nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, május 18, 2009

Ray Bradbury: Éjfél is elmúlt

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Heinisch Mónika, Pék László, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Eredeti cím: Long After Midnight
Oldalszám: 272
Ára: 2680 Ft

Ez már a harmadik novelláskötet az 1920-ban született Ray Bradbury-től az Agave kiadásában, és csak ugyanazt mondhatom róla, mint a korábbiakról: zseniális, lenyűgöző, varázslatos, csodás.

A válogatás eredetiben 1976-ban jelent meg, és emberünk mindmáig folyamatosan ír. És megkockáztatom, a még élő írók közül ő a legjobb, pláne, ha a mennyiség is számít, mert én még gyenge írást nem olvastam tőle (igaz, a gigászi életműnek csupán töredékén vagyok túl). Legismertebb művei a Fahrenheit 451 meg a Marsbéli krónikák, de pl. az Addams Family kitalálásában is részt vett.

Bradbury nagyjából mindenről írt már, amiről érdemes, és emberi megközelítéssel lehetséges, és közel sosem hibázott. Alapvetően sci- fi szerzőnek tartják, holott az övénél szebb szépirodalom nem sok porosodik a könyvesboltok polcain. Olyan gyönyörűen, olyan átható erővel és érzékletességgel ír! És szinte bármit képes kitalálni, és bármire képes a szavakkal. Pl. az jut eszembe, hogy Bradbury úgy, olyan frissességgel, boldogan és felfedező vágytól hajtva használja az alapszíneket, ahogy egy a világgal ismerkedő kisgyermek, és nála minden szín élettel teli. És a szín helyére be lehet helyettesíteni egy halom mást: történet, gondolat, érzés, emberi jellemek, stb. Folyamatosan pezsegnek elő csodaszámba menő elméjéből az újabb és újabb ötletek, és mindent és bármit képes új megvilágításba helyezni, úgy bemutatni, ahogy mi még nem is gondoltunk rá – miközben a leghétköznapibb dolgokat is velejükig hitelesen adja vissza, sokszor akár egy-két szóval.

Épp úgy vannak a Marson, a jövőben játszódó történetei, mint olyanok, amik a szomszédban is megeshetnek, de mindben megleli a lényeget, az emberit, sok esetben a szépet, bár van olyan írása is (pl. Az októberi játék), amitől Stephen King rajongók dobnak majd hátast. És naná, hogy Bradbury volt King mestere, ahogy Neil Gaiman-é, Joanne Harris-é (nem lennék meglepődve, ha kiderülne, az írónőre hatott a Persze hogy hoztam csokoládét c. novella, még ha a témában ő egészen mást írt is), meg kb. bárkié, aki valamirevalót alkot manapság a képzelet irodalmában.

A Holnemvolt tavasz a gyermekkor végét és a felnőttéválás kezdetét idézi fel minden érzékre ható, édes-keserű, gyönyörű kis történetével. A papagáj, aki ismerte Papát újabb novella, amiben Hemingway-re emlékezik, de más nagy kedvencei is előkerülnek: az És újra a Föld Thomas Wolfe-ot, a G.B.S. – V. verzió pedig George Bernard Shaw-t idézi fel egy-egy klasszikus sci-fi húzással. Ír/dublini novellái sorát itt az Átvészelni valahogy a vasárnapot gyarapítja. A kicsit hosszabb lélegzetvételű Árnyjáték azok közé tartozik, amikben semmi fantasztikus nincs, bár a jelző kb. illik arra, ahogy, amilyen mélységgel ábrázol Bradbury egy kisiklott házasságot. A szívbemaróan emberi A kívánság viszont olyan módon ad megoldást egy apa és egy fiú egymással szembeni, régi adósságára (ami alighanem minden apa és fiú között megvan), hogy az alapvetően horrorba illik. A Valódi bölcsesség a homoszexualitás kényes témáját kezeli döbbenetes kifinomultsággal. S tegyük hozzá: Bradbury szívből utálja korunk álságos politikai korrektségét! Amit bizonyít A mi kedves Adolfunk című írás is, melyben egy amerikai filmes stáb Hitler életéről forgat, csakhogy a főszereplő a kelleténél jobban beleéli magát a szerepbe…

És ez még nem minden, és a többi írás is izgalmas, érdekes és jó. Isten éltesse még jó sokáig Bradbury-t!

Címkék:

péntek, május 15, 2009

Anne Rice: A hegedű

Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Violin
Oldalszám: 252
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Ha a Vámpírkrónikák véget is ért, vannak még kiadásra váró tartalékok Anne Rice múltjában – ahogy lesznek is. Nem csupán a Christ the Lord sorozat, de nem sokára megjelenik angolul egy Angel Time című, sokkal inkább a régi rajongók szája íze szerint való regénye is.

A Hegedű 1997-ben jelent meg eredetileg. Önálló regény, nem tartozik sem a vámpíros, sem a Mayfair boszorkányos vonalhoz, de attól még nagyon is illik a Rice-írások világába. Itt a természetfeletti egy (majd több) szellem képében jelenik meg. Emellett a hangulat és a stílus is összetéveszthetetlenül Anne Rice-i.

A történet mesélője Triana, egy középkorú asszony, aki épp megözvegyült. Gyászát s fájdalmát enyhítendő egy zseniális hegedűs érkezik, Stefan, aki kísértet, és egy páratlanul értékes Stradivarin játszik. Vagy talán nem is az a fő célja, hogy Trianát vigasztalja csodálatos muzsikájával?...

A regény mindkettejük tragikus sorsát elbeszéli. Stefan egy Bécsben élő orosz nemes fia, Beethoven egykori, káprázatosan tehetséges tanítványa, aki életét adta azért a bizonyos hegedűért. Triana pedig mindig csak szeretett volna úgy zenélni, mint az egyébként nem csak számára látható szellem, viszont sosem volt meg hozzá a kellő tehetsége. Ám ennél sokkal több bánat, veszteség érte életében. És ahogy mindezt Anne Rice ábrázolja, nos, az alighanem hitelesebb és mélyrehatóbb, mint vámpírjainak szenvelgései, boszorkányainak kavarásai. Miközben Triana elbeszélése csapongó, szürreális, gyakran az épelméjűség határain is túllépő, különösen a regény elején, amikor átható erővel jön át a gyászába félig beleőrült özvegy fájdalma.

Nem vitás, hogy Anne Rice sok önéletrajzi elemet csempészett Triana alakjába és történetébe. Egyszersmind megrázó is, mert hiszen ekkor még élt imádott férje, de bár az ő halálát rák okozta, nem nehéz elképzelni, hogy Anne Trianához hasonlóképp gyászolta meg őt. (Pláne ha hozzávesszük a Stan halálát követő visszafordulását a katolikus hit felé.)

A New Orleans-ban, Bécsben és Rio de Janeiro-ban játszódó regény legfőbb szereplője mégis a zene maga. S nem csak azért, mert Beethoven és Paganini is felbukkan benne. Rice a rá oly’ jellemző, jelzőkben tobzódó, barokkos stílusban áradozik a muzsikáról, és bár elsősorban komolyzene „szól” a lapokon (meg ír-kelta népzene), amit és ahogy ír, azzal alighanem mindenki tud azonosulni, akit már elvarázsolt egy csodás dallam vagy egy ragyogó tehetségű muzsikus.

Maga a történet, ha nem is másodlagos, mégsem olyan fontos. Sokkal inkább a szépség és a gyász, a halál és az attól való félelem költői megjelenítése, s persze kísérlet a zene leírhatatlan hatalmának, nagyszerűségének és csodájának megfogalmazására. Méghozzá nem is gyenge kísérlet! S mellé a befejezés nagyon szép.

Címkék:

vasárnap, május 03, 2009

The Bedlam, 2009. április 28., Budapest, Zöld Pardon

The Bedlam. Fotó: UNHa létezik olyan, hogy magyar underground metal legenda, akkor az a The Bedlam. A csapat a ’80-as évek második felében alakult Kazincbarcikán. 1996-ban oszlottak fel. Két demókazetta (General Rejections 1989, Dreamland in Misery 1990) és egyetlen album (Inside Ash 1994) maradt utánuk, meg űr, meg sok emlék.

Demós korszakukban az akkortájt igen élénk hazai thrash színtérhez tartoztak. Bár nyilván kevesen tudják, hiszen egyik akkori banda sem lett világsztár, mégis, közülük többen is világszínvonalú zenét alkottak. Igazi pezsgés volt akkoriban, az a fajta, amikor a résztvevők is hatnak egymásra. Mindenki (zenészek, közönség, de még az akkoriban már éledező szaksajtó is) érezte, hogy valami fontos és nagyszerű történik. És ebből a barcikai gárda alaposan kivette a részét. Bár egy felvételük sem szólt olyan jól, ahogy a nyugati bandák lemezei, de attól még a dalaik elképesztően jók voltak.

Aztán jött a Nirvana-láz, aminek hatására minden, ami metal, tiltottá vált a szélesebb rétegekhez eljutó médiában, az épp csak fejlődni kezdő élő zenés klubok egymás után zártak be, mellé a Bedlam-on belül is problémák adódtak. A lemezcégük sem tudott mit kezdeni velük, valahogy minden rosszra fordult, s végül feladták az értelmetlen küzdelmet. A tagok közül többen is a vallás felé fordultak, korábbi önromboló életmódjukat feladva.

Néhány éve a szólógitáros Jánosi Szabolcs, azaz Cicó, és az énekes Fodor Zoltán, alias Fodi, a Nomad zenekarral tért vissza a színpadra. Ez a csapat inkább rock, mint metal zenét játszik, szövegeik magyar nyelvűek, de ebben is megvan az a semmi mással össze nem téveszthető íz, hangulat, ami már a Bedlam-ban is jellemezte a játékukat. Aztán pedig egyszerre sok apró momentum összeért, és ezév elején újjáalakult a Bedlam.

A Diesel-klubban (volt E-klub) márciusban tartott első koncertjük igazi ünnep volt. Sok rég látott arc, jó ismerős, barát találkozott itt újra, nyilván, ám ez nem szimpla nosztalgiázás volt. Sőt, csak így lenne szabad visszatérni! Ugyanis a Bedlam jobb, mint valaha. Jobban zenélnek, nagyon sokat fejlődtek, úgy tudtak megszólalni, olyan hangzással, mint soha korábban, és a körülmények is messze jobbak, mint első korszakukban. Jobbak a stúdiók, a fellépési lehetőségek, és számos csatornán eljuttathatják zenéjüket bárkihez, aki kíváncsi rá.

Most persze még nehéz megmondani, hogy a később érkezettek, a harmincon inneniek mit fognak találni a Bedlam zenéjében. Mindenesetre a Tankcsapda turné több állomásán is a Bedlam az előzenekar, és úgy hallom, a fogadtatásuk elég jó. A magam részéről meg olyan lelkes vagyok, hogy a Diesel buli után Gödöllőre, a Trafo klubba is elmentem megnézni őket, és a Zöld Pardon-beli koncertet sem hagytam volna ki semmi pénzért.

The Bedlam. Fotó: UNA program megegyezett a két korábbi este műsorával, vagyis 4 demós szám, 2 nóta kivételével a teljes Inside Ash lemez, valamint 3 új dal. Utóbbiak groove-os, modern megszólalású, de ízig-vérig Bedlam szerzemények, máris nagyon szeretem őket. A régi dalok meg… Már a legkorábbi dalaik is messze többek voltak, mint szimpla thrash zúzdák. Hosszú, komplex szerzemények ezek, de sosem szóltak olyan szépen és erőteljesen, mint ahogy ma játszák. Cicó rendkívüli gitáros, jó, ha generációnként egy ilyen istenadta tehetség születik. Minden pengetése, hangja, díszítése, riffje és szólója gyönyörű. Átjön, hogy szívből-lélekből zenél, úgy, hogy azt megtanulni nem lehet. Fodi dallamai is emlékezetesek és sajátosak, bár emberünk torka ezen az estén nem volt olyan jó formában, mint a két korábbi bulin. De a hangulat is máshogy alakult, úgy igazán csak a First Struggles alatt oldódott fel a közönség és a zenekar is, túl a koncert felén. A hangzás sem volt olyan kristálytiszta, mint az előző fellépéseken, de végül ugyanúgy belelendült a nép a mozgásba, a széles vigyorral való léggitározásba és hasonlókba. Szóval újabb felszabadító élménnyel ajándékozott meg minket ez a kivételes zenekar.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de a mai Bedlam nem csak jobb, mint valaha, de zeneileg megüti azt a szintet, mint a nyugati nagyok, akár a Metallica is. Remélem, sokan felfedezik most őket maguknak, és elérik legalább egy kis részét annak a sikernek és elismerésnek, amit megérdemelnek.

Címkék: