nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, augusztus 27, 2009

Midnight, R.I.P.

Csak tegnap, a Hammerből tudtam meg, hogy július 8.-án meghalt Midnight, a Crimson Glory énekese. Mindössze 47 éves volt.
Kevés lemezt hallottam életemben többször, és kevés jelent nekem többet, mint a '89-es második albumuk, a Transcendence. Az első is jó volt, de ez tökéletes anyag. Jóval a dark/gothic metal bandák előtt vittek sötét romantikát a metal zenébe, és kevés más metal albumon tapasztalható olyan átható, egyszerre borzongató és gyönyörű, misztikus atmoszféra, mint ezen. A Queensryche/Fates Warning-féle progresszív metal és a Priest/Maiden-vonalas heavy metal rajongói is imádhatták volna, de igazi nagy áttörést sosem értek el. Ettől függetlenül ez az öntörvényű, démonokkal küzdő, különleges ember egyike volt a metal történet legjobb énekeseinek. Rest in Peace, Brother!
"In death I've found the answer, In death I live again, Fear not the reaper's blade, It does not mean the end, It never really ends" (Transcendence)

Ez itt a legnagyobb "slágerük":


Ez pedig alighanem a legjobb daluk, amit valaha írtak:

Címkék: ,

szombat, augusztus 15, 2009

Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek

Mondják, hogy a Láthatatlan szörnyek a Harcosok klubja női verziója, ami 50%-ban igaz, és felerészt baromság, például azért, mert Palahniuk előbb írta, mint utóbbit, ami viszont előbb jelent meg, és lett az íróból sztárt (de legalábbis kultikus szerzőt) csináló David Fincher film alapja.

Azt gondolom, bizonyos megközelítésben a provokatív és hányingert keltő részeket, illetve minimalista nyelvezetet előszeretettel használó Palahniuk napjaink egyik legfontosabb írója.
Ezenkívül még egy halom mindenfélét összehordtam a könyvéről, és az mind el is olvasható az ekulturán. Nosza!

Címkék:

péntek, augusztus 14, 2009

Avatara: Nimród vére I-II.

Sorozat: Nimród krónikák
Kiadó: Várúr 2007 Bt.
Kiadás éve: 2009
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Oldalszám: 800
Ára: 4990 Ft

Ez a cikk már fenn van az ekulturán is, de ide is teljes verzióban rakom, mert így látom jónak.

Jobb, ha az elején tisztázzuk: az írói álnév azt a Bácsfi Dianát takarja, aki 2004-ben a Magyar Jövő Csoport vezetőjeként csinált némi botrányt, elérve, hogy rövid időre a média kedvence, egyben az első számú közellenség legyen. Náci eszméket hangoztatott, Szálasit dicsőítette, és így tovább. Felteszem, kapott némi törvényes büntetést, ezen felül elképzelhető, hogy egy életre leírta magát, és soha senki nem fogja komolyan venni, ha meg mégis, hát úgy, mint olyasvalakit, aki potenciális veszélyt jelent a társadalomra, vagy tudom is én, mire. Ő maga azt mondja, megbánta akkori tetteit és nyilatkozatait, és hogy a média kiforgatta megannyi szavát, és így tovább. Ez mind igaz is lehet akár. Abba meg ne is menjünk bele, hogy ez az egész kinek és mennyit ártott, szembeállítva nagyobb nevek által okozott nagyobb károkkal, amik alkalmasint messze szerényebb publicitást kapnak… Akárhogy is, rosszul tette, amit akkor tett, szerintem is.

Amiért vállaltam, hogy elolvasom ezt a két, egyenként is vaskos kötetbe osztott regényt, és írok róla, ami pedig magával vonhatja, hogy egyesek még extrém liberalizmussal vádolnak, az az, hogy ismertem Diát a fent említett őrülete előtt, eljártam a Kossuth Klub szabadegyetemén tartott előadásaira, amik különféle népek mítoszairól szóltak, és amik során egy valóban káprázatosan felkészült, sokat tudó, egyben magával ragadó, kiváló előadót ismertem meg a személyében. Egyetlen embert kivéve senkivel nem találkoztam, aki ilyen szenvedéllyel, ilyen átéléssel és ilyen jól tudta volna elmondani, amiről az előadása szólt – vagy egyszerűen, aki így tudott volna mesélni. Még akkor is, ha közben rájöttem arra, amit Dia maga is elismer, hogy ő nem tartozik a normálisnak nevezhető emberek közé.
Azt megítélni, hogy tényleg elhivatott, nagy dolgok előtt álló ember ő, netán egy pszichés problémákkal küzdő fiatal nő, esetleg egy tévútra tévedt, megvezetett lány, aki valójában csak egy szebb és jobb világról álmodozik, olyanról, amilyenről a mítoszokban olvasott – nem az én dolgom.
Mindazonáltal azok az előadások adtak nekem annyit, hogy én is adjak egy esélyt ennek a könyvnek.

Annál is inkább, mivel Dia itt nem csak, hogy nem politizál, de a könyv nem is vallástörténeti-mitológiai értekezés, hanem fantasy, ami a magyar őstörténetből, népmesékből, illetve főleg turáni-, iráni-, közel-keleti mítoszokból merít (de találtam benne kelta illetve germán hatást is), azokat sajátosan feldolgozva.
S teszi mindezt minden divatos magyarkodás nélkül. És én igazából csak erről szeretnék véleményt mondani. És az röviden ennyi: ez a könyv jó!

Ahogy nézem, nincs közmegegyezés a magyar mítoszokkal, meg úgy általában népünk eredetével, a Honfoglalás előtti idők történelmével, eseményeivel kapcsolatban. Az már világosnak tűnik, hogy a finnugor rokonság politikai fogás volt, még ha a különféle népek, vándorlásaik során keveredhettek is.
De az is kétséges, hogy mi maradt meg egyáltalán a magyarság ősi tudásából, történeteiből.
Sokan vélik úgy, hogy a magyarság is az indoárja népek közül való, épp csak nem a Nyugat-Európát meghódító indogermán vonalról. Mivel mindezekről sajnos nem tudok eleget, ebbe sem mennék bele jobban.
Azt viszont valószínűnek tartom, hogy Dia ténylegesen sokat kutatta népünk múltját, és amit talált, azt fel is használta a regényhez.

Ugyanakkor nem pusztán mítoszok, legendák és mesék vannak itt, Dia valóban fantasy-t, képzelet szülte történetet írt. Olyat, amit az epikus illetve high jelzőkkel szokás jelölni, olyat, amiben egy nagy halom klasszikus fantasy-elem benne van, és ami mégis messze túlmutat az ezen műfajban íródott átlagon, és biztos vagyok benne, hogy külföldön is megállná a helyét.
A beleszőtt tudás, a rá áldozott munka nagyon is érződik rajta, és épp ezek miatt, ha Tolkien műveihez nem is mérhető, mégis leginkább azokhoz hasonlítható. Ne is lepődjön meg senki a számtalan párhuzamon, hasonlóságon – hiszen A Gyűrűk Ura legfőbb inspirálói, a kelta és germán mítoszok egyazon tőről fakadnak, mint a Nimród vérének alapját adók.

A regényben alkalmazott, jól bevált, mondhatni unalomig ismert fantasy illetve mesei fogások egyike az, hogy a főhősök közül néhány átkerül egy másik világba. Történetünk ugyanis nem a 250000 évvel ezelőtti, ködös múltban kezdődik, hanem egy nagyon közeli jövőben, Budapesten (rögtön egy szerintem megdöbbentően jól sikerült, időmértékes verselésben íródott bevezető ének után). Az első számú főszereplőt Bánhegyi Alexának (barátai pedig csak Alexnek) hívják, huszonéves történész-régészlány, aki az egyetemen órákat ad, és lelkes hívei, követői közül hárman szintén vele tartanak majd abba a másik világba.
Nem nehéz észrevenni a hasonlóságokat Alex karaktere, és számos, vele megtörténő, őt érő esemény illetve Dia között, ám szó sincs arról, hogy a kettő egyezne, vagy hogy a szerző csupán Alexbe írt volna saját magából dolgokat. Mindenesetre Alex ténykedését, elveit sem nézi minden feljebbvalója és kollégája jó szemmel (pl. merészeli komolyan venni Atlantisz és más elsüllyedt földrészek számos ősi iratban fellelhető nyomait, s feltételezni, hogy ezek bizony léteztek, s nem a cifra képzeletű ókoriak alkoholgőzös fantáziaszüleményei, amivel eléri, hogy lenézzék, kiközösítsék, stb. – igen, még némi személyes sértettség is megjelenik Alex személyén keresztül Dia részéről).
Viszont egy közel-keleti ásatáson talál egy különös táblát, amiről a hivatalos tudomány nyomban ki is jelenti, hogy tucatlelet – mégis ez az, amit valaki megpróbál ellopni az egyetemről, és célja érdekében a gyilkosságtól sem riad vissza. Alex nyomban első számú gyanúsítottá lesz, és az igen hamar felpörgő események közepette egyre kevesebb reménye marad, hogy tisztázhassa magát.
Aztán pedig az történik, hogy Alex és három tanítványa a Pilis barlangjain keresztül átjut egy másik világba, a legendás Nimród király uralkodása és halála utáni második évszázadba. Ahol ugyan akad néhány segítőjük, de alapvetően folyamatosan veszélyben forog az életük, bár a miérteket még Alex sem érti, hiába van relatíve képben. Mindenesetre idővel rájönnek, hogy abban a világban már szinte mindenütt az Apátlan (kb. Sátán) arkhónjai uralkodnak, egyedül Atlante szigetének egy része tartja még magát.

Az Alexékre váró kalandokat átjutásuktól fogva (s ez még csak kb. a 100. oldala a könyvnek) nem igen tudnám nagy vonalakban sem leírni, egyrészt mert annyira összetett a cselekmény, másrészt pedig mert azzal elrontanám az egyéni felfedezés élményét. De annyit mondhatok, hogy mire az első kötet végére értem, már rég magával ragadott a regény. Úgy a leírt világ, a beleszőtt számtalan mítosz és legenda, amik jobbára „odaát” is a múlthoz tartoznak, mint mindaz, ami Alexékkel történik.
Monumentális, sodró történet ez, a mítoszok és fantasy-k legjobb hagyományai szerint, ám azok legtöbbjénél közelebb hozza a hősöket (korántsem fosztva meg hősiességüktől, hősi mivoltuktól, mégis, valahogy emberibbé téve őket).

És Dia nem sok üresjáratot tett ám a könyvbe! Végig figyelni kell, mert minden kis részletnek értelme van, ad valamit, gazdagítja a képet. És még egyszer mondom, ez nem tisztán ősmagyar fantasy, annál sokkal kevesebbet tudhatunk Nimródról és leszármazottairól (bár még a Bibliában is feltűnik, és több írás is utal arra, hogy ő kezdte el építeni Bábel tornyát, amint az a regényben is olvasható), és számos innen-onnan átemelt illetve kitalált eleme van – de így együtt valóban varázslatos. Már csak azért is, mert számos misztikus, mágikus, alkimista elemet, szimbólumot is rejt (elég csak a torony hét szintjére és színeire utalnom, amik megfeleltethetők a keleti tanokban emlegetett csakráknak). Egyszersmind legjobb értelemben vett hősi fantasy, de olyan ám, amiben senki sem tisztán jó vagy rossz. Még a fő ellenségről, az Apátlanról is kiderül, hogy van benne valami, amit jónak, akár emberinek is nevezhetünk, ahogy a mind testi, mind szellemi-lelki értelemben óriási, igazi nagy király, Nimród sem teljesen sebezhetetlen. Ezt nagy pozitívumnak tartom.

Szintén erénye a könyvnek a humor, amit nem is reméltem tőle, pedig Dia előadásain nagyon is lejött, hogy van humora. De az épp úgy az élőszó varázsához tartozik, mint az a páratlan lelkesedés, tűz, amiért annyira szerettünk sokan azokra az előadásokra járni. A könyvben ezek nincsenek benne az elsődleges, olvasható szinten, csak akkor sejti meg az ember, ha a belefektetett munka nagyságába is belegondol.

Mindazonáltal vannak pillanatok, amikor nem odavalónak vagy túl soknak érzem egyes szereplők (s főleg a mi korunkból származók) idétlenkedéseit. Több helyen képzavarok is felütik fejüket, vagy épp stilárisan helytelen dolgok, s persze helyesírási, tördelési hiba is akad. A borító festményét nem érzem elég jónak, a kötet hátulján lévő ajánló („Kaland... A Fény és a Sötétség háborúja... Halálos próbatételek... az igazság a felszín alatt lapul...”) meg egyenest szörnyű. De egy ilyen gigászi könyvnél, pláne, ha összemérem az átlagos, magyar nyelven íródott vagy megjelent fantasy-kkel, ennyi bőven elnézhető.
Bár azért csak azt mondom, elkelt volna egy kemény kezű, ám a témához legalább valamelyest konyító szerkesztő és/vagy lektor, bár talán még ő sem tudott volna igazán sokat kihúzni és javítani a könyvön, hiszen még a leírások sem túlburjánzóak – egyszerűen ennyire sok mindent akart elmondani Dia.
És ez még messze nem minden, ugyanis szerzőnk öt kötetes sorozatot tervez (minden őselemhez kapcsolódik egy)! Karácsonyra várható a Nimród lánya című második rész megjelenése.

Címkék:

vasárnap, augusztus 09, 2009

Emily Diamand: Kalózok nyomában

Ez a regény nyerte a Chicken House (egy nagy angol ifjúsági és gyermekkönyv kiadó, amit a Harry Potter-szerző J.K.Rowlingot felfedező Barry Cunningham vezet) és a The Times közös gyermekregény-pályázatát múlt évben. Kétezer pályázó közül…
A 37 éves, kisgyermekes, és rockzenét kedvelő írónő eredeti foglalkozása a környezetvédelemhez kapcsolódik, így nem meglepő, hogy olyan történetet írt, ami a klímaváltozásról is szól. Helyesebben, ami egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberiség megmaradt része már túlvan mindazon katasztrófákon, amiket a klímaváltozás idéz elő…

Ekulton a teljes cikk.

Címkék:

szombat, augusztus 01, 2009

Simpson, Dilbert, Rémmetró

Három képregényes cikk, ömlesztve:

A Simpson család képregény sorozat második kötete is megjelent immáron, hogy szomorítsa az anyákat, pukkassza a nyárspolgárokat, és így tovább. Vicces, mókás, ahogy azt már megszokhattuk. Teljes cikk ehunvane az ekulton.

A munka öröme című, keményfedeles kötetnek Scott Adams ugyan azt az alcímet adta, hogy Dilbert útmutatója a munkahelyi boldogsághoz, ám valójában nem a jól ismert képregényfigura a főszereplő itt, ill. ez igazából nem is képregény. Leginkább olyan ez a kiadvány, mintha a különféle üzleti önfejlesztő meg tutitippeket megmondó menedzserkézikönyvek paródiája volna, bár kétségkívül súlyosabb azoknál. És legalább annyira szórakoztató, mint a Dilbert képsorok. Ez is megjelent már az ekulturán, Isten legyen hozzájuk irgalmas.

Tokió Kalen és Kosiken Rémmetró sorozata pedig a végére ért a 3. kötettel, amiről a 2. résszel egyszerre írtam, szintén az ekultra. Ez egy alapvetően elég ötletes, sajátos koncepcióra alapuló horror manga, ami úgy igazán a 2. kötetnél kezdett tetszeni, viszont a végével nem voltam teljesen kibékülve.

Címkék: ,