nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, március 31, 2008

Joanne Harris: Urak és játékosok

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Eredeti cím: Gentlemen and Players
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 466
Ár: 2780 Ft
Kategória: szépirodalom / krimi, thriller

Aki egy picit is odafigyel
Joanne Harris munkásságára, tudja, hogy tévedés őt beskatulyázni a Csokoládé miatt, mint a franciás-romantikus gasztroregények anyját. Arról nem is beszélve, hogy a nagy sikerű, Csokoládé c. film alapját adó történet messze-messze komorabb, sötétebb és mélyrehatóbb, bár a moziverzió is jó.

Az Urak és játékosok magyarul sem a legutóbbi könyve, eredeti nyelven 2005-ben jelent meg, még a fent említett regény folytatása (
Csokoládécipő) előtt. És, akárcsak a Jigs & Reels c. novellaválogatás, alaposan megdöbbentette mindazokat, akik Harris műveitől ugyanazt az ínycsiklandó-varázsos-rusztikus kollekciót várják.

Sok mindent szeretek Harris írásaiban, s ezek egyike az, hogy hajlamos saját ill. közeli rokonai élményeit, tapasztalatait beleszőni a történeteibe. Jelen könyvének alapját tanítással töltött tizenöt éve adta, így, bár maga a sztori a fantázia szüleménye, mindvégig hiteles, minden ízében olyasmi a táptalaja, ami így vagy úgy valóságos vagy az is lehetne.

A két mesélő mellett a cselekmény észak-angliai helyszíne, a St. Oswald Fiúgimnázium is főszereplő. Ez egy régi hagyományokkal bíró, jó nevű elit iskola, ahova jobbára tehetős szülők fiai járnak – és ez az a pont, ahol a regény gonosza megszületik. Ő ugyanis a „kapus kölyke”, a St. Oswald portásáé, a darabos, ivásra hajlamos John Snyde-é, akit elhagyott a felesége, és szerény fizetéséből nem telik egy ilyen iskolára. Így az éles elmével, erőteljes képzelettel és gyengébb fizikummal megáldott-megvert gyermeke kénytelen a prolik, leendő bűnözők és lecsúszottak iskolájába járni, ahol hamar megtanulja, hogyan legyen láthatatlan, elkerülendő a mindennapos megszégyenítéseket és veréseket. Ez aztán jól is jön neki, mikor egy nap beszökik a St. Oswald-ba, ahova pedig tilos számára a belépés. Innentől szinte mániájává lesz az iskola, titokban, ismeretlenül, álnév mögé rejtőzve jár oda, ha csak teheti, s idővel barátja is akad ott, a ragyogó lázadó, Leon személyében. Szinte bálványozni kezdi az idősebb fiút, és kölyökcsínjeik egyre durvább, egyre meredekebb irányt vesznek...

Ez azonban a múlt. A regény jelene egy 15 évvel későbbi iskolaév kezdete. Megismerjük másik mesélőnket, Roy Straitley-t, a 100. trimeszterére készülő, 33 éve tanító veterán klasszika-filológia tanárt. Jó humorú, ám magának való, a tanításért élő-haló, ütött-kopott figura ő, remek megfigyelőképességgel és emlékezettel, akit sokként ér, hogy régi, jól belakott tantermét a német szak (az eredetiben: a Teutonok) kapja, és egyébként is csökkentik az óraszámát. Mintha csak azt várná a vezetőség, hogy végre nyugdíjba vonuljon; mintha a latinra semmi szükség nem volna... (Pedig volna, ahogy arra is, hogy a kiadó megtisztelje az egyszeri olvasót azzal, hogy a latin, francia, egyéb idegennyelvű idézetek fordítását odabiggyeszti a lap aljára lábjegyzetben, mert igen, a többség nem járt elit gimnáziumba... Bár
ez az oldal sokat segíthet az ilyen apróságok kibogarászásában, ha történetesen angolul tud az ember.)

Straitley bemutatja nekünk a tanári kart (sokan vannak, érdemes memorizálni azt a pár oldalt, megkönnyíti az események követését), a régi motorosokat és az újoncokat is, fanyar humorú besorolásával (ő maga természetesen a Tweedzakósok közé tartozik). De bármily éles is a szeme, neki sem tűnik fel, hogy a frissen érkezett tanerők között ott van az is, akit egy 15 évvel ezelőtti, tragikus eseménykor egyedül ő látott...

A kilétét ügyesen rejtegető „Tégla” aztán nekilát bosszúja beteljesítésének. Azt már a könyv elején megtudjuk, hogy haragszik a St. Oswald-ra, ahova sosem járhatott, a fennhéjázó tradíciókra, az „iskola-mindenek-felett” mentalitást megtestesítő tanárokra, és azért is, mert ezek miatt vesztette el drága barátját. Sakkjátszmaként is felfogható, szinte zseniálisan kidolgozott revansa apránként felborítja az iskola életét, alapjaiban rázva meg hírnevét, tanárai és nem egy diákja életét. A kegyetlen és számító sötét játékos (bár a könyv címe egy régi krikett hagyományra utal, amelyben az urak, azaz amatőrök, és a játékosok, profi krikettesek mérkőztek meg) senkit és semmit nem kímél, bármely áldozatot szükségszerűként fogad el – és a gyilkosságtól sem riad vissza. Titokban végzett felforgató tevékenysége nyomán tanárokat függesztenek fel – ám az egyre gyanakvóbb Straitley-t a végére tartogatja...
Nem mellesleg alapos társadalomkritika rejlik abban, ahogy Harris az újságokban megjelenő, kiszivárogtatott féligazságok és hazugságok hatásmechanizmusát ábrázolja, azaz, hogy az emberek zöme képes ilyen vagy ennél is kevésbé hitelt érdemlő pletykák alapján meg- és elítélni valakit, akiről mit sem tud, és aki akár ártatlan is lehet.

Meglehet, hogy egy igazi krimi rajongó képes megsejteni a csavart, ami a 400. oldal környékén érkezik, de engem sikerült alaposan megdöbbentenie Harris-nek. Addig is jó volt a regény, izgalmas, érdekes, mély és végtelenül hangulatos, de az a húzás... szintén közelít a zseniálishoz. És akkor még a 466., utolsó oldalig mennyi minden történik! Valóban pszichothriller ez a könyv, de még milyen!

Szinte félelmetes, hogy Harris mily’ meggyőzően képes elénk tárni a bűnöző gondolatait, de a többieket is remekül ábrázolja, még ha olykor csak pár találó mondattal, vonással is. Mindenki hiteles, megvannak az indítékok, és senki sem makulátlan és kikezdhetetlen. Ilyen formán tehát az életet is valóságosan ábrázolja, még a jó öreg Straitley lelkiismerete sem lehet 100%-osan nyugodt. Ahogy a könyv vége sem tiszta happy end – de ezt különben is megszoktuk már az írónőtől. Ahogy azt is, hogy rendkívüli erővel képes atmoszférát teremteni. Más regényeiben az ember szájában érzi a mennyei étkek ízét, bőrén a vidéki Franciaország napsütését-szelét-esőjét – itt pedig az ódon épületóriás áporodott, krétaporos levegőjét lélegezzük be, s lelki szemeinkkel a St. Oswald tornyainak magasába pillantunk. Még úgy is, hogy Joanne kevésbé barokkos, a rá jellemzőnél javarészt lényegre törőbb leírásokat írt.

Az pedig egészen sajátos ízt ad a regénynek, hogy Harris/Straitley szemén át nem csak a tanárokat, de a nebulókat is láthatjuk. Mert valóban, aki iskolába jár, hajlamos megfeledkezni arról, hogy a tanár is ember, akiknek megvan a tanórák előtti és utáni, mindennapi élete – vagy annyira mégsem. Mert Harris-nél valahogy azok a tanárok a legszimpatikusabbak és legjobbak (akik valóban életre szóló értékeket adnak át „fiaiknak”), akiknek az iskola tölti ki az életét, akár önnön hétköznapi létük rovására is. Nem kertel, nem szépít, leírja ahogy van: nehéz, nem mindenkinek való pálya ez, számtalan buktatóval – és szépséggel, örömmel is. Úgyhogy mindenkinek ajánlani tudom ezt a könyvet, aki valaha járt iskolába, de tanároknak vagy tanári pályára készülőknek különösen.

Címkék: