nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, május 15, 2009

Anne Rice: A hegedű

Kiadó: Dáin 2000
Kiadás éve: 2009
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Violin
Oldalszám: 252
Ára: 3890 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom

Ha a Vámpírkrónikák véget is ért, vannak még kiadásra váró tartalékok Anne Rice múltjában – ahogy lesznek is. Nem csupán a Christ the Lord sorozat, de nem sokára megjelenik angolul egy Angel Time című, sokkal inkább a régi rajongók szája íze szerint való regénye is.

A Hegedű 1997-ben jelent meg eredetileg. Önálló regény, nem tartozik sem a vámpíros, sem a Mayfair boszorkányos vonalhoz, de attól még nagyon is illik a Rice-írások világába. Itt a természetfeletti egy (majd több) szellem képében jelenik meg. Emellett a hangulat és a stílus is összetéveszthetetlenül Anne Rice-i.

A történet mesélője Triana, egy középkorú asszony, aki épp megözvegyült. Gyászát s fájdalmát enyhítendő egy zseniális hegedűs érkezik, Stefan, aki kísértet, és egy páratlanul értékes Stradivarin játszik. Vagy talán nem is az a fő célja, hogy Trianát vigasztalja csodálatos muzsikájával?...

A regény mindkettejük tragikus sorsát elbeszéli. Stefan egy Bécsben élő orosz nemes fia, Beethoven egykori, káprázatosan tehetséges tanítványa, aki életét adta azért a bizonyos hegedűért. Triana pedig mindig csak szeretett volna úgy zenélni, mint az egyébként nem csak számára látható szellem, viszont sosem volt meg hozzá a kellő tehetsége. Ám ennél sokkal több bánat, veszteség érte életében. És ahogy mindezt Anne Rice ábrázolja, nos, az alighanem hitelesebb és mélyrehatóbb, mint vámpírjainak szenvelgései, boszorkányainak kavarásai. Miközben Triana elbeszélése csapongó, szürreális, gyakran az épelméjűség határain is túllépő, különösen a regény elején, amikor átható erővel jön át a gyászába félig beleőrült özvegy fájdalma.

Nem vitás, hogy Anne Rice sok önéletrajzi elemet csempészett Triana alakjába és történetébe. Egyszersmind megrázó is, mert hiszen ekkor még élt imádott férje, de bár az ő halálát rák okozta, nem nehéz elképzelni, hogy Anne Trianához hasonlóképp gyászolta meg őt. (Pláne ha hozzávesszük a Stan halálát követő visszafordulását a katolikus hit felé.)

A New Orleans-ban, Bécsben és Rio de Janeiro-ban játszódó regény legfőbb szereplője mégis a zene maga. S nem csak azért, mert Beethoven és Paganini is felbukkan benne. Rice a rá oly’ jellemző, jelzőkben tobzódó, barokkos stílusban áradozik a muzsikáról, és bár elsősorban komolyzene „szól” a lapokon (meg ír-kelta népzene), amit és ahogy ír, azzal alighanem mindenki tud azonosulni, akit már elvarázsolt egy csodás dallam vagy egy ragyogó tehetségű muzsikus.

Maga a történet, ha nem is másodlagos, mégsem olyan fontos. Sokkal inkább a szépség és a gyász, a halál és az attól való félelem költői megjelenítése, s persze kísérlet a zene leírhatatlan hatalmának, nagyszerűségének és csodájának megfogalmazására. Méghozzá nem is gyenge kísérlet! S mellé a befejezés nagyon szép.

Címkék: