hétfő, július 31, 2006

Könyv / Michael Ende: Momo

Kiadó: Móra Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (harmadik kiadás)
Fordító: Kalász Márton
Oldalszám: 236
Ára: 1890 Ft

Az ifjúsági irodalom a Potter-sorozat kapcsán reneszánszát éli napjainkban, és ez többek között azzal jár, hogy a régebbi remekeket is érdemes újra kiadni. Nem mintha a Momo előző kiadása oly’ régen jelent volna meg, de van, amit nem lehet túl sokszor kiadni.
A legtöbben persze A Végtelen Történet miatt emlékeznek az 1995-ben elhunyt német íróra. Ez az 1979-ben született, csodálatos regény azonban nem az egyetlen Ende gyermekeknek (is) írt könyvei közül, amik megérdemlik a ’klasszikus’ jelzőt. És ezek közt is élen jár a szerző 1972-ben napvilágot látott meseregénye: a „Momo, avagy Furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt”.

Könyv / Kurt Vonnegut: Gépzongora

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (új fordítás)
Eredeti cím: Player Piano
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 365
Ára: 1400 Ft

A Gépzongora Vonnegut első regénye volt. Nálunk ez a harmadik kiadása, de az első, ami a teljes szöveget tartalmazza. A kb. a hatvanas években, Utopia 14 címen megjelent első fordításba nem került bele semmi, amit akkori atyáink kommunizmus-ellenesnek véltek, a ’93-as, Utópia című kiadás meg szimplán újra megjelentette az első fordítást.
Szóval ideje volt már ennek a verziónak. És ideje van olyan értelemben is, hogy időszerűbb, mint valaha. És tekintve, hogy 1952-ben jelent meg eredetiben, így nem is annyira meglepő, hogy anno sci-finek aposztrofálták, amiért Vonnegut amúgy nagyon haragudott.
Egy elképzelt jövőbeli Amerikában játszódik a regény, ahol már szinte mindent gépesítettek. A mérnökök és tudósok sora jól megy, már legalábbis azoké, akiknek megfelelő az IQ-juk az adott feladatokhoz. A többiek sorsát is a gépek irányítják, és elvileg megvan mindenük, de igazából eléggé élhetetlen élet jut nekik. Legalábbis ahhoz, hogy igazán embernek érezhessék magukat, hiányzik egy elég fontos komponens: az, hogy úgy érezzék, szükség van rájuk.
A főszereplő, Paul Proteus mérnök. Méghozzá minden idők egyik legnagyobb mérnökének fia, egy gigászi iliumi gyár vezetője, aki egy szép napon ráébred, hogy hiába minden, ami státuszával jár, valójában üres az élete. Arra is rájön, hogy minderről a gépek tehetnek. S a tudat nem hagyja nyugodni, cselekvésre sarkallja, ami az ő pozíciójában egyenlő az öngyilkossággal. Az is kiderül azonban, hogy nem Proteus az egyetlen a kivételezett kasztból, aki hasonlóképpen érez – az alacsonyabb IQ-jú népek között meg pláne sokakkal találkozhat, akiknek elegük van a rendszerből.
Hogy ebből mi lesz, az nagyjából előre borítékolható, a mi szép új világunkban sem lenne másként: a forradalom elbukik, a népek meg… Na, ezt azért nem mondom el, de annyi szent, hogy Vonnegut szikrányi illúziót sem dédelget. Sőt, a később rá olyannyira jellemző feketének mondott humor is csak itt-ott csillan meg (veti árnyékát, ahogy tetszik), és jellegzetes stílusának is legfeljebb nyomait találni. Ez azért is érdekes, mert már második regényében, a Titán szirénjei-ben megjelenik az a senki máséval össze nem téveszthető vonneguti stílus, amiért annyira lehet őt szeretni vagy utálni. Szereplői és helyzetei sem annyira bizarrak, de életbölcsessége és emberszeretete sem oly’ fejlett még (bár Bratpuhr Sahja, a maga „elmaradott” nézeteivel elég sajátos figura, aki mindig jól rávilágít eme gépiesített világ fonákságaira). Sokkal inkább rokona ez a regény azon korai novelláinak, amiket a Majomház ill. A hamvaskék sárkány c. válogatásokban olvashatunk. Ez remélhetőleg senkit nem lep meg, tekintve, hogy kb. egy időben íródtak, hehe. Sőt, inkább a nagyjából kortárs Philip K. Dick-hez tudnám hasonlítani, már ami a borúlátást és a hangulatot illeti.
Ahogy az már lenni szokott az ilyen kitalált jövőben játszódó sztoriknál, a Gépzongora világa is számos ponton különbözik attól, amikorra az író datálta (1998), vagy a maitól. De ezért hívják regénynek és nem jóslatnak, Kurtot meg Vonnegutnak és nem Nostradamusnak. Viszont kínos és félelmetes, hogy mégis milyen nagyon hasonlít jelenünkre és valószínűsíthető jövőnkre. És bár Vonnegut itt nem nyújt semmiféle megoldást a problémára (későbbi könyveiben azért próbálkozik), talán használ a világnak, ha minél többen elolvassuk ezt a regényt.

Film / A Karib-tenger kalózai: A holtak kincse

A Karib-tenger kalózai: A holtak kincseÚgy mondják, az alkotók sem sejtették, hogy a 2003-as A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka c. film akkora siker lesz, mint lett. Meglehet, mindazonáltal a siker megérdemelt volt, hiszen egy rendkívül humoros, látványos és izgalmas kalózos mozit alkotott Gore Verbinski rendező és csapata. Azt hiszem, legfőbb erénye a filmnek az volt, hogy nem vette túl komolyan önmagát, avagy hogy tényleg tudott vicces és önirónikus lenni. Más szóval: a Johnny Depp alakította Jack Sparrow kapitány volt a siker kulcsa.
És ez a második részre mit sem változott. A teljes cikk az ekulton ezen a linken.

Film / Az eltakarítónő

Keeping MumSzínes angol krimi-vígjáték
Eredeti cím: Keeping Mum
Rendező: Niall Johnson
Főszereplők: Rowan Atkinson, Kristin Scott Thomas, Maggie Smith, Patrick Swayze
Gyártó: Azure Films / Isle of Man Film Commission / Tusk Productions
Forgalmazó: Forum Hungary
Hazai bemutató: 2006. 06. 01.

Ez ugyanis egy rendkívül kellemes, finom film, remek színészekkel, ízig-vérig angol stílusban – ha Agatha Christie ma élne, bizonyára így festene egy vígjáték, amit ő ír. Az a fajta mozi, amiben valóban a történet és a színészi játék a fontos, s nem a látvány, a ráköltött milliók, a felhajtás.
Itt az ekulton a teljes cikk.

hétfő, július 17, 2006

Frida

Ez egy 2002-es film, de mostanság elég olcsón meg lehet venni DVD-n egy pár helyen (még ha extra-mentes szimpla változatban is – de létezik a dupla lemezes, sok extrás kiadvány is), és ne azon múljon, hogy nem szóltam.
A két (nem túl fontos kategóriájú) Oscarral jutalmazott film Frida Kahlo (1907. július 6. – 1954. július 13.) mexikói festőnő életéről szól. És bár elképzelésem sincs, maga Frida mit szólt volna ehhez a filmhez, szerintem jó lett. Nagyon jó.
A cikk meg, amit írtam róla, imhol van az ekulton.

Könyv / Christopher Moore: Ördögöd van!

Kiadó: Ulpius-ház, 2001
Noha a cím, s különösen az angol eredeti címe (Practical Demonkeeping) alapján az Ördögöd van! fontos és nélkülözhetetlen sátánista használati útmutatónak tűnik, valójában az amerikai Christopher Moore első regénye, ami 1992-ben jelent meg náluk, és 2001-ben nálunk.
A teljes cikk megtalálható itt az endless-en.

vasárnap, július 16, 2006

Könyv / Kurt Vonnegut: A hazátlan ember

Kiadó: Nyitott Könyv
Ha valóban ez Vonnegut, az idén 84 éves nagy amerikai író utolsó könyve, úgy jobb, ha tudjátok, ez nem regény. Leginkább olyan, mint a Virágvasárnap: füzér az író gondolataiból sokmindenféléről, megannyi önéletrajzi momentummal fűszerezve. Kurt pedig még ennyi évesen is több holmi rigolyás vén fasznál, aki be akarja perelni kedvenc cigarettája gyártóját, mivel hiába szívja ugyanazt a mezítlábas Pall Mall-t 12 éves kora óta őrületes mennyiségben, még mindig él.
Tény, hogy e rövidke kötet, mely olyan drága, hogy igazán ráírhatták volna, hogy a bevétel egy része mittomén a magyar rákbeteg gyerekek megsegítésére fordíttatik, sok olyasmit tartalmaz, amit már olvastunk tőle itt meg ott. Mondhatni, bizonyos kedvenc rögeszméit mondja el újra, nem is feltétlenül más szavakkal. Ám azt is leszögezi, hogy a művészetből nem lehet megélni, csak elviselhetőbbé lehet vele tenni az életet. Lehet, hazabeszél, de működik.
Azt is mondja, hogy szerinte seggfej, aki nem olvasta minden idők legjobb amerikai novelláját, a Bagoly-folyót Ambrose Bierce-től. Én finomabban fogalmazok: seggfej, aki csak azért nem olvassa Vonnegut dolgait, mert az író bevallottan szocialista. Hol van az ő szocializmusa attól, amit mi megéltünk?! Vonnegut csak jót akar, ő egy humanista, aki verbálisan úgy osztja Bush-t és sleppjét, mint Jézus a kufárokat a Templomban. És gondoljatok bele, ez az ember, aki le meri írni, hogy késő már, hogy megmentsük a Földet az utódainknak, még mindig él! Még nem múlt idő! Úgyhogy most olvassátok, hátha maradt még valami reménymorzsa, mert Kurt tudja a megfejtést!
Isten áldja!

csütörtök, július 13, 2006

Koncert / The Cult, Sopron, Volt Feszt., 2006. július 7.

Az odaút egész addig eseménytelen volt (pár vidám káromkodástól eltekintve a kormányoshölgy részéről), míg Sopron közelébe nem értünk. Na, akkor kezdett el esni. A zuhét mondjuk végül megúsztuk, de a dagonyát nem. Viszont képes voltam közel teljes sötétségben, szandálban és rövidgatyában is eljutni elcsúszás nélkül a bejárattól a nagyszínpadig, meg aztán vissza, és ez akkor is nagy teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy sosem iszom. És ki lehet röhögni a szandál miatt, de az is biztos, hogy a bakancson kívül bármi egyéb cipőt kinyírt volna a sár, ellenben a szandált másnap a kertben vígan le tudtam mosni, és még jó is volt kinn, pillangók, nyár, napfény, és akkor még messze nem meséltem el mindent :)
Szóval, az F.O. System legvégére értünk oda, még hallottuk az utolsó dal végét, meg Matyi újfent eufórikus hangulatú búcsúszavait. Hátha látjuk még.
Aztán 23 helyett 23:30-kor kezdett a Cult, és bő egy órányit ha játszottak. De az csodajó volt.
Anno, a ’93-as Metallica koncertre nem érkeztem elég korán, így csak az utolsó két Cult nótát láttam, és akkor én még szerencsés voltam, mások egy az egyben lekésték, szóval remélem, aki tehetett a korábbi kezdésről, annak volt aztán pár rossz napja… Különben az a két dal sem volt igazi – elszomorított, hogy Astbury és Duffy megváltak a hajuktól, meg ilyenek.
Ma persze sokkal gázosabban néznek ki, mint ’93-ban, viszont esküszöm, jobban tolták, mint akkor. Ian-t kivéve, aki eléggé mufurc volt, és jó pár refrént elsumákolt. Néha, ha nem figyelt, kiderült, hogy tudna ő rendesen is énekelni, de nyilván pihentetőbb volt a népekre bízni a melót. A népek meg hozták is, tényleg, tök jó hangulat volt, bár valamikor félidőtájt pár barom tőlünk nem messze kezdett bunyózni. Szerencsére hamar vége lett, és biztos valaki nagyon megsértett valakit, de talán hagyják már meg az ilyesmit a diszkósoknak, és egy Cult koncerten uralkodjék peace, love és erotica, hehe.
Nézzétek csak, miket nyomtak: Lil' Devil, Sweet Soul Sister (már ettől kikészültem, hiszen ezzel ismertem és szerettem meg a Cult-ot, isten!!!), The Witch (hogy ezzel meg hogy megelőzték a korukat!), Spiritwalker, Revolution (de finom volt!), Rain (ez is), Wonderland (meglepire, és bár jobban örültem volna, ha a Ceremony-ról inkább előszedik a Wild Hearted Son-t, de csuda groovy volt ez e nóta élőben), Edie (akusztikusan nyomta a két főkolompos, hangulatosan, de nem tökéletesen), Fire Woman (na, ilyenkor örülök, hogy hetero férfinak születtem – nem mintha amúgy nem örülnék, de basszus, ez a nóta… ha volt a bulin pap, az tuti, hogy itt vetette le a reverendát meg a kib…ott cölibátust, testvéreim!), Peace Dog, Rise (az utolsó lemezről, de nagyon ott volt ez is), Wild Flower (vonyítás!!!), Love Removal Machine, és ráadásul She Sells Sanctuary. Gyö-nyö-rű!
És az van, hogy akármilyen kiégett vén rohadék is Astbury, olyan erővel meg feelinggel zenéltek, hogy az kész. Hogy a többieket hogy hívják, a dobos kivételével (John Tempesta, aki asszem White Zombie mellett még a Slayerben is ütötte egy darabig) nem tudom, de jók voltak, még ha a másodgitáros egy rossz bohóc is. Szóval a Cult még mindig A Rock & Roll Banda a számomra, pláne a még létezők közül, és akinek nem, az sürgősen vegye meg kb. bármelyik CD-jüket, de inkább mindet.
A hazaúton volt újabb zuhé, az orrunkig sem láttunk, később kis híján belementünk egy az autópálya közepén gazdátlanul elheverő utánfutóba, továbbá Bábolnánál jó sokat álltunk sorban a McDrive-nál, hogy aztán különféle teóriákat találjunk ki arra, miért nem volt náluk sültkrumpli. De nem osztom meg veletek, mert mi van, ha véletlenül ráhibáztunk az igazságra, és jön a maffia, meg minden.

Itt vannak képek a Cult-ról, az egyik utitársunk készítette, és nem bénázott a leányzó :)

kedd, július 11, 2006

Koncert / Tool, Katowice, 2006. június 24.

Nem csak a koncertről lesz szó.
Négykor keltünk, ami azt jelenti, hogy 4,5 órányi alvás után mentem. 5:45-kor indult a buszunk Gyöngyösre a Népstadiontól (20 fokban vajon mi a rossebnek kell mennie a légkondinak?!). 7-re oda is értünk, s csatlakoztunk a torzo.hu-s két Dankó tesóhoz, meg az ex-Beyond basszer, most lemezboltos Varnyu "Csucsu" Rolandhoz. Utóbbi Opel Hogyishíjjákján mentünk, jó volt a társaság, a hangulat meg a zenék. Salgótarjánban frászt hoztunk a McDrive-os csajra, vagy ő ránk. Aztán határátlépés, Szlovákia.
Ahogy távolodtunk a határtól, úgy lett egyre szebb, s egyre magasabb. Viszont nem mentünk fel a Lomnici csúcsra, mert egyikünk sem hozott annyi szlovák koronát, hogy elég legyen. "Bosszúból" egy koronát sem költöttünk el az országban. Most jól pórul jártak :)
Viszont a Tátra gyönyörű, a múlt évi óriásvihar pusztításának jól látható maradványai meg szörnyűségesek.
Soksok út után átléptük a lengyel határt. A határhoz közeli településeken elég fura az építészet, mintha kötelező lenne mindenkinek alacsony belterű, sokemeletes, csúcsos házakat építeni. Amik amúgy nem csúnyák, leszámítva a bádogot. És Lengyelország úgy általában is tiszta és szép.
S mivel Lomnic kimaradt, mentünk Auschwitzba. Elsősorban Rolandot érdekelte, de Dankóék is "benne voltak a buliban", épp csak mi nem voltunk rá felkészülve, semmilyen tekintetben. Illetve arra alighanem a többség nincs. Meglehet, a tudat tette, de iszonyú kisugárzását éreztem a helynek. Mivel vonatkozó történelmi ismeretek terén is felkészületlenül mentem, akkor még nem tudtam, hogy ahol mi járunk, az Auschwitz I., a kisebbik rossz, ahol zsidók nem is nagyon fordultak meg (bár épp elég más nációbeli embert gyilkoltak meg ott is). Átmentünk a híres "Arbeit macht frei" feliratú kapu alatt, jártunk pár barakkban, amik egy részében múzeumot alakítottak ki az egyes nemzetek, meg voltunk egy gázkamrában is, láttuk a hullaégető kemencéket... A magyar múzeum (18-as barakk) amolyan modern módon, vetítésekkel, ilyesmikkel mutatja be a vonatkozó dolgokat - de attól még jó. Már annak, ami. És őszintén szólva mikor elolvastam ott Radnótitól a Razglednicák 4. versszakát, elég közel kerültem a síráshoz. Egy auschwitz-i csóka
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezt ott mindenkinek látnia kellene egyszer. És aztán soha többé. És sokkal inkább ezt, mint a filmeket. Persze, ma már tudom, hogy ahol voltunk, ott végeztek némi restaurációt, meg hogy továbbra sincs megegyezés arról, hogy végül is hány embert öltek meg ott, meg aztán egyesek úgy vélik, az egész holocaust kamu, és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem, hiszen nem emlékszem előző életemre, amiben ott jártam volna, de annak a helynek olyan atmoszférája van, ami alapján elég nehéz volna azt gondolnom, hogy ez is csak egy jól kitalált trükk, egy összeesküvés. (Na persze, összeesküvés az volt, tekintve, hogy a világ mit sem tudott a náci halálgyárakról, s hiába is hozták ki néhányan a hírét, nem történt semmi érdemi lépés a táborok ellen, és a légifotót, ami készült róluk, azt is csak a '70-es években elemezték ki, állítólag, meg ilyenek...)
Ja, rengeteg csóka volt ott.
Szóval, hárman eddig bírtuk, Dankó Gábor még fél óráig, Csucsuval meg megdumáltuk, hogy 5-re kijön. A köztes egy órát mi a közeli hamburgerezőben töltöttük. Nincs valami nagy forgalmuk, meglepő módon... Viszont jobb volt a kaja, mint a Mc-ben.
Aztán irány Katowice. Mivel nem akartunk autópályán menni, elég kanyargós volt az útvonalunk, Gábor megszenvedett a térképpel az anyósülésen. És néha hiába, mert mind a szlovákoknál, mind a lengyeleknél cudar a kitáblázottság. Sokszor csak pár méterrel a leágazás elé raknak táblát, ha csak tehetik takarásba - máskor meg nincs is semmi tábla. Ami persze főleg hazafelé okozott gondot.
Szóval így, hogy leamortizáltuk magunkat Auschwitzban, már nem is maradt idő Katowice megtekintésére, örültünk annak is, hogy relatíve kevés vargabetű leírása árán ráleltünk a Spodekre, ami nevéhez (Csészealj) illő módon ufónak néz ki, illőn a benne fellépő zenekarhoz :) Amúgy olyasmi, mint a volt BS, vagy utódja, az Aréna. A beengedés gyorsan ment, pedig döbbenetes tömeg volt, ellenben a jegyeink felvétele nem ment annyira egyszerűen, na de ez a kis izgalom kellett is, mint mókusnak az erdőtűz. Elég az hozzá, hogy nem sokára fenn ülhettünk a fészkes magosban (Dankóék, akik 40 euróért vettek küzdőtéri jegyet, ki is szúrtak lentről - hiába no, szépen virítottam a műtős-zöld Philip K. Dick pólómban :) Kezdetben ez elszomorított (bár volt még mögöttünk is jó pár sor), de utóbb, látva az iszonyat küzdőtéri heringezést, már örültünk. Odalenn sem mozdulni, sem látni nem sokat lehetett, ráadásul ha nem ülök, biztos eszemet vesztve zúztam volna. Némi ülveheadbanget így is bemutattam, de asszem, a lengyelekhez mérten még ezzel együtt is ropik vagyunk. Ők tényleg mániákusok, a legmesszibb sorokban is üvöltött és tapsolt mindenki. Amúgy pár szabad ülőhely akadt még, de 8000-en tuti, hogy voltunk...
A jegyen szerepelt az Isis is, de nem a koncerten. Ellenben 19:30-kor bejött a Tool három zenésze, és elkezdték a Lost Keys-Rosetta Stoned duót. Maynard később szállt be, és látni sem igen lehetett, hacsak nem épp valami világos ment a 4 háttérvásznon, mivel a dobcucc mellett állt és mozgott végig. A kommunikációra sem fordított sok energiát, de persze eszelős jól énekelt. Ezeket nyomták még: Stinkfist, Forty Six & 2., Jambi, Schism, Sober, Right In Two, Lateralus, Vicarious, Aenima. Az utolsó kettő volt a "ráadás", bár nem mentek le, csak leült a 3 hangszeres a dobcájg elé, kedélyesen elcseverésztek, Maynard mögöttük feküdt, a nép meg szép lassan megőrült :) Zseniális húzás :)
Szóval, másfél óra volt az egész, és gyönyörű, és megrázó, meg még sorolhatnám a jelzőket, amik mind igazak. Nagyon remélem, hogy jönnek novemberben!
Aztán - még világosban, elvégre 21 óra volt, és Szentivánéj - vissza az autóhoz, némi pihi, majd neki az útnak. Más útvonalon, több eltévedéssel, ki mennyi alvással (Roland szerencsére semennyivel, kivéve már hazai pályán, mikor Gábor vette át a kormányt; én csak félálmokkal), 2 lengyel benzinkútlátogatással (szuvenyír: némi sör, némi keksz, egy csomag Krówka), egy kinyújtózkodással a Lomniccal szemközt, hajnal fél 4-kor, alant kis falu fényeivel, fölöttünk a pirkadó éggel, kristálytiszta, hideg levegővel, ó, ez is olyan gyönyörű volt! Ja, lemeszeltek minket lengyel rendőrök, mondván, 60 helyett 80-nal mentünk (éjnek évadján ugye), de Roland nem beszélt nyelveket, meg amúgy is jól csinálta, szóval simán elengedtek minket. Ez is jelzi, hogy "lengyel-magyar két jó barát".
Aztán Gyöngyösön lestoppoltuk az épp induló 6:20-as buszt, s ripsz-ropsz 7:45-re Wekerlén voltunk. Ha ez nem volt élmény, akkor nem tudom, mi lehetne.

Könyv / Nick Hornby: Hosszú út lefelé

Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: A Long Way Down
Oldalszám: 395

Az angol Nick Hornby az utóbbi pár évtized egyik legfontosabb írója, már amennyiben a populáris irodalomról van szó. Amellett, hogy könnyed stílusú könyveiben remekül adja vissza a nagyvárosi ember érzés- és gondolatvilágát, hisz az emberségességben meg a jóságban, és mindezt úgy tudja átadni, hogy egy pillanatra sem merül fel az olvasóban, hogy valami nyálas vagy hittérítő izét lapozgat.
A jövőre ötven éves (1957. április 17.-én született) Hornby legutóbbi regénye a Hosszú út lefelé. Nem tudni, miért, de a két írást tartalmazó Otherwise Pandemonium nem jelent még meg nálunk, azelőtt meg volt ugye a 31 dal (31 Songs) a kedvenc számairól, meg a Beszélgetések az angyallal (Speaking With The Angel) novellaválogatás, amit ő szerkesztett, és amiben egyetlen írása olvasható, szóval a Hogyan legyünk jók? (How To Be Good) óta ez az első regénye. Különben meg leginkább a Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity) kapcsán ismerik sokan a nevét, ha nem épp a szintén megfilmesített Egy fiúról (About A Boy), vagy a Fociláz (Pitch Fever) miatt. És egy rakás íróra volt hatással, szokás pl. mondani, hogy a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől a Pop, csajok, satöbbi női verziója – épp csak jóval gyengébb…
Szóval, az új regény négy emberről szól, akik szilveszter éjjelén egy toronyház tetején találkoznak, mivelhogy mindannyian pont onnan akarják alávetni magukat. Öngyilkosjelöltjeink teljesen különböző személyiségek, akik lényegében átfogó képet adnak London lakosságáról, még ha színesbőrű nincs is köztük. De amerikai van, JJ, a kiábrándult rockzenész személyében. Aztán ott van még Maureen, az ötvenes nő, aki egyedül neveli súlyosan fogyatékos fiát (aki pl. semmiféle kommunikációra nem képes), meg Jesse, a makkant, pörgős fiatal csajszi, meg Martin, a lecsúszott tévésztár. Valamely oka mindegyiknek van, hogy véget vessen az életének – de hát, ahogy Hornby rámutat, a legtöbbünk fejében, életében legalább egyszer-másszor megfordul az öngyilkosság gondolata. Persze így, hogy összetalálkoznak ott fenn a háztetőn, már egyiküknek sem fűlik a foga az ugráshoz, ellenben valami furcsa csapattá kovácsolódnak. Ez persze elég bizarr gondolat, négy ennyire eltérő ember esetében, de Hornby ennél meredekebb dolgokat is elhitetett már velünk.
A könyvben mind a négy főszereplő mesélő is egyben, fejezetek helyett az tagolja a sztorit, ahogy egymástól átveszik a szót. És Hornby, aki már nem egyszer bebizonyította, hogy ritka empatikus egy író, itt is elég jól teljesít, bár Maureen-t nem mindig érzem hitelesnek, annak ellenére sem, hogy érezhető nála a jellemfejlődés, meg hogy a Hogyan legyünk jók?-ra (aminek mesélő-főszereplője Katie Carr, a családanya) még anyám is azt mondta, hogy tényleg olyan, mintha egy nő írta volna. De így is szinte bravúros, amit az író művel.
A történettel sem fukarkodott, az is van olyan tekervényes, mint a négy főszereplő útja a toronyházig. Happy end viszont nincs, Hornby nem az a típus, aki a legolcsóbb poénokra hajtana, viszont jellegzetesen hornby-s életbölcsességből (meg humorból) kapunk rendesen. Így aztán keserű és mosolygós is egyszerre a Hosszú út lefelé. És bár írt már ennél jobbat Nick, így is remek olvasmány bárkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok a mai világban, meg úgy általában minden, amire igaz, hogy hétköznapi meg emberi – szóval, aki nem fél bevallani magának, hogy Hornby könyvei akár róla is szólhatnának.
Persze azért az üzenet így is nagyon pozitív, és azt sugallja, hogy nagyjából nincs az a probléma, amit meg ne lehetne oldani így vagy úgy, de semmiképp nem azzal, hogy kinyírod magad. Szóval Hornby az életet élteti, miközben minden pátosz nélkül mesél arról, hogyan is menekül meg négy ember az öngyilkosságtól. Klassz.
Egyetlen dologgal van csak bajom, ami már korábbi Hornby könyveknél is felmerült: a fordítással. M. Nagy Miklós, amennyire a neten olvasott pár eredeti szövegrészlet alapján meg tudom ítélni, nagyjából hangulat-hű fordítást csinált, de továbbra sincs tisztában a pop vagy mainstream kultúrával. Ez mondjuk a 31 dal meg a Pop, csajok, satöbbi esetében a szerencsétlenül magyarított dalcímeknél, ilyesmiknél bukott ki, itt meg olyanoknál, hogy pl. a Sex and the City-t Szex és a városnak fordítja, miközben jó pár éve Szex és New York címmel fut különféle magyar tévéken. Szóval, lehet, hogy angolból nagyon ott van M. Nagy, de aki Hornby-t fordít, az legyen már tisztában ilyesmikkel is!

Gastronomicon / Tortuga

Gastronomicon rovat:
OK, nem vagyok egy ínyenc, nem tanultam sehol, hogy mi a jó és minőségi az ételek és italok között, viszont véleményem van, és ha nagy ritkán eljutok valami étterembe, vagy kávézóba, vagy bármi helyre, ahol pénzért enni és/vagy inni adnak, akkor leírom, hogy mit tapasztaltam. Aztán, hogy ki mit kezd ezzel, az már az ő saját magánügye.

Tortuga étterem
1203 Budapest, Kossuth Lajos u. 73.
tortuga.hu
Pesterzsébet nem a világ legrosszabb helye, de nem is a legjobb, és semmi esetre sem számít rá az ember, hogy olyan helyet talál ott, mint a Tortuga. Pedig Isten az atyám, ott van!
Aki élete folyamán valamikor is átesett a kalóz-romantika korszakán, annak a hely neve sokat sejtet, csakúgy mint azoknak, akik teknőcöt tartanak odahaza (vagy munkahelyükön). És még egy népcsoport van, akiknek jó eséllyel van némi fogalmuk a tortuga szó jelentéséről: a megboldogult Cadaveres De Tortugas rajongói. Mindazonáltal a hardcore/metal-hoz semmi köze a helyhez, és teknőstetemek sincsenek benne.
Van viszont sok-sok élő teknőc, a dohányzó teremben, az asztalok alatt kiképzett vizesárkokban, és van egy rakás holmi, díszlet, meg persze fogás az étlapon, amik a kalózokra utalnak. Merthogy Tortuga, azaz Teknőc szigete valaha rég híres-hírhedt kalóztanya volt, vagy valami ilyesmi. És azt kell, hogy mondjam, hogy a pálmák, a kardok, a kókuszdiók, a két papagáj, a kiszolgálás tekintetében jól teljesítő pincérek alighanem korhű tengerészruhái, meg az összes többi kellék a jó ízlés határán belül került elhelyezésre. Vagy úgy is mondhatnám, hogy nincs olyan túlzsúfoltsággal elegy műviség, mint mondjuk az amúgy nem rossz hely Dzsungel Café-ban. Biztos aki nagyon vágja a kor mindenféle vonatkozásait, az halom hibát fedezne fel – mi történetesen azért mentünk, hogy jól érezzük magunkat, meg megünnepeljünk valamit, és ez mind sikerült is.
Fa borítású, csatos az étlap, benne kissé szerényebb kivitelű, látnivalóan nyomtatóval készített háttérlapok, amik előtt pauszpapíron az étkek. Minden lap elején némi sztori, hogy ezek a receptek melyik kalóz miféle portyájáról származnak, és persze a (jobbára serpenyőkön felszolgált) kaják nevei is roppant fantáziadúsak. Arról nem is beszélve, hogy tényleg találni köztük egzotikus dolgokat (pl. strucchúsleves, cápasteak, különféle rákok).
Mivel nem vagyunk feneketlen bendőjűek, csak az alábbi ételekkel próbálkoztunk:
• Ezermagvas panírba forgatott pulykamellszeletek aranysárgára sütve, héjában sült burgonyával és gyenge zöldségekkel
• Szigorú Henrik emlékére (Roston vasalt csirkemellfilék baconba göngyölt zöldspárgával és mozzarellasajttal egybesütve, stb.)
• Csokoládés soufflé marcipánnal töltve, tojáslikőrmártással
Ezek alapján azt tudom mondani, hogy ha a körítéshez nem is ér fel a kaja (ahogy az előfordul az ilyen speckó éttermeknél), az átlagnál így is sokkal finomabb. Az adagok bőségesek, a desszert (ami mellé meggyet is kaptunk) különösen jó volt.
A fizetéskor (a számlát kis kincses ládikóban hozzák ki) sem görbült nagyon lefelé a szájam széle, mert tulajdonképpen korrektek az árak. Aki pedig szülinapozni megy oda, feltétlenül jelezze ezt a személyzetnél, mert némi látványos és odaillő meglepetésben lesz része!
Ha pedig pont most olvastad ki a Kincses sziget-et Robert Louis Stevensontól, vagy épp túl vagy a Karib-tenger kalózain, akkor ennél jobb helyet aligha találhatsz, ahol kicsit kiélvezheted az élmény utózöngéit, meg az egzotikus ízeket.
Őszintén szólva azt fontolgatom, hogy odaszokok törzsvendégnek, szerzek félszemtakarót, meg csákót, meg kardot (bár a gyerekeknek adnak ezt-azt), lesz egy kedvenc sarkom, ott kanalazom bé nagy morózusan a cápauszonylevesemet, és ha valaki beszól, azt legyakom. Nyilván pont így fog történni, macskák!

Könyv / 77 {hetvenhét}

Kétszer 7 írás, melyek mindegyike használ valamennyit a magyar népmesék motívumaiból. Az első 7 a 77 c. novellapályázat díjazott művei, a ráadás 7 meg többé-kevésbé ismert kortárs magyar fantasy szerzők alkotásai. És ami a fura és megdöbbentő: mind jó! Fanfárt nekik, tadamm!
Egy jó hosszú cikk az ekulton

Könyv / Gene Wolfe: A kínvallató árnya

Az amerikai Gene Wolfe neve idehaza alighanem csak azoknak cseng ismerősen, akik olvasták a Galaktikákban, egyéb sci-fi antológiákban megjelent novelláit, melyek együtt is alig tennének ki egy kötetet.
Pedig az 1931-ben született író számos regényt is írt, melyek közül a leghíresebb a négy részes Az Új Nap könyve (Urth : Book of the New Sun) sorozat, amihez még további kötetek kapcsolódnak.
És így tovább, tovább. Full cikk az ekulturán

Könyv / Christopher Moore: Biff evangéliuma

Bár azt mondják, minden idők legnagyobb bestsellere a Biblia, manapság különösen jól jövedelmező a téma, pláne, ha Jézusról van szó. Blablabla...
A teljes könyvkritika itt az endless-en

the beginning...

OK, ez amolyan félblog lesz, nem igazi. Nem fogok beírni egy rakás dolgot, ami különben fontos az életemben, mert nem látom, hogy miért kellene azt bárkinek olvasnia.
De akarok valami honlapot vagy blogot, amire feltehetek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És ez sem fog túl gyorsan megtörténni, de a www.ekultura.hu oldalon azért elég sok minden fenn van.
És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok, legyen bár Auschwitz vagy egy kávézó. És biztos lesz pár gondolatom is, meg hasonlók.
És addig fog ez működni, amíg meg nem találom a megfelelő blog-szolgáltatót, akinél lehet abc-sorrendbe is rakni az írásokat, vagy amíg meg nem tanulok a html-nél vmi használhatóbb nyelvet, amin ilyen honlapot tudnék szerkeszteni.
Amíg ez nincs meg, addig ami épp eszembe jut, meg amikor épp sikerül, az kerül fel, legyen bár '96-ban írt lemezkritika, vagy a tegnap történtekről szóló eszmefuttatás.
Csókoltatok mindenkit, akit szeretek, és mindenkit, akinek valaha is bejött bármi, amit akármelyik írásomban ajánlottam a becses figyelmébe. Elsősorban ezutóbbi ennek a blognak a célja.

Ja, eredetileg a RandomSky nevet akartam adni neki, de kiderült, hogy már van. Lehet, hogy korábban kellett volna rákeresnem a neten, mi? Na mindegy. Így is épp elég kifejező: Random Sky Over No Man's Land, azaz Véletlen ég a senki földje felett.
Biztos jelent valamit.
Biztos... :)