Rock/metal zenészek kisállatai

Másodszor volt nem kimondottan zenére vonatkozó körkérdés az Underworld magazinban. Az első a szilveszterhez kapcsolódott, ez viszont a kisállatokhoz, akik/amik együtt élnek rock/metal zenészekkel, és kénytelenek elviselni a zajongásukat. Mindazonáltal az embereket kérdeztem, és olyan megindító, vicces, szép és jó válaszok érkeztek, annyi öröm van ezekben, hogy úgy gondolom, ez volt újságírói pályafutásom egyik legjobb húzása. Állati hálás vagyok érte minden résztvevőnek!

Idekattinva az Underworld magazin körkérdés címkéjű bejegyzései jönnek elő, ha erre a linkre kattintasz, akkor az állatos sorozat utolsó, 8. epizódja, de különben az egész szerepelt a márciusi PDF-ben is, ami viszont emide kattintva érhető el.

 

 

 

Gondolatok Halloweenről (2020-ból)

Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)

Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.

Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.

A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.

És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító ), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.

És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.

Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.

Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.

 

 

Balogh Ádám - Világok vándora

Balogh Ádám festőművészként és fotográfusként is valami egyedit, sajátosat alkot. A világ megannyi pontján járva mindenütt a helyek és a helyiek igazi arcát keresi, s az abban rejlő szentséget. Ádám legutóbb a Szentföldön járt, erről és megannyi másról mesélt nekem. Aztán annyit mesélt, hogy abból két interjú is született, némi átfedéssel bár.

Az ekulton van a hosszabb, alaposabb verzió, míg a FotóVideó magazinban az, ami inkább a fotós oldalra koncentrál. És csoda dolgokat mond ez a csodaember.

Operation: Mindcrime 30

Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag, mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.

Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez hasonlót.

’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak. És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak ott, de itt is.

Például:

„Belefáradtam az összes szarba,

Amit a tévében tolnak

A kommunista tervről,

És az összes gyanús prédikátorba,

Aki a pénzemért koldul,

S közben svájci bankszámlája van

És a titkárnőjét kúrja

Mind a Penthouse-ban szerepel már,

Vagy a Playboy magazinban,

millió dolláros sztorikat mesélnek el

Asszem, Warholnak igaza volt

Azzal a tizenötperces hírnévvel,

Mindenki használja, mindenki árulja…” (Revolution Calling)

„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,

De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)

„A vallás és szex a hatalom játékszerei,

Manipulálják az embereket a pénzükért,

Eladják a bőröd, eladják Istent,

A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,

A politikusok nemet mondanak a drogokra,

Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*

Üres szavakkal oltják a tüzet

Míg a bankok egyre híznak,

És a szegények szegények maradnak,

A gazdagok tovább gazdagodnak,

A zsarukat meg lefizetik,

Hogy félrenézzenek,

És az egy százalék uralja Amerikát” (Spreading the Disease)

*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide, és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború, amihez az USA-nak is köze volt…

Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.

I remember now…

Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt. Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a The Missionben énekli Geoff.

Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki, aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt, hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér sem, csak mondom…

Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem, ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is az övét…

Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a Mindcrime. És így tovább.

Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam. Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra. Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod. A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég. Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.

„How many times must I live this tragedy

How many more lies will they tell me

All I want is the same as everyone

Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)

Best of 2017

• Könyv

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Kolozsi László: Apufa

Nina George: Levendulaszoba

Erlend Loe: Doppler hazatér

Molnár Krisztina Rita: Derűs hétköznapok - Kalendárium

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Eckhart Tolle: A most hatalma

Legjobban tetsző fotós könyvek:

Michael Freeman: Fotósszemmel

Vancsó Zoltán: Facebook – Az első évek 2010-2015

Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.

