kedd, május 14, 2019

Hiinaar / Veres Gábor interjú

Veres Gábor a Watch My Dying énekese, de Hiinaar nevű projektje XIX című anyagán pont nem énekel egy sort sem, sőt, a dalszövegek sem az ő művei. Mindezt különféle, underground szinten jól ismert arcokra bízta, barátaira és lelki rokonaira, ellenben ő írta a dalokat, és a hangszeres részek zömét is ő játszotta fel.
És aztán még tök jókat is mondott ebben a hammeres interjúban.

szombat, május 11, 2019

Ted Chiang: Kilégzés ​és más novellák

Ted Chiang kínai származású amerikai sci-fi írónak ez csupán a második novellagyűjteménye, és a világ sci-fi közössége mégis remegve várta, még akkor is, ha jó része már megjelent korábban. Ahogy az első kötetben, úgy a másodikban is sorjáznak a különféle rangos SFF díjakkal elismert, elgondolkodtató írások, és az üdítő változatosság is megmaradt.

hétfő, április 15, 2019

Erlend Loe: Leltár

A röhejes terjedelme dacára oldalak ezreit megtöltő irodalmi műveket megszégyenítően tartalmas regény pont aznap játszódik, amikor Nina Fabernek, a korosodó költőnőnek, hosszú évek kihagyása után új kötete jelenik meg. Boszporusz a címe, isztambuli élményei ihlették a benne rejlő költeményeket, és az már egészen korán, ha nem is reggel, de legkésőbb délelőtt kiderül, hogy a kritikusoknak nem tetszik. Sőt, egyikük egészen gyalázkodó hangnemben ír róla. Gondolhatjuk, milyen hangulatba kerül ettől szegény Nina, hát ki szeretné, hogy az alkotását csupa rosszindulattal kezeljék?! És még ki sem teszi a lábát a lakásából, máris újabb csapás éri, amit nem mondok meg, hogy mi, mert egy ily keskeny könyv cselekményéről pofátlanság lenne ennél többet elárulni. Legyen elég annyi, hogy aki már olvasott akár egyetlen Loe-könyvet is, az számíthat rá, hogy úgysem tudja előre kiszámítani, mi fog történni, kivéve, hogy hajmeresztő dolgok.
Más egyebeket viszont még leírtam ekulton.

vasárnap, április 14, 2019

Joe Hill: Locke & Key luxuskiadás 1. – Kulcs a zárját

Joe Hill Stephen King fia, és ez a képregénysorozat hozta meg neki az áttörést (noha amúgy novellákat és regényeket ír). Összetett, szövevényes sztori, érdekes és jól kitalált szereplők, s mellé szuper rajzok.

csütörtök, április 04, 2019

Martin Parr: Only Human - kiállítás Londonban

Az emberi élet fonákságait, humorát a '80-as évek óta fényképező brit Martin Parr május 27-ig tartó kiállítása a londoni National Portrait Galleryben különleges élmény, aki teheti, nézze meg!

hétfő, április 01, 2019

Loreena McKennitt – Budapest Sport Aréna, 2019. március 29.

Harmadszor lépett fel Budapesten Loreena McKennitt, a világzene kanadai sztárja, s másodszor a zenéjéhez kevéssé illő Arénában. Ám ha a körülmények nem voltak is ideálisak, a koncert gyönyörű volt.

csütörtök, március 21, 2019

Alexandro Jodorowsky és Moebius: Incal 1-3.

Az Incal egy klasszikus képregénysorozat, egy noir elemekkel sűrített űropera, mely sosem jött volna létre, ha nincs Frank Herbert megkerülhetetlen űreposza, a Dűne, s még inkább, ha a számos területen maradandót alkotó, chilei Alexandro Jodorowsky nem áll neki filmet készíteni belőle 1975-ben. A kor olyan óriásaival akarta filmre vinni, mint Orson Welles, Salvador Dalí, Alain Delon, Mick Jagger – és akkor még csak a színészekről beszéltem. A látványtervekhez az Alien filmek kapcsán elhíresült H.R. Giger is hozzátette a magáét, a zenét a Pink Floyd írta. Volna, ha az irdatlan gyártási költségeket látva be nem rezelnek a producerek. Jodorowsky azonban nem hagyta, hogy kétévnyi munkája a süllyesztőben végezze, s új projectbe fogott a Moebius művésznevet használó, francia Jean Giraud-val. (Ez az ember rajzolta az 1983-as Az idő urai c. rajzfilmet, mely sokunkra tett sokkoló, örökre szóló hatást.) Ebből született aztán ez a meghatározó erejű képregény.

Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja

Conanhoz méltón bátor vállalkozás a Fumax részéről ez a két (limitált és „standard”) változatban is elérhető, megtermett és súlyos kötet – melyet, ha minden a remények szerint halad, továbbiak követnek majd. Eredetileg a `70-es évek elején indult ez a fekete-fehér képregénysorozat, a Marvel korabeli főszerkesztőjének, Roy Thomasnak a felügyelete alatt. Nem ez volt az első Conan képregény széria, s nem is az utolsó (a Dark Horse-nál a mai napig fut), de talán mind közül ez lett a legsikeresebb és A Klasszikus.

kedd, február 26, 2019

Molnár Krisztina Rita: A tűz ösvénye

A Víz ösvénye c. első kötetben megismert mozaikcsalád Kenézlőn tölti a Szilvesztert, egy kis borsodi faluban, ahol még megvan a hétköznapok mágiája, ám egyre fogynak a lakói. A tűz számtalan különféle formájában jelenik meg a kisregényben – hol visszaemlékezésként egy gyermekkori lakástűzre, hol malac pirul rajta, hol a szívekben, az arcokban, a fejekben lakozik. Vagy épp a pálinkában. Vagy a tűzhelyben és a gyufában, ahova, hasonlóan az első kötet két lillafüredi szobrához, elrejtett valakit Molnár Krisztina Rita.
Gyönyörű könyv ez is, teljes cikkem róla ekulton.

Brian K. Vaughan: Saga 1.

Amellett, hogy több kilónyi klasszikus képregény is megjelent a magyar comics fanok emlékezetébe minden bizonnyal örökre bevésődő, arany 2018-ban, a Sagának különösen örülök. Igaz, sokan már ezt az eredetileg 2012-ben indult sorozatot is klasszikusnak tartják, de ez mégiscsak egy kortárs, még mindig futó széria. Mely számtalan díjat (Eisner, Harvey, Hugo stb.) elnyert már, például azért, mert bebizonyította, hogy még mindig lehet frisset, újszerűt alkotni a képregényes médiumban.
Bár a Saga alapját adó konfliktus minden, csak nem újszerű, hiszen két, egymással csatározó űrbéli nép egy-egy képviselője a főszereplő, akik minden tiltás ellenére egymásba szeretnek. Shakespeare ebből írta a Romeo és Júliát, de Brian K. Vaughan egészen másféle sztorit kanyarított Alanáról és Markóról – már csak azért is, mert a történet elején születik meg az ő párosának a kislánya, Hazel, aki részint a sorozat narrátora lesz…

csütörtök, február 14, 2019

Alain de Botton: A szerelem csapásai


Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak (kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).

Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.

És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv, a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét, érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.

Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa, de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van, hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz legyen".

Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden szarról, akkor itt érzek némi hiányt.

Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.

S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés, de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek jut.

vasárnap, január 27, 2019

Pear Jam, 2019.01.25. Muzikum

A Pear Jam egy sokat látott magyar zenészekből álló Pearl Jam tribute zenekar, és baromi feelingesen tolják a Seattle-i grunge legenda dalait. A Hammer honlapjára írtam a Muzikumban tartott, közel két és fél órás koncertjükről.


szombat, január 26, 2019

Varró Dániel: A szomjas troll – Kis viking legendárium

A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.