Alone In The Moon interjú

Az Alone In The Moon trió második albuma tavasszal jelent meg Ruin Pop címmel. Az anyag sajátos egyvelege a grunge-nak, punknak, stoner/hard rocknak és sok egyébnek, és leginkább az éjszakai Budapestről szól. Az énekes-gitáros Várhidi Adriánnal készítettem interjút, aki nagyon jókat mondott. Zenei, szövegi, gondolati és szív-lélek síkon is kivételes csapat ill. ember, áldás, hogy van!
S imhol az interjú.

Walking Papers / Ozone Mama, 2018.10.01. A38 Hajó

Valami egészen döbbenetes, delejező, mágikus koncertben volt részünk. Lehet, nem is, inkább biztos, hogy életem egyik legjobb koncertélménye, és bár intuitíve éreztem én ezt előre, mégsem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz.

A Hammer site-on jelent meg a cikkem, amiben leírtam, hogy ezt mégis hogy értem.

Thy Catafalque interjú

Geometria címmel májusban jelent meg a nyolcadik Thy Catafalque album, egy újabb remekmű, és abban a hónapban a HammerWorld magazinban volt is egy interjúm Kátai Tamással. Ez itt azonban a teljes verzió.

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Zafón egy irdatlan méretű és labirintus-szerűen szövevényes történetfolyam újabb (utolsó?) részében megint (részben) más nézőpontokból mesél tovább. Az eddigi legvaskosabb kötet is izgalmas és lebilincselő, még ha a legendás első rész (A szél árnyéka) hangulatát csak nyomokban idézi is fel.

Teljes cikkem ekulton.

David Almond: The Colour of the Sun

Egyetlen nyári napról szól ez a regény, de ilyet csak Almond tud. Egy régvolt korról és számunkra ismeretlen, észak-angol helyről mesél (a saját gyermekkoráról), de úgy, hogy az ember érti és érzi, hogy végül is ez a gyermekkor, ez a felnőtté válás, ez a Nap és ez a nyár, mindnyájunknak, akárhány változatban is. Csodaszép, megindító, elvarázsolt.

Cikkem ekulton.

Theodora Goss / Budapest Katalógus

Az a megtiszteltetés ért, hogy egy fotóm, s a hozzá kapcsolódó rövidke interjú bekerült a Budapest Katalógusba.
Theodora Goss egy magyar származású amerikai írónő, aki leginkább fantasy/sci-fi novellákat és regényeket ír, emellett egyetemi tanár Bostonban, és egy rendkívül kedves, érdekes személyiség. A többi elolvasható itt (de lesz egy hosszabb interjú is).

Ozone Mama / Asphalt Horsemen, 2018.08.01., Bp. Barba Negra Track

Kívánom mindenkinek, hogy amikor valaki jó estét kíván neki, legalább ilyen jó estéje legyen, mint nekem volt ezen az augusztusin, midőn a Barba Negra Track kisszínpadán ez a két társulat játszott. Baromi jó hangulatú, barátságos, vidám bulit tolt mindkettő, én meg írtam erről a Hammer site-ra, és fotóztam is jó sokat (a cikk alján a link, tessék megnézni, mert egyik-másik képre igen büszke vagyok).

Asphalt Horsemen

Ozone Mama

Neil Gaiman: Death – Halál: Teljes gyűjtemény

A Sandman képregénysorozat a `90-es évek elején indult, és egyik vezére volt annak a forradalomnak, ami hasonló módon újította meg a képregényes világot (és hosszú távon a mozit is), mint a rockzenét a seattle-i grunge. Neil Gaiman is a Sandman írójaként vált világhírűvé. A sorozatot számos különféle rajzoló illusztrálta, s ez csak még tovább gazdagítja az amúgy is zseniális ötletekkel teli sztorikat.

Halál egyike a Végteleneknek, melyek közé Sandman, avagy Álom (Morpheus stb.) is tartozik. Előbbi utóbbi nővére, és bár változó, hogy milyen korúnak tűnik, de alapvetően gót lánykának néz ki. Fekete, tupírozott haj, szintén feketével kihúzott szemek és ajkak, fekete rucik, és egy jókora Ankh (egyiptomi kereszt, mely éppenséggel az élet szimbóluma)… Ez a gyönyörű kötet azon hosszabb-rövidebb történeteket gyűjti össze, melyekben fontos szerep jut neki.

Teljes cikkem ekulton.

Craig Thompson: Blankets – Takarók

Szerintem ez a világ egyik legszebb könyve. Az első szerelemről szól, felnőtté válásról, nehéz gyermekkori élményekről, de úgy, ahogy talán semmi más. Közel 600 oldalas képregény, és akként is különleges.

Teljes cikkem ekulton.

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

Ken Liu novelláskötete egy rendkívül felvillanyozó, változatos és izgalmas gyűjtemény, melyet a szellemiségében friss sci-fi/fantasy-re vágyókon kívül a valóságot néha mágikus elemekkel elegyítő szépirodalom rajongóinak is merek ajánlani.

Teljes cikkem ekulton.

Majoros Nóra: Pityke és prém + két interjú

Majoros Nóra korábbi könyvei gyerekeknek szóltak, és mind más és más volt. A Pityke és prém felfogható ifjúsági vagy YA fantasynek, és bár a borító alapján lányregényre számít az ember, nem egészen az – sokkal több.

A regény kulcsa ez az idézet: „És mindenekelőtt építsetek hidakat, hogy át lehessen kelni a szakadékon. Együtt többre jutunk.” – és mindezt valódi tartalommal tölti meg az írónő. Nem üres frázisokat puffogtat a szeretet és megértés fontosságáról, hanem példát mutat, hogy mégis hogyan kéne mindezt megoldani.

Teljes cikkem ekulton. 

És két interjút is készítettem Nórával a könyv kapcsán.

Egyet írásban, egyet pedig képpel-hanggal.

A kettő között minimális az átfedés, és mindkettőben elhangoznak nagyon-nagyon jó dolgok.

 

40 éves lenne a HOBO BLUES BAND, de nem lett... – Budapest, Barba Negra Track, 2018. május 4.

40 éves lenne a Hobo Blues Band, de nem lett... – így a koncert címe, s valóban: a HBB 2011-ben oszlott fel, még utoljára kétszer is megtöltve a Papp László Budapest Sportarénát. Nem volt hát meglepő, hogy az annál jóval kisebb, cserébe szabadtéri Barba Negra Track nézőtere csurig megtelt. Ennyi év után újra látni a magyar blues- és rocktörténelem legendáit – s meglehet, így, ebben a formában utoljára, ezt nem lett volna szabad kihagyni. És az is egyfajta szabadság, hogy mi jó pár ezren ott lehettünk…

Ekulton a cikkem, itt meg sok fotóm.

Operation: Mindcrime 30

Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag, mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.

Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez hasonlót.

’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak. És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak ott, de itt is.

Például:

„Belefáradtam az összes szarba,

Amit a tévében tolnak

A kommunista tervről,

És az összes gyanús prédikátorba,

Aki a pénzemért koldul,

S közben svájci bankszámlája van

És a titkárnőjét kúrja

Mind a Penthouse-ban szerepel már,

Vagy a Playboy magazinban,

millió dolláros sztorikat mesélnek el

Asszem, Warholnak igaza volt

Azzal a tizenötperces hírnévvel,

Mindenki használja, mindenki árulja…” (Revolution Calling)

„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,

De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)

„A vallás és szex a hatalom játékszerei,

Manipulálják az embereket a pénzükért,

Eladják a bőröd, eladják Istent,

A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,

A politikusok nemet mondanak a drogokra,

Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*

Üres szavakkal oltják a tüzet

Míg a bankok egyre híznak,

És a szegények szegények maradnak,

A gazdagok tovább gazdagodnak,

A zsarukat meg lefizetik,

Hogy félrenézzenek,

És az egy százalék uralja Amerikát” (Spreading the Disease)

*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide, és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború, amihez az USA-nak is köze volt…

Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.

I remember now…

Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt. Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a The Missionben énekli Geoff.

Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki, aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt, hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér sem, csak mondom…

Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem, ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is az övét…

Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a Mindcrime. És így tovább.

Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam. Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra. Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod. A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég. Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.

„How many times must I live this tragedy

How many more lies will they tell me

All I want is the same as everyone

Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)