nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, augusztus 25, 2016

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net

Nehéz lehet komoly dolgokról olyan gyerekkönyvet írni, ami szórakoztató, de közben elkerüli a szájbarágósság, a prédikálás, az elidétlenkedés, a „gyerekhez-le-kell-ereszkedni”-féle hozzáállás csapdáit. De Igaz Dórának sikerült.
Berci, a történet főszereplője, számítógépfüggő. Itt a nyári szünet, amit kénytelen vidéken, a nagyinál tölteni, és már előre retteg, hogy halálra fogja ott unni magát, tablet és Minecraft és Skype nélkül. De aztán kiderül, hogy nagyinak is van tabletje meg wifije, sőt, Wifije is, de ami még fontosabb, remek ötletei és remek érzéke, hogy kimozdítsa Bercit a gép-kattanásból. S közben a könyv, a szöveg is jó, szülőknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes olvasmány.

Címkék:

Molnár Krisztina Rita: Kréta-rajz

Három éve jelent meg Molnár Krisztina Rita első gyerekkönyve, a Maléna kertje, egy kívül-belül szépséges és tartalmas, kedves és békebeli hangulatú kötet. A Kréta-rajz ennek a folytatása, mely nem pont ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előző véget ért.
Három gyerek, három barát nyaralását meséli el, és mindhárom egészen más - de ennél jóval többről szól ez a szépséges könyv. Jelenről és múltról, az élet nagy kérdéseiről, de közben szórakoztató, kedves olvasmány is. Teljes cikkem ekulton.

Címkék:

csütörtök, augusztus 18, 2016

Sing Street

Zenés film, mely a '80-as évek Dublinjában játszódik, és kamaszok a főszereplői. Hááát...
John Carney (Once) rendezte. Ja? Akkor kell. OK, az írek miatt mindenképp megnéztem volna, mi ez, de a '80-as évek popja... hát, voltak abban óriási dolgok, de minden zseniális dalra jutott száz borzalmas. Szerencsére nem ebben a filmben. Sőt, itt van Motörhead és The Clash is. Meg érzelmek, poénok, izgalmak, sok-sok zene, és az ifjúság érzése. Nekem ez már hogynepersze nosztalgia, mégis széles vigyorral, fellelkesülten jöttem ki a végén a moziból. Ha ez nem lesz kultfilm, akkor nemtommi.
Ez meg itt a Motörhead dal a filmből:

Címkék:

Christopher Moore: A velencei sárkány

Aki azt remélte, hogy Christopher Moore-t börtönbe vetik azért, mert meggyalázta Shakespeare egyes darabjainak emlékét a Bolond című regényben, az megszívta, mert ehelyett az történt, hogy Moore szabadlábon írt még egy könyvet, hogy tovább forgassa a Bárdot a sírjában. Jelen kötet A velencei kalmár és az Othello sajátosan moore-ias katyvasza, bár az író maga is bevallja, hogy nem emlékszik már, mi egyéb Shakespeare műből lopott különféle további motívumokat. Amint ennyiből is sejthető, az előzményhez hasonlóan épp úgy van itt tragikus, mint komikus szál – s legfőképp újra találkozhatunk Tarsollyal, aki itt már nem címszereplő, de alkalmanként még mindig mesélő.

Címkék:

vasárnap, július 17, 2016

John Williams: Stoner

Ez a cikk a HammerWorld magazin 2016. júniusi (No. 285) számában jelent meg
Ez a könyv nem a stoner nevű, lelazult zenei irányzatról szól, hanem egy emberről. Egy teljesen átlagos emberről. Olyanról, akinek vannak jó meg rossz tulajdonságai, aki hozott pár jó és pár rossz döntést az életében, aki sokat szenvedett és keveset élt, és aki még megannyi más miatt olyan, mint bármelyikünk. Ha azt nézem, mi benne a metal, hát legfeljebb annak a szenvedélynek a hőfoka, amellyel az irodalom és annak tanítása iránt viseltetett, és hogy volt néhány alkalom az életében, amikor kiállt az igazáért, amikor inkább választotta az egyenes gerincet, tudván tudva, hogy akkor is elroppantják…
William Stoner az 1800-as évek végén született egy keményen güriző farmer család egyetlen gyermekeként, és a Missouri Egyetemre ment, hogy mezőgazdálkodást tanuljon. Ám ott elrabolta a szívét az irodalom. Közben jött az I. világháború, ahova ő nem ment, ám a két ember közül, akit talán barátjának nevezhetett, az egyik igen, ám nem tért vissza élve. Stoner inkább maradt az egyetemen, a tanári pályát választotta, és amolyan szürke eminenciásként élte le az életét. Rosszul házasodott, élete egyetlen fényét, a lányát az anyja elidegenítette tőle, és így tovább. Nem mesélem el, de nem is nagyon van mit elmesélni, mert teljesen átlagos mindaz, ami vele történik.
Akkor miért lett ekkora siker a Stoner? Pláne miért lett egy könyv bestseller 50 évvel a megjelenése után? Talán mert ilyen fajta, egyszerre gyönyörű, mégis végtelenül egyszerű szépirodalmat nem ír ma senki? Vagy mert annyira őszinte és lényegláttató, hogy még a politikai korrektséghez sem ragaszkodik, ahogy ma szokás? Vagy mert annyira igazi, hiteles, hogy az már fáj, és mert mégis olyan csodálatos pillanatai vannak, amilyenekért megéri embernek születni?

Címkék:

szerda, június 29, 2016

Jessie Ann Foley: Egyszerű dal

Romantikus ifjúsági regény. Nem kimondottan az én asztalom. Viszont a grunge-korszakban játszódik, és a főszereplő lány elszökik benne egy Nirvana koncertre. Így viszont már KELL. Még akkor is, ha nekem mindig is sokkal többet jelentett a többi Seattle-i grunge banda (Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains, Screaming Trees stb. - az első kettőt szintén megemlítik a regényben).
Tetszett, amit a zenéről, a koncertekről írt. Meg az is, amit a fiatalkori szerelmekről, csalódásokról. Családról, gyászról. Hogy ilyen őszinte és hiteles. De a legjobban azért az a néhány jó fej ír tetszett, meg amit általuk mesélt el az írónő. Merthogy az események zöme Írországban történik, ami szintén szívem csücske.

Címkék:

péntek, június 24, 2016

Michael Reaves – Neil Gaiman: Köztesvilág

Gaiman és Reaves eredetileg tévésorozatnak szánta a 15 éves Joey Harker történetét, és valóban látványos, pörgős filmet lehetne forgatni belőle. Roppant szórakoztató regény ez, űrkalózokkal, alternatív világokkal, szuperképességekkel (és hétköznapi lúzerségekkel), sok-sok akcióval, eszement ötlettel és szereplővel.
Teljes cikkem róla ekulton.

Címkék:

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Kazuo Ishiguro japán származású, ám angol író, akinek olyan szépirodalmi remekműveket köszönhet a világ, mint a Napok romjai vagy a Ne engedj el… S bár rég várt új regényét könnyű lenne fantasynek beállítani, valójában ez is ízig-vérig ishigurói szépirodalom.
A történet az Arthur király halála utáni időkben játszódik Britanniában, mely, úgy fest, kezd visszasüllyedni holmi vaskori vagy késő kőkori szintre – legalábbis a két főszereplő, Axl és Beatrice, az idős briton házaspár barlangban lakik. Egy nap aztán felkerekednek, hogy rég nem látott fiuk nyomába eredjenek. Útjuk megannyi értelemben kalandos, egyben szimbolikus, és többek között felejtésről, háborúról és békéről, kitartásról szól. Meg öregedésről, tisztességről, hűségről, emberségről és embertelenségről.

Címkék:

kedd, május 31, 2016

Naomi Novik: Rengeteg

A Rengeteg egy rendkívüli mese, a szó régebbi értelmében, amilyenek a népmesék és a Grimm-fivérek vagy Andersen meséi eredetileg voltak. Vagy még inkább: a Rengeteg az a történet, ami később, idővel válik mesévé. Igen, egy rétege arról szól, hogy mint lesznek a mesék, de ez csak egy réteg, amire még nagyon sok olyasmi kerül, melyeket a komor, borzalmas, kegyetlen jelzőkkel lehet a legrövidebben körülírni. Ám ez sem minden. És nem csak azért, mert ennek a történetnek is jó a vége – különben sem annyira egyértelműen jó vég az. És a rétegek meg mondanivaló meg izgalmak mellé került jó adag humor, és érdekes szereplők is.

Címkék:

szombat, május 07, 2016

Jostein Gaarder: Anna világa / A kártya titka

És ha már tegnap belinkeltem a Gaarder interjút, imhol a cikkeim a legutóbb megjelent két könyvéről.
Az Anna világa négy éve íródott, és a klímaváltozásról szól. Igyekszik úgy szólni róla, hogy a fiatal olvasók is értsék, és ez alighanem sikerül is, viszont mint történet (aminek el kéne vinnie a hátán a mondanivalót) nem igazán működik. De tény, hogy kijózanító hatással van az emberre ebben a szinte minden egyébnél fontosabb kérdésben.
A másik, A kártya titka viszont régebbi a Sofie világánál is, de a filozófia már abban is felbukkan. Ifjúsági regény ez is, bár van egy olyan érzésem, hogy a főszereplő korosztálya (8 éves) számára ez túl nehéz olvasmány, inkább adnám tízen túliak kezébe. Körmönfont egy regény, melyben több történetszálat fon össze az író, melyeket néha kissé nehéz követni, de azért elég izgalmas és tartalmas is. És aki elolvassa, eztán soha többé nem néz majd ugyanúgy a kártyapaklik jokereire...

Címkék:

péntek, május 06, 2016

Interjú: Jostein Gaarder – 2016. április 21.

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, egyben a Budapest Nagydíj kitüntetettje Jostein Gaarder norvég író volt. A Sofie világa című regényével fiatalok százezreit bírta rá, hogy a filozófiáról olvassanak és elmélkedjenek, magyarul megjelent legújabb könyve pedig a klímaváltozással foglalkozik, szintén regényes, a fiatal olvasók számára is érthető és izgalmas formában. A fesztivál első napján ültem le beszélgetni az íróval, és lett belőle az alábbi interjú, mely  itt is olvasható.

Címkék: ,

csütörtök, április 28, 2016

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A Tizenegyes állomás kapcsán számomra talán az a legmeglepőbb, hogy akkora siker lehetett angol nyelvterületen. Több rangos szépirodalmi, illetve sci-fi díjra jelölték (például National Book Award, PEN/Faulkner Award, Baileys Women’s Prize), kettőt (Arthur C. Clarke Award és Toronto Book Award) el is nyert, és bár ez nem jelent automatikusan közönségsikert is, ám az lett belőle. Egy olyan regényből, mely lefest egy posztapokaliptikus világot (ezért sci-fi), de alapvetően inkább szépirodalom, mely az emberre, az emberire koncentrál. Mely minden leírt borzalom mellett is alapvetően szelíd, és azt a reményt fejezi ki, hogy bármi jöjjön is, az emberség, a szépség és művészet iránti vágy fennmarad.

Címkék:

Arjuna Ardagh: Az utolsó nevetés

A regény főszereplője egy Matt Thomson nevű fickó, aki a könyv első oldalán egy hídon ácsorog éjnek évadján, és épp arra készül, hogy beleugorjon a vízbe. Mindenét elvesztette: feleség, gyerekek, ház, remek állás és sok pénz. Belement egy nagyon rossz üzletbe, így az előbbiek elhagyták, az utóbbiak meg mind odalettek. Láttunk már ennél rosszabbat, de olyat is, hogy valaki ennél kevesebbért megölte magát. Matt végül nem így tesz, inkább beül egy éjszaka is nyitva tartó büfébe, ahol a pincérnő meglát benne valamit, és ad neki egy telefonszámot. Matt geek életet élő haverja úgy véli, biztos valami szekta száma az, de emberünk azért csak felhívja, és el is megy egy találkozóra, és azzal aztán minden megváltozik a számára. Ott találkozik ugyanis egy Joey Murphy nevű guruval, aki delejes erővel hat Mattre. Joey-nak elképesztő sztorijai vannak (önmagukban azokért is érdemes elolvasni a könyvet) – de a lényeg persze az, hogy mesterként, tanítóként segíti Mattet abban, hogy felébredjen, máshogy lássa az életét, képes legyen összeszedni magát, és visszaszerezni mindazt, ami az övé volt.

Címkék:

vasárnap, április 10, 2016

Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.
(Mindkét fotót én készítettem.)

Címkék: ,

vasárnap, március 27, 2016

David Michie: A lhászai mágus

David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások. Két idősíkon játszódó, néha szinte thriller szerűen izgalmas, de közben sok bölcsességet is hordozó regény, mely nem tökéletes, mégis nagyon tetszett.

Címkék: ,