csütörtök, február 14, 2019

Alain de Botton: A szerelem csapásai


Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak (kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).

Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.

És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv, a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét, érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.

Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa, de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van, hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz legyen".

Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden szarról, akkor itt érzek némi hiányt.

Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.

S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés, de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek jut.

vasárnap, január 27, 2019

Pear Jam, 2019.01.25. Muzikum

A Pear Jam egy sokat látott magyar zenészekből álló Pearl Jam tribute zenekar, és baromi feelingesen tolják a Seattle-i grunge legenda dalait. A Hammer honlapjára írtam a Muzikumban tartott, közel két és fél órás koncertjükről.


szombat, január 26, 2019

Varró Dániel: A szomjas troll – Kis viking legendárium

A szømjas trøll című kötetben négy mesét olvashatunk: a címadót, mely a skandináv mítoszokból és mesékből táplálkozik, „A kíváncsi óratörpé”-t, mely jobbára szintén, de legfőképp finn, „A kis hablegény”-t, mely Andersen nyomán íródott, belső rímekkel tarkított mese, s végül „A leprikónok átká”-t, melyben kelta elemek vegyülnek a nordikusokkal, s mely egyben a legkülönlegesebb Varró alkotás ever.

hétfő, december 31, 2018

Mirai – Lány a jövőből

Ez a rajzfilm leginkább arról szól, hogy hogyan fogadja el a négyéves Kun a kishúgát. De ahogy erről mesél, az egészen fantasztikus – és közben nagyon-nagyon emberi. Merem ajánlani minden szülőnek, illetve minden olyan gyereknek, akinek van testvére (legyen bár idősebb vagy fiatalabb nála).

Pear Jam & Superunknowns – Pearl Jam & Soundgarden tribute az Ellátóházban

Mikulás napján két magyar tribute csapat olyan koncertet adott az Ellátóházban, mely bizonyos szempontból nagyobb élmény volt, mint ha az eredetiket láthattuk volna. Igaz, ezért Kövi Lóri (PJ/Alva/Flop énekes) a vérét adta, de nem csak ő fog örökké emlékezni rá.




csütörtök, december 27, 2018

Best of 2018

• Könyv 
Craig Thompson: Blankets – Takarók
David Almond: The Colour of the Sun
Dallos Sándor: A Nap szerelmese / Aranyecset
Ken Liu: A papírsereglet és más történetek
Rachel Joyce: Harold ​Fry valószínűtlen utazása
Ernest Cline: Ready Player One
meg három nagyon jól eső újraolvasás:
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai
Otfried Preußler: Krabat

Könyvek terén jó kis év volt ez (fentebb csak a legeslegjobban tetszők szerepelnek, de még hosszan folytathatnám a listát), képregényes vonalon meg egyenest a legjobb év ever. A Takarók volt, ami mindenek fölött tetszett, de ott volt még az Incal, a Sandman: Death - Halál, Batman: A gyilkos tréfa, V mint vérbosszú, Saga 1., Conan kegyetlen kardja stb., csupa olyan kiadvány, amiről évek, akár évtizedek óta álmodozunk.



• Film
Mirai - Lány a jövőből
Ebben az évben legalább a felét nem láttam azoknak a filmeknek, amiket szerettem volna, de jó filmből így is jutott, a fentieken kívül is, de ezek azok, amiket újranéznék.


• Koncert
Fates Warning, A38
Alice In Chains, Budapest Park
Pain Of Salvation / Kingcrow, A38
Időrendi sorrend, és azok a koncertek, amelyeken lelkileg is bevonódtam, ha fogalmazhatok így. Bár a legtöbb további koncerten is az történt, szóval... nem tudom, talán ezek a legemlékezetesebbek? Nem is biztos. Az AIC nem volt annyival jobb mondjuk a King Crimsonnál... Mindenesetre van a fentiek között legalább kettő, de inkább három, amit évtizedek múlva is emlegetni fogunk, ha megérjük. Hivatkozási alap, hogy aha, szóval te is ott voltál.


• Dalok 
Wall Of Sleep: Deserter (de leginkább a Fear, csak az még nincs fenn youtube-on)



Húzós egy év volt ez, maradjunk annyiban. Már kívánni se merek, annyira nem szokott bejönni (bár lehet, annak, aki olvassa, bejön, és akkor jól van).
Szóval, a fentiek, lássuk be, mind-mind kábítószer. Még ha, tegyük fel, egyik-másik nem csak abban segít is, hogy jobban érezzem magam tőle, hogy jól szórakozzak, hogy valami értéket adjon, hanem mondjuk tágítja a világképemet, a belátásomat, új gondolatokkal gazdagít, akkor sem változtat gyakorlatilag azon, ami épp van. Egyik fenti zene, film, könyv, egyéb élmény sem segített nekem abban, hogy mondjuk meggyógyítsam, akiket meg kell, vagy hogy jobb belátásra késztessem a politikusokat. Ez mind csak kábszer. De azért segítettek.
És az is jó volt, hogy interjúzhattam jó pár kivételes alkotó emberrel (ezek közül különösen emlékezetes számomra a Balogh Ádámmal, Majoros Nórával, Molnár Krisztina Ritával és Várhidi Adriánnal készült interjúk, valamint az, hogy a Budapest Katalógusba bekerült egy általam készített fotó és egy rövid interjúm Theodora Gosszal). Színházban háromszor jártam, mind emlékezetes volt (Akit Biffnek hívtak, Galaxis útikalauz stopposoknak, A Pál utcai fiúk). Korniss Péter: Folyamatos emlékezet c. kiállítása is nagyon tetszett.
Valami mindig van, ami átlendít, ami segít, ami elfed vagy enyhít. De igazából arra lenne már szükség, nekem is meg országnak-világnak, ami megoldja a problémákat, ami ténylegesen jobbá tesz végre valamit. Nem csak kicsiben, nem csak annyiban, hogy OK, most egy kicsit jobban érzem magam, most jobban viselem az akármit és akárkit, ami és aki az életemben van. Még ha nem is tudunk az egész világra hatni, még ha néha egy mosoly, egy kis kedvesség vagy együttérzés is elég – arra, amiben vagyunk, nem elég. Asszem, 2019 dolgos év lesz.

vasárnap, december 23, 2018

Balogh Ádám - Világok vándora

Balogh Ádám festőművészként és fotográfusként is valami egyedit, sajátosat alkot. A világ megannyi pontján járva mindenütt a helyek és a helyiek igazi arcát keresi, s az abban rejlő szentséget. Ádám legutóbb a Szentföldön járt, erről és megannyi másról mesélt nekem. Aztán annyit mesélt, hogy abból két interjú is született, némi átfedéssel bár.
Az ekulton van a hosszabb, alaposabb verzió, míg a FotóVideó magazinban az, ami inkább a fotós oldalra koncentrál. És csoda dolgokat mond ez a csodaember.

szombat, december 15, 2018

Péczely Dóra (szerk.): Budapest Off

A Budapest Off tizenhárom ifjúsági novella gyűjteménye, melyekben szinte csak az közös, hogy Budapest egy-egy városrésze (vagy kerülete) adja a hátterüket. Van, ahol szinte főszereplő; van, ahol épp csak megemlítik, de minden írásban meghatározó. Anélkül, hogy erőltetett lenne, bizonyítja mindegyik novella, hogy az embert formálja, befolyásolja, alakítja a hely, ahol él.
Tartottam egy kicsit ettől a kötettől. Attól, hogy túlzásba viszik benne, nem is a megmondást, ami az én gyerekkorom ifjúsági irodalmában sűrűn megesett, hanem a borzalmak, a szegénység, a kisiklott és elidegenedett életek bemutatását. A végén úgy csuktam be, hogy igazam volt, mégsem bánom. Merthogy az egy dolog, hogy a fontos kérdésekről beszélni kell, az viszont egy másik, hogyan is beszélünk – és ebben a kötetben bőven van olyan írás, amelyben a fontos kérdésekről úgy esik szó, ahogy szerintem jó. Hogy átjöjjön az üzenet, de ne legyen letolva torkomon.

Szeretlek, anya! – 31 őszinte vallomás

Az édesanyákat köszöntő könyvet jó párat találni a könyvesboltok polcain, ám ez az extra nagy méretű kötet egészen különleges. Bár az egyedi stílussal bíró belga illusztrátor, Quentin Gréban Maman című könyvén alapul, abból „csupán” a képeket vették át, s mindegyikhez más és más magyar szerzőt kértek fel, hogy írjon egyoldalnyi szöveget. Egyik-másikukat nem íróként ismerjük, de amilyen színesek és változatosak Gréban képei, annyira változatosak az írások is.

csütörtök, november 29, 2018

Madder Mortem interjú

A Madder Mortem régi kedvencem. Kő underground zenekar a norvég erdők mélyéről, egy fantasztikus és erős hangú (és személyiségű) énekesnővel az élen. Totál más zene, mint bármi, és a Marrow c. új albumuk is az év legjobbjai között van. Már harmadszor interjúztam Agnetével, és megint baromi jó dolgokat mondott.

kedd, november 27, 2018

Peter Wohlleben: Érted a fák beszédét?

Peter Wohlleben egy német erdész, akinek A fák titkos élete című ismeretterjesztő műve hazánkban is bestseller lett. Annak a gyerekek számára „szelidített” verziója ez a nagy alakú, fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált kötet, de én felnőtt fejjel is nagyon élveztem. 

hétfő, november 12, 2018

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (színházi előadás)

Vannak dolgok a világegyetemben, amikről az ember hajlamos azt gondolni, hogy lehetetlenek. Nekem például eszembe nem jutott volna, hogy Douglas Adams klasszikus sci-fi paródiáját színpadra lehet állítani, de a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem két tagjának vizsgaelőadása bebizonyította, hogy pedig de.
A nyáron láttam a darabot, de lesz még. Hogy mikor, az is olvasható az ekultos beszámolómban.

vasárnap, október 28, 2018

Ray Bradbury: Októberi vidék

Ez a gyűjtemény Ray Bradbury első novelláskötetéből (Dark Carnival, 1947) vett át tizenöt sztorit, további néggyel megtoldva, és így, ahogy van, a hátborzongató, horrorisztikus irodalom klasszikusának számít. Sokaknak talán meglepő is lesz, hogy milyen sötét hangulatú, félelmetes írások ezek. Magam legalábbis nem az effélék miatt szerettem meg Bradbury írásait, és egyik-másik novellát elég sokkolónak és betegnek találtam. De már ezek a korai írásai is elképesztő ötletekkel voltak tele, melyek aztán rengeteg más íróra és egyéb művészre voltak hatással. Ha jobban ismerném a korszak irodalmát, talán elősorolhatnék néhány akkori nagy- vagy obskúrus nevet, akik hathattak a még ifjú Bradburyre. Nekem azonban úgy tűnik, hogy még Poe vagy Lovecraft hatása sem konkrét ötletek, hangulatok formájában jelentkezett (ha ugyan), inkább azt látom valószínűnek, hogy Bradbury magába szívott mindent, és olyan agya meg lelke volt, melyek minden hatást úgy pörgettek-forgattak át, teljesen váratlan asszociációkba és sztori-magvakba, hogy nem igazán lehet ráismerni az elődök befolyására. Miközben pedig nagyon is ősi szimbólumokkal, motívumokkal és megoldásokkal dolgozott ő is.

A meztelen Juliet

Az angol bestsellerszerző, Nick Hornby újabb regényéből készült feldolgozás ez. A korábbi filmesítések nem mindegyike ütötte meg az eredeti könyv szintjét, de A meztelen Juliet sok szempontból jobban tetszett, mint a regény – már amennyire arra így közel 9 év távlatából emlékszem. Jó párbeszédek, jó színészi alakítások, jó zenék, egy látszólag könnyed, mégis erős mondanivalót hordozó filmben.