nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

kedd, december 19, 2006

Koncert / Katatonia, 2006. dec. 16., Bp. Ady MH.

Ezt figyeljétek: a netes utcakeresők fele nem tudta, hol van Újpesten a Tavasz u. 4. Pedig az Újpest Központi metróállomástól max. 100 métert kell sétálni, ráadásul sok éve sok éven át jártam arrafelé. Nem mintha rájöttem volna, mielőtt megpillantottam az áldott Ady Művelődési Központot…

Jonas és a hand of doom :)Mivel utálok késni, nagyon örültem, hogy a megbeszélt időpontban értünk oda. Úgy volt, 18:30-tól interjút készíthetek Jonas Renksével, a Katatonia énekesével. 18:45 lett belőle, és a zenekar részére fenntartott ebédlőben zajlott le. X(Y) Akták lesz a Hammerbe, és Jonas nem volt annyira depressziós és befelé forduló, mint egyes dalai alapján gondolná az ember, de persze így is csöndesen, visszahúzódóan viselkedett, és a kiszabott 15 percnyi beszéd meg némi fényképezés után el is tűzött. De mondott okosakat, meg baromi jól jött ki, hogy amikor a zenekar többi tagjáról kérdeztem, azok pont bejöttek, és így Jonas mutathatta is, hogy melyik melyik. Igaz, Blackheim már ott volt, a shockmagazin.hu-s SolarTomnak magyarázott kézzel-lábbal, nagy hangon. Tekintve, hogy ezek ketten a Katatonia két alapembere, egyértelműnek tűnik, hogy a yin-yang elve szerint szerveződött a zenekar, hehe…

Eztán pólóvásárlás következett, meg beszélgetés egy halom ismerőssel, valamint az előtérben terjengő, egyre vastagodó füstréteg harapdálása lélegzés címén. Ezúton üzenem mindenkinek, aki úgy vélte, hogy baromi fáradtnak látszom, hogy igen, az voltam, de a szemem ettől a kurva füsttől világított vörösen. Nem vagyok holmi megveszekedett dohányzás ellenes aktivista, de ez már tényleg Teargas volt (legyünk stílszerűek).

Mennyivel jobb volt hát a koncertteremben, ahol elvileg nem lehetett cigizni! Más kérdés, hogy a látott-hallottak a Katatoniáig nem nyűgöztek le. Az elsőként játszó P.O.T. pl. annak ellenére sem illett erre a bulira, hogy minden fellépő igen különböző volt. Ők ugyanis minden darkságtól mentes modern rock/metalt tolnak. Az énekes, akinek nem rossz a hangja, számos metalcore elemet felvonultatott mozgásában, ám egy olyan daluk sem volt, amit manapság ne adna le az MTV. Jól zenéltek (pedig a gitáros totál betegen jött), de vannak még problémáik.

A Variolával meg az volt a bajom, hogy a Nevergreen első gitárosaként megismert, csuda tehetséges Dula Sanci játékát csak nézni lehetett, hallani nem. Pedig látszott, hogy hozza a rá jellemző feelinges és remek dolgokat. De még így is OK volt, amit toltak: amolyan dark-os, karakán rock, mondjuk Cult meg Mission hatásokkal (meg Warrior Soul pólóval a szintén ex-Nevergreen-es doboson, Finczán!), és totál nem-dark fazonokkal.

A római Klimt 1918-at nagyon vártam. De hamar rájöttem, hogy a Katatonia találkozik a U2-val leírás csak az első lemezes dalaikra igaz, és azóta olasz létükre durván britpop irányba mozdultak, és nem csak kinézetben. Az, hogy honnan jönnek, legfeljebb a szelíden romantikus dallamokban érződött, de a talján tűznek nyomát sem leltem zenéjükben. Összességében olyan kis kellemes, eltáncikálós muzsika volt ez, ami néha nagyon jól tud esni. Nekem most pont nem, de sokaknak bejött.

Tényleg dark metal koncert volt :)Valami késés miatt felcserélődött a sorrend, és az amerikai elektrogót Crüxshadow lett az utolsó fellépő (mi sem néztük…), s a svéd Katatonia előrébb került. A Kisduda Árpi (ex-De Facto – francba, hogy ex…) által szellemesen művházasnak titulált hangzás az elején valóban förtelmes volt, és tökéletes később sem lett, de azért javult annyit, hogy élvezhető legyen a koncert. Kb. ezeket tolták: Leaders, Deliberation, Soils Song, July, My Twin, Ghost Of The Sun, Sleeper, Criminals, Evidence, Teargas, Tonight's Music, Future Of Speech, For My Demons, Had To (Leave), Deadhouse, Murder. Mint látható, egytől-egyig kiváló zeneszámok, melyek a kényes ízlésű, úri közönség minden igényét kielégítették. Volt is vastaps, ováció, ahogy illik. Sőt, megkockáztatom, még a zenekar is élvezte a koncertet (igen, talán még Jonas is).

Ugyan az ezévi albumot, a The Great Cold Distance-t csak Viva Emptiness 2-nek hívom magamban, az arról előadott dalok is ugyanúgy sütöttek, mint a régebbiek. Tényleg óriási koncert volt ez, remek hangulattal. Jöhetnek újra minél hamarabb!

Címkék:

csütörtök, december 14, 2006

Film / Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem

Eredeti cím: Kôkaku kidôtai
Japán-amerikai anime (feliratos)
Gyártás éve: 1995
Hossz: 82 perc
Rendező: Mamoru Oshii
Operatőr: Hisao Shirai
Forgatókönyv: Kazunori Itô
Eredeti történet: Masamune Shirow (manga)
Zene: Brian Eno, Kenji Kawai
Gyártó: Bandai Visual Co. Ltd./ Kodansha Ltd.
Magyarországi forgalmazó: Odeon
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 26.


Magam is azok közé tartoztam sokáig, akik ha meghallották azt a szót, hogy anime, rögtön a Pokémon-jellegű idétlenségekre asszociáltak, és legyintettek. Aztán rájöttem, hogy ez még inkább idétlenség, hiszen megdöbbentő, sőt zseniális animék is születtek már. Mindazonáltal a mangának nevezett japán képregényekre épülő animéket (amik a mangához hasonló képi- és hangulati világú animációs filmek, rajzfilmek) csak mostanában kezdtem el felfedezni – hasonlóan a magyar filmforgalmazáshoz. Először Hayao Miyazaki rendező művei (Chihiro Szellemországban, A vándorló palota) értek el hozzám és érintettek meg – és talán apránként sikerül majd bepótolnunk (a filmforgalmazóknak és nekem) a lemaradásunkat.

Persze animéből (és mangából) tengernyi különféle stílusú van, de azt mondják a hozzáértők, hogy mind között az egyik alapmű a Ghost in the Shell. Shirow Masamura kultikussá vált, 1989-ben íródott mangájából rendezte Mamoru Oshii, méghozzá 1995-ben. Mindezt azért is fontos tudni, mivel a Mátrix filmek valami megdöbbentően sokat merítettek belőle és más hasonlókból (pl. Akira). És ez akkor is lényeges, ha Masamurára nyilvánvalóan óriási hatással voltak Philip K. Dick, William Gibson, és a cyberpunk egyéb nagy alkotói ill. regényei.

A GitS részben roppant izgalmas, 2029-ben játszódó akciófilm, ugyanakkor helyenként egészen művészi, máskor mélyen filozófikus remekmű. Főszereplője Kusanagi Motoko őrnagy, akinek cyborg testében emberi agy működik. Társai közül a Section 9 nevű titkos különítménynél többen is hordanak több-kevesebb gépi „alkatrészt”, ám egyikük sem oly’ mértékben robot, mint Kusanagi (aki mellesleg külsőleg egy szép nő). És ahogy ezek a társak, a néző is emberként gondol az őrnagyra – ám ő maga bizonytalan a saját mivoltában. Épp ez adja a film filozófikus szálát: hol végződik az ember, s hol kezdődik a gép?

A sztori másik fontos szereplője a Bábjátékos (Puppet Master) – egy veszélyes és látszólag elfoghatatlan hacker, aki emberi tudatokat tör fel, s velük végezteti el a piszkos munkát. Őt azonban nem csak az óriási metropolis virtuális és fizikai biztonságára ügyelő Section 9 üldözi, hanem a Section 6, a külügyesek is – s mint kiderül, az ő motivációjuk egészen más… A további spoilerezést mellőzve csak annyit árulnék még el, hogy a Bábjátékos és az őt üldöző Kusanagi sorsa, a történet akció- és mondanivalóbeli szála végül szétválaszthatatlanul összeforr, s a film vége legalább annyira döbbenetes, mélyen szántó és ijesztő, mint a Mátrix filmeké volt.

A film képi világa egyszerűen lenyűgöző. A karakterek arcjátékában mondjuk kevesebb a mozgás, de sok a kifejező közelkép, és így is nagyon rendben vannak. A hátterek pedig, az utolsó apró tárgyig valami hihetetlenül hangulatosak és részletesen kidolgozottak, és meghatározzák a mozi atmoszféráját, akár tudatalatti szinten is. Mert hiszen a gyér feliratok és a sűrű angol szöveg, a bonyolult történet alaposan lekötik az ember figyelmét, és elsőre aligha tudatosul a nézőben a film megrázóan gazdag és kidolgozott világa. Akárhogy is, a moziból kijövet (Budapesten ez csak az Odeon Lloyd lehet, máshol nem játszák) nehéz megszólalni.

A GitS-nek létezik több folytatása is: egyrészt egy 26 részes tévésorozat formájában (Ghost in the Shell: Stand Alone Complex), ill. egy 2004-es második rész, a Ghost in the Shell 2: Innocence, de előbbit nem Mamoru Oshii rendezte (és persze maga a képregény is folytatódott). Remélem, ezek is eljutnak hozzánk előbb-utóbb. Egy szűk fanatikus réteg biztosan nagyon várja. Magam is.

Egy 2004-ben készült, részletes és érdekes, ám durván spoileres cikk a
filmvilag.hu-n.

Címkék:

kedd, december 12, 2006

Könyv / Kelly Link: Különb dolgok is

Eredeti cím: Stranger Things Happen
Kiadó: Delta Vision
Fordító: Kleinheincz Csilla
Megjelenés: 2006 (első kiadás)
Oldalszám: 250
Fogy ár: 2 150 Ft

Kelly Link neve ismerős lehet mindazok számára, akik figyelemmel kísérik a science fiction/fantasy világ történéseit, hiszen számos díjat nyert már az amerikai írónő. A jelen kötetben szereplő művei közül az Utazások a hókirálynővel (Travels with the Snow Queen) c. novella 1997-ben James Tiptree Jr. díjat kapott; A hívó kalapja (The Specialist's Hat) a legjobb novella World Fantasy díját nyerte 1999-ben, s a Louise kísértete (Louise's Ghost) 2002-ben a Nebula díjat. További díjai: 2006-ban British Science Fiction Association díj a "Magic for Beginners" c. második novelláskötetéért; 2005-ben Hugo és Locus a The Faery Handbag c. novelláért.

Igen, és az az érzésem, hogy mindezeket azért kapta ez a különös nőszemély, mert valami valóban szokatlant alkotott. Olyasmit, ami nem is feltétlenül illik az SF/F irányzatba, de máshova meg nem igen lehet tenni (bár van annyira irodalmi, hogy mágikus realizmusnak becézzük). Vagyis jó helyen van a Delta Vision féle „a képzelet mesterei” sorozatban.

Megmondom őszintén, az első néhány novellával jószerével nem tudtam mit kezdeni. Csak apránként kaptam rá Link írásainak ízére, és akinek ez nem jön össze, az sosem fogja szeretni. Mivelhogy Link írásaiban a történet másodlagos. Sokszor nincs is igazi történet. Ami helyette van, azt magam sokkal inkább tudom érezni, mint érteni. Talán asszociatív írásmód ez, vagy olyasmi, mintha követhetetlen, fura álmokat írna le Kelly. Nem tudom, hogy csinálja. De van bennük mégis valami, ami megfogja az olvasót, megragadja, valahol mélyen belül, ahol a félelmeinket, a belső sötét énünket, a szégyeneinket, csalódásainkat és rémálmainkat hordozzuk. Mégsem szimplán erről van szó, mert nem kell perverznek lenni, hogy az ember élvezze Link novelláit. Nem mondom, hogy szépség, de valamiféle sajátos, megkapó hangulat mégiscsak rejtezik minden itt szereplő írásában. Olyannyira, hogy a könyv végére érve már zseninek tartottam az emberi pszichét ijesztően jól ismerő Kelly-t.

Meglehet, túlságosan is szubjektív, ha azt írom le, rám hogy hatott, de félek, máshogy nem lehet Link dolgairól beszélni. Magam azt vettem észre, hogy átragadt rám a stílusa, amíg olvastam (talán szerencsés is, hogy egy héttel azután írom e cikket, hogy a végére értem a könyvnek...). Elkezdtem kitekert asszociációk, hirtelen jött ötletek nyomán gondolkodni, ami nem segíti az embert, ha pl. adott városban el kell jutnia A-ból B pontba. De túléltem, és azt gondolom, annyira speciális élmény, hogy már csak emiatt is érdemes volt elolvasnom a könyvet.

Próbáltam megragadni valami közöset Link műveiben, de nem sokra jutottam. Úgy látom, a kötetben szereplő novellák, így vagy úgy, akár a lehető legelvonatkoztatottabb értelmezésben, valamiképp hétköznapi alapszituációkból indulnak ki. Ezt persze épp a kötetet nyitó Kamilla, Ibolya, Ibolya, Rózsa cáfolja meg – de felfoghatjuk úgy, hogy az egy halott hétköznapjairól szól. Szóval valami ilyesmi: a novellák szereplői így és így élnek, meg így és így álmodnak, de néha a két világ, álom és valóság, nem is különbözik egymástól olyan nagyon, mert vannak különb dolgok is...

Egyes írásokban mesék köszönnek vissza, másutt Poe hatása, s egyébként is azt hiszem, olyanok, mint Lovecraft, Fritz Leiber, Neil Gaiman hatással lehettek Linkre, ahogy az avantgarde irodalom egyes kísérletező kedvű írói is. Ám képzeletvilága nem „csupán” káprázatosan gazdag és számos gyökérből táplálkozó, de egyben egészen sajátos is. Mert bárki hatott is rá, ilyen bizarr, hátborzongató, szokatlan, mégis valami fura ajándékot hordozó sztorikat csak tőle olvashatsz.

Nem is mondok többet arról, hogy mi mindenről szólnak ezek a novellák. Legyen elég ennyi, hogy ilyen különleges könyvet nem igen találsz még egyet a magyarul is olvasható mai irodalomban.

Azt viszont még le kell írnom, hogy bár Kleinheincz Csilla remek fordítást hozott össze (pedig Link utalásai közt sok olyan van, amit egy amerikai könnyen érthet, de más náció gyermeke csak pislog, hogy mi az ördögöt akar ez…), a versbetétek gyengén sikerültek. Még akkor is, ha
eleve arról van szó abban a bizonyos novellában, hogy a versek írója gyengécske költő volt. Mert hiszen ha az angol eredetiben vannak rímek, ráadásul olyan, mint egy botladozó ritmusú Poe-utánzat, akkor abból lehetett volna jobbat is, mint ami nyomtatásba került. Pl. egy ilyet (igen, vagyok olyan elvetemült, hogy idebiggyesszem a saját fordításomat):
A tenger borzasztón veri a partot,
Rettentő köd csöpög végig ajtómon,
A falióra: "egy-két-há-négy" harangoz,
De reggelt, azt nem, soha már nem hoz

Az írónő honlapja

Címkék:

hétfő, december 11, 2006

Könyv / Christopher Moore: A Leghülyébb Angyal

Nem Jason MewesAgave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán


Evangéliumot hozok: megint megjelent magyarul egy Christopher Moore könyv. Aki olvasta az eddigi kettőt (Ördögöd van!, Biff evangéliuma), az vagy azt mondja erre, hogy van Isten, vagy azt, hogy nincs. Köztes megoldás nem létezik.

Mindazonáltal ez a könyv nem elsősorban Istenről szól, még csak nem is az Ő Fiáról, miként a Biff evangéliuma. Ahhoz csupán egyetlen ponton, a címszereplő okán kapcsolódik ez az új könyv. Raziel már a Jézus ifjúi éveiről szóló regényben bebizonyította, hogy méltó a Leghülyébb Angyal címére, és ez az eredetileg 2005-ös kötet is idiótának állítja be.

Egyébként még csak nem is Raziel a főszereplő. Ő “csak” egy újabb isteni küldetést teljesít oly’ módon, hogy abból az lesz, amit minden hithű punk úgy vár: káosz és zűrzavar. Igaz, csak szűk körben. A történet ugyanis ugyanott játszódik, ahol az Ördögöd van! (Practical Demonkeeping): a kaliforniai Pine Cove-ban. Ez egy békés tengerparti kisváros, ahol fura dolgok történnek Karácsony közeledtével, melyek közül még az évtized vihara a leghétköznapibb...

Minden azzal kezdődik, hogy a Télapót kinyírják, ráadásul egy hét éves kiskölyök szeme láttára, aki azt kéri az Úrtól a Magasságban, hogy élessze fel a gyanús vörös ruhában lófráló kampót. Imái meghallgattatnak, bár a végeredmény ismeretében akár a Sátánnak is áldozhatott volna szegénykém. Mivelhogy a Mennyei Atya pont Razielre bízza az ügyet (mintegy az aktuális karácsonyi csoda véghezvitelét), aki hozza a tőle megszokott szintet: Pine Cove lakói méltán mondhatják: “ezt megszívtuk”…

A helyenkint horrorba váltó csűrés és csavarás mellett Moore felvonultat egy halom sajátos kisvárosi elemet, akik közül nem egy ismerős lehet az Ördögöd van!-ból, de a legtöbbjük új arc a magyar olvasó számára. Moore azt hirdeti, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, és ha magából indul is ki, a regényében senki nem teljesen normális. Viszont vannak szerethető szereplői, remek poénjai, és egy újabb sztorija, ami eléggé izgalmas ahhoz, hogy megérje végigolvasni.

Különösen ajánlott a kötet minden elvakult ezoterikusnak, akik sűrűn vetnek angyalkártyát meg hasonlókat. Az ember jobb, ha vigyáz az ilyesmivel. Tényleg. Még a végén eljön maga Raziel, és Pine Cove (életben maradó) lakói a megmondhatói, hogy nincs abban semmi vicces…

Címkék:

Koncert / Wall Of Sleep, 2006. dec. 9., Bp. Kultiplex

A két előzenekar kimaradt, bocs. Darab aszongya, a Shapat Terror (ahol a volt Polly Is Dead-es Sohi is zenél) olyan volt, mint a Kyuss, némi Floodgate-tel. A Mangod Inc. meg, benne 3 ex-Cadaveres De Tortugas taggal, amolyan modern rock/metal dolgot nyom, a klipjükről a Stabbing Westward jutott eszembe. Szóval sajnálom, hogy kimaradtak. Majd legközelebb.

Amúgy is jelentős erőfeszítésbe került, hogy éjjel, esőben-hidegben, egy átdolgozott nap után elinduljunk a koncertre. De a Wall Of Sleep most sem okozott csalódást. Ráadásul találkoztam egy egri ürgével, aki a régi Leukémia-korszak emlékére legurult a lépcsőn, hogy ezzel fejezze ki tiszteletét Füleki Sanyi gitáros előtt. Sándorunk ugye alapítója volt a legendás HC bandának (mely mostanság újra létezik), aminek Holdampf Gábor, a WOS énekese is tagja volt egy ideig. Épp velük beszélgettünk, mikor a fickó előadta a produkcióját. Megindító volt, tényleg. :-)

Nem különben maga a koncert! Ugyan az előadott dalok listája nem sokban tért el mondjuk a júniusi Kulti-beli műsorétól, és Sanyiék a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják, ha az ember olyasmit kérne tőlük, amit amúgy ritkán tolnak (pl. Inside Garden), de ez mit sem változtatott azon, hogy megint hozták, amit szoktak. Az pedig a tömény, Sabbathista doom muzsika, akkora Feelinggel, avagy annyi érzéssel, ahogy csak a legnagyobbak tudják. S mindezt jó kedvűen csinálják a tagok. Külön színfolt az amúgy nagyon is egységes, baromi erőteljesen és húzósan zenélő gárdában a legújabb/legifjabb tag, Kemenczei Balázs, aki az erősen Panterás zenét játszó Stonedirt-ben is gitározik. Balázs, szemben a többiekkel, komoly erőket vet be a különféle metalos pózok és villantások felsorakoztatására. Széles terpesz, Dimebag-es és Zakk Wylde-os hajlóbálás, különféle vicsorok, meg amit akartok, de akármennyire is elüt a többi vén rókától (akik különben a maguk módján ugyanolyan élvezettel muzsikálnak), jót tesz az egésznek. Szóval a legkevésbé sem rosszból mondtam.

És persze a közönség is boldogan léggitározta-headbangelte-énekelte végig a koncertet. Mindegy volt, hogy Hands of Dust-Ornaments of Heaven-I Sleep jellegű belassult témák görögtek alá a színpadról, vagy olyan gyorsabb, pörgősebb nóták, mint a Far Away From Sunrise, az On Pain Of Birth meg a Time Of The Goblins, a doomsterek odáig voltak meg vissza. A Sabbath-féle Children of the Grave-nél meg pláne. Személy szerint nekem most a Sun Faced Apostles meg a The River tetszett a legjobban, két megragadóan hangulatos dal. De mind ott volt; egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy maradtam volna inkább otthon.

Arról nem is beszélve, hogy végre volt két új szám is! Az egyik, aminek nem ugrik be a címe, amolyan lazább darab, kis kellemes, jól esett. A másik meg a Stabat Mater, a leendő albumcímadó, ami egyértelműen koncertfavorit lesz azokkal a böhöm riffjeivel.

Gyönyörű koncert volt ez, kis mértékben gyógyszer, de nagymértékben orvosság. Mert érdekes módon amíg szólt a doom, nem igen kellett köhögve megfulladnom, ami pedig amúgy ezekben a napokban kinéz. Ennyit arról, hogy van-e pozitív energia a metal zenében. (Hiszen a lépcsőn-guruló-manusnak sem lett semmi baja…)
Fotók a whitepony.hu-n.

Címkék:

csütörtök, december 07, 2006

Film / Füles

Nem BaywatchEredeti cím: Scoop
Angol-amerikai krimi-vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Woody Allen
Operatőr: Remi Adefarasin
Forgatókönyv: Woody Allen
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Főszereplők: Woody Allen, Scarlett Johansson, Hugh Jackman
Gyártó: BBC Films/ Ingenious Film Partners/ Jelly Roll Productions/ Perdido Productions
Magyarországi forgalmazó: Forum Hungary
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 30.


Nem vagyok egy véres szájú Woody Allen rajongó, úgyhogy nem fogom kielemezni, hogy gazdag pályájához viszonyítva a Füles mégis milyen. Mindenesetre amit a mester itt humor címén elővezet, azon jókat kacagtam – és ezzel el is árultam, mi a film legfőbb erénye.

A történet, melyben a jellegzetes Allen-i kavarásból sok, valóban izgalmas csavarból meg kevés akad, Londonban játszódik. Az amerikai újságírópalánta, Sondra Pransky (Scarlett Johansson az, aki Woody előző filmjében, a Match Point-ban is szerepelt) épp barátait látogatja meg, s velük vesz részt a Splendini álnévre hallgató bűvész (maga Woody Allen) előadásán. A tipikus csetlő-botló-idétlen Woody-figura pont Sondrát kéri fel fő attrakciójánál, hogy lépjen az anyagtalanító dobozba – ahol a lányra valódi természetfeletti élmény vár. A nem rég elhunyt sztárriporter, visszatérvén a halálból, neki súgja meg a szenzációs sztorinak ígérkező fülest: alighanem a multimilliomos Lord Lyman fia, Peter (Hugh Jackman) az a tarot-kártyás sorozatgyilkos, aki már vagy 10 prostit tett el láb alól.

Sondra, a bűvész segítségével nyomozni kezd hát, s miközben bekerülnek az angol felsőbb tizes köreibe, kölcsönösen egymásba szeretnek a gyanúsítottal. Bonyodalmak következnek, nem várt vagy nem túl meglepő fordulatok, kinek hogy – és végül egy kellemesen szórakoztató filmről, alighanem mosolyogva távozunk a moziból.

A film túl nagy színészi alakításokra sem ad alkalmat, ezzel együtt mindenki jól teljesít. Scarlett Johansson, akit az Elveszett jelentés-ben nyújtott alakítása óta kedvelek, meggyőzően domborít, mint bájos és butácska szőke amerikai csajszi, Hugh Jackman ízlésesen hozza az elegáns, egyszersmind valamit titkoló brit arisztokratát (ld. még: Kate és Leopold). Woody Allen meg pont olyan, mint mindig, és valami halálosan nem illik ebbe az angol környezetbe – de nyilván ez is volt a cél. Az angol környezet, a lord kastélya és kertje, viszont szemet gyönyörködtető.

Számtalan ennél rosszabb filmre lehet manapság jegyet váltani.

Címkék:

péntek, december 01, 2006

Film / Kamera által homályosan

Freck-sick az ágyon, bűneit olvassákA Scanner Darkly
színes, amerikai animált élőszereplős sci-fi, 100 perc
Gyártó: Warner Independent Pictures/ Thousand Words/ 3 Arts Entertainment/ Detour Filmproduction/ Section Eight Ltd.
Szereplők: Keanu Reeves, Robert Downey Jr., Woody Harrelson, Rory Cochrane, Winona Ryder
Rendező: Richard Linklater
Forgatókönyvíró: Richard Linklater
Eredeti történet: Philip K. Dick (regény, 1977)
Operatőr: Shane F. Kelly
Zene: Graham Reynolds
DVD megjelenés: 2006. 12. 05.
DVD forgalmazó: Forum Home Entertainment

A múlt évben jelent meg Philip K. Dick azon könyve először magyarul, amiből Richard Linklater ezt a filmet forgatta. A magyar filmforgalmazás jó öreg furcsaságainak köszönhetően nem kerül mozikba, csak az AniFest-en lehet elcsípni, ahol 3 alkalommal vetítik. Mi az elsőn láttuk. És hogy az ilyen kísérletezős animációs filmekre, meg Ph.K.Dick agymenéseire ne lenne igény, az nem bizonyosodott be. Az Uránia filmszínház díszterme tele volt…

Linklater ugyanazt a speciális technikát alkalmazta, amit a 2001-es Waking Life-nál (amit szintén nem adtak itthon a mozik, noha én pont a Kultiplex udvarán láttam belőle egy keveset, a Watch My Dying koncert előtt; és amiben szintén emlegetik Ph.K.Dicket). Élő szereplőkkel vették fel a filmet, majd egy külön erre a célra kifejlesztett szoftverrel animáció-szerűvé alakították. Ez elég sajátos, de alapvetően mégiscsak reális képi világot eredményezett, ami roppant kifejező. Egyrészt mintha csak egy megelevenedett képregényt néznél, másrészt kiválóan alkalmas a drogos-, meg egyáltalán bármilyen nem hétköznapi tudatállapot megjelenítésére.

Tehát már a képi világ is külön élményt jelent. Ami a sztorit illeti, azt Linklater érthetőbbre szabta, bár egyébként is ez az egyik olyan műve Dicknek, amivel kezdeni érdemes. A kábszerek hatása, a skizofrénia, a paranoia, az elidegenedés – az író kedvenc témái közül ezek mind itt vannak. Főszereplőnk, a Keanu Reeves által játszott Bob Arctor egy kis drogos csoport tagjaként tengeti napjait – ugyanakkor titkosügynök, akinek az a dolga, hogy a kábszeresek közé beépülve azokat megfigyelje. Csakhogy mindezért maga is drogfüggővé válik, és amikor azt a parancsot kapja, hogy Arctort is figyelje meg (mert alapból a rendőrök sem ismerhetik egymás valós személyazonosságát – a maszkafander, a folyamatosan változó külsőket mutató ruha, amit viselnek, és ami miatt felismerhetetlenek, remekül lett megoldva a filmen), akkor a gyilkos drog, a H-anyag által kikezdett agya meghasad. Ez ugyanaz a skizofrénia, amiről Vonnegut az Éj anyánk-at írta, csak sokkal betegesebb formában.

A film egésze egyébként nem annyira borult és sötét, mint az eredeti regény. Jó a zenéje, és illik hozzá az a pár Radiohead nóta is. Az Arctorral együtt élő figurák (James Barris (Robert Downey Jr.), Ernie Luckman (Woody Harrelson), Charles Freck (Rory Cochrane) nem kevés humort is hoznak a filmbe. A Donnát játszó Winona Ryder pedig szerethetőbb könyvbeli verziójánál – nyilván Linklaternek más a viszonyulása a nőkhöz, mint Dicknek volt, aki jó pár zátonyra futott házasságot élt át. Pont az egyik ilyen után lett tagja egy drogos kommunának, s az ott szerzett tapasztalatok sarkallták a regény megírására.

Ennek ismeretében még inkább drámai a film befejezése. Bizony, jól fejbenyomja az embert, és ez jelzi, hogy Linklaternek sikerült igazán jól megcsinálnia ezt a Dick-adaptációt. Megkockáztatom, neki sikerült eddig a legjobban Dick-művet filmre vinnie.


Az AniFest4 - animációs filmfesztivál honlapja
Cikk az ekulturán a könyvről

S a dec.5-én megjelenő DVD extrái:
- Audiokommentár Keanu Reeves, Richard Linklater író/rendező, Tommy Pallotta producer, Jonathan Lethem szerző és Philip K. Dick lánya, Isa Dick Hackett közreműködésével (eredeti nyelven)
- Egy nyár Austinban: Így készült a Kamera által homályosan
- A vonal súlya: Mesék az animációról
- Előzetes (eredeti nyelven)

Címkék: