nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, december 31, 2007

Joanne Harris: Csokoládécipő

Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Szűr-Szabó Katalin és Térfy Anna
Eredeti cím: The Lollipop Shoes
Oldalszám: 550
Ára: 3499 Ft
Kategória: szépirodalom

Nem gondoltam volna, hogy lesz folytatása a Joanne Harris számára világsikert hozó, 1999-ben megjelent Csokoládé c. regénynek. Annak ellenére sem, hogy a könyv számos kérdést nyitva hagyott. Valahogy ez a folytatásosdi nem illett Harris-hez, még ha nyilván szó sincs olyan baromságokról, mint pl. a „Csokoládé újra lecsap”, „A bonbon bosszúja”, vagy „A nugát fia”. S az is hamar kiderül, hogy ez nem szimpla folytatás.

A Csokoládé eseményei óta négy év telt el, a főszereplő Vianne Rocher, és kislánya már maga mögött hagyta Lansquenet-t, meg úgy általában a vidéki Franciaországot. Most Párizsban, a turisták által olyannyira kedvelt Montmartre-on laknak. Ennél is fontosabb azonban, hogy nevet és életvitelt is váltottak. Vianne-t most Yanne Charbonneau-nak, az immáron 11 éves Anouk-ot Annie-nak hívják, s bár most is egy chocolaterie-ben laknak, Vianne/Yanne már nem készít varázslatos csokoládékölteményeket, sőt, minden erejével azon van, hogy hogy végre békén hagyja őket a Változás Szele, és letelepedhessenek, megállapodhassanak. Hogy átlagembernek látsszanak, hogy befogadják őket, hogy végre ugyanolyanok legyenek, mint mindenki más – s nem mások, nem különlegesek. Márpedig Yanne-nak van még egy lánya, az alig 4 éves Rosette, aki még nem beszél, és egyébként is furcsa egy kisgyerek – már a „normálisak” szempontjából. Gondolom, nem árulok el titkot, ha azt mondom, Roux az apja, a Csokoládé-ban megismert szabadelvű folyami ember, akivel akkor Vianne heves románcba kezdett – és aki aztán eltűnt... S persze ő is újra felbukkan e kötet oldalain.

Yanne és Anouk mellett még egy harmadik mesélőnk is akad, ezesetben a legfontosabb, Zozie de l’Alba, akiről már a könyv elején kiderül, hogy sötét alak – mégis ő lesz az, aki felvirágoztatja Yanne csokoládéüzletét, aki mozgásba lendíti az eseményeket, aki újra feléleszti a csöndes biztonságra vágyó nő igazi énjét – és aki pont olyan, mint amilyen Vianne volt... Zozie roppant komplex szereplő. Kedvére váltogatja személyiségeit, ahogy épp érdekei diktálják, de jóval több, mint szélhámos kalandor. Személyében oly’ sűrű, sötét és kaotikus mágia kerül a történetbe, ami jóval túlmutat holmi kisebb-nagyobb csaláson. Nem csupán Vianne és általában az emberek sötét oldalának, titkolt vágyainak tükörképe, de valami mérhetetlenül gonosz, az emberi szíveket felfaló entitás is ő, szinte archetipikus karakter, a legősibb mítoszok és mesék ártó szelleme, halálfigurája, ki éhezi s gyűlölködő irigységgel vadássza az emberi életet... Nem mellesleg olyasmi hangulat érkezik vele a regénybe, ami Bradbury Gonosz lélek közeleg c. művét juttatja eszembe (és ez dicséret).

Rajtuk kívül a Montmartre érintett részének néhány lakója is felbukkan a regény lapjain, de senki ne várjon az Amélie csodálatos élete c. filmre emlékeztető figurákat. Inkább néhány ügyes ecsetvonással kifestett bábuk ők Zozie játszmájában (avagy Harris stílusos, ám néhol kissé bő lére eresztett történetszövésében), különféle embertípusok megtestesítői, akikre elsősorban a közösségi szellem megteremtése miatt van szükség, meg hogy az olvasó érzékelhesse, Zozie bűbája mily’ erős. Még a módos Thierry, akitől az üzletet bérli Yanne, és akihez hozzá szándékozik menni, mivel tőle remél biztonságos hátteret gyermekei számára, még ő is csak egy sztereotípiákból felépített szereplő. (Még ha megannyi bestseller akad is, melynek főszereplője megközelítőleg sem ily’ kidolgozott.)

Ám Zozie és Yanne/Vianne önmagukban is épp eléggé izgalmas karakterek, s kettejük kapcsolata nem várt fordulatokban gazdag, nagy csatává fejlődik a könyv végére. Mely csatának nem csupán Yanne kilétének lelepleződése a tétje – Zozie ugyanis „szemet vet” Anoukra, aki (akárcsak Rosette) rendkívül tehetséges a mágia terén. Anouk narrációjával az iskolai beilleszkedés nehézségei, a felnőttéválás apró, fájdalmas lépései is megjelennek a regényben. És az anya és gyermeke közti kapcsolat is, amiről Joanne Harris első kézből tud írni, hiszen Anoukkal kb. egy korú Anouchka nevű lánya. Mindazonáltal Anouk fejezetei nem mindig tűnnek hitelesnek. Tudom, hogy egy 11 éves lány, pláne ilyen képességekkel és háttérrel, fogalmazhat meglepően jól és rétegzetten, de mégsem mindig úgy írta meg Harris, hogy Anouk hangja, szavai valódinak tűnjenek.

Ami a mágiát, Joanne Harris egyik kedvenc témáját illeti, itt Vianne „családi” varázslatát állítja szembe Zozie sajátos rendszerével, amire a legnagyobb hatással az azték és maja mítoszok és mágia voltak. Mindez ad némi ijesztően idegen, de egzotikus ízt az egésznek, amellett, hogy a csokoládé amúgy is abból a kultúrkörből származik. S természetesen az étkek most is varázslatosak, de közel sincs akkora szerepük, mint a Csokoládé-ban.

Megkockáztatom, a Csokoládécipő-ben (melynek eredeti címe Nyalókacipő, Zozie számos extravagáns lábbelijének egyike, egy ragyogó vörös magassarkú nyomán) a történet mintegy másodlagos. Persze, végig lehet izgulni, hogy mi lesz kedvenceinkkel, hogy sikerül-e a felszínen káprázatos, belül pedig romlott és gonosz Zozie-nak elrabolnia Yanne és szerettei életét. És az sem mellékes, hogy Zozie felderíti Vianne múltját is, ami még az első részhez is ad némi plusz ízt (ráadásul az Ötnegyed narancs főszereplője is felbukkan benne egy mellékszálban). Ám mindez csak a fonál, amire Harris a mondanivalóját felfűzhette. Pl. arról, hogy az embernek vállalnia kell önmagát, még ha ez kiközösítést, meg nem értést von is maga után. Arról, hogy a felnőttek micsoda hazugságokra képesek, s még inkább, hogy mi mindent meg nem tesz egy szülő a gyermekéért. Arról, hogy a gonosz számtalan formát ölthet, épp úgy lehet egy vakbuzgó pap (ahogy a Csokoládé-ban), mint valaki, akiről azt hiszed, a legjobb barátod. Arról, hogy az van, amiben hiszel, és hogy ez néha nem elég, meg hogy épp így létezhet a mágia is, de az okkult humbugnál erősebb lehet az ember és ember közt meglévő kölcsönhatás, és hogy a szimbólumoknak ereje, hatalma van – és így tovább.

Túl a könyv majd’ 550 oldalán, most sem érzem úgy, hogy elkerülhetetlen volt a megírása. Ám annak ellenére, hogy találni benne apróbb logikai hibákat, és itt-ott eltúlzott csomagolást (noha jól tudom, s Harris-szel vallom, hogy nem csak a csokoládé számít, de az is, mibe teszik bele), és hogy a könyv közbeni fordító váltás nem tett jót a magyar kiadásnak (sem a külön fabrikált borító), a legkevésbé sem bántam meg, hogy elolvastam a Csokoládécipő-t. Tálcán kínálja magát a hasonlat, hogy olyan ez a regény, mint a sűrű, gazdag, megannyi ízt-aromát-illatot hordozó étcsokoládé. Különleges és varázsos, egyben veszélyes és bódító, de mégsem annyira, mint az első rész (ami egyébként jóval sötétebb és mélyebb volt, mint a belőle készült, ám szintén imádnivaló film). Akárhogy is, nagy élvezetet okoz.

Címkék:

szombat, december 22, 2007

Philip Pullman: Ménkű és a viaszrém

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Fedina Lídia
Eredeti cím: The New Cut Gang – Thunderbolt’s Waxwork
Sorozatcím: A Városszéli Banda kalandjai
Oldalszám: 120
Ára: 1499 Ft
Kategória: ifjúsági

Philip Pullman angol írót az Úr Sötét Anyagai trilógia tette igazán sikeressé és ismertté. A brit Nagy Könyv szavazáson csupán a Gyűrűk Ura és Jane Austen Büszkeség és balítélet-e előzte meg. Az első könyvből (Az arany iránytű) készült film pedig most decemberben került nálunk is a mozikba. A hírek ugyan nem szólnak zajos sikerekről és rekordbevételekről, de talán így is sokan veszik majd kezükbe ennek a nagyszerű írónak a műveit. Szerintem ugyanis napjaink egyik legjobbja az ifjúsági/fantasztikus irodalom terén.

Pullman még e trilógia előtt kezdett neki a Városszéli Banda kalandjairól szóló sorozatának, amit 6 részesre tervezett, ám végül csak két regény jelent meg (’94-ben ill. ’98-ban). Cikkem tárgya az első rész, melyben megismerhetjük Ménkűt és barátait, akik a viktoriánus kori London egyik külső részében élnek, játszanak, nyomoznak. Utóbbit azért, mert valaki hamis pénzérméket bocsát forgalomba, a rendőrök pedig Ménkű apját viszik börtönbe – ami csakis valami félreértés lehet, hiszen a feltaláló hajlamú jóember sok furcsát és használhatatlant kitalált már, de embertársait soha meg nem lopná. Úgyhogy fiának és a többieknek kell őt tisztázni a vádak alól.

A háttér az író még korábbi sorozatát, a Sally Lockheart történeteket idézi, ám annál kevésbé komoly, mondhatni, fiatalabb gyerekek is örömmel olvashatják. A Pullman-ra jellemzően remek karakterek és fordulatok meg izgalmak mellett jó adag humor is jutott a regénybe. Ahogy a Lockheart sztorikból, Ménkűék kalandjaiból is klassz tévésorozatot lehetne forgatni. Egyébként meg nem az ifjúsági irodalom kihagyhatatlan remekműve, de kellemes olvasmány minden nyomozó hajlamú gyerkőcnek.

Címkék:

kedd, december 18, 2007

Susanna Clarke: Búcsúbáj hölgyei és más történetek

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Heinisch Mónika
Eredeti cím: The Ladies of Grace Adieu
Oldalszám: 250
Ára: 2980 Ft
Kategória: szépirodalom / fantasy

Egy évvel Susanna Clarke Hugo, World Fantasy és Locus díjas első regényének (Jonathan Strange & Mr. Norrell)
A Hollókirály c. magyar változata után itt a folytatás. Igaz, ez nem egy vaskos, lábjegyzetek erdeivel súlyosbított kötet, s nem is regény, hanem novellafüzér. Ám a világa ugyanaz, s a szereplők közül is többen ismerősek. Azt azonban le kell szögezni, hogy eme szép könyv a roppant előd ismerete nélkül is élvezhető – bár akinek igazán bejön, ezek után úgyis olvasni akarja majd a Hollókirály-t is!

Aki pedig már „túlélte” a csodás nagyregényt, bizonyára örömmel veszi, hogy pl. a nyitó, egyben címadó írásban maga Jonathan Strange bukkan fel – egyébként pedig három vidéki úrihölgyről szól a történet, akik bebizonyítják a rátarti mágusnak, hogy a nők is tudnak ám varázsolni, bármit tartson is erről a viktoriánus kori illemkódex. A záró novellában (John Uskglass és a cumbriai szénégető) pedig a legendás Hollókirállyal találkozhatunk. Nem mellesleg utóbbi olyan, mint egy humoros népmese, melyben a szegényember megleckézteti a hatalmas urat.

S a kettő között is bámulatos gazdagságú s kifinomultságú írások sorakoznak. Nem mind játszódik a 19. században, de mindegyikben ugyanaz a kiismerhetetlen, különös mágia és tündérnép mutatkozik meg ilyen vagy olyan formában, mint a Hollókirály-ban. Ezalól a Wellington hercege elveszti a lovát című, az írónő honlapján is olvasható novella sem kivétel, noha amúgy Falván is játszódik, a Neil Gaiman Csillagpor (Stardust) c. regényéből ismert helységben, ahol egy Fal választja el Angliát a tündérek földjétől. De hát amúgy is igen hasonló a két történet háttere.

Ha a Hollókirályhoz hasonlítom, ezekben a novellákban erősebb Jane Austen, mint Charles Dickens hatása, és jellemzően inkább a vidéki Nagy-Britannia adja a történetek hátterét, semmint London. Susanna Clarke itt is a rá jellemző részletességet, kifinomultságot, remek jellemábrázolást és körmönfont módon a sorok közé szőtt humort alkalmazza. Tündérei továbbra is kiszámíthatatlan, veszélyes népek, az embereket pedig austen-i iróniával és bájjal mutatja be. Ráadásul, mivel ezek a sztorik igen változatosak mind téma, mind kor és hely tekintetében, kedvére sziporkázhat – és ez egyben Heinisch Mónika fordító dicsérete is. Már a regény miatt is megjegyezhettük a nevét, de ezek a rövidebb, színes kis történetek bizonyos tekintetben több teret, több szabadságot adtak tehetsége kibontakoztatásához. Amit meg is tesz, pompásan.

S ha az irodalmi remeklés nem lenne elég: a szecessziós, régies stílusú illusztrációkat a Gaiman-nel is dolgozott Charles Vess készítette. Ezek épp olyan varázslatosak, mint maga a szöveg, egyetlen bajom velük, hogy minden íráshoz kettő: a címoldal és egy történetközi rajz tartozik csupán.

Gyöngyszemekkel teli kis ékszeres doboz e könyv. Nem való mindenkinek (eme rohanó világban a kényelmesebb tempójú, ízes, régivágású történetmesélés sokaknak lassúnak tűnhet, holott csak ők hasítanak át túl gyorsan önnön életükön), de akinek igen, annak ez jár; annak úgy kell, mint a borítót díszítő hajnalkáknak az esővíz és a napfény.

Címkék:

szombat, december 15, 2007

Gene Wolfe: A Békéltető ereklyéje

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Tamás Gábor
Eredeti cím: The Claw of the Conciliator
Sorozat: Az új nap könyve II.
Oldalszám: 304
Ára: 2350 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Az Új Nap Könyvei sorozat második része ez, mely 1981-ben elnyerte a legjobb regénynek járó Nebula Award-ot. Mondhatni, hogy ott folytatódik, ahol az első rész,
A kínvallató árnya abbamaradt, azaz tovább kísérhetjük a kegyvesztett kínvallató-tanonc Severianus-t útján.

Főhősünk az első részben azzal vonja magára céhe haragját, hogy segít az egyik „ügyfél”, egy kínvallatásra ítélt hölgy öngyilkosságában. Mivel különleges tehetségű fiatal férfiúról van szó, enyhébb büntetést rónak ki rá, s a távoli Thraxba küldik, hogy ott bakóként működjön. Ám a második rész végéig sem ér el oda. Ez a könyv ugyanis javarészt egy kisvárosban, valamint az Abszolút-lakban játszódik. Az intrikák egyre bonyolódnak, és az is egyre inkább világossá válik, hogy Severianus messze több és fontosabb személyiség, mint holmi koromfekete köpenyes hóhérpalánta.

Nehéz alaposabb elemzések nélkül írni erről a sorozatról, mert Wolfe annyira különös és sajátos világot talált ki hozzá, s oly’ bonyolult a cselekményszövése. A helyszín Urth, amit a haldokló Nap egyre gyöngülő sugarai éltetnek. Tehát egy jövőbeni Föld, ahol viszont a körülmények részint feudálisnak, vagy akár ókorinak tetszenek, ugyanakkor apró momentumokban megvillan a magasabb fejlettségű technika, és talán a földönkívüli (de legalábbis idegen) jelenlét is. A társadalmi viszonyok is furák, és jóval többről van szó, mint hogy a múlt rendjét visszaállítani vágyók titkos harcot folytatnak a jelenkori uralkodó ellen. Maga Severianus, a mesélő is oly’ különös alak, hogy az olvasó sosem lehet biztos benne, mi fog következni, ill. ki az, aminek látszik...

A történetet magát nagy vonalakban sem érdemes leírnom, noha az
előző részről szóló cikkemből így utólag pont ezt hiányoltam. Olyan tekervényes, sok szereplős sztori ez, hogy bizony néha nehéz rá emlékezni, hogy akkor most ki kivel is van, és mi mit jelent. Merthogy az Új Nap Könyveinek sajátos, archaizáló, latin, görög, és még számos más nyelvből vett szavakkal teli nyelvezete van. Stílusa emelkedett, részint szinte tudományosan távolságtartó, de leginkább szépirodalmi, és ez mit sem könnyít az egyszeri olvasó helyzetén. Legalább az előző könyv szószedetét is betehette volna a kíméletesebb kiadó a kötet végére, s nem csak azon szavakét, amik itt fordulnak elő először.

De akármilyen nehéz olvasmány is ez, zsenialitása egy igazi ínyenc fantasy rajongó számára kétségbe vonhatatlan. Wolfe bámulatosan képes hangulatot teremteni. Noha pengeváltásokban, halálsikolyokban, s bármi tipikus fantasy fordulatokban nem tobzódik a regény, eseményei mégis oly’ sűrűn követik egymást, hogy az embernek nagyon kell figyelnie. Emellett bődületesen erős atmoszférája van a sorozatnak. Noha mindent befolyásol (és torzít) az, hogy Severianus érzékszervein keresztül tapasztaljuk meg, mindvégig valóságosnak tetszik, amit és amiről olvasunk. Mindezt csak erősíti a párját ritkító szimbólumgazdagság, ami egyszerre ismerős és idegennek ható elemekből épül fel. Urth világa nagyon is a miénkben gyökerezik, ugyanakkor már annyira más is, hogy a jelképek sem teszik könnyebben megfejthetővé.

Viszont mindezek együtt teszik páratlan élménnyé az Új Nap Könyveit, legalábbis azok számára, akik valami újra, másra, tartalmasra vágynak, ha a képzelet irodalmának egy újabb kötetét veszik kézbe.

Címkék: