Craig Thompson: Blankets – Takarók

Szerintem ez a világ egyik legszebb könyve. Az első szerelemről szól, felnőtté válásról, nehéz gyermekkori élményekről, de úgy, ahogy talán semmi más. Közel 600 oldalas képregény, és akként is különleges.

Teljes cikkem ekulton.

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Ken Liu novelláskötete egy rendkívül felvillanyozó, változatos és izgalmas gyűjtemény, melyet a szellemiségében friss sci-fi/fantasy-re vágyókon kívül a valóságot néha mágikus elemekkel elegyítő szépirodalom rajongóinak is merek ajánlani.

Teljes cikkem ekulton.

Majoros Nóra: Pityke és prém + két interjú

Majoros Nóra korábbi könyvei gyerekeknek szóltak, és mind más és más volt. A Pityke és prém felfogható ifjúsági vagy YA fantasynek, és bár a borító alapján lányregényre számít az ember, nem egészen az – sokkal több.

A regény kulcsa ez az idézet: „És mindenekelőtt építsetek hidakat, hogy át lehessen kelni a szakadékon. Együtt többre jutunk.” – és mindezt valódi tartalommal tölti meg az írónő. Nem üres frázisokat puffogtat a szeretet és megértés fontosságáról, hanem példát mutat, hogy mégis hogyan kéne mindezt megoldani.

Teljes cikkem ekulton. 

És két interjút is készítettem Nórával a könyv kapcsán.

Egyet írásban, egyet pedig képpel-hanggal.

A kettő között minimális az átfedés, és mindkettőben elhangoznak nagyon-nagyon jó dolgok.

 

40 éves lenne a HOBO BLUES BAND, de nem lett... – Budapest, Barba Negra Track, 2018. május 4.

40 éves lenne a Hobo Blues Band, de nem lett... – így a koncert címe, s valóban: a HBB 2011-ben oszlott fel, még utoljára kétszer is megtöltve a Papp László Budapest Sportarénát. Nem volt hát meglepő, hogy az annál jóval kisebb, cserébe szabadtéri Barba Negra Track nézőtere csurig megtelt. Ennyi év után újra látni a magyar blues- és rocktörténelem legendáit – s meglehet, így, ebben a formában utoljára, ezt nem lett volna szabad kihagyni. És az is egyfajta szabadság, hogy mi jó pár ezren ott lehettünk…

Ekulton a cikkem, itt meg sok fotóm.

Operation: Mindcrime 30

Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag, mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.

Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez hasonlót.

’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak. És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak ott, de itt is.

Például:

„Belefáradtam az összes szarba,

Amit a tévében tolnak

A kommunista tervről,

És az összes gyanús prédikátorba,

Aki a pénzemért koldul,

S közben svájci bankszámlája van

És a titkárnőjét kúrja

Mind a Penthouse-ban szerepel már,

Vagy a Playboy magazinban,

millió dolláros sztorikat mesélnek el

Asszem, Warholnak igaza volt

Azzal a tizenötperces hírnévvel,

Mindenki használja, mindenki árulja…” (Revolution Calling)

„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,

De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)

„A vallás és szex a hatalom játékszerei,

Manipulálják az embereket a pénzükért,

Eladják a bőröd, eladják Istent,

A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,

A politikusok nemet mondanak a drogokra,

Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*

Üres szavakkal oltják a tüzet

Míg a bankok egyre híznak,

És a szegények szegények maradnak,

A gazdagok tovább gazdagodnak,

A zsarukat meg lefizetik,

Hogy félrenézzenek,

És az egy százalék uralja Amerikát” (Spreading the Disease)

*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide, és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború, amihez az USA-nak is köze volt…

Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.

I remember now…

Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt. Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a The Missionben énekli Geoff.

Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki, aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt, hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér sem, csak mondom…

Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem, ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is az övét…

Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a Mindcrime. És így tovább.

Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam. Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra. Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod. A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég. Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.

„How many times must I live this tragedy

How many more lies will they tell me

All I want is the same as everyone

Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)

Az Irodalom visszavág - magyar írók és a rock/metal zene

A Tisza Katával készült interjúmkor merült fel bennem az ötlet, hogy megkeressek néhány olyan írót-költőt, akikről tudtam, hogy hallgatnak rock-, netán metal zenét. Akkor még nem sejtettem, hogy annyira sok további író-költőről derül majd ki, hogy ilyesmit is szeret, hogy végül 8 részes sorozat lesz belőle a Hammer honlapján. És biztos van, aki kimaradt, mert nem is tudtam róla, vagy ha megkerestem is, nem vállalta - de, ha jól számolom, 38 író-költő így is választ adott az egyenkérdéseimre.

És ez baromi megtisztelő, és nagyon büszke vagyok erre a sorozatra.

Jó volt az is, amikor a kedvenc íróim meséltek arról, hogy miket hallgatnak, de az is, hogy e sorozat miatt fedeztem fel magamnak új írókat-költőket, akiknek a műveit azóta olvasom vagy emiatt fogom olvasni. És azt is jó volt látni, hogy mennyire sokfélék azok az emberek és a műveik, akik írnak és rockot hallgatnak. Ha varietas delectat, akkor ez a sorozat maga a menny :)

Az utolsó részt linkelem be ide (bár elképzelhetőnek tartom, hogy lesz folytatás), mert ebben megtalálni a korábbi részek linkjeit is. Köszönöm mindenkinek, aki vállalta!

Interjú Molnár Krisztina Rita író- és költőnővel

Molnár Krisztina Rita könyveit nagyon szeretem. Az elvileg gyerekeknek írt avagy mesekönyvek megannyi olyan, megélt és igazi bölcsességet rejtenek, amik az én felnőtti lelkemet gyógyítják, versei pedig úgy szólnak a felnőtt létről, hogy jobban megértem magamat és másokat is általuk. Volt hát mit kérdeznem tőle ebben az ekultos interjúban, és most is azt adta, mint az írásaiban.

Meszecsinka – Ellátóház, 2018. március 21.

A Meszecsinka 2009-ben alakult, eddig négy lemezük jelent meg, a legutóbbi (Álomban ébren) épp most nyerte el a Fonogram-díjat világzene kategóriában, de már korábban is voltak jelöltek. A név magyarul Holdacskát jelent, és egy bolgár népdalból kölcsönözték. Magam, szégyenszemre, most jutottam el először a koncertjükre, pedig már pár éve szeretem a zenéjüket. De az első alkalom igazán emlékezetes lett.

Írtam róla ekultra.

És itt vannak a fotóim.

Akit Biffnek hívtak (színházi előadás)

Már másodszor láthattam magyar színpadon Christopher Moore regényének, a Biff evangéliumának színpadi verzióját – ráadásul két különféle rendezésben és felfogásban. Hat éve a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza is megcsinálta a maga változatát, s most a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, egy apró stúdióban (a Hevesi teremben) került színre újfent. S a regény akkora kedvencem, hogy amint hírét vettem az előadásnak, nyomban jegyet is rá.

S hogy milyen volt, azt ekultra írtam le. 

Fotó: Éder Vera

Warrel Dane 1961-2017

Ami itt következik, azt néhány nappal Warrel Dane halála (2017. december 13.) után írtam. Ma van a születésnapja, és úgy döntöttem, csak megosztom veletek a gondolataimat.

Azt hiszem, abban, ha valakid meghal, nem pusztán az ő elveszítése fáj, hanem az is, hogy soha többé nem leszel már az, aki az ő szemében voltál. Vele hal egy részed, aki csak neki voltál. Nem jön vissza többé soha már…

Warrel Dane nem ilyen valakim volt. Nem rokon, nem barát. Találkoztunk néhányszor, de én nem adtam neki semmit. Ő nekem egy ikon volt, és akármilyen jók voltak az interjúk, amiket vele készítettem, nem merült fel bennem, hogy elkérjem az emailcímét. Most már bánom. De a múlt évi koncertje után sokat gondoltam rá, kiküldtem az Univerzumba a kívánságomat, hogy gyógyuljon meg. Ennél többre lett volna szükség…

Szóval Warrel nem olyasvalaki volt, akinek el tudnék menni a temetésére. Mégis vele halt egy részem. Magától értetődő, hogy ahogy telik az idő, egyre több kedvencünk fog elmenni, így-úgy híres emberek, akik nekünk adtak, mi meg ott voltunk a közönségben, és örültünk. Chris Cornell esete bizonyítja, hogy akármekkora közönség szeretete sem elég. És neki volt szerető családja, s az sem volt elég. Az általa írt dalokat hallgatva nincs is min csodálkozni. Ő is túl érzékeny volt erre a világra. Olyan társadalomban élünk, ahol az az elfogadott norma, az az elvárás, hogy ne legyél érzékeny. Miközben az egyik, ami emberré tesz minket, az érzékenységünk.

Warrel viszont, amennyire én tudom, egyedül volt, szinte mindig. Túl sok biztosat nem tudok róla (hiszen még a születési dátumával is folyton trollkodott… :)), de sajnos a megérzésem a 2016-os pesti szólókoncertjén beigazolódott. Láttam rajta, hogy meg fog halni. Látszott.

Szóval amit itt leírok róla, azt csak én gondolom, s nem biztos, hogy igazam van. De azt gondolom, hogy ez az ember sokkal mélyebbre ásott, mint a legtöbben a metal történetében. A sátánról, a világban lévő borzalmakról, az emberek ostobaságáról baromi könnyű ordibálni. Amúgy lehet ez hasznos is. Ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk, előbb fel kell ismerni, hogy létezik, és el kell ismerni, hogy az probléma. Ebben a metal mindig jó volt. De ha leragadsz ott, hogy csak üvöltözöl, hogy minden milyen szar, attól nem lesz jobb semmi. És Warrel azon kevesek egyike volt, akik meg akarták érteni a problémát, fel akarták tárni annak gyökereit. A leginkább politikus meg "közéletiző" dalain is ez érződik. De nekem a legtöbbet azok a számai jelentik, amikor nem a külvilágról beszélt.

Don't be afraid to dream outside the lines

Don't be afraid of painting pictures within your mind

Don't be afraid, your path is not of sorrow

Don't be afraid, dreams are immortal

Warrel már az egészen korai időkben, már az első Sanctuary lemezen is a nagy kérdésekre kereste a választ. Hogy mi van a halál után, és mi van előtte, amiért érdemes egyáltalán élni. És azt hiszem, valahol, valamikor rossz utat választott. Miközben tudta, hogy a válaszok belül vannak, olyan mélységekbe ásott, ahova nagyon kevesen merészkednek, és ő maga sem tudta feldolgozni…

Van ez a kb. buddhista mondás, hogy a hegy tetejére több úton is fel lehet jutni. Meglehet, ha lett volna Warrel mellett valaki, aki szereti úgy igazán, vagy lett volna előtte valaki, aki segíti az útján, sosem lett volna belőle alkoholista. De ez olyasmi, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ahogy nagyon kevesen vannak azok is, akik képesek felülemelkedni bármely függőségükön. És nem csak az olyasmik taszítanak függőségbe, mint az ital vagy a drogok. A reggeli kávé, a zenehallgatás, az, hogy mindig kell, hogy legyen valakid, és még sorolhatnám, ez mind-mind függőség. És azt hiszem, most, 42 évesen, zene-, könyv-, film-, és még-halom-egyéb-függőként, hogy ez mind azért is van, mert nem merünk szembenézni a halállal. Nem tudunk. Nem lehet felfogni. Hogy egyszer majd mi sem leszünk.

Warrel pedig megpróbálta. A dalai alapján azt gondolom, nagyon sok mindent talált, de békét, szeretetet, Istent nem. Azt hiszem, érezte, talán tudta, talán meg is élte, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, (…) mintsem bölcselmetek álmodni képes", de talán túl sok mást, félelmetest és félelmet talált mellé. Nem tudom, miket élt meg. Nem tudom, tényleg azért ivott-e, mert nem bírta elviselni a körülötte levő semmit, és a válaszok hiányát odabenn. Azt sem tudom, hogy amit én találni vélek, az valóban van-e, s nem csupán por és hamu leszek-e, ha meghalok, és semmi más. De azt tudom, hogy ennek a világnak totálisan mindegy, miben hiszek, és bár a mélység, az éjsötét semmi nekem is nap mint nap az arcomba sikolt és igyekszik megtépázni az elmémet, azért valamit én találtam, azt hiszem. És mélységesen elszomorít, hogy Warrel, aki sokkal messzebbre ment, mint én valaha, nem találta ezt meg, holott ott volt benne, még a dalaiban is.

Egy barátommal beszélgettünk róla, hogy vajon miért nem lett Warrel soha sikeresebb. A Dead Heart in a Dead World (milyen cím ez…) idején voltak a csúcson a Nevermore-ral, akkor sokan, akik előtte meg utána nem tudtak kapcsolódni a zenéjükhöz, megszerették őket. Pedig az is irdatlan mélységekkel volt tele. Szóval azt gondolom, a Nevermore-t, de már a Sanctuaryt is, meghatározta Warrel személyisége, és amiről énekelt (és ami beszőtte a zenét, az egész hangulatát is), az sokszor egész egyszerűen túl sok volt a legtöbb embernek. Mert Warrel gondolkodó és érző ember volt (abban az értelemben, hogy nem tudott másmilyen lenni), és szembesítette a hallgatót. A halállal, az élet értelmetlenségeivel, a világ romlásával, azzal, hogy kell lennie valaminek, kell találni valamit, aminek van értelme, és amiért megéri szenvedni. És ő szenvedett. Olyan figura volt, mint Poe vagy Lovecraft: túl sokat látott, és ez magányossá tette. És szembenézni a halállal és mellé még az életben is magányosnak lenni… Ki bírná ezt ki?! Nem csoda, hogy ivott. Bár megvolt benne az a késztetés, az a belső tűz, és az a szenvedés is, ami a megvilágosodás felé löki az embert, ő valahol kisiklott. És ezt nem kritikaként írom, félre ne értsd. Néha úgy látom, megvilágosodni könnyű. Megtenni azt a lépést viszont iszonyatosan nehéz, az egész emberi élet legnehezebb lépése. Szembenézni önmagunkkal és a léttel, azzal, hogy a test romlandó, és nem biztos, hogy jut elég idő megtalálni a kiutat. Warrel ezt néha mesterségesen próbálta megoldani – legalábbis egyik-másik dala alapján úgy sejtem, kísérletezett kábítószerekkel is. És Isten tudja csak, hogy megszületett volna-e annyi zseniális zene az ilyen-olyan tudatmódosítók nélkül. Warrel is Seattle-i volt, ott nagy hagyománya van ennek, meg az emiatti elpusztulásnak… Layne Staley, Andy Wood, Kurt Cobain, Chris Cornell, és még sorolhatnám… Egyikük sem azért csinálta, amit csinált, hogy ezrek és milliók hallgassák. Hanem mert nem volt más választásuk: belenéztek a mélybe, és nem bírták elviselni. Senki nem marad ugyanaz az ember, ha egyszer szembenéz a halállal, és senkinek nincs joga megítélni őket. Amíg nem élted meg ugyanazt, addig nem tudhatod. És ez a világ, ez az elbaszott társadalom attól is ilyen élhetetlen, hogy mindenki kurvára okos, és mindenki megítél mindenkit, holott szart sem tud róla… Hagyjatok már élni mindenkit úgy, ahogy van! Keressétek végre magatokban a hibát, ne mindig másokban! És ha megtaláltátok, és meg fogjátok, mert emberek vagytok, és embernek lenni annyi, mint hibázni, akkor lássatok neki kijavítani. Az a valami. Az az, amiért megszülettünk.

Igen, és még akarok írni arról, nekem mit jelentett Warrel zenéje. Először úgy '90-'91-ben láttam, a Sanctuary Future Tense klipjét. Akkor már Queensryche rajongó voltam, és nyomban érdekesnek tűnt a csapat, lévén szintén seattle-iek. Sokkoló élmény volt az a klip. Úgy zúztak, mint egy thrash banda, de közben úgy énekelt az a szőke őrült, ahogy mondjuk Rob Halford. Teljesen kész voltam tőle. Plusz véglegesen eldöntöttem, hogy márpedig megnövesztem a hajamat. Olyan derékig érő, mint nekik volt, sosem lett, és még sorolhatnám, mi minden nem lett meg, amit akkoriban szerettem volna. Viszont az Into the Mirror Black bekerült azon lemezek közé, amik örökre, kitörölhetetlenül belém égtek.

Aztán feloszlottak, és úgy 5 évet kellett várni, hogy Warrel visszatérjen. Addigra a grunge és a pop-punk minden metalt kiölt a médiából, és a Nevermore egy végtelenül sötét, depresszív, mégis erőteljes anyaggal válaszolt minderre. Újabb megrázó élmény. Majd az EP, azokkal a kristálytiszta, gyönyörű dalokkal, és aztán a The Politics of Ecstasy, ami maga volt a tökély. Azt gondolom, hogy a metal '90-es évekbeli túlélése egyrészt a Paradise Lostnak köszönhető, mert amikor a hagyományos metal irányzatok teljesen underground szintre szorultak vissza, és számtalan zenekar adta fel, akkor ők mutattak új irányt. Azt is gondolom, hogy Bruce Dickinson két szólólemeze (az Accident és a Chemical) mutatták meg, hogy lehet még újat és igazán súlyosat alkotni a tradicionális heavy metalban. És hálásak lehetünk a Hammerfallnak meg a többi, Accept/Manowar/Maiden/Priest témákat újrahasznosító bandának, mert a nagyobb közönség számára ők hozták vissza a metalt, noha szerintem minimális, amit ténylegesen hozzátettek a zenéhez magához. Viszont a Nevermore volt az, aki képes volt a régit valahogy megújítani. Náluk egybeforrt a Priest és a Queensryche öröksége a Death/Carcass/Morbid Angel-féle technikás, progresszív death metallal, meg azzal, hogy Warrel képes volt aktuális témákról is úgy fogalmazni, hogy az túlmutasson a szimpla ökölrázáson és szájhabzáson. Nyilvánvaló, hogy túl intelligens, túl agyas volt mindez az átlagembernek. Hogy túl súlyos volt a tradicionális heavy metal híveinek, és túl dallamos a brutál zenék rajongóinak. Igen, a Dead Heart… működött, a Heart Collector szerelmi fájdalmát például elég sokan át tudták érezni (korábban a Dreaming Neon Black-ét még kevésbé…), és biztos vagyok benne, hogy underground szinten nagyon sok emberre, és azon belül is sok zenészre hatottak. De Warrelt most az egész metal világnak siratnia kellene, nem csak egy underground körnek. Tudom én, hogy az ő hatását nem lehet a legnagyobbakéhoz mérni, de attól még amit csinált, az mérhető hozzájuk.

Még aznap, hogy meghalt, olvastam a Blabbermouth-on, hogy a zenészek, akikkel Brazíliában épp a második szólólemezén dolgozott, még nem döntötték el, hogy befejezzék-e vendégénekesekkel az anyagot. Warrelnek már nem maradt ideje felénekelni. És én azt gondolom, hogy ez az a kivételes eset, amikor meg kellene csinálni. Senki nem pótolhatja őt, senki nem lesz képes úgy elénekelni, ahogy ő tette volna. De az élete volt ez, és szeretném tudni, az utóbbi években miket írt, mik foglalkoztatták. Mert Warrel ugyan nem volt az ismerősöm, de amit csak csinált, az visszhangot keltett bennem. Először azt, hogy lehet máshogy is metalt csinálni, hogy lehet bátran kísérletezni zenében és szövegben is. Aztán azt, hogy vannak utak, és hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a hétköznapi valóság nem minden, és hogy a hatalomnak, a rendszernek az az érdeke, hogy a hétköznapi ember mégse eszméljen rá erre. És alighanem a második szólóalbum az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mi járt a fejében. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem volt mellette senki az évek folyamán, aki segített volna neki, aki ki tudta volna hozni őt a maga alkotta börtönből. Hogy nem talált rá arra a kristálytiszta belső hangra, amin pedig annyi dalában énekelt.

Sokszor tapasztaltam már, hogy egy zenész, vagy bármely más művész a legjobbját a dalaiba teszi bele, és hogy nagy árat kell fizetnie érte. Nehéz meghatározni, hogy egy olyan embernél, aki kiáll a színpadra, hogy előadja a maga dolgait, mennyi az exhibicionizmus, mennyi az egó, és mennyi az isteni szikra. Nem ítélem el én azokat sem, akikben az utóbbi nem mutatkozik meg. De Warrel Dane-ből ragyogott. És lehet, hogy az alkohol vitte el, meg a szívét ért megannyi törés és fájdalom, és az, hogy "I have never seen God", de amit maga után hagyott, a zenei öröksége, abban nem az egó sütkérezik, az nem az alantas én sugaraitól fénylik. Nagy tanítás Warreltől az is, hogy óvatosnak kell lenni, hogy hova, milyen mélyre ásol, milyen utakat választasz, mert könnyen megsérülhetsz, ahogy vele is történt. De mindeközben, azt remélem, ő maga is közelebb került ahhoz a ragyogáshoz, ami még az olyan, éjsötét és fájdalmas dalaiból is árad, mint a No More Will…

Remélem, Warrel, most már megérkeztél arra a helyre, amiről a SorrowedMan-ben énekeltél. Hitem szerint ott vagy már…

Take me away to the quiet place

Where the doors of perception open wide

Smiling faces greet me there

Loved and lost, lost inside

Take me away to the netherworld

Where we dance in the waves, the universe shines

The place that holds my beautiful dream

When I awake, I look to the sky and

Pray that I will live forever

The sorrow man will not be me

Today I'll change my life forever

For what I've seen must surely be

Fly me away on the wings of a dove

To the temple of knowledge we can fly

Smiling inside, peace so clear

One with the all, one within mind

Fly me away to a better world

Where there's no more war and can be no shame

The place that holds the great mystery

When I awake, I look to the sky and

Pray that I will live forever

The sorrow man will not be me

Today I'll change my life forever

For what I've seen must surely be

Here I am, body and soul

Flesh and blood, on this stage I play my role

No, there's no time left for gazing at the sky

No, there's no time left, kiss the wind goodbye and

Pray that I will live forever

The sorrow man will not be me

Today I'll change my life forever

For what I've seen must surely be

In the eyes of the sorrowed man...

Best of 2017

• Könyv

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Kolozsi László: Apufa

Nina George: Levendulaszoba

Erlend Loe: Doppler hazatér

Molnár Krisztina Rita: Derűs hétköznapok - Kalendárium

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Eckhart Tolle: A most hatalma

Legjobban tetsző fotós könyvek:

Michael Freeman: Fotósszemmel

Vancsó Zoltán: Facebook – Az első évek 2010-2015

Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.

• Film

Szólít a szörny

A régi város

A vörös teknős

Vademberek hajszája

Coco

Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)

És két különlegesség:

Vakondok 4 – Végigjátszás

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája

Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

• Kiállítás

Sebastião Salgado: Genesis, Műcsarnok

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon, Lurdy-ház

Alex Webb: A fény szenvedése, Műcsarnok

Bruno Barbey: Passages, Fotografie Forum Frankfurt

Elliott Erwitt Magyarországon + Retrospektív, Mai Manó Ház ésCapa-központ

Sziget 25 - fesztiváltörténelem fényképeken, Capa-központ

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).

• Koncert

Fates Warning / A New Tomorrow, A38

Nomad / Slogan, ShowBarlang

Dream Theater, Tüske csarnok

Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track

Chris Cornell emlékest, A38

Avatarium, Dürer kert

VoiVod / Perihelion, Dürer kert

East, Aréna

Aebsence, Kék Yuk

Sólstafir / Myrkur, A38

Mari Boine / Värttinä, MüPa 

Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!

• Dalok

Aebsence - Az Úristen egyszer...

Alone In The Moon - Recluse

Avatarium - The Starless Sleep

divideD - A Hundred Times

The Doomsday Kingdom - A Spoonful Of Darkness

Enslaved - Storm Son

Europe - Walk The Earth

Galactic Cowboys - Internal Masquerade

Ghost Toast - Last Man

Leprous - From the Flame

Mastodon - Steambreather

Mastodon - Blue Walsh

The Moon And The Nightspirit - Az első tündér megidézése

Moonspell - Todos Os Santos

Myrkur - Ulvinde

The Obsessed - Sacred

Perihelion - Romokon

Kari Rueslåtten - Chasing Rivers

Sólstafir - Silfur-Refur

Vain - Rolling With The Punches

...és némi bónusz hardcore arcoknak

Aebsence - Úgy szeretnék

Aebsence - Széles

Aebsence - Én kiáltottam

Enslaved - The River's Mouth

Galactic Cowboys - Zombies

Moonspell - In Tremor Dei

Sólstafir - Ísafold

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.

Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

Északi fény: Värttinä / Mari Boine koncert, MüPa, 2017.12.18.

Ahogy a MüPa honlapja írta, „a skandináv világzene két kultikus előadója” lépett fel a magától értetődőnek tűnő, de a koncerten számos értelmezéssel gazdagodott „Északi fény” esten

A finn Värttinä esetében tudtam, hogy vidám, tempós, de a mélységeket sem nélkülöző koncertre számíthatok, és nem is kellett csalatkoznom. A számi Mari Boine zenéjét viszont szégyenszemre nem ismertem korábban, ám a koncertje megindító és gyönyörű volt. S így egyben az egész az év egyik legjobb élménye számomra.

A koncertről a Hammer honlapra írtam, és itt vannak a fotóim is.