nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, február 28, 2008

Kurt Vonnegut: Hókuszpókusz

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Hocus Pocus
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 352

A múlt évben elhunyt Kurt Vonnegut utolsó előtti regénye volt a Hókuszpókusz. 1990-ben jelent meg eredetileg, és minden ízében tipikusnak mondható – kivéve, hogy talán a legkomorabb, legkiábrándultabb minden könyve közül. Pedig hát 1 írása sem kislányoknak való, habkönnyű tündérmese.

A történet mesélő-főszereplője Eugene Debs Hartke, aki nevét részben 1 hajdani nagy amerikai szocialistáról kapta, nagyapja kívánságára. Hartke megjárta a vietnámi háborút, majd tanár lett belőle: előbb 1 tanulási nehézségekkel küzdő, ám anyagilag az élbolyba tartozó ifjak számára létesített egyetemen, majd pedig 1 olyan börtönben, ahol mindenki legalább 1-szer ölt már embert. E 2 létesítmény 1azon völgyben, 1 tó átellenes partjain található. A regény jelene pedig 2001, a ’90-ben még csak elképzelt jövő, és ha pusztán az alapján ítélnénk meg a könyvet, hogy mekkora százalékban sikerült megjósolnia a valós 2001-et, azt is mondhatnánk, Vonnegut elkúrta. Még hogy a japánok vásárolták fel ½ Amerikát! Persze, a valós 2001-ben ott volt a szeptember 11.-i terrortámadás – hát nem olyan az, mintha ő maga írta volna meg?! Hiszen ő már mikor megmondta, hogy a tűzoltók hősök?!

Azám, de persze Hartke igazi vonneguti antihős, aki a mestertől megszokott módon megannyi furfangos csavar folytán embernek nem igen való helyzetekbe kerül. Már azt is épp elég bonyolult leírni, hogy 2001-ben, midőn különféle fecnikre írja történetét, pontosan hogy is áll a szénája. Addigra már túl van Vietnám poklán, alighanem legjobb éveinek számító egyetemi tanítói pályáján (melynek szexuális kicsapongásai és felforgató nézetei miatti, csúfos kirúgás vetett véget), a börtönben szintén nem átlagos nebulók fejének tágításával töltött éveken, a fegyencek megannyi emberéletet követelő kitörésén, a börtönlázadás leverését követő, rövid tábornoki pályáján – és épp bírósági tárgyalására vár. Hogy miért? 1 újabb kérdés, amire választ ad ez a regény.

Hírhedt fekete humorát itt is elő-előveszi írónk, ám soraiból így is süt a tömény kiábrándultság. Talán azt hitte, hogy túl a II. Világháborún és az abban szerzett személyes élményeit feldolgozó, Az 5-ös számú vágóhíd c. klasszikussá vált regényén, csak jobbra fordul majd 1 s más, de nem így történt. A vietnámi háborúról pedig nem csak azt írja le, milyen totálisan értelmetlen volt, és mennyi ártatlan ember vesztét okozta, hanem azt is, hogy azokat a szerencsétlenek katonákat, akik túlélték mindezt és visszatértek az Államokba, milyen szörnyen fogadták. Mintha ugyan ők tehettek volna erről az egészről, nem pedig a parancsokat osztogató felsőbb hatalmak...

A regénybe 1 kimondatlanul is nyilvánvalóan Kilgore Trout által írott sci-fi novellát (Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve) is beleszőtt Vonnegut, és a GRIOT nevű, emberi sorsokat matematikai valószínűség szerint megtippelő számítógép is olyasmi ötlet, ami több más írására is emlékeztet. Meg amúgy is számos utalás akad a kötetben régebbi dolgaira. Maga az alaphelyzet (a főhős börtönben) pl. az Éj anyánk-at és a Börtöntöltelék-et idézi. És így tovább.

De túl azon, hogy most is emberinek mutatja be az embereket, igazából minden korábbinál (és ami azt illeti, későbbinél) lesújtóbb képet fest az emberiségről, visszamenőleg és a jövőre vonatkozólag. Mint említettem, prófétikus kinyilatkoztatásokat nem rejt a regény, összevetve a valós 2001-gyel, ám attól még túlságosan is sokban hasonlít a valósághoz. És amíg nem válik számottevően jobbá a Föld helyzete, addig Vonnegut írásai alapművek lesznek. Kiutat, vigaszt itt-ott próbál ugyan nyújtani, de a Hókuszpókusz-ban pont nem.

Címkék:

vasárnap, február 24, 2008

Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2002 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Notes from a Small Island
Oldalszám: 302
Ára: 1900 Ft
Kategória: útikönyv / szépirodalom

Az amerikai Bill Bryson-t alighanem a Majdnem minden rövid története kapcsán ismerik a legtöbben, bár én pont nem. A Jegyzetek egy kis szigetről c. művét először 1995-ben adták ki Amerikában, 2002-ben nálunk, és történetesen most olvastam el, szóval akinek az alábbiak alapján kedve szottyanna ugyanígy tenni, az antikváriumi kutatásokra kárhoztatott. Ez van.

Az Iowa államból származó Bryson kb. 20 évnyi angliai lét után, 1995-ben, mielőtt visszaköltözött volna angol feleségével és gyerekeivel Amerikába, még utoljára körbejárta Nagy-Britanniát, legalábbis Anglia javát, meg Wales és Skócia egyes részeit. Tette mindezt hét hét alatt, jellemzően tömegközlekedési eszközökkel meg gyalog (s csak elvétve bérelt autóval). S minderről igen humoros formában emlékezett meg jelen írásában. Így a Jegyzetek... nem egy tipikus útikönyv, sokkal inkább személyes beszámoló egy embertől, aki máshonnan jött, mégis otthonaként szerette a szigetországot.

Írónk öntörvényű és maximálisan szubjektív formában szól a helyekről, ahol jár, s az emberekről, akikkel találkozik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy menthetetlenül szerelmes Angliába – abba az országba, ami annyi csodálatos találmányt, építményt és személyiséget adományozott a világnak. Nem rejti véka alá, ha bármiben, amit tapasztal, pozitívumot talál – de kíméletlen humorral és éleslátással mutatja be azt is, ami nem jó. Márpedig ’95-ben is volt elég probléma Nagy-Britanniában, s gondolom, amilyen sok minden változott, annyi más meg ugyanúgy maradt.

Londonról csak a könyv legelején szól, nem sokat, pl. hogy mely remekbeszabott épületeket és helyeket vágta tönkre a háború utáni évtizedekben dúló fura újjáépítési-átalakítási láz. Aztán nekivág az angol vidéknek, és a megannyi jól ismert város és látnivaló mellett rengeteg olyasmiről is ír, amikről az egyszeri magyar ember tán az életben nem hallana. Az emberi ostobaságot, szűklátókörűséget fennen ostorozza, bővérű iróniával, ugyanakkor rámutat az angol jellem finomságaira, nagyszerűségére, ahogy eldugott, apró kis csodákra is, hangulatos, festői helyekre, amiket az olvasók zöme nyilván sosem fog látni, mégis jó megtudni, hogy ilyen is van.

Igaz is, bár nem teszi könnyebbé a dolgot, érdemes jegyzetelve, vagy akár internet mellett olvasni Bryson könyvét, mert egy fia illusztráció vagy térkép nem sok, annyi nem került a kötetbe. Márpedig sok olyasmiről ad hírt szakállas írónk, aminek érdemes utánanézni. Viszont a számtalan különféle tévés meg hasonló személyiségre tett utalás már más kérdés. Ezek zöme felénk nem ismert, s a lábjegyzetek sem hozzák őket hozzánk közelebb – de gondolom, mindenkinek van tippje olyan szappanoperára, amitől egy normális ember falra mászik.

Mondjuk az relatív, hogy Bryson maga mennyire normális. OK, hogy van pár nyelvészettel kapcsolatos könyve, meg ugye ehhez hasonló útiregények, és hát a Majdnem minden rövid története sem azért kapott több díjat és elismerést, mert az írónak akkora a szakálla. De azért nekivágni vonattal-busszal annak az esős, fura országnak... És nagyon úgy tűnik, hogy a ’95-ös brit tömegközlekedési viszonyok vetekedtek a mai magyar állapotokkal, szóval ehhez azért kell bizonyos fokú megszállottság. És aztán ott van Bill bá humora, ami helyenként szeretne angolos lenni, de általában fárasztóan szellemeskedő, és sokszor (egy amerikaitól dicséretesen) politikailag inkorrekt. Vannak remek sztorijai, és saját magával sem tesz kivételt: ha lúzerként viselkedett, akkor leírja, ahogy volt. Nekem történetesen bejön ez, tudok rajta jókat nevetgélni, de komolyan azt gondoltam, hogy egy valamire való angol, akiről rosszat írt (és hát így vagy úgy, valami módon, az ország egész nagy részének beszól valami hiányosságáért), megfojtaná egy kanál teában, ha még egyszer betenné oda a lábát. Erre, kapaszkodjanak meg, kiderül, hogy 2003-ban az angol létet és helyzetet legtalálóbban lefestő könyvnek szavazták meg maguk az angolok, és számos brit díjban részesült érte.

És ez még mind semmi! Bryson ugyanis nem csak, hogy leírta, hogy mely helyeken mely épületek teszik tönkre az elképesztően gazdag és gyönyörűséges brit örökséget, de azóta egyik vezére egy olyan szervezetnek, ami épp azt tűzte ki céljául, hogy mindezeket megmentse (plusz újra Angliában él). Ezt mondjuk már a
wikipedia-ról szedtem, de azért jó látni, hogy nem csak abban jeleskedik emberünk, hogy hogyan tegye nevetség és lesajnálás tárgyává egynémely települések vezetőit és randa építményeit, hanem abban is, hogy mindazt a rosszat, amit a háború után ízlés és ítélőképesség nélküli, pokolbéli tervezők és honatyák elkövettek, valahogy kijavítsák.

Persze a végére az olvasó is beleszeret Nagy-Britanniába, vágyik oda, hogy láthassa az elmúlt évszázadok és évezredek temérdek emlékét, a György- meg Viktória-korabeli épületeket, a kopár hegyeket, zöld mezőket és a háborgó tengert, ihasson egy jó pofa sört valamelyik hangulatos pubban, miután bőrig ázott, s közben bedobhassa a kérdést, amit sosem szabad feltenni a helybélieknek: hogy juthatna el a legkönnyebben innen egy olyan másik helyre, ami a Föld bármely más országában közelinek számítana.

Címkék:

csütörtök, február 21, 2008

Saiko Takaki: D, a vámpírvadász 1.

Kiadó: Könyvek Goodinvest Kft. / Fumax
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Kálovics Dalma
Eredeti cím: Hideyuki Kikuchi’s Vampire Hunter D, Volume 1
Az eredeti történetet átdolgozta és megrajzolta: Saiko Takaki
Oldalszám: 230
Ára: 2200 Ft
Kategória: képregény – manga / sci-fi, fantasy, horror

A világpremierrel egy időben, 2007. novemberében jelent meg magyarul is a D, a vámpírvadász manga első kötete, és ez a honi manga-kiadás történetében akár mérföldkőként is felfogható.
A 16 éven felülieknek ajánlott, kívül-belül igényes kivitelezésű kötet egy sajátos világba viszi az olvasót.
12090-ben járunk, egy nagyon távoli jövőben, túl az atomháborún, ami nem csupán megtizedelte a Föld lakosságát, de félelmetes mutánsokat is szült. Sok helyen a Nemesség uralkodik - így hívják magukat az akár évezredeket is megélt, roppant hatalommal bíró vámpírok.
Ám ellenfeleik is akadnak, elsősorban a vámpírvadászok, akik megelégelték, hogy ezek a legendás szörnyetegek sanyargatják az emberiség maradékát. Közöttük a legnagyobb D.
A teljes cikk az ekultura.hu-n olvasható.

Címkék: ,

szombat, február 16, 2008

Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Now Wait for Last Year
Oldalszám: 205
Ára: 2480 Ft
Kategória: sci-fi, fantasy / szépirodalom

Philip K. Dick 1963-ban írta, aztán átdolgozta, s végül ’66-ban jelentette meg ezen regényét, mondhatni, írói pályája delelőjén. Ekkor már túlvolt több fontos művén, sőt, a Várjuk a tavalyi évet épp a The Man In the High Castle (Az ember a Fellegvárban) Hugo-díja utáni rövid hipertermékeny időszakban született. Azon írásai egyike, amin erősen rajta hagyta nyomát második, csúful alakult házassága.

A „felszínen”, akár csak a szintén az otthoni gondoktól befolyásolt Az Alfa hold klánjai esetében, ez is egy speciálisan PKD-s sci-fi, ám gerincét mégiscsak a főszereplő, Dr. Eric Sweetscent feleségéhez, Kathy-hez kapcsolódó, roppant bonyolult viszonya adja. Amibe számos önéletrajzi elemet beleszőtt az író.

2055-öt írunk, és Sweetscent doktor a gazdag iparmágnás, Virgil Ackerman személyi orvosa. Munkája abból áll, hogy szükség esetén kicseréli természetellenesen magas kort megélő páciense épp tönkre menő szervét. Hamarosan azonban nála is nagyobb ember, az egész Földet kormányzó Gino Molinari veszi magához – aki viszont kiköti, hogy mindent tehetnek vele, kivéve a szervcserét. Márpedig a Girmo-ként is emlegetett főtitkár alighanem a legbetegesebb a világon – olyan borzalmas súly nyomja ugyanis a vállát, amivel szó szerint pusztító stressz jár.

Ebben a jövőben ugyanis az emberiség a Lilicsillag oldalán háborúban áll a nagyméretű rovarokkal, a rígekkel. Idővel azonban az olvasó számára is megkérdőjeleződik e szövetség értelme, tarthatósága. Hiszen hiába hasonlítanak oly’ nagy mértékben ránk a ’csillagiak (elvégre a terraiak az ő leszármazottaik), meglehetősen embertelenül, már-már náci-módra bánnak a földiekkel. Ráadásul rosszul áll a humanoidok szénája, a remélt gyors győzelem helyett a lassú vereség felé sodródnak. És Molinari volt az, aki belement ebbe a háborúba, övé a felelősség, s az a feladat is, hogy valahogy kihúzza a Terrát a slamasztikából. Ennyi mindent talán senki egyszeri emberfia nem tudna elviselni.

A regény másik fontos eleme a JJ-180 nevű drog. Sokáig nem világos, ki volt a kifejlesztője, miért is tette, és pontosan mi is a kábítószer hatása. De annyi bizonyos, hogy használóját azonnali és borzalmas függőségbe taszítja, ill. hogy véletlenszerű időugrással jár. S épp Kathy az egyike az elsőknek, akik beveszik...

Mindezen szálakból, a jól ismert PKD-i témákkal és elemekkel vegyítve egy részéről tipikusnak mondható regényt sző az író. Mondhatnám, hogy az időugrások miatt nehezen követhető a sztori, de ennél sokkal elborultabb dolgokat is írt. A kábítószerek, a párhuzamos világok, a pszichés zavarok, az emberiség és emberiesség problémaköre, és kíméletlen, paranoid önelemzése, sőt önreflexiója számos másik írásában is megjelenik. Ugyanakkor, amennyire tipikus, annyira egyéni is ez a könyve – hiszen minden művének valami egyedi gondolat, ötlet adja a kiindulópontját.

A Várjuk... sajátosságát azonban nem is az időutazás és az így elérhető mi-lett-volna/mi-lenne-ha világok adják, hanem a házasságról, s ennek kapcsán az erkölcsről és tisztességről leírt gondolatai. És bár saját élete és a könyv java nagyon is lesújtó képet fest erről az „intézményről”, a regény vége mégis valahogy pozitív üzenetet hordoz. Igaz, ezt is PKD-módra, szóval felér egy arculcsapással vagy hidegzuhannyal. Nem hiszem, hogy valaha is elhangzanak majd a kötet záró bekezdései egy házasságkötő teremben a házastársi lét magasztalásaként, mégis többet mondanak, mint sok sablonszöveg, ami esküvőkön elhangzik.

Címkék:

péntek, február 08, 2008

Nomad / Screen, 2008. febr. 7., Bp. Merlin

Screen. Fotó: UNA Screen olyannyira kivételes, hogy még a szabályt sem erősíti. Nyilván a Douglas Adams-féle Galaxis útikalauz stopposoknak-ból ismert Valószínűtlenségi Hajtómű hozta őket létre. Szinte bármi, ami erre a zenekarra igaz, a lehetetlenhez közelít. Hogy Sajószentpéteren létrejöhetett egy ilyen banda, ilyen zenével. Hogy ’93-ban, a kor félkaotikus viszonyai között lemezt adhattak ki a Hungaroton Szarka Joseph-féle labeljénél. Hogy a nagy remények odavesztét és Hernyó, a magyar Morrison kiválását is ávészelték, s ’88 óta léteznek, és egyes mélytengeri állatokról is többen tudnak, mint róluk – és mégis olyan nótákat írnak, amik a Rolling Stones-tól és a Led Zeptől a Guns N’ Roses-on és a The Cult-on át a Pearl Jam-ig és a Screaming Trees-ig bármely bandának újabb milliós lemezeladásokat jelentenének.

’92-ben voltam először koncertjükön, és a 2003-as Sziget óta nem játszottak Pesten, szóval ezt a koncertet nem hagyhattam ki. A Merlin barátságos, tetszetős hely, nem rockerkocsma, de nem is sznobpalota. Igaz, a koncert/színházterem helyett a kávézóba szorult ki a buli, de a hangosítás OK volt.

Screen. Fotó: UNDudás Tom, a banda lelke relatíve vékonyabb-magasabb de szerethető hanggal bír, és Billy Duffy (The Cult) számos pózát sajátjaként hozza. Ugyanaz a tűz ég benne, mint a kezdetekkor, egyesül benne az ösztönös tehetség, a nemérdekel-rock & roll mentalitás és a gyermeki nyitottság. Minden hangjában, mozdulatában ott van a Feeling. Husi (Nagy László), a szólógitáros egyre jobban hasonlít valami régi vágású mesteremberre, abból a fajtából, amelyik nem csesz át senkit, de közben meg olyan érzéssel játszik, ami szintén csak kivételes kevesekre jellemző. Cserba Szabolcs dobos mit sem változott, sem a játéka. Remek díszítések és erőteljes alapozás, durvább témáknál vicsorgás. Szabó Peti basszer szintén ügyes zenész, plusz régi Bay Area thrasher, ami látszik is rajta. Jól eldumálgattunk a Forbidden, a Death Angel és a Carcass örömteli újraösszeállásáról, és arról, hogy mennyi esély van rá, hogy ide is eljöjjenek ezek.

A koncertet a klasszikus Begin the Season! albumot is nyitó Nowhere Else-zel kezdték, s arról még volt House Without Windows, It’s So Little és Another Somebody Inside Me. Újabb szürreális élmény: ezeket élőben hallani. De a későbbi nóták is jók voltak (pl. Save My Soul, God is on Holiday, Stay Here, Like the Sea, Amsterdam, stb.). Hogy ezek milyenek? Hát, kb. mint az említettek összekeverve. Mintha a VH1-t nézném, amikor épp csak jó rockot adnak. Egyszerűen kib...ott jó rockzene.

Nomad. Fotó: UNHasonló jókat mondhatok el a Nomad
-ról is. Ott is régi arcok zenélnek, már ami Fodit és Cicót illeti, akik a Sajószentpéterhez közeli Kazincbarcikáról indult The Bedlam alapemberei voltak. Ez már ugyan nem metal, de a Chilitől a Pearl Jam-ig elég sok mindenféle rock hatása megvan benne. Végál.om.. c. debütalbumukról egy híján minden dalt eljátszottak nekünk, és hát jó volt.

Fodi a Bedlam-os időkben csak legjobb napjain énekelt ilyen jól, mint manapság, Cicó pedig mindig is a legfeelingesebb gitárosok közé tartozott. De a társaik is baromi jók. Gátos Bálint helyett Drapos Gergő basszerkodott, nagy átéléssel és ügyességgel, a Kispálban és a Kisangyalban is doboló Mihalik Ábel meg közel zseni. Nem csak, hogy bármit eldobol, erővel és érzéssel, de amikor én már rég pörgetnék meg zúznék mint állat, olyankor Ábel sokszor inkább visszavesz, amivel bődületes húzást ad a zenének. E ritmusszekció játéka tele van élettel, s totálisan hiányzik belőle a gépiesség. Ettől annyira húzós, lüktető, élő még a leglassabb, legvisszafogottabb rész is a Nomad zenéjében.

Nomad. Fotó: UNBejött az összes nóta, meg OK a 35-re készült klip, jó, hogy van humoruk, de a legeslegjobban most az Egy ember a világgal szemben tetszett. Ez egy líraibb, csöndesebb, aztán nekikeseredő, magával rántó nóta, ezzel zártak, és nagyot ütött.

A koncertnek külön ízt adott, hogy mögöttünk felsorakozott pár japán vagy hasonló csajszi, történetesen egyikük Fodi gyermekének édesanyja, és valami bámulatos bulizást vágtak le. Azt a zsivajt csakis a Miyazaki filmek azon jeleneteihez tudom hasonlítani, amikor egy rakás kislány kiabál és visong japánul. Úgyhogy a Miyao Hayazaki Sisterz nevet adtam nekik, és csuda mókásak voltak. Az Ally McBeal sorozat egyik részében volt valami ilyen baromság, hogy a pszichológusa azt javasolta Ally-nek, hogy amikor nehéz helyzetben van, fontos dolog előtt áll, és bátorításra van szüksége, akkor képzeljen maga mögé egy kórust, amint a kedvenc dalát éneklik, és az majd segít. Na, akinek a Miyao Hayazaki nővérek danolnak, az tuti vigyorog. :)


Címkék:

szerda, február 06, 2008

Geoff Ryman: Levegő

Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Héjj Katalin
Eredeti cím: Air
Sorozat: A képzelet mesterei
Oldalszám: 514
Ára: 2490 Ft
Kategória: szépirodalom / sci-fi, fantasy

Szívem szerint egy az egyben bemásolnám ide a kötet előszavát, mert annál jobban aligha fogom tudni leírni, miért kellene ezt a könyvet sokaknak elolvasnia. Arról szól, hogy az 1951-ben Kanadában született Geoff Ryman a mundane, azaz evilági sci-fi mozgalom elindítója. Ennek a lényege az, hogy a valószínűsíthető jövőt próbálja megragadni, s olyan kérdéseket boncolgat, melyekkel hamarosan szembe kell néznie az emberiségnek: az erőforrások kiapadása, a túlnépesedés – vagy épp az internet egy újabb szintje. Ezutóbbiról szól a British Science Fiction, James Tiptree, Jr. és Arthur C. Clarke díjakat elnyert Levegő.

A Levegő a net új formája 2020-ban, mely már nem számítógépekhez meg digitális tévékhez kapcsolódik, hanem egyenest az emberek fejében működik. Egy ilyen alapra számtalan különféle sztorit lehetne kitalálni, de Ryman olyan szélsőség felé ment el, ami aligha jutna eszébe bárkinek, aki sok könyvet szeretne eladni: azt mutatja be, milyen hatással jár a Levegő tesztje egy isten háta mögötti, világtól elzárt kis hegyi faluban. És nem holmi antropológiai-szociográfiai tanulmány született így – bár annak sem utolsó…

Kizuldah a falu neve (a leginkább Kazahsztánhoz hasonlító, kitalált Karzisztánban), és Csung Mae a főszereplőé. Ő a helyi divatszakértő, azon kevesek egyike, akik le-lejárogatnak a hegyvidékről a városba. Mae anyagbeszerző körútjain azonban nem csak divattippeket és sminktrükköket les el, de odafigyel arra is, mi történik a világban. Ez önmagában még nem tenné őt a haladás úttörőjévé, ám amikor lezajlik a Levegő bevezetés előtti, rövid tesztje, valami roppant furcsa történik vele. Pont akkor, amikor a hirtelen rájuk törő Levegő nekifog a formázásnak, azaz az emberi elme és a mai netes levelezéshez és böngészéshez nagyon is hasonló rendszer közötti összehangolásnak, Mae összekapcsolódik a nem várt esemény által okozott balesetben épp meghaló idős Tung asszonnyal. Aminek az lesz a következménye, hogy az öreg hölgy összes emléke, sőt lényének valamiféle lenyomata megmarad Mae-ben. S nem csak megmarad, de alkalmanként aktivizálja is magát. És ami még ezen is túlmutat: Mae néha a múltba ill. a jövőbe lát.

A Levegő megtapasztalása ráébreszti Mae-t: az ő világuknak vége, el fog múlni, s ha nem tesznek meg mindent, hogy a Levegő egy évvel később esedékes bevezetéséig minél többet megtanuljanak erről az új technikáról, és hogy mivel jár, akkor ők maguk is el fognak pusztulni. Csakhogy nem mindenki áll a haladás pártján, s Mae, akinek amúgy is volt irigye elég, hirtelen új ellenségeket szerez. Már a Levegő által benne előidézett változások miatt is közel jár ahhoz, hogy bomlott elméjűnek bélyegezzék és kiközösítsék, de az erős akaratú nő ráadásul szerelmi viszonyba bonyolódik az egyik falujabéli férfivel. Mindez csak visszaveti önként vállalt, óriási munkájában, hogy a falu egyetlen tévéje segítségével maga is minél többet tanuljon, majd tudását átadja a többieknek.

Márpedig Mae tényleg mindent megtesz: a Levegőben egy gurutól marketinget tanul, elindítja saját vállalkozását, segít az országában elnyomott kisebbségnek számító néphez tartozó barátnőjének kultúrájuk, örökségük átörökítésében – és egy látomása nyomán megpróbálja meggyőzni a falu lakóit, hogy újra eljöhet az árvíz, és mindenük odaveszhet. Csakhogy minél inkább erősködik, annál jobban és többen fordulnak el tőle… Pedig még meteorológiai szoftvert is beszerez, és a mérések egyre inkább a félelmeit látszanak igazolni…

A sztoriba Ryman vitt némi bizarrt is: Mae különös, gyomorbéli terhessége, valamint a kísérleti telepen megismert beszélő kutya elég elborult ötletek. De megvan a maguk helye ebben az óriási regényben. Ugyanis ez a könyv döbbenetesen sok mindenről szól, és ehhez Rymannek valóban elő kellett vennie extrém dolgokat is. Igen, földközeli sci-fi ez, de hogy is mutathatná be jobban az internet hatásait, ha nem így? Izgalmas ötlet pl., hogy New York-ban a Levegőben járók együtt alkotnak zenéket akár a világ legtávolabbi zugából összeszedett zene-mintákból (ezt hívják Kollabo mozgalomnak), de a legelmaradottabb apró településen, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az emberek vérrel-verejtékkel öntözik a rizsföldeket, ott van csak igazán megrázó hatása mindennek! És nem ez az egyetlen momentuma a Levegő-nek, ami itt és most is igaz, létező.

Így a Levegő a múlt siratása is, és Ryman mélyen meghatóan ír arról, mit veszítünk s veszítettünk el. De nem egyoldalú, a Levegő előnyeiről is szól, arról a remélt, igazi összeköttetésről, ami segíthet akár egy ilyen szegény falucska lakóin is. Egyszersmind intés a vezető nagyhatalmak és mamutcégek felé, egyben emlékeztet a Föld elmaradott területeire, arra, hogy ott is emberek élnek.
Ugyanakkor szépirodalmi szintű a mű a jellemábrázolás tekintetében (is). Jellemzően Mae szemén keresztül látjuk a történéseket, s az ő szenvedélyessége, lelkiereje és zavarodottsága rendkívüli hatásfokkal jön át Ryman sorain. De csaknem az összes többi szereplőt is hitelesen jeleníti meg (persze, aki beszélő kutyát “alkot”, az önmagában is kissé nehezen elképzelhető…). Úgy tűnik, az író képben van mind a falusi viszonyok, mind a női lét, mind pedig úgy általában az emberi sors és lélek terén. Írónk bevallottan homoszexuális, amire könyvében nem sok jel utal, és nem is hiszem, hogy erőteljes empátiája merőben ennek a ténynek köszönhető. De az biztos, hogy nem mindennapi író.

Beszélgettem a kiadó jelen, A képzelet mesterei c. sorozatának szerkesztőjével, Kleinheincz Csillával az ide tartozó könyvek fogadtatásáról. És a helyzet siralmas, olyannyira, hogy nem tudni, meddig lesznek még képesek folytatni a sorozatot. Nem vagyok benne biztos, hogy arról van szó, hogy a magyar olvasóközönség nem érett még a képzelet irodalmának eme súlyosabb, mélyebb alkotásaira. Meglehet, arányaiban máshol is ugyanennyien olvassák pl. a Levegő-t, csak Amerikában vagy Németországban az a töredék százalék is elegendő embert jelent ahhoz, hogy megérje írni és kiadni ilyen könyveket. A magyar underground örök problémája, ugye. Bár ebben az is benne van, hogy idehaza a közvélemény még mindig alulértékeli a sci-fi/fantasy irányzatot, miközben a mágikus realizmust fennen dicséri boldog-boldogtalan. Meglehet, ha más kiadó, más körítéssel és marketinggel hozná ki pl. a Levegő-t vagy Kelly Link novelláit, sokkal jobban fogynának. De ez merő találgatás. És nyilván az sem vigasz a kiadó számára, hogy 5-10 év múlva sokan kultikus regényekként fogják majd számontartani a sorozatban megjelenő műveket.

De hogy így lesz, legalábbis a Levegő esetében, abban csaknem biztos vagyok. Ám az igazi az lenne, ha minél többen elolvasnák már most. Mert a net itt van, és már eddig is hatalmas változásokat hozott, és a Levegő, vagy valami hasonló el fog jönni, ha tetszik, ha nem. Rajtunk áll, mit és hogyan menekítünk át a régi világból, és hogyan fogadjuk az újat. Olyan árvízként, ami mindent elönt és elpusztít, vagy olyanként, amire fel lehet készülni, amit túl lehet élni, és a vele járó változásokhoz alkalmazkodni. Ha egy végletesen elmaradott helyen élő parasztasszony sorsán keresztül mutatja is be Ryman, attól még ez vár ránk.

Van egy kidolgozatlan teóriám, s különben is, aligha teljesen az enyém. De úgy látom, minden új technikai forradalom és vívmány valamit elvesz abból, amit maga az ember tud. Már nem tudunk úgy emlékezni, írni vagy számolni, mint azok, akiknek nem álltak rendelkezésükre különféle ábécék és írásformák, nyomtatott könyvek, számoló- ill. számítógépek. Viszont a mobiltelefonok és a net kapcsán sokan megtapasztaltuk már (magam is), hogy valaki épp akkor hívott fel vagy írt, amikor arra a valakire gondoltunk. Ebből kiindulva a Levegő nem légből kapott elképzelés (bocs), de talán olyasmi, amit talán mindent manipuláló kormányok és cégek nélkül is (újra?) létrehozhatunk és megtanulhatunk.

Címkék:

kedd, február 05, 2008

FreshFabrik / Oláh Szabolcs

A mostani (2008/02-es, nr. 201) Hammerben megjelent FreshFabrik interjú kimondottan és csakis Oláh Szabira vonatkozó részei nem kerültek be a lapba, de elég érdekesek, úgyhogy itt elolvashatók.

Szabi, Te rengeteg különféle projectben részt veszel, szerepelsz a Macskafogó musical-ben, megasztárosoknak írsz zenét, stúdiózol, producerkedsz, grafikus munkáid vannak. Hogy fér ennyi minden az idődbe?
„Mivel a FreshFabrik a lényeg, és azzal is csak nő a tennivaló, egyre nehezebben… Úgy 7-8 éve rock-metal - mi más :) - zenekarok demo-, majd lemezfelvételeivel kezdtem (az Eclipse “Ageless” EP-je volt az első!), de mára már teljes crossover zenei őrületté vált a Nordic Music, amit még a Freezer-es Stofival közösen alapítottunk anno. A grind-core-tól a Macskafogó musicalig (nem az új rajzfilm!) az autentikus cigány népzenén át szinte mindent csináltam / csináltunk már más-más szerepkörökben. Hol hangmérnök, hol zenei producer, hol dalszerző, vagy éppen hangszerelő, illetve session-zenész. Nagyon sokat lehet így tanulni, tapasztalatot szerezni, hogy még érettebb, kiforrottabb és eredetibb dolgokat tudjon az ember hozni a saját produkciójába, a FreshFabrik-ba. Ma már egyébként produkciós stúdióvá illetve céggé nőtte ki magát a dolog, a webdesign, grafika mellett főleg dalszerzés, hangszerelés és zenei produceri munka a fő profil, amit 2 éve már Leventével és Bécivel is együtt nyomunk. Legutóbb Rúzsa Magdi lemezére írtunk dalt, és Puskás Petit sikerült megnyerni a "progresszív rock 'n' roll-nak". (nevet)
Rengeteg olyan dolgot készítünk külön-külön, sőt most már legtöbbször együtt, amiről az emberek álmukban sem gondolnák, hogy mi vagyunk mögötte, de jobb is ez így, mi ebben a minőségünkben nem törünk pillanatnyi bulvár babérokra. Bárkinek írunk dalokat, de a legfontosabb szempont amellett, hogy számunkra vállalhatóak legyenek, hogy az előadó is magáénak érezze.”

Az is érdekelne, hogy a Haelo-t miért hagytad ott?
"A kérdésedre a válasz akár egy külön kis cikket is megtölthetne :), de röviden talán annyit érdemes az egészről tudni, hogy a zenekart én nem hagytam ott. Ez valamiért így alakult akkor, egy erős (személyi, zenei) átalakuláson ment át a Haelo, az eredeti after@all tagság nagyobb része – Rafi bőgős és Jani szintis, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, zenélgetünk – is azidőtájt távozott véglegesen. Azért sajnáltam a dolgot, mert Krisztiánnal (gitáros) jó volt zenélni, főleg hogy a végén már csak ketten szereztük a dalokat, és úgy éreztem, az én zenei világomat, gondolataimat is hűen tükrözi – mint a produkció énekese, gitárosa, hangmérnöke, producere, mindenese, talán ez nem is volt meglepő. Azt hiszem a Haelo (after@all) zeneiségét, szellemiségét még akaratlanul is viszem tovább. A zenekar neve is örökre hordozza már az enyémet :) (Oláh visszafelé Halo, ami eredetileg lett volna)"

És a Megasztár milyen hatással volt a pályádra?
"Örülök, hogy a részese lehettem, minden csúcspontjával, buktatójával, tanulságával együtt is, még ha sokan nagyon negatívan állnak is hozzá, ami bizonyos szinten érthető. Még jobban örülök, hogy abszolút sikerült a műsorban és főleg az utána következő turnén is önmagamat adni mind zeneileg, mind emberileg, és ahogy az ábra is mutatja, csak megmaradtam a kaptafánál, sőt...
Az egyik poén, hogy Levente először nem is tudta, hogy én a műsorban szereplek, és eleinte aggódott, de aztán látta, hogy nem vagyok az a kifejezett bulvárhuszár... Nálam mindig csak a zenéről szólt minden, egyébként ezért sem nagyon tudtak velem mit kezdeni, vagy akár eladni. Ki akartam próbálni magam, és kapcsolatokat építeni, ami sikerült is. Nagyon sok érdekes, értékes embert, zenészt ismerhettem meg ez időszak alatt. Ami nem sikerült, hogy szerettem volna "keményíteni" a műsoron. :) A ‘80-as évek döntőjén például a Faith No More Epic-jét nyomtam volna, csak hát nem lehetett..."

Címkék: