vasárnap, december 21, 2008

Joanne Harris: Rúnajelek

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Runemarks
Oldalszám: 655
Ára: 3999 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, gyermek / ifjúsági, szépirodalom

Joanne Harris már sokszor bebizonyította, hogy nem szabad őt beskatulyázni pusztán azért, mert a Csokoládé c. könyve és annak sikere miatt, melyek nyomán számtalan „gasztroregény” szabadult rá a világra. De hogy ifjúsági fantasy-t írjon, azon azért csak az abszolút Harris-fanok nem lepődtek meg.

Márpedig a
Rúnajelek ifjúsági fantasy, vagy legalábbis így a legegyszerűbb besorolni. Persze, vaskos egy könyv, és vannak benne elég meredek meg kemény részek is, de nagyon jól lehet vele haladni, a 655 oldal hamar lepereg, és biztos vagyok benne, hogy aki képes volt elolvasni a teljes Harry Potter sorozatot, és értette és élvezte is, simán megbirkózik ezzel a könyvvel is.

A történet, amint a címből sejthető, a germán mítoszokra épül. Ám Harris ehhez az „anyaghoz” is a maga módján nyúlt. Míg Rowling számos különféle mitológia és mese elemeit építette be a Potter könyvekbe, egy a miénkére nagyon is hasonló alternatív világot hozva létre, Tolkien pedig a régi legendák nyomán egy teljesen új mitológiát hozott létre, addig Harris új sztorit írt a régi elemekből, mintegy folytatásul. Mondván, oly’ kevés történet maradt fenn, pláne eredeti formájában. És egész 14 éves koráig nyúlnak vissza a gyökerei, mert már iskolás korában elkezdett rövid sztorikat, képregényeket kiötleni Thorról és a többiekről!

A Rúnajelek ötszáz évvel a Világvége, azaz Ragnarök után játszódik, egy kitalált helyen és időben. Ebben az új (vagy régi) világban a Rend uralkodik, minden erejével azon dolgozva, hogy a nyomát is eltörölje a régi isteneknek, ill. mindennek, amihez a Káosznak köze van. Tilos álmodni, képzelődni, mesélni, varázsolni. Ám főszereplőnk, a 14 éves Maddy Smith mégiscsak mágikus képességek birtokában van, ráadásul egyik kezén egy rontott jel, pontosabban egy rúnajel látható. Isten háta mögötti falujában, a Strond folyó völgyében fekvő Malbry-ban senki nem kedveli őt, még apja és nővére is tart tőle, egyedül az évente csupán pár napra felbukkanó rejtélyes vándor, a Félszemű kedves hozzá. Ez a különös alak, akit persze a jóravaló Malbry-i népek szintén elkerülnek és utálnak, mesékkel traktálja Maddy-t, és apránként tanítgatja a képességei használatára. Ám idővel kiderül, hogy mindezzel célja van. A falu mellett áll ugyanis a Vörös Ló Dombja, egy elvarázsolt-elátkozott hely, ami átjáró az alsóbb világokba. És ezalatt van valami, amire Félszeműnek szüksége volna, ám amiért ő maga nem mehet el, de Maddy igen…

Így veszi kezdetét Maddy hosszú útja, mely az első oldalak alapján nem is várt, monumentális végkifejletig halad. Az olvasó egy ponton túl ráébred, hogy a könyv azért ilyen hosszú, mert Joanne-nak valóban sok mindent kell elmesélnie, egy egyre bonyolódó, fokozódó, és néhol sajnos zilált mesét, amit bizony mind nehezebb követni és értelmezni is, köszönhetően a számos fordulatnak és az egyre újabb szereplőknek. Megannyi, a viking mítoszokból ismert figura felbukkan, Ázok (Æsirek) és Vanirok, egyéb istenek, démonok, koboldok és óriások.

Apránként az is világossá válik, hogy a Rend, mely a Káosz minden nyomának eltörlésével a világokat összetartó egyensúly felborítását, s ezzel mindenek végét idézné elő, valójában nem is hasonlít olyan nagyon a katolikus egyházra, mint ahogy a könyv elején gondolnánk, bár egyébként nem vitás, hogy Harris kritikusan szemléli a nagy, szervezett vallások ténykedését. Ebben és még a sztori számos pontján a Rúnajelek Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiájával rokon, noha nem ás olyan mélyre. Inkább fogódzókat ad, magvakat ültet el, gondolatokat, amik ezen ősi mítoszoknak is fontos elemei voltak, s az olvasóra bízza, mit kezd velük. Mert Maddy útja nem csak a fizikai világban (ill. a Kilenc Világ közül többön át) vezet, de szellemi-lelki fejlődését (ha így tetszik: felnőtté válását, sorsa beteljesítését) is szimbolizálja. Ám Harris ezen a területen is mértéktartóbbnak mutatkozik. Nem írt olyan döbbenetesen rétegzett, megannyi értelmezésre lehetőséget adó szöveget, mint mondjuk Michael Ende a Végtelen Történetben, és leírások tekintetében is messze fukarabb, mint Tolkien, vagy akár Rowling volna.

Harrisnél a történeten, a cselekményen van az elsődleges hangsúly, ezért is érzi az ember sokáig könnyű olvasmánynak a Rúnajelek-et. És mert az írónő többnyire jól kezeli a számos felbukkanó borzalmat és nehézséget, bonyoldalmat és szereplőt. Sok humort és szépséget is szőtt meséjébe, és annyi izgalmat, hogy az utolsó oldalig jut belőle. Ahogy meglepetésekből is. És külön értékelem, hogy megtartott annyit az eredeti mítoszok komorságából, tartásából és súlyából, hogy az olvasó ne csak elégedett legyen a könyv végén, de megérezze azt is, hogy minden mindennel összefügg, mindennek következménye van, és minden vég egyben kezdet is. Ami egyszersmind e régesrégi történetek egyik fő üzenete is. A regény befejezése pedig magában hordozza a folytatás ígéretét, és remélem, Joanne idővel be is váltja ezt.

A fordításról kell még szólnom, ami alapból megfelelő, bár lehetne hangulatosabb, de cserébe a mókásabb részeknél sziporkázó. Viszont nagy hibája, hogy aki legalább valamelyest jártas a germán-skandináv mitológiában, hamar megérzi, hogy a fordító nem az. Ez apróbb momentumokban jelentkezik, melyeket más észre sem vesz, mindazonáltal az, hogy Szurt (Surtr), a Pusztító árnyéka fekete rigó alakú… OK, hogy a fekete rigó angolul black bird, de könyörgöm, csak nem gondolhatja komolyan senki, hogy itt valóban fekete rigóról van szó?!? Nyilvánvaló, hogy fekete madárra utalt Harris, amint azt egyetlen alkalommal helyesen is fordították… Nem is illene a sztoriba, bármily szabadon értelmezze is Harris a mitológikus alapokat. A tündérek pedig nem tündék…

Ettől eltekintve ez egy szép küllemű, olvasmányos könyv. Nem Harris legjobbja, de olyan regény, amit érettebb tinédzserek, mítoszok iránt érdeklődő fantasy-fanok, és kalandos, jó történetekre éhes felnőttek egyaránt élvezettel olvashatnak.

csütörtök, december 18, 2008

Robert Charles Wilson: Tengely

Sorozat: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sohár Anikó
Eredeti cím: Axis
Oldalszám: 336
Ára: 2990 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

A Tengely a Hugo-díjas
Pörgés folytatása, egyben egy trilógia második része, bár a Vortex c. befejező rész még messze nincs kész. Olyan hard sci-fi, mely sokat merít az Arthur C. Clarke-i hagyományból, és a tudomány épp akkora szerepet kap benne, mint a filozófia vagy a pszichológia.

A Pörgés befejezése óta 30 év telt el. A könyv azzal ért véget, hogy a földönkívüli Feltételezettek, akikről (vagy amikről) gyakorlatilag szinte semmit nem lehet tudni, az Indiai-óceánban felállítják az Átjárót, mely egy másik bolygóra vezet. Azóta az emberiség el is kezdte belakni ezt az Újvilágot, és Wilson társadalomkritikája a Tengelyben épp abban jelenik meg, ahogy fajunk ezen az új planétán viselkedik. A kikötővárosok, ahova a hajók befutnak a Földről, vonzzák az emberiség aljanépét, a földrész javát borító sivatagban hamar elindul az ásványi kincsek bányászása, vagyis a bolygó kiszipolyozása, és így tovább. Magyarán szó nincs új Édenkertről, tiszta lapról, meg ilyenek.

Ám a történetnek ez csupán háttere. A főszereplők, akárcsak a Pörgésben, ezúttal is fontos személyek, de elsősorban emberek. Már az első résznek is nagy erőssége volt az emberi psziché ill. az ember és ember közti kapcsolatok mélyreható ábrázolása, bár a Tengely más viszonyokat, más szereplőket hoz. Az első könyvből csak egyvalaki, Diane Lawton bukkan fel. Ő negyedik: egy marsi biotechnológia segítségével meghosszabbított életű földi ember. S míg a Marson szigorúan szabályozott keretek között tartják a negyedik létkor létrehozását, ill. a kezelésen átesettek jogait és lehetőségeit, addig a földi és újvilági társadalomban az eljárás tiltott, a negyedikek pedig törvényenkívüli üldözöttek. De még csak nem is ez a regény központi szála, hanem egy kísérlet, amit az Újvilág sivatagában, egy eltitkolt bázison próbál kivitelezni tudósok és negyedikek egy csoportja. Szintén marsi technológiával megpróbálnak létrehozni egy olyan emberi lényt, aki képes lesz összeköttetésbe lépni a Feltételezettekkel. Egy fiúról van szó, akit Isaac-nek hívnak, és akibe még az anyaméhben fecskendezték be a hatóanyagot… Szóval erkölcsi kérdésekben sincs hiány a Tengelyben…

Az eseményeket azonban elsősorban Lise Adams, a nyomtalanul eltűnt apja, egy neves tudós után nyomozó fiatal nő, ill. Török Findley, egy kalandor lelkületű, napjait épp repülésből tengető férfi szemszögéből tárja elénk Wilson. Az eseményeket, amik azzal veszik kezdetüket, hogy az égből hamu kezd hullani az Újvilágra, melyben furcsa alakzatokat lehet felismerni, pl. fogaskerekeket, gépek alkatrészeit…

És itt értünk el a könyv másik fontos témájához. A szereplők ugyanis arra a következtetésre jutnak, hogy a hamu a Feltételezettek elhasznált, elhalt részeiből származik. Wilson igen érdekes verzióval áll elő, mely szerint a világegyetemet átszövi a Feltételezettek önmagát reprodukáló, információt kereső, hordozó és cserélő, elképzelhetetlenül nagy hálózata, és hogy ilyen formában ők irányítják az univerzumot. Mondhatni, ők az isten, mely/aki nem is érzékeli az egyes emberi életet, mert annál sokkal-sokkal nagyobban „gondolkozik”, tervei, minden mozdulata évek ezreiben, akár eónokban mérhetők. És innen nem is nehéz eljutni addig a gondolatig, hogy így minden élőlény gépezet…

Súlyos gondolatokkal van hát tele a Tengely, a sztori is elég bonyolult, megköveteli az olvasó alapos figyelmét és kitartását. Pláne, hogy a fordítás ill. szerkesztés hagy némi kívánni valót maga után. Elismerem, hogy iszonyat nehéz munka lehetett magyarra ültetni ezt a szövevényes, nehéz szöveget, pláne, hogy a befejezés sem ismert, mégis több a magyartalanság, a hiba, a befogadást nehezítő apróság, mint amennyi még belefér. És az sem tetszik, hogy a könyv hátoldalán csaknem az utolsó oldalakig összefoglalják a cselekményt, függetlenül attól, hogy még a legvégén is okoz meglepetést a regény.

