nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

kedd, október 28, 2008

Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők I. kötet

Mivel most az ekultra hamarabb felkerült a cikk, mint ide, nem rakom fel a blogra is, nem is idézek, legfeljebb később, mert momentán semmi időm, de szóval ez tényleg egy zseniális, óriási képregény, egyike a legjobbaknak, és valóban olyasmi, aminek fényében a képregény műfajt csesztetők és bírálók legtöbb érve és téves elképzelése halk pukkanás és némi pokolkő-aroma kíséretében foszlik semmivé, hahaha.

Címkék: ,

vasárnap, október 26, 2008

Christopher Moore: Vérszívó démonok

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Bloodsucking Fiends
Oldalszám: 267
Ára: 2580 Ft
Kategória: humor, sci-fi / fantasy / horror

Christopher Moore valódi humorral rendelkező amerikai író, s mint ilyen, megbecsülni, óvni való kincs. Írt egyszer egy Biff evangéliuma (Lamb) c. könyvet, aminek címszereplője Jézus gyerekkori haverja volt, és elmeséli, mi történt azokban az években, amikről a Biblia mit sem árul el – na, azt sem előtte, sem azóta nem tudta überelni, de attól még szórakoztató a többi műve is.

A Vérszívó démonok eredetileg 1995-ben jelent meg, és Moore első San Francisco-ban játszódó regénye. Egyik fő- és pár szintén fontos szereplője rövidebb-hosszabb időre felbukkan a Mocskos meló-ban is (a Császár hatalmas fazon, és ráadásul történelmileg valós alapja is van), sőt, Rivera felügyelő már az Ördögöd van!-ban is, ami szerzőnk első könyve volt. Ez a „cameozás” szokása Moore-nak, és mivel valóban emlékezetes és izgalmas karaktereket alkot, jó szokás.

Szóval, Jody-t egy éjjelen vámpírrá teszik. Akaratán kívül, anélkül, hogy bármi infot kapna a miértekről és hogyanokról. A vörös hajú lánynak enélkül is lenne elég baja (szívtelen anya, korán lelécelt apa, problémás kapcsolatok hosszú sora, unalmas irodai meló), de így meg aztán pláne. Miközben igyekszik kitalálni, hogy mi is történt vele, és hogy újhalott vámpírként mire képes és mire nem, megismerkedik C. Thomas Flooddal, aki egy isten háta mögötti vidéki helyről jött Frisco-ba, hogy író legyen, bár valami közepesen gané éjszakai munkát talál csupán. Tommy alakjában bizony akad pár önéletrajzi vonás Moore részéről, de az sem mellékes, hogy megtudhatjuk, mit is művelnek az üzletközpontok éjjeli árufeltöltői a munkaidő alatt (párszor komolyan megfordult a fejemben, hogy ez a Moore Chuck Palahniuknak kacsintgat...). Jody hamar rájön, pár szexi trükkel könnyen tudja irányítani a fiatalembert, pár szexi trükkel igen könnyen tudja irányítani a fiatalembert, így ő lesz az, aki nappal a vámpírlány ügyeit intézheti (bár azon, hogy ki mosson, néha összevesznek). Ez így akár szép és jó is lehetne, San Francisco látott már ennél vaskosan bizarrabb párkapcsolatokat is, csakhogy a vámpír, aki Jody-t is azzá változtatta, újra meg újra gyilkol, méghozzá úgy, hogy a gyanút Jody-ra terelje. Megkezdődik hát a nyomozás, ill. a versenyfutás, mivel kiderül, hogy a titokzatos természetfeletti lény már Floodra feni a fogát.

Mindez lapos és unalmas is lehetne. De nem az. Moore olyan ügyesen keveri a humort, a romantikus, horrorisztikus ill. krimi szálakat, hogy a regény kb. úgy működik, mint a jobb fajta chips: baromi finom, és ha elkezded, nem bírod abbahagyni. OK, nem kapott el tőle egyszer sem a röhögőgörcs, ami más Moore műveknél bizony megesett, de épp eléggé szórakoztató és izgalmas a regény (a cselekmény és a szereplők) ahhoz, hogy ne érezzem igen drága és ritka szabadidőm vétkes elherdálásának a rá fordított órákat. Annak ellenére sem, hogy Pék Zoltán most kevésbé remekelt, legalábbis mintha csípőből fordította volna a cuccot, és nem figyelt az apró részletekre, mint pl. hogy ha még oly’ thaiföldi is, a macskaházat (cathouse) felénk bordélynak hívják, stb. De ez csak az én kukacoskodásom, amúgy minden rendben, jöhet a 2007-ben kiadott folytatás, a You Suck!

Címkék:

kedd, október 21, 2008

Clive Barker: Abarat

Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2008
Fordította: Maleczki Miklós
Eredeti cím: Abarat
Oldalszám: 330
Ára: 2670 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Clive Barker egyike azon újabb szerzőknek, akik valóban valami újat adtak választott irodalmi irányzatukhoz, és nem pusztán azzal, hogy különféle alstílusokat kevertek. Stephen King a horror megújítójaként emlegeti őt már kultikus korai sorozata, a Books of Blood (1984-85) kapcsán, a magyarul megjelent Kárhozat (The Damnation Game), Pokolkeltő (Hellraiser) és Az éjszaka gyermekei (Cabal) is a stílus remekművei közé tartoznak. De még többen ismerik és bálványozzák őt ’87-es, nálunk először ’90-ben megjelent Korbács (Weaveworld) című regényéért, amiben először engedte úgy igazán szabadjára képzeletének sziporkázó, varázslatos oldalát.

Azóta több könyvet is írt, amit már ez a határtalannak tetsző fantázia ural, még egyet említenék meg, a ’92-es The Thief of Always-t (Az öröklét tolvaja, 2001), mert ez volt az első gyermek/ifjúsági regénye. Az öt részesre tervezett Abarat (aminek harmadik része fog hamarosan megjelenni angolul) ugyanis e két vonal egyesítése – épp úgy élvezetet okozhat az olvasása a fiatalabb, mint a mesékre fogékony idősebb korosztálynak.

Röviden annyit írhatok le a történetről, hogy első számú főszereplője egy tinilány, Haplatán Cuki, aki a Minnesotában található, avagy isten háta mögötti Csirkeváron él, ahol minden eme háziszárnyasokról szól. Ez önmagában is elég baj egy nem teljesen csökött agyú leánynak, ám Cuki családi és iskolai körülményei is szörnyűek. Apja iszákos munkanélküli, aki úgy osztja a pofont, mintha kötelező lenne, tesójára nem számíthat, de életének számos csalódásába belefáradt anyjára sem. Így aztán egy szép napon, amikor tanárnője újfent megalázza és az igazgatóhoz küldi, Cuki kilép az iskola ajtaján, és kisétál egy elhagyatott mezőre. Ahol egy világítótorony áll – ezerkilométerekre bármely tengerparttól.

Cuki itt összetalálkozik Pajkos Jánossal, aki további hét testvérét hordja a fején egy agancs szerű kinövésen, és aki egy igen gonosz alak (sőt, Alak) elől menekül. Az események nyomban felpörögnek, és nem sokára ezek ketten (avagy kilencen) már egy másik világ tengerének hullámain utaznak. Abarat e csodás birodalom neve (míg a miénket Ideátnak hívják ott), és 25 szigetből áll: minden órának van saját szigete, és van egy további is, Odom Orma, a Huszonötödik Óra, ahova azonban javarészt senki nem teheti be a lábát. Mindegyik sziget külön világ, és Barker fantáziája csak úgy ontja magából a legkülönfélébb fura teremtményeket és helyeket. A cselekmény nem sokára több szálra bomlik: Cuki és a Jánosok külön válnak, ill. megismerhetünk kettőt azok közül, akik a szigetek fölötti teljes uralomra törnek. Kremátor Kristóf klasszikus sötét figura, aki, bár vannak emberi vonásai, alapvetően pont olyan, amilyennek a főgonosznak lennie kell. Rohó Pixler pedig, Kamexóváros ura, viszont a hataloméhes nyugati iparmágnás abarati megfelelője: azon ügyködik, hogy a Kamexó Kölyök és a vele hirdetett Csodaszer segítségével kiirtsa a szigetekről a mágiát, és mindenki az ő termékeit vásárolja. Rajtuk kívül még számtalan szereplővel találkozunk, az izgalmas események pedig mindvégig szédítő sebességgel követik egymást. Cuki sokszor szinte csak kapkodja a fejét, oly’ hirtelen jönnek az újabb és újabb kalandok, benyomások és nehézségek, bár az is hamar kiderül, hogy nem egy málészájú ideáti lányka, aki nem tud magával mit kezdeni a megváltozott körülmények között, hanem valaki, akinek abarati gyökerei is vannak, és igen sokra hivatott...

Barker világokat teremtő képzelete alighanem minden korábbinál jobban kiéli magát az Abarat sorozatban. Állítólag az egész úgy indult, hogy írónk festegetni kezdett: elkészített több, mint 300 olajfestményt, ami mind Abarathoz kapcsolódik, és csak azután fogott bele a történet megírásába – ami, mondom, még igen messze jár a végétől. Ezek a némileg gyerekes (némileg meg Van Gogh-os), de mindenképp kifejező és színes festmények illusztrálják a
kapcsolódó honlapot (aminek jó lenne, ha lenne magyar verziója). Azt is olvastam, hogy a Disney már akkor szerződött Barkerrel, amikor még csak e képek léteztek. Szó volt külön Abarat részlegről Disneylandben, meg persze filmről is, de ezekből egyelőre semmi nem valósult meg.

Az Abaratban valóban benne van a potenciál, hogy Harry Potter vagy Star Wars méretű sikereket arasson. Barker elképesztő világot dolgozott ki hozzá, ami nagyon is működik. Az író jellegzetes, beteges horror dolgai mondjuk itt is fel-felbukkannak, de a Potter sorozaton nevelkedett, már nem gyerek, de még nem felnőtt korosztály ennyit még simán be tud fogadni. Az sem zavaró, hogy sokat merít a görög és egyéb ősi mitológiáktól C.S. Lewis-on át Michael Endéig mindenkitől, aki csak olyat írt, hogy az evilági hős átjut egy másik világba, mert épp eléggé egyéni, sajátos, különleges és izgalmas az egész.

Mégis vannak gondjaim az Abarat első könyvével. Miközben rengeteg (túlságosan sok) szereplő bukkan fel, és ömlik ránk az információ a szigetekről és népeiről, és miközben peregnek az események, valójában mégsem sok minden történik. De ez egy ilyen hosszúra tervezett sorozatnál érthető is: be kell mutatni ezt a varázslatos világot, hogy aztán érthető legyen, mi történik. Csakhogy mindeközben valami mégis hiányzik. Barker itt nem tud úgy elvarázsolni, mint a Korbáccsal, vagy mint Gaiman, és messze nincs benne annyi mélység, mint pl. Endénél. A nagyon jellegzetes, és nagyon beteges barkeri horrorral is ez a bajom: iszonyat mód ki van találva, de nincs mögötte igazából sok minden. Jelen könyv nagyjából összes üzenete Pixlerhez kapcsolódik, akinek a figurája és viselt dolgai akár a Disney-re is utalhatnak... De ezen kívül... Nem mondom, hogy minden eféle történetnek velős, mély mondanivalót kell hordoznia, de az Abarat első részében én nagyon keveset találtam, ami túlmutat a leírt szavak elsődleges jelentésén. Szó nincs olyan rétegekről, olyan szimbólumgazdagságról, mint pl. Ende Végtelen történetében, hogy akárhányszor olvasom, mindig új értelmét fedezem fel. Akármilyen sziporkázó is Barker fantáziája, az ő teremtményei és világa egyelőre nem hordoz sokkal többet annál, mint amit elsőre felfog az ember. De tudom, korai még ítélni, a hátralévő kötetekben még ott lehet a tuti, és nyilván nagyon-nagyon sok mindent csak a további négy könyv alapján fogunk megérteni, amikről itt esetleg még csak egy félmondat szól. (Bár valaki, aki olvasta a Days of Magic, Nights of War c. folytatást, azt mondta nekem, hogy ott sem jön meg, amit itt hiányolok...)

Ami a magyar fordítást illeti, Maleczki Miklós a beszédes nevek magyarítása mellett döntött (és persze Abaraton mindenre áll, hogy nomen est omen). Ezzel nagyban erősíti a történet mesés hangulatát, ugyanakkor, lévén ő sem olvashatott többet az első két résznél, megvan az a veszély (ami nyilván Tóth Tamás Boldizsárnak is állt a Potter sorozatnál), hogy a sztori későbbi fordulataiban kiderül, valamit máshogy kellett volna. Ahogy nézem, nem mindenütt törekedett a szószerintiségre, de többnyire sikerült hasonló hangulatú, hasonlót sejtető magyarításokat kiötölnie. Remélem, jól halad a folytatással is, és nem kell sokat várnunk, hogy megtudjuk, mi lesz Cuki és a többiek további sorsa!

Címkék:

kedd, október 07, 2008

Heinrich Harrer: Visszatérés Tibetbe

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordította: Horváth Sára
Eredeti cím: Return to Tibet
Oldalszám: 215
Ára: 2800 Ft
Kategória: ismeretterjesztő / tudományos, egyéb

Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben c. könyvével világhírnévre szert tett osztrák hegymászó 1982-ben, harminc évvel azután, hogy a kínai támadások miatt elhagyta az országot, visszatért Tibetbe. Tapasztalatait ebben a könyvben írta le.

Nem kell hozzá különösebben ismerni az ázsiai ország utóbbi bő fél évszázadának történelmét, hogy tudja az ember, Harrert szomorú állapotok fogadták. A pekingi olimpia kapcsán is épp eleget hallhattunk arról, hogy Tibetben gondok vannak. Más kérdés, hogy – miként meg is jegyzi – szerzőnk azon kevesek egyike, akik úgy írhatnak a jelen helyzetről, hogy össze tudják hasonlítani a kínaiak benyomulása és hatalomátvétele előtti időkkel. És persze „Heinrig” iszonyatos pusztítás nyomaira lelt lényegében mindenütt, amerre járt. Igaz, a „négyek bandája” már a múlté volt, mire végre beutazási engedélyt kapott a világtól már adottságai (a Himalája égigérő hegyei) miatt is elzárt országba, és megkezdődött az „olvadás”. Harrer szinte szívszorító módon igyekszik megtalálni a pozitív változás jeleit, ám nem tudja palástolni mérhetetlen elkeseredését. Meglehet,’82-re, és talán azóta is (honnan is tudhatnám én azt) a kínaiak nyitottak a tibeti nép igényei felé, és megengedtek nekik ezt-azt, de a károk attól még helyreállíthatatlanok.

Túl azon, hogy a kínai kommunista terror mennyi áldozatot szedett a jóravaló tibetiek köréből, a kultúrájukat, vallásukat is csaknem teljesen eltörölték a Föld színéről. Harrer azt tapasztalta, hogy az emberek zöme, ha titokban, óvatosan is, de tartja hitét, és egyre várja őszentsége, a XIV. Dalai Láma visszatérését (bár annak esélye manapság megint csak paraszthajszálnyira van a nullától…) – de azt is látja, hogy a világba szétszóródott tibetiek nem mindegyike tudja megőrizni vallását, kultúráját. Az indiai és nepáli telepeik még őrzik, amit lehet, de ez nem változtat azon, hogy a kínaiak a buddhista kolostorok 99%-át lerombolták Tibetben, elloptak, összetörtek, megsemmisítettek mérhetetlenül sok pótolhatatlan kegytárgyat, thankát, szobrot, és így tovább. Amíg él a hit az emberek szívében, addig persze van remény – de azt hallom valakitől, aki sokkal többet tud mindezekről, mint én, hogy nem régiben már az utolsó tibeti gyógyító láma is kénytelen volt elmenekülni az országból. Meglehet, vannak még ott szerzetesek néhányan, de Harrer szerint mind öreg, nem látott sehol valódi novíciusokat – csak sok „kirakat szerzetest”, akik valójában kínai bérencek. Ugyanígy sok helyütt, a turisták elkápráztatására felújítások vannak, ám hamar kiderül, hogy az is csak dzsüma, hamis látszat, és valójában alig-alig zajlik a múlt emlékeinek restaurálása. A népnek 1982-ben már egy kicsit jobb volt, de a többség, pláne vidéken, továbbra is éhezett, és így tovább.

Harrer igyekszik diplomatikus lenni, reményt sugallni, meglátni a kínai diplomáciának (ill. a hangoztatott irányelvektől sokszor nagyon is eltérő tényeknek) a pozitívumait, mindazonáltal ő is látja, ami egy mit sem tudó európai számára is világos, hogy Kína soha nem fogja kiengedni markából Tibetet, mert érdekeik (pl. a természeti kincsek, s különösen a víz) mást diktálnak. Igaz, a tibetiek máshogy mérik az időt, ők tudnak várni, és láttunk már nagy birodalmakat összeomlani. És abban mindenképp igaza van az írónak, hogy Kína is jobban járna, ha engedményeket tenne Tibetnek, és annyi szabadságot, amiben élhető az élet…

Ami az írást magát illeti, Harrer nem lett jobb író a köztes három évtizedben, és egyébként is elkélt volna az eredeti szöveghez egy szerkesztő, aki a szerző csapongó gondolatait valamiféle rendbe szedi, ill. rámutat, hogy nagyon sokszor túl konkrétan ismétli a Hét év Tibetben c. könyvben már leírtakat. De amellett, hogy semmiképp sem olvasható úgy a könyv, mint Tibet XX. századi történelme, Harrer ezalkalommal is a rá jellemző nyitottsággal és figyelemmel jegyezte le, amit tapasztalt. És amit lépten-nyomon összevet azzal a Tibettel, amit a kínai áradat előtt megismert, amikor még ott lakott a Dalai Láma, és megtapasztalhatta az ország megannyi szépségét, népének kedvességét, stb. Harrer, bármit mondjanak is rá SS-múltja miatt (ő azt állítja, azért lépett be a náci pártba, hogy eljuthasson olyan keleti hegymászó expedíciókra, amiken részt venni sehogy máshogy nem lett volna esélye), elvitathatatlanul egyike volt azoknak, akik nagyon sokat tettek azért, hogy Tibet helyzetét megismerje a világ, és ebben ez a műve is fontos szerepet játszott.


A magyar kiadáshoz még annyit, hogy másvalaki fordította, ami kevésbé zavaró, mint szépirodalmi művek esetén volna, viszont egy szerkesztő ide is elkelt volna. Pl. mert a könyv végi fotóknál a tibeti nevek angolos átírással szerepelnek, míg a szövegben magyarosan. Meg többször említi a szöveg James Hiltontól a Valahol Tibetben c. könyvet. Mármost lehet, hogy a német kiadásnak ez a címe, de az 1933-as angol eredetinek Lost Horizons, magyarul pedig A kék hold völgye címmel jelent meg több ízben is (legutóbb 2006-ban) ez a fantasztikus regény, ami anno divatba hozta Tibetet, és sokakban elültette az író által kitalált, mennyei Shangri-la képzetét. Harrer egyébként a Tibetről szóló könyvekre is kitér, és ezt történetesen nem kárhoztatja, de néhány hamisítványról meg kitalációról lerántja a leplet. A téma iránt érdeklődőknek ez különösen hasznos rész, de amúgy is érdekes és megrázó, ahogy az író, aki 2006. január 7.-én hunyt el, összehasonlítja az ’50-es évek eleji Tibetet a ’80-as évek elejivel, és minden erejével igyekszik hinni abban, hogy apránként, lassan, de jobb lesz a tibetieknek.

Címkék:

csütörtök, október 02, 2008

Anne Rice: Vérhozsánna

Sorozat: Vámpírkrónikák
Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2008
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blood Canticle
Oldalszám: 315
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Gondolta-e vajon Anne Rice, mikor 1976-ban megjelentette az Interjú a vámpírral c. regényt, amit Michele nevű lánya 1972-ben leukémia miatt bekövetkezett halála után írt, hogy egy rendkívül sikeres, a vámpírirodalomra és a popkultúrára is nagy hatást kifejtő sorozat (Vámpírkrónikák) indul el, ami sok-sok éven át ad majd neki munkát és kenyeret?

S milyen fura az élet, a X. Vámpírkrónika (Vérhozsánna), a befejező regény egy újabb halálhoz köthető: az írónő férje, Stan Rice 2002 decemberében halt meg. De még fontosabb a könyv hátterére nézve, hogy Anne Rice 1996-ban visszatért római katolikus hitére, amit még 15 éves korában hagyott el. Ennek hatása egyre fokozódóan érződött könyvein, de a Vérhozsánnában borul csak igazán virágba.

Bár véleményem szerint a IX. Krónika, a Blackwood Farm egész jól sikerült, igazán az első három részt (II.: Lestat, a vámpír, III: A Kárhozottak királynője), ill. az V.-et (Memnoch a Sátán) tartom kimagaslónak – ill. a Mayfair boszorkányok élete trilógiát. Ezekben fektette le egy különleges világ, és az abban felbukkanó természetfeletti lények történetét, meglepően logikusan felépített hátterét, ill. ezekben volt a legtöbb filozófia és költészet. De már a Memnoch is megosztotta a rajongókat, mivel Lestat Menny- és Pokoljárása valóban elég meredek sztori, nem beszélve a vallással, túlvilággal kapcsolatos kérdések feszegetéséről – nekem mindenesetre nagy kedvencem. Ám a többi Krónika színvonala legalábbis ingadozó, hol izgalmasak és érdekesek az újabb és újabb szereplők és események, hol kevésbé. De egyet tudok érteni a Vérhozsánnát támadók tömegével: ez az utolsó rész tényleg a leggyengébb mind közül.

Igaz, ha valaki elolvasta a többit, ezt is el fogja, és nyilván senkinek sem ez lesz az első Rice könyve, pláne mivel 90%-ban nem értene belőle semmit. Szóval régi, tapasztalt Anne Rice-fanként az ember már könnyen szemet huny minden felett, amit az eddigiekben is megszokhattunk az írónőtől: dagályos, sokszor sznoboskodó stílus, fárasztóan affektáló, nyafogó szereplők, hiteltelenül túlcifrázott, sokszor negédes párbeszédek, inkább divatlapokba és lakberendezési magazinokba való öltözék- és szobaleírások, logikai hibák, egyáltalán: a Krónikák szappanoperásítása. Aki idáig eljutott, az már ezeken nem akadhat fenn.

Az viszont már tényleg erős, hogy a regény azzal kezdődik, hogy Lestat leírja, ő bizony szentté akar válni, és mindezt olyan stílusban adja elő, megfűszerezve az elégedetlenkedő olvasóknak szánt kiszólásokkal, hogy valóban, bennem is felmerült, hogy akkor én itt abba is hagyom az olvasást. Aztán, hogy megkaptuk Lestat tirádáit és hülyeségeit (könyörgöm, ne próbálja meg senki, sehogy megmagyarázni, hogy egy vámpír is Isten teremtménye meg ilyenek, ahogy Anne Rice némileg szánalmasan próbálta védeni bűnös múltját, midőn visszatért az Anyaszentegyház kebelére!), végre elindul a sztori. Bár annak ellenére, hogy a regény elvarr egy halom szálat, és egyesíti a Mayfair- és a vámpír-vonalat, valójában nem sok minden történik. A Mayfairek kezdetben csak abban kapcsolódtak a vámpírregényekhez, hogy történeteik ugyanazon világban játszódnak (na meg Anne szeretett New Orleans-ában), ám az utóbbi néhány Krónikában feltűnt egyik-másik Mayfair, a befejezésben pedig némelyikük főszereplővé lép elő.

A regény amúgy ott folytatódik, ahol a Blackwood Farm végén abbamaradt, és nem kell sok tehetség, hogy kitaláljuk, Quinn Blackwood haldokló szerelméből, Mona Mayfairből végül vámpír lesz. Igaz, Lestat változtatja azzá. Aztán sok oldal következik az ő civódásukkal (Quinn akár ha ott se lenne), majd szólnak nekik, hogy a Farmon gondok vannak, Patsy szelleme kísért. Lestat ezt is elintézi. Aztán Mona sírdogál, hogy hova lett Morrigan, az ő táltos kislánya (akinek a megszülésének köszönheti, hogy majdnem meghalt), és hogy biztos Rowan Mayfair, az „őrült tudós” tüntette el, meg ilyenek. Aztán végül így-úgy nyomára bukkannak a táltosoknak, odarepülnek, ott aztán ez van meg az, folyik a vér, majd túlélők haza, ki erre, ki arra, és végül marad annyi elvarratlan szál is, hogy ha mondjuk Anne Rice szintén író fia, Christopher megszorulna anyagilag, ne legyen nehéz folytatnia – de édesanyja már kijelentette, hogy ő vámpírkönyvet soha többet. S valóban, azóta Jézus azon éveiről írogat, amikről a Bibliából szinte semmit, s más apokrif iratokból sem sokat lehet leszűrni, szóval gyermekkoráról és a nyilvános működése előtti felnőtt éveiről (Christ the Lord a trilógia-, és Out of Egypt ill. The Road to Cana az eddig megjelent két rész címe, és van rá esély, hogy nem nagyon sokára magyarul is megjelennek).

Tudom, osztottam rendesen a fentiekben a Vérhozsánnát, de igazából el tudtam olvasni anélkül, hogy az agyamra ment volna, szóval léteznek ennél messze rémesebb könyvek is. Meg akinek csak ennél tűntek fel Anne Rice hibái, annak amúgy is problémái vannak az érzékelésével. Lestat viselkedését sem nevezném égbekiáltóan logikátlannak – eddig sem az ésszerűség és megfontoltság vezette, abba meg kár is belemenni, hogy egy bő 200 éve létező vámpír vajon hogy gondolkodik meg cselekszik. Nem tudjuk elképzelni, mert mi nem élünk addig, és így tovább. Ilyen erővel akár Anne Rice verziója is igaz lehet. És akármilyen hajmeresztő is Lestat Isten felé fordulása, azt azért ne feledjük, hogy Rice regényeiben mindig is ott volt a vallásosság, a hit, még ha sokszor akár egészen más formában, és pláne nem mindig ilyen pozitív előjellel. És mivel az írónő úgy döntött, ez és ilyen lesz az utolsó Vámpírkrónika, azok, akik a többit olvasták, ezt el kell, hogy fogadják, ha másért nem, hát a korábbi, még igazán nagyszerű művek megalkotója iránti tiszteletből.

Címkék: