hétfő, március 31, 2008

Joanne Harris: Urak és játékosok

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Eredeti cím: Gentlemen and Players
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 466
Ár: 2780 Ft
Kategória: szépirodalom / krimi, thriller

Aki egy picit is odafigyel
Joanne Harris munkásságára, tudja, hogy tévedés őt beskatulyázni a Csokoládé miatt, mint a franciás-romantikus gasztroregények anyját. Arról nem is beszélve, hogy a nagy sikerű, Csokoládé c. film alapját adó történet messze-messze komorabb, sötétebb és mélyrehatóbb, bár a moziverzió is jó.

Az Urak és játékosok magyarul sem a legutóbbi könyve, eredeti nyelven 2005-ben jelent meg, még a fent említett regény folytatása (
Csokoládécipő) előtt. És, akárcsak a Jigs & Reels c. novellaválogatás, alaposan megdöbbentette mindazokat, akik Harris műveitől ugyanazt az ínycsiklandó-varázsos-rusztikus kollekciót várják.

Sok mindent szeretek Harris írásaiban, s ezek egyike az, hogy hajlamos saját ill. közeli rokonai élményeit, tapasztalatait beleszőni a történeteibe. Jelen könyvének alapját tanítással töltött tizenöt éve adta, így, bár maga a sztori a fantázia szüleménye, mindvégig hiteles, minden ízében olyasmi a táptalaja, ami így vagy úgy valóságos vagy az is lehetne.

A két mesélő mellett a cselekmény észak-angliai helyszíne, a St. Oswald Fiúgimnázium is főszereplő. Ez egy régi hagyományokkal bíró, jó nevű elit iskola, ahova jobbára tehetős szülők fiai járnak – és ez az a pont, ahol a regény gonosza megszületik. Ő ugyanis a „kapus kölyke”, a St. Oswald portásáé, a darabos, ivásra hajlamos John Snyde-é, akit elhagyott a felesége, és szerény fizetéséből nem telik egy ilyen iskolára. Így az éles elmével, erőteljes képzelettel és gyengébb fizikummal megáldott-megvert gyermeke kénytelen a prolik, leendő bűnözők és lecsúszottak iskolájába járni, ahol hamar megtanulja, hogyan legyen láthatatlan, elkerülendő a mindennapos megszégyenítéseket és veréseket. Ez aztán jól is jön neki, mikor egy nap beszökik a St. Oswald-ba, ahova pedig tilos számára a belépés. Innentől szinte mániájává lesz az iskola, titokban, ismeretlenül, álnév mögé rejtőzve jár oda, ha csak teheti, s idővel barátja is akad ott, a ragyogó lázadó, Leon személyében. Szinte bálványozni kezdi az idősebb fiút, és kölyökcsínjeik egyre durvább, egyre meredekebb irányt vesznek...

Ez azonban a múlt. A regény jelene egy 15 évvel későbbi iskolaév kezdete. Megismerjük másik mesélőnket, Roy Straitley-t, a 100. trimeszterére készülő, 33 éve tanító veterán klasszika-filológia tanárt. Jó humorú, ám magának való, a tanításért élő-haló, ütött-kopott figura ő, remek megfigyelőképességgel és emlékezettel, akit sokként ér, hogy régi, jól belakott tantermét a német szak (az eredetiben: a Teutonok) kapja, és egyébként is csökkentik az óraszámát. Mintha csak azt várná a vezetőség, hogy végre nyugdíjba vonuljon; mintha a latinra semmi szükség nem volna... (Pedig volna, ahogy arra is, hogy a kiadó megtisztelje az egyszeri olvasót azzal, hogy a latin, francia, egyéb idegennyelvű idézetek fordítását odabiggyeszti a lap aljára lábjegyzetben, mert igen, a többség nem járt elit gimnáziumba... Bár
ez az oldal sokat segíthet az ilyen apróságok kibogarászásában, ha történetesen angolul tud az ember.)

Straitley bemutatja nekünk a tanári kart (sokan vannak, érdemes memorizálni azt a pár oldalt, megkönnyíti az események követését), a régi motorosokat és az újoncokat is, fanyar humorú besorolásával (ő maga természetesen a Tweedzakósok közé tartozik). De bármily éles is a szeme, neki sem tűnik fel, hogy a frissen érkezett tanerők között ott van az is, akit egy 15 évvel ezelőtti, tragikus eseménykor egyedül ő látott...

A kilétét ügyesen rejtegető „Tégla” aztán nekilát bosszúja beteljesítésének. Azt már a könyv elején megtudjuk, hogy haragszik a St. Oswald-ra, ahova sosem járhatott, a fennhéjázó tradíciókra, az „iskola-mindenek-felett” mentalitást megtestesítő tanárokra, és azért is, mert ezek miatt vesztette el drága barátját. Sakkjátszmaként is felfogható, szinte zseniálisan kidolgozott revansa apránként felborítja az iskola életét, alapjaiban rázva meg hírnevét, tanárai és nem egy diákja életét. A kegyetlen és számító sötét játékos (bár a könyv címe egy régi krikett hagyományra utal, amelyben az urak, azaz amatőrök, és a játékosok, profi krikettesek mérkőztek meg) senkit és semmit nem kímél, bármely áldozatot szükségszerűként fogad el – és a gyilkosságtól sem riad vissza. Titokban végzett felforgató tevékenysége nyomán tanárokat függesztenek fel – ám az egyre gyanakvóbb Straitley-t a végére tartogatja...
Nem mellesleg alapos társadalomkritika rejlik abban, ahogy Harris az újságokban megjelenő, kiszivárogtatott féligazságok és hazugságok hatásmechanizmusát ábrázolja, azaz, hogy az emberek zöme képes ilyen vagy ennél is kevésbé hitelt érdemlő pletykák alapján meg- és elítélni valakit, akiről mit sem tud, és aki akár ártatlan is lehet.

Meglehet, hogy egy igazi krimi rajongó képes megsejteni a csavart, ami a 400. oldal környékén érkezik, de engem sikerült alaposan megdöbbentenie Harris-nek. Addig is jó volt a regény, izgalmas, érdekes, mély és végtelenül hangulatos, de az a húzás... szintén közelít a zseniálishoz. És akkor még a 466., utolsó oldalig mennyi minden történik! Valóban pszichothriller ez a könyv, de még milyen!

Szinte félelmetes, hogy Harris mily’ meggyőzően képes elénk tárni a bűnöző gondolatait, de a többieket is remekül ábrázolja, még ha olykor csak pár találó mondattal, vonással is. Mindenki hiteles, megvannak az indítékok, és senki sem makulátlan és kikezdhetetlen. Ilyen formán tehát az életet is valóságosan ábrázolja, még a jó öreg Straitley lelkiismerete sem lehet 100%-osan nyugodt. Ahogy a könyv vége sem tiszta happy end – de ezt különben is megszoktuk már az írónőtől. Ahogy azt is, hogy rendkívüli erővel képes atmoszférát teremteni. Más regényeiben az ember szájában érzi a mennyei étkek ízét, bőrén a vidéki Franciaország napsütését-szelét-esőjét – itt pedig az ódon épületóriás áporodott, krétaporos levegőjét lélegezzük be, s lelki szemeinkkel a St. Oswald tornyainak magasába pillantunk. Még úgy is, hogy Joanne kevésbé barokkos, a rá jellemzőnél javarészt lényegre törőbb leírásokat írt.

Az pedig egészen sajátos ízt ad a regénynek, hogy Harris/Straitley szemén át nem csak a tanárokat, de a nebulókat is láthatjuk. Mert valóban, aki iskolába jár, hajlamos megfeledkezni arról, hogy a tanár is ember, akiknek megvan a tanórák előtti és utáni, mindennapi élete – vagy annyira mégsem. Mert Harris-nél valahogy azok a tanárok a legszimpatikusabbak és legjobbak (akik valóban életre szóló értékeket adnak át „fiaiknak”), akiknek az iskola tölti ki az életét, akár önnön hétköznapi létük rovására is. Nem kertel, nem szépít, leírja ahogy van: nehéz, nem mindenkinek való pálya ez, számtalan buktatóval – és szépséggel, örömmel is. Úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom ezt a könyvet, aki valaha járt iskolába, de tanároknak vagy tanári pályára készülőknek különösen.

szerda, március 26, 2008

Erlend Loe: Doppler

Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
Eredeti cím: Doppler
Oldalszám: 192
Ára: 1950 Ft
Kategória: szépirodalom

Ez volt Erlend Loe ötödik regénye, ezidőszerint a második, ami magyarul is megjelent, merthogy a targoncás Kurtról szóló három kötet mégiscsak mese. A ’69-es születésű kopasz napjaink egyik legnépszerűbb norvég írója, és az alábbi cikk is további népszerűsítését célozza.

Különben már csak azért is érdemes megvenni a könyvet, mert mókás arckifejezéseket lehet vele aratni – „dikk mán, ez a csávó egy tejesdoboszt olvas”. A borító különben cím- és főszereplőnk, Andreas Doppler a soványtej iránti elkötelezettségére utal, és egy tejgyártó és –forgalmazó cég is támogatta. Mú.

A Doppler témája sokban hasonlít a Naiv.Szuper.-ére (az volt az első magyarul is kiadott regénye). Csak míg annak 25 éves, alig felnőtt főszereplője javarészt még nem tud mit kezdeni az életével vagy –ben, addig a negyvenes Doppler már nem. Történik ugyanis, hogy meghal Doppler apja, és hogy kiszellőztesse a fejét, „hősünk” kerékpározni megy az Oslo környéki erdőbe, ahol aztán sikerül egy figyelemre méltó esést produkálnia. Aztán, ahogy frissen szerzett zúzódásokkal borítva, mozdulni alig képesen fekszik a napsütötte talajon, egyszerre mintegy megvilágosodik. Olyan béke és csönd szállja meg elméjét, amihez foghatót felnőtt léte során aligha érzett – és ekkor dönti el, hogy kiköltözik az erdőbe, és gyűjtögető, vadászó valamint tolvaj életmódot élve tartja el magát. Egyszersmind hátrahagyja szép feleségét, Gyűrűk Ura-mániás, okos nagylányát és a napi rendszerességgel hallgatott-nézett, betegesen butuska gyermekdalok és rajzfilmek ellenére szintén jól fejlődő kisfiát, jól fizető állását, és mindazt, amivel ez így együtt jár. Amit normális életként épp úgy felfoghatunk, mint kiüresedett, globalizált, nyárspolgári, beprogramozott fogyasztói létként. Doppler szerint az utóbbit.

Mikor véget ér az áfonya-szezon, Doppler kénytelen megölni egy jávorszarvast, aminek húsát nem csupán saját éhsége csillapítására, de a cserekereskedelem újraindítására is használja. Nem mellesleg társául szegődik a legyilkolt szarvas borja, aki megindító ragaszkodással viseltetik anyja likvidálója iránt, s nem is viszonzatlanul. Doppler ugyanis még mindig jobban érzi magát egy oktondi rénszarvascsemete társaságában, mint az emberekében, mert azokat aztán szívből rühelli. Csak hát még a norvég erdőségek sem adnak módot a civilizációtól való totális elzárkózásra (nem beszélve a folyton újratöltendő készletekről), s idővel Doppler újabb embereket ismer meg. Van, aki mintegy tanítót, mestert lát benne, más szimplán csak rokonlélekként értékeli világtól elvonult mivoltában. Ami a feleségét és gyermekeit illeti, ők viszont nem örülnek annak, hogy a családfő lelécelt, velük együtt a felelősséget is otthon felejtve...

A Doppler kíméletlen társadalomkritika, ami szégyentelenül mutat rá mindarra a sekélységre és agybomlasztásra, ami a mai nyugati civilizációt jellemzi. Tudok olyan norvégról, aki túlzónak tartja, de mások úgy vélik, Loe éleslátása olyan, ahogy jobbára csak kívülállók láthatják ennek a különleges, gazdag országnak a társadalmi-pszichés problémáit. Mindezt azonban nem kinyilatkoztatások és megfejtések formájában találja Doppler, öniróniája bámulatos, ahogy farkának mérete is, amit viszont inkább átokként fog fel. Jobb szeretné, ha más, számára fontosabb értékeit is értékelnék az emberek.

A regény ugyanakkor elmélkedés életről és halálról is. Doppler bevallja, hogy igazából nem is ismerte az apját, ám nem azt firtatja, hogy ki volt ebben a hibás, hanem hogy hogyan tudna mégis emléket állítani neki, hogyan kerülhetne, utólag és megkésve, közelebb az őt nemző idősb Dopplerhez.

A norvég történelemről is megtudunk ezt-azt, pl. hogy a II. Világháború idején a náci megszállás alatt voltak nők, akik teherbe estek német katonáktól, magukra és gyerekeikre vonva ezzel a nép haragját és megvetését. Ez a téma amúgy Jostein Gaardernél is felbukkan (úgy rémlik, A kártya titka c. regényben). Az pedig különösen tetszik, hogy a norvég anyaföldről minden pátosztól, melldöngetéstől és túlzástól mentesen ír, mégis tisztelettel, az általam valódinak tartott hazaszeretet hangján, ugyanakkor Doppler egész kivonulása anarchista elvekre épül. Bár... valójában „hősünk” is tisztában van azzal, hogy amit ő tesz, az csak önmaga számára megváltás, vagy inkább menekülés, és hogy ettől még a világ nem lesz jobb, és nem is követendő példa. Viszont amilyen sokan emelnek hangot a modern civilizáció nyavajái ellen, olyan kevesen tesznek is valamit, s így Doppler kivonulása mégiscsak példaértékű. Mondhatni: ő legalább megpróbálta (relatíve sikerrel). Nem mintha igazi alternatíva lenne, sokkal inkább naiv próbálkozás, ami egy embernek tán összejöhet, de tömegeknek biztosan nem. És ezt épp maga Doppler ismeri el elsőként.

Loe stílusában Vonnegut, Salinger (Zabhegyező) és Roddy Doyle is visszaköszön (s a témában Thoreau Walden-je), de, már csak norvég mivolta okán is, megvan a saját hangja. Rengeteget lehet rajta nevetni, ugyanakkor amit leír, az sokszor annyira ott van, hogy még a legvastagabb arcbőrű burzsujokra és leginkább lebutított tévénézőkre is pofonként hatna. Persze az a veszély nem fenyeget, hogy ők elolvassák, így marad egy gondolkodó, részint idealista, részint kiábrándult kisebbség kultuszkönyve.

szombat, március 22, 2008

Kij Johnson: Kicune

Kiadó: Torii Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: The Fox Woman
Fordította: Ambrus Kata
Oldalszám: 403
Ár: 3200 Ft
Kategória: fantasy / szépirodalom

Ez a könyv már külsejében is különleges – halvány lila háttéren fehér virágminták, és sötétlilával az írónő neve és a regény címe. S ha belelapozunk, nem csak a szokatlan tördelés szúr szemet, de a fejezetenként változó, egész oldalt betöltő, világos szürkével nyomott japán írásjelek ill. növényi (bambusz?) ágak és levelek. Jó kezdet.

Kicune japánul rókát jelent, és egy így hívott rókalány a regény egyik főszereplője. A történet egy japán tündérmesén alapul, amiből az amerikai írónő előbb (1994-ben) Asimov-díjjal elismert
kisregényt írt – majd 1999 végére elkészült a regény is. Hét éven át íródott, rengeteg utánajárás, kutatás előzte meg, és kisebb csoda az is, hogy magyarul megjelenhetett egy ilyen, kuriózum-számba menő könyv.

A történet a
Heian korszakban (794-1185) járó, XI. századi Japánban játszódik. Kaja no Josifudzsi hazaköltözik vidéki birtokára, miután sokadszorra is hiába várta, hogy a császári udvarban előkelőbb kinevezést, magasabb beosztást kapjon. Vele tart felesége, Sikudzsó, valamint fia és népes szolgahada is. A régi, elhanyagolt birtokon bőven van mit megjavítani, átépíteni, ám ebből a nemesek nem veszik ki részüket – ők elvannak a maguk belső tépelődéseivel. Minderről Josifudzsi feljegyzéseiből, Sikudzsó párnakönyvéből – és Kicune naplójából értesülünk. Ők tehát a három főszereplő. Merthogy Kicune és családja (anyja, nagyapja és bátyja) beköltöztek a birtok kertjébe, és szörnyű megrázkódtatás számukra az emberek visszatérte. S ha ez nem lenne elég, Kicune beleszeret Josifudzsiba. A japán mítoszok és legendák varázslatos, ám nem feltétlenül jó akaratú, veszélyes lényekként tartják számon a rókákat, és Kicune is ráébred, hogy benne is megvan a kellő mágia, hogy emberré váljon és elcsavarja a férfi fejét.

Hogy sikerrel jár, ahhoz persze Josifudzsira és feleségére is szükség van. Előbbi napjait leginkább önmarcangolással tölti. Emellett belül, de egyre inkább kívül is lázad a végtelenül mesterkélt, megannyi tabut állító japán kultúra és viselkedési normák ellen, és szívesebben sétálgat a kertben és bámulja akár az önfeledten játszó rókákat, minthogy birtoka ügyeire vagy karrierjére koncentráljon. Feleségével, a minden tekintetben tökéletesnek tűnő Sikudzsóval a felszínes érintkezésen túl nem igen értik meg egymást (köszönhetően az élhetetlenségig szabályozott illemrendszernek is), ám a nőnek sem könnyű az élete. S nem csupán azért, mert a pezsgő fővárosi élet után belefullad a vidéki unalomba – ifjú házasokként már laktak itt, és bizony van mit rejtegetnie a múltjában.

A lassú folyású, egyszerre szokatlan és lenyűgöző történet így rendkívül rétegzett. Egyfelől gyönyörű, részint tragikus, részint varázslatos mese, a nem csekély erotika miatt inkább 16-18 éven felülieknek. Másfelől viszont egy olyan szerelmi háromszög, egy olyan családi dráma, ami mai nyugati kultúránk és életvitelünkben is kínosan ismerős. Az érzések, gondolatok elhallgatásából, félreértéséből fakadó megannyi fájdalom és bánat olyasmi, amivel sokunk találkozott már. Ezzel szemben jobbára idegen számunkra a korabeli Japán világa, amit kevés magyarázattal, ám annál inkább átható erővel és hitelességgel jelenít meg
Kij Johnson. Emellett elbájolóan írja le a könyv elején a rókák életét és azt, ahogy ők láthatják az embereket, és nem csupán a számos vers teszi költőivé és még inkább különlegessé a regényt.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy főleg a kötet elején, sokszor éreztem a fordítást magyartalannak, furának. Utóbb ez az érzés elmúlt, ahogy világossá váltak a szerepek, ill. a három főszereplő különböző stílusa, ám elvétve egy-egy mondat, kifejezés még így is mintha csak az angol eredeti nyers fordítása lett volna. Persze, Kicune esetében ez a fogalmazás védhető, hiszen ő rókából lett emberré, hogy is tudhatna úgy írni és beszélni, mint az, aki eleve akként nő fel. És beleolvasva az angol szövegbe, úgy láttam, ott is ilyen kissé helytelenül összerakott, egyszerű mondatokban kommunikálnak a rókák. Másutt az volt a bajom, hogy lehetett volna a szöveg költőibb, árnyaltabb. A fordító viszont azt mondja, olvasott eredeti párnakönyveket, és megdöbbenve tapasztalta, hogy sokszor szinte modernnek hatott a fogalmazásmódjuk ill. amit leírtak.

Akárhogy is, ha az olvasó képes hozzászokni e minden ízében különleges könyv sajátos nyelvezetéhez, miliőjéhez, akkor szintén különleges olvasmányélményben lesz része, ami tele van szépséggel, bölcsességgel, drámával. És ami olyan befejezéssel szolgál, amiért mindenképp érdemes mindvégig kitartani.

A Kicune egyébként a Love/War/Death (Szerelem/Háború/Halál) trilógia első része, a második, Fudoki címmel már megjelent Amerikában, de a harmadiknak még a címét sem tudni, csak annyit, hogy már készül.
S végül egy jótanács: érdemes bekötni a könyvet, mielőtt nekilátnánk az olvasásnak, mert a borító sajnos hajlamos betörni, megsérülni.

kedd, március 11, 2008

To-Mera

A 2008. márciusi (202-es) Hammerben olvasható To-Mera interjúból az alábbi részek maradtak ki.

Mit kell tudni a borítóról?
„Egy sárguló portré fotó látható rajta amint épp széttépődik, kibeleződik vagy ki tudja... Azt próbálja szimbolizálni, hogy néha le kell döntenünk a régi, elavult ideológiákat ahhoz, hogy helyet csináljunk az újaknak. Vagy... lehet, hogy csak egy nagy cafat húst ábrázol, amint kiveti magát egy felhőkarcoló ablakából, ha-ha! Legalábbis Bruce Dickinson szerint az! Nem vitatkozunk vele: ha ő szerinte az, akkor az!”
Merthogy ő hol látta, minek kapcsán mondta ezt?
“Van egy rádóiműsora BBC-n, ahol már a Transcendental óta játszik minket, és nagyon bejön neki a zene. Legutóbb mint 'progressive metal monsters'-t jelentett be minket. :) Sőt meg is hívott minket egy beszélgetésre, de ez a Maiden turné miatt most elhalasztódott.”

Említetted, hogy a szövegekre sokat hatott A.C.Grayling kortárs filozófus munkássága. Röviden össze tudnád foglalni a tanításait?
“Huhh… nem egyszerű feladat. Ő igazából nem tanít, csupán megtárgyal dolgokat. Ő maga írja, hogy az esszéi nem útitervként, inkább térképként foghatóak fel. Nagyon reálisan, de hatalmas lendülettel és pozitívummal ír az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Akármikor rossz a kedvem, csak felkapom az egyik könyvét, és megnyugszom.”

A Fallen from Grace c. dalra pedig Richard Dawkins hatott, az Isteni téveszme (God Delusion) szerzője, aki nagy hatással volt Douglas Adams-re is (bevallottan), de nekem mindig ott marad a kérdés, hogy jó, de mi volt azelőtt? Érdekes ez az ősrobbanás meg nincsisten duma, de akkor sem ad senki magyarázatot arra, hogy a nagy mindenféle bummok előtt mi a kórság volt... Szerinted? :)
“Te olvastad a God Delusion-t? Olvasd el. :) ...szerintem, valószínű, hogy milliónyi dolog van, amihez kicsik és kevesek vagyunk, hogy megértsük és felfogjuk. Jelenleg a tudomány jár a legközelebb ahhoz, hogy megértse és kibogozza a miérteket. Azt viszont nem látom megoldásnak, hogy kijelentjük, hogy vannak dolgok amikre úgyse fogunk soha rájönni, és a természetfelettivel tömködjük be a hiányzó részeket…”

Ezalkalommal is van irodalmi átirat a lemezen?
“Nem, nincsen. Elég sokat változtak a szövegek az eddig írtakhoz képest. Mindenképp őszinte lemezt akartam írni már ami a szövegeket illeti és ez csak úgy volt lehetséges, ha minden dalhoz személyesen kötődöm valamilyen módon. Rájöttem, hogy egy dal csak akkor lehet igazi, ha az ember beleadja szívét-lelkét. Egy dalban nem lehetnek titkok.”
Magyar szöveg most nincs. Miért?
“Egyszerűen így alakult… Valahogy nem illett a szövegekbe, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lesz.”

Az Inside the Hourglass-ben ki énekel? András, régi társad a Without Face-ből?
“Nekem is feltűnt, hogy baromira rá emlékeztet! Valójában Hugo és Tom alkották a kórus férfi részét.”
A The Lie-ban fúvósok vannak, vagy szinti?
„Szinti. A következő lemezen viszont nagyon szeretnénk több valódi hangszert használni. Azért egy szaxofonost meg egy kongást sikerült befűzni erre is!”
Melyik dalra lesz klip?
„Nem tudom lesz-e még, de ha igen, akkor gondolom, hogy az Inside the Hourglass-ra, mivel az a leghozzáférhetőbb és összevághatóbb dal a lemezen.”

Mikor legutóbb interjúztunk, még csak egy koncerten voltatok túl, ezért újra felteszem a kérdést: egy ilyen bonyolult zene hogy működik koncerten?
„Az új dalok sokkal könnyebben. A Transcendental-osokkal megszenvedtünk, hogy őszinte legyek, de az újak írásánál nagyon figyeltünk rá, hogy élőben is rendesen működjenek és nekünk se legyen túl sok problémánk az eljátszásukkal. Ez persze, mint hallhattad nem azt jeleti, hogy az új dalok egyszerűbbek, de a pedál és egyéb váltások igen, és a dalok sokkal jobban ’folynak’ hogy úgy mondjam.”
Olyanokkal játszottatok már együtt, mint az Emperor, a Dream Theater vagy a Fates Warning. Milyen tapasztalatokat szereztetek?
„Főként arra jöttünk rá, hogy sokkal többet kell koncerteznünk, amit ebben az évben szeretnénk is megtenni. Egyébként nyilván fantasztikus érzés volt ilyen legendákkal megosztani a színpadot... én Dream Theater-t hallgatva nőttem fel. Szóhoz sem jutottam, amikor egyrészt Portnoy minket választott, másrészt amikor találkoztunk velük. Életreszóló élmények voltak ezek, az biztos.”

To-Mera @ myspace

vasárnap, március 09, 2008

J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Harry Potter and the Deathly Hallows
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 624
Ár: 4690 Ft
Kategória: gyermek, ifjúsági / kaland / fantasy / szépirodalom

Mindig fura érzés, amikor véget ér egy olyan sorozat, amit az ember megszeretett, ami éveken át biztos pontot jelentett az életében. A Harry Potter sorozat pedig kétségkívül legsikeresebbike, s most elérkezett 7., utolsó részéhez. S micsoda méltó befejezés ez!

Emlékszem, mikor először láttam az első rész első kiadását, még ’99-ben, aminek még egészen másmilyen, puhafedeles borítója volt, és senki nem számított rá, hogy akkora felfordulást okoz majd a könyves világban. Nem vettem meg, mert nem tudtam, mire számítsak, és aztán nem sokára már boldog-boldogtalan Potter-t olvasott, és olyan őrület kerekedett körülötte, ami taszított, de aztán egy jó barátnőm rábeszélt, hogy mégiscsak adjak egy esélyt a szemüveges-baglyos figurának, és bizony engem is elvarázsolt.

Kezdetben széles körök vallották azt a nézetet, hogy J.K. Rowling könyvei jótékony hatásúak, s újra rávették a gyerekeket az olvasásra. Aztán, ahogy a történet haladt előre, és egyre több sötét és borzalmas esemény került a sztoriba, az írónő meg betegre kereste vele magát, jöttek a támadások is, ám a sorozat sikere töretlen maradt. Közben eltelt egy évtized, és az utolsó részre már méltán írták rá: 12 éven felülieknek. S számomra nem is az volt a fő kérdés: meghal-e a főszereplő, hanem hogy képes lesz-e Rowling igazán jó befejezést alkotni. Nem mintha különösebb bajom lett volna az eddigi részekkel, de szerintem igazi sziporkázó ötletparádét csak az első 3 könyvben tapasztalhattunk, s az azóta megjelent féltéglányi folytatásokban bizony nagyon sok volt az „alapozás”, és kevesebb az üdítő újdonság, a finom kis bölcsességek, a szépség, és a megkapó hangulat. Mert akármilyen izgalmas is a Potter széria, számomra ezek adták a savát-borsát – miközben persze a körmömet is lerágtam.

Nos, a 7. részből nem telik el 100 oldal, s máris meghal két kedves szereplő... És azután is ügyesen váltogatja az írónő a pörgős, akciódús részeket a visszafogottabbakkal. Helyenként olyan érzésem támadt, mintha a Csillagok Háborúja egy olyan verzióját olvasnám, ahol lézersugarak helyett átkok cikáznak...
A történetről, poénok lelövése nélkül nehéz írni, de hát mindenki tudja, hogy ha a sorozat véget ér, az vagy Harry, vagy Voldemort halálával kell, hogy záruljon. Egyébként a regény újra csak a Privet Drive-on kezdődik, hősünk elbúcsúzik Dursley-éktől, és nem megy már vissza a Roxfortba, hanem nekilát a Dumbledore-tól kapott feladatnak, azaz folytatja a horcruxok felkutatását. Ahogy az szintén előre sejthető, Hermione és Ron is vele tart, és azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, igen nehéz a dolguk. Közben megismerjük a Halál Ereklyéinek meséjét, ami újabb célt ad mind Harry-nek, mind legfőbb ellenségének. S természetesen a végső, nagy összecsapás sem marad el, bár Rowlingnak sikerült alaposan megkavarnia, szóval a fantasztikus végkifejlet korántsem előre borítékolható.

A regény egyik legerősebb szála Dumbledore-hoz kötődik. A Roxfort igazgatójának múltját eddig érintőlegesen sem nagyon hozta fel Rowling, ám most sok mindenre fény derül, és Harry-nek ez is okoz némi gondolkodni, tépelődni valót. Ugyanakkor szép lassan azt is megérti az olvasó, hogy a hosszú szakállú, jóságos professzor épp annyira főszereplője az egész sorozatnak, mint Potter. De nem ő az egyetlen, akiről olyasmik derülnek ki, amiket senki nem várt.

Emellett sok gyász, bánat, borzalom, és szemernyi szépség meg bölcsesség is van a regényben. Ezektől válik igazán tartalmassá. Legnagyobb pozitívuma azonban az, hogy az olvasó ráébred Rowling írói munkájának leglényegére. Meglehet, az immáron mesésen gazdag írónő sokat merített ősi mítoszokból és a XX. század fantasy és meseirodalmából (Diana Wynne Jones nevét mindenképp meg kell említenem, noha ’77-ben indult Chrestomanci-krónikáinak magyar kiadása 3 rész után abbamaradt...), de ezzel nagyjából bárki, aki mesés, kalandos történet írására adja fejét, így van, egyszerűen azért, mert már nagyon-nagyon nehéz bármi újat alkotni. Viszont lenyűgöző, mennyi munkát fektetett az írónő a Potter sorozatba – és ez csak most, az utolsó részben válik nyilvánvalóvá. Minden összeáll, minden helyére kerül, nagyjából az utolsó apró részletig. Nem tudom, mennyi zsenialitás kellett hozzá, de hogy rengeteg munkára volt szükség, az biztos. Mert az olvasó ráébred, hogy Rowling nem írhatta meg másként ezt a roppant regényfolyamot, csak úgy, ha már a legelején tudta, mi lesz a végkifejlet. És így, teljes egészében látni az ezernyi apró darabkából összeálló történetet, az bizony nagy élmény!

Bár Rowling azt nyilatkozta, nem lesz több Potter könyv, ez a remekül felépített világ rengeteget további történetnek adhat adhat még helyet. De ha egy sem születik már, az sem baj: ez a sorozat így, ahogy van, tökéletes és befejezett egész. Lehet, hogy mindent egybevetve irodalmilag nem annyira fontos és kiemelkedő, s nem ez lenne az első olyan bestseller, amire 50 év múlva senki nem emlékszik, de úgy gondolom, az ifjúsági és a fantasztikus irodalomban még jó ideig fontos lesz.

Rejtő Jenő – Korcsmáros Pál: Az előretolt helyőrség

Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2007
Az eredeti képregényt átdolgozta: Garisa H. Zsolt, színezte: Varga „Zerge” Zoltán
Oldalszám: 84
Ára: 2990 Ft

A hányatott sorsú Rejtő Jenőt (1905. március 29.–1943. január 1.) ma már magasabb irodalmi körök is elismerik, megannyi könyve, írása, színdarabja számít immáron klasszikusnak. Ezek közé tartozik Az előretolt helyőrség is, légiós regényeinek egyike.

Rejtő művei közül rengetegnek készült képregényes feldolgozása is, zömükben a ’60-as években. Ezek túlnyomó része a Fülesben jelent meg először, és a javukat Korcsmáros Pál (1916. május 22.–1975. május 24.) rajzolta.
A teljes cikk az ekulturán olvasható.