hétfő, augusztus 28, 2006

Könyv / Jostein Gaarder: A történetárus

a magyar kiadás címlapjaKiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Bán Anikó
Eredeti cím: Sirkusdirektørens datter (2001)
Oldalszám: 208
Ár: 2490 Ft


Hú, ez a Gaarder azért csuda fura egy író! Vagyis a könyvei furák. Mindegyik egészen sajátos, mindegyikben van valami különleges, szokatlan ötlet vagy vonás, ami miatt mind ínyencség-számba megy. A történetárus-ra meg különösen igaz ez.
A történetárus korántsem annyira pozitív és/vagy humanista, mint a norvég író többi műve. Ez bizony ízig-vérig felnőtt könyv, így nem is lehet hasonlítani pl. a filozófia történetét csoda olvasmányos formában leíró Sofie világához, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgató, egyszersmind szépséges Narancsos lányhoz, amik gyerekeknek is íródtak.
A teljes cikk az e-kulturán olvasható.

péntek, augusztus 18, 2006

Sziget / hetedik nap, 2006. aug. 15.

A hetedik napon Isten megpihent, ennek emlékére ez lett a Sziget legördögibb napja, már ami a Hammer színpadon felbukkanó zenekarokat illeti - de ez sem feltétlenül igaz.
AngelusMár a déli nap is a Szigeten tűzött a fejünkre, csak hogy megnézhessük a négy lányból álló
Angelus-t. Alaposan megváltozott a csapat felállása, mióta legutoljára láttam őket, és sokat is fejlődtek. Ha az egyszeri rocker túlteszi magát a sokkon, hogy itt négy szép csaj zenél, ráébred, hogy leginkább modern metalnak nevezhető, amit csinálnak, és bár Tóth Csilla sokkal többet üvölt, mint énekel, finomabb dolgokat is tudnak, nem csak zúzni. Máté Éva gitárosnak különösen jó riffjei, témái vannak, melyekben néhol még némi délies feeling is felbukkant. Tóth Csilla, AngelusAmi meg Csilla vokalizálását illeti, elsőre biztosan megdöbbentő, de nem csinálja rosszul. És a Húsimádók c. dalban volt pár olyan hátborzongató, kiakadt sikolya, amilyenre egészen biztosan csak egy igazi nő képes. Egyébként viszont nem minden témájuk tetszett, és valahogy ez az egész metal annyira nem nőies műfaj, annyira nehéz ebben nőknek érvényesülniük, hogy elgondolkoztam rajta, pontosan mit is akarhat az Angelus. És aztán egy Cannibal Corpse pólós kis hülye pöcs beugatott nekik valami fuck you-t, és akkor rájöttem, hogy ebben a zenekarban biztosan dolgozik a dac, a csakazértismegmutatjuk hozzáállás is, és a jó életbe, végül is csak megmutatták! Mert ki tudja, hány ilyen személyiségzavaros, szerencsétlen kis tahó szólt már be nekik, csupa olyan lúzer barom, akinek az életben nem volt még nője, és persze ha így folytatja, soha nem is lesz - ugyanakkor meg ezek a lányok kiállnak a színpadra, és minden megpróbáltatás és nehézség ellenére is eljátszák, eléneklik, elüvöltik, amit akarnak, és ez igenis tiszteletet érdemel.
StardriveMás kérdés, hogy az utánuk következő
Stardrive mennyivel jobban meg tudott dörrenni. Ők amolyan stoner/doom/sludge/Southern rock keveréket játszanak, hatásaik között a Lynyrd Skynyrd és a Black Sabbath épp úgy megtalálható, mint mondjuk a Down és a Crowbar. Cselényi Csaba énekes-gitáros mondjuk kevésbé üvölt, viszont baromi feelingesen tud énekelni, és erőnek sincs híján a hangja. Ugyanez a dalaikra is igaz, a jó öreg riffeket, témákat képesek voltak úgy új dalokká gyúrni, hogy nincs az embernek folyamatosan ezt-itt-hallottam-azt-meg-ott érzése. Jó hangulatú bulit nyomtak, amin az első, Rust c. album dalai mellett pár új is felcsendült, amik alapján a kettes korong sem lesz gyenge.
A
Black Leaves-nek kb. a felét láttuk, és annak ellenére, hogy a verőfényes napsütés egyike azon kellékeknek, amit az ilyesfajta dark-gót-death-doom metalhoz még csak véletlenül sem szokás alkalmazni, alighanem az általam valaha látott legjobb bulijuk volt ez. Ami részint a Rockinform színpad továbbra is jól működő hangosításának volt köszönhető, de a banda is kitett magáért a nagy melegben, és lojális rajongóik csoportja is igyekezett jól érezni magát. Zenéjükben a komplexebb témák és a népzenei hatások is helyet kapnak, és az áriázós női- meg a hörgős férfi ének is az ízlésesség határain belül jár náluk. OK volt, na.
A Blood Rainbow komplex death metalja is elég jól meg bírt dörrenni a szabad ég alatt, ugyanazon színpadon, de ezt már kevesebb lelkesedéssel néztük. A hiba nem a zenekarban volt - korgó gyomorral a tűző nap alatt nem pont erre vágytunk.
emberek játszanakViszont jó volt megpihenni egy kicsit azon a dombon, ami a Vándor Vurstlira vagy mire nézett. Teatro de AutómatasNem vagyok egy cirkusz-fan (az Automataszínházat sem néztük meg), de ennek a helynek mégis varázsos hangulata van.
TibiékAztán láttunk embereket folyékony csokoládéval teli fürdőmedencében birkózni, s tetőtől talpig csokiba borítva kimászni onnan. Tyűha.
Utóbb a Nagyszínpadhoz térültünk, ahol a négy szintén csokiszínű zenészóriásból álló Living Colour tette tiszteletét. A '80-as évek vége felé Amerikában nagy sikereket aratott zenekar úgy két éve éledt újjá, egy olyan albummal (CollideØscope), ami ha csak a zenét nézzük, szerintem még az addigiakat is felülmúlta. Ez utóbbi turnéjával jártak már nálunk (azóta is bánom, hogy nem tudtam ott lenni), de a mostani bulinak volt egy plusz különlegessége: Corey Glover énekest, aki épp Júdás szerepét énekli a Jesus Christ Superstar-ban Ted Neely-vel, a
King's X torka,Doug Pinnick Doug Pinnick helyettesítette! És bár szeretem a Colour-t, a King's X a legeslegnagyobb kedvenceim egyike, és naná, hogy nem kellett csalatkoznom Pinnick-ben. Elsőre kicsit furcsa volt a basszusgitárja nélkül látni, de jól elvolt egy szál mikrofonnal is, táncolt, ugrált, láthatóan élvezte a koncertet - s mellé úgy énekelt, ahogy csak ő tud. Egy amúgy brutál death metal/HC bandában pengető haverom mondta a koncert után, hogy ettől az énektől olyan erekciója volt, mint nőtől még soha. Úgy fest, én ilyen szempontból szerencsésebb vagyok, hehe, de attól még tény, hogy a hideg futkározott a hátamon, amikor Pinnick üvölteni kezdett. Vagy amikor a többiek belefeledkeztek valami makkanásba. Merthogy Vernon Reid gitáros (a RATM/Audioslave-es Tom Morello-t megelőzve) már a kezdetektől kitűnt kísérletező, sajátos stílusával, Doug Wimbish basszer egy időben a Rolling Stones-ban is játszott, és Will Calhoun dobossal együtt valami megveszekedett ritmusszekciót alkotnak. Volt pár villantós rész is, de ennyi belefért, amúgy meg döbbenetesen fesztelenül muzsikálták le a napot is az égről.
Doug WimbishMi elég elöl, a két Doug előtt álltunk, és az egy dolog, hogy így még szemkontaktus is volt velük, és annyit vigyorogtak meg poénkodtak, hogy nem lehetett nem velük örülni, de pl. azt is láttam, amikor Wimbish odapillantott a nézőtér szélére, ahol épp nekiveselkedett valaki a bungee jumpingnak, majd rábólintva játszott tovább. De hogy! Volt, hogy egyetlen, látszólag alig mozgó ujjal pengette azokat a szédületes basszustémákat. Nem vagyok az a típus, aki azon nyáladzik, hogy húaszta, mekkora zenészek, és milyen fikcsiket tudnak, de ilyen, szinte szemtelen lazasággal ilyen fantasztikusan zenélni még nem sok embert láttam.
Meg különben is, mindig megy az antirasszista duma, hogy a négerek is ugyanolyan emberek, mint a fehérek, meg minden, de basszus, a sötétebb bőrű népeknek olyan ritmusérzéket, olyan zenélni tudást adott a Jóisten, amilyen nekünk, sápadtarcúaknak ugyan nem jutott! Így csak az érzi a zenét, akinek tényleg a vérében van! Nem azt mondom, hogy más bőrszínű ember nem tud ennyire zenélni, de így, pontosan így biztos, hogy nem! És olyan varázslatos és baráti hangulatot csináltak ezek a figurák, hogy még most is mosolyognom kell, ha rágondolok.
Mondták páran, hogy nem szólt jól a koncert, és lehet is benne valami, de ott elöl ez nem tudott érdekelni. Pláne, hogy a King's X-től is játszottak egy számot, a kis egyszerű, ám ütős Looking For Love-ot az Ear Candy-ről - ezzel végképp megvettek, hehe. De nyilván a Colour nóták is sütöttek, a legnagyobb ugrálás persze a Cult Of Personality-re ment, de a ráadásként leadott Time's Up is sokakat megmozgatott. Meg az is, amikor az a három emberke, akiket talpig csoki borított, bevonult az első sorba... Mi megúsztuk, de frankón érezni lehetett a csokoládé illatát. Bizarr élmény, de illett ehhez a fantasztikus koncerthez!
Eztán a
Sear Bliss pár dalába hallgattunk bele a Hammer színpadon. Szeretem zenéjük emelkedettségét, amit nem csupán Pál Zoltán harsonájának köszönhetünk, és azt is, hogy amikor black-es őrlés van, annak is megvan a maga súlya, ereje. Viszont így a hetedik napon nekünk az utóbbiból már nem volt olyan sok, így a finn Ensiferum-ból sem néztünk túl sokat (ellenben jó volt egy rakás régi jó ismerőssel beszélgetni). Az ő zenéjük (mármint az Ensiferumé, nem a barátoké) leginkább a Tales.../Elegy korszakos Amorphis-ra emlékeztet, azaz finn népzenei ihletésű dallamok és death-be hajló zúzások egyaránt vannak benne, és jó is, csak hát az a fránya hangzás...
A Morbid Angel-ből is csak úgy 4-5 számot bírtunk (ropik vagyunk, igen), de itt sem szimplán a fáradtság űzött ki minket. Bár nem is tudom, ez az iszonyatosan sűrű és súlyos zene meg tud-e egyáltalán szólalni rendesen élőben. Nem mondom, még a Sziget körülményei közt is tekintélyt parancsoló, monumentális és puszító volt a csapat zenéje, de csak nem 100%-os. A délután még részegeskedő Trey Azagthoth gitáros-zseni játékába mondjuk nem lehetett belekötni, ahogy a többi, szintén nagyszerű zenész is hozta a szintet. Eric Rutan méltó gitárostársa volt Trey-nek, Pete Sandoval dobolása egyszerűen embertelen, és persze az egyelőre csak pár turné erejéig visszatért David Vincent, az eredeti felállás énekes-basszere is hozta az öblös hörgést, meg a számára bizonyára elmaradhatatlan kirohanásokat minden ellen, amit nem szeret - de nekem azért hiányoztak a nem vele készült, mégis szintén gigászi albumok nótái.
Mindenesetre ha az előző nap punk orgiáját (Exploited) túlélte is a Hammer sátor, a hetedik nap után biztosan nem sok maradt belőle, amit még szét kellett szedni...

Sziget / hatodik nap, 2006. aug. 14.

E nap a holland Anneke, a Gathering énekesnője - a kivetítőnthe Gatheringről szólt, és nem csak nekem. 18 órakor, víg napsütés közepette csaptak bele a húrokba, asszem, valamelyik új albumos (Home) dalba, és akár régebbit, akár újabbat, akár lebegőset, akár rockosabbat játszottak, nekem tetszett. És azt hiszem, ahhoz gonoszul féltékeny, házsártos házisárkánynak vagy ízlésmentesített, tökkelütött idiótának kell lennie az embernek, hogy ne érezze úgy, a mosolygós Anneke látványa és hangja őt is jobb kedvre deríti. Gathering rajongókAz immáron anyukaként is domborító énekesnőből áradt a bűbáj, a kedvesség, és a máskülönben akár depresszívnek, borongósnak, sötétnek is leírható dalaik is minimum vidám bólogatásra késztették az egybegyűlt jókora tömeget. Gathering rajongókSőt, valamikor még egy strandlabda is előkerült a nézőtéren. A programban volt mindenféle, amit a Gathering tud, bár persze egy Liberty Bell, egy On Most Surfaces, pláne egy Strange Machines jóval nagyobb ovációt váltott ki belőlünk, mint az elszállt, pszichedelikus témák. De mondom, nem én vagyok az, aki ebben a koncertben igazi hibát bírt volna találni, nekem fülig ért a szám, és ez így volt jó.
Aztán átsétáltunk a PestiEst színpadhoz Isten Háta Mögött-re (bár maga a színpad messze nincs annyira a periférián). Ők mára a szakma kedvencévé nőtték ki magukat, egy rakás zenész meg egyéb, a zenével a rajongásnál némileg sűrűbben foglalkozó fazon jelent meg a koncertjükön. Mondjuk, hogy mennyi volt köztük, aki már a demóknál is azt mondta, hogy jó lesz ez, azt nem tudom, de ez nem minősítés - az IHM mindmáig igen borult és nehezen befogadható, kaotikus muzsikát játszik, amiben a tökös rock & roll-tól az alterockon és a stoner-en át a súly metal témákig iszonyat sok minden van. Aki most látta-hallotta őket először, annak mondjuk nem lettem volna a bőrében, de még ha akadt is ilyen a hallgatóságban, az is biztos elismerte, hogy a Tavaszi nemződüh egy zseniális sláger, és pont.

Sziget / ötödik nap, 2006. aug. 13.

De FactoTalán egy dalról maradtunk le a De Facto műsorából (a BKV, ugye...). Tóth Gyuláék, mondván, matinéidőpontot kaptak ott a Hammeren, jó pár új dalt eljátszottak a készülő albumról. És mind jó volt. Ezeknek a dark sarlatánoknak olyan dalírói vénájuk van, hogy azt sok külföldi banda is megirigyelhetné. Amikor meg aztán belekezdtek abba a totál Cult-os nótába, amihez Gyula még egy csörgőt is elővett, végtelenül elégedett, széles és letörölhetetlen vigyor ült ki a képemre. Így kell slágert írni! (És utóbb az ember el is mesélte, hogy tényleg 3 perc alatt született a dal, szinte magától.) Persze azért az eddigi két lemezről is játszottak ezt-azt, amik most is nagyon jól estek. Nekem elhihetitek, ha ezek a csókák finnek vagy angolnak születnek, ma tízezerszámra adnák el az anyagaikat.
A Stereochrist nem rég jelentette meg második albumát, a Live Like A Man (Die As A God)-ot, de az elsőről is játszottak. Makó Dávid, az annyira már nem is új énekes szőrös, erőteljes torkú frontember, aki vonzza a tekintetet, és a többiek is láthatóan élvezték a muzsikálást. Jöttek egymás után a feelinges témák, a mocsár mélyéhez hasonlatosan húzós riffek, és a nép mosolyogva léggitározott rájuk. Az utolsó dal pedig a Bury Me In Smoke volt, a doom/sludge stílus alapvetéséről, azaz a Down NOLA c. albumáról, és Dávid mellé felsorakozott rá Holdampf Gábor Wall Of Sleep énekes is, és akkora zúzás ment a nóta alatt, amekkorát a Cathedral is csak a legnagyobb slágereivel tudott előidézni.
Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.
Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.
Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…
Ja, és hogy egy kicsit a Gastronomicon rovathoz is kapcsolódjak: a Szigetben persze kb. minden egyes ital- meg ételáruda az azonnali meggazdagodás lehetőségét látja, s ugyanez igaz kb. mindenki másra is, aki ott valamit árul. A gond az, hogy olcsón jó helyett többnyire drágán rosszat kapsz. Persze, gondolom, a helypénz sem piskóta, meg ugye azokat a szerencsétleneket is fizetni kell, akik szénné melózzák magukat a pultok mögött, de akkor sem tudok semmi jót kívánni a cégvezetőknek... Mi amúgy végül is asszem így az ötödik napon találtunk rá a Nagyszínpad felé menet egy olyan hamburgeresre, ahol mindenkin valami halas póló volt, és ahol szintén mocsok drága volt a kaja, de a 600 Ft-os hamburgerük legalább jó volt. Aztán mindig oda jártunk, kivéve, amikor nem, de azt többnyire megbántuk. Amúgy az Antikrétes vagy mi az ördög is jó volt, legalábbis maga a kaja (egy darab rétesért 250 Ft-ot elkérni...), meg a hol 600, hol 500 Ft-os fél grillcsirke is ízlett, a többi meg épp nem jut eszembe.
A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető. A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...

Fotográfia / Tata, 2006. aug. 11-12.

Romok az Angolparkban
hinta fa
fa
sirályok az Öreg-tavon Felhősárkány az Öreg-tó fölött
Kálvária

Gastronomicon / Kalóz Fregatt, Tata

Ilyen homályos alakok járnak a Kalóz Fregattba :)Na szóval, a Kalóz Fregatt étterem Tatán. Az jó hely.
A kalózos design esetlegesebb, mint a Tortuga esetében (ld. egy régebbi Gastronomicon bejegyzésben), az amúgy rendes pincérek sem néznek úgy ki, mintha most jöttek volna Jack Sparrow kapitány hajójáról (na jó, annyia azért a Tortugában sem vették kalózra a figurát, hehe) - viszont a hajótat kinézetű és méretű éttermi rész impozáns látvány. Lent van a kocsma + kávézó.

Ami a kaját illeti, a fantáziadús elnevezéseket (melyek viszont sajnos csak az étlap kisebbik részére jellemzőek) szintén a kalózromantika ihlette. Van pl. Fedélzeti meglepetés, Öreg Kalóz kedvence - és ezek finomak is, és relatíve normális áron baromi nagy adagokban érkeznek. Mindkét alkalommal, amikor ott kajáltunk, csúful jól laktunk.

Meg szokott lenni élő zene is, ottjártunkkor valami Acoustic Band vagy mi az ördög tolta többnyire jól a pop meg rock slágereket. (Adok neki egy kb. 35%-ot, hogy valamelyik csóka a Facerben nyomta annak idején, de azért mérget nem vennék rá, pláne nem egy ilyen kalózos helyen.)

Szóval, Tatának rengeteg szép látnivalója van, és min. egy igen jó étterme. Itt van hozzá a link.

Sziget / második nap, 2006. aug. 10.

AngerteaA hírhedten antikommersz Angertea tehetett róla, hogy már délután 3-kor a Szigeten voltunk. Pedig a nagymágocsi trió még a saját rajongóit is képes elijeszteni, olyan félelmetes. Van, aki szerint unalmas volt, de nem baj, nekem tetszett. Ha ugyan ez a helyes kifejezés :) Merthogy, ahogy Jándzsi mondá, sokkoló a zenéjük, és ilyenformán szörnyű és borzalmas, ha viszont úgy nézzük, ez a Neurosis/Tool-rokon zene annyira sűrű és súlyos bír lenni, hogy az valamiféle perverz élvezetet is tud okozni. És megdöbbenésemre, a Rockinform színpadon pont így szóltak. És a végén még Tool-Sober-t is játszottak, jól. Gergő hozta a szokásos elmebeteg átkötő szövegeit, most épp pl. az őzek és a vaddisznók voltak terítéken, és ha lenne olyan díj, hogy a Sziget legőrültebb konferansza, biztos ő kapná, épp csak sehol nem írnák meg, mivel sosem mond olyat, amit idézni lehetne magukra valamit adó sajtóorgánumokban.
Emberek, akik megtekintették az Angertea hangversenyétEgyébként egész sokan nézték őket, többen, mint amennyit le bírtam fotózni. Feltűnhet a laikusoknak, hogy milyen kulturáltan szórakoznak ezek a fiatalok - de az Angertea esetében a pogó, a headbang és a stage-dive belül zajlik. Pl. a gyomorban :)
Aztán a Cadaveres-be néztünk bele. Körmi és új bandája jófajta modern metal/HC ötvözetet nyomat, ami annak ellenére is kiderült, hogy a Hammer színpad hangosítása továbbra is kritikán aluli volt. De miután erre rájöttünk, inkább mentettük a füleinket.
Némi kaja után az egyik főbb útvonalon forgalmi dugóba futottunk. Mint kiderült, egy dudás meg egy dobos tolta a vérpezsdítő, középkori jellegű muzsikát, elég spontán módon (legalábbis nem hiszem, hogy az In Extremo fellépési lehetőséghez nem jutott zenészei voltak, viszont alighanem szintén németek). Jó volt, sokan be is szálltak a táncba, meg az ugrába és bugrába, és az egész a régi Szigetek barátságos hangulatát idézte.
Legközelebb a Ministry-be néztünk bele, akik a Nagyszínpadon produkáltak iszonytató zúzást. B...ott hangos volt, és folyamatosan őröltek, ezért kb. 10 perc után léptünk. Annyi alatt is felfogtuk az üzenetet, hogy ti. George Bush tehet a világ bajainak kb. 89 %-áról, és gondolom, ez volt a cél... Mindenesetre Jourgensenék, akik bevallottan akkor írják legjobb albumaikat, amikor épp valamelyik Bush van hatalmon, simán bevehetnék x-edik tagnak az ifjabbik George-ot, hiszen a kivetítőn is elég sokat szerepelt...
S mivel lemondtunk a Ministry ipari zajáról, örömünket lelhettük a Subscribe modern metaljában - már amennyire a továbbra sem javuló hangosítás engedte. A fickók (két énekessel az élen) változatos és ötletes zenét tolnak, melyben a Rage Against The Machine-féle rap/hip-hop dolgoktól a nu metalon és metalcore-on át a Dillinger/Meshuggah-féle elborult matekos témákig nagyon sok minden van - még jó dallamok is! Ráadásul a színpadi munka sem béna náluk, szóval ha előbb-utóbb nagy sikereik lesznek, akkor majd azt mondhatjuk: megérdemelték.
A talpig fehérbe öltözött Blind Myself élvezetét is a keverőpult határozta meg: picit javult, de kezdett túl hangos lenni. Valójában sajnálom, hogy mára csak az énekes Gergő maradt meg az eredeti gárdából, mert mind a négyen igazi fazonok voltak, de akik most alkotják a bandát, azok sem rossz arcok, sőt. És ami a legfontosabb, ugyanolyan jól zenélnek, ami ezesetben egyenlő volt a zsibbasztóan súlyos zúzással. Az Amerikát is megjárt csapat újfent félelmeteset produkált a színpadon, és amennyit az elhangzó új dalokból ki bírtam hámozni, az őszre várható Ancient Scream Therapy album lesz ugyanolyan jó, mint a legutóbbi Worst-Case Scenario.
Aztán a punk-hardcore-metal egyveleget szenzációs dallamokkal tetézve nyomató Death By Stereo-ból csak úgy 5 nótát bírtunk - a szutyok hangosítás meg a halmozott fáradtság mellett itt már a másnapi program is közbeszólt, így hát idejekorán feladtuk, mélyen sajnálva, hogy a Sick Of It All kimarad.

csütörtök, augusztus 10, 2006

Sziget / első nap, 2006. aug. 9.

Még mindig szeretem a Szigetet. Nyilván számos különféle okból és céllal mennek oda az emberek, és biztos sokan csalódnak is. Nálam az vált be, hogy nem várok túl sokat a hangosítástól (ami mégis mindig felbosszant), elfogadom, ami jön, örülök minden véletlen találkozásnak (amiből mindig van jó sok), és épp úgy tudom élvezni az ilyen-olyan koncerteket, mint azt, ha csak lófrálunk az utcákon, vagy elücsörgünk egy domboldalban. Annak ellenére, hogy ma már teljesen másról szól, mint az első pár évben, a Szigetnek még mindig megvan a maga sajátos hangulata, azzal az az ezerszínű kavalkáddal, ami még mindig képes kitermelni újabbnál újabb meghökkentő vagy vicces meglepetéseket, eseményeket, dolgokat. És sajnálom, hogy már vége, és egy egész évet kell várni a következőre, és különben is, ki tudja, mi jön még addig. Mindenesetre most elmesélem, én mit láttam ezévben.

Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon, hogy elérjük, amiért mentünk. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.
NomadLényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó gitáros és Fodi énekes manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a Feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha (baromi jellegzetes stílusa és dallamvilága van), a ritmusszekció pedig egészen kiváló. Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.
A különféle élelmiszer-ellátó-egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a heavy (meg thrash, death, gothic, stb.) metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is. Pl. nekem. Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.
Ez a hangosítás amúgy érdekes kérdés. Még sosem beszéltem senkivel, aki a Szigeten a keverőpult mögött melózik, de ránézésre mindegyik ember. Az tehát, hogy azért szól cudarul egy rakás koncert a Szigeten, mert földönkívüliek a hangosítók, kilőve. Akkor meg az lehet, hogy direkt metalgyűlölő technosokat raknak pl. a Hammer sátorba - de ez sem igazán meggyőző elképzelés. Lehetséges volna, hogy a hangmérnöki iskolákban valami sajátos változáson megy át a nebulók hallószerve, és amit mi, hozzá nem értő, mezei rock rajongók förmedvénynek hallunk, valójában a szférák zenéje a szakavatott fül számára?! Ennek mindenesetre ellentmondott pl. a Hammer mellett, szabadtéren felállított Rockinform színpad a későbbiekben tapasztalt minimum OK, de sokszor kimondottan jó hangzása. Szóval az is lehet, hogy ilyen vaskos zenét ilyen sátras körülmények között nem lehet normálisan hangosítani. És ha nem jártam volna soha pl. a holland Dynamo fesztiválon, talán még el is hinném, hogy így van...
No mindenesetre a Dalriada így nem volt az igazi, és szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a Hard Rock volt! Mert naná, hogy elővett Plant mester egy pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még csak véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy a lemezekről megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.
Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!
A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.

szombat, augusztus 05, 2006

Film / Facérok

Az előbb lett vége a Duna TV-n a Singles, azaz Facérok c. filmnek. És nem filmkritikát vagy ilyesmit akarok ide írni, csak el akarok mesélni valamit.
Valójában ez egy eléggé limonádé kis romantikus filmecske. Olyan, mint egy Seattle-re alkalmazott Pop, csajok, satöbbi, csak még lazábban. Mondjuk mittomén némi Woody Allen hatással, esetleg. És akkoriban tört ki a Seattle-láz, és a film tele van ún. grunge bandákkal (érdekes, de Nirvana mondjuk nincs), és az Alice In Chains meg a Soundgarden is felbukkan benne koncertbevágáson, meg Chris Cornell is annál a jelenetnél, amikor Cliff (Matt Dillon) mutatja Janet-nek (Bridget Fonda) a megbuherált autómagnóját, a Pearl Jamből meg hárman Cliff bandájának tagjai.
'93-ban bemutatták a magyar mozik is, és amikor megnéztük, épp Soundgarden póló volt rajtam, és az akkori barátnőmnek jószerével úgy kellett visszafognia, hogy ne lóbáljam a hajam, mikor Cornellék nyomták a vásznon a Birth Ritual-t, meg mikor Cantrellék az It Ain't Like That-et, meg asszem a Would?-ot. Mondom, szinte semmi nincs ebben a filmben abból, amit azok a Seattle-i zenék jelentettek, de attól még kurva jó volt akkor is, és most is. Utóbbi már biztos nosztalgia, de közben belegondolok, hogy Cantrellel, aki végül csak nem jutott el Budapestre, nem rég beszéltem telefonon, interjúztunk, és mondta, ha itt lesznek, ugorjak fel a turnébuszra, megiszunk egy sört. Ezt '93-ban nem gondoltam volna. Az viszont lehet, hogy akkor már sejthettük, hogy szegény Layne nem fog sokáig élni... És mittudomén még mit hittünk meg nem '93-ban, csak egyszerűen elmúlt. Oszt még mindig itt esz minket a fene, miközben egy halom dolog megváltozott.
De ezeket a bandákat még mindig szeretem. És csak most tűnt fel, hogy az egyik résznél van pár pillanat a Spoonman-ből, ami csak két évvel később jelent meg a Soundgarden Superunknown c. lemezén. És az sem rémlett, hogy van benne Cult (She Sells Sanctuary). Ja, '93-ban volt az a Cult buli is, amiről lentebb írtam, a Metallica előtt.
Nem tudom, jobban sejtem-e ma, mint '93-ban, hogy mi értelme az életnek, hogy mit kéne csinálnom, vagy csinálnunk, hogy jobbá legyen ez vagy az. De azt hiszem, lehetett volna sokkal rosszabb is. Úgy értem, nekem, meg akik akkor épp ebben voltunk, történetesen pl. ez a film jutott, meg ezek a zenék. És azt hiszem, az is valami, hogy nem kell azt mondanom, hogy totál gáz volt, vagy hogy de kár, hogy ilyesmikre pazaroltam az időmet, vagy akár hogy ma már letagadnám, hogy bejön a Singles filmzene 90%-a.
És persze R.I.P. Andy és Layne, és ha fel is oszlottak már, hallgassatok Screaming Trees-t (Dust album, vagy akár innen a Nearly Lost You nóta), mert bár soha a közelébe nem értek a Pearl Jam-féle sikereknek, maga a zene kb. ugyanolyan jó.
Na jó éjt.

szerda, augusztus 02, 2006

Film / Tükörálarc

Ha az ember a sznob elitista Gaiman-hívek közé tartozik (márpedig ma Magyarországon jószerével annak kell lenni, hogy ismerd), akkor érti, mit akarok azzal mondani, hogy mindent elmond hazánk filmforgalmazásáról, hogy ez a film csak DVD-n, és mindenféle különösebb reklám nélkül jelent meg még úgy májusban. És persze így az is kiderült, hogy jó a szemem. Szép kéken villog, máskor acélszürke és hideg, és csak néha zöld. Ez egy blog, mi a kénköves poklot vártatok?!
De a teljes cikk az endless-en olvasható, bizony.
Magyarított Sandman képregények itt ni.
A filmről ezen a linken találtok egy szintén szemrevaló oldalt, itt meg az IMDb-s adatlapja.

kedd, augusztus 01, 2006

Könyv / Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: Pék Zoltán
Eredeti cím: Flow My Tears, The Policeman Said
Oldalszám: 204
Ára: 2280 Ft

1974-ben jelent meg először ez a különös című regény, mely egyike azon kevés Ph.K.Dick műveknek, amik kaptak valamiféle elismerést, méghozzá a legjobb sci-fi regénynek járó John W. Campbell Memorial Award-ot (de Hugo-ra és Nebulára is jelölték).
Itt a teljes cikk.
Ez meg az a darab, amire a cím utal. (A Flow, My Tears című dal a reneszánsz egyik leghíresebb lant-játékosának és zeneszerzőjének, John Dowland-nek a műve, melyet egyesek minden idők legszomorúbb zenei darabjának neveznek.)