csütörtök, november 26, 2015

Kahlil Gibran: A próféta (film)

Az Anilogue fesztiválon még most szombaton vetítik egyszer, aztán ki tudja, látjuk-e még magyar mozikban, de ha szeretnél szépséges, megindító, különleges animációs filmet látni, ami a szemnek és a léleknek is ünnep, akkor nézd meg ezt a filmet.
Kahlil Gibran 1923-ban megjelent, klasszikussá vált, rövid kis könyvében szinte minden benne van, amit életről és halálról tudni érdemes, de nem igazán való filmre. Ám Roger Allers rendezőnek és megannyi társának sikerült mégis hiteles és lenyűgöző filmet készítenie belőle. Írtam róla ekultra.

szerda, november 11, 2015

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?



Kurt Vonnegut ma lenne 93 éves, de már meghalt egy ideje, ennek ellenére még mindig képes új könyvet kiadni. Mondhatni, ő aztán sürög-forog a sírjában. Utóbbit biztosan, hiszen mióta felment a Mennybe, azóta egyre-másra jelennek meg könyvek olyan írásaival, amiket ő maga az életében nem ítélt kiadásra méltónak. Mára világosan kiderült: sokszor túl szigorú volt önmagával szemben, hiszen akad azért gyöngyszem is a kiadatlan hagyatékban. Ez a kötet azonban a posztumusz kötetek között is különleges, hiszen Vonnegut avatási meg egyéb hasonló beszédeit szedte össze benne egy Dan Wakefield nevű volt barátja, aki Vonnegut leveleit is könyvbe rendezte már (az viszont még nem jelent meg magyarul). Egy ilyen húzás után a volt barát titulus akkor is igaz lenne, ha Vonnegut még élne. Mindazonáltal Vonnegut elvakult rajongóinak (és a legtöbb olyan) ez a könyv is jó lesz.
Nekem is tetszett. Híven a hagyományokhoz, ezen is tudtam nevetgélni, elgondolkodni, csodálkozni, meg a többi. Még akkor is, ha így, ebben a formában, ez szinte csak egy idézetgyűjtemény. Márpedig, aki csak egy idézetgyűjteményt olvas el Vonneguttól, a rendes könyveit meg nem, az helytelenül jár el. Vonnegutnak az életében megjelent könyveit kell olvasni, a többi már a resztli.
És ez akkor is igaz, ha a kötet tele van Vonnegut klasszikus gondolataival, vesszőparipáival, amiket amúgy a regényeiben is alaposan kitárgyalt. Mi több, hiába, hogy térben és időben jelentős különbségekkel hangoztak el ezek a beszédek, a tartalmuk jobbára igen hasonló, sőt, gyakran önismétlő. Ez különösen feltűnő így, egymás után olvasva. Nagycsalád, a világ pusztulása az emberi tevékenység által, az élet értelme, Vonnegut Alex bácsikájának kedvenc mondása (innét a cím), és a többi. Olvastuk már elégszer.
De hát az ismétlés a tudás anyja. Ezt épp a beszédek elsődleges címzettjei, a tanulók tudják a legjobban. Miattuk csuklik olyan sokat szegény jó ismétlés. Én is hogy utáltam magolni. És milyen jó is lett volna, ha az én diplomaosztómon is Vonnegut mond beszédet. Ehhez persze alighanem fehér bőrű amerikainak kellett volna születnem, lehetőleg tehetős családba, hiszen Vonnegutot jobbára jobb nevű helyekre hívták avatási meg efféle beszédeket mondani, ahol a tandíj olyan magas, hogy azt egyszerű munkás-paraszti, magyar származékként sosem tudtam volna kiperkálni. De nem panaszkodom. Egyrészt így is valamelyest Vonnegutnak köszönhetem a megélhetésemet, amint azt itt-ott már elmondtam. Másrészt nekem is voltak jó tanáraim, és Vonnegut arra is kitér, úgy pár százszor, hogy az ember életének egyik leginkább meghatározó élménye, alakja a jó tanár lehet. És szerinte az író is tanár. Na, hát tőle aztán tanulhatunk sok rosszat, amit a mai hatalom nem szeret. Bizony, néha a hátam is borsódzott, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy amiről Kurt az épp olvasott beszédében beszél, az nem napjaink Magyarországa. De nem is prófécia, hanem kéretlen, pimasz, szókimondó és tabutipró látlelet arról a korról, amit Vonnegut megélt.
Amúgy szép kort élt meg, s mégis milyen röpke az emberi élet. Ezért aztán meg kéne fogadni Kurt tanácsait arra vonatkozólag, hogyan legyünk boldogok. Még akkor is, ha nem is ő tanácsolta: ugyanis szerepel a kötetben az a híres beszéd is, amiről utólag kiderült, hogy nem ő írta, sőt, nem is plágium volt, egyszerűen valaki aszitte, Kurté, és így tette fel a netre. Legyen ez intő példa mindnyájunk számára, hogy semmit nem szabad kritika nélkül elfogadni, ami a neten felbukkan. Még ezt a cikket sem.
(A könyv címe pedig arra utal, hogy Vonnegut Alex nagybácsikája, valahányszor észrevette, hogy neki most jó, lett légyen annak oka bármely egyszerű dolog is, mondjuk egy pohár limonádé a kertben, így kiáltott fel: "Mi szép, ha nem ez?", és Kurt azt üzeni a síron túlról, hogy vegyük észre az ilyen pillanatokat.)

hétfő, november 09, 2015

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Ez az egyik kedvenc gyerekkönyvem, s ahogy az a felnőttek kedvenc gyerekkönyveivel gyakran megesik, felnőtt fejjel talán jobban is értékeli az ember, mint gyerekként. Nem mintha gyerekként olvastam volna. És semmi egyéb apropója nincs most írnom róla, mint hogy újra elolvastam. Olaszul 1998-ban jelent meg (eredeti címe: Nagyapám cseresznyefa volt), kapott megannyi díjat, elismerést, megjelent kb. 23 nyelven, magyarul először és eddig utoljára 2002-ben. Nem hiszem, hogy várható új kiadása, mert minden, amiről szól, elmúlt, idejét múlt, nincs többé. Legalábbis ezt látom, ha a médiát meg a mai könyvkiadást nézem. Úgy egyébként létezik, és kívánom, hogy létezzen is mindig, hogy ne csak ködös legenda legyen, amiről eldugott helyeken, titokban mesélnek…