nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

vasárnap, február 24, 2008

Bill Bryson: Jegyzetek egy kis szigetről

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2002 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Notes from a Small Island
Oldalszám: 302
Ára: 1900 Ft
Kategória: útikönyv / szépirodalom

Az amerikai Bill Bryson-t alighanem a Majdnem minden rövid története kapcsán ismerik a legtöbben, bár én pont nem. A Jegyzetek egy kis szigetről c. művét először 1995-ben adták ki Amerikában, 2002-ben nálunk, és történetesen most olvastam el, szóval akinek az alábbiak alapján kedve szottyanna ugyanígy tenni, az antikváriumi kutatásokra kárhoztatott. Ez van.

Az Iowa államból származó Bryson kb. 20 évnyi angliai lét után, 1995-ben, mielőtt visszaköltözött volna angol feleségével és gyerekeivel Amerikába, még utoljára körbejárta Nagy-Britanniát, legalábbis Anglia javát, meg Wales és Skócia egyes részeit. Tette mindezt hét hét alatt, jellemzően tömegközlekedési eszközökkel meg gyalog (s csak elvétve bérelt autóval). S minderről igen humoros formában emlékezett meg jelen írásában. Így a Jegyzetek... nem egy tipikus útikönyv, sokkal inkább személyes beszámoló egy embertől, aki máshonnan jött, mégis otthonaként szerette a szigetországot.

Írónk öntörvényű és maximálisan szubjektív formában szól a helyekről, ahol jár, s az emberekről, akikkel találkozik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy menthetetlenül szerelmes Angliába – abba az országba, ami annyi csodálatos találmányt, építményt és személyiséget adományozott a világnak. Nem rejti véka alá, ha bármiben, amit tapasztal, pozitívumot talál – de kíméletlen humorral és éleslátással mutatja be azt is, ami nem jó. Márpedig ’95-ben is volt elég probléma Nagy-Britanniában, s gondolom, amilyen sok minden változott, annyi más meg ugyanúgy maradt.

Londonról csak a könyv legelején szól, nem sokat, pl. hogy mely remekbeszabott épületeket és helyeket vágta tönkre a háború utáni évtizedekben dúló fura újjáépítési-átalakítási láz. Aztán nekivág az angol vidéknek, és a megannyi jól ismert város és látnivaló mellett rengeteg olyasmiről is ír, amikről az egyszeri magyar ember tán az életben nem hallana. Az emberi ostobaságot, szűklátókörűséget fennen ostorozza, bővérű iróniával, ugyanakkor rámutat az angol jellem finomságaira, nagyszerűségére, ahogy eldugott, apró kis csodákra is, hangulatos, festői helyekre, amiket az olvasók zöme nyilván sosem fog látni, mégis jó megtudni, hogy ilyen is van.

Igaz is, bár nem teszi könnyebbé a dolgot, érdemes jegyzetelve, vagy akár internet mellett olvasni Bryson könyvét, mert egy fia illusztráció vagy térkép nem sok, annyi nem került a kötetbe. Márpedig sok olyasmiről ad hírt szakállas írónk, aminek érdemes utánanézni. Viszont a számtalan különféle tévés meg hasonló személyiségre tett utalás már más kérdés. Ezek zöme felénk nem ismert, s a lábjegyzetek sem hozzák őket hozzánk közelebb – de gondolom, mindenkinek van tippje olyan szappanoperára, amitől egy normális ember falra mászik.

Mondjuk az relatív, hogy Bryson maga mennyire normális. OK, hogy van pár nyelvészettel kapcsolatos könyve, meg ugye ehhez hasonló útiregények, és hát a Majdnem minden rövid története sem azért kapott több díjat és elismerést, mert az írónak akkora a szakálla. De azért nekivágni vonattal-busszal annak az esős, fura országnak... És nagyon úgy tűnik, hogy a ’95-ös brit tömegközlekedési viszonyok vetekedtek a mai magyar állapotokkal, szóval ehhez azért kell bizonyos fokú megszállottság. És aztán ott van Bill bá humora, ami helyenként szeretne angolos lenni, de általában fárasztóan szellemeskedő, és sokszor (egy amerikaitól dicséretesen) politikailag inkorrekt. Vannak remek sztorijai, és saját magával sem tesz kivételt: ha lúzerként viselkedett, akkor leírja, ahogy volt. Nekem történetesen bejön ez, tudok rajta jókat nevetgélni, de komolyan azt gondoltam, hogy egy valamire való angol, akiről rosszat írt (és hát így vagy úgy, valami módon, az ország egész nagy részének beszól valami hiányosságáért), megfojtaná egy kanál teában, ha még egyszer betenné oda a lábát. Erre, kapaszkodjanak meg, kiderül, hogy 2003-ban az angol létet és helyzetet legtalálóbban lefestő könyvnek szavazták meg maguk az angolok, és számos brit díjban részesült érte.

És ez még mind semmi! Bryson ugyanis nem csak, hogy leírta, hogy mely helyeken mely épületek teszik tönkre az elképesztően gazdag és gyönyörűséges brit örökséget, de azóta egyik vezére egy olyan szervezetnek, ami épp azt tűzte ki céljául, hogy mindezeket megmentse (plusz újra Angliában él). Ezt mondjuk már a
wikipedia-ról szedtem, de azért jó látni, hogy nem csak abban jeleskedik emberünk, hogy hogyan tegye nevetség és lesajnálás tárgyává egynémely települések vezetőit és randa építményeit, hanem abban is, hogy mindazt a rosszat, amit a háború után ízlés és ítélőképesség nélküli, pokolbéli tervezők és honatyák elkövettek, valahogy kijavítsák.

Persze a végére az olvasó is beleszeret Nagy-Britanniába, vágyik oda, hogy láthassa az elmúlt évszázadok és évezredek temérdek emlékét, a György- meg Viktória-korabeli épületeket, a kopár hegyeket, zöld mezőket és a háborgó tengert, ihasson egy jó pofa sört valamelyik hangulatos pubban, miután bőrig ázott, s közben bedobhassa a kérdést, amit sosem szabad feltenni a helybélieknek: hogy juthatna el a legkönnyebben innen egy olyan másik helyre, ami a Föld bármely más országában közelinek számítana.

Címkék: