Loreena McKennitt, Down/VoiVod

Nem arról van szó, hogy nem történik semmi, és nincs miről írnom. Inkább túl sok minden történik, hogysem időm legyen rá.

Volt június 22.-én egy csodálatos Loreena McKennitt koncert, és a napján interjút is készíthettem vele (amit még kb. ketten mondhatnak el magukról). Mi több, ugyanaznap a VoiVod dobos Away-vel is interjúztam (az majd a Hammerben jelenik meg), s másnap láthattam színpadon is, amikor a Down-nal meg a Sunday Fury-val léptek fel, és annyira, de annyira jó volt a VV, hogy az kész! Nem is számítottam rá, hogy még ilyen csudákra képesek, pláne Piggy nélkül!

Ami már megjelent (mind ekult):
Loreena McKennitt interjú
Loreena McKennitt koncert
Down/VoiVod koncert

Ray Bradbury: Éjfél is elmúlt

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Heinisch Mónika, Pék László, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Eredeti cím: Long After Midnight
Oldalszám: 272
Ára: 2680 Ft

Ez már a harmadik novelláskötet az 1920-ban született Ray Bradbury-től az Agave kiadásában, és csak ugyanazt mondhatom róla, mint a korábbiakról: zseniális, lenyűgöző, varázslatos, csodás.

A válogatás eredetiben 1976-ban jelent meg, és emberünk mindmáig folyamatosan ír. És megkockáztatom, a még élő írók közül ő a legjobb, pláne, ha a mennyiség is számít, mert én még gyenge írást nem olvastam tőle (igaz, a gigászi életműnek csupán töredékén vagyok túl). Legismertebb művei a Fahrenheit 451 meg a Marsbéli krónikák, de pl. az Addams Family kitalálásában is részt vett.

Bradbury nagyjából mindenről írt már, amiről érdemes, és emberi megközelítéssel lehetséges, és közel sosem hibázott. Alapvetően sci- fi szerzőnek tartják, holott az övénél szebb szépirodalom nem sok porosodik a könyvesboltok polcain. Olyan gyönyörűen, olyan átható erővel és érzékletességgel ír! És szinte bármit képes kitalálni, és bármire képes a szavakkal. Pl. az jut eszembe, hogy Bradbury úgy, olyan frissességgel, boldogan és felfedező vágytól hajtva használja az alapszíneket, ahogy egy a világgal ismerkedő kisgyermek, és nála minden szín élettel teli. És a szín helyére be lehet helyettesíteni egy halom mást: történet, gondolat, érzés, emberi jellemek, stb. Folyamatosan pezsegnek elő csodaszámba menő elméjéből az újabb és újabb ötletek, és mindent és bármit képes új megvilágításba helyezni, úgy bemutatni, ahogy mi még nem is gondoltunk rá – miközben a leghétköznapibb dolgokat is velejükig hitelesen adja vissza, sokszor akár egy-két szóval.

Épp úgy vannak a Marson, a jövőben játszódó történetei, mint olyanok, amik a szomszédban is megeshetnek, de mindben megleli a lényeget, az emberit, sok esetben a szépet, bár van olyan írása is (pl. Az októberi játék), amitől Stephen King rajongók dobnak majd hátast. És naná, hogy Bradbury volt King mestere, ahogy Neil Gaiman-é, Joanne Harris-é (nem lennék meglepődve, ha kiderülne, az írónőre hatott a Persze hogy hoztam csokoládét c. novella, még ha a témában ő egészen mást írt is), meg kb. bárkié, aki valamirevalót alkot manapság a képzelet irodalmában.

A Holnemvolt tavasz a gyermekkor végét és a felnőttéválás kezdetét idézi fel minden érzékre ható, édes-keserű, gyönyörű kis történetével. A papagáj, aki ismerte Papát újabb novella, amiben Hemingway-re emlékezik, de más nagy kedvencei is előkerülnek: az És újra a Föld Thomas Wolfe-ot, a G.B.S. – V. verzió pedig George Bernard Shaw-t idézi fel egy-egy klasszikus sci-fi húzással. Ír/dublini novellái sorát itt az Átvészelni valahogy a vasárnapot gyarapítja. A kicsit hosszabb lélegzetvételű Árnyjáték azok közé tartozik, amikben semmi fantasztikus nincs, bár a jelző kb. illik arra, ahogy, amilyen mélységgel ábrázol Bradbury egy kisiklott házasságot. A szívbemaróan emberi A kívánság viszont olyan módon ad megoldást egy apa és egy fiú egymással szembeni, régi adósságára (ami alighanem minden apa és fiú között megvan), hogy az alapvetően horrorba illik. A Valódi bölcsesség a homoszexualitás kényes témáját kezeli döbbenetes kifinomultsággal. S tegyük hozzá: Bradbury szívből utálja korunk álságos politikai korrektségét! Amit bizonyít A mi kedves Adolfunk című írás is, melyben egy amerikai filmes stáb Hitler életéről forgat, csakhogy a főszereplő a kelleténél jobban beleéli magát a szerepbe…

És ez még nem minden, és a többi írás is izgalmas, érdekes és jó. Isten éltesse még jó sokáig Bradbury-t!

Anne Rice: A hegedű

Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Violin
Oldalszám: 252
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Ha a Vámpírkrónikák véget is ért, vannak még kiadásra váró tartalékok Anne Rice múltjában – ahogy lesznek is. Nem csupán a Christ the Lord sorozat, de nem sokára megjelenik angolul egy Angel Time című, sokkal inkább a régi rajongók szája íze szerint való regénye is.

A Hegedű 1997-ben jelent meg eredetileg. Önálló regény, nem tartozik sem a vámpíros, sem a Mayfair boszorkányos vonalhoz, de attól még nagyon is illik a Rice-írások világába. Itt a természetfeletti egy (majd több) szellem képében jelenik meg. Emellett a hangulat és a stílus is összetéveszthetetlenül Anne Rice-i.

A történet mesélője Triana, egy középkorú asszony, aki épp megözvegyült. Gyászát s fájdalmát enyhítendő egy zseniális hegedűs érkezik, Stefan, aki kísértet, és egy páratlanul értékes Stradivarin játszik. Vagy talán nem is az a fő célja, hogy Trianát vigasztalja csodálatos muzsikájával?...

A regény mindkettejük tragikus sorsát elbeszéli. Stefan egy Bécsben élő orosz nemes fia, Beethoven egykori, káprázatosan tehetséges tanítványa, aki életét adta azért a bizonyos hegedűért. Triana pedig mindig csak szeretett volna úgy zenélni, mint az egyébként nem csak számára látható szellem, viszont sosem volt meg hozzá a kellő tehetsége. Ám ennél sokkal több bánat, veszteség érte életében. És ahogy mindezt Anne Rice ábrázolja, nos, az alighanem hitelesebb és mélyrehatóbb, mint vámpírjainak szenvelgései, boszorkányainak kavarásai. Miközben Triana elbeszélése csapongó, szürreális, gyakran az épelméjűség határain is túllépő, különösen a regény elején, amikor átható erővel jön át a gyászába félig beleőrült özvegy fájdalma.

Nem vitás, hogy Anne Rice sok önéletrajzi elemet csempészett Triana alakjába és történetébe. Egyszersmind megrázó is, mert hiszen ekkor még élt imádott férje, de bár az ő halálát rák okozta, nem nehéz elképzelni, hogy Anne Trianához hasonlóképp gyászolta meg őt. (Pláne ha hozzávesszük a Stan halálát követő visszafordulását a katolikus hit felé.)

A New Orleans-ban, Bécsben és Rio de Janeiro-ban játszódó regény legfőbb szereplője mégis a zene maga. S nem csak azért, mert Beethoven és Paganini is felbukkan benne. Rice a rá oly’ jellemző, jelzőkben tobzódó, barokkos stílusban áradozik a muzsikáról, és bár elsősorban komolyzene „szól” a lapokon (meg ír-kelta népzene), amit és ahogy ír, azzal alighanem mindenki tud azonosulni, akit már elvarázsolt egy csodás dallam vagy egy ragyogó tehetségű muzsikus.

Maga a történet, ha nem is másodlagos, mégsem olyan fontos. Sokkal inkább a szépség és a gyász, a halál és az attól való félelem költői megjelenítése, s persze kísérlet a zene leírhatatlan hatalmának, nagyszerűségének és csodájának megfogalmazására. Méghozzá nem is gyenge kísérlet! S mellé a befejezés nagyon szép.

The Bedlam, 2009. április 28., Budapest, Zöld Pardon

Ha létezik olyan, hogy magyar underground metal legenda, akkor az a The Bedlam. A csapat a ’80-as évek második felében alakult Kazincbarcikán. 1996-ban oszlottak fel. Két demókazetta (General Rejections 1989, Dreamland in Misery 1990) és egyetlen album (Inside Ash 1994) maradt utánuk, meg űr, meg sok emlék.

Demós korszakukban az akkortájt igen élénk hazai thrash színtérhez tartoztak. Bár nyilván kevesen tudják, hiszen egyik akkori banda sem lett világsztár, mégis, közülük többen is világszínvonalú zenét alkottak. Igazi pezsgés volt akkoriban, az a fajta, amikor a résztvevők is hatnak egymásra. Mindenki (zenészek, közönség, de még az akkoriban már éledező szaksajtó is) érezte, hogy valami fontos és nagyszerű történik. És ebből a barcikai gárda alaposan kivette a részét. Bár egy felvételük sem szólt olyan jól, ahogy a nyugati bandák lemezei, de attól még a dalaik elképesztően jók voltak.

Aztán jött a Nirvana-láz, aminek hatására minden, ami metal, tiltottá vált a szélesebb rétegekhez eljutó médiában, az épp csak fejlődni kezdő élő zenés klubok egymás után zártak be, mellé a Bedlam-on belül is problémák adódtak. A lemezcégük sem tudott mit kezdeni velük, valahogy minden rosszra fordult, s végül feladták az értelmetlen küzdelmet. A tagok közül többen is a vallás felé fordultak, korábbi önromboló életmódjukat feladva.

Néhány éve a szólógitáros Jánosi Szabolcs, azaz Cicó, és az énekes Fodor Zoltán, alias Fodi, a Nomad zenekarral tért vissza a színpadra. Ez a csapat inkább rock, mint metal zenét játszik, szövegeik magyar nyelvűek, de ebben is megvan az a semmi mással össze nem téveszthető íz, hangulat, ami már a Bedlam-ban is jellemezte a játékukat. Aztán pedig egyszerre sok apró momentum összeért, és ezév elején újjáalakult a Bedlam.

A Diesel-klubban (volt E-klub) márciusban tartott első koncertjük igazi ünnep volt. Sok rég látott arc, jó ismerős, barát találkozott itt újra, nyilván, ám ez nem szimpla nosztalgiázás volt. Sőt, csak így lenne szabad visszatérni! Ugyanis a Bedlam jobb, mint valaha. Jobban zenélnek, nagyon sokat fejlődtek, úgy tudtak megszólalni, olyan hangzással, mint soha korábban, és a körülmények is messze jobbak, mint első korszakukban. Jobbak a stúdiók, a fellépési lehetőségek, és számos csatornán eljuttathatják zenéjüket bárkihez, aki kíváncsi rá.

Most persze még nehéz megmondani, hogy a később érkezettek, a harmincon inneniek mit fognak találni a Bedlam zenéjében. Mindenesetre a Tankcsapda turné több állomásán is a Bedlam az előzenekar, és úgy hallom, a fogadtatásuk elég jó. A magam részéről meg olyan lelkes vagyok, hogy a Diesel buli után Gödöllőre, a Trafo klubba is elmentem megnézni őket, és a Zöld Pardon-beli koncertet sem hagytam volna ki semmi pénzért.

A program megegyezett a két korábbi este műsorával, vagyis 4 demós szám, 2 nóta kivételével a teljes Inside Ash lemez, valamint 3 új dal. Utóbbiak groove-os, modern megszólalású, de ízig-vérig Bedlam szerzemények, máris nagyon szeretem őket. A régi dalok meg… Már a legkorábbi dalaik is messze többek voltak, mint szimpla thrash zúzdák. Hosszú, komplex szerzemények ezek, de sosem szóltak olyan szépen és erőteljesen, mint ahogy ma játszák. Cicó rendkívüli gitáros, jó, ha generációnként egy ilyen istenadta tehetség születik. Minden pengetése, hangja, díszítése, riffje és szólója gyönyörű. Átjön, hogy szívből-lélekből zenél, úgy, hogy azt megtanulni nem lehet. Fodi dallamai is emlékezetesek és sajátosak, bár emberünk torka ezen az estén nem volt olyan jó formában, mint a két korábbi bulin. De a hangulat is máshogy alakult, úgy igazán csak a First Struggles alatt oldódott fel a közönség és a zenekar is, túl a koncert felén. A hangzás sem volt olyan kristálytiszta, mint az előző fellépéseken, de végül ugyanúgy belelendült a nép a mozgásba, a széles vigyorral való léggitározásba és hasonlókba. Szóval újabb felszabadító élménnyel ajándékozott meg minket ez a kivételes zenekar.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de a mai Bedlam nem csak jobb, mint valaha, de zeneileg megüti azt a szintet, mint a nyugati nagyok, akár a Metallica is. Remélem, sokan felfedezik most őket maguknak, és elérik legalább egy kis részét annak a sikernek és elismerésnek, amit megérdemelnek.

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Szántó György Tibor
Kategória: szépirodalom, humor, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Armageddon in Retrospect
Oldalszám: 256
Ára: 3200 Ft

Azt mondják, amit Kurt Vonnegut, a 2007-ben elhunyt nagy amerikai író kiadásra érdemesnek tartott az életművéből, az mind meg is jelent életében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lett volna olyasmi, amit ő valamiért kirostált, ám a rajongók attól még szívesen olvasnák. Így aztán a Mester fia, Mark összeszedte, amit csak tudott, csupa soha korábban meg nem jelent írást, és összeállította belőle ezt a gyűjteményt. A Maecenas Könyvkiadó pedig pompás díszkiadásban (még narancssárga selyem könyvjelzőszalag is van benne, ékszerdoboz!) bocsátja közre magyarul.

A kötetbe került 12+1 írás valóban vegyes képet mutat. A fanatikusok külön elcsemegézhetnek azon, hogy megpróbálják kitalálni, hogy melyik mikor született, ugyanis ezt, a kötet két első darabját kivéve, nem jelzi külön se Mark, se Kurt. Az első egy levél, amit eredetiben is megcsodálhatunk, és amit az ifjú Mester a háború végén, egy hadifoglyokat hazaszállító táborból írt az otthoniaknak. Ezen is átragyog Vonnegut szelleme, összetéveszthetetlen stílusa, és mai szemmel nézve az is nyilvánvalóan kiszüremlik a levélből, hogy a háborús élményei meghatározó erővel voltak rá. Azokból lett Az ötös számú vágóhíd, hogy mást ne mondjak.

A második írás egy beszéd, az utolsó, amit Kurt elmondott volna, a Vonnegut-év megnyitóján, ám végül Mark olvasta fel, merthogy apja akkor már nem volt elég jól, hogy kiálljon a publikum elé. Kell-e mondanom, hogy pont olyan, mint amilyen dolgokat az utolsó évtizedében vagy még több időben írt?

Ami a többit illeti, novella mind, és legtöbbjükben az író háborús élményei köszönnek vissza, különféle formákban. Elég csak a harmadikként beszerkesztett Minden térségen siralom lesz, az A parancsnok asztala, vagy az Előbb a fegyver, utána a koszt című írásokat említenem. Utóbbiban különféle származású drezdai hadifoglyok és őrzőjük vitatkoznak ételreceptekről. Vagy ott van a Zsákmány, ami alighanem a többinél is több önéletrajzi elemet tartalmaz – állítólag ugyanis Kurt mindössze egy csorba, rozsdás Luftwaffe-díszkardot vitt haza a háborúból…

A Nagy Nap pont úgy használ fel sci-fi elemeket, ahogy Vonneguttól megszokhattuk: egy jövőbeli hadsereg visszamegy az időben, hogy megváltoztassa az I. világháború egyik nagy csatájának kimenetelét, s mindezt egy vidéki suttyó meséli el nekünk, akinek mucsai tájszólása nagyon is érző szívet és értő elmét leplez. Természetesen átragyog rajta a Mester háborúellenessége, ahogy a Boldog születésnapot, 1951 megrendítő történetén is.

Van aztán olyasmi is, ami kevésbé jellemző Vonnegutra, legalábbis első blikkre: az A csapda és az egyszarvú 1067-ben játszódik, a normannok által megszállt/felszabadított Angliában. Ám történelmi hűség és izgalmak helyett egy tanmesét kapunk, ami Vonnegut szociális érzékenységét, humanizmusát és az eredeti szocialista eszmékhez való vonzódását tükrözi. Az Ördögcsapda meg egyenest okkult elemeket tartalmaz: tudósok összefognak, hogy minden gondok s bajok eredőjét, forrását, magát az Ördögöt csapdába ejtsék. Mindazonáltal alighanem ez a két írás a leggyengébb a kötetben, bár ha engem kérdeztek, az Isten hozott a majomházban! ill. A hamvaskék sárkány című novellaválogatásokban is akad néhány, ami nem jobb ezeknél. A legjobb pedig talán az Ismeretlen katona, ami minden bizonnyal 2001 után íródott. Amilyen rövid, olyan remekbe szabott és megható, fájdalmas látlelet a világunkról.

Nem lepne meg, ha további kiadatlan írások kerülnének elő innen meg onnan. Az elvakult rajongók meg, pl. én, talán még Vonnegut bevásárlófecnijeit is örömmel olvasnák. Elsősorban nekik ajánlom ezt a könyvet, a többiek kezdjék a nagy és fontos regényekkel az ismerkedést. De mi fanok is vagyunk épp elegen, akik egyetértünk a fordító utószavának utolsó soraival: (a Mester) „Nem csak fiának, Marknak, mindnyájunknak nagyon hiányzik. Ő a mi apánk is.”

Stephenie Meyer. Twilight – Alkonyat

Sorozat: Twilight
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordító(k): Rakovszky Zsuzsa
Kategória: romantikus, ifjúsági, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Twilight
Oldalszám: 504
Ára: 2999 Ft

A könyves világban a Harry Potter óta nem lett annyira sikeres senki és semmi, mint Stephenie Meyer és az ő Twilight sagája. A jelenleg 4 kötetnél tartó sorozat szerte a világon hódít, őrületes példányszámban fogy, és első része nálunk is azonnal az eladási listák élére került, ahogy a magyar mozikban is aratott a filmverzió. Azt hiszem, egy korábbi vámpírtörténet sem ért el ilyen szédítő sikereket.

Persze, ahogy Rowling és Potter, Meyer és a Twilight is sokat köszönhet annak, hogy jókor volt jó helyen, bár állítólag ezt a könyvet is visszadobta egy rakás kiadó, s szinte véletlenül talált mégis gazdát neki a keresésbe belefáradt írónő.

A főszereplő-mesélő Bella Swan, egy 16-17 éves lány, aki egy időre apjához költözik a napfényes Phoenix-ből a borongós, folyton esős, isten háta mögötti sárfészekbe, Forks-ba. Utálja is a helyet, s mivel magának való típus, aki ráadásul jobbára egy rakás szerencsétlenségnek tartja magát, nehezére esik a beilleszkedés a középiskolában. Ám talál ott valakit, aki nagyon is felkelti az érdeklődését: egy elképesztően, szinte emberfelettien szép fiú. Olyasvalaki, akiről Bella úgy gondolja, hogy kizárt, hogy esélye lenne nála. Csakhogy Edward Cullennel vannak más problémák is: sápadt, a szeme néha borostyán színbe vált, sokat hiányzik az iskolából, és mintha kimondottan utálná Bellát.

Idővel kiderül, hogy Edward vámpír, ám Bellát ez sem tántoríthatja el, annyira végletesen, egész lényével szerelmes belé. S nem is hiába, mert bizony a fiú is vonzódik hozzá. Csakhogy utóbbinak keményen meg kell küzdenie önmagával és ösztöneivel, hogy nehogy vérét vegye a lánynak, merthogy azt is kívánja... Ám ennél nagyobb veszedelmek is leselkednek Bellára, amiknek köszönhetően a vaskos könyv utolsó 150 oldala pörgős thrillerré válik, óvatosan adagolt horror elemekkel tarkítva.

A Twilight célcsoportját azok a 16-20 éves, vagy akár annál is idősebb lányok és nők alkotják, akik szeretik a romantikát, a Nagy Ő-ről álmodoznak, ugyanakkor vonzónak találják azt is, ha egy férfiban megvan a rossz, az árnyoldal is. Magam tehát halmozottan nem tartozom a megcélzott közönségbe. Meg nem is akartam elolvasni, mondván, Anne Rice teljes Vámpírkrónikák sorozata után egy jó ideig nem akarok vérszívókról olvasni egy rihes sort sem, plusz miért érdekeljen az épp aktuális überbestseller, amikor annyi, engem sokkal inkább érdeklő könyv várja, hogy végre nekilássak, de aztán csak elolvastam, és nem bántam meg. Tetszett, mert Meyer valahogy frissen állt a témához, még ha nem is valami nagy író. Mondjuk egy idő után majd’ az agyamra ment Bella szerelmes epekedése, ami igen jelentős százalékát teszi ki a könyvnek, viszont amitől egyben hiteles is az ő figurája. Legalábbis ennyi idősként én, Isten legyen hozzám irgalmas, hím létemre szintén elég sok időt és energiát öltem abba, hogy az épp aktuális imádottam után sóhajtoztam, és megkockáztatom, a legtöbb ember így van vele, legfeljebb gáznak érzi bevallani.

Egyszersmind ez is a Twilight sikerének egyik titka: ha tinilány is a főszereplője, a téma, és ahogy Meyer tálalja, kb. egyidős az emberiséggel. Persze, benne van az is, hogy aktuális divatirányzatokhoz nyúl, hiszen ma menők a vámpírok, a gothic-dark vonal, a depresszió, az emo, meg egyáltalán, tininek lenni. De maga a történet végeredményben, ahogy sokan megírták előttem, olyan klasszikusokat idéz, mint a Jane Eyre vagy az Üvöltő szelek. És igen, persze, hogy van sok-sok-sok lány, fiatalabb és idősebb nő, aki a különleges, nagy szerelemre vágyik, amiben feloldódhat, ill. arra, hogy igazi nőnek érezhesse magát egy igazi férfi mellett, meg hogy valaki úgy fogadja el és szeresse, ahogy van, mindenféle álcák, trükkök, hazugságok nélkül. Így a könyv sikere egyfajta reakció modern korunk megváltozott férfi- és női szerepeire is, amikor már a nő is kereső, önfenntartó, nem függ a férfitól, és így tovább és tovább. Nem mintha ez benne lenne a regényben! Nem erről szól, sőt, történetesen Belláról és Edwardról sem derül ki olyan fene sokminden, de érezhető az el(r)ejtett apró részletekből, hogy Meyer a folytatásokra is hagyott bőven felfedezni, izgulni valót.
Stephenie Meyer egyébként nem korlátozza magát a Twilight világára, pl. A burok című sci-fije magyarul is olvasható.

Watchmen: Az őrzők

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Jackie Earle Haley, Malin Akerman, Carla Gugino, Jeffrey Dean Morgan, Billy Crudup
Rendező: Zack Snyder
Zene: Tyler Bates
Kategória: akció / kaland, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Watchmen
Amerikai-kanadai akciófilm
Hossz: 163 perc
Operatőr: Larry Fong
Forgatókönyv: David Hayter, Alex Tse

A Watchmen 12 részes képregényként jelent meg 1986-87-ben. Kapott Hugo-díjat, a Time magazin pedig beválasztotta az 1923 óta megjelent legjobb 100 angol nyelvű regény közé. A számtalan apró részlettel teli, hivatkozások, utalások ill. értelmezések és üzenetek garmadáját hordozó művet a legtöbb rajongó filmre vihetetlennek tartotta, és elég nyilvánvaló, hogy bizonyos részei tényleg azok. Ezzel együtt a 300 filmverzióját jegyző Zack Snyder rendező megtette a magáét.

A történet a ’80-as évek egy alternatív verziójában, Amerikában játszódik, egy olyan világban, ahol voltak és vannak maszkos igazságosztók, igaz, jelenidőben a javuk már visszavonult, mivel egy törvény betiltotta működésüket. Egyikük halálával indul a sztori: a Komédiást valaki kihajítja sokadik emeleti lakásából. A nevét adó ábrákat produkáló álarcot viselő Rorshach, aki nem alkuszik meg senki és semmi kedvéért, és továbbra is üldözi a bűnt, nyomozásba fog. Elmélete szerint az egykori Őrzőket valaki módszeresen gyilkolja, ám hamar kiderül, hogy nem holmi tipikus képregényes gonosztevő pitiáner bosszúhadjáratáról van szó. Merthogy a gondok akkor kezdődnek igazán, amikor Dr. Manhattan, a kék színben játszó, egyedüliként valódi szupererőkkel bíró figura, aki még a vietnámi háborút is megnyerte az USA-nak, elhagyja a Földet. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús patthelyzetet ugyanis az ő jelenléte tartotta fenn eddig, és innentől nincs, ami megakadályozhatná az oroszokat, hogy megnyomják a maguk vörös gombját, ami az atomtöltetes rakétákat indítja... Kinek állhat mindez érdekében? Erre a kérdésre is megkapjuk a filmből a választ, még ha a képregényétől eltérő változatban is.

Amúgy a befejezéssel nincs különösebb gondom, sőt, igazából semmivel. Nem vártam el, hogy a mozi verzió igazán sokat képes legyen visszaadni a képregénybe pakolt irdatlan mennyiségű apróságból. Sőt, ahhoz képest meglepően sokat közvetít az eredeti üzenetekből meg utalásokból, még ha a film képi világa sötétebb tónusú is, miközben a paranoid hidegháborús atmoszféra kevésbé jön át. Egyes színészek ill. figurák nem igazán győztek meg, pl. Matthew Goode, mint Adrian Veidt alias Ozymandias messze nem olyan, mint az eredeti, és ez kárára válik. A Rorschach-ot, avagy Walter Kovacs-ot játszó Jackie Earle Haley viszont nagyon rendben van, még ha a hangját túlságosan eltorzították is. De ez pont olyan húzás, mint ahogy megvannak a „kötelező” lassítások is az akciójelenteknél, amiket Snyder a 300-ban is előszeretettel alkalmazott. Apropó, akciók: ezeket jócskán felduzzasztották, s brutálisabbra is vették a képregényhez képest, de tény, hogy látványosak, és helyenként gyomorforgatóak.

Emellett van a filmnek pár momentuma, amitől a hideg futkározott a hátamon, méghozzá pozitív értelemben. Elsősorban a főcím, amiben zanzásítva megkapjuk a Percrekészek ill. Őrzők múltját, de mindegyik jelenet attól is olyan jó, hogy tökéletes betétdalt választottak hozzá. Dr. Manhattan marsi elmélkedése Philip Glass kortárs komolyzenéjével aláfestve (amit már a Koyaanisqatsi c. filmhez is használtak), vagy a Komédiás gyönyörűen fényképezett temetése a Simon & Garfunkel-féle The Sound of Silence-szel, ezek tényleg hatásos, megindító pillanatok.

Azt mondjuk nem tudom, hogy aki nem olvasta a képregényt, mennyit érthet ebből az egészből, mert még így, 163 percbe foglalva és leegyszerűsítve is annyira sűrű a Watchmen, hogy minden kockájára figyelni kell. De végül is a képregényt sem elég egyszer elolvasni. Szóval összességében ez egy korrekt munka, amit érdemes megnézni, pl. azért, hogy kedvet csináljon a képregényhez.

Bónusz:

Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők III.
Sorozat: Watchmen - Az Őrzők
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Bárány Ferenc
Illusztrátor: Dave Gibbons
Kategória: képregény / manga
Eredeti cím: Watchmen 9-12
Oldalszám: 144
Ára: 2580 Ft

Megjelent hát a Watchmen képregény III. kötete (épp a filmverzió mozikba kerülése előtt), immáron a teljes történet olvasható. Kiderül végre, ki is áll a világ sorsát befolyásoló, sőt, létét veszélyeztető események mögött, és képesek-e az Őrzők bármit is tenni, hogy megelőzzék a véget, vagy hogy legalább kevesebb áldozattal járjon...

Itt sem bocsátkoznék alaposabb leírásba, mivel az I. részről szóló cikkemben már felvázoltam a Watchmen hátterét. A sztoriról sem tartanám fairnek túl sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy megtudhatjuk, sikerül-e Laurie Juspeczyknek, azaz Selyem Kísértet II-nek visszacsalogatnia a Földre a Marsról a valódi szupererőkkel bíró, kék színben játszó Dr. Manhattan-t, nem mellesleg arra is fény derül, hogy ki volt Laurie apja. Éjjeli bagoly és Rorschach nyomozása is eredményre vezet, végül tényleg megtalálják azt, aki megölte a Komédiást, ill. aki az atomháború legszélére sodorta a Földet. Mai szemmel amúgy maga a sztori nem is annyira meglepő, a Watchmen eredeti megjelenése óta hozzászokhattunk a csavaros történetekhez. Viszont még a legvégére is tartogat épp elég meglepetést, na meg üzenetet és mélységet Alan Moore, nem beszélve a fejezetek címeibe foglalt idézetekről, amik önmagukban is nagyon sokat tesznek a jelentéstartalomhoz. Van itt Jung, Biblia és Bob Dylan is, ami megintcsak jelzi, hogy Moore milyen szédületesen sok mindenből merített ehhez a kivételes képregényhez.

Azt gondolom, a Watchmennek jócskán van üzenete a mi valós jelenünk szempontjából is. Ezekben a világgazdasági válsággal terhelt, ki tudja, miféle még rosszabb felé sodró időkben nagy szükségünk volna igazi hősökre, ez világos, de aki elolvassa a képregényt, alighanem inkább azon filózik majd el, vajon egy ilyen brutál helyzetből vajon csak valami hasonlóan drasztikus megoldással lehet-e kimászni, vagy létezik ennél jobb módja a problémák megoldásának...

Robert Holdstock: Keltika

Sorozat: A Merlin-kódex
Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2008
Fordító: Matolcsy Kálmán
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, háborús / történelmi
Eredeti cím: Celtica – Book 1 of the Merlin Codex
Oldalszám: 368
Ára: 2499 Ft

Robert Holdstock 1984-ben indult, World Fantasy díjas Mythago Wood sorozatával lett ismert és elismert szerző a fantasy/science-fiction irodalomban. Ez a végtelenül komor, súlyos sorozat immáron a 7. résznél jár, ám magyarul sajnos még nem jelent meg. A Keltika az első magyar nyelven olvasható műve, egyben a Merlin-kódex trilógia első része.

Merlin az elképesztően sok különféle feldolgozást megélt Arthur mondakör mágusa. Még a jól sikerült verziókat is hosszan lehetne sorolni, ám mind közül Holdstock-é az egyik legsajátosabb. Nem ő az egyetlen, aki alaposan utánajárt, hogy ha létezett Arthur és Merlin, akkor ugyan miféle körülmények között élhetett, és aszerint írta meg regényét, de azt hiszem, még senkinél nem találkoztam a mítoszok, legendák és a történelem, ill. az elképzelt és elképzelhető ilyen egyéni mixtúrájával. Holdstock könyvének szereplői csak részben emberek – részben viszont legendás alakok, akik ennek megfelelően cselekednek. Nála a varázslat vagy az emberfeletti erő teljesen természetes, és nem is magyarázza ezeket: egyszerűen ott vannak, és az olvasónak kell felfedeznie, megértenie, hogy mi is történik. Ugyanilyen természetességgel ír a környezetről, arról, hogy azokban a régmúlt, mítikus korokban milyen szagok, hangok, látványok lehettek, és az benne a zseniális, hogy mindezt úgy jeleníti meg, hogy egyszerre érezzük és átéljük, miközben végig tudatában vagyunk, hogy ez számunkra idegen, mi ezt nem ismerjük, legfeljebb az őseink ereinkben csörgedező vére vagy a lelkünk múlt életekre visszaemlékező része tud velük igazából mit kezdeni. Ennek megfelelően kell némi idő, mire az olvasó felveszi a történet fonalát. Mert olyan a Keltika, mint egy álmokkal, emlékekkel átitatott, régesrégi szőttes: nehéz, a korok múltával megsötétedett anyag, amibe számtalan különféle, értékes szállal hímeztek bele kibogozhatatlannak tetsző, megfoghatatlannak tűnő, egyszerre szépséges és félelmetes mintákat. Olyanokat, amiket a XXI. századi elme nem ért, de a lélekben rezdüléseket kelt.

Azok vannak előnyben, akiket érdekel a történelem és a különféle mitológiák (jelen esetben főleg: kelta, görög, szláv, finn, stb.). Aki ezek terén képzettnek mondható, az felvillanyozó, mindig új izgalmakat tartogató olvasmánynak fogja találni a Merlin-kódexet, a töméntelen sok utalást, egyre-másra felbukkanó szereplőt és eseményt. De aki nem annyira olvasott, az is élvezheti, egyszerűen az izgalmas, nagyívű történet és a szép, kidolgozott nyelvezett miatt is.

A történet Görögföldön kezdődik, láthatjuk a megtört Iaszónt, aki argonautáival az Arany Gyapjú keresésére indult, s végül felesége, Médeia a szeme láttára ölte meg két fiukat, és elmenekült bosszúja elől. Hajója, az Argó, melyben egy isteni szellem lakozik, végül Északra viszi őt, utolsó útjára. Ám évszázadokkal később eljön érte Antiokhosz, a varázsló, aki szintén részt vett az Argó útjának egy részén, és akit ekkor már Merlinnek hívnak, feléleszti őt a jeges tó alatti, kínokkal teli álmából, és ráveszi, hogy új argonautákat toborozzon. Merlin ugyanis rájött: Médeia becsapta őket, és fiait, hogy apjuk rájuk ne találhasson, későbbi korokba menekítette. Pohjola földjén, a finnek ősei között Merlin is talál valakit, aki aztán nagy hatással lesz az életére, egy fiatal lányt, akiben szintén ott van a mágia. De nem csak az ő népéből találnak követőkre, s a nagy nehezen elinduló expedíció határozottan nemzetközivé válik – egyebek mellett kelták is kerülnek az Argóra, köztük Urtha, aki amolyan kiskirály. Első útjuk az ő falujához vezet, Alba szigetére, ahol pusztulás és döbbenetes események híre várja őket. A bosszúra szomjazó Urtha útja ekkor fonódik össze véglegesen Iaszónéval: mindketten Görögföldre vágynak eljutni.

Ezen a ponton lép be a történetbe a történelem: i.e. 297 körül ugyanis valóban volt egy gall-kelta invázió, ami a Rajnán és Dunán át, s a Thermopülai-szoroson keresztül egészen a Delphoi-jósdáig vezetett, melynek során a jobb napokat is látott különféle görög ill. makedón seregek maradványai nem igen tudták feltartóztatni a barbár hódítókat. A regényben is felbukkanó Bolgios és társai valóban léteztek tehát, még ha kevesen tudnak is róluk.

A Keltika ezen eseményeket is feldolgozza, emellett Merlinről is sok mindent megtudunk. A mágiát csontjaiban hordozó, kortalan lény ő, egyike azon keveseknek, akik ősidők óta járják az Utat, különféle korokban és helyeken bukkanva fel, és változtatva a világ sorsán. Mivel ő a mesélő is, beleláthatunk gondolataiba, ám Holdstock úgy írta meg, hogy érezze az olvasó: Merlin messze több, mint ember, és nem érthetjük meg. Az, hogy eljő majd Arthur, s királlyá lesz Merlin segítségével, az itt még csupán felsejlő, bizonytalan jóslat, ám tragédiából és nagyságból, lenyűgöző eseményekből és izgalmakból a Keltika is sokat hordoz.

Remélem, nem kell sokat várni a két folytatásra (The Iron Grail, The Broken Kings)! Külön köszönet Matolcsy Kálmán fordítónak a jó érzékkel elhelyezett és megírt lábjegyzetekért. Talán még egy névsor is elfért volna, olyan sok a szereplő, de ezen nem múlik semmi. Mindenképp agymunkát igénylő olvasmány a Keltika, és meg is érdemli a figyelmet.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordító(k): Latorre Ágnes
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller
Eredeti cím: El juego del ángel
Oldalszám: 667
Ára: 3999 Ft

Carlos Ruiz Zafón négy, hazájában igen sikeres ifjúsági regény után írta meg A szél árnyéka (ld. egy bejegyzéssel lentebb) című első felnőttregényét, ami hatalmas siker lett Spanyolországban és számos más helyén a világnak. A krimi-szerűen csavaros és izgalmas történet, melybe romantikus, gótikus és szépirodalmi elemeket szőtt Zafón, több, mint 6 millió példányban talált gazdára bő 40 nyelven.

Mindezek után felfokozott várakozás előzte meg az új regény, az Angyali játszma megjelenését. És ahogy a neten az eddigi magyar véleményeket olvasgatom, nyilvánvaló, hogy megoszlanak róla a vélemények. Nekem is van, itt következik. Szerintem sem annyira jó, mint A szél árnyéka, de még így is messze kimagaslik az utóbbi évek könyvterméséből.

A sztori a ’20-as években játszódik, szintén (javarészt) Barcelonában. Felbukkannak benne A szél árnyékából ismerős arcok (sőt, az Elfeledett Könyvek Temetője is), pl. az előző regény főszereplőjének édesapja és nagyapja, akik már ekkor is antikváriusok voltak. Különösen idősb Semperének jutnak nagy pillanatok az Angyali játszmában, ám nem a Sempere családé a főszerep. Hanem egy szépreményű, ám nehéz sorsú ifjúé, David Martíné. Anyja korán elhagyta őket, háborús veterán apja pedig, lévén analfabéta, nem nézi jó szemmel a gyermek Martin vonzalmát a könyvekhez, ő mégis elhatározza, hogy író lesz. Pályája egy újságnál kezdődik, ahol igen sikeres folytatásos rémtörténetet ír, majd átcsábítják egy könyvkiadóhoz, hogy álnéven írkálja A Kárhozottak Városa című, szintén horrorisztikus könyvsorozatot. A kíméletlen kiadó, a szoros határidők olyan nyomás alatt tartják David-ot, hogy egy idő után se éjjele, se nappala, gyakorlatilag belebetegszik az írásba.

Ám egy napon egy különös idegentől, a fekete öltönyén ezüst angyalt mintázó kitűzőt viselő Andreas Corellitől ajánlatot kap, hogy írjon meg neki egy bizonyos könyvet, s cserébe megszabadítja őt előnytelen szerződésétől a kiadójával, valamint irdatlan pénzösszeget fizet ki neki. David kezdetben nem akarja ezt elfogadni, tart is a sötét figurától, maga a téma is elég fura, merthogy nem regényt, hanem hovatovább egy vallást kellene megalkotnia, amivel az emberek manipulálhatóvá válnak. Ám sorsa idővel úgy alakul, hogy mégsicsak nekilát a nagy műnek. Mindeközben azonban egyre szaporodnak Martín körül a furcsa, megmagyarázhatatlan események, melyek egy része nagyon is nyugtalanító, sőt, törvénybe ütköző. Emellett hősünk szerelmes is lesz, és persze ezen a vonalon sem úgy alakul minden, ahogy szeretné…

Idővel a regény olyan fordulatokat vesz, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, és már nem biztos semmiben. Hogy akkor ki is ez a Corelli, talán maga a Sátán? Meg hogy ki hazudik, ki torzítja el a valóságot, ki őrült és ki normális… Lehet azt mondani, hogy az Angyali játszma úgy a felétől átmegy thrillerbe, ami vérfagyasztó, bonyolult és megtekert – és persze letehetetlen.

Zafón ebben a könyvében is megragadóan idézi fel a régi Barcelona ill. a zajló események hangulatát. Történelemből, korrupt rendőrökből nagyjából hasonló adagnyit használ fel, viszont sokkal erősebb a lektűr irodalom jelenléte, ami inkább abból fakad, hogy a Martínnal megtörténő dolgok tökéletesen illenének az általa írt A Kárhozottak Városa sorozat oldalaira, és biztos vagyok benne, hogy szerzőnk (mármint Zafón) direkt így akarta. Sőt, azt is gondolom, hogy a feltűnően sűrűn előforduló és ismételt, a környezetet és az időjárást sötétnek, borúsnak, félelmetesnek lefestő jelzők és hasonlatok is szándékkal olyanok, amilyenek. És bár nem állítom, hogy tökéletesen biztos vagyok abban, hogy mi is a rejtély megfejtése, és mi történik a könyv amúgy meglepő, számomra mégis katartikus végén, úgy hiszem, ez mind-mind jelzés, ahogy már az első különös esemény is, ami az ifjú Martínnal történik Corelli felbukkanásakor. Jelzés arra, hogy miről is van szó… Hiszen Zafón tökéletesen jeleníti meg a magát félholtra dolgozó írót és gondolatait, és Martín így nem sok szépet és jót lát maga körül, s vele együtt persze az olvasó sem.

A klasszikus krimiket és gótikus rémtörténeteket idéző izgalmak és borzalmak meg a csipetnyi természetfeletti vagy mágikus realizmus (ahogy tetszik), továbbá a drámai, sőt tragédiákba illő elemek mellett, ha nem is oly’ mennyiségben, mint az előző könyvben, de ott vannak a szépirodalmi dolgok, a gyönyörű leírások, a megkapó gondolatok és emberi momentumok is, elég csak az egyik szereplőről szóló temetési beszédre utalnom, aminél szebbet nehéz elképzelni. Emellett üdítő színfoltot jelent a tizenéves Isabella személye, aki író szeretne lenni, ezért szegődik el Martín titkárnőjének. Nem tudom, volt-e, lehetett-e akkoriban ilyen egy lány, még ha egy jól menő csemegebolt tulajának a lánya is, de személyisége, Martínnal folytatott szócsatáik humora nagyon sokat dob a könyvön. Viszont David szerelme, Cristina kicsit fura. Valaki azt írta a neten, hogy kidolgozatlan, de talán csak még nem találkozott a mániás depresszió súlyosabb esetével… Nekem inkább az a bajom vele, hogy míg Daniel Sempere és Juán Carax szerelmeit egytől-egyig megértettem, mert úgy írt róluk Zafón, Cristina mindvégig idegen marad, nem derül ki, miért él-hal érte a főhős, és nem támad kedvem szintén beleszeretni. De az is igaz, hogy Martín sem olyan szimpatikus figura, mint Daniel, és ez nyilván megintcsak az író szándék eredménye lehet.

A könyvben többször is szerepel ez a gondolat: „minden könyvnek lelke van, mert ott él benne az író lelke, és mindazoké, akik olvasták vagy álmodtak róla.” Így hát az Angyali játszma, akárcsak A szél árnyéka, a könyvek, az olvasás és az írás himnusza. Ám sem ezt, sem a többi bölcs gondolatot, élettapasztalatot nem valami patetikusan tálalja Zafón, az irónia nagyon is fontos eleme a könyvnek, akár bújtatott formában is, legyen bár Martín, Isabella, vagy a végtelenül cinikus Corelli is az, akinek a szájába adja.

Úgy tudom, trilógia lesz Zafón könyveiből, várható tehát, hogy előbb-utóbb még többet megtudhatunk a Semperék és a többi barcelonai jóember és akasztófáravaló életéről. Kíváncsian várom, hogy az antikváriusok és írók után melyik könyves csoport lesz a főszereplője a harmadik résznek. Remélem, azt majd keményfedéllel adja ki az Ulpius-ház, akik nyárra ígérik A szél árnyéka újbóli kiadását is!

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordító(k): Vajdics Anikó
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller
Eredeti cím: La sombra del viento
Oldalszám: 595
Ára: 2980 Ft

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.”
Vannak könyvek, amik egyszerűen vonzzák az embert. Elolvassa a hátlapjukat, beléjük lapoz, és érzi, hogy valami kincsre akadt. Nem tudom, mennyi szerepe van ebben holmi rutinnak meg az éveknek, s meglehet, semmi titokzatos nincs az egészben, pusztán az ember tudja, hogy mit szeret, és ha olyanra talál, akkor ráismer. Így voltam A szél árnyékával is, amit már első kiadásakor, 2005-ben megvettem, de valamiért mindig elodáztam az olvasását. Vastag is, nem is kellett róla írnom, hát tovább várt a sorára. De most, hogy az Ulpius-ház kiadta a szerző újabb regényét (és jó hír: A szél árnyékát is kihozzák Könyvhétre), és mindenki agyba-főbe dícsérte, plusz volt egy kis nyugim, hát belekezdtem. És nyomban beleszerettem.

A regény főszereplő-mesélője egy Daniel Sempere nevű fiatalember, egy barcelonai antikvárius fia, aki a történet kezdetén, 1945 nyarán még csupán 10 éves, amikor édesapja elviszi egy titkos és titokzatos helyre, az Elveszett Könyvek Temetőjébe, ahol rátalál egy bizonyos Julián Carax A szél árnyéka című könyvére. A regény annyira lenyűgözi, hogy elkezdi keresni a szerző többi művét, ám azt tapasztalja, hogy sehol sem találni, noha nem ezt az egyet írta – és hogy könyves berkekben szép összegeket fizetnének neki a saját példányáért. Arról is tudomást szerez, hogy Carax könyveit egy feketébe öltözött, különös és félelmetes figura is keresi, méghozzá azért, hogy mindet elégesse… Ráadásul eme sötét férfiút Lain Coubert-nek hívják, pont úgy, ahogy az Ördögöt az említett regényben…

Daniel élete eztán szorosan összefonódik Caraxéval. Miközben a fiú felcseperedik, és megismeri az élet megannyi arcát, Carax utáni nyomozása is halad, ha még oly’ apró lépésekkel is. Feltárul előttünk egy ihletett lelkű, különleges ember tragikus sorsa, és azoké is, akikhez valaha is bármi köze volt. Az ő életüket természetesen a spanyol polgárháború, a diktatúra és a II. világháború is befolyásolja, nagyon is, ám Carlos Ruiz Zafón nem ezekre hegyezi ki a történetet. Számára a történelem háttér, díszlet, kulissza, ami hatással van ugyan az eseményekre, de nem válik főszereplőjévé. Mert hiszen olyan gonosz, rossz arcok, mint Fumero felügyelő, mindig és mindenütt voltak… A helyszín, Barcelona messze nagyobb súllyal van jelen a történetben. Az emberi szereplők pedig egytől egyig remek, élő, lélegző karakterek, és főleg Fermín személyén keresztül a humor is megjelenik a regényben.

Zafón könyve, mondhatni, keveréke rengeteg különféle irodalmi elemnek, stílusnak és fogásnak. Se szeri, se száma az íróknak, műveknek, akik és amik az olvasó eszébe juthatnak közben: Jorge Luis Borges, Umberto Eco, Thomas Wharton (Szalamandra), Dumas, Dickens, Gabriel García Márquez, Antonio Skármeta, Arturo Pérez-Reverte, meg halom másik így-úgy spanyol, katalán, mediterrán író. Sőt, egyes különösen ihletett és átható pillanatai Szerb Antal Utas és holdvilág-át idézték fel bennem. Felbukkannak a mágikus realizmus, a gótikus rémregények és románcok, a klasszikus krimik, az ókori tragédiák, és még annyi más elemei. Oly’ sok minden van benne, hogy nem is hiszem, hogy egy olvasás alatt minden cseppnyi ízét kiélvezhetné az ember.

Márpedig ez a legfontosabb: Zafón olyan gyönyörűen, magával ragadóan ír, hogy nincs oldal, amire ne kerülne valami különösen szép vagy emlékezetes. Sok borzalmat is szőtt a regényébe, s persze azok egy ilyen írótól még jobban fájnak, de „cserébe” úgy ír szerelemről, barátságról, gyermekkorról és öregségről, de még a halálról is, hogy az valami varázslatos. Egyszerűen elvész az ember a soraiban; saját emlékeit hozza elő, ízekkel, hangokkal, illatokkal és szagokkal, testi érzetekkel, és mindezt úgy, hogy nem szimplán a hétköznapok előli menekülés ezt a könyvet olvasni, de valami, ami a valóságos, megélésre méltó életre emlékeztet. Bármennyi szörnyűség és tragédia sorakozik is A szél árnyéka lapjain, alapvetően az élet szeretetét sugározza. Az olyan életét, amiben az ember tényleg érzi a bőrén a Napot meg az esőt meg a szellőt, amiben valódiak az érzései, és amiben elvarázsolhatják könyvek, szóval a megélt, igazi életét. És amiben a fájdalom is nyilvánvalóan valódi, és a sebekbe és csalódásokba bele lehet halni, de túl is lehet őket élni, és be is gyógyulhatnak. Ilyen szempontból nagyon is régi vágású történet ez, hiszen ma már nem is nagyon értjük, ha valakinek meghasad a szíve, mert elhagyta a szerelme…

Azt hiszem, A szél árnyéka azért lehetett olyan óriási siker, azért nevezhetik már most klasszikusnak, mert végül is sokan vannak széles e világon, akik igénylik a valóban szép irodalmat, ám modern elvontsága és elvont törekvései nélkül, a nyelv, a kifejezés, a történetmesélés csodáiért, és mert mellé élvezik a legjobb lektűrökbe illő izgalmakat.

És ha mindez nem volna elég, a szerző angol nyelvű honlapján ingyenesen letölthetők a regényhez írt saját zeneszámai, melyek leginkább klasszikusokból táplálkozó, sokszor zongorára építő, filmzene-szerű szerzemények, és remekül illenek a könyv hangulatához, kimondottan kellemes hallgatnivalók. Szintén érdemes megnézni ezt a spanyol nyelvű oldalt, ahol a történet korából származó képeslapokat, fényképeket láthatunk Barcelonából.

Neil Gaiman: Coraline

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Kategória: gyermek / ifjúsági, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Coraline
Oldalszám: 144
Ára: 2480 Ft

Neil Gaiman első gyerekeknek szánt könyve volt a Coraline, még 2002-ben. A magyar kiadás (mely igényes, keményfedeles, és Dave McKean eredeti illusztrációit tartalmazza) pedig a mozifilm érkezéséhez igazítva került a boltokba (márc. 12-től vetítik a filmet).

Coraline nem rég költözött családjával egy régesrégi ház egyik lakásába. A szünidő napjait az időjárástól függően hol a ház és a környék felfedezésével, hol unatkozással tölti. Szülei rém elfoglaltak, leköti őket a munkájuk, a többi lakó meg (két idős néni, akik egykoron színésznők voltak, meg egy makkant öregúr, aki azt állítja, hogy egércirkuszt nevelget tetőtéri lakásában, amit viszont még senki nem látott) arra nem veszi a fáradságot, hogy meghallja, ha Coraline jelzi, hogy rosszul ejtik a nevét, ő nem Caroline… Magyarán valahogy senki nem figyel a kislányra. Pontosabban… egy nap a vendégszobában lévő ajtó, ami mögött alapból téglafal van, kitárulva egy sötét folyosóra nyílik. Abba a lakásba, ahol elvileg senki nem lakik, ám Coraline mégiscsak találkozik ott két emberrel: másik anyjával és másik apjával. Akik szakasztott úgy néznek ki, mint rendes szülei, s első ránézésre csupán két fontos dologban különböznek tőlük: 1. lesik lányuk minden kívánságát, finomakat főznek neki, csudás játékokkal halmozzák el, és még akár békás gumicsizmát is vesznek neki, ha azt kér, 2. a szemük helyén gomb van… És azt mondják, örökre ott maradhat velük, élhetnek boldog családként, csupán Coraline szemére is gombot kell varrni, de nem fog fájni…

Amikor aztán egyértelművé válik, hogy Coraline nem akar velük maradni, másik anyja elrabolja a valódi szüleit, és a kislányra vár a lehetetlennek tűnő feladat, hogy kiszabadítsa őket. És ezzel rémálom-szerű versenyfutás veszi kezdetét, melyben apránként lehull a lepelről minden káprázatról… Csótányok, patkányok, sötét kamrák és pincék, szellemek, szörnnyé váló szülők, és még sorolhatnám…

A Coraline, bármily’ rövid kisregény is, rém félelmetes. Gaiman szépen összegyűjtötte a gyermekkori félelmeket, és egyszerű, ám hatásos nyelvezetű, izgalmas történetet kerekített belőlük. Olyan sztorit, ami egyébként nagyon hasonlít a 2005-ös, Tükörálarc című filmre, aminek forgatókönyvét McKeannel írták. Olyan mesét, ami annyira idegborzoló és beteges (McKean szürreális rajzaival egyetemben), hogy elsőre nem is tűnik gyereknek valónak. De végül is igazolja a könyv eleji G.K. Chesterton idézetet: „A tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le lehet győzni.”

Nyilvánvaló, hogy ez nem egy Walt Disney produkció, még a vége sem színtiszta happy end, ám biztos vagyok benne, hogy az értelmesebb gyerekek érteni fogják, miről van szó. Annál is inkább, mivel Gaiman olyan letisztult, ám ha kell, mégis játékos módon fogalmaz, hogy bárki megértheti. Nem is kérdéses, hogy a felnőtt olvasók is értékelni fogják.

A Coraline filmből látott előzetesek alapján úgy tűnik, a moziverzió messze harsányabb, humorosabb, felpörgetettebb lesz. Az a Henry Selick rendezte, aki a Karácsonyi lidércnyomás-t is, a stílus, a stop-motion technika is azonos, meg ugye a sztori eleve rokona az említett animációs klasszikusnak (és a Tim Burton-féle Halott menyasszony-nak). Biztos nagyon szórakoztató lesz, ez azonban olyan jelző, ami a könyvre nem illik. A Coraline egyszerre elvont és természetes stílusban ábrázolt szembenézés egy rakás félelmetes dologgal, csupa olyasmivel, amit így vagy úgy alighanem mindenki átél gyerekként, és ilyen formában nem vidám – de a vége katartikus.