nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

kedd, november 28, 2006

Könyv / Marcel Pagnol: Apám dicsősége

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006
Fordító: Sashegyi Gábor
Eredeti cím: La gloire de mon père
Oldalszám: 225
Ára: 2280 Ft


Azt írják a könyv borítóján, hogy hazánkban elsősorban színpadi műveiről ill. filmjeiről ismert Marcel Pagnol, de azt sajnos nem tették hozzá, hogy az író 1895-től 1974-ig élt. Ez pusztán azért lett volna fontos, hogy a könyvvásároló (vagy –eladó) ne a mai, trendi Provance-könyvek közé sorolja a regényt. Pláne, hogy eredetileg 1957-ben jelent meg.

Valahol azt olvastam, Pagnol eme műve és három folytatása olyan a franciák számára, mint nekünk a Tüskevár. Ez már közelebb áll a valósághoz, még ha Fekete István műveinek szintjét nem is éri el ez a könyv. De attól még jó.

Önéletrajzi mű ez, Pagnol a gyermekkoráról mesél, arról, milyen volt 8 éves korában a vadregényes dél-francia vidéken nyaralni, s mint történt, hogy apját és nagybátyját, minden tiltás ellenére, követte azok első közös vadászatára. Sok mindent megtudhat az olvasó így a provance-i természetről, a korabeli (1900-as évek) francia életről, egy keveset még a történelemről is. Pagnol komótosan mesél, szavain nem csak a nosztalgia érződik, átragyog rajtuk az emberség, a vidék szeretete, ismerete. Valóban, szinte fura is mai szemmel ilyen könyvet olvasni, amiben semmi eszelős, semmi extrém nem történik, „épp csak” annyi, hogy egy kisfiú megtanul egy s mást az életről, a felnőttek világáról, meg arról, ami körülveszi.

A regény nagy erénye még a humor – ritkán mosolygok olyan sokat egy könyvön, mint ezen. Finom, barátságos, máshol kölykösen vásott humor ez, s mindenképpen ízesen, jellegzetesen francia. A vadászat meg a gyermeki kegyetlenkedések ábrázolása már kevésbé vonzó számomra, de egyrészt tudom jól, hogy gyerekként én sem voltam se jobb, se más, másrészt meg az még egy másik kor volt. Akkoriban nem tenyésztették és ölték a csirkéket gyári módszerekkel, a vadászat pedig nem csak a felsőbbtizes luxus-számba menő szórakozása volt, és így tovább.

Összességében ezt a könyvet ma is érdemes elolvasni, és nem utolsó sorban azért, mert annak a régebbi kornak a békésebb, emberközelibb atmoszféráját árasztja.

Címkék:

hétfő, november 27, 2006

Film / Shop Stop II. (+ Live)

Eredeti cím: Clerks II
Amerikai vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 93 perc
Rendező: Kevin Smith
Operatőr: David Klein
Forgatókönyv: Kevin Smith
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: James L. Venable
Főszereplők: Brian O'Halloran, Jeff Anderson, Rosario Dawson, Jason Mewes, Kevin Smith
Gyártó: View Askew Productions/ The Weinstein Company
Magyarországi forgalmazó: Budapest Film
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 23.

Meglepett engem is, jóhogy. A fene se hitte volna, hogy Kevin Smith
folytatást csinál a Shop Stopnak, ami kb. a korosztályom egyik korszakos filmje, igazi kult mozi, tele idétlen figurákkal és hatalmas, részint szállóigévé vált poénokkal. Meg hogy ugye zsír független film volt, és így tovább.

Azóta volt további négy, nagyjából ugyanazon körben játszódó filmje Smith-nek (Shop Show, Képtelen képregény, Dogma, Jay és Néma Bob visszavág), melyekben leginkább Jay (Jason Mewes) és a rendező által játszott Csendes Bob adták az összekötő kapcsot; meg egy olyan rendezése is (Apja lánya), aminek semmi köze nem volt az addigi dolgaihoz, és max. a többi romantikus vígjátékhoz mérten volt OK. Mondják, akik látták, mer’ én nem. De ez volt az utolsó filmje, bukott is vele, meg hát ugye a folytatásoktól is illik viszolyogni, szóval nem tudtam, mit várjak.

A helyzet az, hogy a Jay és Néma Bob visszavág-hoz mérten nem annyira pörgős a Shop Stop 2., és nem is olyan megveszekedett poénfesztivál, mint az első rész volt. Sőt, helyenként olyan komoly, mint a Képtelen képregény (Chasing Amy) volt. Ami a poénjait illeti, azok egy része kimondottan szélsőséges, polgárpukkasztó, de Kevin Smith eddig sem tisztelt semmi dogmát, szóval kapnak a szórásból a négerek, a zsidók, a homoszexuálisok, a keresztények, de még a Gyűrűk Ura is. És extrém módon beszűkültnek kell lenni, hogy ennyi Smith film után az ember még ilyesmin felháborodjon. Jó, a fajok közti erotikaként emlegetett szamár-szex valóban túl meredek, de igazából nem is látszik semmi, nem kell beszarni. A musical-betét ijesztőbb volt…

Mindazonáltal ebben a filmben engem két dolog fogott meg különösképpen, az elvárható minőségű humortól eltekintve. Az egyik még ahhoz tartozik: Jay-ék többször is
King Diamond-ot nyomatnak a magnójukon (ráadásul egyik legnagyobb kedvencemet, a “Them” albumot), hovatovább az Invisible Guest-ből idéznek is az egyik bunyó-szerűség közepette. Ennek értékeléséhez persze metalosnak kell lenni, sznobok! A másik, s főképp, az az, hogy emberi a film. Nem tudom, mennyire vevő a mai tinédzser korosztály Smith filmjeire, de a 30-on túliak, melyek közé magam is szomorúan tartozni méltóztatok, találva érezhetik magukat. Mert végül is róluk szól ez a film, és Smith ad egyfajta alternatívát, még ha annak a való világhoz való viszonyulása nem is feltétlenül reális mindnyájunk esetében.

Hogy érthetőbb legyek: a film, akárcsak az első rész főszereplője, a két vegyesboltos lúzer csóka, Dante (Brian O'Halloran) és Randal (Jeff Anderson) sztoriját meséli tovább (tizenpár évvel később ugye), és azzal kezdődik, hogy a jó öreg bolt leég. Így Dantéék új melóhelyen, a Jay és Néma Bob visszavág-ban már felbukkant Mooby’s gyorsétteremben folytatják karrierjük bomlasztását, avagy az ilyen korban már legalábbis aggasztó értelmetlen tengés-lengést. Vagyis Dante már nem annyira: épp egy nap választja el attól, hogy Floridába költözzön leendő feleségével, akinek szüleitől házat és munkát is kap majd. A gond csak az, hogy ennek Randal nem örül. Sem pedig az elbűvölő Becky (Rosario Dawson), a Mooby’s főnöknője, aki talán mégiscsak jobb pár lenne Dante számára. És aztán jönnek a bonyodalmak, meg a komolyabb üzenet, mely szerint fontosak a barátok, meg hogy a nőd értsen is, ne csak szeressen, meg a többi.

De az sem elhanyagolandó tanulság, amit Vonnegut így fogalmazott meg, és aminek méltó hirdetője a Shop Stop 2.: “Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!” És épp ezért baromságnak tartom fanyalogni ezen a filmen olyanok részéről, akik maguk is a harmadik X-ben járnak.

Meg aztán a film előtt, kísérőként, vetítenek ám egy LIVE c. kisfilmet is, amit Fabricius Gábor a 2005-ös Sziget fesztiválon forgatott. Az ember azt gondolná, hova illene egy ilyen, ha nem pont ide, pedig hát nem. A Žagar-féle modern pszichedelikus zenével erősített szösszenet (ha rajtam múlik, Eclipse-et raktam volna alá, de így is jó) nem dokumentum film, inkább művészi víziója annak, hogy Fabricius szerint milyen a Sziget. Márpedig a Sziget annyi féle, ahányan ott vannak (aki nincs ott, annak a véleménye nem igen számít, már bocs). Nekem különben tetszett, amellett, hogy mintha rendezőnkre kissé túlságosan is hatott volna Godfrey Reggio “qatsi”-trilógiája (Koyaanisqatsi, stb.). És annak ellenére, hogy olyan érzésem volt, mintha egy min. 20 éves filmet néznék. Mintha arról szólna, hogy ilyen volt, de ez már mind-mind-mind elmúlt, meghalt, ami egyébként igaz is lesz, de történetesen még a legtöbben élünk… Ha már Live…
De mondom, ezzel együtt is hangulatos kisfilm ez, napestig el tudnám nézni megfelelő hangulatban. Itt a
honlapja, rajta a kisfilm maga is.

Címkék:

Koncert / Eclipse, Miskolc, Vian klub, 2006. november 25.

Tisza Tamás és Hudák Attis
Az Eclipse egy időben a legnagyobb magyar kedvencem volt, ami jelenidőben csak azért nem teljesen igaz, mert az elmúlt években nem sok aktivitást mutattak. Utolsó koncertjükön, 2004. aug. 6-án a Szigeten is láttam őket, és nem volt kérdéses, hogy a miskolci bulin is ott kell lennem.

A koncert apropóját leginkább az szolgáltatta, hogy minden tag ráért, meg hogy elkészült végre a második albumuk, a Slowsonic, ami teljes egészében (de nem 100%-ig végleges verzióban) letölthető a honlapjukról. Az első lemez, a Soft Orange még 1997-ben jelent meg…

A csapat tagjai közül egyedül az énekes Rezső az, aki a köztes időt zenéléstől mentesen töltötte (pl. mert közben Pestre költözött), és a két év kihagyás, ill. a csupán két megelőző próba nála érződött is. Régi teljesítményéhez képest meglehetőst visszafogott volt, de azért biztos élvezte ő is, hogy újra együtt muzsikálnak.

A koncert kb. 2 órájában a Slowsonic java mellett öt Soft Orange-os, és négy korai demós (tehát thrash) nóta is elhangzott, plusz 3 feldolgozás: King Crimson-Pictures of a City, Voivod-Tribal Convictions, Slayer-Mandatory Suicide. Szóval amiket régebben is sűrűn nyomtak. A mai Eclipse-re amúgy az első, tehát a Crimson hatott leginkább – az a “tapping-malom”, amit az újabb keletű számok egy részében levágtak, Trey Gunntól, Tony Levintől vagy Adrian Belew-tól is szép teljesítmény lenne, hehe.

Az Eclipse-ben fantasztikus zenészek játszanak (Tisza Tamás és Barna Tamás gitárosok, Hudák Attila basszer és Takács Joci dobos), és egy olyan énekes, Rezső, azaz Rákos Tibor, aki nem bír óriási hangterjedelemmel, ám dallamai, szövegei és egyénisége mégis rendkívól markáns figurává teszik. Kb. 17 éve létezik a zenekar (már amennyiben az elmúlt évek kevesebb-mint-vegetálását is létezésnek fogjuk fel), és amikor a legjobban ment nekik, akkor sem ismerték őket sokan. Meglehet, a metalosoknak túl progresszív, a proggieknak túl metal, amit csinálnak, de szerintem ha az ember hagyja magát sodortatni a dalokkal, akkor tök mindegy, melyik népcsoportba sorolható, élvezni fogja.
Takács Joci, Rezső és Barna Tamás
A koncert fénypontja számomra (mint azelőtt is oly’ sokszor) a Before The Rain volt, minden idők legslágeresebb és legszebb Eclipse szerzeménye, de mindegyik tetszett, még a régesrégi durvulatok is. Jó volt zúzni a klipes Childhood’s End-re, lebegni a Soft Orange-ra, a Somewhere To Something-re, és így tovább. A hangulat is remek volt, Eclipse-ék halom régi jó haverje eljött (lévén odahaza játszottak), sőt, a Varso-basszer Király Attila, akivel a Tisza-Barna páros közösen is zenélget egy projectben, még vendégszerepelt is a Plain Song-ban. Szóval egy cseppet sem bántam meg, hogy elutaztam Miskolcra.

A koncert után az egyetemvárosban, a nem régiben felépült
Uni-Hotel-ben aludtunk, ami teljesen OK volt, semmi lelakottság, rendben lévő bútorok, és az árak sem vérfagyasztóak, bár nem tudom, koleszosként milyen ott az élet.

Címkék:

szombat, november 25, 2006

Könyv / James Redfield: A mennyei prófécia

Eredeti cím: The Celestine Prophecy
Kiadó: Alexandra
Fordító: Révbíró Tamás
Megjelenés: 2005.
Oldalszám: 352
Fogy ár: 2 699 Ft

Először ’95-ben jelent meg magyarul ez a könyv, és akkortájt (akárcsak ’93-ban Amerikában) hatalmas siker volt. Ma persze már nem is adhatja ugyanazt, hiszen azóta számos így-úgy hasonló ezoterikus elképzelés jelent meg. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy sokaknak most is sokat adhat – ahogy támadói is bizonyára akadnak még.

Alapvetően egy New Age regényről van szó, ami mint regény, igen gyenge. Nyilvánvaló, hogy Redfield csupán azért írta meg akként (ahogy ő mondja: „kalandos példázatként”), hogy könnyebben vegye az olvasó a spirituális, avagy gondolati tartalmat. Meg mert alighanem az ember jobban szereti a meséket, a példázatokat, mint a száraz szakszöveget. Mindazonáltal főhősének perui kalandjai tele vannak logikai hibákkal, és olyan fordulatokkal, amilyenekre még Dan Brown is ritkán ragadtatja magát. Ráadásul a fordító sem feszítette meg magát, hogy egy kicsit szebbre csiszolja a szöveget - bár arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy a fordítóknak ez dolga-e vagy sem...

Ám a tartalom, az átadni kívánt üzenet átjön, és érthető is jobbára. És ugyan a Kézirat, mely évszázadokkal Jézus előtt íródott, valójában nem létezik (legalábbis semmi jel nem utal rá), a benne foglalt Kilenc Felismerés igenis elgondolkodtató. Nem szeretném itt összefoglalni, de pár dolgot kiemelnék.

A Kézirat arról ír, hogy a második évezred vége felé az emberiség egyre inkább fel fogja ismerni a véletlenek létét, melyek előrébb viszik az embert az útján, az evolúcióban (úgy a teljes népességet, mint az egyént). Azt is írja, hogy rájövünk: az egész világegyetemet ugyanaz az Energia hatja át, és erre az akaratunk hatással lehet. Sőt, épp az a cél, hogy a véletleneket és az energiát tudatosítsuk, megtanuljuk ezeket használni, s úgy, hogy az Univerzumból nyerjük, s ne az interperszonális konfliktusokból. Érdekes az a négyes felosztás, amibe az alapból pszichológus író az embereket sorolja, aszerint, hogy milyen módszert alkalmaznak az energia másoktól való elnyerésére. És így tovább, tovább – egész a Kilencedik Felismerésig, ami már egy új, tudatosabb, emelkedettebb emberiségről beszél. És persze a könyv vége nyitva hagyja az utat a Tizedik Felismeréshez (meg a további folytatásokhoz).

A vallás szigorú, Uram bocsá’ bigott védelmezői sok helyütt találhatnak fogást a könyvön, s a mélyen spirituális beállítottságú emberek filozófiai/vallási irányultságtól függetlenül is bátran kijelenthetik, hogy Redfield könyve kissé turmix jellegű, és hogy nem olyan nagyon elmélyült. Ugyanakkor lehet belépő is egy másfajta gondolkodás, lelki élet felé, és azon soraiba, amik a szeretet fontosságát hangsúlyozzák, vagy épp az erdők megmentését szorgalmazzák, aligha lehet belekötni. És már az is üdítő, ha az ember olyasmit olvashat, ami a jövőt nem totális pusztulásként festi le...

Zárásul nem a könyvet idézném, hanem Devon Graves-t, a Deadsoul Tribe (régebben pedig a Psychotic Waltz) énekesét, aki egy interjúban ezt mondta nekem: „Sem a történelemben, sem a mítoszokban nem találtam Jézusnál bölcsebb és nagyobb embert. De úgy látom, Jézusra senki nem veszélyesebb, mint sokan az úgynevezett keresztények közül. Azt is hiszem, hogy Jézus nem tagadná meg senkinek a szavait, legyen bár isten vagy próféta, ha azok a szavak elvezetnek ugyanahhoz a bölcsességhez, ugyanazon megvilágosodáshoz, ugyanazon Istenhez. Az igazság végül is az igazság. Lehetnének valótlanok az igaz szavak, ha másvalaki mondja?! Azt hiszem, ha gyakorolni akarsz egy vallást, akkor meg kell, hogy vizsgálj annyi vallást, amennyit csak tudsz. A legtöbb ember elvész azon rések között, amikben a különféle vallások nem értenek egyet, pedig sokkal fontosabb azt meglátni, amiben egyet értenek. Mert akkor rájössz, hogy minden vallás ugyanazon Istenhez vezet el. Az igazság mindenképpen igazság, és a hazugságok meg félreértelmezések nem változtatnak rajta.”

Természetesen Machu-Picchu is felbukkan a regényben.
És még annyit: ezév tavaszán elkészült A mennyei prófécia filmverziója. Gondolom, a Dan Brown-féle Da Vinci-kódnak is szerepe volt ebben, hiszen részint annak köszönhető, hogy újra, sőt még inkább divatba jöttek a titokzatos, a misztikus, a spirituális témák. A Kód-hoz képest Redfield műve, legyen bármily ponyvairodalom-szintű maga a könyv, összehasonlíthatatlanul mélyebb és többet ad. Remélem, a film eljut a magyar mozikba. Ha másért nem, Peru gyönyörű tájai miatt biztosan érdemes lesz megnézni.
Az író (és a film) honlapja

Címkék:

csütörtök, november 23, 2006

Film / Bor, mámor, Provance

Egy jelenet, mely nincs benne a filmbenEredeti cím: A Good Year
Amerikai romantikus vígjáték (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 118 perc
Rendező: Ridley Scott
Operatőr: Philippe Le Sourd
Forgatókönyv: Marc Klein
Eredeti történet: Peter Mayle (könyv)
Zene: Marc Streitenfeld
Főszereplők: Russell Crowe, Freddie Highmore, Albert Finney, Marion Cotillard
Gyártó: Scott Free Productions
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2006. 11. 16.


Kezdjük azzal, hogy bár Peter Mayle írt előbb könyvet Provance-ról, mint Joanne Harris (aki a Csokoládé c. remek regény szerzője is), mindenesetre utóbbi Szederbor c., 2000-ben megjelent műve nagyjából ugyanazt a sztorit adja le, mint ez a film, ami Mayle 2004-es regénye alapján készült. Azzal a különbséggel, hogy sokkal jobb és sokkal mélyebb, mi több, sokkal varázslatosabb. Ezt szerettem volna, ha tudjátok. Amúgy meg azt is mondhatnám, hogy íme a Napsütötte Toszkána férfi- (és francia-) verziója.


Egyébként kellemes kikapcsolódás a Bor, mámor, Provance (amit könyv alakban ugyanúgy az Ulpius-ház adott ki, mint a Szederbort). Az persze elég meglepő, hogy Ridley Scott rendezte, és az ő Gladiátora, Russel Crowe a főszereplője, de hát ezen azért túlteszi magát az ember (bár lefogadom, hogy a mozilátogató hölgyek jó százaléka osztotta volna a szerepet inkább Hugh Jackman-re). Crowe egy kiégett, cinikus londoni tőzsdecápát játszik, Max Skinner-t, aki gyermekkora legszebb nyarait a dél-franciaországi Provance-ban töltötte, vén zsivány nagybátyjánál (Albert Finney-nek elég volt a Nagy hal-ban nyújtott alakítását kicsit lelazítva megismételni).

Aztán Henry nagybácsi meghal, Max meg, aki 10 éve nem beszélt vele, utazhat Provance-ba, hogy elintézze az öröksége (egy régi ház és egy jókora szőlős) mielőbbi, és minél jutányosabb árú eladását. Ez kis híján sikerül is neki, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne érintse meg újra a valóban gyönyörű vidék varázsa. És ahogy illik: lesz szerelem (Marion Cotillard már a Taxi filmek óta ott van az emlékezetesen szép és elbűvölő francia színésznők között), jó borok, kavarás, vidámság, happy end, meg amit akartok. Ami a vidámság részét illeti, az helyenként börleszkbe illő, szóval idétlen, de bánja ördög.

Könnyed szórakozás, százszor inkább limonádé, semmint valódi provance-i bor ez a film, de a képei valóban lenyűgözőek, s még csipetnyi bölcsesség is akad benne. Az élet apró örömeire emlékeztet, arra, hogy ezek vannak, és meg kell őket találni. És alapvetően ez a legfontosabb.

Ui.: Kíváncsian várom, a magyar könyvkiadók ill. filmgyártók mikor kapnak észbe, és mennyit kell még várnunk egy hasonló könyvre vagy filmre, ami arról szól, hogy a kérges szívű pesti yuppie vagy valami hasonló visszatér gyermekkora kedvenc helyszínére, a Balatonhoz, az Alföldre vagy mondjuk a Mátrába...

Ui.2.: A fotón látható jelent nincs benne a filmben, de máshol találni épp elég Provance-tárlatot. Itt meg egy kicsit hozzám kötődik. Aki kitalálja, miért, kap egy puszit, vagy egy baráti hátbaveregetést, hehe.

Címkék:

Koncert / Tool/Mastodon, Bécs, Stadthalle, 2006. november 19.

Kissé fura volt a Mastodon-t ekkora színpadon látni (kb. fél-Aréna méretű a Stadthalle, de lehet, hogy nem is), mert ugyan zenéjük monumentalitása betöltötte a teret, a banda maga valahogy nem illett oda. Valami klubban sokkal ütősebb lehetett volna a látvány - nyilván kapaszkodniuk kellett a hangszerekbe, meg csak a vége felé oldódtak fel annyira, hogy zúzzanak is. Mindenesetre eszméletlenül masszív és sűrű és súlyos volt, amit toltak!

A lassabb This Mortal Soil-lal kezdtek, ami megadta az alaphangulatot (döbbenet). Aztán: Wolf is Loose (mekkora klipje van már!), Crystal Skull, Capillarian Crest (nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ennek az az elborult, iszonyat komplex része adta a koncert csúcspontját, egyszerűen igéző és megrázó volt!), Colony of Birchmen, Circle of the Cysquatch, Sleeping Giant, Megalodon, Hearts Alive (utóbbi kettő nem a Blood Mountian-ről, hanem a Leviathan-ról). A hangzás nagyon rendben volt, a fickók kegyetlen jól játszottak (Brann Dailor élőben is szenzációs, és a Randy Rhoads gitárjához hasonlóan fekete alapon fehér pöttyös dobcucca külön látványelem).

Csak azt tudom mondani, hogy hihetetlenül energikus és súlyos koncertet láttunk-hallottunk, mely dübörgött, mennydörgött, robajlott, de közben, a maga módján, gyönyörű volt. Olyan, mint az őserő, ami hegyeket emel és roppant össze, de ami az élőkben is működik, növelve, előre mozdítva őket.

S ha a Mastodon az őserő, akkor a Tool az eredeti design, a terv, a mintázat, ami szerint az Univerzum alakul. S akárcsak az őserő, ez is lehet félelmetes, idegennek tetsző, felfoghatatlan. Most legalábbis bizony így történt…

A koncert első fele így alakult: Stinkfist, Forty Six & 2, Jambi, Schism, Lost Keys (Blame Hofmann), Rosetta Stoned, Swamp Song. Szóval, volt ebben is húzós, nehéz tétel, de hát ezek mind zseniális dalok, legyenek bár fogósak vagy borultak. A hangzás, a látvány tökéletes volt, még Maynard James Keenan énekes is aktívabb volt, mint mikor Katowiczében láttuk (ld. júliusnál) – még ha ebben az is benne volt, hogy csak azért jött előle, hogy mutassa egy fotósnak, aki vakuzni merészelt, hogy elvágja a torkát… Amúgy most is a dobcucc mellett szörfözött a zenére, meg váltogatta a mikrofonjait meg szintizett – de sokkal inkább látható volt, mint a Spodekben, lengyel testvéreinknél.

Most is megvolt a két koncertrészt elválasztó ücsörgés: nem vonultak le zugabe-kórust várni, hanem leültek a színpadon és dumálgattak. És mikor a szülinapos basszer, Justin Chancellor felemelt egy öngyújtót, a népek rögvest követték a példáját (így, a tömegben állva, megtapasztalhattam végre, mit láthatnak a holtak a halottak napi temetőgyújtogatáskor, hehe…). Érdekes amúgy, hogy mikor ugyanezt a leülősdit eljátszották Katowiczében, nem telt bele két perc, és szinte felrobbant a Spodek, úgy üvöltöttek a lengyelek. Ezzel szemben az osztrákok kulturáltan (halvérűen, kinek hogy tetszik) égették az öngyújtóikat.

Na, aztán jött a második rész, és megzúzott, de nem pozitív értelemben… Wings For Marie (Part 1) és 10,000 Days (Wings Part 2). Mármost ezek kitesznek, nem is tudom, 15-20 percet, és lemezen, ha épp rá vagyok hangolódva, még be is jönnek. De így élőben annyira öncélú dolog volt ezeket eljátszani… Biztos én is rosszul csináltam, hülye aki fáradtan megy Tool koncertre meg minden, de ez a rész egyszerűen kiakasztott. Lehet, hogy kommersz vagyok, de jobban örültem volna egy Sober-nek, egy Pot-nak, Uram bocsá’ egy Prison Sex-nek (mármint a dalnak). Ezek meg ilyen totál leállós, befordult, hosszan-hosszan-hosszan matatós izék, és akármilyen szép volt a lézershow meg a sound, én besokalltam tőlük. Aztán a Lateralus-nak meg a Vicarious-nak is le kellett mennie, mire fel tudtam újra oldódni, és a záró Ænema-t végre egészében tudtam élvezni. Ez van.

De még így is azt mondom, hogy a Tool az utóbbi 10-15 év egyik legnagyobb bandája. Ettől függetlenül a Mastodon most jobban tetszett.

Címkék:

Koncert / Watch My Dying, Bp. Kultiplex, 2006. november 18.

Watch My Dying / Gaobr - fotó: Kelemen Bea
A Powerground Fesztiválon valójában 6 banda lépett fel, de hogy valahogy bírjuk a másnapi Tool koncertet, csak a Watch My Dying-ra mentünk. Egy keveset láttunk a Cadaveres-ből, és jó is volt, ahogy az Körmitől és csapatától elvárható.

WMD-éknek nem rég jelent meg Fényérzékeny c. második albumuk, annak volt ez a lemezbemutatója. Erről volt az intro is, a hihetetlenül hangulatos, hidegrázós Háttal álmodó, amibe aztán berobbant a nyitónóta, ami valami régebbi volt, hagy ne tudjam, melyik. Az újról mindenesetre ezek biztosan voltak: Elsőbbségi (brutál), Fényérzékeny (kétségkívül ez lesz minden idők legnagyobb WMD slágere, egész addig, amíg egy még ennél is fogósabbat nem írnak), Sztereotip (mondjuk ez is ütött rendesen), Metrikus. Hát, ezt-azt még elviseltem volna, de az egy órába még sok régi slágernek be kellett férnie, és jó is volt az Idomtalan, a Klausztrofónia, a Gyúlékony csíra, meg a többi, de a legjobban a Nicht vor dem Kind zúzott meg a végén (ennyit arról, hogy majd kipihenten megyek Tool-ra).

Watch My Dying / Imi és Satandor - fotó: Kelemen BeaA hangzás eléggé rendben volt, a WMD-tagok meg eleve jó fazonok, és úgy tudnak zúzni, ahogy azt kell. Szóval a látvány is OK náluk, még ha a true metalos idétlenkedésük kissé infantilis is, hehe. Ráadásul Gaobr remek frontember, akinek az átkötő szövegei roppant mulatságosak tudnak lenni. Csak aztán ne csodálkozzon, ha a népek majd Macskám Darlingként fogják emlegetni a zenekarát, hehe.
Fotók: Kelemen Bea (köszi!)

Címkék:

szombat, november 18, 2006

Könyv / Kurt Vonnegut: Éj anyánk

Vonnegut: Éj anyánkKiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Mother Night
Fordította: Békés András
A versbetéteket fordította: Tótfalusi István
Oldalszám: 221

Állítólag Vonnegut egy interjúban azt mesélte az Éj anyánk-ról, hogy egyszer találkozott egy második világháborús kémfőnökkel, vagy valami effélével, aki elmondta neki, hogy kémek csak bolondokból lesznek – egy normális ember nem bírná ki azt a szellemi-lelki terhet amivel ez jár. Ez lett e könyv alapja.

Az Éj anyánk 1961-ben jelent meg, az író harmadik regényeként. Főszereplője Howard W. Campbell, Jr., aki a II. Világháború idején amerikai létére bekerül a náci propaganda gépezetbe, sőt annak igen fontos szereplőjévé válik gyújtó hangú, gyűlöletkeltő rádióműsorával – és aki ugyanakkor beszédei közben általa nem ismert tartalmú üzeneteket juttat el Amerikába, a Szövetségesekhez. Minta-náci, aki ugyanakkor eredeti hazájáért is sokat tesz.

Csak aztán mikor véget ér a háború, elfogják, és mivel az USA nem ismeri el, hogy Campbell amerikai kém volt (mivel erről talán ha hárman tudtak rajta kívül), még annak is örülhet, hogy megússza akasztás nélkül. Így kerül végül New York-ba, egy lepusztult bérház emeleti szobájába, s ott tengeti életét, míg végül múltja újra előbukkan. A regény jelenében Campbell egy izraeli börtönben ül mint háborús bűnös, s míg az ítéletre vár, megírja visszaemlékezéseit.

Az Éj anyánk azért is érdekes a Vonnegut életműből, mert semmi sci-fibe illő elem nincs benne, ugyanakkor nem is a mindennapi élet által produkált szörnyűségesen groteszk helyzeteken alapul. Nem az egyetlen regénye, ami a II. Világháborúval foglalkozik, de itt nem a saját élményeiről ír. És anélkül, hogy a későbbi művek borultsága megjelenne, olyannyira bizarr, hogy az ember a fejét csóválja, hogy ilyen nincs is, ami ezzel a szerencsétlen, skizofrén Campbellel történik – de amellett, hogy kitalált a sztori, az benne az ijesztő, hogy akár igaz is lehetne.

A százszorosan meghasonlott, belül csak a háborúban eltűnt neje, a szépséges színésznő Helga Noth után sóvárgó Campbell mellett azért jó pár tipikus vonneguti figura felbukkan (élükön az amerikai neonácik pár vezéralakjával), és az író sokat emlegetett fekete humorából is kapunk rendesen. Ami meg Campbell feleségét illeti, nos, talán nem is találni más Vonnegut írásban ennyire mély és szép sorokat a szerelemről, mint mikor Helgáról van szó.

A könyvből készült film pedig alighanem a legjobb Vonnegut-adaptáció, ami szintén annak köszönhető, hogy a túlságosan szürreális meg elvont (tehát jobbára filmre vihetetlen) részeknek ez a regény relatíve híján van.

Címkék:

Könyv / Gail Carson Levin: Elátkozott Ella

Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2001 (első kiadás)
Eredeti cím: Ella Enchanted (1997)
Fordította: Varsányi Anna
Oldalszám: 267

Nem mai darab ez a kötet, de most olvastam ki, és volt olyan jó, hogy írjak róla.
Ifjúsági meseregény az Elátkozott Ella, lényegében a Hamupipőke (= Cinderella angolul) modernebb, némileg fantasy környezetbe helyezett verziója. Még ha ez csak a vége felé derül is ki úgy igazán. De ennyi spoiler belefér…

Maga Ella meséli el hányatott sorsát élénk, fiatalos nyelvezettel és lendülettel, s teszi ezt oly’ élvezetes (és sokszor humoros) formában, hogy nem is meglepő, hogy a könyv elnyerte a Newbery irodalmi díjat. Ellát születésekor elvarázsolja egy szeleburdi tündér: ajándék gyanánt azt kapja tőle, hogy mindig engedelmes legyen. Mondván, a szülei örömére. Csakhogy a teljes engedelmesség azt is jelenti, hogy ha valaki azt parancsolná Ellának, hogy ugorjon a kútba, akkor kénytelen lenne megtenni…

Ilyen nem történik Ellával, de sok más rossz igen, ám, lévén olyan színes, életvidám teremtés, mint az édesanyja, jóban is van része a lánynak. Meg sok-sok kalandban. Egyszer majdnem megeszik az orgok, máskor ő lesz az, aki túljár az orgok eszén, szerelmes lesz (a hercegbe, nem egy orgba), megjárja a hölgyneveldét, a manók erdejét, egy óriás esküvőn is részt vesz, és így tovább. Ja, és persze a rosszindulatú mostohatesók is itt vannak, meg aki és ami még az eredeti mesében benne van.

Kellemes olvasmány az Elátkozott Ella. Készült belőle film is, némileg megváltoztatott sztorival, és Anne Hathaway-vel (ld. pl. Az ördög Pradát visel) a főszerepben. Az írónőtől pedig mindeddig még egy könyv jelent meg magyarul, 2002-ben, a Bamarre hercegnői, ami ha jól látom, ugyanabban a világban játszódik, mint emez.

Címkék:

csütörtök, november 16, 2006

Könyv / Anne Rice: Vittorio, a vámpír

Kiadó: Szukits Könyvkiadó
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordító: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Vittorio the Vampire
Oldalszám: 238
Ára: 2900 Ft

Az Interjú a vámpírral c. regénnyel indult Vámpírkrónikák mellé idővel Anne Rice elkezdett egy plusz sorozatot, az Új Vámpírtörténetek-et, melyekből máig mindösszesen kettőt írt meg. Az első Pandoráról szól, aki már a Lestat, a vámpír-ban felbukkant. A második kötet címszereplőjének azonban semmi köze Lestat-ék csapatához.

Vittorio ugyan azzal indít (hiszen ő a mesélő), hogy olvasta Lestat-ék könyveit, és hogy ő teljesen más, de aztán végül a stílusa csak nem üt el olyan nagyon a Rice-nál megszokott enyhén sznob, enyhén művészies-finomkodó vámpír-írástól. Viszont valóban nincs köze azokhoz a történésekhez, amik így vagy úgy Lestat-hoz köthetők.

Ez a könyv egyszerűen csak a XV. századi, reneszánsz Toszkánában felnőtt és vámpírrá lett Vittorio története, és talán az egyetlen Rice összes vámpíros könyve közül, amire igaz, hogy önállóan, a többi ismerete nélkül is teljes mértékben érthető és élvezhető (noha időrendben a nem rég magyarul is megjelent Armand, a vámpír után következik). Olyannyira, hogy sokkal könnyebb volna belőle filmet készíteni, mint a Krónikák kb. bármely részéből. Sőt, az említett Armand-nál (mely a Krónikák VI. része) jobban is tetszett.

No persze Vittorio is nagyon szép, mint Rice-nál kb. mindenki, akiből vámpír lesz – és ő is a szépségének köszönheti az életét és a vámpírlétét is. Ugyanis a gazdag, befolyásos családjával egy toszkán hegyi erődben éldegélő, ifjú Vittorio-t kivéve egy éjjelen mindenkit legyilkol egy bíborba öltözött vámpírhorda. Ő azért marad életben, mert az Ursula nevezetű vámpírhölgy beleszeret. Mindazonáltal Vittorio bosszút esküszik a démonfajzatok ellen, ami persze lehetetlen küldetés volna – ha nem találkozna Firenzében, a kicsapongó életű, ám zseniális festő Fra Filippo Lippi műhelyének közelében angyalokkal. Akik nem csupán segítenek neki, de valamiféle pozitív üzenetet is hoznak az olvasó számára. (Rice műveiben egyre erősödő tendencia volt a vallásosság, a keresztény hit kérdéseinek felvetése, s ma már ott tartunk, hogy Jézus ifjúi éveiről ír trilógiát.)

A regény így, az izgalmas sztori, valamint Szent Ágoston és Aquinoi Szent Tamás sűrű emlegetése mellett, a korabeli firenzei festészet, Lippi és Fra Angelico művészete előtti, szeretettel és csodálattal teli leborulás. Anne Rice rajongó sorai, a színek erőteljes alkalmazása megelevenítik az olvasó lelki szemei előtt, ha a kort magát úgy istenigazából nem is, de bizonyos részleteit igen – és ez a fűszer teszi igazi élménnyé a könyvet.

A
Web Gallery of Art oldalon megnézheted a két festőóriás műveit, s persze jár egy kalapemelés Havancsák Gyulának is a remekbeszabott könyvborítóért.

Címkék:

Film / Eladó a szerelem

színes, olasz-francia romantikus vígjáték, 95 perc
Eredeti cím: Combien tu m'aimes? - 2005
Hazai bemutató: 2006. 10. 26.
Forgalmazó: Best Hollywood
Gyártó: Fidélité Productions
Főszereplők: Monica Bellucci (Daniela), Bernard Campan (François), Gérard Depardieu (Charly)
Rendező: Bertrand Blier
Forgatókönyvíró: Bertrand Blier
Operatőr: François Catonné
Vágó: Marion Monestier
Producer: Olivier Delbosc, Marc Missonnier

Már játszották egy ideje a mozik ezt a filmet, mire meg tudtuk nézni. Még mindig relatíve sokan váltottak rá jegyet, de fura módon talán ha még egy manus volt a nézőtéren rajtam kívül. Az ember azt hinné, egy olyan filmre, aminek Monica Bellucci a főszereplője, nőknek már nem is jut jegy… De azt hiszem, ez végül is egy olyan romantikus vígjáték, amit a nők értékelnek inkább – s a fickóknak talán pont ezért lehet tanulságos.

Tudom, ízlések és pofonok, de szerintem kijelenthető, hogy Monica Bellucci az egyik legszebb és legnőiesebb színésznő a világon, igazi olasz díva, aki amellett, hogy gyönyörű, színésznek sem utolsó. Ebben a filmben sem pusztán testi szépségét fitogtatja, bár amúgy az mindennek a kiindulópontja. Merthogy Francois (Bernard Campan), amikor 4 millió eurót nyer a lottón, a Monica által játszott olasz kurvát, Danielát kéri meg, hogy havi 100 ezer euróért legyen a “felesége”. Elég bizarr helyzet ez, pláne, hogy a szívbeteg Francois szürke kis hivatalnok, akit nem említene senki az elsők között, ha a legjobb pasikról volna szó. Mindenesetre ő boldog – és ez még csak az első az alapból bolondos vagy fura helyzetek, húzások sorában.

Mert aztán belép a képbe a Depardieu által mókásan alakított Charly, Daniela stricije, a nagyravágyó gengszter, aki nem hajlandó ám csak úgy lemondani a nőjéről, meg további olyan figurák, amilyenekkel jobbára csak francia filmekben találkozni. És Danielában is felmerül, hogy jó azért az néha, ha az ember lányával, legyen bár kurva, egy kicsit kedvesen bánnak.

A sztori maga, ha van is benne némi csavar, a végéig azért nem különösebben bonyolult, ellenben kifinomult, néhol hamiskás humora mosolyt, nevetést fakaszt. A vége pedig… arra talán még Jean-Pierre Jeunet is büszke lenne. Szóval borult kissé, és nem egyértelmű, meg bizarrból szürreálisba csap át, de attól még jó nagyon.

És a kellemes poénok és Monica bájai mellett (amikből amúgy a Maléna c. filmben jóval többet látni) némi komolyság és művésziség is akad a filmben. Remek az operatőri munka, a fények, a színek, meg úgy általában a film hangulata. Már ha az ember nem rühelli alapból az enyhén elvont, sajátos francia filmeket…

Címkék:

szerda, november 15, 2006

Koncert / Beyond Fear/Vicious Rumors, Bp. Wigwam, 2006. október 31.

Az a helyzet, hogy nem igen volt mostanában időm írni. Ami azt illeti, koncertre járni sem volt. Basszus, Sziget óta ez az első buli, amire eljutottam. De milyen jó is volt!
És hát, ó, mióta vártam már, hogy egyik legnagyobb régi jó kedvencem, az amerikai power metal egyik legjobbja, a Vicious Rumors fellépjen nálunk! És milyen jó lett volna, ha szegény Carl Albert is megélheti!

Az első fellépő a német Courageaous volt. A totál reménytelen kinézethez (csupán a hosszú bőrkabátban rohangáló, vékony énekes hord hosszú hajat, a többiek egy sehonnai nu metal bandába illenének inkább) olyasmi power metal kapcsolódott, amire nem lehetett könnyen rábizonyítani, hogy germán. Elég sok Nevermore hatás volt benne, igazán megragadó momentum annál kevesebb. A relatíve pozitív benyomást a végén a Beatles Yellow Submarine-jének meggyalázásával sikerült porig rombolniuk. Gondolom, hogy odahaza veszik az ilyesmit a népek, de itt inkább kínosnak bizonyult…

Aztán jött végre az új lemezre (Warball) James Rivera ex-Helstar énekessel kiegészült Vicious Rumors! Nekem volt szerencsém még Carllal látni őket Bécsben, 1994-ben (életem első külföldi koncertje volt), kevéssel Carl halála előtt, és őt egyszerűen senki nem helyettesítheti, még ha Rivera-nál jobbat nem is találhatnának. Nagy elánnal vágtak bele a Warball-t is nyitó, pörgős Sonic Rebellionbe. A hangzás baromi erős volt, tényleg átjött az a bizonyos US power erő és feeling. Geoff Thorpe gitáros és társai a mozgást sem hanyagolták, noha nem mai kölkök (Larry Howe dobos egy állat!), és a zenéjükre jellemző derű is megvolt.

A nem túl nagy, de nem is gázosan kevés közönség épp úgy vigyorogva fogadta a hat új dalt, mint a régieket. A friss számok is kellően megdörrentek élőben, de azért a régiekre volt a legnagyobb ováció: Don't Wait For Me, Digital Dictator, Minute To Kill, Abandoned, Down To The Temple (a nyakam három napig fájt emiatt…). Sajnos ráadást nem adtak, de így is fantasztikus kis koncert volt ez!

A Beyond Fear-ből kb. 6-7 számot néztünk meg (másnap Halottak vagy Mindenszentek Napja volt, készülni kellett az össznépi temetőgyújtogatásra). Egy gitárral is bődületesen szóltak, Tim „Ripper” Owens (Iced Earth, ex-Judas Priest, Winter’s Bane) pedig fantasztikus hangú énekes. Mondjuk frontemberként nem nyűgözött le, de közvetlen, barátságos figura, ami már akkor kiderült számomra, amikor x évvel ezelőtt, még a Priest tagjaként interjút készítettem vele az azóta odalett Fémforrás c. műsorba (ő volt a tagja, nem én). Saját, brutkóbb power metal vonalat képviselő nótáik is némileg híján vannak a karizmának, de attól még nagyon jól megdörrentek, élvezet volt hallani őket. A Maidentől előkapott Flight Of Icarus-t meg pláne.

A Metal Angel (Bártfay László) nevű szegedi arc vendégszereplése a Living After Midnight-ban viszont kissé fura volt. Jó hangja van az ürgének, de a nóta alatt gitározó Ripper jobb volt, amikor épp odatolta neki a mikrofont Angyalunk, a verzékre kitalált magyar szöveg meg az „ezt-talán-inkább-nem-kellett-volna” kategóriába tartozott. Gondolom, Ripper arra számított, hogy magyar haverjának fellépése nagy ovációt fog kiváltani a nézőkből, ám a valós reakció a döbbenet volt, és nem is kicsi.

Eztán léptünk, de volt még Burn In Hell és Bloodstained a Priesttől, utóbbi némi Iced Earth-szel összevegyítve, Ace Of Spades a Motörheadtől, stb. A hardrock.hu-n olvasható egy alapos beszámoló a teljes buliról.

Címkék: