Nem csak a koncertről lesz szó.
Négykor keltünk, ami azt jelenti, hogy 4,5 órányi alvás után mentem. 5:45-kor indult a buszunk Gyöngyösre a Népstadiontól (20 fokban vajon mi a rossebnek kell mennie a légkondinak?!). 7-re oda is értünk, s csatlakoztunk a torzo.hu-s két Dankó tesóhoz, meg az ex-Beyond basszer, most lemezboltos Varnyu "Csucsu" Rolandhoz. Utóbbi Opel Hogyishíjjákján mentünk, jó volt a társaság, a hangulat meg a zenék. Salgótarjánban frászt hoztunk a McDrive-os csajra, vagy ő ránk. Aztán határátlépés, Szlovákia.
Ahogy távolodtunk a határtól, úgy lett egyre szebb, s egyre magasabb. Viszont nem mentünk fel a Lomnici csúcsra, mert egyikünk sem hozott annyi szlovák koronát, hogy elég legyen. "Bosszúból" egy koronát sem költöttünk el az országban. Most jól pórul jártak :)
Viszont a Tátra gyönyörű, a múlt évi óriásvihar pusztításának jól látható maradványai meg szörnyűségesek.
Soksok út után átléptük a lengyel határt. A határhoz közeli településeken elég fura az építészet, mintha kötelező lenne mindenkinek alacsony belterű, sokemeletes, csúcsos házakat építeni. Amik amúgy nem csúnyák, leszámítva a bádogot. És Lengyelország úgy általában is tiszta és szép.
S mivel Lomnic kimaradt, mentünk Auschwitzba. Elsősorban Rolandot érdekelte, de Dankóék is "benne voltak a buliban", épp csak mi nem voltunk rá felkészülve, semmilyen tekintetben. Illetve arra alighanem a többség nincs. Meglehet, a tudat tette, de iszonyú kisugárzását éreztem a helynek. Mivel vonatkozó történelmi ismeretek terén is felkészületlenül mentem, akkor még nem tudtam, hogy ahol mi járunk, az Auschwitz I., a kisebbik rossz, ahol zsidók nem is nagyon fordultak meg (bár épp elég más nációbeli embert gyilkoltak meg ott is). Átmentünk a híres "Arbeit macht frei" feliratú kapu alatt, jártunk pár barakkban, amik egy részében múzeumot alakítottak ki az egyes nemzetek, meg voltunk egy gázkamrában is, láttuk a hullaégető kemencéket... A magyar múzeum (18-as barakk) amolyan modern módon, vetítésekkel, ilyesmikkel mutatja be a vonatkozó dolgokat - de attól még jó. Már annak, ami. És őszintén szólva mikor elolvastam ott Radnótitól a Razglednicák 4. versszakát, elég közel kerültem a síráshoz.
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezt ott mindenkinek látnia kellene egyszer. És aztán soha többé. És sokkal inkább ezt, mint a filmeket. Persze, ma már tudom, hogy ahol voltunk, ott végeztek némi restaurációt, meg hogy továbbra sincs megegyezés arról, hogy végül is hány embert öltek meg ott, meg aztán egyesek úgy vélik, az egész holocaust kamu, és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem, hiszen nem emlékszem előző életemre, amiben ott jártam volna, de annak a helynek olyan atmoszférája van, ami alapján elég nehéz volna azt gondolnom, hogy ez is csak egy jól kitalált trükk, egy összeesküvés. (Na persze, összeesküvés az volt, tekintve, hogy a világ mit sem tudott a náci halálgyárakról, s hiába is hozták ki néhányan a hírét, nem történt semmi érdemi lépés a táborok ellen, és a légifotót, ami készült róluk, azt is csak a '70-es években elemezték ki, állítólag, meg ilyenek...)
Ja, rengeteg csóka volt ott.
Szóval, hárman eddig bírtuk, Dankó Gábor még fél óráig, Csucsuval meg megdumáltuk, hogy 5-re kijön. A köztes egy órát mi a közeli hamburgerezőben töltöttük. Nincs valami nagy forgalmuk, meglepő módon... Viszont jobb volt a kaja, mint a Mc-ben.
Aztán irány Katowice. Mivel nem akartunk autópályán menni, elég kanyargós volt az útvonalunk, Gábor megszenvedett a térképpel az anyósülésen. És néha hiába, mert mind a szlovákoknál, mind a lengyeleknél cudar a kitáblázottság. Sokszor csak pár méterrel a leágazás elé raknak táblát, ha csak tehetik takarásba - máskor meg nincs is semmi tábla. Ami persze főleg hazafelé okozott gondot.
Szóval így, hogy leamortizáltuk magunkat Auschwitzban, már nem is maradt idő Katowice megtekintésére, örültünk annak is, hogy relatíve kevés vargabetű leírása árán ráleltünk a Spodekre, ami nevéhez (Csészealj) illő módon ufónak néz ki, illőn a benne fellépő zenekarhoz :) Amúgy olyasmi, mint a volt BS, vagy utódja, az Aréna. A beengedés gyorsan ment, pedig döbbenetes tömeg volt, ellenben a jegyeink felvétele nem ment annyira egyszerűen, na de ez a kis izgalom kellett is, mint mókusnak az erdőtűz. Elég az hozzá, hogy nem sokára fenn ülhettünk a fészkes magosban (Dankóék, akik 40 euróért vettek küzdőtéri jegyet, ki is szúrtak lentről - hiába no, szépen virítottam a műtős-zöld Philip K. Dick pólómban :) Kezdetben ez elszomorított (bár volt még mögöttünk is jó pár sor), de utóbb, látva az iszonyat küzdőtéri heringezést, már örültünk. Odalenn sem mozdulni, sem látni nem sokat lehetett, ráadásul ha nem ülök, biztos eszemet vesztve zúztam volna. Némi ülveheadbanget így is bemutattam, de asszem, a lengyelekhez mérten még ezzel együtt is ropik vagyunk. Ők tényleg mániákusok, a legmesszibb sorokban is üvöltött és tapsolt mindenki. Amúgy pár szabad ülőhely akadt még, de 8000-en tuti, hogy voltunk...
A jegyen szerepelt az Isis is, de nem a koncerten. Ellenben 19:30-kor bejött a Tool három zenésze, és elkezdték a Lost Keys-Rosetta Stoned duót. Maynard később szállt be, és látni sem igen lehetett, hacsak nem épp valami világos ment a 4 háttérvásznon, mivel a dobcucc mellett állt és mozgott végig. A kommunikációra sem fordított sok energiát, de persze eszelős jól énekelt. Ezeket nyomták még: Stinkfist, Forty Six & 2., Jambi, Schism, Sober, Right In Two, Lateralus, Vicarious, Aenima. Az utolsó kettő volt a "ráadás", bár nem mentek le, csak leült a 3 hangszeres a dobcájg elé, kedélyesen elcseverésztek, Maynard mögöttük feküdt, a nép meg szép lassan megőrült :) Zseniális húzás :)
Szóval, másfél óra volt az egész, és gyönyörű, és megrázó, meg még sorolhatnám a jelzőket, amik mind igazak. Nagyon remélem, hogy jönnek novemberben!
Aztán - még világosban, elvégre 21 óra volt, és Szentivánéj - vissza az autóhoz, némi pihi, majd neki az útnak. Más útvonalon, több eltévedéssel, ki mennyi alvással (Roland szerencsére semennyivel, kivéve már hazai pályán, mikor Gábor vette át a kormányt; én csak félálmokkal), 2 lengyel benzinkútlátogatással (szuvenyír: némi sör, némi keksz, egy csomag Krówka), egy kinyújtózkodással a Lomniccal szemközt, hajnal fél 4-kor, alant kis falu fényeivel, fölöttünk a pirkadó éggel, kristálytiszta, hideg levegővel, ó, ez is olyan gyönyörű volt! Ja, lemeszeltek minket lengyel rendőrök, mondván, 60 helyett 80-nal mentünk (éjnek évadján ugye), de Roland nem beszélt nyelveket, meg amúgy is jól csinálta, szóval simán elengedtek minket. Ez is jelzi, hogy "lengyel-magyar két jó barát".
Aztán Gyöngyösön lestoppoltuk az épp induló 6:20-as buszt, s ripsz-ropsz 7:45-re Wekerlén voltunk. Ha ez nem volt élmény, akkor nem tudom, mi lehetne.
Ahogy távolodtunk a határtól, úgy lett egyre szebb, s egyre magasabb. Viszont nem mentünk fel a Lomnici csúcsra, mert egyikünk sem hozott annyi szlovák koronát, hogy elég legyen. "Bosszúból" egy koronát sem költöttünk el az országban. Most jól pórul jártak :)
Viszont a Tátra gyönyörű, a múlt évi óriásvihar pusztításának jól látható maradványai meg szörnyűségesek.
Soksok út után átléptük a lengyel határt. A határhoz közeli településeken elég fura az építészet, mintha kötelező lenne mindenkinek alacsony belterű, sokemeletes, csúcsos házakat építeni. Amik amúgy nem csúnyák, leszámítva a bádogot. És Lengyelország úgy általában is tiszta és szép.
S mivel Lomnic kimaradt, mentünk Auschwitzba. Elsősorban Rolandot érdekelte, de Dankóék is "benne voltak a buliban", épp csak mi nem voltunk rá felkészülve, semmilyen tekintetben. Illetve arra alighanem a többség nincs. Meglehet, a tudat tette, de iszonyú kisugárzását éreztem a helynek. Mivel vonatkozó történelmi ismeretek terén is felkészületlenül mentem, akkor még nem tudtam, hogy ahol mi járunk, az Auschwitz I., a kisebbik rossz, ahol zsidók nem is nagyon fordultak meg (bár épp elég más nációbeli embert gyilkoltak meg ott is). Átmentünk a híres "Arbeit macht frei" feliratú kapu alatt, jártunk pár barakkban, amik egy részében múzeumot alakítottak ki az egyes nemzetek, meg voltunk egy gázkamrában is, láttuk a hullaégető kemencéket... A magyar múzeum (18-as barakk) amolyan modern módon, vetítésekkel, ilyesmikkel mutatja be a vonatkozó dolgokat - de attól még jó. Már annak, ami. És őszintén szólva mikor elolvastam ott Radnótitól a Razglednicák 4. versszakát, elég közel kerültem a síráshoz.
Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ezt ott mindenkinek látnia kellene egyszer. És aztán soha többé. És sokkal inkább ezt, mint a filmeket. Persze, ma már tudom, hogy ahol voltunk, ott végeztek némi restaurációt, meg hogy továbbra sincs megegyezés arról, hogy végül is hány embert öltek meg ott, meg aztán egyesek úgy vélik, az egész holocaust kamu, és ki vagyok én, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem, hiszen nem emlékszem előző életemre, amiben ott jártam volna, de annak a helynek olyan atmoszférája van, ami alapján elég nehéz volna azt gondolnom, hogy ez is csak egy jól kitalált trükk, egy összeesküvés. (Na persze, összeesküvés az volt, tekintve, hogy a világ mit sem tudott a náci halálgyárakról, s hiába is hozták ki néhányan a hírét, nem történt semmi érdemi lépés a táborok ellen, és a légifotót, ami készült róluk, azt is csak a '70-es években elemezték ki, állítólag, meg ilyenek...)
Ja, rengeteg csóka volt ott.
Szóval, hárman eddig bírtuk, Dankó Gábor még fél óráig, Csucsuval meg megdumáltuk, hogy 5-re kijön. A köztes egy órát mi a közeli hamburgerezőben töltöttük. Nincs valami nagy forgalmuk, meglepő módon... Viszont jobb volt a kaja, mint a Mc-ben.
Aztán irány Katowice. Mivel nem akartunk autópályán menni, elég kanyargós volt az útvonalunk, Gábor megszenvedett a térképpel az anyósülésen. És néha hiába, mert mind a szlovákoknál, mind a lengyeleknél cudar a kitáblázottság. Sokszor csak pár méterrel a leágazás elé raknak táblát, ha csak tehetik takarásba - máskor meg nincs is semmi tábla. Ami persze főleg hazafelé okozott gondot.
Szóval így, hogy leamortizáltuk magunkat Auschwitzban, már nem is maradt idő Katowice megtekintésére, örültünk annak is, hogy relatíve kevés vargabetű leírása árán ráleltünk a Spodekre, ami nevéhez (Csészealj) illő módon ufónak néz ki, illőn a benne fellépő zenekarhoz :) Amúgy olyasmi, mint a volt BS, vagy utódja, az Aréna. A beengedés gyorsan ment, pedig döbbenetes tömeg volt, ellenben a jegyeink felvétele nem ment annyira egyszerűen, na de ez a kis izgalom kellett is, mint mókusnak az erdőtűz. Elég az hozzá, hogy nem sokára fenn ülhettünk a fészkes magosban (Dankóék, akik 40 euróért vettek küzdőtéri jegyet, ki is szúrtak lentről - hiába no, szépen virítottam a műtős-zöld Philip K. Dick pólómban :) Kezdetben ez elszomorított (bár volt még mögöttünk is jó pár sor), de utóbb, látva az iszonyat küzdőtéri heringezést, már örültünk. Odalenn sem mozdulni, sem látni nem sokat lehetett, ráadásul ha nem ülök, biztos eszemet vesztve zúztam volna. Némi ülveheadbanget így is bemutattam, de asszem, a lengyelekhez mérten még ezzel együtt is ropik vagyunk. Ők tényleg mániákusok, a legmesszibb sorokban is üvöltött és tapsolt mindenki. Amúgy pár szabad ülőhely akadt még, de 8000-en tuti, hogy voltunk...
A jegyen szerepelt az Isis is, de nem a koncerten. Ellenben 19:30-kor bejött a Tool három zenésze, és elkezdték a Lost Keys-Rosetta Stoned duót. Maynard később szállt be, és látni sem igen lehetett, hacsak nem épp valami világos ment a 4 háttérvásznon, mivel a dobcucc mellett állt és mozgott végig. A kommunikációra sem fordított sok energiát, de persze eszelős jól énekelt. Ezeket nyomták még: Stinkfist, Forty Six & 2., Jambi, Schism, Sober, Right In Two, Lateralus, Vicarious, Aenima. Az utolsó kettő volt a "ráadás", bár nem mentek le, csak leült a 3 hangszeres a dobcájg elé, kedélyesen elcseverésztek, Maynard mögöttük feküdt, a nép meg szép lassan megőrült :) Zseniális húzás :)
Szóval, másfél óra volt az egész, és gyönyörű, és megrázó, meg még sorolhatnám a jelzőket, amik mind igazak. Nagyon remélem, hogy jönnek novemberben!
Aztán - még világosban, elvégre 21 óra volt, és Szentivánéj - vissza az autóhoz, némi pihi, majd neki az útnak. Más útvonalon, több eltévedéssel, ki mennyi alvással (Roland szerencsére semennyivel, kivéve már hazai pályán, mikor Gábor vette át a kormányt; én csak félálmokkal), 2 lengyel benzinkútlátogatással (szuvenyír: némi sör, némi keksz, egy csomag Krówka), egy kinyújtózkodással a Lomniccal szemközt, hajnal fél 4-kor, alant kis falu fényeivel, fölöttünk a pirkadó éggel, kristálytiszta, hideg levegővel, ó, ez is olyan gyönyörű volt! Ja, lemeszeltek minket lengyel rendőrök, mondván, 60 helyett 80-nal mentünk (éjnek évadján ugye), de Roland nem beszélt nyelveket, meg amúgy is jól csinálta, szóval simán elengedtek minket. Ez is jelzi, hogy "lengyel-magyar két jó barát".
Aztán Gyöngyösön lestoppoltuk az épp induló 6:20-as buszt, s ripsz-ropsz 7:45-re Wekerlén voltunk. Ha ez nem volt élmény, akkor nem tudom, mi lehetne.