• Film

Szólít a szörny

A régi város

A vörös teknős

Vademberek hajszája

Coco

Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)

És két különlegesség:

Vakondok 4 – Végigjátszás

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája

Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

• Kiállítás

Sebastião Salgado: Genesis, Műcsarnok

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon, Lurdy-ház

Alex Webb: A fény szenvedése, Műcsarnok

Bruno Barbey: Passages, Fotografie Forum Frankfurt

Elliott Erwitt Magyarországon + Retrospektív, Mai Manó Ház ésCapa-központ

Sziget 25 - fesztiváltörténelem fényképeken, Capa-központ

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).

• Koncert

Fates Warning / A New Tomorrow, A38

Nomad / Slogan, ShowBarlang

Dream Theater, Tüske csarnok

Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track

Chris Cornell emlékest, A38

Avatarium, Dürer kert

VoiVod / Perihelion, Dürer kert

East, Aréna

Aebsence, Kék Yuk

Sólstafir / Myrkur, A38

Mari Boine / Värttinä, MüPa 

Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!

• Dalok

Aebsence - Az Úristen egyszer...

Alone In The Moon - Recluse

Avatarium - The Starless Sleep

divideD - A Hundred Times

The Doomsday Kingdom - A Spoonful Of Darkness

Enslaved - Storm Son

Europe - Walk The Earth

Galactic Cowboys - Internal Masquerade

Ghost Toast - Last Man

Leprous - From the Flame

Mastodon - Steambreather

Mastodon - Blue Walsh

The Moon And The Nightspirit - Az első tündér megidézése

Moonspell - Todos Os Santos

Myrkur - Ulvinde

The Obsessed - Sacred

Perihelion - Romokon

Kari Rueslåtten - Chasing Rivers

Sólstafir - Silfur-Refur

Vain - Rolling With The Punches

...és némi bónusz hardcore arcoknak

Aebsence - Úgy szeretnék

Aebsence - Széles

Aebsence - Én kiáltottam

Enslaved - The River's Mouth

Galactic Cowboys - Zombies

Moonspell - In Tremor Dei

Sólstafir - Ísafold

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.

Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

Vancsó Zoltán - könyv, interjú, slideshow

Vancsó Zoltánt jó ideje napjaink egyik legizgalmasabb, legegyedibb látásmódú fotósának tartom, és ebben az évben elég sokszor volt szerencsém a munkásságával foglalkozni.
Először is, írtam a legutóbbi fotóalbumáról, melynek Facebook – Az első évek 2010-2015 a címe.
Aztán készítettem vele egy meglehetősen őszinte és engem legalábbis felvillanyozó interjút, mely két részletben jelent meg, egyik fele az ekulton, másik fele a FotóVideó magazinban (utóbbiban nyomtatott formában is).
S bár sajnos ebben az évben egyetlen workshopjára vagy táborába se jutottam el (utóbbiban még sose jártam), viszont ott voltam a Lurdy moziban a Zoltán Képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája c. slideshow vetítés ősbemutatóján. 2017-ben kijutott nekem a remek és emlékezetes fotós kiállításokból (Salgado, Alex Webb, Elliott Erwitt, Sziget 25 (Benkő Imre egyik képén én is látható vagyok), Bruno Barbey Frankfurtban, Vivian Maier (bár ez a kiállítás pont nem volt annyira lenyűgöző)), de egyik sem adott ilyen sajátos élményt. Ez a slideshow vagy diaporáma vagy diavetítés ugyanis egyszerre volt kiállítás és mozi. Zoltán zseniálisan válogatta hozzá össze a képeket és zenéket, amelyek külön-külön is nagy élményt jelentettek volna, de így meg szinte sokkoló volt, jó értelemben.

The Photography Show – Birmingham

Úgy hozta az élet, hogy épp Angliában jártam más okból kifolyólag, így el tudtam menni a birminghami Photography Show-ra, ami ugyan nem olyan fontos rendezvény, mint a Photokina, de így is roppant érdekes meg izgalmas.

A FotoVideo magazinba írtam róla cikket.

És itt vannak fotóim róla.

R.I.P. Ray Bradbury

Ha valaki, hát Bradbury teljes életet élt. Legalábbis azt gondolom, közel mit sem tudva arról, valójában hogy élt, miket gondolt hosszas betegsége alatt, és így tovább. De 91 éves volt, és egész életében azt csinálta, amit a legjobban szeretett: írt. Remélem, hogy boldog volt, és remélem, most is az. A ray szó (amúgy a neve persze Raymond) sugarat jelent, és ahogy ő írt, abból azt kell, hogy gondoljam, most egyszerűen visszatért oda, ahonnan jött: a Fénybe.

Ha jól emlékszem, viszonylag későn, épp 10 éve olvastam tőle először teljes könyvet, a Gonosz lélek közeleg című regényt, és azonnal totális, feltétlen hívévé váltam. Manapság az Agave adja ki évi egy kötetes sebességgel a műveit, s ha ez így marad, pár évtizedre biztosítva van az ellátás, hiszen ez az ember rengeteg-rengeteg novellát írt, amik szintén nagy számú kötetben jelentek meg, és volt úgy hellyel-közzel 10 regénye is, stb. Még csak belegondolni is szédítő, hogy a Marsbéli krónikák, majdnem első műve, 1950-ben jelent meg. Épp pár hónapja adta ki újra az Agave, és micsoda könyv még ma is!

Tudom, hogy vannak nála nagyobb hatású meg fontosabb írók. Még akkor is, ha Amerikában szépirodalmi berkekben is elfogadták, ami Magyarországon, gondolom, elképzelhetetlen. Pedig nem sokan vannak, akik olyan szép irodalmat tudnak írni, mint Bradbury.

Annyi minden jut róla eszembe, de elsősorban nem is idézetek, meg egyes írások, hanem az érzés, hogy milyen Bradbury-t olvasni. Ő azon kevesek egyike, akik az első mondatukkal elvarázsolnak, ám soha nem éreztem azt nála, hogy varázslata bűvésztrükk csupán. Amit eddig olvastam tőle, az mind jó volt, még ha nem is tetszett minden írása ugyanolyan nagyon. Ha Bradbury-t olvastam, kinyílt a világ. Olyan nyelvezetet használ, hogy ízlelgetni lehet, elveszni benne, s közben, hatására, rácsodálkozni mindenekre. Mint egy gyermek. Nála a leírt szó egyenlő a szó jelentésével. Érzem, látom, hallom, ott van. Ha őt olvasom, fellelkesülök, és megihlet, írni akarok tőle én is, amit aztán nem teszek meg, és élni, amit viszont, azt hiszem, remélem, igen.

Rengeteg nosztalgikus írása van, nagyon szeretem őket. Visszavisznek a saját emlékeimbe, régmúlt napokba, órákba, percekbe. De a jelenre is ráébresztenek. Azt hiszem, a rossz napjain írta a Fahrenheit 451-et meg a többi, az emberiségről, annak állapotáról meg jövőjéről szóló lesújtó, komor dolgát, és amikor jó napja volt, akkor a ragyogókat.

Még a sok évnyi metal zene hallgatás sem volt képes arra, hogy elfogadjam a számunkra idegen Halloween ünnepet, nekem az Halottak napja, és temető, és hideg, és gyertyák, és család. De Bradbury megmutatta, mi a jó benne, az írásai nyomán átéreztem, és miatta történt, hogy múlt évben kifaragtunk a nagyobbik fiammal két tököt Halloween lámpásnak, és egyszerűen csak jó volt.

Szoktam mondani, hogy a rockzene Bradbury-je a Rush, épp most jön ki az új albumuk. Ők is réges rég itt vannak, és mindig jót csinálnak, és mindig annyi emberség meg szeretet meg megértés meg fény van abban, amit alkotnak. Épp ma jöttem rá, hogy mennyiségi és minőségi szempontokból is a Rush a legjobb zenekar a világon, és azt hiszem, Bradbury meg a legjobb író volt.

Olyan sokan tanultak tőle, de senki nem érhet a nyomába. Ennyi csodát, ennyi káprázatos ötletet, ennyi magával ragadó, gyönyörű gondolatot és sort ugyan ki írhatna még? Lassan minden igazán nagy kedvencem elmegy… Peter S. Beagle, élj még nagyon soká, és írj még nagyon sok mindent! Philip Pullman, David Almond, Alessandro Baricco… őket is nagyon szeretem, és még sok más írót, de ilyen hatást egyikük sem tud kiváltani belőlem, mint Bradbury. Szóval jó is, hogy még oly sok minden nem jelent meg magyarul.

Ó, és Bradbury volt az első, akinek magyar kiadásában tőlem idéztek a könyv eleji ajánlók között. Tudjátok, olyanok között, mint Spielberg, a San Francisco Chronicle vagy a Daily Mail. És ez nekem valahogy nagy megtiszteltetés. OK, nem egy életcél, de akkor is… Ez: „Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket.” - ekultura.hu

Ragyogjék rá a Fény!

Végül néhány idézet, amiket már felraktam Facebook, s az elejére még egy, mert ilyen érzés ez most, csak másért, A nyári futás hangja c. novellából (Az időgép c. válogatás): "Június volt, és a föld megtelt nyers erővel, s minden, mindenhol mozgott. A fű még mindig özönlött be vidékről, körbevette a járdákat, gyökeret vert a házak közt. A város bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy tótágast álljon, majd visszabucskázzon, meg se rezzentve a lóherét és a gyomot. És ott állt Douglas, csapdába esve a halott aszfaltdarabon, a vörös téglás utcán, moccanásra képtelenül."

"Fiatal voltam, amikor meghalt a nagyapám. Szobrász volt. Jó ember volt, s nagyon szerette az embereket. Részt vett a nyomortanyák eltüntetésében. Játékokat is csinált nekünk. Élete folyamán millió dolgot alkotott; sohasem volt tétlen a keze. Amikor meghalt, hirtelen rádöbbentem: nem őt siratom, hanem mindazt, amit alkotott. Azért sírtam, mert soha többé nem csinál már semmit, nem farag egy darab fát, nem segít nekünk galambot nevelni a hátsó udvaron; sohasem fog hegedülni, sohasem fog többé velünk tréfálkozni, ahogy csak ő tudott. Hozzánk tartozott, s amikor lefogta a kezét a halál, nem volt senki, aki a munkáját folytatta volna. Egyéniség volt; jelentős ember. Halálát sohasem tudtam feledni. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi gyönyörű faragvány nem készült el soha csak azért, mert meghalt. Hány tréfa hiányzik a világból, s hány szelíd galambot nem simogatott meg a keze. Alakította a világot, cselekedett az érdekében. Azon az éjszakán, amikor meghalt, a világ tízmillió szép cselekedettel lett szegényebb." - Fahrenheit 451

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában." - Fahrenheit 451

"Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen – ez minden." - Fahrenheit 451

"– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.

– Pogány dolog.

– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra." - Marsbéli krónikák

"A magány nem magány, csak egy gondolat. Az ember fején mindenféle lyukak vannak, amiken ki lehet kukucskálni. Talán suta és furcsa a megfogalmazás, de akkor is igaz; lyukak vannak, amelyeken keresztül ki lehet látni, amelyeken kikukucskálva feltárul előttünk a világ és benne az emberek, akik ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek és akik ugyanúgy szoronganak, mint mi magunk; aztán ott vannak a lyukak, amikkel hallunk, meg a lyuk, amivel kibeszéljük magunkból a fájdalmunkat, és a lyukak, amelyekkel felismerjük a változó évszakok, a nyári gabona, a tél jég és az őszi tüzek illatát. Azért használjuk ezeket a lyukakat, hogy ne legyünk egyedül. A magány az, amikor a szem csukva van. És a hit, amikor kinyílik." - Transzformátorház c. novella (Szép arany almáit a nap)

"Hiszen jóval a papok, suttogások és bűnbánatok előtt a barátok sétáltak, beszélgettek, hallgattak, és közben kikúrálták egymást a keresű gondokból. A jóbarátok állandóan ezt csinálják, egymásnak ajándékozzák csüggedtségüket, így szabadulnak meg azoktól." - A férfi rorschach-ingben c. novella (A villamos testet énekelem)

"Adjunk az embereknek „Ki mit tud” vetélkedőket, amelyeket az nyer meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosainak nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg sem tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen „tények” sohasem változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé." -Fahrenheit 451

"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk." - Fahrenheit 451

"...tudja-e, miért olyan fontosak a könyvek, mint például ez itt? Mert színvonaluk van. S mit jelent ez a szó: színvonal? Nekem ez a könyv váza, a lelke. Ennek a könyvnek is pórusai vannak, arca van; ha nagyító alá tesszük, végtelenül gazdag életet fedezünk fel benne. Minél több pórusa van, minél több életszerűen megragadott részlet kerül egy arasznyi papírra, annál inkább irodalom. Legalábbis nekem ez a véleményem. Valósághű megfigyeléseket közölni, mindig új megfigyeléseket. A jó írók meg tudják ragadni az életet. A közepesek elsiklanak a felszínén, a rosszak pedig megerőszakolják, és otthagyják a legyeknek." - Fahrenheit 451

Avana-SFportal Sci-fi Nap - 2011. november 12.

Az alanti linkre kattintva olvasható egy hevenyészettségében és töredékességében is hosszú beszámoló erről a remek kis sci-fi rendezvényről. Töredékes, mivel az egész nap zajló különféle előadások és beszélgetések csupán kis részét volt szerencsém látni. De így is élmény volt ez a hol családias, hol paprikás hangulatú, igazi geek rendezvény. Minden sci-fi rajongónak azt tudom ajánlani, hogy ha teheti, menjen el az efféle alkalmakra, mert bizony, hogy vannak jó magyar írók, sokat küzdő könyvkiadók, és sokat olvasott emberek, akiknek érdemes a véleményére adni – és akiktől nagyon vicces sztorikat, jó poénokat lehet hallani.
És gratula Juhász Viktornak, akit fordítói munkája elismeréseként az Egy, izé, Trethon Judit Emlékgyűrűvel jutalmaztak, méltán!
Tehát a cikk az ekulton.

Midnight, R.I.P.

Csak tegnap, a Hammerből tudtam meg, hogy július 8.-án meghalt Midnight, a Crimson Glory énekese. Mindössze 47 éves volt.
Kevés lemezt hallottam életemben többször, és kevés jelent nekem többet, mint a '89-es második albumuk, a Transcendence. Az első is jó volt, de ez tökéletes anyag. Jóval a dark/gothic metal bandák előtt vittek sötét romantikát a metal zenébe, és kevés más metal albumon tapasztalható olyan átható, egyszerre borzongató és gyönyörű, misztikus atmoszféra, mint ezen. A Queensryche/Fates Warning-féle progresszív metal és a Priest/Maiden-vonalas heavy metal rajongói is imádhatták volna, de igazi nagy áttörést sosem értek el. Ettől függetlenül ez az öntörvényű, démonokkal küzdő, különleges ember egyike volt a metal történet legjobb énekeseinek. Rest in Peace, Brother!
"In death I've found the answer, In death I live again, Fear not the reaper's blade, It does not mean the end, It never really ends" (Transcendence)

Ez itt a legnagyobb "slágerük":


Ez pedig alighanem a legjobb daluk, amit valaha írtak:

R.I.P. Kurt Vonnegut

Vigasztalhatatlan vagyok.

Isten áldja a Mestert odaát!

Lesz miről beszélgetniük.

Kurt Vonnegut 1922-2007Index/MTI
2007. április 12., csütörtök 08:12

Nyolcvannégy éves korában elhunyt Kurt Vonnegut, a modern amerikai regény mestere, Az ötös számú vágóhíd, A majomház című könyvek szerzője.
Vonnegut haláláról felesége, Jill Krementz magyar idő szerint ma hajnalban értesítette a sajtót. Elmondta, hogy férje néhány hete New York-i, Manhattanben lévő otthonában elesett és súlyos agysérülést szenvedett.
Az író 1922. november 11-én született Indianapolisban, ősei a vesztfáliai Münsterből származtak, a 19. század közepén érkeztek Amerikába.
Vonnegut vegyészként végzett - miután korábban eltanácsolták a Butler Egyetemről, mondván, nincsen írói tehetsége -, majd a második világháborúban az európai hadszíntéren harcolt. Hadifogolyként átélte Drezda bombázást, minden idők egyik legbrutálisabb légitámadását. A rettenetes pusztítást csak hét ott fogvatartott amerikai élte túl, Vonnegut volt az egyik. (Ezt az élményt dolgozta föl legfontosabbnak tartott műve, az Ötös számú vágóhíd.)
Három regényét megfilmesítették. Az Ötös számú vágóhíd zenéjét Glenn Gould szerezte. A Bajnokok reggelije (1973) című könyvéből készült film producere és egyik főszereplője Bruce Willis, a másik főszereplő Nick Nolte, aki a harmadik megfilmesített könyv, az Éj anyánk főszereplője, a háborús bűnös Howard Campbellt alakítja.
További fontosabb művei a fentieken kívül: Börleszk (1976), Mesterlövész (1983), Galápagos (1985), Hókusz-pókusz (1990), Időomlás (1997).

Vonnegut képzőművészi tehetsége is ismert: az Ötös számú vágóhíd eredeti kiadását saját maga illusztrálta, a Bajnokok reggelijének közbotrányt okozó rajzait szintén ő készítette.

A 2. SFportal könyvbemutató és -vásár / 2007. február 11.

Az SFportal.hu – A magyar sci-fi és fantasy oldal szerkesztősége és a Kreatív Fantázia és Művészetek Egyesület másodszor szervezte meg a fantasztikus irodalom kedvelőinek találkozóját, legalábbis ez volt olvasható az SFportal oldalán. Továbbá, hogy a február 11-i irodalmi rendezvényen a scifi és fantasy kiadók szerkesztői, írói, műfordítói és grafikusai adnak találkát olvasóiknak. A rendezvény helyszíne pedig az Arany János utcai Aranytíz Művelődési Központ.

A hotel-szerű Aranytízbe érve előbb egy fia lézengőt sem láttam, majd kiderítettem, hogy az első emeleten kell keresnem a rendezvényt. 11 órakor még igen gyéren voltunk, és 13 óráig sem lettünk nagyon sokan, és azt gondolom, hogy ezzel rá is világítottam a dolog egyetlen igazán nagy hibájára. Mert szép környezetben, igényes kivitelezésben találkozhatott az science-fiction/fantasy szakma apraja-nagyja (bár közülük sem volt itt mindenki), épp csak az olvasók nem tudtak a “buliról”, eltekintve attól a maroknyi megveszekedett fanatikustól, akik nyilván puszipajtásai valamelyik írónak és/vagy könyvkiadónak. És ezt azért sajnálom igazán, mert valóban színvonalas rendezvényről maradt le az olvasótábor, ahol az előadások-beszélgetések mellett számos kiadó is felvonult a könyveivel, így nem csak nézni-hallgatni, de vásárolni is lett volna mit. És igazán ráférne a honi SF/F színtérre, hogy többen tudjanak a létezéséről s a benne zajló eseményekről. Annál is inkább, mivel a Gyűrűk Ura és hasonlók nyomán új reneszánszát éli a stílusirányzat nem egy hajtása.

De nem akarom bírálni az SFportalt, mert úgy sejtem, komolyabb támogatók hiányában szervezték meg ezt a fontos rendezvényt. Ami egyébként a résztvevők összetételének ilyetén alakulása folytán erősen szakmai jellegű lett, bár a program gerincét egyébként is az adta, hogy a különféle magyar kiadók ismertették 2007-es kiadási terveiket.

Szélesi Sándor, az SFportal szerkesztője, aki egyszersmind Anthony Sheenard álnéven jól ismert honi SF/F író nyitotta meg a rendezvényt, melyen az első műsorváltozást az okozta, hogy az Alexandra kiadó azon munkatársa, aki a cég ezévi terveit ismertette volna, két napja felmondott a könyvbirodalomnál, így ők mégsem jelentek meg… Ezért elsőként Dr. Berke Szilárd (Eric Muldoom) író-szerkesztő beszélt a Cherubion várható kiadványairól: továbbra is igyekeznek a feltörekvő magyar írókat támogatni, de közkedvelt sorozataikat is folytatják (a Terry Pratchett könyveket pedig eztán a DeltaVision gondozza, ami immáron a Cherubion tulajdonosa is egyben).

Az említett DeltaVision következett eztán, Kleinheincz Csilla író-szerkesztő ill. Yardain Csaba foglalták össze, mire számíthatunk a kiadótól ezévben. Örömmel hallottam, hogy az SF/F régi és új mestereitől válogató sorozatuk egyre bővül majd (legközelebb Dan Simmons-tól egy díjnyertes horror, a Káli dala érkezik, ám Simmons Hyperion ciklusát a Cherubion viszi tovább).
Folytatják a Delta Műhely keretében a fiatal, tehetséges magyar írók műveinek kiadását is, s közülük Markovics Botond (Brandon Hackett) meg is szólalt a pódiumon. Őszintén szólva találok valami sajátos bájt abban, ahogy írók próbálnak a saját műveikről beszélni, pláne, ha pályájuk elején járó, vagy legalábbis közszerepléshez nem szokott emberkékről van szó. Félre ne értsetek, nem nevetségesek vagy ilyesmi, csak megmosolyogtató, ahogy belebonyolódnak abba, hogy összefoglalják, hogy az épp aktuális, kiadás előtt álló könyvük végül is miről fog szólni, meg hogy mennyit érdemes elárulni belőle. És hogy mindezekkel együtt is valahogy felkeltik az ember érdeklődését.

Az Animare kiadó egyszem írója, Amoni Tamás esetében is megvolt ez. Ő ráadásul szoftverfejlesztő – mi más is lehetne egy igazi sci-fi író, nem igaz?! Ennyit a sztereotípiákról. Tamásunknak még van mit tanulnia önmenedzselés terén (képes volt megjelenni úgy a rendezvényen, hogy nem hozott magával eladó példányokat a trilógiája eddig megjelent két részéből), ám olyan nyilvánvaló szeretettel és lelkesedéssel beszélt az általa írott szövevényes történetről, hogy az minden marketing trükknél többet ér.

A Galaktika magazint Németh Attila szerkesztő képviselte. A közönség hallhatóan örült a hírnek, hogy újra lesz MetaGalaktika (több témával, mindegyikhez kapcsolódó tudományos cikkel és novellával). A könyvkiadás terén is várhatunk tőlük finomságokat ezévben (pl. Robert Charles Wilson-tól a Spin-t!), de nem csak külföldi szerzőktől. Két magyar író egy-egy műve is kiadásra vár, s mindketten szót kaptak.
A korosodó Kasztovszky Béla végtelenül szimpatikusan beszélt élete első sci-fi regényének megszületéséről. A tudós külsejű, finom humorú úriember évtizedeken át érlelte a sztorit, és az alapján, amit elmesélt belőle, érdemes lesz megvásárolni.
A nála jóval fiatalabb László Zoltán viszont már nem egy könyv kiadásán túl van (a Nagate-t olvastam is, és tetszett is), s ezalkalommal újra sci-fi jellegű, az emberiség felelősségének fajsúlyos témakörét boncolgató regény várható tőle.

Magam eddig maradtam, ill. még megnéztem a Tuan, a Graal, az Animare, a Galaktika és az Agave kiadók standjait (utóbbinál kaptam egy “Fuck Reality – Philip K. Dick” feliratú kitűzőt, mivel az előzőt a Szigeten lenyúlta valami jóízlésű), vettem magamnak két Vertigo képregényt a Magyar Képregénykiadók Szövetségének asztalánál, összeszedtem a három eddigi Roham számot (ellensúlyozandó a vásárolt cuccok leértékelten is magas árát, mivel az “agresszív fantasztikus magazint” ingyen adták) – és ezzel azt is elmondtam, hogy ki mindenki jutott még szóhoz a rendezvény további részében.
És ott volt még egy nagy rakás honi író, akik közül sajnos csak relatíve keveseket ismerek személyesen, de örömömre szolgál, hogy találkozhattam Hegedűs Ilona író- és költőnővel, akinek Unearthly Companion c. verseskötete angol nyelvterületen ismertté és elismertté tette a nevét (a benne szereplő versek közül a Haunted House címűt Muses Prize-ra jelölték a 2005. év legjobb verse kategóriában, míg a Clarissa címűt a James B. Baker Award-ra). Igazán itt az ideje, hogy végre a honi nagyközönség is megismerje, mert csodajó dolgokat ír.

És remélem, általában véve is sokkal nagyobb sikereket és hatványozódó számú olvasót könyvelhet majd el a közeljövőben a honi SF/F színtér. Mert ez a rendezvény fényesen bebizonyította, hogy a magyar kiadók keményen dolgoznak, hogy a külföldi gyöngyszemek és a honi kiválóságok is megjelenéshez juthassanak végre.

(Minden fotó: U.N.)

the beginning...

OK, ez amolyan félblog lesz, nem igazi. Nem fogok beírni egy rakás dolgot, ami különben fontos az életemben, mert nem látom, hogy miért kellene azt bárkinek olvasnia.
De akarok valami honlapot vagy blogot, amire feltehetek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És ez sem fog túl gyorsan megtörténni, de a www.ekultura.hu oldalon azért elég sok minden fenn van.
És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok, legyen bár Auschwitz vagy egy kávézó. És biztos lesz pár gondolatom is, meg hasonlók.
És addig fog ez működni, amíg meg nem találom a megfelelő blog-szolgáltatót, akinél lehet abc-sorrendbe is rakni az írásokat, vagy amíg meg nem tanulok a html-nél vmi használhatóbb nyelvet, amin ilyen honlapot tudnék szerkeszteni.
Amíg ez nincs meg, addig ami épp eszembe jut, meg amikor épp sikerül, az kerül fel, legyen bár '96-ban írt lemezkritika, vagy a tegnap történtekről szóló eszmefuttatás.
Csókoltatok mindenkit, akit szeretek, és mindenkit, akinek valaha is bejött bármi, amit akármelyik írásomban ajánlottam a becses figyelmébe. Elsősorban ezutóbbi ennek a blognak a célja.

Ja, eredetileg a RandomSky nevet akartam adni neki, de kiderült, hogy már van. Lehet, hogy korábban kellett volna rákeresnem a neten, mi? Na mindegy. Így is épp elég kifejező: Random Sky Over No Man's Land, azaz Véletlen ég a senki földje felett.
Biztos jelent valamit.
Biztos... :)