idő van, ha-ha! Meg már Benny Hill sem él...”

WMD koncert, Nihilak és Satandor, 2007. jan. 27., Bp. KultiplexGábor, mesélj kérlek a szövegekről!
G
„Az a szokásom, hogy amikor eszembe jut valami, bárhol legyek is épp, azt leírom egy jegyzetfüzetbe, vagy SMS-be. És amikor megvan a kész zene, akkor ezekből íródnak a szövegek. De most nem voltak ilyen előre gyártott elemek. Nem sok előzetes ötlet volt, és gyorsan kellett megírni a dolgot, mert már közelgett az énekfelvétel, ha-ha! De akkor már megvolt az egyik nóta szövege, és jött az ötlet, hogy azt lehetne folytatni is, meg előzményt is írni hozzá, és aztán már magát írta az anyag. Nem sok ráhatásom volt, és van rajta egy-két szöveg, amiről fogalmam sincs, hogy készült el. Olvastam nem rég egy könyvet, amiben volt egy hasonlat: úgy éreztem magam, mint egy üres cső, amit megszólaltat valami, mint egy sípot. Igazából egy csomó mindenről nem tudom így utólag, hogy honnan jött, mert nem törtem rajta a fejemet, hogy ez most erről vagy arról fog szólni. Egyszerűen elkezdtem, és éreztem, hogy hülyeség vagy sem.”
És mi a koncepció?
G
„Egy nagyon laza kohézióval rendelkező sztori, egy fickóról szól, aki minden átmenet nélkül zuhan bele egyfajta túladminisztrált, lelketlen, civilizációs gépezetbe vagy folyamatba. Mindenféle idegen emberek törnek be nagyon durván az ő kis személyes szférájába, és egyre jobban elvész a részletekben, meg a mindenféle külső támadások között. Olyan könnyű a rövidebbet húzni, főleg ebben a kisemberek-országában. Szóval amíg meghurcolnak, vallatnak, kikérdeznek, kábítanak, táncoltatnak, csak egyetlen pillanatba kerül, hogy összedőljön az, amit az ember hosszú évek alatt épített és biztosnak hitt. A Háttal álmodó szól arról, hogy amíg vívja az ember a kisebb-nagyobb hétköznapi csetapatéit, annyira bele tud fáradni és fásulni, hogy a szerettei is kezdenek rá furcsán nézni. És hogy a lemez végén egyáltalán van konklúzió, abban nagyon sokat segített Jaya. Egyébként elég pesszimista vagyok, és ő mondta, hogy a régi szövegeimmel az a problémája, hogy egy csomó dolgot nagyon jól elkaptam, de igazából nem vezetnek sehová. Nincs bennük kiút.”
És ebben van?
G
„Igen, most először sikerült olyat csinálni, hogy vezet valahová. A lemeznek az a vége, hogy az illető rájön, hogy ha felülemelkedik a hercehurcán, ami vele történik, és egy lépéssel hátrébbről tudja nézni, akkor rájön, hogy nem az a probléma, hogy körülötte mi történik, hanem hogy a probléma és a megoldása is ő maga. Nagyon nehéz erről beszélni, meg a dalszövegek is azért olyan kuszák, mert ez egy nagyon kötött forma, ahol néhány szóban kell leírnod egészen bonyolult dolgokat.”

Kijelenthető, hogy valamelyest megvilágosodtál?
G
„Nem. Minél öregebb vagyok, annál hülyébbnek érzem magam a bölcsességhez, vagy a megértéshez. Inkább csak az elfogadással próbálkozom. Meg, hogy tudjak különbséget tenni a megváltoztatható és az irreverzibilis dolgok közt. Annyira nehéz, de annyira... hogy legtöbbször kénytelen vagyok AC/DC-vel, meg Motörheaddel levezetni a feszültséget, ha-ha! Meg aztán egész véletlenül sem tanító-nevelő-megmondó jellegűnek szántam az egész szutykot, egyszerűen csak ez foglalkozatott. Nem vagyok okos hozzá, még annyira sem, hogy akár a saját kulcsomat észrevehetném, pedig biztos, hogy kéznél van.”

Címkék:

kedd, február 06, 2007

Koncert / De Facto, Garden Of Eden, Sanguis In Nocte, 2007. febr. 3., Bp. A38

A Sanguis In Nocte-t még az életben nem hallottam, de nem tettek rám olyan benyomást, hogy a Dunába vessem magam a hajóról. Pedig nem vagyok egy megveszekedett industrial fan, márpedig az ő zenéjük javát gépies ütemek és kőegyszerű riffek adják (a gitáros és a dobos a Ravenshades-ben is játszik), amihez Major és W.L. Rabenaas nem túl változatos üvöltései sem kevernek sok színt. Nem úgy W.L. skótdudája! Az Ihajla táncházak óta nem volt szerencsém élőben dudát hallani, de most is felvillanyozott. Mondjuk a népzenei dallamok sem voltak túl komplikáltak, de működtek. Ha jól vettem ki, németül, angolul és latinul is énekeltek, és voltak egészen megkapó hangulataik, és még erő is akadt a zenében (jó hely az A38, tudják, hogy kell használni a keverőpultot).

A
Garden of Eden alatt is jól szórakoztam. Ők a korai orthodox dark rocktól a ma jól menő, jellemzően finnek által tolt irányba fordultak, a készülő lemezről elhúzott nóták is ezt mutatják. Az angol nyelvet mondjuk nem értem (mármint hogy minek váltottak arra, pláne, hogy akad magyar szövegű is az új számok közt), de semmi vészes, Nyúzó „Binci” Imre, Andrew Eldritch ecsegfalvi unokaöccse tudja, mi fán terem az angol kiejtés. Szóval To/Die/For meg The 69 Eyes rajongóknak itt a magyar kedvenc (pláne, hogy utóbbiak Lost Boys c. himnuszát elő is adták Binciék, amivel elérték, hogy a közönség még annál is jobban szeresse őket, mint addig, pedig abban is volt már némi perverz, hehe). Fogós dallamok, némi kis rock & roll, de azért jó adag dark-os bánat és sirám jól működő keveréke a Gardenroll (még ha az új, második gitáros helyenkint túl is pörögte a dolgot). És bár utóbb Gyula beszólásain is hangosan kellett nevetgélnem, Binci kapja az est beszólása díjat. Két nóta között meg találta állapítani, hogy milyen sötét van a nézőtéren (értitek: egy dark koncerten...), majd kijelentette, hogy „Szabad a csók!”

De Facto. Fotó: UNA
De Facto pedig hengerelt. Pedig a jó sok új lemezes nóta (április táján jelenik majd meg a Karizma c. album) nem sok metalt tartalmaz. Viszont olyan, azonnal ható sláger minden dala, hogy egy jobb érzésű átlagzenész, aki végig gürcölte a fél életét, hogy egyetlen valamire való dallamot összeeszkábáljon, minimum elsírja magát, ha ezt mind hallja, de tán még önmaga folyóba veszejtésén is elmereng. Viccen kívül, elképesztő, micsoda dalszerzői véna dolgozik a Tóth Gyula énekes-gitáros által vezetett bandában! A számok szerkezete, felépítése, maguk a témák és dallamok egyszerűen tökéletesek, nem tudok rá jobb szót. És nem csak a már a Szigeten is azonnal kedvencemmé előlépett Cult-os nóta, de mind ilyen.

Benne van ebben az istenadta tehetségen kívül az is, hogy a csapat tagjai igen jól (és a zene iránti alázattal) muzsikálnak, Gyula pedig egyike azon igen csekély számban előforduló magyar énekeseknek, akik tudnak is énekelni. Emellett karizmatikus, és remek humorú frontember, különösen amikor az alkoholszintje nem éri el azt a stádiumot, ahol beleköt a hangosítókba (mondom, hogy jó hely az A38). Tényleg olyan beszólásai vannak, hogy fel kellene mindet jegyezni, bár félek, így elmesélve nem az igazi. Ahogy pl. észrevette valami haverját, aki a bárpultot támasztotta (ami különösen éles szemről árulkodik), és odaszólt neki, hogy tényleg ő-e az, és mikor az bólogatott, akkor ott örvendett és bazmegolt, hogy de jó, nem is számított rá, hogy ő is itt lesz (tudtok követni?), vagy ahogy az utolsó előtti nótánál kiszólt, hogy itt vannak-e még a tokaji hölgyek, mire azok, hogy „ajjaj”! Na, íme a családias légkörű koncertek varázsa (amúgy sokan voltunk, nem kevesen).

De Facto. Fotó: UNAz új dalokból kettőben és egy régiben vendégszerepelt Napsugár, Gyula unokahuga, akire nyilvánvalóan igen büszke emberünk, s lehet is, mert a csajszi elég jól énekelt (a lemezen is vokálozik), bár látszott még a színpadi rutin hiánya meg hogy néha túlsikoltozza magát (vagy musical iskolába jár, mittomén, de szóval még nem egy rocker frontasszony). Róla nincs kép, mert a fényképezőm addigra lemerült. Így megy ez.

Egyébként meg nem csak az új számok jók, sőt. A Tűzég-A Pokolból kettőse pl. sosem tapasztalt módon lett még mágikusabb, tüzesebb és keletiesebb, alighanem az „új” gitárosnak, Geőcze Zolinak köszönhetően. Ő ugyanis a ’90-es években a Skanzen tagja volt, ami majdnem olyan jó folk rockot játszott, mint a Barbaro, épp csak alig ismerte őket valaki. Meg az összes többi Evangeliom- meg Empíreum lemezes dal sütött (és a metalos részek is!), meg az örökzöld Csak egy szó is az Antique EP-ről, és azt hiszem, akármilyen magas is a mérce, ez az egyik legjobb De Facto buli volt, amin valaha jártam. És ha a Karizma nem lesz sikeres, és nem ismeri meg általa annyi ember ezt a bandát, amennyinek már eddig is kellett volna, akkor nincs igazság, és kijelenthetjük, hogy aki azt mondja, hogy de pedig van, az hazug bitang, és monnyonle. Szóval szedjétek össze magatokat, népek, mert a De Facto messze jobb, mint bármi, amit magyar formációktól a slágerlistákon viszonthallani!


Címkék: