nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, január 03, 2008

Az arany iránytű

Eredeti cím: The Golden Compass
Amerikai fantasy
Gyártás éve: 2007
Hossz: 114 perc
Rendező: Chris Weitz
Operatőr: Henry Braham
Forgatókönyv: Tom Stoppard, Chris Weitz
Eredeti történet: Philip Pullman
Zene: Alexandre Desplat
Főszereplők: Nicole Kidman, Daniel Craig, Dakota Blue Richards, Eva Green, Tom Courtenay, Sam Elliott
Gyártó: New Line Cinema, / Scholastic Productions / Depth of Field / Ingenious Film Partners / Rhythm and Hues
Hazai bemutató: 2007. 12. 13.
Forgalmazó: InterCom

Próbálom kitalálni, mit gondolnék, ha nem olvastam volna Philip Pullman eredetileg Északi fény címmel 1996-ban megjelent regényét (na meg Az Úr sötét anyagai trilógia további részeit, melyek együtt a harmadik helyezést érték el az angol Nagy Könyv szavazáson) – a könyvet, ami alapján
ez a film készült. Feltételezem, ugyanazt, mint a legtöbben, akik nem olvasták, és fanyalognak rajta, hogy hát ja, látványos, de amúgy csak egy újabb fantasy film, egy újabb alternatív Föld – rahedli van ilyenekből, mióta a Gyűrűk Ura siker lett. És talán végigvenném, mi mire emlékeztet (Potter, Narnia, Karib-tenger kalózai, stb.). És ha esetleg hallottam volna emellett hírét, hogy a Vatikán azt javasolta a keresztény híveknek, hogy ne nézzék meg, akkor csudálkoztam volna erősen: azért, mert a Magisztérium emlékeztet a katolikus egyház leginkább hatalmi beállítottságú korszakára (ahogy más totális ellenőrzésre törő rendszerekre is, pl. a Szovjetunióra)?! Meg mert a boszorkány azt mondja benne, hogy háború jön, melynek a szabad akarat a tétje?! Ezt a badarságot...

Igen, Az arany iránytű egy roppant látványos, izgalmas kalandfilm. Aki nem olvasta a trilógiát, ennyivel elintézheti.

Serafina PekkalaCsakhogy én olvastam. És nem tetszik, hogy a könyv vége lemaradt (amekkora bukta a film az USA-ban, aligha lesz ennek folytatása, amibe átpakolták...). És a daimónok, ama másik, a miénkhez sokban hasonlító világ emberi lelkeinek állat alakban történő megtestesülései sem mindig olyanok, mint elképzeltem. Ez persze minden könyvadaptációval így van, és a szemkápráztató filmes technika egy-két kivételtől eltekintve még mindig nem tud olyan beszélő állatokat varázsolni az élő emberi színészek mellé, hogy 100%-osan hihetőek legyenek. És van egy halom dolog, amit dramaturgiai ill. előre megfontolt hollywood-i szempontok miatt nem raktak vagy nem rakhattak a filmbe. És Sir Tom Stoppard neves drámaíró forgatókönyve bizonyára sokkal fajsúlyosabb volt, mint amit helyette használtak, Chris Weitz rendező tollából. De még így is sokkal jobb lett a mozi, mint vártam. De elsősorban a csuda izgalmas, pergő események, és a többnyire valóban Pullman-soraihoz hű, nem túlcsicsázott látvány miatt.

Adott tehát egy steampunk jellegű, részint a viktoriánus kort idéző világ, elsősorban is Oxford, Anglia, na meg Észak-Európa. Itt, az oxfordi Jordan egyetemen él Lyra Belacqua (Dakota Blue Richards is messze jobb, mint vártam), a 12 éves, barátkozós-játékos-eleven lány. Lyra egy csíny közepette kihallgatja tudós nagybátyja, Lord Asriel (az aktuális James Bond, Daniel Craig), és a Magisztrátus küldöttének beszélgetését, majd pedig leleplezi utóbbit, aki mérget önt előbbi tokajis üvegébe. Így veszi kezdetét a nagyszabású kaland, melynek hátteréből a könyvet nem ismerő csak annyit fog fel első látásra, hogy a Magisztrátus uralni akarja az embereket, és ezért gonosz kísérleteket folytat Északon – s mindezzel szemben áll Asriel, aki a Por-t kutatja. Erről a különös „valamiről” alig tudunk meg valamit, azt is csak ha nagyon figyelünk. A Por nem tapad a gyermekekhez (akiknek daimónja még nem öltötte fel végleges alakját), ugyanakkor a felnőttekre annál inkább. A regényben Pullman szépen levezeti, hogy ama világ Bibliája szerint a Por hozta az emberre Isten átkát, mert midőn megmutatta Ádámnak és Évának daimónjuk végső alakját, Isten kitagadá őket a Paradicsomból. És, kell-e mondanom, a sztori ennél jóval bonyolultabb.

a gyiptusokAnnyi mindenesetre lejön, hogy a Lyra-hoz került aletiométer, a címbéli arany iránytű, melyből egyetlen darab maradt csupán a Magisztérium ügyködésének köszönhetően, a Porral működik, annak segítségével mutatja meg szakavatott kezelőjének az igazságot. Bármely kérdésről. És az is hamar kiderül, hogy Lyrának van tehetsége a különös műszerhez. Sőt, ennél is többre hivatott, amint arra a szépséges boszorkány, Serafina Pekkala (Eva Green) a film egy pontján utal. S ha már női szépség: itt van még Nicole Kidman is, mint Mrs. Marisa Coulter, a Magisztérium „titkosügynöke”, aki elég jól alakítja a félelmetes és negédes, nagy hatalmú hölgyet. Coulter asszonynak Lyra-val is tervei vannak, ám ő igyekszik kicsúszni a kezei közül. Hol gyiptusok (azaz hajós cigányok – remek figurák), hol egy páncélosmedve (Iorek Byrnison-t is egész jól sikerült filmre vinni, párbaja a medvekirállyal különösen ütős), hol egy léghajós vén cowboy (Sam Elliott nagyszerű, mint Lee Scoresby) segítik útján.

Még egyszer mondom, látványos, izgalmas, fantáziadús kalandfilm ez így. Se több, se kevesebb.

De van mit mondanom a Vatikán
véleményéről is. Először is, nyilvánvalóan nem a filmnek szól, azt épp eléggé békésre alakították. Persze, ha valóban a filmre haragudtak meg, akkor az elég meglepő, és ha valamelyik hívő mégis megnézi, és ennyi alapján ítél, s mellé őszinte, valószínűleg felteszi majd a kérdést: miért? Igaz, az egész trilógia egyik alapja ez az egyetlen kérdés... Szóval ha a három könyv együtt nem nyerte el a Vatikán tetszését, azt meg tudom érteni. Pullman a szabad akarat, a szabad gondolkodás mellett tör lándzsát, arra sarkall, hogy elgondolkodjunk Istenen, a világon, az élet értelmén, meg hasonlókon. (Tegyük hozzá: emellett az erkölcs, a bátorság, a barátság és a szeretet mellett is leteszi voksát, azt hirdetve varázslatos történetével, hogy ezek segítségével legyőzhető a rossz, elviselhetőbbé válik általuk a veszteség, és így tovább.)
De vajon a Vatikán ennyire lenézi a saját híveit, hogy nem feltételezi róluk, hogy el tudják dönteni, hogy mit gondolnak?! Ennyire gyengének véli hitüket, hogy feltételezi, egy ilyen film, de akár egy ilyen, a vallás létjogosultságát valóban megkérdőjelező mese, fantasy sztori megingathatja azt?!
S ha így tesznek, talán még igazuk is van. Nem mindenkinek van igazi, valódi, erős hite, aki templomba jár, aki egy paptól várja az útmutatást, a feloldozást, és a többi. Nem mindenkinek van annyi sütnivalója, hogy el tudja választani az ocsút a búzától, vagy Uram bocsá’, hogy kritikával, helyén kezelje Pullman műveit. De vannak ilyenek is. Számos keresztény újságíró, gondolkodó, egyáltalán, ember tartotta érdekes, figyelemre méltó könyvnek, élménynek Az Úr sötét anyagai trilógiát. (Egyikük érdekfeszítő interjút készített az íróval.) És meglehet, hogy a legtöbb vallásos ember nem így volna vele, talán még támadva is érezné a saját hitét (amire egy emelkedettebb lélek bizonyára csak legyint). De magába a filmbe belekötni... Akkor miért nem tiltatnak be mindent, ami az inkvizícióról, meg általában a vallás túlkapásairól, hibáiról szól?!
És biztos nem azért, mert az épp olyan badarság volna, mint a mai egyházat támadni ugyanezekért. Mint minden keresztényt, minden hívőt hibásnak tartani minden vétekért és bűnért, amit vallásuk valaha rég vétett. Mint elhallgatni azt a sok jót, azt a sok segítséget és szeretetet és támogatást, amit a vallás emberek millióinak ad ma is.
Mindazonáltal engedtessék meg, hogy mindenki maga dönthessen afelől, megnézi-e ezt a filmet, és ha megnézte, miként vélekedik róla. Ezt hívják ugyanis szabad akaratnak. És ha a Katolikus Egyház ezt meg akarja akadályozni, azzal pont azt segíti elő, amit a Magisztérium kivált Lord Asriel-ből...

Annak idején, a trilógia Magyar Könyvklub-féle első kiadása kapcsán írtam mindről röviden a Hammerbe (No. 148, 152, 155), ill. áttekintő jelleggel az ekultra. Utóbbi kivonata jön itt, hogy egy picit jobban megvilágítsam, miről szól Az Úr sötét anyagai trilógia (amit most az Alexandra adott ki újra):

...Pullman egy sajátos világot, vagy inkább világrendszert épít fel. Az első rész (Északi fény) teljes egészében egy, a miénkhez nagyon sokban hasonlító, de sokban el is térő, mágikusabb világban játszódik.
Mindvégig érdemes nagyon odafigyelni, mert a három könyv szép lassan bontja ki azt a roppant, monumentális történetet, mely végül is az egész világegyetemet uraló erők harcáról szól.
A több szálon futó történet apránként áll össze azzá a nagy egésszé. Pullman páratlan képzelőerejével valami egészen csodálatosat és nagyszerűt alkotott meg e három regényében.

Az első rész tehát az Északi fény, mely egy „alternatív Földön”, vagy még inkább egy párhuzamos világban játszódik. Talán kevésbé mesés és színes világ ez, mint pl. Harry Potteré, de a mágia itt is fontos szerepet játszik.
Zseniális vonásnak tartom a történet középpontjában álló aletiométer nevű eszközt, a daimónokat, valamint a világ felépítését. A Földön (Angliában és Északon) és valamikor a XX. században játszódik a regény, de ennek a világnak a történelme valahol a középkorban, de legkésőbb Kálvin idején gyökeresen más fordulatot vett.
Ennek következtében a regény jelene csak bizonyos dolgokban hasonlít a miénkére, másokban meghökkentően más. Az író pedig nem magyaráz semmit, az elejétől fogva „benne vagyunk” a történetben, és mindenre apránként derül fény. Ennek is köszönhető, hogy annyira izgalmas a könyv. Meg persze maga a sztori is módfelett érdekfeszítő.

A főszereplő egy különleges képességekkel bíró kislány, aki tudja használni az említett aletiométert, amivel szinte bármilyen kérdésére választ kaphat (és amiről a második részben majd kiderül, hogy a mi világunkban talán még a Ji King áll hozzá a legközelebb...).
Ami a daimónokat illeti: a könyvben - csaknem - minden embernek van ilyenje, valamiféle lény, a lélek része, állati formában való megtestesülése, aki az adott személy elválaszthatatlan része.
De vannak beszélő páncélos medvék (a panserbjorne), boszorkányok, utazás folyón, havon, levegőben, északi fény, a titokzatos Por, és mindenféle furcsa népek, egy egész csodálatos világ, amit az olvasó tágra kerekedett szemekkel fogad be a betűk varázslata segítségével.

A titokzatos kés-ben a történet ott folytatódik, ahol az előző némileg szomorúan abbamaradt, de az előzmények alapján sem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz majd a sztori. És nem csak azért, mert az eddig megismert szereplők, Aranyszájú Lyra, a boszorkányok, a gonoszok, az egész különös másik világ mellé az író beleszövi a mi jelen világunkat is, ahonnan egy tizenkét éves fiút, Will Parry-t teszi meg a másik főszereplővé. Hanem mert kiderül, hogy minden történés hátterében az áll, hogy Lyra apja, Lord Asriel a Fensőbbség, azaz Isten ellen szándékozik háborút indítani...
Döbbenetes mélységei vannak a történetnek. Hiszen az a felfogás, hogy a Fensőbbség és ügynökei meg akarják fosztani a Tudástól az embert és a többi értelmes lényt, Hermész Triszmegisztosz tanaira (és még nála is régebbi filozófiákra, hitekre) vezethető vissza.
A nevek is beszédesek, s ismerősek különféle népek mitológiáiból, amint maga a történet is olyan, mint egy regényesített formátumú mítosz, legenda: a hősöket égi hatalmak és varázstárgyak segítik, sok szereplő, aki az olvasó szívéhez nő, meghal, elbukik.

A borostyán látcső című befejező részben aztán szinte minden addigi fontos szereplő feltűnik - még olyanok is, akik időközben meghaltak... Lyra és Will ugyanis még a halottak birodalmába is alászáll - ami szintén jelzi, hogy milyen súlyú történések zajlanak e kötetben.
A történet, noha bonyolultnak látszik, nagyobb gyerekek számára is élvezhető, roppant izgalmas és magával ragadó. Philip Pullman nagy mesélő. Ugyanakkor az a döbbenetes mennyiségű utalás és tudás, amit az író beleszőtt a trilógiába, a felnőtt olvasókat is el fogja varázsolni. Ezek ugyanis mind-mind sajátos pluszt adnak a történethez, amit némi műveltséggel magában végiggondolhat, kibonthat az ember. Ritka az a mese vagy fantasy, amin ilyen sokat lehetne filózni!

Pullman sűrűn hangoztatja, hogy a történetek nagyon fontosak, és lényegében ezek tesznek minket emberré. És ebben tényleg jó példával jár elöl, mert ez a trilógia izgalmak és olvasmányosság terén vetekszik azokkal a kalandregényekkel, amiket az ember gyermekkorában remegve-szívdobogva olvas, fal, habzsol - s a hatása is olyan.
Ezért nevezhetjük épp ifjúsági irodalomnak is, meg fantasy-nak (szerintem abban a műfajban is klasszikus lehetne), de Pullman ki nem állhatja a kategorizálást. Humorát (melyről még nem szóltam) jellemzi ezen nyilatkozata: „Ha a kutyák vagy a macskák tudnának olvasni, akkor szerintem ők is bátran olvashatnák a regényeimet!” :)
Mindazonáltal, s ezt is az író mondja, e trilógia minden fantasztikuma mellett is egy olyan „hétköznapi” témáról szól, mint a felnőtté válás. Nem is vitatkozom vele.

Címkék: , ,

1 Comments:

Anonymous Bori said...

Nagyon szép leírást adtál a könnyv(ek)-ről, most olvastam ki és néztem meg a filmet és nem értettem hogy mit ellenkezett ezen a pápaság. Én is keresztény vagyok és tényleg nem tudtam hogy miért de miután a cikked végére értem ahol a folytatásokat is összefolaltad, már egy kicsit megnyugodtam hogy nem én vagyok a 'hitetlen' hogy, még azt sem tudom mely részlet nem tettszik nekik. Elfogom olvasni a többit is és persze nem fogok hinni neki mert ez is csak egy mese. Egy jó sztori. Lehet hogy az egyház csak azt akarta hogy ne folytassák a filmet?

2009. 11. 07. 19:58  

Megjegyzés küldése

<< Home