Ezzel együtt a kortárs sci-fi fontos alkotásai a Tengely és a Pörgés, és bízom benne, hogy a nyitva maradt számos kérdést a befejezés majd megválaszolja. Biztos az is ütős olvasmány lesz, de tény, hogy Wilson rémítően magasra emelte ebben a regényben a téteket ill. a lécet, olyannyira, hogy a Vortex-nek minimum katartikusnak kell lennie, tele olyan gondolatokkal és megfejtésekkel, amiket még hónapok múltán sem tudunk majd kiverni a fejünkből. Végtére is, ilyenek a jó sci-fik, nem?!

szerda, december 17, 2008

Hornby, Nick: Vájtfülűek brancsa

Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasónaplója
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Siklós márta
Eredeti cím: The Complete Polysyllabic Spree
Oldalszám: 372
Ára: 2800 Ft
Kategória: szépirodalom, egyéb

Ez nem új Hornby regény, inkább a 31 dal c. kötetéhez hasonlít, csak épp itt nem a kedvenc zeneszámairól írt esszéket, hanem könyvekről. Merthogy huszonnyolc hónapon át volt egy rovata egy amerikai irodalmi lapba, a Believer-be, ahol hellyel-közzel olyan könyvekről írt, amikhez épp kedve volt. És ezen cikkek itt egy kötetben olvashatók. És mivel a könyvek java, amikről szó van, nem olvasható magyarul, sokuk soha nem is lesz, ezért elsősorban is azoknak tudom ajánlani a Vájtfülűek brancsát, akik imádják Hornby írásait.

Ha az ember elkezd könyvekről írni, akkor egy idő után nem csak úgy olvas, amihez épp kedve van, ezt nyilván személyes tapasztalatból mondom. Hornby gyönyörűen megfogalmazza, hogy hogy is van ez az olvasással: „...ha az olvasás jól megy, akkor egyik könyv vezet a másikhoz, az meg a következőhöz, téma és jelentés összefüggés-láncolataként; és amikor nem megy jól, amikor egy könyv nem ránt vagy nem tapaszt magához, amikor az ember hangulata meg a könyv hangulata hadilábon áll egymással, akkor jószerivel bármihez több kedve van, mint hogy nekiugorjon a következő bekezdésnek, pláne hogy tizedszer olvassa újra az előzőt.” Ez bizony nagy igazság, de ha az ember ismerősei, jó- és rosszakarói folyton ajánlatokkal, javaslatokkal meg ingyenpéldányokkal bombázzák, és ő ezért vagy azért úgy érzi, hogy írnia illene ezekről, akkor bizony megváltozik a képlet.

Akárhogy is, az totálisan kizárt, hogy még egy élő ember pontosan ugyanazokat a könyveket elolvassa, amiket Hornby itt felvonultat, már csak azért is, mert neki sem sikerült mindet végigszenvedni. Viszont valóban bámulatosan sok féle mű került írónk elé, a klasszikusoktól (pl. Dickens) kezdve modern bestsellereken, memoárokon és életrajzokon, lánglelkű szerzők első kötetein és komoly tudományos munkákon át a sportkönyvekig. Azon kevesekről, amiket én is olvastam, nem feltétlenül egyezik 100%-ban a véleményünk (Hornby, lévén maga is író, nyilvánvalóan hajlamos fennakadni olyan apróságokon, amiken az egyszeri olvasó nem), de tény, hogy minden esetben alapos odafigyelés és éleslátás áll a leírt sorok mögött. És bizony a maga módján jó alaposan odamond mindenkinek, aki egy kicsit is kamuzik. Meg elég szépen kifejti a magas művészettel kapcsolatos fenntartásait is, amiket, kövezzetek meg, magam is osztok. Viszont amit Iain M. Banks Holtpont c. sci-fije kapcsán leír... Hát, komolyan, milyen barátai vannak ennek a Nicknek?!? Tudják, hogy magától soha nem venne a kezébe sci-fit, erre ezt adják neki... Ez olyan, mint az úszni nem tudót bedobni a tengerbe, 100 km-re a parttól, éjfélkor, viharban. Senki nem kezd sci-fit olvasni Banks-szel, ahogy senki nem kezd metalt hallgatni Slayerrel, és különben is, Vonneguttól a Titán szirénjei (ami persze-persze nem sci-fi, épp csak rengeteg olyan elem van benne) bejött neki. S még néhány név, a teljesség igénye nélkül: Murakami Haruki, Salinger, Robert Harris (aki a sógora), Joseph Heller, Anne Tyler, Mark Haddon, Michael Chabon, Dennis Lehane, Jonathan Coe, Jess Walter, stb.

