nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, január 24, 2008

Julie Hearn: Nell - Egy boszorkány unokája

Kiadó: Orlando Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: The Merrybegot
Oldalszám: 252
Ára: 2490 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek, ifjúsági / kaland

Julie Hearn a Harry Potter óta bámulatosan megerősödött (vagy legalábbis sokkal több figyelmet kapó) ifjúsági irodalom egyik új ásza. Eddigi négy regénye sokak tetszését elnyerte Angliában és Amerikában (ami több díjat és jelölést is jelent). S most magyarul is megjelent egy könyve, mely amúgy sorrendben a második volt.

A regény javarészt az 1640-es évek vidéki Angliájában játszódik, egy kicsiny faluban, oly’ korban s helyen, amikor s ahol a pogány és a vallásos, a királypártiak és az azok ellen lázadók ütköztek meg. Ám a történelem, az angol polgárháború csupán hátteréül szolgál e történetnek. Felbukkan ugyan a regény lapjain az ifjú II. Károly, valamint Matthew Hopkins fő boszorkány-veszejtő (witchfinder general)*, és Cromwell-t is felemlegetik, de az angol vidék folklórja (manók, azaz piskie-k, meg tündérek), flórája-faunája legalább ilyen fontos szereplők – s egyik sem annyira, mint a központi mondanivaló. Ahogy az is szinte másodlagos, hogy a könyv másik szálát Patience Madden évtizedekkel később, már az amerikai Salem-ben, egy puritán közösségben előadott gyónása adja.

Főszereplőnk Nell, a tizenéves fruska, a javasasszony unokája. A könyv eredeti címe Merrybegot, amit májusgyermeknek fordítottak. A régi angol néphit szerint a május 1.-én fogant gyermek ugyanis különleges hatalommal bír, s a természet sajátjaként védelmezi. Nell is ilyen, s ha csupán annyi dolga volna, hogy rohamosan hanyatló egészségű nagyanyjától mindent megtanuljon, hogy ő lehessen az utódja, akkor is volna épp elég baja – de abból talán nem született volna regény. Csakhogy a falu új, puritán szellemiséget hirdető, a pogány népszokásokat gyűlölő tiszteletese, és két lánya épp elég bajt hoz rá. Utóbbiakon ugyanis egyszerre ijesztő, félelmetes tünetek bukkannak fel, ráadásul mindhárman úgy vélik, boszorkányság áll mindezek hátterében, és nem rejtik véka alá azon véleményüket, hogy Nell vagy a nagyanyja a felelős.

Madden tiszteletes hívja a faluba Hopkins-t, a valóban létezett, számos nőt boszorkánynak nyilvánító, megkínzó és halálba küldő ex-ügyvédet, és mindaz, amit vele kapcsolatban leír Julie Hearn, a mai tudásunkon és a fellelhető dokumentumokon alapul. Bár ez az egész könyvre igaz, megannyi apró, ám sosem túlzásba vitt részlet van benne, amin érződik, hogy utánajárt az írónő. De sok minden az ő fantáziájának szüleménye.

Igaz is, szülemény. Már a regény elején igen alapos (bár nem eltúlzottan naturális) leírást kapunk egy szülésről, szóval gondolom, bizonyos érettségi fok fölött érdemes gyerek kezébe adni a könyvet. Egyébként ez a kendőzetlen, ám nem öncélú vagy brutális valóságábrázolás az egyik nagy erénye a regénynek. Így jön át csak igazán és hitelesen a szexualitással, vagy a nők akkori helyzetével kapcsolatos részek súlya – s különösképpen az a látlelet az emberiségről, ami sajnos messze nem csak az 1600-as évekre, de napjainkra is igaz. Mert mindaz a tragédia, fájdalom és szenvedés, ami ebben a történetben felbukkan, az emberi butaságra, ostobaságra vezethető vissza. Még csak azt sem mondanám, hogy az elvakult vallási fanatizmusra – ez nem egy wicca könyv, legyenek bár oly’ körökben alkalmazottak is a benne fellelhető varázsigék meg receptek. Julie Hearn csak azt mondja ki, hogy aki eltér az átlagtól, az valamelyest mindig is veszélyben volt, meg hogy az ember hajlamos a számára ismeretlenre agresszióval válaszolni.

Ezzel együtt pozitív, helyenként tündérmesés a könyv végkicsengése, legalábbis Nell tekintetében. Izgalmas történet ez, némi csavarral, bár nem tudom, ha nincs Potter, meg Celia Rees két boszorkányos könyve (Bűbájos Mary, Farkasszem), vagy akár egynémely Joanne Harris könyv, valaha is megszületett-e volna. (És akkor még Susanna Clarke Hollókirályához és Búcsúbáj hölgyei c. novelláskötetéhez is lehet hasonlítani, már csak a környezet miatt is.) De így is élvezetes olvasmány, s leginkább az üzenet, valamint az ízes-fűszeres írói stílus - és Kiss Zsuzsa remek fordítása - miatt. Nem hiszem, hogy az 1600-as években így beszéltek a jóravaló vagy épp az éjfélnél is sötétebb vidéki angolok, és Hearn el is ejt egy-két nem ide illő hasonlatot, fordulatot, de így is elbűvölő a könyv nyelvezete. Ahogy az egy ilyen témájú regénytől el is várható.


* A jó öreg Hopkins, aki bizonyára a Pokolban pörkölődik azóta is, több brit metal zenekart megihletett. A NWOBHM egyik legendás bandája, a Witchfinder General egyenest tőle vette a nevét, de a Cathedral is róla írta egyik legjobb nótáját, ahogy az Electric Wizard is írt róla dalt. Szóval trve doom figura :)

Címkék:

csütörtök, január 17, 2008

Jostein Gaarder: Tükör által homályosan

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Szöllősi Adrienne
Eredeti cím: I et speil, i en gåte
Oldalszám: 143
Ára: 1980 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek, ifjúsági

Jostein Gaarder, a filozófikus hajlamú norvég író 1991-ben írta meg a Sofie világa c. regényt, ami aztán világsikert hozott a számára. A nyugati filozófia történetét közérthető, részint regényes formában feldolgozó köteten kívül számos más írása jelent meg. Egy részük magyarul is, bár elég lassan, apránként jönnek csak ki idehaza a könyvei.

Ez a rövid regénykéje 1993-ban jelent meg eredetileg, 2 évvel a nagy mű után, ami akkor még el sem érte népszerűsége csúcsát. Ahogy azt Gaarder-től megszokhattuk, gondolatébresztő olvasmány, ami annak ellenére is kellemes, hogy kényes témához nyúl: a halálról szól (s mellette az életről is).

Cecilie a főszereplője, a súlyos beteg tinilány, aki ki sem teheti a lábát szobájából. Karácsony van, és Cecilie-hez, akinek bőven van ideje gondolkozni és ismeretterjesztő magazinokat bújni (mi egyebet is tehetne), egyszercsak különös látogató érkezik. Először nem is akarózik elhinnie, hogy sefiú-selány, légies, apró lény angyal. Márpedig annak mondja magát, Arielnek hívják, és szóba elegyedik a lánnyal, sőt, egyre sűrűbben néz be hozzá. Abban állapodnak meg, hogy Cecilie mesél neki arról, hogy milyen embernek lenni, milyen a mi hús-vér valóságunk, s ezért cserébe Ariel Isten s a teremtés titkairól beszél.

Valóban érdekes felvetés: hogyan tudnánk elmagyarázni valakinek, akinek nincs teste, s nem ismeri a fizikai érzéseket, hogy milyen is így élni. De minket, embereket, nyilván sokkal jobban izgat, hogy mi van a mi világunkon ill. rövidke életünkön túl. Gaarder mindezekre nem vallásos módon válaszol, azaz nem kinyilatkoztat, nem megfellebbezhetetlennek mondott igazságokat hangoztat. Sokkal inkább arra ösztönöz, hogy értékeljük az életet, ami nekünk adatott, s a saját válaszainkat magunk keressük s találjuk meg. S bár a regény és végkifejlete szép és szomorú, mindenképp vigasztaló.

Bár semmiképp sem Gaarder legjobb írása ez (ahogy Szöllősi Adrienne-től sem a legjobb fordítás), a Tükör által homályosan az a könyv, amit oda mernék adni a gyermeknek, aki már kezd tudatára ébredni az élet végességének. És bár a címe Szent Pál korinthusiakhoz írt első leveléből származik, és jellemzően a keresztény ill. viking kultúrkörre hivatkozik, nem hiszem, hogy más vallásúak vagy ateisták ne találnának benne olyat, ami őket is elgondolkodtatja.

Címkék:

péntek, január 11, 2008

Roddy Doyle: Henry csillaga

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: A Star Called Henry
Oldalszám: 496
Ára: 2900 Ft
Kategória: szépirodalom

Szóval Roddy Doyle, akitől idehaza eddig jellemzően a Barrytown trilógia (
The Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) és két mókás mese (A vihogik, Rover megmenti a Karácsonyt) jelent meg, alighanem napjaink legismertebb és legkedveltebb ír írója. Híres minimalista, hovatovább „ütős” stílusáról, remek humoráról, és nem tartom kizártnak, hogy aki csak a fentieket olvasta tőle, azt meglepi a Henry csillaga. Merthogy ez egy igen komor, nehéz regény.

Igaz, elsősorban attól az, amiről szól. Doyle stílusa nem üt el olyan nagyon attól, ahogy a Rabbitte család viszontagságairól írt a Barrytown-trilógiában, poénokat is vígan ereget. Csakhogy itt nem a ’80-as/’90-es évek ír átlagemberéről mesél, hanem egy Henry Smart nevű fiatalemberről, aki 1901-ben született Dublin nyomornegyedébe. S a füstös-mocskos, embertelen körülmények még csupán a kezdetet jelentik Henry-nek, aki csecsemőnek oly’ óriási, hogy a környékről mindenki összeszalad megnézni a csodás fiúcskát. Aki különben később is bír némi vonzerővel: olyan szemei vannak, hogy nem sok nő tud neki ellenállni. Amúgy a csóró családi háttér, a dublini utcák minden szennye-borzalma csak rásegít Henry koravénségére – hamar minden hájjal megkent, balhés utcakölyök lesz belőle, aki Victor nevű kisebb testvérével bármi furfangra és csínyre képes. Igaz, azok nélkül aligha élnének túl...

Aztán 1916-ban Henry-t ott találjuk – hol máshol? – a főpostán, részt vesz a húsvéti felkelésben, és azután is, úgy ’21-ig (avagy a könyv végéig, de azért némi kemény dokkmunkával kitöltött szünettel) egyre csak harcol. És miközben páratlan tehetségű gyilkos és felkelő, nők bálványa és iskolázatlan zseni, egyben kihasznált balek is, amint arra idővel ráébred. Mondhatnánk, hogy későn, de hát ’21-ben 20 éves, még előtte az élet... S Doyle megírta a könyv folytatását is, Oh, Play That Thing! címmel, s talán még több is lesz (a sorozatnak címe már van: The Last Roundup). Várjuk a magyar változatot. (Igaz is, a Barrytown trilógiát M. Nagy Miklós fordította remekül, féltem, hogy N. Kiss Zsuzsa nem tudja majd olyan jól, de szavam nem lehet, minden rendben.)

Henry egyben a mesélőnk is, öntörvényűsége nem csak cselekedeteiben, de narrációjában is megmutatkozik. Egyesek még García Márquezhez is hasonlítják emiatt a könyvet, már ami a nehezen követhető történetfonalat, meg a reális és a képzeletbeli összefonódását illeti, de annyira azért nem elborult a dolog. Viszont tényleg ütős, nem fukarkodik a dublini alvilági/nyomornegyedi szlenggel sem, bár nem öncélú. Vagy ha úgy tetszik: van, amit csak így lehet hitelesen elmesélni.

Ami az írek szabadságharcát illeti, melybe Henry inkább azért csöppen, mert egyszerűen ott van, és rühelli mindazt, ami körbeveszi, semmint azért, mert akkora hazafi volna, valószínűleg kő realistán ábrázolja. Nem csinál senkiből szentet, Doyle-nál még Michael Collins és a többi nagy (Patrick Pearse, Éamon de Valera, James Connolly, stb.) is mind emberi. Jó, az elnyomó angolokat ő sem dícséri, de elég valószínű, hogy valóságosabb leírását adja az eseményeknek, mint bármely történelemkönyv. Hogy a húsvéti felkelőket megannyi dublini is megköpködte, akik aztán később mégis megsiratták őket. Hogy a szabadságharcosok egyik-másika épp a kiontott véren hízott meg, és saját népén sem élősködött kevésbé, mint az angolok, meg hogy mennyi borzalmat vittek véghez olyan jelszavak mögé bújva, mint pl. szabadság meg Írország. Lehet, hogy amit Doyle leír, az egyes elvakult írek szemében szentségtörő (nem tudok róla, csak el tudom képzelni) – szerintem viszont helyén kezeli a dolgokat. A mi forradalmaink sem hiszem, hogy másként zajlottak, akkor is csak emberek voltak az emberek... Szóval, Doyle úgy ír az ír történelemről, ahogy az valójában történhetett, s akkor is igaznak tűnik a regény minden szava, ha Henry csak egy elképzelt figura, aki mítikus vonásokkal rendelkezik (jó, legalábbis egy s másban emlékeztet Cúchulainn-ra).

Mindemellett Doyle szól családról, szeretetről, szerelemtől és szexről, szellemekről, meg sok fura karaktert felvonultat, jelezvén, hogy a kaotikus, háborús időkben sem állt meg az élet, meg hogy nem volt mindenki az IRA tagja, és így tovább. Egy szó, mint száz, a Henry csillaga nagy élmény. Lehet rajta nevetni, sírni, filózni, és levonni következtetéseket. Pl. hogy akármi van, a kisember szívja meg. Meg hogy azért élni kell, akárhogy is.

Címkék:

péntek, január 04, 2008

Roddy Doyle: Rover megmenti a Karácsonyt

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Bosnyák Viktória
Eredeti cím: Rover saves Christmas
Illusztrálta: Brian Ajhar
Oldalszám: 160
Ára: 2299 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági

Az idén 50 éves Roddy Doyle egy nagyszerű, Booker-díjas ír író, akinek Barrytown trilógiája (
The Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) sokak kedvence idehaza is, bár lassan ideje lenne az újra kiadásoknak (annál is inkább, mivel állítólag megírt hozzá még egy részt). Ebben a dublini proli Rabbitte család viszontagságos és mókás életével ismerkedhetünk meg (vagy legalábbis közülük kerül ki a főszereplők egyik-másika), de írt ezeknél borúsabb, komolyabb dolgokat is (nem mintha nem lenne ború és komolyság a trilógiában), mint amilyen a Henry csillaga, amiről nem sokára szintén írok ide. És írt ezeknél még idétlenebb könyveket is – a mesekönyveit. Amilyen cikkem tárgya is.

Az első gyermekkönyve a magyarul az Európánál megjelent A vihogik volt (pár szó róla e cikk végin), melynek több szereplője ismét felbukkan a Rover megmenti a Karácsonyt c. regénykében. A címbéli Rover az előbbiben még Csibész volt (hja, más a kiadó meg a fordító), de újfent Brian Ajhar mókás illusztrációi segítik Doyle fergetegesen poénos meséjének befogadását.

A sztori a címből kitalálható, de aki még nem olvasott Doyle-tól semmit, azt alkalmasint huncut orcánlegyintésként érheti az író vérbő humora, aminek akkor sem szab gátat, ha gyerekeknek ír. Az alapszituáció is elég nevetséges: Rudolf, a Télapó híres rénszarvasa pont Karácsony előestéjén (amit felénk Szentestének hívnak) beteget jelent, így szegény öreg vörössubásnak új szánhúzó után kell néznie. Csakhogy a többi szarvas nem elég jó ám, a husky-k, malamutok, szamojéd spiccek és egyéb szánhúzó kutyafajták valamiért nem jutnak eszébe, s végül Rovert, a külsőleg sovány és csapzott, amúgy minden hájjal megkent ír farkaskutyát kéri fel eme nemes feladat elvégzésére. Akadnak további segítői is, egy rakat ír gyerek, pár gyík, ilyesmik. És miközben minden pompásan alakul, Doyle olyanokat ír, hogy könnyeket csal az ember szemébe, igaz, elsősorban a harsány kacagás velejárójaként.

Ráadásul olyan meghökkentő poénokat is beszúr, mint pl. különféle fiktív fogkrémmárkák vérre menő reklámhadjárata, ami jelzi, hogy írónknak van ám véleménye a fogyasztói társadalomról is, és a legjobb lefegyverző módszert alkalmazza: nevetségessé teszi.

Eléggé eszement, de csuda pozitív könyvecske ez, kicsiknek és nagyoknak csak ajánlani tudom.

Címkék:

csütörtök, január 03, 2008

Az arany iránytű

Eredeti cím: The Golden Compass
Amerikai fantasy
Gyártás éve: 2007
Hossz: 114 perc
Rendező: Chris Weitz
Operatőr: Henry Braham
Forgatókönyv: Tom Stoppard, Chris Weitz
Eredeti történet: Philip Pullman
Zene: Alexandre Desplat
Főszereplők: Nicole Kidman, Daniel Craig, Dakota Blue Richards, Eva Green, Tom Courtenay, Sam Elliott
Gyártó: New Line Cinema, / Scholastic Productions / Depth of Field / Ingenious Film Partners / Rhythm and Hues
Hazai bemutató: 2007. 12. 13.
Forgalmazó: InterCom

Próbálom kitalálni, mit gondolnék, ha nem olvastam volna Philip Pullman eredetileg Északi fény címmel 1996-ban megjelent regényét (na meg Az Úr sötét anyagai trilógia további részeit, melyek együtt a harmadik helyezést érték el az angol Nagy Könyv szavazáson) – a könyvet, ami alapján
ez a film készült. Feltételezem, ugyanazt, mint a legtöbben, akik nem olvasták, és fanyalognak rajta, hogy hát ja, látványos, de amúgy csak egy újabb fantasy film, egy újabb alternatív Föld – rahedli van ilyenekből, mióta a Gyűrűk Ura siker lett. És talán végigvenném, mi mire emlékeztet (Potter, Narnia, Karib-tenger kalózai, stb.). És ha esetleg hallottam volna emellett hírét, hogy a Vatikán azt javasolta a keresztény híveknek, hogy ne nézzék meg, akkor csudálkoztam volna erősen: azért, mert a Magisztérium emlékeztet a katolikus egyház leginkább hatalmi beállítottságú korszakára (ahogy más totális ellenőrzésre törő rendszerekre is, pl. a Szovjetunióra)?! Meg mert a boszorkány azt mondja benne, hogy háború jön, melynek a szabad akarat a tétje?! Ezt a badarságot...

Igen, Az arany iránytű egy roppant látványos, izgalmas kalandfilm. Aki nem olvasta a trilógiát, ennyivel elintézheti.

Serafina PekkalaCsakhogy én olvastam. És nem tetszik, hogy a könyv vége lemaradt (amekkora bukta a film az USA-ban, aligha lesz ennek folytatása, amibe átpakolták...). És a daimónok, ama másik, a miénkhez sokban hasonlító világ emberi lelkeinek állat alakban történő megtestesülései sem mindig olyanok, mint elképzeltem. Ez persze minden könyvadaptációval így van, és a szemkápráztató filmes technika egy-két kivételtől eltekintve még mindig nem tud olyan beszélő állatokat varázsolni az élő emberi színészek mellé, hogy 100%-osan hihetőek legyenek. És van egy halom dolog, amit dramaturgiai ill. előre megfontolt hollywood-i szempontok miatt nem raktak vagy nem rakhattak a filmbe. És Sir Tom Stoppard neves drámaíró forgatókönyve bizonyára sokkal fajsúlyosabb volt, mint amit helyette használtak, Chris Weitz rendező tollából. De még így is sokkal jobb lett a mozi, mint vártam. De elsősorban a csuda izgalmas, pergő események, és a többnyire valóban Pullman-soraihoz hű, nem túlcsicsázott látvány miatt.

Adott tehát egy steampunk jellegű, részint a viktoriánus kort idéző világ, elsősorban is Oxford, Anglia, na meg Észak-Európa. Itt, az oxfordi Jordan egyetemen él Lyra Belacqua (Dakota Blue Richards is messze jobb, mint vártam), a 12 éves, barátkozós-játékos-eleven lány. Lyra egy csíny közepette kihallgatja tudós nagybátyja, Lord Asriel (az aktuális James Bond, Daniel Craig), és a Magisztrátus küldöttének beszélgetését, majd pedig leleplezi utóbbit, aki mérget önt előbbi tokajis üvegébe. Így veszi kezdetét a nagyszabású kaland, melynek hátteréből a könyvet nem ismerő csak annyit fog fel első látásra, hogy a Magisztrátus uralni akarja az embereket, és ezért gonosz kísérleteket folytat Északon – s mindezzel szemben áll Asriel, aki a Por-t kutatja. Erről a különös „valamiről” alig tudunk meg valamit, azt is csak ha nagyon figyelünk. A Por nem tapad a gyermekekhez (akiknek daimónja még nem öltötte fel végleges alakját), ugyanakkor a felnőttekre annál inkább. A regényben Pullman szépen levezeti, hogy ama világ Bibliája szerint a Por hozta az emberre Isten átkát, mert midőn megmutatta Ádámnak és Évának daimónjuk végső alakját, Isten kitagadá őket a Paradicsomból. És, kell-e mondanom, a sztori ennél jóval bonyolultabb.

a gyiptusokAnnyi mindenesetre lejön, hogy a Lyra-hoz került aletiométer, a címbéli arany iránytű, melyből egyetlen darab maradt csupán a Magisztérium ügyködésének köszönhetően, a Porral működik, annak segítségével mutatja meg szakavatott kezelőjének az igazságot. Bármely kérdésről. És az is hamar kiderül, hogy Lyrának van tehetsége a különös műszerhez. Sőt, ennél is többre hivatott, amint arra a szépséges boszorkány, Serafina Pekkala (Eva Green) a film egy pontján utal. S ha már női szépség: itt van még Nicole Kidman is, mint Mrs. Marisa Coulter, a Magisztérium „titkosügynöke”, aki elég jól alakítja a félelmetes és negédes, nagy hatalmú hölgyet. Coulter asszonynak Lyra-val is tervei vannak, ám ő igyekszik kicsúszni a kezei közül. Hol gyiptusok (azaz hajós cigányok – remek figurák), hol egy páncélosmedve (Iorek Byrnison-t is egész jól sikerült filmre vinni, párbaja a medvekirállyal különösen ütős), hol egy léghajós vén cowboy (Sam Elliott nagyszerű, mint Lee Scoresby) segítik útján.

Még egyszer mondom, látványos, izgalmas, fantáziadús kalandfilm ez így. Se több, se kevesebb.

De van mit mondanom a Vatikán
véleményéről is. Először is, nyilvánvalóan nem a filmnek szól, azt épp eléggé békésre alakították. Persze, ha valóban a filmre haragudtak meg, akkor az elég meglepő, és ha valamelyik hívő mégis megnézi, és ennyi alapján ítél, s mellé őszinte, valószínűleg felteszi majd a kérdést: miért? Igaz, az egész trilógia egyik alapja ez az egyetlen kérdés... Szóval ha a három könyv együtt nem nyerte el a Vatikán tetszését, azt meg tudom érteni. Pullman a szabad akarat, a szabad gondolkodás mellett tör lándzsát, arra sarkall, hogy elgondolkodjunk Istenen, a világon, az élet értelmén, meg hasonlókon. (Tegyük hozzá: emellett az erkölcs, a bátorság, a barátság és a szeretet mellett is leteszi voksát, azt hirdetve varázslatos történetével, hogy ezek segítségével legyőzhető a rossz, elviselhetőbbé válik általuk a veszteség, és így tovább.)
De vajon a Vatikán ennyire lenézi a saját híveit, hogy nem feltételezi róluk, hogy el tudják dönteni, hogy mit gondolnak?! Ennyire gyengének véli hitüket, hogy feltételezi, egy ilyen film, de akár egy ilyen, a vallás létjogosultságát valóban megkérdőjelező mese, fantasy sztori megingathatja azt?!
S ha így tesznek, talán még igazuk is van. Nem mindenkinek van igazi, valódi, erős hite, aki templomba jár, aki egy paptól várja az útmutatást, a feloldozást, és a többi. Nem mindenkinek van annyi sütnivalója, hogy el tudja választani az ocsút a búzától, vagy Uram bocsá’, hogy kritikával, helyén kezelje Pullman műveit. De vannak ilyenek is. Számos keresztény újságíró, gondolkodó, egyáltalán, ember tartotta érdekes, figyelemre méltó könyvnek, élménynek Az Úr sötét anyagai trilógiát. (Egyikük érdekfeszítő interjút készített az íróval.) És meglehet, hogy a legtöbb vallásos ember nem így volna vele, talán még támadva is érezné a saját hitét (amire egy emelkedettebb lélek bizonyára csak legyint). De magába a filmbe belekötni... Akkor miért nem tiltatnak be mindent, ami az inkvizícióról, meg általában a vallás túlkapásairól, hibáiról szól?!
És biztos nem azért, mert az épp olyan badarság volna, mint a mai egyházat támadni ugyanezekért. Mint minden keresztényt, minden hívőt hibásnak tartani minden vétekért és bűnért, amit vallásuk valaha rég vétett. Mint elhallgatni azt a sok jót, azt a sok segítséget és szeretetet és támogatást, amit a vallás emberek millióinak ad ma is.
Mindazonáltal engedtessék meg, hogy mindenki maga dönthessen afelől, megnézi-e ezt a filmet, és ha megnézte, miként vélekedik róla. Ezt hívják ugyanis szabad akaratnak. És ha a Katolikus Egyház ezt meg akarja akadályozni, azzal pont azt segíti elő, amit a Magisztérium kivált Lord Asriel-ből...

Annak idején, a trilógia Magyar Könyvklub-féle első kiadása kapcsán írtam mindről röviden a Hammerbe (No. 148, 152, 155), ill. áttekintő jelleggel az ekultra. Utóbbi kivonata jön itt, hogy egy picit jobban megvilágítsam, miről szól Az Úr sötét anyagai trilógia (amit most az Alexandra adott ki újra):

...Pullman egy sajátos világot, vagy inkább világrendszert épít fel. Az első rész (Északi fény) teljes egészében egy, a miénkhez nagyon sokban hasonlító, de sokban el is térő, mágikusabb világban játszódik.
Mindvégig érdemes nagyon odafigyelni, mert a három könyv szép lassan bontja ki azt a roppant, monumentális történetet, mely végül is az egész világegyetemet uraló erők harcáról szól.
A több szálon futó történet apránként áll össze azzá a nagy egésszé. Pullman páratlan képzelőerejével valami egészen csodálatosat és nagyszerűt alkotott meg e három regényében.

Az első rész tehát az Északi fény, mely egy „alternatív Földön”, vagy még inkább egy párhuzamos világban játszódik. Talán kevésbé mesés és színes világ ez, mint pl. Harry Potteré, de a mágia itt is fontos szerepet játszik.
Zseniális vonásnak tartom a történet középpontjában álló aletiométer nevű eszközt, a daimónokat, valamint a világ felépítését. A Földön (Angliában és Északon) és valamikor a XX. században játszódik a regény, de ennek a világnak a történelme valahol a középkorban, de legkésőbb Kálvin idején gyökeresen más fordulatot vett.
Ennek következtében a regény jelene csak bizonyos dolgokban hasonlít a miénkére, másokban meghökkentően más. Az író pedig nem magyaráz semmit, az elejétől fogva „benne vagyunk” a történetben, és mindenre apránként derül fény. Ennek is köszönhető, hogy annyira izgalmas a könyv. Meg persze maga a sztori is módfelett érdekfeszítő.

A főszereplő egy különleges képességekkel bíró kislány, aki tudja használni az említett aletiométert, amivel szinte bármilyen kérdésére választ kaphat (és amiről a második részben majd kiderül, hogy a mi világunkban talán még a Ji King áll hozzá a legközelebb...).
Ami a daimónokat illeti: a könyvben - csaknem - minden embernek van ilyenje, valamiféle lény, a lélek része, állati formában való megtestesülése, aki az adott személy elválaszthatatlan része.
De vannak beszélő páncélos medvék (a panserbjorne), boszorkányok, utazás folyón, havon, levegőben, északi fény, a titokzatos Por, és mindenféle furcsa népek, egy egész csodálatos világ, amit az olvasó tágra kerekedett szemekkel fogad be a betűk varázslata segítségével.

A titokzatos kés-ben a történet ott folytatódik, ahol az előző némileg szomorúan abbamaradt, de az előzmények alapján sem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz majd a sztori. És nem csak azért, mert az eddig megismert szereplők, Aranyszájú Lyra, a boszorkányok, a gonoszok, az egész különös másik világ mellé az író beleszövi a mi jelen világunkat is, ahonnan egy tizenkét éves fiút, Will Parry-t teszi meg a másik főszereplővé. Hanem mert kiderül, hogy minden történés hátterében az áll, hogy Lyra apja, Lord Asriel a Fensőbbség, azaz Isten ellen szándékozik háborút indítani...
Döbbenetes mélységei vannak a történetnek. Hiszen az a felfogás, hogy a Fensőbbség és ügynökei meg akarják fosztani a Tudástól az embert és a többi értelmes lényt, Hermész Triszmegisztosz tanaira (és még nála is régebbi filozófiákra, hitekre) vezethető vissza.
A nevek is beszédesek, s ismerősek különféle népek mitológiáiból, amint maga a történet is olyan, mint egy regényesített formátumú mítosz, legenda: a hősöket égi hatalmak és varázstárgyak segítik, sok szereplő, aki az olvasó szívéhez nő, meghal, elbukik.

A borostyán látcső című befejező részben aztán szinte minden addigi fontos szereplő feltűnik - még olyanok is, akik időközben meghaltak... Lyra és Will ugyanis még a halottak birodalmába is alászáll - ami szintén jelzi, hogy milyen súlyú történések zajlanak e kötetben.
A történet, noha bonyolultnak látszik, nagyobb gyerekek számára is élvezhető, roppant izgalmas és magával ragadó. Philip Pullman nagy mesélő. Ugyanakkor az a döbbenetes mennyiségű utalás és tudás, amit az író beleszőtt a trilógiába, a felnőtt olvasókat is el fogja varázsolni. Ezek ugyanis mind-mind sajátos pluszt adnak a történethez, amit némi műveltséggel magában végiggondolhat, kibonthat az ember. Ritka az a mese vagy fantasy, amin ilyen sokat lehetne filózni!

Pullman sűrűn hangoztatja, hogy a történetek nagyon fontosak, és lényegében ezek tesznek minket emberré. És ebben tényleg jó példával jár elöl, mert ez a trilógia izgalmak és olvasmányosság terén vetekszik azokkal a kalandregényekkel, amiket az ember gyermekkorában remegve-szívdobogva olvas, fal, habzsol - s a hatása is olyan.
Ezért nevezhetjük épp ifjúsági irodalomnak is, meg fantasy-nak (szerintem abban a műfajban is klasszikus lehetne), de Pullman ki nem állhatja a kategorizálást. Humorát (melyről még nem szóltam) jellemzi ezen nyilatkozata: „Ha a kutyák vagy a macskák tudnának olvasni, akkor szerintem ők is bátran olvashatnák a regényeimet!” :)
Mindazonáltal, s ezt is az író mondja, e trilógia minden fantasztikuma mellett is egy olyan „hétköznapi” témáról szól, mint a felnőtté válás. Nem is vitatkozom vele.

Címkék: , ,