David Petersen: Egérőrség: 1152 ősz

Az Egérőrség egy eredetileg 2006-ban indult képregénysorozat, mely 2008-ban elnyerte a legjobb gyerekeknek szóló Eisner-díjat, de én nem szűkíteném le csak az ifjakra az olvasóközönségét – engem felnőtt fejjel is lenyűgözött. Gyereknek-felnőttnek egyaránt ajánlható, nagyon szerethető (de egyáltalán nem cukiskodó) képregény ez középkort idéző világgal, bátor hős- ill. összeesküvő egerekkel, gyönyörű és hangulatos rajzokkal.

Teljes cikkem ekulton.

Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 2.

Nem szeretnék mélyen belebonyolódni annak megfejtésébe, hogy mi ez az ájult rajongás, amivel sokan a Sandmanhez állunk, mert azt gondolom, személyiségfüggő, hogy kit talál el ez a képregény. De itt van pár lehetséges ok:
Az itt-ott még ebben a kötetben is felbukkanó DC-utalások ellenére sincs sok köze a szuperhősös képregényekhez, mégis veszettül izgalmas tud lenni – csak máshogy. Neil Gaiman, a történetek írója zseniálisan szőtte össze a legkülönfélébb szálakat, melyekhez sokat-sokat merített mindenféle mítoszokból, legendákból, jól ismert vagy obskúrus mesékből, népmesékből. Az is nagy erénye a sorozatnak, bár ez nyilván csak hosszú távon derül ki, hogy elképesztő hálót sző önnön magára tett utalásokból. Ahogy összeköti a korábbi részek egy-egy momentumát, szereplőjét egy újabbal (és ahogy aztán egy s más Gaiman későbbi munkáiban visszhangzik), az egészen elképesztő, és rengeteg izgalmas agymunkát ad az olvasónak (aki jobban teszi, ha az intuíciójára is hallgat). De hazudnék, ha azt mondanám, hogy megfeszített figyelem és folytonos visszaolvasgatás nélkül ne lenne ugyanúgy élvezhető a Sandman-sorozat. Minden egyes epizódja önmagában is kerek egész, és különleges élmény, amint jelen, igen szerteágazó és színes kötet is bizonyítja. 

Teljes cikkem ekulton.

Paul Lowe (szerk.): 1001 fotó, amit látnod kell, mielőtt meghalsz

Ez a vaskos kötet nem kimondottan a fotográfia történetét mutatja be, mert a legfontosabb fotósoktól sem került be minden korszakalkotó kép, és a technika fejlődéséről is legfeljebb szóban mesél, az eszközöket nem látjuk, de a velük készült képeket igen. A Joseph Nicéphore Niépce által készített legelső fotográfiától 1826-ból, napjaink fontos és ikonikus felvételeiig hatalmas ívet jár be a könyv, és igyekszik épp úgy bemutatni azon képeket, amelyek a technikát vitték előbbre, mint azokat, amelyek akár a művészi, akár az alkalmazott fotográfiában maradandót jelentettek. Bár a viszonylag tömör leírások nem teszik lehetővé az egyes fotók mélyreható elemzését, elég világosak és követhetőek ahhoz, hogy megértsük, hogy „ezen meg mit kell nézni”. Emellett azonban a könyv az emberiség utóbbi majd’ két évszázadának a krónikája is, hiszen számtalan történelmi eseményről látható benne fénykép.

Teljes cikk ekultura.hu-n.

Kurt Busiek: Conan-gyűjtemény: Csatatéren született és más történetek

Conan képregény színesben? Merész dolog. De a vaskos kötet azon fele, amelyben a barbár gyermek- és ifjúkorát dolgozták fel az alkotók, a leghangulatosabb, az eredeti howardi atmoszférát legjobban megjelenítő képregényes feldolgozása Conannak, amit valaha láttam. És a többi sem gyenge.
Teljes cikkem ekulton.

Best of 2019

• Könyv 
Robert McCammon: Egy fiú élete
David Almond: A nap színe
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz
Molnár Krisztina Rita: A tűz ösvénye
Molnár Krisztina Rita: Remélem, örülsz
Mark Greenside: Hogyan (nem) lettem francia életművész
Alan Moore: From Hell – A pokolból  
Kurt Busiek: Conan-gyűjtemény: Csatatéren született és más történetek
Alan Watts: A könyv
William Goldman: A herceg menyasszonya

Könyvileg ez elég erős év volt, különösen, hogy három katartikus olvasmányom is volt a tényleg, igazán jók tetejébe. Képregények terén meg még múlt évnél is durvább volt, gyermek- avagy fénykoromban sem olvastam ennyi comicsot. Brutál, mi minden jelent meg a klasszikusokból (de a kortárs királyságokból is).
Amit nem tettem fel a listára, pedig szintén nagy és jó élmény volt, az Theodora Goss első regényének a fordítása, mely jövőre jelenik meg, és én szerkesztem (remélve, hogy jó munkát végzek).

• Film

A szavak ereje
Bohém rapszódia
Heavy Túra
Az Úr sötét anyagai

Ebben az évben alig jutottam el moziba, abban sem volt mindig köszönet, de a fenti lista első helyezettje örök élmény. A második igazából a zene és a koncerthangulat megjelenítése miatt volt akkora élmény (pláne moziban). A harmadikat monitoron néztem, és rég nevettem ennyit. A negyedik pedig egy elég jól sikerült sorozat, még ha nem is mindenben olyan, mint a regényben/ahogy én elképzeltem.

• Koncert

Walking Papers / Alva, Instant

Madder Mortem, Vörös Yuk
Slogan, Robot

Ez a fenti három koncert volt az évben az, ami katarzist okozott, de szintén nagy élmény volt az év elején újra színpadon látni a Moodot, aztán az Aebsence/Amáliák a Kék Yukban, a Ghost Toast a Szimplában, az ún. Queensryche a Fezenen, a Watch My Dying / divideD / Diabolus In Musica a Dürerben, a New Model Army az A38-on, a Nightbreed feszten a De Facto és az Autumn Twilight, újfent a Dürerben a Swallow The Sun / October Tide. Volt két forró hangulatú Pear Jam tribute koncert, továbbá szintén emlékezetes volt Loreena McKennittet és a Dead Can Dance-et látni (előbbit alighanem utoljára), bár az Aréna, mint helyszín sokat rontott az élményen.

• Dalok 

Alcest: Sapphire

Arch / Matheos: Wanderlust

At Night I Fly: Wanted to Be

Avatarium: The Fire I Long For

Borknagar: Voices

Borknagar: Wild Father's Heart

Disillusion: Time To Let Go

Eilema: Mother

Hiinaar: Lassan a világ

Idle Hands: A Single Solemn Rose

Mark Lanegan Band: Stitch It Up

Mudfield: Nem kell

New Model Army: Where I Am

nís: ...hogy elcsendesítsem a szeleket

Queensryche: Light-Years

Ray Alder: What The Water Wanted

Storm The Studio: Szavak hullanak

Swallow The Sun: Firelights

Tool: 7empest

Torche: Admission

Zoli Band: Budapest My Love

• Fotók

Ez itt egy új kategória. Ebben az évben mondjuk pont kevés alkalmam volt fotózni csak úgy, ihletből. Koncerten annál inkább, és az alábbi két kép a kedvencem, mert ezekben ott van, ami történt.

Ez meg szerintem vicces és beteg:

Múlt évben azzal zártam a Best of 2018-as bejegyzésemet, hogy 2019 biztos dolgos év lesz. Ez különösebb jövőbelátó képességek nélkül is sejthető volt, és úgy is lett. Arra persze nem számítottam, ami még történt benne, de a fentebb felsorolt kulturális események és művészi alkotások (plusz az egyik-másikban rejlő irdatlan poénok) segítségemre szolgáltak, hogy eljussak addig a pillanatig, midőn e sorokat írom. Mondhatni, ha minden más az életben meg a világban olyan jó lenne, mint a fentiek a maguk nemében, akkor igazán frankó lenne minden. Tehát azt kívánom, hogy legyen így, már csak a változatosság kedvéért is!

Slogan koncert / Rattle Inc. születésnap, 2019.12.21. Bp. Robot

A Rattle Inc. magazin a Robotban ünnepelte 3. születésnapját, olyasmivel, ami nekem felért a karácsonyi ajándékkal: Slogan koncert, úgy, hogy Valachi Laci régi énekes és Masher régi basszer is fellépett velük. A Pendulum mindent vitt, és a többi is zseniális volt. Túlfűtött hangvételű beszámolóm a Hammer site-on.

Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Elég húzós belegondolni, hogy már 12 év telt el az Ólomerdő megjelenése óta. Akkoriban még újdonság volt, hogy valaki a magyar népmeséket keverje fantasyvel, de öt évvel ezelőtt az Üveghegy című folytatás is új gondolatokat és irányokat hozott. Az Ezüstkéz, mellyel trilógiává vált a sorozat, azonban így is meg tudott lepni – emellett úgy kiakasztott, mint kevés könyv életemben. De a vége számomra olyan katarzist jelentett, amihez hasonlóban szintén kevésszer volt részem.

Teljes cikkem a befejező kötetről ekulton.

David Almond: A ​nap színe

Egyetlen nyári napba ill. kb. 160 oldalba írta bele David Almond a gyermekkort, annak végét, a gyászt és annak feldolgozását, a megélt életet, és még a Nap színét is. Megannyi dolgot, amit át szeretnék adni a gyerekeimnek: hogy tudják így látni a világot, hogy mennyi csoda van benne, itt és most. Nem is tudom, tud-e bárki más úgy írni, mint Almond. 

Ekultra írtam róla.

Neil Gaiman: Sandman: Az Álmok fejedelme-gyűjtemény 1.

A Sandman már eredeti megjelenésekor (’80-as évek vége/’90-es évek eleje) kultikussá vált, lévén hasonlóan forradalmi a képregény műfajában, mint ami ugyanakkor a rock/metal zenék terén zajlott (grunge, progresszív metal stb.). Az, hogy a Fumax pont ezeket a vaskos és drága gyűjteményes köteteket adja ki, jelzi, hogy van akkora piacuk, hogy megérje, és ebből arra következtetek, hogy nemcsak azok veszik meg, akik közel három évtizeddel ezelőtt külföldi magazinokat böngészve álmodoztak róla, de a később érkezettek is. Persze ez a sorozat időtállóságának is köszönhető.
Az első kötetben az első három gyűjteményes kötet szerepel, ezek már megjelentek egyszer magyarul, de annyira veszettül gyönyörű ez az új verzió, hogy sajnos KELL.

Cikkem ekulton.

Papolczy Péter – William Shakespeare – Szabó Lőrinc: Hogyne szeretnélek! – szonettek három hangra

Ebben a szép kis kötetben van egy narancssárga könyvjelzőszalag, rakat mókás illusztráció, valamint jónéhány Shakespeare örökbecsű szonettjeiből, s azok három verzióban: a (többé-kevésbé) eredeti angol nyelvűben, Szabó Lőrinc szépséges fordításaiban, valamint a kapcsolódó kultúrtörténeti érdekességekkel is szolgáló Papolczy Péter sajátos értelmezéseiben. Utóbbiak nagyon maiak, jobbára módfelett viccesek és azt az elvet követik, hogy ebben az országban legalább az asszociáció még szabad

Cikkem róla ekulton.

Garth Ennis: John Constantine, Hellblazer: Káros szenvedélyek

John Constantine okkult detektív figuráját Alan Moore alkotta meg a Mocsárlény általa írt részeihez, de aztán a róla szóló, önálló képregényeket Jamie Delano kezdte el írni a DC Comics-nál. Az észak-ír születésű Garth Ennis 1991-ben vette át a sorozatot, mely addig is sikeres volt, de ő új szintre emelte. Nem csoda, hogy a Constantine – A démonvadász című, 2005-ös mozifilm, Keanu Reeves főszereplésével, erősen erre a kötetre épült. Melynek a legfőbb ereje nem is az okkult vonalban van, hanem az emberi oldalában, amit elsősorban a rák kapcsán írt bele a sorozatba Ennis. Kemény, őszinte, nagyon ott van.

Teljes cikkem ekulton.

Molnár Krisztina Rita: Remélem, örülsz

Novelláskötet az emberi életről, a gyakran hétköznapinak tűnő, mégis sorsfordító pillanatokról, múltról és jelenről, melyek között olyan kicsi a különbség. Van benne derű és szép is, de a vége megzúzott. Ennek ellenére ez az a fajta szépirodalom, ahol nem a lila köd vagy a világfájdalom, hanem a valóság, a lényeg megragadása és együttérző ábrázolása számít.

Cikkem ekulton.

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher régi ismerősünk. Ő volt a Csokoládé című regény hősnője, mely épp két évtizede jelent meg, és hatása a népszerű irodalomra máig érződik. Joanne Harris akár egyszemélyben is felelőssé tehető a gasztroregények elterjedéséért, de míg annak divatja lecsengett, s mára inkább beépült az elsősorban nőknek szánt irodalomba, mélyebb szinten az erős és független nők ábrázolásának, köztudatba hozatalának úttörője volt.

Mindazonáltal a korábbi két folytatás nem talált utat hozzám, minden mondanivalójuk és izgalmas cselekményük mellett is erőltetettnek éreztem őket. Ám Az epertolvaj, a negyedik kötet a sorozatban, újra elvarázsolt. Ekulton írtam le, miért.

Bryan Lee O'Malley: Repeta

Bár az elején amolyan tipikus amerikai sitcomnak tűnik a sztori, idővel felerősödik benne némi természetfeletti szál, s vele együtt a mondanivaló is, amit viszont az egyre kuszább történetből nem mindig könnyű kiszálazni. A főszereplő Katie nem igazán gondolja át, mit csinál, és ez is rém emberi, az meg, hogy ebből katyvasz lesz, teljesen logikus, hiszen minél régebbi dolgot csinál vissza a varázsgombával, annál több minden változik meg, mire újra felveszi a jelenben a fonalat. Viszont mindeközben azért jut is valamire, és amire jut, azért nagyon megérte végigolvasni ezt a vaskosnak tűnő, igen kreatív megoldásokkal operáló képregénykötetet. 

Teljes cikkem ekulton.