Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: A Long Way Down
Oldalszám: 395
Az angol Nick Hornby az utóbbi pár évtized egyik legfontosabb írója, már amennyiben a populáris irodalomról van szó. Amellett, hogy könnyed stílusú könyveiben remekül adja vissza a nagyvárosi ember érzés- és gondolatvilágát, hisz az emberségességben meg a jóságban, és mindezt úgy tudja átadni, hogy egy pillanatra sem merül fel az olvasóban, hogy valami nyálas vagy hittérítő izét lapozgat.
A jövőre ötven éves (1957. április 17.-én született) Hornby legutóbbi regénye a Hosszú út lefelé. Nem tudni, miért, de a két írást tartalmazó Otherwise Pandemonium nem jelent még meg nálunk, azelőtt meg volt ugye a 31 dal (31 Songs) a kedvenc számairól, meg a Beszélgetések az angyallal (Speaking With The Angel) novellaválogatás, amit ő szerkesztett, és amiben egyetlen írása olvasható, szóval a Hogyan legyünk jók? (How To Be Good) óta ez az első regénye. Különben meg leginkább a Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity) kapcsán ismerik sokan a nevét, ha nem épp a szintén megfilmesített Egy fiúról (About A Boy), vagy a Fociláz (Pitch Fever) miatt. És egy rakás íróra volt hatással, szokás pl. mondani, hogy a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől a Pop, csajok, satöbbi női verziója – épp csak jóval gyengébb…
Szóval, az új regény négy emberről szól, akik szilveszter éjjelén egy toronyház tetején találkoznak, mivelhogy mindannyian pont onnan akarják alávetni magukat. Öngyilkosjelöltjeink teljesen különböző személyiségek, akik lényegében átfogó képet adnak London lakosságáról, még ha színesbőrű nincs is köztük. De amerikai van, JJ, a kiábrándult rockzenész személyében. Aztán ott van még Maureen, az ötvenes nő, aki egyedül neveli súlyosan fogyatékos fiát (aki pl. semmiféle kommunikációra nem képes), meg Jesse, a makkant, pörgős fiatal csajszi, meg Martin, a lecsúszott tévésztár. Valamely oka mindegyiknek van, hogy véget vessen az életének – de hát, ahogy Hornby rámutat, a legtöbbünk fejében, életében legalább egyszer-másszor megfordul az öngyilkosság gondolata. Persze így, hogy összetalálkoznak ott fenn a háztetőn, már egyiküknek sem fűlik a foga az ugráshoz, ellenben valami furcsa csapattá kovácsolódnak. Ez persze elég bizarr gondolat, négy ennyire eltérő ember esetében, de Hornby ennél meredekebb dolgokat is elhitetett már velünk.
A könyvben mind a négy főszereplő mesélő is egyben, fejezetek helyett az tagolja a sztorit, ahogy egymástól átveszik a szót. És Hornby, aki már nem egyszer bebizonyította, hogy ritka empatikus egy író, itt is elég jól teljesít, bár Maureen-t nem mindig érzem hitelesnek, annak ellenére sem, hogy érezhető nála a jellemfejlődés, meg hogy a Hogyan legyünk jók?-ra (aminek mesélő-főszereplője Katie Carr, a családanya) még anyám is azt mondta, hogy tényleg olyan, mintha egy nő írta volna. De így is szinte bravúros, amit az író művel.
A történettel sem fukarkodott, az is van olyan tekervényes, mint a négy főszereplő útja a toronyházig. Happy end viszont nincs, Hornby nem az a típus, aki a legolcsóbb poénokra hajtana, viszont jellegzetesen hornby-s életbölcsességből (meg humorból) kapunk rendesen. Így aztán keserű és mosolygós is egyszerre a Hosszú út lefelé. És bár írt már ennél jobbat Nick, így is remek olvasmány bárkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok a mai világban, meg úgy általában minden, amire igaz, hogy hétköznapi meg emberi – szóval, aki nem fél bevallani magának, hogy Hornby könyvei akár róla is szólhatnának.
Persze azért az üzenet így is nagyon pozitív, és azt sugallja, hogy nagyjából nincs az a probléma, amit meg ne lehetne oldani így vagy úgy, de semmiképp nem azzal, hogy kinyírod magad. Szóval Hornby az életet élteti, miközben minden pátosz nélkül mesél arról, hogyan is menekül meg négy ember az öngyilkosságtól. Klassz.
Egyetlen dologgal van csak bajom, ami már korábbi Hornby könyveknél is felmerült: a fordítással. M. Nagy Miklós, amennyire a neten olvasott pár eredeti szövegrészlet alapján meg tudom ítélni, nagyjából hangulat-hű fordítást csinált, de továbbra sincs tisztában a pop vagy mainstream kultúrával. Ez mondjuk a 31 dal meg a Pop, csajok, satöbbi esetében a szerencsétlenül magyarított dalcímeknél, ilyesmiknél bukott ki, itt meg olyanoknál, hogy pl. a Sex and the City-t Szex és a városnak fordítja, miközben jó pár éve Szex és New York címmel fut különféle magyar tévéken. Szóval, lehet, hogy angolból nagyon ott van M. Nagy, de aki Hornby-t fordít, az legyen már tisztában ilyesmikkel is!
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Fordító: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: A Long Way Down
Oldalszám: 395
Az angol Nick Hornby az utóbbi pár évtized egyik legfontosabb írója, már amennyiben a populáris irodalomról van szó. Amellett, hogy könnyed stílusú könyveiben remekül adja vissza a nagyvárosi ember érzés- és gondolatvilágát, hisz az emberségességben meg a jóságban, és mindezt úgy tudja átadni, hogy egy pillanatra sem merül fel az olvasóban, hogy valami nyálas vagy hittérítő izét lapozgat.
A jövőre ötven éves (1957. április 17.-én született) Hornby legutóbbi regénye a Hosszú út lefelé. Nem tudni, miért, de a két írást tartalmazó Otherwise Pandemonium nem jelent még meg nálunk, azelőtt meg volt ugye a 31 dal (31 Songs) a kedvenc számairól, meg a Beszélgetések az angyallal (Speaking With The Angel) novellaválogatás, amit ő szerkesztett, és amiben egyetlen írása olvasható, szóval a Hogyan legyünk jók? (How To Be Good) óta ez az első regénye. Különben meg leginkább a Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity) kapcsán ismerik sokan a nevét, ha nem épp a szintén megfilmesített Egy fiúról (About A Boy), vagy a Fociláz (Pitch Fever) miatt. És egy rakás íróra volt hatással, szokás pl. mondani, hogy a Bridget Jones naplója Helen Fieldingtől a Pop, csajok, satöbbi női verziója – épp csak jóval gyengébb…Szóval, az új regény négy emberről szól, akik szilveszter éjjelén egy toronyház tetején találkoznak, mivelhogy mindannyian pont onnan akarják alávetni magukat. Öngyilkosjelöltjeink teljesen különböző személyiségek, akik lényegében átfogó képet adnak London lakosságáról, még ha színesbőrű nincs is köztük. De amerikai van, JJ, a kiábrándult rockzenész személyében. Aztán ott van még Maureen, az ötvenes nő, aki egyedül neveli súlyosan fogyatékos fiát (aki pl. semmiféle kommunikációra nem képes), meg Jesse, a makkant, pörgős fiatal csajszi, meg Martin, a lecsúszott tévésztár. Valamely oka mindegyiknek van, hogy véget vessen az életének – de hát, ahogy Hornby rámutat, a legtöbbünk fejében, életében legalább egyszer-másszor megfordul az öngyilkosság gondolata. Persze így, hogy összetalálkoznak ott fenn a háztetőn, már egyiküknek sem fűlik a foga az ugráshoz, ellenben valami furcsa csapattá kovácsolódnak. Ez persze elég bizarr gondolat, négy ennyire eltérő ember esetében, de Hornby ennél meredekebb dolgokat is elhitetett már velünk.
A könyvben mind a négy főszereplő mesélő is egyben, fejezetek helyett az tagolja a sztorit, ahogy egymástól átveszik a szót. És Hornby, aki már nem egyszer bebizonyította, hogy ritka empatikus egy író, itt is elég jól teljesít, bár Maureen-t nem mindig érzem hitelesnek, annak ellenére sem, hogy érezhető nála a jellemfejlődés, meg hogy a Hogyan legyünk jók?-ra (aminek mesélő-főszereplője Katie Carr, a családanya) még anyám is azt mondta, hogy tényleg olyan, mintha egy nő írta volna. De így is szinte bravúros, amit az író művel.
A történettel sem fukarkodott, az is van olyan tekervényes, mint a négy főszereplő útja a toronyházig. Happy end viszont nincs, Hornby nem az a típus, aki a legolcsóbb poénokra hajtana, viszont jellegzetesen hornby-s életbölcsességből (meg humorból) kapunk rendesen. Így aztán keserű és mosolygós is egyszerre a Hosszú út lefelé. És bár írt már ennél jobbat Nick, így is remek olvasmány bárkinek, akit érdekelnek az emberi sorsok a mai világban, meg úgy általában minden, amire igaz, hogy hétköznapi meg emberi – szóval, aki nem fél bevallani magának, hogy Hornby könyvei akár róla is szólhatnának.
Persze azért az üzenet így is nagyon pozitív, és azt sugallja, hogy nagyjából nincs az a probléma, amit meg ne lehetne oldani így vagy úgy, de semmiképp nem azzal, hogy kinyírod magad. Szóval Hornby az életet élteti, miközben minden pátosz nélkül mesél arról, hogyan is menekül meg négy ember az öngyilkosságtól. Klassz.
Egyetlen dologgal van csak bajom, ami már korábbi Hornby könyveknél is felmerült: a fordítással. M. Nagy Miklós, amennyire a neten olvasott pár eredeti szövegrészlet alapján meg tudom ítélni, nagyjából hangulat-hű fordítást csinált, de továbbra sincs tisztában a pop vagy mainstream kultúrával. Ez mondjuk a 31 dal meg a Pop, csajok, satöbbi esetében a szerencsétlenül magyarított dalcímeknél, ilyesmiknél bukott ki, itt meg olyanoknál, hogy pl. a Sex and the City-t Szex és a városnak fordítja, miközben jó pár éve Szex és New York címmel fut különféle magyar tévéken. Szóval, lehet, hogy angolból nagyon ott van M. Nagy, de aki Hornby-t fordít, az legyen már tisztában ilyesmikkel is!