Rengeteg a kérdés, és Gaëlle Josse próbál válaszokat találni, de egészen más megközelítést alkalmaz, mint a többi életrajzíró és nyomozó. Ez a könyvet kézbevéve nyomban meglátszik, ugyanis a vékony kis kötetben nincsenek fényképek. Hogy lehet úgy mesélni egy fotósról, hogy nem mutatjuk meg a képeit?! De Vivian Maierről lehet, és Josse legfőbb erénye, hogy elismervén bár a magától értetődő, kivédhetetlen szubjektivitást, feltételezéseiben igyekszik objektív, de még inkább együttérző maradni.
Sűrű, nehéz kötet. Herbert ebben is tudott olyan meglepőeket és újdonságokat hozni, hogy az ember csak néz, hogy ezt hogy. De nagyon kell figyelni, és helyére (talán) csak az utolsó kötetben kerül minden.
Az van, hogy Laci valószínűleg rühellne egy könnyes, nyálas megemlékezést, de muszáj leírnom néhány dolgot. Azzal kezdem, hogy ’89-ben, 14 éves koromban láttam őt és Cselőt a Rockstúdió c. tévéműsorban, ahol elmondták, hogy indul a Metal Hammer Hungarica. Mikor Pesten jártam, egy újságárusnál megtaláltam az utolsó Metallica Hungaricát, amit követően lett a lap Hammerré. Abban volt Lénárd Laci Queensryche interjúja. Életem egyik legfőbb fordulópontja volt ez. Olyan lelkesen írt a QR zenéjéről, az Operation: Mindcrime-ról, hogy valami kis butikban beszereztem kalózkazettán, és lassan, de biztosan úgy betalált, hogy életem legfontosabb zenéje lett. Így nyilván kialakult bennem egy ősbizalom Laci iránt (Cselő ugyanezt a Crimson Glory: Transcendence lemezkritikával érte el). A legjobbkor jött, és tényleg akkora hatással volt az életemre, hogy egészen máshol lennék, egész más ember. Pláne miután megtisztelt azzal, hogy lehetőséget adott írni az imádott Metal Hammerben. Nekem, a 19 éves vidéki suttyónak. Máig nem is értem, hogy történt.
Persze, nem tudom, mi lesz a lappal, meg egyáltalán, a metallal. Minden elmúlik, bár valahogy az nem volt benne ebben, hogy LL meghalhat ilyen korán… Szoktam viccesen mondani, hogy ha annyi millióm lenne, ahányszor kérdezték tőlem, hogy „írsz még a Hammerbe?”, akkor kő gazdag lennék, de ez is jelzi, hogy régesrég nagyon külsős vagyok én már ott. Máshova vitt az élet, más dolgom van, meg nem is értettem egyet dolgokkal, és bár ugyanúgy a mindennapjaim része a zene, és igen, írok is még a Hammerbe, ez már csak amolyan „hobby”, hogy ne vesszen el a múltam oly nagy része, hogy legyen, ami megtart, és mert még mindig segít és ad, és szeretném továbbadni. Mikor múlt évben megújult a lap, és megvoltak a magunk belső vitái, harcai a szerkesztőségben, legalább annyit a szemébe mondhattam ennek az embernek, hogy szeretem és tisztelem. És bár nem ért teljesen készületlenül a halála, mégis megrendít, hogyne, és örülök, hogy akkor legalább erre volt lehetőségem. Ha már közeli barátok sose lehettünk, meg a színtér sem adta meg neki azt a szeretetet és tiszteletet, amit megérdemelt.
És maradnak az emlékek, a számtalan koncert, amin együtt zúztunk és örültünk (tegnap, a halála napján is olyan póló volt rajtam, amit olyan koncerten vettem, ahol együtt voltunk), az alkalmak, amikor magával vitt kocsival, vagy épp elröpített valameddig bulik után. Az eszelős lapzárták, amikor mind szénné melóztuk magunkat. És a rengeteg zene, amiket az ő kritikái, véleményei kapcsán ismertem meg, és belém égtek. A lelkesedése. Komolyan, ha nem tudsz lelkesedni valamiért az életben, akkor megette a fene az egészet. Lénárd Laci maga volt a lelkesedés. Köszi mindent. Mindent.
Az van, hogy az egész kibaszott életemben rengeteg különféle tanítást kaptam már arról, hogy minden véges, hogy semmi nem tart örökké. Nyilván mindenki más is, csak asszem, engem jobban foglalkoztat ez, mint az emberek többségét. Rég nem tudok úgy nézni a világra, bárkire és bármire, hogy ne legyen ott a tudatomban, akár leghátul, hogy ő is, az is, én is, mind elmúlunk egy nap. De valahogy, minden előjel ellenére is, úgy éreztem, Laci nem mehet még el, ilyen korán nem. Azt szeretném, ha fennmaradna az öröksége. Ha mindazok ellenére, amik a világban zajlanak, úgy a metal színtéren, mint általában véve, és amik mind azt jelzik, hogy eljön ennek a zenének is a vége, mégsem így történne. Ha megerősödne, és mindig lennének iszonyat riffek és dallamok, amik felszabadítják az embert, amik erőt adnak, amik segítenek, amik valahogy egyenlőek az élni való élettel, vagy épp meggátolják, hogy az élni sem érdemes élet legyőzzön. Olyan zenék, amik éltették és kitöltötték Lénárd Laci életét.