Ám a Vájtfülűek brancsa nem véres szájú, betegesen kicsinyes, kákán is csomót kereső könyvkritikák vagy lekezelő, nagyképűsködő, lazázó stílusban odavetett „megfejtések” halmaza. A könyvet mindvégig Nick fanyar humora uralja, sőt, szerzőnk olyannyira kedvére bolondozik, hogy még abszolút Hornby-fanként is el kell ismernem, hogy sok esetben bármit inkább összehadovál, hogy teljen a Believer oldalain az ő rovatának kiszabott hely, mintsem hogy a könyvekről írjon. Persze, ebben az is közrejátszik, hogy a könyv által felölelt időszakban (2003. szeptemberétől 2006. júniusáig) Hornby harmadszor is apa lett, arról nem beszélve, hogy kedvenc focicsapata, az Arsenal is megannyi meccset játszott, amikre, ha tehette, kiment, rockkoncertekre, kocsmákba is járnia kellett azért, és hát néha-néha egy-egy írói turné is becsúszott. Nem volt hát mindig ideje könyvek Csomolungmáin átrágnia magát, ez ugye érthető.

Mindezek mellett több olvasott könyvből is idéz (pl. a magyarul is megjelent Persepolis képregényből is), és akármilyen keveset vagy sajátos szemszögből írjon is a legtöbb könyvről, bizony jó párat fel kellett miatta írnom a majdan elolvasandók amúgy is a Holdig érő listájára. Sőt, a
Marah nevű rockbandát is miatta ismertem meg, és tényleg egész jók. És természetesen jó adag hornby-i bölcsességet is megoszt velünk könyvekről, olvasásról, és az élet megannyi más részletéről, és ezek meg a poénok miatt nagyon is élvezetes olvasmány ez a könyv, szóval nem csak elvakult Hornby-rajongók és megrögzött könyvmolyok fogják értékelni. De ők azért mindenkinél jobban.

vasárnap, december 07, 2008

Tony Parsons: Nem lehetsz angyal…

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Varga Monika
Eredeti cím: Stories We Could Tell
Oldalszám: 358
Ára: 2700 Ft
Kategória: szépirodalom

Tony Parsons összes magyarul megjelent regényét (Apa és fia, Férj és feleség, Egyetlen szerelmem, Családban marad) olvastam, és mind tetszett. Bár könnyedebb olvasmányok, mind napjainkról szól, szerelemről, családról, gyerekekről, felelősségről, ilyesmikről, és valahogy szépen. Nem nagyon nyálasan, és nem is túlságosan felmagasztalva mindezeket ill. a kapcsolódó értékeket. Mondhatni, eléggé realisztikusan, s egyben eléggé szórakoztatóan.

A Nem lehetsz angyal… (az eredeti cím, Stories We Could Tell, egy Everly Brothers dalból jön) sok tekintetben eltér az eddig olvasottaktól (bár voltak Parsons-nak még korábbi, egyáltalán nem sikeres írásai is). Nem manapság játszódik, hanem 1977. augusztus 16. éjjelén (amikor meghalt Elvis Presley), és még saját családot nem alapított fiatalok a főszereplői.

Ahogy korábbi regényeinek, ennek is vannak önéletrajzi vonásai, sőt. A három főszereplő ugyanis egy zenei lapnál melózik, és Parsons is ugyanezt tette akkortájt, a nagy nevű NME munkatársa volt. Ezeknek az alig huszonéves srácoknak Elvis már jobbára történelem. ’77 a punk korszaka, és nem is elsősorban Presley halála miatt jelent aztán fordulópontot életükben ez a bizonyos éjszaka, de valami hatással mindegyikükére van.

Terry egy berlini interjú kapcsán összehaverkodott egy woodstocki rocksztárral (még nem tanulta meg, hogy zenész és zenekritikus között bratyinak helye nincs…), aki ezen az estén Londonban lép fel. A fiú bemutatja az öreg rockernek a szintén az újságnál dolgozó, Misty nevű barátnőjét, és a fószer persze rámozdul a csajra, és úgy fest, nem is hiába. Ez azonban csak a kezdet…

Ray hippi szellemű csóka, ami egyenlő azzal, hogy mennie kell a haladó felfogású, folyton újra éhes laptól, kivéve, ha sikerül interjút készítenie az azon az egyetlen estén Londonban tartózkodó John Lennonnal. A harmadik ürge pedig, Leon, aki a rockújságírás mellett egy radikális, antifasiszta lapot is csinál (részt vett a lewishami csatában is, amikor az antináci tüntetők összecsaptak a skinheadekkel), és kénytelen menekülni egy skinhead szerű gárda elől, akik berágtak rá, mivel egyik cikkében letöketlenezte a kedvenc zenekarukat.

Ez hát az alaphelyzet, s mire elkezdődik az új nap, nagyon sok minden megváltozik a három barát életében. Pontosabban… Nos, a regényben többször elhangzik, hogy valójában ’76 nyara volt az igazi (akkor indult be úgy istenigazából a punk láz, és akkor még mindez izgalmas lázadásnak tűnt), és ez a ’77 már nem olyan túl jó. És amit Parsons elénk tár, az bizony jobbára üres és értelmetlen, tele van drogokkal, felszínes kapcsolatokkal, egyéjszakás szexkalandokkal. Igaz, mindeközben a részint közép-, részint szegényebb osztályból származó főszereplők családi hátterét is bemutatja, azt, hogy azért még ezek a kábszerfogyasztó, zajos hülye zenét szerető nyikhajok is jönnek valahonnan, őket is anya szülte, és hogy igenis van bennük valamiféle tisztelet meg kötődés a családjuk iránt. Így lesz korrajz, társadalmi tabló a regény, s még az akkori politikai viszonyok is megmutatkoznak benne. És ez alapvetően jó is.

Ami viszont nem tetszik, az az, hogy Parsons túlságosan is az utólagos szemszögéből ír. OK, ’76 nyara volt a tuti, és egy évvel később már leáldozóban volt az egész, meg az ő fiatalkora is, de azért mikor megélte, csak élvezte, és ez nem jön át eléggé. Ezen a ponton elkerülhetetlen a Nick Hornby-val való összehasonlítgatás, ami Parsons előző regényeit is sújtotta. Mert bár később született, Hornby kezdett el korábban rockról írni, és ami azt illeti, a modern kori társas viszonyokról is. És az a helyzet, hogy Hornby még az amúgy sok visszatekintéssel és bölcselkedéssel teli Pop, csajok, satöbbiben is képes volt felülemelkedni íráskori önmagán, és megtörténéskori valójukban tárni elénk a dolgokat. Parsons viszont idősebb, bölcsebb fejjel ítélkezik a ’77-es évben történt események fölött, anélkül, hogy mindezt valójában leírná – egyszerűen azáltal, amit és ahogy megmutat. Nem nosztalgiázást várnék tőle, csupán totális őszinteséget és valós ábrázolást. És ennek nem tesz 100%-ban eleget, akkor sem, ha az a kor minden bizonnyal ilyen mocskos és nyomorult volt, a drogokkal, szutykos klubokkal, sehonnai idiótákkal, kötekedős-verekedős barmokkal, szaros éjszakai melókkal a gingyárban, és a többi. Attól még az akkori fiataloknak ez volt a ifjúságuk, és ebből adódóan, per definito, baszki, élvezniük, élniük kellett, és meg is tették, akárhogy nézett is az ki.

Most ez úgy hangzik, mintha olyan fene kiábrándult lenne ez a regény, holott nem. Parsons emberségessége, pozitív, legalábbis reménykedő hozzáállása itt is átjön, még ha a regény vége nem tartogat is mindenki számára totális happy endet. Mert hát mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Természetesen ez a regény lényege, remélem, nem rontom el senki szórakozását, hogy leírtam. Ezzel együtt ez is fontos üzenete: „A zene nem azért van, hogy megmentse a világot. Hanem azért, hogy átsegítsen az életen.”

Meg a sztori egy pontján az egyik főszereplő betéved egy diszkóba, és elsőre teljesen elbűvöli (szép a zene, az ott lévő fiatalok tudnak táncolni, nahát, és mindenki normális, tiszta ruhában van, és a többi), és ettől kissé hánynom kellett, de aztán szerencsére helyére teszi a dolgokat, és leírja, hogy a diszkósok között is vannak ugyanolyan nemjóarcok. Ezzel együtt nem lep meg, hogy Parsons írta George Michael életrajzát. Ilyesmire Hornby sosem vetemedne, még akkor sem, ha ő sem az a kiköpött vad keményrocker. Azért csak több köze van a valóság azon csúfabb, rázósabb szegletéhez, amihez a punk is tartozik. Emellett Hornby messze humorosabb, és Parsons sokkal kifejtősebben ír. Nem mondom, hogy a Nem lehetsz angyal…-ban nincsenek vicces dolgok, meg frappáns mondatok, de az biztos, hogy Parsons komolyabban veszi magát, mint Hornby.

Ami a fordítást illeti, Varga Monika a korábbiakban is remekül hozta Parsons stílusát, hangulatát, ezzel most sincs gond. Viszont ahogy M. Nagy Miklós Hornby fordításaiban, itt is alapvető problémák vannak a rockhoz kapcsolódó magyarításokkal. Az nyilvánvaló, hogy egyiküknek sincs sok köze ehhez a fajta zenéhez és mindahhoz, amivel összefüggésben van, és hogy mindketten a szocialista idők Magyar Rádióján szocializálódtak, ezért kényszeresen lefordítva írják ki a dalok címeit, de sokszor még a zenekar nevét is. Holott ennek már leáldozott. Ráadásul itt bizonyos helyek nevét is magyarítitták, amit, ha kitalált helyről van szó, még el is fogadnék, na de a Marble Arch-ot ki hívja Márvány Ívnek?! És nem értem, miért nem lehet az ilyesmiket lábjegyzetelni? Zavarna az bárkit? Elvenne a regény élvezeti értékéből? Meg szóval ilyenek, hogy a Martens az nem csizma, hanem bakancs, és hogy ha nem csalódom, a Sex Pistols nem a Queen zenekarnak, hanem
II. Erzsébet királynőnek szólt be, meg hasonlók. De én könnyen pofázok, mert én is rockújságíró vagyok, viszont biztos egy halom más dolgot meg nem tudnék így, és egész biztosan nem tudnék ilyen jól lefordítani egy könyvet, szóval ide se figyeljetek.

Ha már rockújságírás, még annyit a végére, hogy remekül lejön a brit rocksajtó sajátos mentalitása, ami nem csak mérföldek tekintetében van nagyon messze a hazaitól. Náluk nagyon régi hagyománya van annak, hogy ami múlt évben menő volt, azt ezévben már fikázzák, és hogy folyton valami újat keresnek, amit piedesztálra emelhetnek (még akkor is, ha valójában bűnrossz), hogy aztán nem sokkal később porba tiporják. Azt hiszem, az, hogy annyi meghatározó erejű rock zenekar származik a brit szigetekről, csakis annak köszönhető, hogy elég nagy piac az az ország, és így eltartott több rock újságot is, szóval akit itt kiherélt egy-egy véres tollú kritikus, az amott talán kapott pár dicsérő sort, vagy tudom is én. Abba meg ne is menjünk bele, hogy az angol és a magyar rock milyen nagyon más, kulturális, történelmi és társadalmi értelemben is, elég csak egy példa: a Sex Pistols, a punk láz egyik kirobbantója, 1977. augusztus 16.-án még első nagylemeze megjelentetése előtt volt, ám ’78-ban már feloszlottak és Sid Vicious külön is nekilátott az oszlásnak (bocs…). Persze, mindennek nagyon is van köze az angol történelemhez, ’77 tényleg gázos időszak volt meg minden, de most őszintén, az ős-Bikini, a Beatrice, a Kontroll Csoport, vagy épp a VHK nem sokkal nagyobb lázadó volt itt nálunk?! Pedig az ő hatásuk mégis sokkal szerényebb a mai viszonyokat nézve, mint Johnny Rottenéknek odakinn. És így tovább.

szombat, december 06, 2008

Siku: A Biblia Manga

Kiadó: Athenaeum 2000 Kiadó / Mangattack
Kiadás éve: 2008
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Eredeti cím: The Manga Bible
Oldalszám: 216
Ára: 1990 Ft
Kategória: képregény / manga

Nem az első alkalom ez, hogy valaki képregényes formában dolgozza fel a Bibliát, ám manga stílusban igen. Természetesen a teljes Bibliát képtelenség volna bő 200 oldalba belesűríteni, ám a cél nyilvánvalóan nem ez volt, hanem az, hogy a manga jellegű képregények fiatal olvasóihoz is eljusson ennek a kivételes könyvnek a híre, és legalább valamennyire megismerjék. És mindezt úgy, hogy érdekes, izgalmas, mai legyen, egyszersmind első lépcsőfok. Hiszen akinek tetszik, akit érdekel, az könnyen tovább olvashat a témában.

Természetesen a Japánból származó képregényes stílus ifjú rajongói mellett másoknak is élmény lehet ez a kötet. Siku, a részben nigériai származású, londoni művész, aki egyebek mellett számos Dredd bíró és 2000AD képregényen is dolgozott, rendkívül pörgős (helyenként humorral ill. egyéni megoldásokkal fűszerezett), végig olvasmányos és érdekfeszítő kivonatot készített a Bibliából, erőteljes ábrázolásmóddal és ügyes szerkesztéssel. Azt talán még a Bibliát elvetők vagy életükből mellőzők is elismerik, hogy megannyi máig is izgalmasnak ható sztori került bele, és ezek közül jó érzékkel csemegézett Siku, miközben igyekezett az események ívét is felvázolni.

A képregény rajzai dinamikusak, s a manga stílushoz nem kevés nyugati (helyenként szuperhősös) vonást, elemet is kevernek. S valóban, mind Jézust, mind tanítványait és neves követőit, mind pedig az Ószövetség fontos alakjait szuperhősként ábrázolja a kötet. Ez (ahogy az egész mangásítás) a konzervatív gondolkodású keresztényeknek ill. zsidóknak talán nem fog tetszeni, de ha ezen múlik, hogy a mai kölykök agyáig is eljusson az üzenet, akkor talán csak belefér… Meg aztán az utóbbi 2000 évben annyi különféle ábrázolás született a Biblia nyomán, ami viszont jellemzően minimális infot hordoz adott szereplői külsejéről, hogy igazán senki nem állíthatja, hogy X vagy Y pontosan így vagy úgy nézett ki. Meg ez különben is mellékes az átadott tartalomhoz mérten.

Az pedig nyilván kinek-kinek mást és mást jelent. El tudom képzelni, hogy valakinek valóban ez a képregény legyen az első lépése a megélt, igaz hit felé (Isten útjai kifürkészhetetlenek, ugye), de aki a Bibliát csak kultúrtörténeti érdekességnek tekinti, az is érdekesnek találhatja ezt a feldolgozását. A Bibliát pedig ismerni kell, egyszerűen azért, mert – ha tetszik, ha nem – nyugati kultúránk, civilizációnk, történelmünk, s mi minden egyebünk szempontjából meghatározó erejű alkotás. Aki nincs képben a Bibliáról legalább nagy vonalakban, az úgy istenigazából aligha tud eligazodni a mai nyugati világban, aligha értheti összefüggéseit, jelrendszerét, nyelvezetét.

De különben csak úgy, mint látványos és szórakoztató képregény is olvasható a
Biblia Manga.

Hasítás – Magyar rockantológia

„Huszonhat rocknovella”
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2008
Szerkesztő : Békés Pál; Tóth Krisztina
Oldalszám: 304
Ára: 2690 Ft
Kategória: szépirodalom

Mint egy régi bakelitlemez, úgy néz ki ez a könyv, és már emiatt is különlegességnek számít. Hanem a belseje! Az ám, a sorok a barázdák, 26 szám, nagyon mindenféle.

„A rockzene nemzedékek számára nyújtott és nyújt máig is életre szóló élményt, mert mindenkit szétfeszít belül a rock and roll rugója! Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollégáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről. Az írások témája igen változatos: egy lemez, szám, koncert, együttes, vagy csupán egy emlékezetes pillanat. Az antológiában huszonhat alkotó írása olvasható magyar és külföldi, régi és új, kőkemény és dallamos zenét játszó együttesekről, a Beatlestől a Nirvanáig.”

Ez áll a belső flepnin, és cikkem innentől totálisan szubjektívbe megy át, és az ekulton olvasható.